1425-öt írunk. Az ablakon beáramló fülledt júliusi levegő megrészegítette a fáklyák fényében táncoló színes alakokat. A zene a fülemben lüktetett, a dallamos beszélgetések ritmusára dobbant a szívem. Nemrég nyílt meg számomra ez az új világ, s nem tudtam betelni vele. Próbáltam emlékezetembe vésni vendégeink minden kecses mozdulatát, halk nevetését, félresiklott pillantását. El akartam lesni összes praktikájukat. Szinte megbabonázva álltam a fal mellett. Figyeltem és tanultam.
Révületemből bátyám riasztott fel, ahogy karomnál fogva félrevont a függöny mögött rejlő kis szobába. Két cseléd bukkant fel mellettünk boroskancsókkal a kezükben. A szokatlan helyen való találkozás meglepetésétől tágra nyílt szemüket egy pillanat múlva lesütötték, s tovasiettek. A pincéből magukkal hozott hideg levegő, s bátyám szigorú pillantása teljesen kijózanított. Ismertem már ezt az ellenvetést nem tűrő tekintetet. Apám helyett apám volt, a ház teljhatalmú ura, s anyám hűséges bizalmasa. Bárkihez intézte is szavait, annak fejet kellett hajtania.
Egy újabb rántással bátyám ismét magára vonta figyelmemet. Közelebb hajolt, s a résnyire félrehúzott függöny felé biccentett.
– Látod ott azt a férfit? – követtem pillantását, s a tűz fényében kacéran táncoló bíbor és zöld alakok újra rabul ejtették tekintetemet. Két erős kéz szorítását éreztem vállamon. Elszakadva a víg forgatagtól szűkebbre vontam szememet. A falnál lévő magas karfájú székben ülő férfin torpant meg tekintetem. Fejét unottan félrebiccentette. Fehér haját a gyertyák fénye lángvörösre festette.
– Apánk régi jó barátja. Már évek óta kitüntetett figyelmet szentel neked…
Nem kellett végighallgatnom mondandóját, hogy magam előtt lássam jövőm. Néhány udvarias szóváltás a család jelenlétében, közös vadászatok a bátyámmal, anyám által a nevemben megfogalmazott szemérmes levelek, melyekre válaszként apró ajándékok érkeznek.
Első bálom ritmusát követve táncra perdült a ház. S már készültek is az esküvőre. Anyám szabókat hivatott, cselédjeivel vásárolni ment. Dajkám újabbnál újabb arcpirító történetekkel készített fel a házas életre, hogy mikor a nagy nap előtti éjjelen anyám betér szobámba eleget tenni szülői kötelezettségének, szavak nélkül is megértsem.
Az élet gyors léptű táncot járt körülöttem, míg én, akárcsak egy mozdulatlan baba, tehetetlenül figyeltem, miként változik meg világom. Minden új fényben tetszelgett, s mikor egy újabb rántás magamhoz térített, már az esküvőmre öltöztettek. Levették régi ruhám, megfürösztöttek, s újakat aggattak rám. Míg anyám a hajamat szép fonatokba rendező cselédet felügyelte, dajkám a kelengyémet pakolta. Mintha csak elutaznék, de ahova megyek, onnan nincs visszatérés. A Halál várt rám. A Halál várt a lányra.
Gondolataim a körülöttem sürgölődők gyorsaságával kavarogtak. Eszembe jutott a cselédlány, akit a minap dajkám emlegetett. Csupán egyszer láttam a szomszéd inasával nevetgélni a kertkapuban, majd a hasa lassan növekedni kezdett, mígnem bő szoknyája sem tudta már elrejteni terhét. Bátyám elzavarta a háztól, s most nekem is ezt a sorsot szánja. Vajon tényleg akarom ezt? Elszorult a torkom, vérem a fülemben lüktetett.
Összeszaladt a ház apraja nagyja, azok is, aki eddig nem az én szobámban tüsténkedett. Anyám mellettem ült az ágyon, a cselédek az ajtón lestek be, mikor már nem tudták legyűrni növekvő kíváncsiságukat. Végül minden elcsendesedett. Feszülten figyeltük bátyám közeledő lépteit. Keresztül az előcsarnokon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, míg a szobámhoz nem ért. A szolgák díszsorfalat álltak uruknak, utat adva a közeledő viharnak.
– Mégis hogy képzeled ezt? Már az egész utcában azt beszélik, hogy nem lesz esküvő! A vőlegényed egy köztiszteletben álló, igen jómódú férfi! Mit számít, ha pár évvel idősebb nálad! Bármelyik korodbeli lány hálát adna, ha egy ilyen előkelő úr tisztelné meg figyelmével!
Még, hogy pár évvel!? Hisz anyánknál is idősebb! Már a gondolat is undorít, hogy hozzám ér. Ha bármelyik lány boldogan fogadná a közeledését, akkor nem tartom vissza, válasszon valaki mást! – Túlságosan is tartottam bátyám haragjától, hogy mindezt a szemébe mondjam. Csak meredten bámultam magam elé, görcsösen kapaszkodtam a ruhámba. Már teljesen összegyűrtem a drága anyagot.
– Anyám, maga nem szól semmit? Ennek a hálátlannak az oldalára áll!? Te pedig, ennyire sokra tartod magad? Azt hiszed, jogod van felrúgni minden tervemet? Mi mindent megtettünk érted, ahogy kijárt neked! Tiszteletet kaptál és szeretetet, nem szűkölködtél semmiben! A Miurunk azért adott nekünk, hogy gondoskodjunk rólad, s ha eljön az ideje, te segíts rajtunk! Ez a kötelességed! Ezért küldött Ő nekünk!
A karomnál fogva megragadott, és kirángatott a szobából. Tehetetlen voltam ellene. Ahogyan az előttem álló eseményeket sem tudtam megállítani. Megvolt az esküvő, s anyám úgy vett búcsút tőlem, mintha sosem látna viszont. Nem sokat tévedett. Bátyám kedélyesen csevegett új férjemmel, majd szúrós pillantást vetett rám. „Ne hozz szégyent a család nevére!” Kedves útravaló a halálba menőnek.
Az éjszakát egy új házban, egy idegen test mellett töltöttem. Minden más volt. Új és idegen. Azt hittem, nehéz lesz hozzászoknom ehhez az élethez…
Magam is meglepődtem, milyen hamar kiismertem magam a rideg folyosókon, a cselédek között. Egy év sem telt bele, mire a házban minden, s mindenki behódolt nekem. Szórakoztatott a cselédek irányítása, lekötött az új kelmék, szőnyegek, bútorok kiválasztása. Férjem hagyta, hogy tárgyaljak a mesterekkel, költekezzek, s kedvemre alakítsam át az életét. Nappal úrnő voltam, este kitartott. S férjem jó kereskedő módjára éjszakánként kérlelhetetlenül behajtotta szabadságom árát. Gyűlöltem a belőle áradó meleget, kövér kezét, amit csípőmön pihentetett, mikor magunkban voltunk, hályogos szemeit, amelyek éhesen követték minden mozdulatomat.
Nem csupán a vevő használta ki a jó üzletet. Bátyám rangján fölül megnősülhetett, s nálam is fiatalabb felesége gyermeket szült neki. Visszatérve a régi házba, már nem találtam a helyem. Az új asszony foglalta el régi szobámat, s ágya mellett a bölcső kisgyereket ringatott. Irigység támadt bennem iránta, és a cselédlány iránt, aki valaha nálunk dolgozott. Velem ellentétben ők olyat kaptak az élettől, ami nekem sosem adatik meg.
El akartam mondani valakinek, milyen magányos vagyok. Mennyire unalmasak már a bálok, a vendégek, a zene. Ami korábban fontos volt, felkavarta belsőm, két év alatt lecsillapodott. Értelmüket vesztették a szép napok. Már a templomban sem találtam megnyugvást. A pap a hatalmas adománynak köszönhetően, amelyet férjem adott, bűneim meggyónása nélkül is feloldozott. Azonban szívemben szégyelltem magam a Miurunk előtt. Nem hittem volna, hogy ezt a sorsot szánta nekem az Ég.
Ekkor eszembe jutottak bátyám különös szavai, melyekkel belekényszerített a házasságba. Hiába telt el hosszú idő a jeles esemény óta, nem gondolkodtam el azon, vajon mire célozhatott. De álmatlan éjszakákon, csöndes perceimben egyre gyakrabban visszatérnek hozzám azok a mondatok. Hinni szerettem volna, hogy létezik egy titok, valamilyen magyarázat, ami segít békét találni.
Vártam az alkalmat, hogy férjem elutazzon. Egy apró ürügyet kitalálva már úton is voltam anyám háza felé, nyomomban aggodalmasan sipákoló társalkodónőimmel. Az utcák tömve voltak árusokkal, kíváncsiskodókkal, és gyermekekkel, kik anyjuk szoknyájába kapaszkodtak, hogy el ne vesszenek a lábak erdejében. Mindannyian a tavaszi vásárra jöttek. Még a legszegényebbeknek is felragyogott az arca a sok színes áru láttán. Az álmok nem kerülnek semmibe, s elfelejttetik velünk a házunkba is beférkőző patkányokat, és a mocskot, ami körülvesz.
Anyám a kandalló mellett ült bátyám felesége társaságában. Bágyadtan felnéztek hímzésükből, mikor a szobába léptem. Talán őket is elálmosította egykori dajkám altatója, amit most a kisgyereknek énekelt. Látva az idilli képet újraéledt bennem az új asszony iránt érzett irigység és harag. De nem szólhattam, már csak vendég voltam ebben a házban. Mikor két hűséges követőm is utolért, elővettem az anyagokat, s a választás feletti tanácstalanságomat hangoztatva félrevontam anyámat. Sosem volt erős idegzetű, és ez idősebb korára sem változott. Nem kellett sokáig kérlelnem, mígnem elém tárta féltve őrzött titkát.
Egy legendáról mesélt.
Háromnapi járásra városunktól, mélyen a sötét erdőben egykoron állt egy templom. Azonban egy baljóslatú napon egy szörnyű vihar elpusztította. Azóta a környékbeliek félnek a romok közelébe menni. S mégis csodás dolgok történnek ott. Gyermektelen asszonyok vágnak neki az erdőnek a romok felé tartva, s karjukon egy kisdeddel boldog anyákként térnek vissza. Azt beszélik, hogy ezek nem közönséges gyermekek. Közel s távol nincs más arrafelé csak egy apácakolostor. Oda pedig kizárólag nők nyernek bebocsátást, férfi a közelébe sem mehet. Így kétség sem férhet hozzá, azok a gyermekek csupán egy valaki utódjai lehetnek…
Bátyám megzavart bennünket, de ennyi elég volt nekem. Ez a néhány szó új reményt adott. Pár hét alatt elhitettem férjemmel, hogy lelkemnek és szellememnek megtisztulásra van szüksége, s már indult is a karaván a rejtélyes kolostor felé. Poros kis házak mellett vezetett utunk, ahova az emberek azért születnek, hogy dolgozzanak, s a földet túrva haljanak meg. Nyomorukat láttán a legkevesebb szánalmat sem éreztem. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ami szabadulni nem engedi. Legyen finom aranyveretű, vagy csiszolatlan, szálkás fa. Nincs sok különbség közöttük.
Az erdő széléhez érve útjukra bocsátottam fegyveres kísérőimet. Vonakodva hagytak magamra, félve uruk haragjától. Ahogy cselédeim körében egyre mélyebbre hatoltam a vadonban, megértettem miért gondolják az itt élő parasztok, hogy valami nem evilági lakozik a fák között. Nem kellett attól tartanunk, hogy eltévedünk. Egy kis harang tiszta hangja vezetett egészen a kolostorig.
Háromszor kellett bezörgetnem a vastag fa ajtón, míg végre kinyílt rajta egy kis kereszt alakú ablak. A gyanakvó öreg tekintet azt sugallta, nem fogadnak szeretettel. Így aztán, életem során először és utoljára nevem s családom jóhírét fölhasználva próbáltam egyre kétségbeesetten bebocsátást nyerni. Legnagyobb meglepetésemre szavaim megtették kellő hatásukat, megnyíltak a nyikorgó zárak, s mire föleszméltem, már a rendfőnökasszony szűk cellájában ültem egy pohár frissítőt kortyolgatva. Mint egy régi ismerőst, mint kedves, elveszett gyermeket köszöntött. Alig érezhetően végigsimította arcomat.
– Tudtam, hogy visszatérsz! Egyszer mindegyikük hazatér. Kár, hogy nem pár évvel hamarabb jöttél. Akkor még találkozhattatok volna. Nagyon várta jöttöd! Gyönyörű asszony lett belőled! Mintha csak édesanyádat látnám!
Fülemben lüktetett szívem minden sebes dobbanása. Többet is kaptam egyszerre, mint amiért jöttem. Ha kérdésemmel félbeszakítom az idős apácát, tovaröppen, mint egy megriadt madár, s sosem tér vissza a titkokhoz. Márpedig a titkom felderítése nélkül többé nem térhettem haza. Vártam hát türelmesen, és hallgattam a meséket.
Hallgattam a mesét egy fiatal lányról, aki jó családból származott, előkelő társaságban forgott. Azonban fiatalsága és az őrző tekintetek lankadása miatt túl sokan részesültek kegyeiben. Nem volt hát mit tenni, családja száműzte egy olyan helyre, ahol tisztára mossák nevét. A lány követte a Megváltó hívó szavát, s örömmel hagyta maga mögött bűnös életét. A kolostorban otthonra talált, s Jézus oldalán elnyerte lelki békéjét. Nem sokkal később leánygyermeknek adott életet. Az apácák örültek, hogy lánynak születtem, de édesanyám tudta, nem tarthat maga mellett. Hallotta, hogy egy előkelő úrnő érkezett a vidékre. Mint már annyian előtte édesanyám is kitette gyermekét a régi kolostor romjai közé. Rejtekéből figyelte, miként talál rám az a nő, akit eddig anyámnak ismertem. S látta, ahogy egy halott gyermek helyett az idegen asszony új lánya lettem.
Csak róttam a köröket a kis udvaron, míg szívem megbékélt a múlttal. Gyermekkorom utolsó bálja még mindig belsőmben égett. Ismeretlen arcok táncoltak szemem előtt, felém nyújtva kezüket. „Csatlakozz hozzánk!” Végre megértettem sorsomat. Többé nem tiltakoztam ellene. Nyugalom szállta meg lelkemet. Anyám nyomát követve közel egy évig a kolostorban éltem békésen életemet. Végül visszahívtam a fegyveres kísérőimet, s elindultam városi házam felé, vissza törvényes férjemhez. Magam mögött hagytam a kolostort, azonban emlékét magammal vittem. Karomban egy gyermek pihent.