A nacionalizmus az európai történelem elmúlt két évszázadának legmélyebb hatású ideológiája, napjainkban is megkerülhetetlen tényező. A magyar történettudomány sokáig elhanyagolt, de megspórolhatatlan feladatának tartom a magyar mellett térségünk nacionalizmusainak objektív megismerését, működési- és hatás mechanizmusainak vizsgálatát.

A nacionalizmus önálló mitológiát épít. Toposzokat és archetípusokat használ a mítoszteremtéshez: igazságos vezérek, bátor harcosok, hű barátok, gonosz ellenségek és aljas árulók népesítik be tereit, vívják világrengető harcaikat. Dicsőséges győzelmek és fájdalmas vereségek, súlyos veszteségek követik egymást. Élesen elválasztja a jót a rossztól, magasabb eszményt hirdet: a nemzetet, amiért érdemes, sőt kell áldozatot vállalni. Példaként hősöket teremt, mártírokat avat, akik ezt már megtették. Szüntelen önképét keresi a múltban, letűnt aranykorokat állít a jelen mellé, és újra átélhetővé tesz, konzervál egykori traumákat. A nacionalizmus komplex és rugalmas eszmerendszer, amely számtalan azonosulási pontot ajánl az egyéneknek. Mitológiája egyszerű, mindenki számára befogadható. Nem követel meg semmiféle alaptudást, megélhető és belátható rendszert nyújt, ahol mindenkinek és mindennek helye van függően a nemzethez („mihozzánk”) való viszonyától.

A szerb nacionalizmus a szerb nemzetet állítja világképének középpontjába. Nemzeti nyelvéhez, értékeihez, történelméhez, hagyományaihoz és vallásához érzelmi kapcsok kötik. Mitológiája karakteres képekkel játszik, könnyedén formálja a múltat és tölti meg a jelen kérdéseivel. Erőteljesebb formája, a nagyszerb nacionalizmus, amely minden szerb egy államban való egyesítésének törekvését hirdeti, tekintet nélkül az így uralma alá kerülő más nemzetiségűek jogaira és érdekeire. A szerb nemzetnek történelmi küldetést tulajdonít és kulturális, erkölcsi, nemzeti fensőbbségét szükségszerűségként hirdeti. A nagyszerb nacionalizmus nem feltétlen egyenlő a szerb nacionalizmussal, de egy nagyon jellegzetes irányvonalat képvisel benne, ami sok történelmi helyzetben szinte teljesen átlényegítette utóbbit. Tanulmányom egy ilyen történelmi helyzetet vizsgál, ezért nem teszek éles különbséget a két fogalom között.

 

A Memorandum üzenete és a múlt újraírása

 

A szerb nacionalizmus 1980-as évekbeli újbóli felszínre kerülésének kétségkívül leglátványosabb írott forrása a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) 1986-ban nyilvánosságra került memorandum tervezete, ami a több évtizedes kommunista ideológiai uralom után hivatalosan elsőként adott formát és programot a szerbek kollektív tudatában mindig is meglévő félelmeknek és nacionalista érzelmeknek. Jugoszlávia és benne a szerb nemzet helyzetét vizsgáló, egyébként befejezetlen kéziratot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított bizottság készítette, amelyben csak két történész kapott helyet.[1] Így aligha meglepő, hogy az objektív történeti visszatekintés nem jelenhetett meg a tanulmányban.

A dokumentum állítása szerint a szerbek, annak ellenére, hogy ők hozták a legtöbb véráldozatot az elmúlt száz év háborúiban, a második Jugoszláviában létükben fenyegetett helyzetbe kerültek, a horvátok és szlovénok gazdasági és politikai áldozataivá váltak. Erre a gondolatmenetre épül a később rengeteget hangoztatott állítás, miszerint a „szerbek sorsa, hogy megnyerjék a háborút, és veszítsenek a békében”.[2] A Memorandum azt sugallta a koszovói szerbeknek, hogy helyzetük egyre romlik és előre megtervezett kulturális, politikai, jogi és végső soron fizikai genocídiummal kell szembenézniük.[3] A horvátországi szerbeket pedig diszkriminatív politika áldozataként láttatja.[4] A dokumentum folyamatban lévőnek tartja Jugoszlávia dezintegrációját, melynek következménye lesz a szerbség 40,3%-nak idegen államba kerülése, amiért a felelősség a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének nemzetiségi politikáját terheli.[5] A tanulmány Szlovéniát és Horvátországot összeesküvéssel vádolja Szerbia ellen, amit Tito és Edvard Kardelj, az önigazgatási elmélet szlovén atyja talált ki.[6]         A SANU komoly befolyással rendelkezett a szerb társadalomban, mivel az Írószövetség mellett egyike volt a kevés intézménynek, ami nem állt a kommunista párt közvetlen irányítása alatt. A tanulmány ennek megfelelően a titói Jugoszlávia alkotmányos rendszere elleni éles kritika. Szerbia és a szerbség sérelmeit a szövetségi rendszerre vezeti vissza, ami megszüntette a Jugoszláviában relatív többségben lévő szerbek dominanciáját. Céljaként az irat ezért a 1974-es status quo szerbek javára való megváltoztatását jelölte meg. Korhecz Tamás rámutat,[7] hogy mivel a fennálló államberendezkedést alkotmányosan csak a tagköztársaságok és az autonóm tartományok beleegyezésével lehetett volna megváltoztatni, amire azok természetesen nem lettek volna hajlandóak, az egyetlen lehetőség az erőszak alkalmazása maradt. Ez és az, hogy az akadémikusok a szerb nemzeti érdekeket a sérelmeikre hivatkozva egyértelműen a többi nemzet és nemzetiség jogainak figyelmen kívül hagyásával akarták megvalósítani, előre vetítette a háborús konfliktust.

A Memorandum reális problémákra mutatott rá, köztük a legsúlyosabbra, a jugoszláv dezintegráció miatt Szerbia határain kívül rekedő szerbség tömegeinek létére. A problémákra ugyanakkor – a meglévő, de nem túl hangsúlyos demokratikus követelések mellett – elsősorban a szerb nacionalizmus többnyire hagyományos toposzainak felélesztésével válaszolt, és érvelését ennek megfelelő féligazságokkal, vagy védhetetlen állításokkal támasztotta alá. Tette ezt úgy, hogy eközben a válság gyökerét pontosan a mesterségesen táplált nacionalizmus a szocializmusra mért vereségében látta meg.[8]

 

Az 1980-as évektől radikális szemléletváltás ment végbe a 20. századdal foglalkozó szerb és délszláv történetírásban.[9] Korábban az állami ideológiának megfelelően, Jugoszláviát több évszázados délszláv egységtörekvés természetes végeredményének tekintette. A Tito-éra alatt természetesen ez az elmélet osztályharcos elemekkel is bővült. A történetírás ideológiai funkciója azonban a politikai pluralizálódás során is megmaradt, csupán átalakult és az új rezsim, új pártok szolgálatába állt. A történetírás és maga a történelem legfontosabb feladatává a háborús pszichózis fenntartása és ezzel együtt az aktuális politikai célok legitimálása vált. Abszolút inkompetens politikusok, pártvezérek gyakran konkrét történeti kérdésekben nyilvánítottak véleményt. A nacionalista töltetet kapó történelemkép minden történelmi folyamat céljaként a nemzet államok létrejöttét identifikálta. A szerb történetírásban Jugoszlávia is a szerb nemzeti emancipációs és egység törekvések folyományaként jött létre, elvesztve közös délszláv arculatát.[10] A változás jól megfigyelhető a Memorandum szövegében is, ahol a szerzők a „szerb történelmi bűntudat” eltörléséért szállnak síkra.[11]

 

A mennyei nép és az igaz háború

 

A tudományok átpolitizálttá válásával együtt, maga a szerb közbeszéd is egyre inkább a nacionalizálódás jegyeit viselte magán. A Jugoszláviával egyidős kettős identitás,[12] ami a szerb nemzeti identitás fölé a közös délszláv jugoszlávizmust helyezte, szétszakadóban volt a válság hatására.[13] Nacionalista toposzok és albán-, horvát-, szlovén-, stb. ellenes cikkek töltötték meg a sajtót. A szerbség, a „mennyei néphez” (nebeski narod) tartozás önmagában értendő érték lett, amit mindenki irigyel.[14] Ezt a torz hazafias érzést használták fel a zeneszerzők, költők, áltudományos elméleteket hirdető dilettánsok és természetesen az új nacionalista pártok szónokai, közéleti személyiségei, elvadult véleményeiket, mint mértékadó gondolatokat tüntettek fel az állami televízióban is.[15]

A szerb identitás egyik hagyományos eleme a szerb nemzetet kiemeli a balkáni „kisnépek” köréből és egyfajta „nation grande” jelleget ad neki, mondván hogy Szerbia és Jugoszlávia történelme során sokszor került szembe nála sokkalta erősebb hatalmakkal, erejét jóval meghaladó feladatokkal.[16] Az ebből fakadó szilárd hit, miszerint a szerb nemzet önmagában is elég erős ellenállni a világnak, fontos részét képezte a szerb nacionalizmus mitológiájának.

A nacionalista világszemlélet feloszt mindent jóra és gonoszra, hazafiakra, barátokra és ellenségekre. A jó mindig győzelmet arat a gonoszon, ezért a szerbek „győzelemre vannak ítélve”. A barátok és ellenségek felosztása ugyanezt a sémát követi, ellenségből sosem lesz barát, de a barát is folyamatosan az árulás lehetőségének bélyegét viseli magán. A szerb történelemben nagyon erős hagyományai vannak a többnyire irracionális Nyugat-ellenességnek, és az érzelmi alapokon nyugvó oroszbarátságnak és pánszlávizmusnak. Mindemellett gyakori az idegengyűlölet, amit természetes reakciónak fogadnak el a világ ellenségessége miatt. [17]

A radikálisan nemzet központú gondolkodásnak egyik különös vadhajtása, mikor a Memorandumban említett „bűntudat alóli felszabadulás” után egészen az erkölcsi normák semmibevételéig jut el. Silvano Bolčić szerint Jugoszlávia és ezen belül Szerbia az etnokratikusan, mesterségesen felépített társadalomképnek az áldozata lett, amely a társadalmi rendet és célokat a „kiválasztott nép” vélt érdekei és céljainak bármi áron való elérése mentén határozza meg. Az alapvető emberi jogok és normák iránti viszony eközben eltorzul, tömegesen megszegik azokat, a társadalom kriminalizálódik.[18]  A háborús erőszak, az agresszió védhetővé, sőt igazságossá válik. Az egyéni felelősség mellett a kollektív felelősség határai is visszafordíthatatlanul elmosódnak.[19] A nacionalista toposzok közé sorolhatjuk a kollektív meggyőződést, miszerint a szerbek mindig áldozatai a történelem során a különböző uralmi rendszereknek, legyen az bár külső, idegen vagy belső elnyomás.[20] A „külső elnyomás” elleni küzdelem szintén legitimáló tényezőként lépett fel az ellenséggel szemben tanúsított agresszió kapcsán.

A közbeszéd által elfogadott interpretálás szerint ezt a háborút rákényszerítették a szerbekre és kizárólag önvédelmi jellege van, ezért igazságos, sőt szent. A szerb ortodox egyház és az értelmiség megnyilvánulásai – amelyek a nemzeti érdekeket vallási legitimációval vértezték fel – Bosznia esetében egyfajta vallásháború jelleget kölcsönöztek az összecsapásoknak, amely értelmezésben a szerbek az egész pravoszlávságot, sőt Európát védték az iszlám fundamentalizmustól. [21] Részben a háború misztifikálásának következménye annak brutális volta is, mivel semmi áldozat nem számít sem az ellenség, de még saját részről sem.[22] A háborús pszichózis pedig önfeláldozásra vagy annak megvallására ösztökélte a társadalmat. A média által is gerjesztett jelenség a hősi halál dicsőítésének újramegjelenésével járt. A háború kitörése után felelevenült az elesett fiait gyászoló szerb anya toposza, aki emelt fővel, büszkén lépeget harcban elesett gyermekei koporsója mögött. [23]

A Jugoszláv felbomlásának időszakában a szerb politika az ellenségeskedés és az áldozathozatal hangsúlyozása mellett munícióként használta az összeesküvés mítoszát is. Az „összeesküvőkre” alkalmazták a szerbektől „irtózó”, a „szerbgyűlölő” és a „szerbfaló” jelzőket. A szándékosan terjesztett összeesküvés-elméletek nemcsak a jelent töltötték meg az aktuális események mentén, hanem egy részüket a múlt „megmagyarázására” is felhasználták.[24] Mélyen a szerb világképbe itatta magát nem csak a külső összeesküvés, hanem a belső árulás toposza is, ami „végigkíséri a szerb történelmet”. A JHN parancsnokai a háború elején ennek a toposznak a felemlegetésével akarták elfedni a hadsereg tehetetlenségét feladatának ellátásához. A fennálló politikai rendszer és a haderő szerepvesztése helyett a csapatoknál elkövetett csoportos vagy egyéni árulásokat jelölte meg okként. [25] Az összeesküvés vádja elérte az olyan nemzeti ikonokat is, mint Vuk Karadžić,[26] akit azzal vádoltak, hogy osztrák kémként a Habsburgokat szolgálta, akik az általa kreált eszményképek segítségével akartak uralkodni a szerbek felett, elrabolni kultúrájukat, írásukat, nyelvüket. Josip Broz Tito szintén a szerbellenes összeesküvés alakjává lépett elő, aki a Komintern utasításait követve nyomta el a szerb nemzetet.[27]

A többnyire elnyomott sztereotípiák, a feltámadt nemzeti ellentétek a közös állam széthullásától való félelem légkörében az új nemzeti vezérek manipulációs eszközeivé váltak. Az összeesküvés elméleteket felváltotta a nyílt ellenségeskedés gyakorlata. A második világháború továbbélő, feldolgozatlan családi traumái és a politikai manipuláció együttes hatására a régi ellentétek ismét valóságosak lettek. A korábbi jugoszláviai „testvérnépek” elvesztették igazi nevüket és helyette az ellenségképnek megfelelőeket kaptak, lehetőleg olyanokat, melyek félelmet és szorongást, gyűlöletet keltettek az emberekben. Így lettek a horvátok usztasák, a muzulmánok pedig törökök. A fiatalabb generációk nem rendelkeztek semmilyen élménnyel ezekkel az elnevezésekkel kapcsolatban, mégis autentikus tapasztalat érzését keltették, ami megadhatta az ellenség ártalmára tett cselekedetek legitimációját. A háborús ellenfél (a civilek is) elveszítette emberi arculatát, nem csupán legyőzni kellett, hanem megalázni, elpusztítani.[28]

 

A vezér

 

Szerbia múltja teljességgel nélkülözi a demokratikus normák létét, sem társadalmi beágyazottsággal, sem történelmi hagyományokkal nem rendelkezett ilyen téren. Az Oszmán Birodalom alóli felszabadulástól kezdve Szerbia folyamatosan növelte területeit és multietnikus társadalommá vált, ez azonban nem ellensúlyozhatta a belső hiányosságokat, amelyek a tekintélyelvű politikai rendszerekben és az ezzel járó társadalmi közegben, mentalitásban nyilvánultak meg. A modern szerb nemzeti öntudat így elsősorban a független nemzeti intézményekhez kötődött, ami mellett háttérbe szorult a „belső szabadság”, a polgári és szabadságjogok kifejlődése. Az ezen jogokért folytatott küzdelem, beleértve a polgári autonómiát a művészetekben, tudományban, gazdaságban, csak utólag merültek fel a szerb értelmiségben, amiben eddigre elterjedt a vélemény, hogy a polgári és a nemzeti, egymást kizáró dimenziói a politikai létezésnek. [29]

A szerb társadalom kereteit együtt alkották a „külső” keleti önkényuralom kényszerítő parancsai és a kollektív „belső” patriarchális beállítottság és szélsőségekre hajlamos mentalitás. Önazonosságából csak a szerb ortodox egyház segítségével sikerült megőriznie. A pravoszláv egyház azonban önmagában nem lehetett a felvilágosodás szerbiai elindítója. A többször üldözött, félművelt papsággal rendelkező, számos szempontból szervezetlen, és a „mennyei birodalomra” tekintő egyház nem lehetett képes a szociálisan homogén, tehát túlnyomó többségében iskolázatlan paraszt alkotta szerb társadalom felzárkóztatására. [30] A szerb nemzeti fejlődésből nemcsak a nyugati felvilágosodás vívmányai maradtak ki, hanem nagyobb részt az ezekre való törekvés is. A szerbiai társadalom nem a belső szabadság biztosítását várta vezetőitől, hanem azt hogy azok erős kézzel biztosítsák Szerbia állami függetlenségét és erejét.

A toposz szerint a vezér a nemzet megmentője, aki egy személyben ismeri népe érdekét és a legnagyobb bajból kivezető utat. A Jugoszláv felbomlással párhuzamosan, Milošević színre lépésével a szerbség tőle, az új vezértől várta sorsának jobbra fordulását. Legitimitása erőt sugárzó fellépéséből és a nemzet érdekeinek hangoztatásából fakadt, ami helyettesítette a valós jogállami intézmények létét.  Felruházták a nemzet atyjának kizárólagos szerepével, akinek feladata a megfelelő személyek kijelölése politikai és katonai akaratának végrehajtásához. [31] Hasonló modell érvényesült a társadalom alacsonyabb szintjein is. Tekintélyes kultusza alakult ki Zeljko Ražnatović „Arkan”-nak, a hírhedt szabadcsapat parancsnoknak és bűnözőnek, Ljubo Zemunac maffiavezérnek, vagy Dafina Milanović szerb bankvezérnek, aki az állam hallgatólagos beleegyezésével piramisrendszer működtetésével kicsalta a lakosság pénzkészletét, és sokan másoknak is, köztük népszerű énekeseknek, sportolóknak.[32]

 

A harcos

 

A szerb harcos tradíció mélyre nyúlik vissza a történelemben. Egyfelől általánosnak tekinthető a Balkánon, ahol a fegyveres ellenállókat mindig is mítoszok vették körül, másfelől a szerb nemzet kollektív emlékezetének egyik kiemelten fontos eleme a háború, ami nemcsak egy mítosz, hanem az életmód része is.[33] A kommunista Jugoszláviában hivatalos szintre emelték a partizánok kultuszát, amivel a második világháború rendkívül véres tapasztalatainak, így a harcosokhoz kötődő hagyományok túlélését is biztosították. A délszláv háborúk alatt az addig hivatalos partizán kultusz kiegészült a fegyveres ellenállás „nemzetibb” elemeivel és jelképeivel, újra megjelentek a csetnik jellegű mozgalmak és alakulatok.

I. Lipót osztrák császár 1690-ben kiváltságokat adományozott a szerb határőröknek, (granicari), akik így kollektív nemességet nyertek, és vele teljes vallási-kulturális és területi autonómiát, önkormányzatiságot élveztek. Adót nem fizettek és kivonták őket a megyei és a katolikus joghatóság alól, ami számos konfliktushoz vezetett az őslakos magyarokkal és horvátokkal. A szerb határőrök ezentúl szinte államot alkottak az államban. Amikor Mária Terézia és II. József uralkodása alatt csökkentették a határőrvidék területi kiterjedtségét, és visszaállították a megyei önkormányzati rendszert Kelet-Szlavóniában, Bácskában és a Bánságban, alkalmazkodás helyett sok család inkább átköltözött a megmaradt határőrvidékre, vagy távozott Oroszországba kiváltságaik és életformájuk megőrzésének reményében. Délnyugat-Horvátországban, ahol sokáig fennmaradt a határőrvidéki rendszer, Jugoszlávia bomlásának idejében is érzékelhető volt ez a jelenség. Hasonló mentalitást vallottak magukénak a két világháború után Szlavónia, Bácska és a Bánság gazdag termőföldjeire délről betelepített jövevények. Harcosoknak tekintették magukat, a környezetükben vagy velük együtt élő más etnikumokat és más mentalitással rendelkezőket nem értették meg.[34]

A második világháború után meglepően sok volt partizán és velük együtt családjak élvezték az új rendszer előnyeit. Döntő többségükben boszniai, horvátországi, és montenegrói szerbek alkották ezt a réteget. Velük töltötték fel az állam- és pártapparátust, a fontos gazdasági pozíciókat, valamint a fegyveres erők posztjait. Sokszor egyszerűen beköltöztették őket a háború alatt vagy után elüldözött kisebbségek házaiba. A partizánok érdemei után járó előnyök, beleértve a háborús nyugdíjat is, örökíthetőek voltak. A ’80-as években a 22 millió lakosú Jugoszláviában egy millióan kaptak különlegesen magas háborús nyugdíjat, egész vidékek voltak, amelyek ezekből a juttatásokból éltek, például a már említett Délnyugat-Horvátország. A jobb állások, egyetemek szinte csak azok számára voltak nyitottak, akik ilyen partizán családból származtak, vagy legalábbis párttagok voltak. Ők váltak a kommunista rendszer legfőbb támogatóivá és fenntartóivá, az ő segítségükkel tudta a volt pártelit megőriznie hatalmát Szerbiában Jugoszlávia bomlásának idején. Amikor a függetlenségüket deklaráló tagköztársaságtól nem várhatták ezek a partizán családok a juttatások, előnyök fenntartását, fegyverhez nyúltak. Mentalitásuk része, hogy szerb nem élhet kisebbségi sorban, vagyis minden szerblakta terület Szerbia része kell, hogy legyen. [35]

Nebojša Popov tanulmányában[36] egy szerb harcos fejezi ki a harcos életforma előnyeit, bepillantást engedve mentalitásukba. A háború legalizálja a fegyverviselést, és a harcos hagyományok szerint csak a felfegyverzett ember szabad. A háború megszünteti a kisember függését a mindennapi gyári és egyéb munkától, amit a „nemes lelkű” ember természetesen gyűlöl. A háborúban a harcos egy archaikusabb életformába lép át „ahol az egy vérhez tartozó tartozók közösségének szerves tagja lehet, oda mehet, ahová akar, és azt csinálhat, amit akar”. Arday Lajos szerint az szerbség egyik tragédiája, hogy a hidegháború után nincs szükség a szerb harcosokra, akik nem találták a helyüket az új világrendben.[37] A délszláv háborúk nekik megfelelő teret biztosítottak hagyományos életmódjukhoz.

A JNA (Jugoslavija Narodna Armija), a Jugoszláv Néphadsereg a „testvériség-egység” ideológiai alapjára épült, mely szerint minden délszláv nemzet egyformán vette ki a részét a megszállók elleni harcból. Ez a mítosz, mellyel szemben a szerbek joggal érezhették, hogy ők áldoztak legtöbbet a németek legyőzéséért, az általános nacionalizálódás áldozata lett. A „testvériség-egység” eszméje és a kommunizmus ideológiája lekopott a közös hadseregről, melynek tisztikarára amúgy is jellemző volt a szerb túlsúly, és a helyét pedig átvette a szerb-montenegrói heroikus katonai tradíciói, miközben a partizán hagyományok továbbra is fellelhetőek maradtak.[38]

 

Koszovó – mítosz és trauma

 

A tudomány a szerb nacionalizmus újra megerősödésének okait kutatva számos választ próbált adni. A gazdasági feszültségek, a jugoszláv állami rendszer bomlása mind hozzájárultak a folyamat megindulásához. A legnagyobb trauma és az események kirobbantója azonban a Koszovó-probléma megoldhatatlansága volt. Koszovó a szerb nemzeti mitológia sarokköve. Sorsdöntő történelmi tapasztalatok és kapcsolódó kollektív érzelmek tere: a szerb államiság bölcsője, a rigómezei vereség és számos más esemény helyszíne.

Koszovó Jugoszlávia létrehozása óta állandó feszültséget generált. A ’60-as évektől az albánok demográfiai fejlődésüknek köszönhetően, a szerbek és horvátok mögött, Jugoszlávia harmadik legnagyobb nemzetévé nőtték ki magukat. A hetvenes években még etnikailag kevert Koszovó a ’80-as évek végére teljes mértékben homogenizálódott.[39] A folyamatban közrejátszott a koszovói szerbek folyamatos elvándorlása, amihez a rossz gazdasági helyzet mellett az albán többség heves nacionalizmusa is hozzájárult. A SANU felmérései szerint, az elvándorlók 71% a „rossz viszonyok” miatt távozott lakhelyéről. Leggyakrabban „közvetlen verbális nyomásgyakorlásra”, anyagi kárra, egynegyedük esetében fizikai erőszakra hivatkoznak az albán többség részéről.[40] A koszovói szerbeket ért valós vagy vélt sérelmeket a sajtó szétterítette a szerbiai társadalom tudatában, miközben középpontba került – az usztasa haláltáborok mellett – a koszovói albánok által a második világháború alatt a szerbek rovására elkövetett atrocitásainak a témája is.[41]

Az „albánkérdés”, vagyis a mélyszegény albánság hatalmas számbeli növekedése, nyomasztó teherként nehezedett a szerb közvéleményre. Önvédelmi mechanizmusként a szerbség a nacionalizmushoz nyúlt.[42] Milošević a ’80-as évek végén kibontakozó népszerűségét annak köszönhette, hogy sikerült tematizálnia a Koszovó-problémát és magát a probléma egyetlen lehetséges megoldójaként interpretálni. Ekkor születtek meg azok a politikai jelszavak (Ne damo Kosovo – nem adjuk Koszovót, Kosovo je Srbija – Koszovó az Szerbia), amelyek a Milošević-rezsim egyik fő célkitűzését takarták, és amelyek a mai napig a szerb demonstrációk állandó kísérői. [43]

 

Ahol szerb sírok domborulnak…

 

Szerbia a délszláv háborúk során a történeti és etnikai elvekre hivatkozva fogalmazta meg területi követeléseit, kiegészítve ezeket gazdasági-stratégiai megfontolásokkal. Az etnikai elv szerint, annak a területnek, ahol szerbek élnek, Szerbiához kell tartoznia. A szerb többség által lakott területek azonban se nem határosak feltétlenül Szerbiával, sem egymással, gazdaságilag nem életképesek önmagukban, mivel a nagyobb városok szinte mindenhol multietnikus lakossággal rendelkeztek. A követelt területek gazdasági életképességének, Szerbiával való összeköttetésének biztosításához, nagy nem szerbek által lakott terület megszállására volt szükség. Ezért került a háborúban Bosznia 70, Horvátország 30 százaléka szerb megszállás alá, holott előbbiben az 1991-es adatok alapján 33-35, utóbbiban csupán 11-13 százalék a szerb lakosság aránya. Koszovó esetében a szerb követeléseket, az etnikai elv használhatatlansága (90%-os albán többség) miatt történeti alapra helyezték: Koszovó a szerb nemzet bölcsője és mindig Szerbia részét képezte. [44]

A szerb háborús vezetés azonban mégis első sorban az etnikai elv érvényesülésében bízott, ezért tervszerűen törekedett a Szerbián kívüli szerb megszállás alatt lévő multietnikus területek homogenizálására. Szerepet játszhatott ebben az is, hogy a szerb nacionalizmusnak van egy erős territoriális komponense is, vagyis a szerb történelmet, nemcsak mint egységes folyamatot fogja fel, de egységes területet is rendel hozzá. Az etnikai homogenizálás pedig legitimálja ezeknek a területeknek a meghódítását.[45] A homogenizálás eszköze az etnikai tisztogatás. Ennek során az egyik etnikumhoz tartozó fegyveres alakulatok gyilkosságokkal, erőszakos megfélemlítéssel menekülésre ösztönzi, vagy saját maga telepíti ki az adott terület más etnikumú lakosságát. Több estben az elüldözés helyett koncentrációs táborokba szállítják a helyi lakosság egy részét, többnyire férfiakat. Az etnikai tisztogatás legsúlyosabb formájában már átcsap genocídiumba, mint ahogy Srebrenica esetében történt 1995 júliusában. A kelet-boszniai városban 8-9 ezer muzulmánt, döntő többségükben férfit és fiút lőttek agyon pár nap alatt a boszniai szerb hadsereg különítményei.

Konsztantyin Nyikiforov tanulmányában[46] rámutatott, hogy az etnikai tisztogatások valójában a Balkán történelmi folyamatainak szerves részét képezik. A montenegróiak a 18. század elején teljesen kiirtották a beköltözött törököket, és az eltörökösödött helyieket. Az 1804-es első oszmán ellenes szerb felkeléstől kezdve a függetlenségi harc összefonódott a török lakosság teljes és erőszakos elüldözésével a „minél kevesebb török, annál szabadabb Szerbia” jelmondata alapján. A modernkori szerb államnak tehát már a megszületését is etnikai atrocitások, tömeges elüldözések kísérték. Nyikiforov szerint történelmi szempontból az etnikai tisztogatások „fontos mechanizmust” jelentettek a szabadságért harcoló függetlenségi mozgalmaknak, hiszen az 1912-13-as balkán háború alatt az oszmán hatalom és a török lakosság kiszorítása a félszigetről együtt történt meg. A homogén nemzetállamok kialakításért való törekvés folyamatába illeszkednek bele a délszláv krízis eseményei is, amelyek során ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a háborús felek, mint a korábbi balkáni háborúkban.

Bosznia-Hercegovina területén a szerbek kezdte, de a horvátok és muzulmánok által is elkövetett etnikai tisztogatások a 4,5 milliós lakosság felét kényszerítették lakóhelyük elhagyására. [47] Az eredmény megdöbbentő: a daytoni rendezés szilárd etnikai tömböket talált Boszniában, a háború előtti kevert etnikumú területek helyett. Az etnikai tisztogatások teljesen lerombolták a különböző nemzetek együttélésének erkölcsi alapjait. A daytoni békeszerződés pedig azzal, hogy a Bosznia-Hercegovinát alkotó két entitás, a Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a Szerb Köztársaság határait a polgárháború által kialakított etnikai tömbök alapján húzta meg, gyakorlatilag helyben hagyta az etnikai tisztogatások eredményeit.

 

Összegzés helyett…

 

A nacionalizmus mitológiájában mindenkinek és mindennek helye van. Szélsőséges esetben determinált valóságot hozz létre, ahol a dolgok nem megtörténnek, hanem beteljesülnek. Az egyén felmentődik a szabad döntés súlya alól, a mérlegelés kötelessége eltűnik. Tóth Péter Pál dokumentumfilmjében (Magyarok a balkáni háborúban 1991-1997) egy a szerb oldalra besorozott délvidéki magyar katona mondja el, hogyan dobott be gránátot egy olyan pincébe, ahonnan gyereksírást hallott. Úgy érezhette nincs választása, a háborús szituáció döntött helyette.

Amikor a szerb társadalom a nacionalizmust, a komoly hagyományokkal rendelkező nagy-szerb álmot hívta segítségül a jugoszláv bomlás zűrzavarában, önmagától vonta meg a szabad választás további lehetőségét. Önmagától és azoktól is, akik ugyan kívül estek a szerb nemzeten, de nem akartak, vagy nem menekülhettek annak földrajzi és társadalmi kereteiből.

 

Bibliográfia

 

Arday Lajos: Reformok és kudarcok: Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (Books in Print, Budapest, 2002)

Bjelajac, Mile: The Military and Yugoslav unity In: Yugoslavism: Histories of a failed idea 1918-1992 (Hurst & Co., London, 2003)

Blagojević, Marina: A szerbek elvándorlása Koszovóból: Trauma és/vagy katarzis In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Bolčić, Silvano: A „nacionalizált” társadalom jellemzői In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002).

Bugarski, Ranko: A politikai beszéd mitologizálása In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Calic, Marie-Janine: A bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése = Regio 1994. 5. évf. 4. sz.

N. Cvetković, Vladimir: A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Dobos Edgár: Etnicizált kategóriák és helyi valóságok: a közösségi határvonalak újrarajzolása Koszovóban = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.

Gojković, Drinka: Trauma katarzis nélkül In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula, Budapest, 1999)

Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

Korhecz Tamás: Gondolatok, melyek lángra lobbantották a Balkánt = Pro Minoritate, 1999/tél

Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél

Nyikiforov, Konsztantyin: Az etnikai tisztogatás mint az új államok létrehozásának mechanizmusa a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után (L’Harmattan, Budapest, 2009)

Popov, Nebojša: Traumatology of the Party State In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Pupovac, Milorad: Szerbnek lenni: egyes szám első személy = Híd 2001/6. június

Radić, Radmila: The church and the ’Serbian Question’ In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Silber, Laura – Little, Allan: Jugoszlávia halála (Zrínyi, Budapest, 1996)

Sreten Vujović: Viszolygás a várostól In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Szilágyi Imre: Szerbia viszonya a Koszovó problémához = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.