Címke: történelem

Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, II. rész

André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

Gide kiábrándítónak tartja a Szovjetunióban uralkodó egyformaságot és konformizmust. Olyan mértékű szerinte az egyformaság, hogy az egyik házat ki lehetne cserélni a másikkal. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.”- vonja le végül a következtetést. Illyést az elszemélytelenedésre és az egyformaságra ugyan nem figyel fel, ám az egyik munkáslakás megtekintése során ő is észreveszi, hogy a plüsshuzatok és a kis csipketerítők a legkispolgáribb vágyaknak akarnak megfelelni.

Gide úgy látja, hogy miközben hódít a kispolgári lelkiállapot, a Szovjetunióból nemcsak elpárologtak a forradalmi érzelmek, hanem egyenesen nem kívánatosak, zavaróak. Szélsőbaloldali nézőpontból bírálja az eredeti forradalmi eszményektől való eltávolodást: a magántulajdon és az örökösödési jog visszaállítását kiábrándító megalkuvásnak tekinti.

Ami viszont a legmélyebben megrendíti Gide-et az az, hogy a Szovjetunióból elillant a szabadság. Azt tapasztalja, „hogy valahányszor az ember egy orosszal beszélget, annyi mintha valamennyivel beszélne.” Illyés költőibb megfogalmazással ugyanerre a következtetésre jut: „Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang.” És ami Gide szerint a legfurcsább, hogy ez már nem is esik az oroszok nehezére. Mivel semmiféle összehasonlítási alapjuk nincs, – hiszen nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal – könnyedén meggyőzhetők arról, hogy az emberek másutt kevésbé boldogok. Ebből a tudatlanságból következik a Gide által „fölény-komplexusnak” nevezett jelenség, amelynek az a meggyőződés a lényege, hogy a Szovjetunión kívül mindenhol rosszabb az élet. Amikor Gide valahol megjegyezte, hogy a szovjet diákok nagyon rosszul beszélnek idegen nyelveket, azt a cinikus választ kapja. „(-) ma már mit sem tanulhatunk a külföldiektől. Minek tanuljuk hát meg a nyelvüket?”

Gide szerint ebben az országban csak belenyugvásra, konformizmusra és megbízhatóságra van szükség. „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen van diktatúra, de az nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”

Megállapítja, hogy a szovjet kultúrából teljesen kiirtottak minden kritikai szellemet. Bírálni valamit csak abban az értelemben lehet, hogy megfelel-e a vonalnak-e vagy sem, a vonal azonban sohasem vitatható. Márpedig a szabadság hiányának egyenes következménye a kultúra halála. És ezután jön Gide legsötétebb megállapítása: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországban, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.”

Illyés tartózkodik a kemény megfogalmazásoktól, de azért megjegyzi: „Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot, ha nem rendreutasítást.” A kultúráról szóló fejezetben maguk a szovjet írók világosítják fel arról, hogy elvben mindent lehet kritizálni, kivéve a rendszert, és persze vallásos művet sem lehet írni. Illyés riportjában az egyetlen (!) panaszkodó ember a Harkovba tartó vonaton így zsörtölődik: „Inkább élnék maguknál börtönben, mint itt szabadon.” Aztán még egy viccet is megenged magának: Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija.” Illyés megjegyzi, hogy amikor Ukrajnában felvetette, hogy az ellenálló kulákokat Szibériába, munkatáborokba deportálták, már-már torkig van azzal, hogy ilyenkor mindig a történelmi szükségszerűségre hivatkoznak. Elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a szovjetek egyetlen igazságot ismernek, a proletárigazságot. Ezt érvényesítik mindenütt, az ellenséges osztályok gyermekei például ennek megfelelően bajosan járhatnak egyetemre.

Végül Illyés részletesen elmesél egy, a szovjet szabadságfelfogásról sokat eláruló jelenetet. Nyizsnyij Novgorodban tett látogatása során részt vesz egy párttisztító gyűlésen, ahol egy arra kijelölt bizottság a párttagok párttagságra való alkalmasságát ellenőrzi. A vizsga úgy zajlik, hogy miután nagy plénum előtt felolvasták a vizsgált személy életrajzát, ideológiai kérdésekre (pl. hogy mit kell érteni a trockizmus alatt) kell megadni a helyes, előre betanult válaszokat. Ha ez is megvolt, akkor a magánélet legapróbb részleteinek kiteregetése következik, nevezetesen annak kiderítése, vajon az illető a gyáron kívül is makulátlan életet folytat-e, például odahaza. Ha nem sikerül eltalálni a jó választ, vagy kivetnivalót találnak az illető párttag magaviseletében, az visszaminősítéshez, esetleg a pártból való kizáráshoz vezethet. (Gide-től tudható, hogy egy ilyen kizárás milyen tragikus következményekkel járt aztán az egyik gyári munkás életében.) Illyés semmilyen véleményt nem fűz a jelenethez, ami azért is meglepő, mert az egésznek van valami nagyon zord, vallási bíróságra emlékeztető hangulata. El lehet viszont képzelni, hogy a konformizmustól hidegrázást kapó Gide miként fakadt volna ki e nyilvános megszégyenítés láttára.

Nagy Lajos a szabadság hiányán már fel sem háborodik. Kommentár nélkül állapítja meg, hogy a Budapestre küldött leveleit minden valószínűség szerint cenzúrázzák. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin-szobrokon még csak elviccelődik, a Forradalmi Múzeumban azonban az osztályharc áldozatairól bemutatott számok már tragikus, sötét tónusú gondolatokat juttatnak eszébe: „Persze arról nem láthattam kimutatást, hogy ugyanebben az időben a Szovjetunióban hány kulákot, szabotálót és állítólagos szabotálót, sőt kommunistát végeztek ki, internáltak, vittek kényszermunkára, s börtönöztek be. Pedig csak ezeknek a számoknak a hozzáadásával lenne teljes a kép, melynek címét így gondolnám: „Csendélet emberekkel, az Úr 1933-ik esztendejében.””  

Útirajzát Gide végül kétértelmű mondattal zárja: „A Szovjetunió ezentúl is tanítani fog bennünket és megdöbbenteni.” Nagy Lajos műve befejezetlen, míg Illyés zárlata egyértelműen pozitív: „Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott azon, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. (-) Igen, Gorogyec a legszebb város a világon.”

Az útirajzok fogadtatása

Hiába próbálták barátai és ismerősei minden áron lebeszélni Gide-et a közreadásról, a Visszatérés a Szovjetunióból nagyon gyorsan, már 1936 novemberében megjelenik a Gallimard-nál. Igazi sikerkönyvnek bizonyul: a kiadó egy-két hónap alatt százezer példányt értékesít belőle. Visszhangja és hatása pedig legalább akkora, mint amekkorát a szerző néhány évvel azelőtti megtérése kiváltott. Baloldalról Gide ellen azonnal nemzetközi méreteket öltő kampány indul. A Pravda és a L’Humanité nem győznek gyalázkodni. A Szovjetunióban egyenesen árulónak tekintik, műveinek kiadását pedig azonnal leállítják. A haladó, új időket hirdető sztáríróból egy csapásra tiltott, reakciós és dekadens író válik. De a kevésbé harcos bírálók is minimum elfogultsággal, felszínességgel és meggondolatlan következtetések levonásával vádolják, és azon sajnálkoznak, hogy a szerző a mű megjelentetésével közvetett módon a reakciót, a fasisztákat segíti.

Gide művével persze az volt a legnagyobb baj, hogy baloldalról bírálta kendőzetlenül a Szovjetuniót, miközben a nagy ügyhöz hű maradt: a Szovjetuniótól elfordult, az eszmét azonban nem adta fel. Minden bizonnyal leginkább ez dühítette fel a kommunistákat. De emiatt tekintette a Visszatérést a magyar állam is tolerálhatatlannak. Míg a francia kommunisták és a szovjetek a kommunizmus elárulását látták benne, Déry Tibort, pusztán azért, mert a művet magyarra fordította és az meg is jelent, 1938-ben kommunizmus melletti izgatás vétsége miatt Magyarországon két hónapra börtönbe zárták.

A bírálatok hatására Gide úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban, megvédi a Visszatérést. További adatokat, érveket gyűjt, és felveszi a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a Szovjetunóban szerzett tapasztalataik alapján hasonló következtetésre jutottak. A könyve nyomán kialakult bírálatokra a választ 1937. júniusában tette közzé Retouches à mon retour de l’U.R.S.S. (Réz Pál fordításában „Amit még el kellett mondanom”) címmel. Lenyűgöző, hogy e kifinomult, a tiszta költészetet hirdető író statisztikusokat és szociográfusokat megszégyenítő módon egymás után sorolja a puszta, ám annál rettenetesebbnek hangzó összehasonlító számokat a szovjet gyárak termelékenységéről, a selejtes áruk részarányának növekedéséről, a gyógyszertári ellátottságról, az analfabétizmusról, az iskolakerülésről, a bérnövekedés üteméről és a vásárlóérték csökkenéséről. A munkáskizsákmányolás bizonyítására táblázatot állít össze a különböző fizetési kategóriákról. Majd levonja a következtetést: a munkásokat egyszerűen kijátszották, hiszen röghöz kötöttek őket, szerencsétlenek és üldözöttek, és senki sincs, aki érdekeiket megvédené. A nyomorgót megvető új burzsuázia léterejöttével Gide pont azt találta a Szovjetunióban, ami miatt a nyugati társadalmat elfogadhatatlannak ítélte. A szerző felsorolja a legsötétebb diktatúra, az orwelli állam tartozékait: az állampolgári erénynek számító besúgást, amely az érvényesülés legjobb eszköze; a politikai lejáratást, amelyben a leghatásosabb, ha a barátot kényszerítik árulásra, és az általános gyanakvást, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenki gyanús, mindenki fél mindenkitől: ” Aki nem hajtja meg a gerincét, azt tönkreteszik, vagy deportálják, az egyiket a másik után. (-) Ebből a hősies és csodálatos népből, mely olyannyira kiérdemelte a szeretetünket rövidesen nem marad egyéb, mint csupa hóhér, haszonélvező és áldozat.”        

Illyés Gyula Oroszország 1934 című útirajzának hazai visszhangja sokkal rövidebben összefoglalható. A művet 1934-ben a népi íróknak is fórumot kínáló, Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című napilap közölte le folytatásokban, egyik fejezete pedig a Nyugatban is megjelent. Néhány szélsőjobboldali kirohanástól eltekintve a mű visszhangja összességében kifejezetten pozitívnak tekinthető: egymás után jelentek meg a méltató recenziók. (Az útirajz sikere tartósnak bizonyult: a második világháborút követően több ízben, változtatás nélkül kiadták.) Mivel az Oroszország nagy érdeklődést váltott ki országszerte, Illyést több helyre is meghívták, hogy felolvasásokat tartson belőle. Fontos megjegyezni, hogy Illyés soha sem kényszerült írása megvédésére. A szovjetek sem sértődtek meg rá, sőt az újonnan felállított budapesti magyar nagykövetség munkatársai fontosnak és hasznosnak ítélték, hogy keressék a kapcsolatot vele. Ahogy kommunista barátai sem támadták meg. De a magyar nyomozóhatóságok sem zaklatták. A BRFK Politikai Nyomozóosztályának érdeklődését felkeltetette ugyan Illyés úti-élménybeszámolója, amit a szabadelvű értelmiségieket tömörítő Magyar Cobden Szövetség felkérésére tartott, ám az előadást végighallgató nyomozótiszt, Szalay Márton veszélytelennek, és a nyomozás szempontjából érdektelennek ítélte Illyés mondandóját. A nyomozótiszt feljegyzése szerint Illyés annyira lesújtóan nyilatkozott a szovjet állapotokról, hogy a kommunistáknak látszó fiatalok csalódottan hagyták el a termet, meg sem várták az előadás végét. Nyilvánvaló, hogy a jelentésben szereplő Illyés-féle Oroszország-kép és az útirajz Oroszország-képe között komoly ellentmondás van, ami talán azzal magyarázható, hogy Illyés értesülhetett a nyomozótiszt jelenlétéről, s ennek tudatában fogalmazott kifejezetten negatívan a Szovjetunióról.

Nagy Lajos útinaplójának sorsa Illyésével összevetve kifejezetten tragikusra sikeredett. A Tízezer kilométer befejezetlenül 1934. október 6.-tól 1935. május 12.-ig jelent meg folytatásokban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában. Míg az Oroszország sikerkönyv lett, a Tízezer kilométer teljes kudarc. Nagy Lajos naplójával mindenki elégedetlen volt: a jobboldal felháborítónak, míg a baloldal csalódottan és ingerülten fogadta. Mivel a nyomozóhatóságok a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás kísérletének tekintették a beszámolót, Nagy Lajossal már nem óvatoskodtak úgy, mint Illyés Gyulával: a napló megjelenését követően két detektív is megjelent Nagy lakásán. De a baloldal sem tétlenkedett. Madzsar József kifejezetten durva hangvételű cikket jelentet meg a Korunk hasábjain. Mivel József Attila és kommunista barátai úgy látják, hogy a napló hatalmas károkat okozhat a szocializmus ügyének, addig-addig győzködik a szerzőt, míg az nemcsak leállítja műve közlését a Szabadságban, de még a kéziratot is megsemmisíti. A Tízezer kilométer aztán lassan feledésbe merül, könyv formában pedig csak 1989-ben jelenhet meg.

A három útirajz fogadtatása sokat elárul a művekről és szerzőikről egyaránt. Gide vallásos rajongóként utazott a Szovjetunióba és olyan bődületes csalódás érte, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül nyers őszinteséggel leírta, amit tapasztalt. Rendkívül bátor és fanatikusan szabadságszerető ember volt. Hitével nem, de a Szovjetunióval kapcsolatos minden illúziójával leszámolt. Ezért tölti meg annyi romantikus szenvedély és annyi komorság a Visszatérés lapjait.

Illyés viszont messzemenően figyelembe vette azokat a politikai veszélyeket, amelyek az útirajzírót óhatatlanul fenyegetik: a politikai korrektséget képviselte már akkor is, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben ő maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”.

Nagy Lajosból ezek a megfontolások teljesen hiányoznak. Bátorsága Gide-éhez mérhető, sőt még annál is nagyobb, egy tekintetben legalábbis biztosan: a francia írónak odahaza ugyanis nem kellett számítania arra, hogy műve miatt netalán nyomozótisztek zaklatják majd. Nagy csak a szemének hitt és végig szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, amit utazása előtt felállított magának: „Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállásokat bizonyítás követi.” De közben állandóan zavarban van, szorong, hogy tényleg helyesen látja-e dolgokat. Önmagát hibáztatja, amikor a moszkvai színházban előadott Intervenció című darabban az erotikus táncot lejtő félmeztelen színésznőben nem azt látja, amit illenék, nem azt látja benne, amit a többiek. „Bár lehet, hogy a hiba bennem volt, nem lett volna szabad, hogy a táncban az erotikát lássam, csak a burzsuj erkölcstelenséget lett volna szabad élveznem, s inkább akkor kellett volna, hogy libabőrös legyen a hátam a kéjtől, mikor egy intrikust úgy lőttek le, mint egy kutyát”.

A tízezer kilométer stilárisan ragyogó, ámde tragikus mű. A Szovjetunióban látottak Nagyot ugyanis Gide-del ellentétben nem a Szovjetuniótól idegenítik el, hanem minden olyan illúziótól, ami bármely emberi közösséggel és általában az emberi természettel kapcsolatos. A társadalmi együttélés mélyén olyan sötét mozgatórugókat lát, amelyekhez jóvátehetetlenül hozzátartozik a cinizmus, az erőszak, a könyörtelenség és a gyengék letaposása. Arra a következtetésre jut, hogy ez valahogy minden rendszer sajátja: egyikről a másikra öröklődik. Ahogy a cári Oroszországban úgy adták vették a cselédlányokat, mint a teheneket, úgy a bolsevik Oroszországban a Leningrád-Murmanszk közti csatornát rabszolgákkal építtették meg. Azoknak a kivégzésében pedig, akik a moszkvai metróépitkezésnél építőanyagot loptak, nem az osztályharcot látja, hanem a puszta erőszakot és a szadizmust : „Eh, kérem. Ez az egész dolog az embereknek abból a vágyából fakad, hogy szeretik a gyilkolást. Az emberek minden rendszer keretén belül keresnek és találnak ürügyeket arra, hogy néhanapján legyen egy kis kivégzés.” (-) Nem az osztályharcot látom, hanem embernek ember ellen való küzdelmét.”

Nagy Lajost a kiábrándultság súlyos letargiába sodorja. Ezek után érthető, hogy miért olyan kelletlenül és nyűgösen vett részt a hivatalos gyár- és kolhozlátogatásokon, vagy aludt el az unalomtól az irodalmi banketteken. Érthető, hogy miért gyötörte halálra az értetlenkedő szervezőket azzal, hogy ő csak tengert, fákat és állatokat akar látni, olyan dolgokat, amihez az embernek nincs köze, kivéve persze a nőket, feltéve, ha csinosak. Nem kérdés, hogy úgy érezte, ezeknek még lehet keserű szájíz nélkül örülni: „Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra.”

A szerző egyébként maga is teljes kudarcként élte meg utazását, úgy vélekedett, nemcsak a Szovjetunió vizsgázott le, de saját maga is: „ (-) amit láttam nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára ‹‹untauglich›› vagyok, – már pedig Oroszországban még folyik a harc.”

A Tízezer kilométer szerzője kettős hibát követett el és mindkettő végzetesnek bizonyult. Keserű és kiábrándító képet festett a Szovjetunióról, ugyanakkor a bírálatok közepette a korabeli magyar politikai rendszerbe is jókorákat belerúgott. Írása ráadásul sehogy sem illeszkedett a Szovjetunióról szóló útinapló szokásos műfajához. Míg Gide műve kiábrándultsága ellenére is a vallásos, Illyésé pedig a romantikus útirajz elvárásainak tökéletesen megfelelt, Nagy beszámolója egyikbe sem fért bele. A Tízezer kilométer kéziratánakazért kellett megsemmisülnie, mert egyszerűen légüres térbe került, minden lehetséges nézőpontból tolerálhatatlannak bizonyult. Ha western-hasonlattal akarunk élni: Illyésé lett a jó, Gide-é a rossz, míg Nagynak a csúf szerepe jutott.     

 


Seres Attila: Illyés Gyula a budapesti szovjet nagykövetségen 1935-ben. Archivnet, V. évf. (2005) 3. sz. (www.archivnet.hu)

Lázár Vilmos: Egy emlékirat lapjaiból, Kossuth, 1976. 96-99. o.

Csuhai István: Orosz élet és magyar irodalom, Élet és Irodalom, 49, évf.01.

Nagy Lajos: Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat, 1934. /23-24. Nyugat-kiadás,www.oszk.hu

ugyanitt

Karddal és fakanállal a kézben

Slachta Margit egy nagy port kavaró, ám hamar elfeledett alakja a magyar történelemnek. Vajon miért fedi homály annak a nőnek a pályafutását, aki nemcsak a nők jogainak elnyeréséért küzdött, hanem azokat is kimondta, melyeket kora férfi politikusai nem mertek?

A történelemben és irodalomban a nők csupán valami megérthetetlen és elérhetetlen csodás lényként tűnnek fel, akik céljai vagy elszenvedői a férfiak által irányított eseményeknek. Feladatuk annyiban merül ki, hogy szépek és erkölcsösek legyenek, akikre apjuk büszkén tekinthet, mikor kezüket leendő férjük kezébe teszi. S míg felügyelik a háztartást, egészséges, lehetőleg fiú örökösnek adjanak életet. Feljegyzés ritkán maradt fenn olyan hölgyekről, akik a háttérben megbújva kezükbe vették az irányítást. Életük valaki árnyékában telt, és haláluk után létezésük feledésbe merült. Azok, akik pedig nyílt színen próbálták vállalni nézeteiket, vagy hamar találkoztak végzetükkel, vagy bolondnak bélyegezve őket, környezetüktől elszigetelve, magányosan élték életüket. Ezek után megjelent egy nő, aki tanult, nem félt gondolkodni és hallatni a hangját.

Slachta Margit, noha az 1800-as évek végén született, tökéletes példája a modern, karrierista nőnek. A nemesi származású lány egy gazdag földbirtokos második lányaként látta meg a napvilágot. Ám nem sokáig élvezhette a vagyon által nyújtotta kényelmet, mivel apja tönkrement, s őt hátrahagyva, családja többi tagjával kivándorolt Amerikába. Az itthon maradt Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végezte tanulmányait. Német-francia-történelem szakos tanárként lépett ki a világba, ahol nagy hatást gyakorolt rá Farkas Edith, az Országos Katolikus Nővédő Egyesület elnökének, a munkásnők védelméről szóló előadása. Kis idő múltán abbahagyta a tanítást, hogy minden idejét a szociális munkának szentelhesse. S az elsők között lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba, s hamarosan a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott ország szerte, adományokat gyűjtött, szociális iskolát szervezett, lapot szerkesztett, amelyben a keresztény feminizmus elveit hirdette.

A keresztény feminizmus is, akárcsak az apácák és világiak között helyet foglaló Szociális Missziótársulat, aranyközépút volt Slachta Margit számára. A nők jogainak elnyerését tartotta fő fontosságúnak, azonban hangsúlyozta kötelességeiket is. Nem kívánta teljesen kiszakítani a nőket a társadalomban betöltött szerepükből, csupán több jogot, feladatot és választható utat kívánt nyújtani a számukra a férfiak által irányított világban. Mai szemmel nézve a Slachta Margit által hirdetett elvek részben elfogadottá váltak. A nők előtt is megnyíltak az olyan pályák, melyek korábban csak férfiak számára voltak elérhetőek, s mégsem vesztették el a családban elfoglalt fontos helyüket. Ennek fényében Slachta Margitra, mint úttörőre tekinthetünk. Ám saját korukban az ilyen előrelátó embereket legtöbbször kétes érzelmek kísérik. Vannak, akik felfedezik az új eszme nagyságát, s vannak, akik mint saját életüket, úgy védelmezik a régit. Slachta Margit sikertelenségének okai azonban ebben nem merülnek ki. Az emberek többségét riasztják a radikális emberek és eszmék. Nem szeretik, ha valaki kiáll eléjük, arról ordítozik, mit kéne tenniük, hogy jobbá tegyék a világot, ennek ellenére, mint már a történelemben oly’ sokszor láttuk, hajlamosak vakon követni őt. Akkor mi volt Slachta Margit hibája? Feltehetően az, hogy nőnek született. Ellenszenvet keltett, hogy megpróbált kitörni a társadalomban betöltendő szerepéből, s férfi módján harcolt nézeteiért. Olyan kérdéseket feszegetett, melyekről más politikusok nem mertek nyíltan véleményt mondani. Elveit nem tudta alátámasztani példákkal az életéből. Saját családja nem volt, s radikális viselkedése is ellentétben állt a keresztény feminizmussal. Napjaink politikusai is próbálnak egy kiegyensúlyozott, jól működő családot felmutatni, ezzel bizalmat ébresztve az emberekben. És az amerikai filmekben gyakran látott gyerek-puszilgatás, a magyarországi választások előtti rögzítőről szóló személyes telefonok is arra szolgálnak, hogy a politikusok Slachta Margit hibáját elkerülve, a választókhoz közelinek tűnjenek, személyesen hozzájuk intézzék mondandójukat.

Miután 1920-ban az első női képviselőnek választották, az 1930-as években Slachta Margit megalapította a Szentlélek Szövetséget, s új lapot is indított. Ismét az árral szemben úszva, Hitler propagandájának ellenében a keresztény értékrendet hirdette, s tiltakozott a zsidótörvények és a deportálások ellen. Megtett mindent, amivel segíthette a rászorulókat, s bújtatta az üldözötteket.

1945 után, mikor ismét bekerült a parlamentbe, politikája részben elvesztette aktualitását. A köztársasági államformát elutasítva, a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend továbbélését a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Népszerűségét az sem növelte, hogy ismét az általános véleménnyel szembeszegülve antikommunista és szovjetellenes nézeteket vallott. A kommunista párt térnyerésével egyre lehetetlenebbé vált helyzete, és politikusi pályafutása. A letartóztatástól tartva álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Egy sikertelen visszatérési próbálkozás után végleg Amerika mellett döntött, azonban próbálta fenntartani a magyarországi kapcsolatait, és képviselni az ország érdekeit, segíteni a hazai helyzet alakulását. 1974-ben Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában halt meg.

Slachta Margit semmiképpen sem volt szent, nem volt egy Teréz anya, aki csupán Isten szavait követve önzetlenül segít a rászorulókon. Sokkal inkább egy asszony volt, aki küzdött azért, hogy a nők is azonos jogokkal rendelkezzenek, és hasonló elbírálásban részesüljenek, mint a férfiak. Azonban ő is áldozatául esett politikai ellenfelei negatív propagandájának, ezért Slachta Margit nevét hallva először nem a nők jogainak védelmezése, az árdrágítók elleni felszólalás, a II. világháború alatt folytatott embermentés, az egyházi iskolák államosításának ellenzése jut eszünkbe, hanem a rosszul értelmezett bottörvény. Ha elődeihez hasonlóan ő is a boszorkányüldözés mártírjává vált volna, talán most más kép élne róla az emlékezetünkben.

Forgó Teodóra

 

Bibliográfia

Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus. Budapest, 1997.

Grófnő a hídon – Károlyi Mihályné és a baloldaliság

Ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy ki miért került egy adott politikai platformra, gyakran zavarba esünk. Életre szóló politikai döntések mögött kiérlelt és koherens politikai nézetrendszert, mély meggyőződést keresünk.

 

 

Aztán néha kiderül, hogy a politikai oldalválasztást a családi háttér, a generációs örökség mellett sokkal inkább a véletlenek láncolata, váratlan események, egyetemi ismeretségek és nem feltétlenül magasztos belső indítékok, vagy politikai megfontolások határozzák meg. Ezért is tűnik bizonyos esetekben annyira érthetetlennek, hogy az adott bal-, illetve jobboldali nézetek szolgálatában miért vannak olyanok is, akiket érzésünk szerint teljesen máshol keresnénk. Természetesen egyáltalán nem áll szándékomban elvitatni, hogy sokakat igen bonyolult és őszinte belső emberi indítékok késztettek arra, hogy egy adott politikai irányzat élharcosai legyenek. Ám ha a múltban keresünk iránymutatást és példaképeket magunknak, egyáltalán nem biztos, hogy épp azok lesznek erre a legalkalmasabbak, akik látványosan, sokak által lelkesen ünnepelve váltak politikai eszmék híres képviselőivé. Andrássy Katinkáról szóló jelen írás annak emlékiratira szorítkozva egy látványos és baloldalon emblematikusnak tekintett politikai elköteleződés belső motivációira és furcsa ellentmondásaira szeretne rávilágítani.

 

Andrássy Katinka, a 16 éves kamaszlány nem léphetett ki szülei jóváhagyása nélkül egyedül a Margit rakparti Andrássy palotából. Párizsban tartózkodó anyjától, Zichy Eleonóra grófnőtől táviratban kellett engedélyt kérnie, hogy átmehessen a Lánchídon ismerősének ajándékot vásárolni. Enélkül egyetlen nevelőnő sem merte elkísérni őt. De a jószívű mama végül is  megadta az engedélyt. Ez talán Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka Együtt a forradalomban, Együtt a száműzetésben című emlékiratának egyik legemlékezetesebb részlete.

 

Károlyi Mihályné politikai hitvallása önmagában nem túl izgalmas és eredeti, hiszen Katinka teljes egészében azonosult férje politikai nézeteivel. Emlékiratai azonban nagyon tanulságosak. Ha kortörténeti dokumentumként olvassuk őket, leginkább az első rész keltheti fel a mentalitás- és neveléstörténet iránt érdeklődő olvasó érdeklődését: Andrássy Katinka sok izgalmas részlettel szolgál a századfordulós Magyarország arisztokrata családjainak életéről. (Érdekes, hogy épp a politikamentes, azaz a gyermekkorról szóló fejezetek sikerültek a legélvezetesebbre, itt ugyanis Katinkának még nem volt módja arra, hogy kényszeresen a politikai meggyőződéséről meséljen.) Egy szépirodalmi jellegű visszaemlékezéshez azonban Károlyi Mihálynéból hiányzott a szükséges éles megfigyelőkészség, ahogy híján volt a kellő érzékenységnek és intellektuális kíváncsiságnak is.

 

Andrássy Katinkának nem a képességei, hanem a lehetőségei voltak rendkívüliek: abban a ritka „szerencsében” részesült ugyanis, hogy egy sorsdöntő kor rendkívüli eseményeinek közvetlen szemtanúja lehetett. Apjának és nagybátyjának köszönhetően eleve a politika közelében nevelkedett. Károlyi Mihály oldalán élte meg az első világháborút, az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlását, a Köztársaság, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását és bukását.

 

De az emigrációban töltött évek sem voltak sokkal unalmasabbak: Katinka jószerivel bejárta a teljes nyugati világot. 1924-ben részt vesz egy amerikai előadáskörúton, majd Párizsban és Londonban férjével együtt bekapcsolódik a társutas szalonok életébe. A Károlyi-házaspár maga is társutas lesz, és aktív segítséget nyújt a szovjet propagandagépezetnek. A neves francia divatlap, a Vu magazin (1) szervezésében és felkérésére a harmincas évek elején kéthónapos körutazást tesznek a Szovjetunióban. Moszkvában részt vesznek Bernard Shaw 75. születésnapján, látogatást tesznek Gorkiban Lenin özvegyénél és nővéreinél, elutaznak Leningrádba, Sztálingrádba, majd a Fekete-tengerhez, Grúziába. A látottakról lelkes tudósítások keretében számolnak be. Andrássy Katinka 1933-ban rövid időre Németországban is megfordul, hogy teljesítse Willi Münzenberg, az akkor még Sztálinhoz hű propagandaügynöktől kapott feladatot: kalandos és nem éppen veszélytelen körülmények között ő csempészi ki Berlinből azokat a dokumentumokat, amelyek lehetővé tették az SA rémtetteinek leleplezésére szolgáló Barna Könyv (2) párizsi kiadását. Cambridge-ben és Londonban pedig, szintén Münzenberg megbízásából, baloldali érzelmű professzoroktól és diákoktól gyűjt pénzt annak az ellentárgyalásnak (3) a megrendezéséhez, amely arra volt hivatott, hogy a Reichstag felgyújtásával vádolt három bolgár Komintern-vezető (Dimitrov és társai) ártatlanságát bizonyítsa. A második világháborút a nagy légi csatával együtt a Károlyi-házaspár már Londonban vészeli át. Andrássy Katinka életének kalandos fordulatait hosszasan lehetne még folytatni. Ami azonban ennél sokkal érdekesebb, hogy az emlékiratok, e viharokkal teli életútról szóló vallomás miért hagy mégis annyi hiányérzetet bennünk.

Andrássy Katinka Magyarország egyik legbefolyásosabb arisztokrata családjában nevelkedett: édesanyja gróf Zichy Eleonóra, míg édesapja gróf Andrássy Tivadar, a dualista Magyarország első miniszterelnöke, majd az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula fia volt. Rideg, ám igencsak előkelő neveltetésben részesült: angol, német és francia nevelőnők gondoskodtak arról, hogy Katinka a lehető legjobban elsajátíthassa a társadalmi rangjának megfelelő etikettet és nem utolsó sorban a társasági élethez szükséges három idegen nyelvet. Ateista, ugyanakkor rendkívül tekintélytisztelő családi környezetben nőtt fel. A sokszor kegyetlen, gyakori fizikai fenyítéssel tarkított nevelési módszerek, a katonásan, percekre beosztott napirend, édesanyja már-már hisztérikus és nevetséges prüdériája, – a lányai számára engedélyezett regényekben cérnával összevarrta azokat az oldalakat, amelyekben a leghalványabb utalást is talált a szerelemre – egy olyan miliőbe engednek bepillantást, ahol egy hajdan fényes életforma már elindult a kiüresedés, a belső tartalékok elvesztésének útján. Ahogy az akkori liberális konzervativizmus is, amelynek ezek a családok markáns képviselői voltak.

 

Hősnőnk utólag szüleivel állandóan harcban álló, lázongó kislánynak mutatja be magát, aki mindig is egy másik, hősiesebb életre vágyott. Lelkesen számol be kedvenc nagynénje, számára nagyon is imponáló, különcködéseiről. Zichy Márta grófnő liberális nézeteiről volt híres és arról, hogy ki nem állhatta a sznobokat. Mivel legszívesebben rangon aluli emberek, művészek, értelmiségiek társaságát kereste, kivívta rokonai mélységes felháborodását. Fiatal leány korában beleszeretett bátyja alacsony származású házitanítójába. Számítva családja heves ellenállására, eldöntötte, hogy titokban feleségül megy hozzá. Gondosan elő is készítették a nagy romantikus szökést. Amikor a pályaudvaron titokban találkoztak, a grófkisasszony a házitanító mutatóujjára pillantva észrevette, hogy a körme alatt fekete piszok éktelenkedik. Ez az élmény egyszerűen sokkot váltott ki belőle. Arra való hivatkozással, hogy toilette-je rendbeszedése miatt a mosdóba kell mennie, indoklás nélkül faképnél hagyta szerelmét.  Szegény házitanító hiába várta vissza kedvesét, a vonat is rég elment már, mígnem több órás ácsorgás után megszégyenülten kénytelen volt hazakullogni. Sohasem tudta meg, hogy mi is volt valójában a cserbenhagyás oka. Katinka, mint vonzó érdekességet meséli el a történetet, kommentárt nem fűz hozzá. Így nyílván nem is veszi észre, hogy Zichy grófnő nagyvonalú liberalizmusa, nem volt más, mint divatos szeszély, a környezete bosszantására szánt szellemes tréfa. A fenti eset minden bizonnyal akár Katinkával is megtörténhetett volna. A lényeget tekintve ugyanis egyáltalán nem tűnt ki a hasonló társadalmi körülmények között élő kortársai közül: élte a századforduló Magyarországán az arisztokrata kisasszonyok fényűző, ám korántsem izgalmas életét.

 

Aztán jött a fordulat – a nála jóval idősebb Károlyi Mihály gróffal kötött házasság. Andrássy Katinka egyszerre az országos politika kellős közepén találta magát, s mivel felnézett férjére, szinte istenítve őt, egy csapásra magáévá tette annak politikai nézeteit. „Mihály jóvoltából most egész más arculatát fedeztem fel a politikának, felfedeztem az emberi oldalát, ráébredtem, hogy a politika feladata boldoggá tenni az embereket, hogy érdemesebb legyen élniük.” Ettől fogva megvetette az úri Magyarországot és gyűlölettel tekintett saját osztályára, az arisztokráciára is. Rajongott a kommünért, amelyben az igazi szocializmus megteremtésének lehetőségét látta: „Az országban uralkodó lázas hangulat – mint valami ragály – engem is elfogott, és egyetlen vágyam az volt, hogy „proletárrá” váljak, hogy a nép nagy családjához tartozzam, kenyeret keressek, dolgozzam.”  Ez a felületes rajongás az alsóbb osztályokért – Katinka a másodok világháború alatti mentőautó-sofőrködést leszámítva sohasem végzett fizikai munkát, hacsak a rövid párizsi manökenkedést nem tekintjük annak – hasonlított más arisztokratáink népimádatához. Ám hősnőnk ebben a tekintetben is haladó volt: a munkások lettek az ő „parasztjai”. (4)

 

1919. március 23-án szinte messianisztikus hangon méltatja férje politikai érdemeit: „Azt hiszem, az ő szerepének vége. De azt igen, hogy érdemes volt élnie, ha az igazi szocializmust meg fogják teremteni, és ha sikerül felszabadítani Magyarországot az imperialisták járma alól, s’ összefogni az orosz, osztrák és német internacionáléval. Ha ez sikerül, Mihályé lesz az érdem, hogy nem állott ellen, és többet tett az emberiségért és a magyar népért, mint akármelyik magyar államférfi. Nyugodtan visszavonulhat a magánéletbe, mert megtette kötelességét.” Károlyi Mihálynévégül szakított családjával és követte férjét a nyugati emigrációba. Teljes identitásváltás után áhítozott: lelkesedett a munkásosztályért, amelynek annyira szeretett volna tagja lenni, és amelyet annyira nem ismert. Csehországi szállásadónőjéről a következő naiv sorokkal rajzolja meg a tökéletes munkásnő alakját: „Hauserné csodálatos asszony volt – erőteljes egyéniség, lelkes, fáradhatatlan a munkájában. Az én szememben ő volt valamennyi erény megtestesítője, az eszményi asszony – minden, ami én szerettem volna lenni, de nem voltam. Tökéletes háziasszony, kitűnő gyári munkásnő – napi nyolc órát a munkahelyén töltött -, igen modern nevelési elveket valló és megvalósító, hozzáértő anya, aki esténként segített a fiának a tanulásban, s ezen kívül még lelkes párttag is, aki előadásokat tartott, szervezett, agitált. Teljesen mentes volt minden női hiúságtól, haját a fejtetőre fésült tömör kontyban viselte. Nagy, durva, becsületes keze volt”. Bizony, Hauserné nem volt olyan vonzó, finom hölgy, mint Katinka, így aligha lett volna alkalmas arra, hogy elegáns estélyi ruhákat reklámozzon Párizsban.

 

Nyugat-európai tartózkodásuk során a Károlyi-házaspár hol Londonban, hol Párizsban bukkan fel hosszabb-rövidebb időre. Szoros kapcsolatot ápolnak baloldali politikusokkal, értelmiségiekkel, művészekkel. Arisztokrata származásukra és politikai múltjukra való tekintettel mindenki szívesen fogadja őket. Londonban megismerkednek Bertrand Russellel, Sidney Webbel, Párizsban Georges Braque-kal, Miguel de Unamunóval, Romain Rollanddal, André Gide-del. Személyes ismeretséget kötnek Arthur Koestlerrel, George Orwellel, Jan Masarykkal. És persze a zseniálisan tehetséges és elképesztően gátlástalan szovjet ügynökökkel: például a nyugati értelmiségiek megnyerésével foglalkozó Karl Radekkel és Otto Katz-cal, akiket Sztálin később szinte kivétel nélkül kivégeztetett. Károlyi Mihályné rendkívül sok érdekes emberrel került kapcsolatba, akikről említést is tesz visszaemlékezéseiben. Leírásai azonban soha nem lépik túl az előkelő, ám annál felszínesebb szalontársalgás kereteit. „Mrs. Rooseveltnél lunchöltem. Rendkívül szimpatikus asszony.” „Végtelenül kedves helyen, mulatságos és kedves embereknél töltöm a week-endet.” „Tegnap este egy roppant kedves társaságban voltunk. Fiatal írók és művészek.” „Eljártunk Connolly érdekes estélyeire, amelyeken sok szép nő és szellemes férfi vett részt.” És végül a legelbűvölőbb mondat (különösen Hauserné durva kezeinek dicsérete után): „Sir Dickinson kitűnő megjelenésű angol.” Az „Együtt a száműzetésben” oldalain csak úgy nyüzsög a „csupa ragyogóan szellemes ember”, akikmindnyájanbármiféle megkülönböztetés nélkül – egyaránt szellemesek, legyen szó Russelről, vagy a New Republic szerkesztőjéről. Hiába nyilatkozott Katinka lánykorában olyan lesajnálóan az „unalmas és sablonos társasági életről”, úgy tűnik, egy életre megszívlelte Esterházy Pál intelmeit. Sógora szerint ugyanis egy olyan fiatal, előkelő lánynak, akit épp a budapesti báli életbe kívánnak bevezetni, egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia, hogy sohasem szabad vitatkoznia eszmékről, könyvekről és elvont kérdésekről, ehelyett kizárólag a könnyed, felületes csevegésre kell szorítkoznia. Hősnőknek ez maradéktalanul sikerült is.

 

Andrássy Katinka a legnagyobb politikai „felfordulás”, a kolhozosítás idején és a nagy terror előestéjén, 1931-ben jár Moszkvában. Berlinben pedig 1933-ban, röviddel Hitler hatalomátvétele után fordul meg, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Az útleírásokból azonban, ahogy a 20-as évek Amerikájáról, úgy a korabeli Szovjetunióról és Németországról sem tudunk meg semmit: a leírásokban egyetlen saját felismerés, személyes észrevétel nem akad. Az olvasónak az a benyomása, hogy Andrássy Katinka mindenhol ott van, ahol történik valami: mindent láthatna, és semmit sem lát. Amerikáról, ahol fél éven át ünnepelték és amit egyébként elég alaposan be is utazott, a következőképpen ír: „Anyagiasságra épült, rendkívül fejlett – a világon a legfejlettebb – civilizációval rendelkezik, ott a legmagasabb az életszínvonal, ott a legfejlettebb az ipar – ezzel szemben a kultúrája álkultúra, s erkölcsi színvonala a lehető legalacsonyabb.” Talán nem is meglepő, hogy férje, aki 1924-ben óva intette Katinkát attól, hogy az Államokról túlzottan szimpatikus véleményt alakítson ki, pontosan ugyanígy gondolkodott.: „Nehogy azzal gyere haza, hogy szereted az amerikaiakat, ezt a félvad, csámcsogó nációt.” Katinka hasonló felületességgel ír, igaz ellenkező előjellel, a hatvanas évek elejének Magyarországáról is: „Csodálatos volt a változás húsz év után. A régi falusi világ eltűnt, a házak, amelyekben megfordultam, rádióval, villannyal voltak ellátva, némelyikében már tv is volt. A falusi gimnázium kislányai úgy néztek ki, mint a budapestiek. Nemcsak csinos ruhájuk miatt, de éber, intelligens tekintetükkel, szabad mozgásukkal is elütöttek a régi, félszeg, elfogódott falusi gyerekektől. Az öregasszonyok nagy cuppanós csókokat nyomtak az arcomra (-).”

 

Feltűnő ugyanakkor, hogy az egyébként oly bőbeszédű Katinka az 56-os forradalomról egyetlen szót sem ír. Kétségtelen, hogy e tekintetben férje eligazítással már nem tudott szolgálni. Károlyi Mihály 1955-ben meghalt, így, bár nagyon kíváncsiak lennénk rá, sohasem tudhatjuk meg, hogy a forradalomról miként vélekedett, vajon melyik oldalra állt volna. Talán e korábban mindig meglévő fogódzó hiányával magyarázható Katinka kínos hallgatása. Holott emlékiratait a kérdéses időszakban is folytatta. Innen tudható, hogy férje halála után repülőleckéket vett Cannes-ban, majd egy szicíliai kirándulást követően hosszú körutazáson vett részt Afrikában. Csak jóval később, és akkor is csak közvetett módon, utal a forradalmi eseményekre, amikor említést tesz Kádár Jánossal való találkozójáról a hatvanas évek elején: „Örültem, hogy kezet foghattam azzal az emberrel, akinek határozottsága megóvta az országot attól, hogy egy második polgárháborús Spanyolországgá váljon.”  

 

Ami azonban még meghökkentőbb: Katinkát a mindig kifogástalan társasági előadásmódjából még a saját, személyes tragédiák sem tudják kizökkenteni. Egyetlen fia, Ádám halálát, akit feltehetőleg három gyermeke közül a leginkább szeretett, néhány rövid, szenvtelen mondattal intézi el – ahogy húga, Kája halálhíre sem rendíti meg túlzottan. Ez testvére esetében különösen meglepő, Kája ugyanis az életével fizetett azért, hogy szenvedélyes és aktív legitimista múltjával – többek között a Károlyi-házaspár folyamatos unszolásának hatására – szakítva, kommunista és forradalmár lett. Miután belépett a csehszlovák kommunista pártba és szabotázsakciókat szervezett német vasúti és közúti szállítmányok ellen, 1941-ben Dubrovnikban halálos bombatalálat érte. Mindkét lábát le kellett vágni, mielőtt belehalt sérüléseibe. Andrássy Katinka ugyanezzel a rideg szívtelenséggel kommentálja lányával, Évával és unokájával való találkozóját is, amelyre 1946-ban került sor: „Londonban találkoztam Évával és a kis Kájával. Nagyon visszamaradt gyerek szegényke.”

 

Az emlékiratok szerzőjét sokan és gyakran méltatták férje iránt tanúsított életre szóló hűségéért, áldozatvállalásáért, bátorságáért – el kell ismerni: teljes joggal. Valóban lenyűgöző, ahogy tűzön-vízen át mindig kiállt Károlyi mellett. Ráadásul sok konkrét helyzetben irigylésre méltóan bátornak bizonyult, elég csak az életveszélyes berlini küldetésre, vagy a bombázás idején a londoni mentőautó-sofőri teendők ellátására gondolunk. Ha azonban a visszaemlékezéseket figyelmesen olvassuk, könnyen észrevehetjük, hogy Andrássy Katinka demokratává és baloldalivá válása mennyire felemásra sikeredett. E tekintetben az öntudatlan megjegyzések a legárulkodóbbak. Az alsóbb osztályokról, a munkásosztályról szóló felületes, naiv és szentimentális lelkendezések során a szerző soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy szíve mélyén mindig proletár szeretett volna lenni. Ám minden látványos szakítás ellenére mindvégig saját társadalmi osztályának foglya maradt. A naivan előadott humanista és népboldogító gondolatok közé lépten-nyomon az úri szívtelenség és a belső üresség bántóan disszonáns hangjai vegyülnek. Nem az a baj, hogy Katinka kommunista akart lenni, és ez akár származása ellenére is ne lett volna lehetséges. A bökkenő ott van, hogy ő a radikális baloldaliságot a különlegessé válás eszközének, egyenesen a kivételesség netovábbjának, szíve mélyén pedig az akkor lehető legdivatosabb úri allűrnek tekintette. Tanulságos példa ez arra, hogy gyakran éppen azok, akik a legharsányabban vetik meg a sznobságot és a szellemi korlátoltságot, nem veszik észre, hogy e tulajdonságoknak épp akkor hódolnak leginkább, amikor úgy érzik, életük legeredetibb tettét hajtják végre. Károlyi Mihályné, miként 16 évesen, úgy később sem mert egyedül átmenni a hídon, és így nem is tudta átlépni a szalonbaloldaliság határait.

1.      A Károlyi-házaspár rendszeresen írt cikkeket kora igen befolyásos divatdiktátora, Lucien Vogel által elindított párizsi Vu magazin számára, amely a sztálini Szovjetunió szócsöve lett. Vogel fényűző vidéki rezidenciájában erotikus fűtöttségéről is híres nemzetközi szalont működtetett, amely nyitva állt vezető sztálinista értelmiségiek, divatos baloldaliak, kalandorok és kémek előtt egyaránt. Katinkáék is gyakorta megfordultak itt.

2.      A Barna Könyv, illetve barna könyvek propagandakiadványok voltak, amelyekben Münzenbergék a hitleri Németország rémtetteit gyűjtötték össze és leginkább az SA lejáratására szolgáltak. A cél többek között annak bizonyítása volt, hogy a Reichstag felgyújtása mögött az Ernst Röhm vezette szervezet állt.

3.      A Londonban megrendezett ellenper a Willi Münzenberg és Otto Katz által irányított antifasiszta kampány kiemelt része volt, amelyet a valóságos lipcsei per ellensúlyozására szerveztek meg. Dimitrovot és társait végül Lipcsében is felmentették. Ezt követően számolt le Hitler az SA-val az úgynevezett Hosszú kések éjszakáján 1934-ben.

4.      Miközben Andrássy Katinka nyíltan a munkásokért rajongott, Kun Béla titkon az arisztokratákért: „Maga Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó vidéki újságíró volt. mélységesen élvezt,. amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajtájának szentimentalizmusa. Könnyen sírt. (-) József főherceg fiát, akit túszként fogtak le, saját lakásában őriztette és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépéssel.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 186. „Miközben az ország bajainak tulajdonképpeni előidézői (mármint az arisztokraták) Kunnál előszobáztak útlevélért, hogy elhagyhassák az országot, és az ő védelmét élvezték, a kisemberek, az elégedetlen parasztok és munkások ellen megtorló akciók folytak.” Uo. 174.

 

Hammerstein Judit

Slachta Margitról

Fénykép
Slachta Margit
Nagyon keveset tudunk a két világháború közötti konzervatív nőmozgalmakról. Ahogy nagyon keveset tudunk (vagy inkább zavarbaejtőt?) tudunk a két világháború közötti nőmozgalmak emblematikus figurájáról, Slachta Margitról. Pedig Salkaházi Sára boldoggá avatása előtérbe állíthatta volna a szociális testvérek társaságát is.
Van-e valami használható ebben a feminista örökségben?

 

1884. szeptember 18-án, Kassán, egy jómódú, lengyel nemesi család harmadik leánygyermekként született. Apja, Slachta Kálmán, a Kassai Takarék igazgatója épp a vallásellenességéről közismert. 1908-ban, amikor vállalata csődbe ment, családja kivándorolt Amerikába.
Slachta Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végzett német-francia-történelem szakos tanárként. Az Országos Katholikus Nővédő Egyesületnél figyelt fel rá az elnök, Farkas Edith, az ő és Korányi Sarolta – a magyar nőnevelés kiemelkedő alakja – hatására elsőként lépett be az 1908-ban újonnan alapított Szociális Missziótársulatba. A társulatot Farkas Edith hozta létre Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök pártfogásával.
Slachta Margit az akkor divatos radikális feminizmussal ellentétben az ún. „keresztény feminizmust” vallotta. A két irány közötti alapvető különbség, hogy míg az előbbi csak a nők jogaiért harcolt, az utóbbi hangsúlyozta a nők kötelességeit is. Ennek szellemében szerkesztette a Keresztény (1918-tól Magyar ) című katolikus folyóiratot, szervezett előadókörutakat, ahol is a munkásnők helyzetéről, a magyar katolikus női összefogásról beszélt. Adományokat gyűjtött, kezdeményezte egy erdélyi szervezet építését. 1915-ben szociális iskolát nyitott. A társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta, érvelt a nők tanítása mellett, társadalmi környezettanulmányokat írt, tüntetéseket szervezett, napilapokban publikált. Stílusát igen rámenősnek és radikálisnak tartotta még Prohászka Ottokár is.
1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja, és ettől az évtől vezeti a Keresztény Női Tábort.
1918-ra kidolgozta, és a Belügyminisztériumba benyújtotta a női választójogra vonatkozó elképzeléseit.
1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben az I. kerületben szerzett mandátumával ő lesz az első magyar női parlamenti képviselő. Saját párttársát is le kellett győznie, mert a KNEP nem akarta visszaléptetni jelöltjét egy „feminista miatt”.
Igen aktív parlamenter. Két év alatt tartott 28 parlamenti beszédével 67 nagyobb problémakört érintett: szociálpolitika, nőkérdés, hadifoglyok, földbirtokkérdés, italmérés, családi bérrendszer, költségvetés, iskolanővéri intézmény, általános választójog, anyavédelem, gyermekhalandóság, erkölcsrendészet revíziója, iskolareformok, dajkaság eltörlése (szoptatás miatt).
Később a „bottörvény szülőanyjának” nevezték, pedig nem a tényleges bottörvényre (1920. évi XXVI. tvc.) voksolt (akkor éppen szabadságon volt), hanem az árdrágító visszaélésekről szóló törvénycikkre (1920. évi XV. tvc.). Az árdrágító visszaélések megfékezését célzó büntetőjogi törvény vitája során felmerült, hogy a botbüntetést terjesszék ki az árdrágítókra is. Slachta Margit a kiskapuk számát kurtító javaslatokat tett, miszerint az orvosi vélemény nem menthet meg senkit, illetve hogy a nőket is büntetni lehessen. Érvelése a keresztény feminizmus ideológiájára alapul, mely szerint a női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, hanem a hátrányoknál is érvényesíteni kell. Az igazságosság érdekében nem lehet kivételt tenni. A parlament a botütést igen, a nők büntetését viszont nem kodifikálta.
1922-ben Farkas Edith rendfőnöknő megtiltja, hogy Slachta Margit újra induljon a választásokon, ennek pontos okai még tisztázatlanok. Ezután sokáig szociális munkát végzett.[1]
1923-ban a Missziótársulat főnöknője új szabályzat bevezetése mellett dönt, ezzel az addigi életvitelt, küldetést alapvetően megváltoztatja. Slachta Margit nem értett egyet a változásokkal, az ebből adódó belső konfrontációk miatt elküldik a rendtől több társával együtt. Néhány nappal később megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, melyet 1963-ig – két évet kivéve – Margit irányított.
1933-ban megalapítja a Szentlélek Szövetségét, egy év múlva elindítja a Lélek Szava című folyóiratot. A lapot a nyilasuralom idején az elsők között tiltják be náciellenes írásai miatt. 1937 novemberétől indult a Katolikus Női Szociális Képző, ahol szociális munkásokat oktattak, világnézeti kurzusokat szerveztek a keresztény értékrendről. 1939-től a Magyar Szentkereszt Egyesület társelnöke.
1940 telén a Keresztény Női Tábor nevében számos beadványt ír a munkaszolgálatosok védelmében. A következő évben tiltakozott a kőrösmezei deportálások ellen. Ez év júliusában Serédi Jusztinián hercegprímáshoz címzett beadványt a magyar törvényhozás zsidókra és keresztényekre vonatkozó törvényei ellen.
1942-ben kéri a szlovákiai klérust, hogy akadályozza meg az ottani zsidók deportálását, és miután 1943 februárjában Szlovákia bejelenti a teljes zsidótalanítást, kiharcol egy pápai kihallgatást. Ezután XII. Pius pápa utasítja a szlovákiai püspököket, hogy tiltakozzanak. A deportálás elmaradt.
1943 januárjában a Lélek Szava című lapban kérte testvéreit, hogy fogadjanak szolgálatukba egy munkaszolgálatost.
A nyilasuralom idején majd ezer zsidónak nyújtott menedéket és látta el hamis igazolványokkal. Köztük volt Heltai Jenő író, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Rusznyák István, az MTA későbbi elnöke, Márkus Emília színésznő és férje, Párdány Oszkár miniszteri tanácsos, Vágvölgyi Tibor szociáldemokrata, Vilt Tibor szobrász, Márkus Anna festőművész és mások, számos közember.
1945 elején Slachta Margit visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Sclachta Margit ekkor nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, mindent fekete-fehéren látó, szélsőségesen következetes politikus volt. A parlamentben az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották, beszédeit közbekiáltásokkal fogadták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelvűség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek továbbélését Slachta Margit csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését Slachta egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. Áprilisban a vallásos nevelés érdekében mondott beszédet, amely a hitoktatás szabadságáról is szólt. Határontúli magyarságról, kis nemzetek jogairól, családi életről, nemzet erkölcsösségének védelméről is értekezett.
1947 októberében Az ember élete című felsőtagozatos biológiakönyv visszavonását követelte a „majomelmélet” miatt, ez a felszólalása hamar nevetségbe fulladt.
Élesen támadta a kommunista Nonn György későbbi főügyész és Aczél György is. Cinikus hazaárulónak, horthystánák, valamint nyilasbérencnek is nevezték. Ez utóbbit arra (is) alapozták, hogy egy később, a népbíróság által elítélt nyilas tárgyalásán mentővallomást tett – ez hosszú ideig biztosított támadási felületet ellenfeleinek.
1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikailag sértőnek minősítették, hiszen bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát. A kommunista irányítás alatt álló mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az Országgyűlésből.
1948 júniusában – ezúttal nem egyedüliként – az egyházi iskolák államosítása ellen érvelt. Felszólalásait trágár bekiabálásokkal zavarták.[2] Amikor a parlament megszavazta a törvényt, és ennek örömére elénekelték a Himnuszt, Slachta Margit tüntetőleg ülve és csendben maradt a Zsoltárok Könyvére hivatkozva: „Elnyomóink dalt követelnek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk”. Később azt mondta: „Nem jól tettem, hogy nem álltam fel, le kellett volna térdelnem”. Kétszer hat hónapra kizárják (ez volt a legsúlyosabb büntetés, amelyet ilyen esetben adni lehetett).
1949 januárjától letartóztatástól tartva a domonkos nővérek zárdájában bujdosik. Az 1949-es választásokon elutasítják indulási kérelmét. A választás napján az urnák elé járult, kockára téve szabadságát. 1949 júniusában Ausztriába, onnan szeptember 16-án Tóth Etelka néven Amerikába emigrál.
Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbálaként a Szabad Európa Rádióban mondott beszédeket. 1951-ben visszatér Bécsbe, majd 1953. május 5-én végleg Amerikába költözik saját nevén.
1974. január 6-án, 90 éves korában Buffalóban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában hunyt el.
1985-ben Izrael állam az Igaz Ember posztumusz kitüntetést adományozza részére, emlékére fát ültetnek a Yad Vasem kertjében.
1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kap a magyar kormánytól, május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelével tüntetik ki Margit testvért.
            A Szociális Testvérek Társasága ma is működik. 1998 óta pápai jogú apostoli élet társasága, és ebben az évben a nemzetközi központ is visszakerült Budapestre Buffalóból. Több, mint száz fogadalmas testvér és nagyjából fele ennyi kültag él Magyarországon, Romániában, Kubában, Szlovákiában és az Egyesült Államokban.
Slachta Margit életével kapcsolatban számos torzítás jelent meg. Az akkori baloldali sajtó Nőmunkás című nőmozgalmi lapja Slachta Margitnak tulajdonítja a botbüntetés és a numerus clausus propagálását, valamint törvénybe iktatásának szorgalmazását: „haldokló nőnek és szülőanyának is nyugott lélekkel kimérte volna a botbüntetést” . Az említett két törvény tárgyalásakor Slachta Magit hat hetes szabadságát töltötte, csak októberben jött haza; a törvények elfogadására pedig szeptember 22-én került sor. A rágalmat az újjászerveződő kommunisták is átvették, és Magyarországi Szocialista Munkáspárt név alatt kiadott 1926-os röplapjukban ezt írják: „Az ígéretekből csak Slachta Margit botbüntetési törvényjavaslata … valósult meg!”
Egy írónő így ír róla, akinek Slachta Margit felajánlotta, hogy menekülésre szoruló rokonait elbujtatja: „Emlékszik még valaki a híres szürke nővér nevére? Prohászka Ottokár által alapított szociális missziótársulat főnökasszonya volt. A kommün bukása után jelentős politikai személyiség lett, országgyűlési képviselő, a keresztény kurzus egyik habzó szájú szónoka. Azzal tette magát gyűlöletessé, hogy amikor a parlament a botbüntetés újra bevezetésének szégyenletes törvényjavaslatát tárgyalta, felszólalását így kezdte: >Még terhes anyákon is végre kell hajtani a botbüntetést, ha megérdemlik<”.
A rágalmazások következménye Slachta Margit mai napig is tartó torz, rossz előjelű, téves megítélése lett. Az életéről vagy nem szóltak sokáig, vagy hibás adatokat jelentettek meg vele kapcsolatban. Lévai Jenő, a korszak szakértője egyetlen könyvében sem említi meg Slachta Margitot, még a Franciaországban kiadottakban sem.
A História Évkönyv már beszél Slachtáról, bár nevét rosszul, sch-val írja, és csak egy mondatban emlékezik meg Margit testvér bátorságáról. Halálának időpontja, a Keresztény Nő című lapjának szerkesztési ideje, a Katolikus Női Szociális Képző alapításának dátuma is tévesen szerepel benne. Hasonló tévedések több tanulmányban, valamint tankönyvekben is előfordulnak.
Az egykori Auswitz-Birkenau helyén működő múzeumban egyedül Salkaházi Sáráról emlékszik meg tábla a szociális testvérek közül, Slachta Margitról szót sem ejt. Nem mellékes, hogy a magyar barakk (18. blokk) a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása.
Érdekességképpen: a Szociális Testvérek Társaságának honlapján is Sára testvér élete van közvetlenül kilinkelve, az alapító főnökanya életrajzát keresni kell.
De mi mit gondoljunk Slachta Margitról? Demokráciába nem illő, anakronisztikus figura volt? A Horthy-korszak egyik legbátrabb politikusa? A magyar konzervatizmus legellenszenvesebb figurája? A magyar konzervatizmus méltatlanul megrágalmazott figurája? Talán egy igazi teréz anya?
Az alábbi cikk a Magyar Nő (a keresztény feminizmus lapja, a Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének hivatalos közlönye) című, Slachta Margit által szerkesztett folyóirat első számának (1918. március) címlapján jelent meg. A szerző nincs feltünetetve, de valószínű, hogy Slachta írta.
Lássunk Világosan!
Mit akar a radikális feminizmus?
1. Több önrendelkezést a családban a nő személyét, vagyonát és gyermekét illetőleg.                  
2. A közügyek intézésére határozott befolyást.         
3. A politikában a választójogot, a nemzetek világ- szövetségének megalakítását és a kötelező nemzet közi bíráskodást.                              
4. Az emberi jogoknak általában való kiterjesztését.
5. A leányoknak a fiúkéval egyenlő szakképzést és minden pályának megnyitását a nők számára.             
6. Gazdasági tekintetben a kenyérkereső nő helyzetének javítását és egyenlő munkáért a férfiakéval egyenlő díjazást.           
7. A gyermekmunka kiküszöbölését.
8. A nő idejének felszabadításáért és a gazdasági előnyökért közös konyhát és közös gyermeknevelő helyeket.             
9. A női speciális tulajdonságot, az anyai lelkületet és altruizmust belevinni a közélerótbe.        
10. A pozitív vallásosság kiküszöbölésével a liberális és materialista irányzat érvényesülését.
Mit akar a keresztény feminizmus?
1. Ugyanazt, de a jog mellett hangoztatja a kötelességet is.
2. Ugyanazt, de a nyilvános működés mellett sokra becsüli, sőt nélkülözhetetlennek tartja a csöndes, rejtett gyökérmunkát, mely a családtagok lelki erőforrásainak egyike.
3. Ugyanazt, de ellene mond az anarkiás békének és vallja, hogy a haza érdekeit akár az élet árán is megvédeni erény.
4. A jogkiterjesztést úgy akarja, hogy a társadalmi élet rendje s biztonsága fel ne boruljon. A nők sajátlagos érdekét nem szakítja ki az emberiség összességének érdekeiből, mert az élet nem csak öncél.
5. Sürgeti a megfelelő pályák megnyitását nők számára; de nem feledkezik meg a nő speciális életfeladatairól, értékeinek, sajátosságainak védelméről sem.
6. Ugyanazt, de az e célból való szervezkedést
nem engedi a vallási és erkölcsi élet aláásásával összekötni.
7. Ugyanazt.
8. . Ezzel a gépies megoldással szemben védi a családi élet melegségét és zártságát, mint amely egyedül alkalmas az erkölcsiség, szeretet és egyéni gyereknevelés biztosítására.
9. Ezt is akarja, de többet akar, mint a sokat hangoztatott, de sehol meg nem valósított altruizmust: krisztianizmust akar.
10. Az individualizmus túlhajtásainak leküzdésével a keresztény világnézet diadalát.
 
 
 
Készítette: Spirnyák Balázs és Vasvári Beatrix (KGRE BTK)
Bibliográfia
Balogh Margit, Slachta Margit = Szürke eminenciások a magyar történelemben, szerk. Szentpéteri József, Bp., Kossuth, 2003, 174-175.
Balogh Margit, Slachta Margit, a „keresztény feminista” = Asszonysorsok a 20. században, szerk. Balogh Margit, S. Nagy Katalin, Bp., BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Szociális- és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkárság, 2000, 229-237.
Mona Ilona, Slachta Margit, [Bp.], Corvinus, 1997.
(szerző?), Amazon a házban, Slachta Margit parlamenti évei = (szerző?, szerkesztő?), Megbicsaklott század (?), k. n., h. n., é. n., 57-62,


[1] A nőképviselet jogfolytonossága fennmaradt azáltal, hogy a szociáldemokrata Kéthly Anna bekerült a parlamentbe. A pesti viccgyártók akkoriban a következő bemondással reagáltak e fejleményre: „Mit gondol Slachta, lesz-e méltó utódja a parlamentben? – Kéthly”.
[2] Jól tükrözte ezt a hangulatot a Szabad Száj című vicclap karikatúrája, amelyen az Államvédelmi Hatóság első embere, Péter Gábor volt látható, amint azt a feladatot kapja akkori belügyminiszterétől, Rajk Lászlótól, hogy „mielőtt kárt tesz a demokrácia virágoskertjében, kergesd ki ezt az örökké kotkodácsoló vén tyúkot”.