A kocsi csikorogva fékez, a rakodótérben (rosszul!) rögzített bőröndök közül egy a földre zuhan, barna, félkemény kartontáska, egyik sarka a zuhanástól megzúzódik, kilátszik a farostlemez bélés.
A férfi kiugrik az autóból, és az árokszélre rohan:
– Megvan!
A fű közül apró, fekete, kétszemű, első karjaival vadul hadonászó dolgot emel fel, és fölmutatja az öregasszonynak.
– Megvan! Tudtam, hogy meglesz, a héten harmadszor veszítem el, de a háromból kétszer meglett. Egész jó arány, nem, mama?
– Hála Istennek, kisfiam! – sóhajt az idős hölgy, és leakasztja a szalmakalapot a fegyverállványról; széles karimájával kiválóan legyezheti magát.
A férfi fölrakja a napszemüveget, visszaül a volánhoz, gázt ad, és teljes sebességgel ráereszti az Apache-ot az országútra.
A zúgás Pálmajor határában lassul. Itt sokkal keményebb a levegő, nehezebb, tömörebb, sűrűbb – kímélni kell a gépet, nem lehet olyan vadul hajtani. Azzal, hogy megspórolsz öt-tíz percet; vagy nyolc perc tizennégy másodpercet; vagy hat perc hetvenegy másodpercet; de tönkreteszed a hengerfejet? A befúvószelepet? A Sieger-gyűrűt? A karburátort?
Megéri?
A gép megint fékez, és az út szélén pihengető, falkáját vigyázó állattartó gazdálkodót kedves, szalonnaebéd utáni álmából riasztja a fékcsikorgás.
A férfi kis könyvet vesz elő a kesztyűtartóból. A Baedecker Kiadó baedeckere: Száz Legfontosabb Inka Mondat Turistáknak (SZLIMT). Kétnyelvű Szótár Kiejtéssel (KSZK).
A szótár a Kerti Ünnepség (KÜ), majd a Vízi Közlekedés Alapszabályai (VKA) fejezetnél nyílik ki; ám a férfi hamarosan megtalálja a keresett mondatot:
– hdjn ‘sten!
Majd rövid keresés után:
– mr vischen ‘Z ‘t Qtybrny’r?
Fonetikusan: /háá ádjon ísten. merre viszen ázs út kutyaberenyére/
Jelentése: Jó napot kívánok! Hogyan jutok el Kutyaberenyére?
A férfi keresztülhajol a vezetőfülkén, bal kezét a kormányon tartja, jobbjában a SZLIMT, ujjai a két szükséges cikknél; kidugja fejét a menetirány szerinti bal ablakon, és fölolvassa a könyvből:
– Háá ádjon isten. Merre viszen ász út kutyaberenyére? Vagy hova az isten csudájába? Hova megyünk, mama?
– Péterpusztára, édes fiam, Péterpusztára, de ne idegeskedj, mert nem tesz jót a szívednek. Szegény jó atyád is szívelégtelenségben szűnt meg, és Jozefát tanti is: sajnos a családban gyakori a szívbetegség.
– No még egyszer: Háá ádjon istin. Merre vejszenazút Petárpusztinába?
Az állattartó gazdálkodó bajsza lekonyul, szemei kimerednek. Füle mögött rőföskolbász. Kackiásan megpödörinti vatelinja kurta ujját, kihúzza magát, majd huszárosan kiböki:
– Kutya legyek, ha értem. Hova mennek?
– Beszél magyarul, mama! – jelenti ki a férfi elégedetten, és hátradől az ülésen. – Magát az Isten állította ide, jóember. Megmondaná, jó felé megyünk Péterpusztára?
– Nem hiszem. Az az átkozott Fügedi bótos állított ide, azt mondja, ha a birkák belegyalogolnak a hecsedlivetésbe, kezembe adja a fülemet; de azt próbálná meg! Én sem olyan hücski hücsbe gyerek vagyok, az apám Jázminka lány volt, úgy a fejéhez baszom a sörösüveget, hogy kettéáll a haja. Ami meg az útirányt illeti: mit mondott? Kálmán-tanya?
– Nem, dehogy, Jakabfa, Jakabfát mondtam, azaz Dennapusztinát, itt áll a térképen, a halastó után a második elágazásnál balra, Melk felé! Nem, hülyeséget beszélek: a testvérvárosa Melk!
– Rekecsinmajor? Hadd lássam csak – én ezen a vidéken születtem, de még a nagyapám is itt volt kanász, amíg az öntözőkanna kiöntőjét a fejébe nem állította az a kurva Sobri Jóska – nekem beszélhetnek ezek a népművelők, amit akarnak, de azt a kutyapecért én nem tudom megszívelni… De komolyan mondom: Koplalóról még nem is hallottam ezen a vidéken… No, lássa, megvan! Fordítva tartották a térképet, aztán menetiránnyal szembe jöttek, nem jobbra kellett volna fordulni, hanem balra, és nem a benzinkút előtt kétszáz méter, hanem utána. Így már megvan. Egyébként nem járnak rossz helyen, mert itt van Szentacsöcs nem messze, csak hát: földúton kell menni, bár most azt hiszem, elég jó, kemény az út, a juharantilopok kitaposták, meg képzelje, struccot tart az a féleszű Debi-gyerek, azok egészen kilegelik az utat, ha erre mennek, meglátják a kerítését, de ne menjenek közel, a drótban áram van, úgy lopja a magasfeszültséget, annál sütik a rántottát reggelire, csak közel tartják a tojást, és kész.
– De én Répapusztát mondtam… vagy mit mondtam? Mit mondtam, mama? Reteklápost?
– Pétermajort, fiacskám, Pétermajort, szegény jó Lujza nénéd is ilyen rövid eszű volt, nem kelekótya, de rövid eszű, ha elaludt, elfelejtett fölébredni, ha meg letett valamit, nem vette fel. Megmondta Sára ángyunk, hogy egyszer, ha villámlani fog…
– Itt nincsen Répapuszta, én tudnám, már a nagyapám is… de már mondtam, hanem tudja mit, készítsünk új alapállást. Azt árulja el nekem végre, hogy kit keresnek. Akkor aztán megmondom, elvégre nem hücski hücsbe…
– Arnold Sobriewiczet keressük.
Az állatállományi gazdálkodó ráncai kisimulnak, arca meglágyul, átöleli a bal sárhányót, a reflektort és a férfi autóablakból kilógó fejét:
– Hát mért nem mondja, barátom, mért nem mondja…. A professzor urat Pálmajorban… Hát mért nem mondja… Hát csak egyenesen ezen az úton tovább… Ha nem beszélgeti el az időt, már ott lennének….
Az Apache kékesen, kiszámítottan, keményen töri a kőkemény levegőt, a férfi kemény, kimért tekintetét (kőszobor a sziklás hegységben! igen: az Apache főnök: Kőszáli Kecske vagy Kondor Keselyű!) nem látjuk most, eltakarja a napszemüveg, sötét, sötét üveg; szinte átláthatatlan.
– Mi volt ez a tábla, mama? Nem Pálmajor?
– Péterpusztát keressük, kisfiam, mondtam neked, hogy Péterpusztát, de sajnos neked sincsen valami jó memóriád, nálunk a családban csak Gizi nénédnek… vagy Jolán nénédnek? Nem is tudom már pontosan, kinek volt olyan ki-fo-gás-ta-lan memóriája! Pálmajor, persze, ez itt Pálmajor, ki volt írva, hát nem láttad a táblát?
A terepjáró csikorogva fékez, befarol, keresztbe áll az úton, nekicsapódik egy szál kapornak, hatalmas csörömpölés, háromszor megpördül a levegőben, de kerekére esik, hanem akkor megszólal a ködduda, átugrik egy árok, egy kerti slag, három éti csiga és egy homokozólapát felett, a homokozóból mind kikotorja a másfél köbméter homokot, majd nagy csörömpöléssel bevágódik a sarki szerelőműhelybe: Pál István, karosszéria, kaszni, teljes festés.
– Valami lehet odafönn – siet el Jolánka néni a ház előtt, elfelejtett köszönni – mert a Huizinga boltos nagyon jön lefelé a kerékpáron!
A kerékpár nyomában máris fölbukkan egy égszínkék terepjáró, mint a fehér bálna, vagy a rózsaszín párduc. Tetején égszínkék üst, katlan, sátorlap, vadeledel. A kocsi felgyorsul a lejtőn, majd a ház előtt csikorogva fékezni kezd, és visszatolat a bejáratig.
– Ötven! Mondtam, hogy ötven! Nem negyvenhét, a negyvenhetet már elhagytuk, az volt a pálinkafőző! Ötvenet mondtam, nem ötvenegyet!
– Fehérek – állapítom meg riadtan. A selyemdohányt kapálom a ház előtt, az a kis birkaalom jót tesz majd neki. Majd betekerem a szárakat telefonkábellel: akkor nem rágja meg a káposztalepke.
A homályos kép hirtelen kitisztul…
– Jules bácsi!
– Szevasz kölyök, micsoda szalmakalapod van, mint egy buffalohunter, te, ezt nem tőlem kaptad? Pedig tényleg jó, hát mire idetaláltunk! Valami gerilla itt az út mellett el akart téríteni Retekpusztára, még jó, hogy idejében észbe kaptam, vigyázni kell a bennszülöttekkel, nem figyelsz, aztán ücsöröghetsz a bográcsban, már rakják is alád a tüzet, na nyisd már ki a kaput, csak beszélsz itt hetet-havat, pedig arra később is ráérünk, mert nem kerget a tatár. (a feleségemet. Nem mondtam? Két hete vettem el, de válófélben vagyunk – kiderült, hogy Mirrha tudatú, telefüstölte nekem az egész lakást), majd ide beállok a kertbe, csak nyisd már ki azt a nyavalyás kertkaput!
A terepjáró szép óvatosan megáll a húsevőnövény-bokor előtt, majd félgőzzel kelet-északkelet felé fordul, gázt ad, tülköl és rátolat a filodendronokra.
– Te jó ég! Nagyi!
– Kisfiam!
– Na, te is szépen fogadod az embert, mondtam már, hogy szólítsd Sári néninek, nem kell öregíteni nagyanyádat, ezt tedd hidegre – dinnye; ismerik itt nálatok? – mert fölforrt, vagy nincs hűtőd? Tudod, mit kérdezek, az a fehér zümmögő, ami a konyhában ál. Akkor ereszd le a kútba, gyerekkoromban mindig a kútban hűtöttük a dinnyét Iharostelepen, behajigáltuk a dinnyét, aztán vödörrel kimertük, jegyezd meg, a dinnye hitünk szerint a legszentebb gyümölcs, a legtöbb fény éri, valósággal magába szívja a fényt, mint a szivacs, és megfigyelted, hogy a magoknak éppen olyan a hegyük, mint a gyertya lángja: barátom, egy kivilágított székesegyház!
Nagyi violakék köpönyege kékítőt old az ég vizében, hatalmas karjaival valósággal összeroppant.
– Kisfiam! Szegény, szerencsétlen gyermek! Hogy te milyen érthetetlenül sovány vagy!
Jules bácsi pengeélesre vágott, ún. Belmondo-bajszával elhasítja a tetőpoggyász tartóhevedereit; hiába, a legszebb férfikor! Ötvenes éveinek derekán, amikor a sör már keserű, de a méz még édes – korai még házasságon gondolkodni… Majd, ha a bor kiforr a hordók szerzetescelláiban!
A. csodálattal figyeli, ahogy Jules ruganyos léptekkel a lóherekazal felé halad, a tehenet szempillantás alatt behajtja a kecske óljába, (egy gyökeres parasztgyerek megirigyelné), aztán ugyanazzal a mozdulattal szélnek kergeti a gyöngytyúkokat, és magára vadítja a méheket, majd szabadon ereszt három süldő disznót – egy ember, aki az, ami.
– Szép itt nálad. Afféle parasztromantika. Nálunk is volt ilyen állat Naftapusztán, csak az szőrösebb volt, kicsit kisebb és folyton ugatott. Mi ez, zsiráf? Tavaly megnősültem, vagy már mondtam? De újra szabad vagyok, ténylegesen, érted fiam: nem papírforma szerint, de ténylegesen, a nőről kiderült, hogy Mirrha-tudatú, most mit kezdjek egy Mirrha-tudatú nővel: nem ismeri el a Fénykrisztust sem, nálam ez egy kapcsolatban döntő. Hogy úgy mondjam, a kapcsolat supra nonja, nem is tudom, hova tegyük a poggyászt, mángorló! Meglátod, milyen hasznos lesz ez itt neked, félautomata, a technika éve kiállításon kaptam, gondoltam, majd jó lesz, ha másra nem, szöget egyenesíteni, Laposkán mindig a küszöbön egyengettük a rozsdás szöget, igazi recycling, az összes szöget kiszedtük Béni bátyád starfonádlijából, szét is esett darabokra, na hogy mit kaptunk! Mondtam is anyádnak, milyen jó kis helyen leszel, fogadjunk, a dzsungel szívében, na szép, a gumikádat nem láttad? Hoztunk egy gumikádat, nem mintha tudtam volna, hogy itt nincsen, de inkább hoppra kopp, mint koppra hopp, akarom mondani, fordítva, ez a vikingkalap Csöpi néni ajándéka, jó lesz diószüretkor –
A felszerelés pillanatok alatt elárasztja a házat és a kertet, Jules bácsi felállít egy tábori sátrat az udvaron, egy pillanat alatt megvan, „csak nem kell egy kis munkától beszarni”, de beletekeredik a szúnyoghálóba, a napszemüvegben úgy fest a gubanc közepén, mint egy különösen ritka szitakötő, de a postás Micivel valahogy kiszabadítják, aztán rádől a hálókamra, csöndesen vonaglik a viaszosvászon ponyva alatt, míg a rózsabokor közelében végre kikígyózik a szabadba.
– Kicsit nehezebben megy, mint gondoltam, de semmi vész, egy kis segítséggel megoldjuk, Ön, ha már úgyis itt van, igen magához beszélek, Kutasi Albin? Albin, legyen szíves, tartsa ezt az alumíniumoszlopot, nem, nem a ruhaszárító, arra jön majd a keresztrúd, Ön pedig – Zöld István, nos, Zöld István, feszítse meg ezt a kötelet, én majd itt a cölöpöt, vagy tudja mit? Majd én tartom a cölöpöt, István, maga csak üsse be, itt van ez a kalapács, kicsit nagy? Tizennégy kiló, ilyennel krampácsolják Normandiában a vasutat, krampácsolt már vasutat? Még nem? Sose bánja, never mind, ahogy az angol mondja, az egy művelt nép, tizenhét szava van a sörre, itt hogy mondják a sört? Kir… Krig….Nem érdekes, ne kalandozzunk el, csak sózzon rá egy nagyot, az semmi, egy bolhának is kevés lenne, jóval nagyobbat, ne kímélje – ááááááááááááááááá!!! – a cölöpre gondoltam, de most már mindegy, valahol a csomagtartóban van gyorskötés, nézzen oda, mit csinált, jaj, istenem, mit csinált, no, nem baj, úgy, talán nem vérzem el, na mindegy, úgy, kész, ide függesztjük fel a gumikádat, Ön mit is mondott? Jakab? Állítsa fel a paravánokat, maga pedig, István, legyen szíves, helyezze ide a tábori füstölőt, a fújtatót majd széliránnyal szemben….
– Éhezel itt, szegény fiam – jön ki a kamrából Nagyi, vállán kolbásztekercs, jobb kezében irdatlan csülökcsont –, ezeket fölakasztom a padlásra, majd kicsit fölhizlallak, ne félj!
– A padlásra? Majd én talán fölviszem, a padláslétra ugyanis…
– Te csak ne fáradj, galambom, fáradsz te eleget, látom a szemeden, egészen karikás, szoktál mosakodni? Ne felejts el minden este mosakodni, kisfiam, ha tiszta a közérzet, sokkal jobb az étvágy…
A padlásfeljáró felől zuhanás, majd sikoltás hallatszik, aztán valamiféle vonítás, ahogy azok üvöltenek, akiknek kettétört a gerincoszlopuk vagy a nyakcsigolyájuk; mint mikor egy dió összeroppan. A kisebbik Kutasi és Zöld Pista ledobják a gumikádat, és rohanni kezdenek a padlásfeljáró felé… az ajtóban, halálsápadt arccal megjelent Nagyi:
– Egér! Igazi egér! – jelenti ki. – Élő!
– Ha véget ért a nagyjelenet, majd legyenek szívesek, emeljék le a kádat a nagylábujjamról, igazán, szóra sem érdemes, egy kicsit összelapult, meg úgy nézem, ki is ficamodott, na nem baj, éppen így jártam Pápua Új-Guineában, csak ott a farcsontomat zúzta össze az evezőlapát, de még mindig jobban jártam, mint a hajóskapitány: beleült egy tarronébe! Képzelhetik! Hetekig sebláz gyötörte, alig tudott nyelni, még Monacóban is úgy járt, mint aki beszart a gatyába, mondhatom. Nem, azt a kicsike hordót, fiam, amiben a grogesszencia van, ott kell, hogy legyen a tűzivíz és a vízpor között, a hátsó ülésen – buzivíz, hahaha! hát ezt még nem hallottam, ez jó, Jaffaszörp? Hahaha! Kóstoljuk meg akkor ezt a kis háztájit, jó ugye, bár van valami bukéja, nem a fagyálló volt? Ja, nem, az ott van abban a bádogkannában, össze ne keverjük, mert még beszarunk, hahaha! Majd idetámasztom a létrát, maga meg, Albin, csak adja fel a tetőponyvát, hogy kapaszkodjak? Jó vicc, nem tudok egyszerre fogni és kapaszkodni, nincsen három kezem, a… aaaaa…..
A két Kutasi, Zöld Pista és az Alsós érdeklődve nézi, hogy mi kerül még elő a terepjáró hátuljából: egy teljes böllérkészlet vágópaddal, egy röplabdaháló, néhány heti hideg élelem, a LE nemzetbiztonsági szervezetének túlélőkészleteiből, néhány golfütő, horgászbot, szigonypuska és búvárszemüveg, valami bizonytalan, bebugyolált csomag (álcaháló? ejtőernyő? vegyvédelmi fölszerelés, azaz edegumi?), egy vízfertőtlenítő berendezés, néhány üveg ananászlikőr, egy műanyag akvárium.
– Ott van faszén a hátsó ülésen, fiam, én majd darabolok, te addig indítsd be a szenelőt.
– Szegény kisfiam – rebeg Nagyi, halványkék szeme megrebben, és egy hatalmas bárddal egy suhintásra lecsapja a tehén fejét. Kankalin után hajolt le a gyanútlan állat – feje másodpercekig a levegőben lebeg, (figyeld csak meg: ez bizony levitáció!) mielőtt a földre huppan: nyelvét a virág felé nyújtja, de már nem éri el.
Jules bácsi az ülés alól előhúzza az Ezerlövetűt. Betáraz. Komor, célzásra élesített szemmel megindul az istálló felé. A. rémülten utána akar sietni, de Nagyi (szemei könnyben áznak, mint a Szent Inkvizíció (SZIV) ítélőbírájáé, amikor Johannára kimondja a halálos ítéletet), és lefogja A. karját:
– Hagyd csak, fiam!
Iszonytató lövöldözés veszi kezdetét. A lőporfüst kitódul az istállóablakon, és jótékony lepelbe takarja a kertet. Egy gyöngytyúk, áttörve a füst kőfalát, kitör az ostromlott várból, megáll a felvonóhíd előtt, majd egy magas kerítéskaróra kapaszkodik. Itt éri a halálos lövés. Magával rántja a mélybe a feje fölé emelt bóbitát, a zászlót. Az egész nem tart tovább három percnél – de évszázadokon keresztül emlegeti majd a nemzet emlékezete. Csend lesz, mint egy napórában, és Jules bácsi leereszti a puskát.
– ….nem történik semmi, itt vidéken meg azért mindig történik valami, ha más nem, valakire rádől a kémény, vagy fölrúgja a ló, vagy belelép a kaszába. Ezt szeretem én vidéken: nem lehet unatkozni, még utazni sem kell, itt már eleve el vagy utazva… a piszkos munkát megcsináltam neked, már csak a darabolás következik, az már gyerekjáték, akár te is meg tudnád csinálni, ha arról van szó, bár láttam egy matrózt Hongkongban, annak olyan bicepsze volt, ha behajlította, kiszakadt a vállán az XL-es matróztrikó, de mit is akartam mondani: olvastam a regényedet! Kisfiam! Szenzációs! A legyező, az egy baromság! Abszolút érdektelen! Mi vagy te? Népi író? A falu élete alkonyattól napestig? Szociográfia? Fiam… De a Párhuzamos életrajzok, az igen! Az, kisfiam, telitalálat! Érteni nem értem, és a koncepció alapvető tévedés: de ahogy Kálmánról írsz: hogy aszongya: púpos, szőrös és hebegő… Ez a ,,hebegő”, ez fiam, ez szenzációs, nem azt mondod, hogy ,,dadog”, így parasztosan, vagy hogy ,,beszédhibás” (ezt a szót nyugodtan hagyjuk meg a pedagógiának, azoknak is kell foglalkozni valamivel). Hebegő! De mért nem viszed tovább? Szerepeltethetnéd Kálmánt! Járjon, a kezed, fiam, ne csak a szád, hogy aszongya: ,,váhágyahaha mmmmm vovo kikikijelentetete….” Egy regény a hebegős elbeszélésében, ezerkétszáz oldal, mi, öcsi?! Háhá! Ez aztán az ötlet, mi! Senki sem olvassa el, de nem érdekes, a világhír garantálva. Vagy megnyújthatnád a sztorit mindkét irányban: előbb az inkvizíció, aztán Mohács; még töprengened se kell, a legjobb poénok le vannak írva; ,a káldi Regoes tátust niuzópadra voniak”, már kezd is melegünk lenni, mi? Dehogy, a húsdarálót ne a kondenzátorra kössék, hogyan? Bálnavadászhajókon használnak ilyet, fölül jön ki a zsír, alul a velő, csak oda, a vágópad szélire…
– Szegény, szerencsétlen, éhező kisfiam! – suttogja könnyes szemmel Nagyi, és egy mozdulattal kitépi a süldőmalac hátsó combját. Fejteni kezdi: lerántja a bőrt, és belehajítja a toroskáposztába: attól lesz jó, sűrű, erős leve.
A hevenyészve fölállított kampón malacok, nyulak, szárnyasok teteme lóg, a vér kicsiny csatornákat váj a patakig, a medertorkolatnál egészen alámossa a partot, omlani kezd a partfal, az omlás viharosan terjed a posta felé.
– Fogd csak meg! Úgy! Nyissz! Látod, nem olyan nagy dolog, csak ne legyél olyan élhetetlen – veti a kampóra nagybátyja a kibelezett macskát, és darabolni kezdi a füstifecskéket (fecskefészek sanghaji módra, à la natur). Nagyi a tehén máját hasítja ketté (a posta felől kiáltozás hallatszik), Jules mesélni kezd valami hastáncosnőről – de A. csak a májak, lépek, vesék és tüdők táncát figyeli, kezében szótlanul jár a kés.
Jules bácsi a hátsó ülésről megsárgult papiruszköteget vesz elő. A Fáraók titka? Vagy a Tibeti halottaskönyv? Föláll az Apache lökhárítójára, majd leugrik, és máris a vágóasztalon: igazi, színészi pózban, mint Petőfi a Múzeum előtt; de bokáig vérben:
– ,,A pogányok nincsenek alávetve az egyházi kanonoknak… Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak a javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert ez Istennel azonosítandó…” Most leesett az állad, mi? Százhuszonnyolc oldal jegyzetem van, bejutottam a Vatikánba, nem volt könnyű… említettem? Nézz oda, véres lett, itt, ahol a kegyelemről ír, nézz oda! a kutyafáját! nem tudom elolvasni! hogy mi van a kegyelemmel? na mindegy, ezt majd kihagyom, tedd oda a hátsó ülésre, fiam, a térképek mellé, hát mit szólsz? Ő az inkvizítor! Paulus Hungarus (nem, nem a rudabányai lelet, az Samu): Magyarország első inkvizítora, és a dátum? Odafigyelj: ezerkétszázhuszonhárom! Még nem herélték ki az egyházat, fiam! Ferikém, legyen szíves: oda, a diófára tegye a bendőt: ha nincs papsajt, jó a szamár is, és ha felfüstölöd, mint az angolnát…
– Találtam három szöcskét – jegyzi meg sötéten Nagyi, és kötényében letörli a vért. – A combjaikat bepanírozom, csak kiveszed a mélyhűtőből, és kirántod.
– A sarokban láttam egy pókot – teszi hozzá Jules bácsi.
A teknőkben, a füstölőben, a kampókon húshegy tornyosodik, a gumikád már megtelt. A légysonka mind a sózóba kerül; a kutya és a tucatnyi gyöngytyúk jó lesz szalonnának. Fel kell készülni a télre, mert az időjósok keserű hideget mondtak.
– És amikor… – kérdezi az ifjabbik Kutasi, Albin.
– Ne szóljon mindig közbe, fiatalember, félbezavar, aztán nem tudom, zöldséget beszélek-e – magyaráz Jules bácsi, is iszonytatóan forgatja a kést –, hogy mondom neki: magad is elismerted, hogy az első ember nem Adam Kadmon, hanem a Fénykrisztus, aki foglyul esett, százezer atomra hasadt az anyagban. Akkor meg mi kifogásod a manicheizmus ellen? De ő csak magyarázott, hogy Mirrha így, meg Mirrha úgy, persze én már tudtam, hogy honnan fúj a szél! Utálta a dinnyét, mi, manicheusok pedig különösen becsüljük a dinnyét, apropó: leeresztetted a kútba, fiam? A hűtőbe? Na, jól van, a dinnyét meg a szőlőt, na, mondjuk, a szőlőért sem volt oda, de a Kardinált meg a Hamburgi muskotályt megette, egyébként mondtam, hogy az erdélyi Gyulák is manicheusok voltak? Manicheusok vagy bizánci keresztények, de ez egyre megy, még a tizedik század végén, ezért akasztottak tengelyt Istvánnal. Ez volt számomra a megvilágosodás, az erdélyi Gyulák! Elvégre, druszáim, hozd csak ide azt a fejet, fiam, a szemét kivesszük, a többi jó lesz a pácba, ugye megmondtam, hogy világot kell látnod…
Nagyi kijön a házból és hosszú, harcsához hasonló, gülüszemű halat tart a kezében:
– A te székedben ült a piszok. Még a számítógépedet is bekapcsolta!
– Jaj, ne! – kiált fel A., de sajnos későn. Nagyi bárdja félresöpör a padról másfél kiló epét, és hosszában metszi el a gyomevő halat. Egyszerre kifordulnak a belei.
Benne, valahol a máj és a szív között egyszerre halnyi űr támad. Nem tud másra figyelni. Egy halnyi terem, egy valóságos katlan. Nagyi és Jules bácsi macskákat és kabócákat mészárolnak le odabenn, a hajat elégetik, külön gyűjtik a csontot, külön a macskahájat. Jules bácsi rendületlenül magyaráz:
– Ha másért nem, a vidéki levegő! A levegő a harmadik elem: szoros párhuzamban a vízzel! A víz és a levegő kerekei emelik magasba a fényt (persze, persze, a hold az, de bárkának is mondjuk; a kormánynál Cicelle ül, és dirigál a hajólapáttal. Nem bírom a dirigáló nőket.) És ne mondd nekem, hogy honnan szerzel majd tejet meg tojást, nem lehetsz ennyire töketlen! Itt? Vidéken? Amikor minden háznál van bika meg kakas? Mintha a tejföl közepében laknál, fiam, ne beszélj nekem itt tejről meg tojásról!
[1] Részlet az Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma című kötetből. Újabb fejezetek a pragaitamas.blog.hu oldalon. – http://pragaitamas.blog.hu/2009/04/12/idovasalo_an_iron_of_time