Átmászott a kerítésen, mint egy tolvaj. A fémlemez felsértette a tenyerét, vér szivárgott, de nem állt meg. A ház sötét volt és üres. Éjfél is elmúlt. A hold kerek fénye oldalról kísérte, árnyéka felkapaszkodott vele együtt a lépcsőn. A kutya nem ugatott. Szilveszterkor tűnt el. Megugrott, vagy ellopták – már nem tudja. Újév után hívták: ötszázezerért visszahozzák, megműtötték, sürgős volt. Később a rendőrségi jelentésben olvasta: zsarolás. Csalók. Fifi nem jött vissza. Ha itt lenne, már felverte volna a házat. A kulcs a zárban volt. Zsadányi leült a kerti székre. A lába nehéz volt, mintha nem a testéhez tartozna. A vénákban a vér lassan, makacsul dolgozott, visszafelé, emlékezve. Egy felfordított vödörre tette fel a lábát. Nem volt álmos. Valahol macska nyávogott, bagoly huhogott. Randevúról jött. Az elsőről, mióta özvegy. A fejében köd maradt, az este nem állt össze történetté. A nőt ajánlották. Többen is. Mintha biztosítani akarnák róla, hogy nem téved. Fiatalon mindig idősebb nőkkel járt. Bennük volt valami, amit akkor még nem tudott megnevezni: türelem, idő, megértés. Tudták, hol kezdődnek és hol érnek véget. Zsadányi vigyázott ezekre a határokra. Nem kérdezett olyat, amit nem lehetett visszavonni. Hallgatott. A nő beszélt. Valaha interjúkat készített; tudta, hogy aki figyel, az irányít. Öreg lónak érezte magát. Gyerekkorában látta, hogyan nézik a ló fogát a vásáron, abból mindent meg lehetett tudni. Mégis, néha hirtelen elöntötte egy másik emlék – nem az öregségé, hanem a mozgásé. A vágtáé. Mintha a teste emlékezne valamire, amit az esze már elfelejtett. A ház fogolyként tartotta. Ez az este olyan volt, mint amikor kinyílik egy kalitka. Nem repülés volt, inkább csak egy rés a rácson. De a levegő más lett. Behunyta a szemét. Nem gondolt Pegazusra. A gondolat mégis ott volt. Nem szárnyakkal – hanem erővel. Azzal, ami akkor is megemel, amikor már nem hiszed, hogy képes vagy rá. Szilvire gondolt. A randevú végén azt mondta: fiatalabb férfiakkal nem kezd. Nem kérdezte meg, Zsadányi hány éves. Mintha nem lett volna fontos. Vagy mintha már tudná. A hold elbújt. Az árnyékok eltűntek, de a sötét nem lett mélyebb. Csak tágasabb. Bement a házba. Lucskos káposztát evett, kenyér nélkül, tejföl nélkül. A füstölt szalonna, a kapor, a borsikafű íze lassan visszahúzta a testébe. Itt vagyok, gondolta. Még itt vagyok. Eldöntötte, hogy tesz még egy próbát. Meghívja Szilvit főzni. Vagy majd ő főz. A recept nem számít. Az idő igen. Kint csend volt. A világ szilárdan állt. Mégis, a levegőben maradt valami, amit nem lehetett megnevezni. Mintha egy láthatatlan állat lélegzett volna a kert fölött. Nem fenyegetően. Inkább várakozva. Zsadányi felnézett az égre. Talán a szárnyak nem ott vannak, ahol keresi őket. Talán nem is neki nőttek – hanem annak, aki még lehet belőle. Aznap éjjel mégis elaludt. Nem tudta, mikor. A székben ülve, vagy már az ágyon, mindegy volt. Az álom nem kopogott, nem kért bebocsátást. Egyszer csak ott volt. Egy mezőn állt. Nem volt benne semmi különös. Fű, föld, szél. A távolban egy ló. Nem fiatal, nem szép. Oldalán a bordák kirajzolódtak, a szőre fakó volt, mintha sok idő dörzsölte volna. Állt, türelmesen. Nem kötötték ki, nem volt gazdája. Zsadányi közelebb ment. A ló nem hátrált. Nézte őt. A szemében nem volt kérdés, csak felismerés. Mintha régóta várt volna. Megérintette a nyakát. A bőr meleg volt, élő. A ló halkan fújt, és akkor Zsadányi észrevette, hogy a lapockák mögött a szőr másként simul. Nem szárny volt. Csak a helye. Mintha valami ott nőtt volna egykor, és már nincs, de a test még emlékszik rá. Felült rá. Nem volt nyereg. A mozdulat könnyű volt, természetes. A ló elindult, lassan. Nem vágtatott. A föld nem maradt el mögöttük, csak tágult. A mező nem ért véget, inkább feloldódott. És akkor történt valami, amit Zsadányi nem próbált megérteni. A ló nem emelkedett fel. Nem nőtt szárnya. Csak a súlya változott meg. Mintha már nem a földhöz tartozna teljesen. A levegő tartotta meg. Nem repültek, mégis haladtak, olyan magasan, ahol a fáradtság már nem számít. Zsadányi nem félt. Tudta, hogy ez nem ajándék. Nem csoda. Hanem emlékeztető. A ló hátranézett rá. Egyetlen pillanatra. És akkor Zsadányi megértette: nem minden szárny látható, és nem minden repülés hagy nyomot az égen. Amikor felébredt, világosodott. A lába még fájt, a teste nehéz volt. De a mellkasában valami lassan mozdult. Nem öröm. Nem remény. Inkább hely. Kiment az udvarra. A fű nedves volt. A levegő tiszta. A világ nem változott meg. Csak ő tudta már: nem az volt a kérdés, hogy felszáll-e, hanem hogy amikor eljön az idő, marad-e benne emléke annak, hogyan kell elindulni.