Címke: próza

Csak a tenger (Fordított idő III.)

Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

 

 

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?

Vasárnap kirándulunk

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

 

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)

Majdnem csillag (Fordított idő III.)

A sziklák mögött bujkálva már régóta figyelték a sziget körül köröző hajót.

Frízek? Normannok? Angolszászok?
Riolda biztos volt benne, hogy norvég kalózok.
– Hakan vagyok és szükségem van erre a földre! – bömbölte a partra lépő parancsnok.
És minthogy egy árva lelket sem látott, még magabiztosabban ordítozott:
– Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, akkor megkegyelmezünk nektek! Akkor nem vágunk miszlikbe benneteket!
Meglehetősen gyámoltalan kalózoknak látszott. Riolda óvatosan előbújt a szikla takarásából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva.
Szerencsére a parton ordítozó parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával hányódott hónapok óta a tengeren. Még a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy cseveghessen valakivel?
– Lányokat! – bömbölte. – Nagyság szerinti sorrendben! – és hogy saját rettenthetetlenségének nyomatékot adjon, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Ivóvizet! Brrrkrtrmscc!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára.
Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a női jajveszékelés hét éhenkórászt is eőrjöngő vadásszá változtathat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – kapdosták egymás szájából a partra kászálódó norvégok a germán káromkodást.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc?
Valami átok? Dögöljetek-meg! Karóba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra: – Mi szél hozott ide titeket? Látod, ezek a kékesfehér madarakat? Már megjövendölték az érkezéseteket.
És körbemutatott a kíváncsian nézelődő, tengeri tajtékhoz hasonló madarakon.
Hakan elvörösödött, zavarba jött, de Riolda rendíthetlenül csevegett tovább. És csak azért nem simította végig Hakan karját, mert a Rettenthetetlen mókusprémes köpenyt viselt. Riolda régi tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a tengeráramok, hanem a mókusok terjesztik a leprát.
Bár ki látott már mókust farok, fül vagy orr nélkül?
De jobb a biztonság.
– Nem akarsz velünk vacsorázni, Hakan? Nem akarsz mesélni arról, hogy merre jártatok?
Harald zavartan nyelt egyet, de azért ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és Hakanhoz hasonlóan zavartak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez a Nyugati szél szigete, ahol mindig a legnagyobb örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Itt az idő, hogy pihenjetek egy kicsit… Hogy vacsorázzatok… Hogy aludjatok egy jót…
És közben abban reménykedett, hogy Shiobian a lányokat a mocsár mögötti hasadékba rejtette, és sorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét férfi csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és az óbégatásukkal, a sikolyaikkal, a saját védtelenségükkel feltüzelik a támadóikat.
Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után vágyakoznak egy kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és egy furcsa, germán nyelvjárásban azt motyogta: – Ez a hölgy a rokonom. Most mit csináljak?
A hat norvég leeresztett karddal hümmögött.
Riolda óvatosan kerülgette a sziklákat, és pillantását Hakan szemébe mélyesztve csak csevegett tovább. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ilyen sok eső esett tavasszal megállás nélkül…? Hogy egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak a mellettük levő szigeten? Észrevették a tüneményt a norvégok is? Micsoda szerencse! Nahát!
Aztán végre meghallotta a saját fia, Kyd hangját: – Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadt gazember!
És a záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani, és reszketve a földre hasalni.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen kardot leszámítva – nem voltak fegyverek. De a meglepetés most Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Vagy túlságosan kimerültek voltak Hakan legényei?
Pár perc múlva mind a heten ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az ő alattvalói ilyen gyorsan ezeket a kalózokat leteperni?

– Hadd halljam, miért támadtatok ránk?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Brrrkrtrmscc. Egy-az-isten. Anyád-apád-pusztuljon!
Rohadjon-le-a-hús-mind-a-két-kezedről.
Shiobian meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta.
Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta őket.
– Hogy keveredtetek ide?
Brrrkrtrmscc, sziszegte gyűlölködve Hakan.
Aztán pár falat birkahús lassan megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük annyira szánalmas volt, hogy Riolda majd` elnevette magát.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia jóslatot kapott, hogy egyenesen délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból császár, kísérőiből hercegek lesznek. És egyedül fogják őrizni a Szória Mória palotát (ez Konstantinápoly legtitkosabb neve), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből és a lányok örökké kezesek.
És csak hét nap hajókázás után jutott a nyakigláb Hakan eszébe, hogy a féltestvérei alighanem ki akarják forgatni az örökségből. De nem találták a hazafelé vezető utat, és elkapta őket egy alattomos tengerár, immár képtelenek voltak a hajójukat kelet felé fordítani.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak a tengeren.
– Micsoda ügyefogyott szerencsétlenek! – sóhajtott Riolda.
A föld reménytelenül szűkös és sivár. Minden álom nem fér el ezeken a reményvesztett, sziklás partokon. A könnyen befolyásolható Hakan tényleg olyan testvérnek tűnt, akit egy buta mesével is félre lehet állítani. Ezeknek a norvégoknak a Hagia Sophia templom, Konstantinápoly már mindörökre mesebeli hely marad.
– És lesz velünk? Vacsora után megöltök bennünket? – kérdezte dadogva egy másik langaléta.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek, és megbarátkoztok a mi szigetünkkel.
Nagylelkű ajánlat volt, hiszen a Nyugati szél szigetén már így is túl sokan éltek. Hét fiatal férfi előbb-utóbb egy rakás kisgyereket jelent, és ennyi birkát és gyümölcsfát nem tud eltartani ez a kopár kis sziget.

De furcsa módon a hét norvég nem számíthatott a lányok rokonszenvére. Hiába suvickolták magukat másnap ragyogó tisztára, az erjedt, gyűlöletes szaguk megmaradt.
Mintha nem a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, sóhajtoztak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelenek lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt az erejükből, hogy reggelenként kicsit káromkodjanak, aztán bambán dülöngéljenek a szigetlakók között.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat piszkálva visszamásztak a vackukra. És nemcsak a gyerekek, hanem az állatok, a birkák és a madarak is féltek tőlük.
Vajon milyen halálos kór tünete lehet ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen borzasztó bűnt sújt ilyen fertelmes, megalázó módon? Vagy ez nem betegség, hanem már maga a halál? Riolda sok iszonyatos betegségről hallott. A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, ahogy Hakan mondja, nem is érzik a testüket. Úgy dülöngélnek itt, mint hét élőhalott, hét halálból visszatért kísértet. Mintha a bomlás belülről emésztené őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.
De az egyik tavaszi reggel letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, pontosan milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a betegek, a törődöttek meggyógyulnak, és visszanyerhetik az ifjúságukat. Hiszen milyen törvény az, ami előírja, hogy életünk végén, hatalmunk teljén fogyatkozzon meg az életerőnk?
Hogy mindig a vereség, a megsemmisülés felé meneteljünk.
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Mi csak mentünk, amerre a szél vitt. Megfordultunk a Madarak szigetén, aztán láttunk egy tengerben úszó óriási jáspist, végül a nyolcadik napon kikötöttünk egy pici szigeten, ahol egyetlen ragadozó lakott, aminek a színe a napszaknak megfelelően váltakozott. Még nem láttunk ilyen fura állatot. A bundája hol világos, hol sötét volt. Ez a macska, ez a lény megengedte, hogy jóllakjunk, hogy a kútból vizet vegyünk, és egy éjszakát a szigeten töltsünk.
– No de miféle állat ez? Felelj! Róka, menyét, macskaféle?  És hogy érted, hogy megengedte nektek? Talán emberi nyelven beszéltetek vele? – faggatta Riolda.
De egy kicsit távolabb húzódott, mert alig tudta elviselni Hakan bőréből áradó dögletes bűzt.
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – folytatta Hakan olyan vontatottan, mint aki ültében elalszik. – Finom kenyeret, pecsenyét, édes gyümölcsöt. És nem vettük észre, hogy ez a macskaféle közben a mi félelmünkből táplálkozik.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan katonája, akinek a szemén látszott, hogy ő sem húzza sokáig.  –  Inkább madár volt. A kút és az oszlopok közt gubbasztott. De éreztük, hogy nem szabad a közelébe menni. Hogy a hatalmában tart minket.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami képes megbetegíteni, az képes gyógyítani is. És van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Brrrkrtrmscc, mormolta félálomban Hakan. Most épp roskatag , áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda megijedt saját magától.
– Kérlek, Hakan, figyelj rám, és ne aludj el! Merre él ez a ragadozó?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abban az irányban, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös. Ahol az idő megszületett.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával, amit úgyis hadizsákmánynak tekinthet, felkeresi ezt a szigetet.

 

 

 

 

Amikor meghalok

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

 

 

Az emberiség alkonya, avagy a nyestek már köztünk járnak

 

A Biblia emlőin nevelkedett, az apokalipszist lovasokkal azonosító, keresztény kultúrember végzetesen elbízta magát – és ez lesz a veszte! Most az emberiség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló embertársaimhoz szólok: legyenek éberek! Az apokalipszis „lovasai” már köztünk járnak, pusztításukat megkezdték, sokan vannak, ravaszak, elszántak, kegyetlenek, halált megvetően bátrak, mondjuk ki nyíltan: ők a nyestek. „Marhaság!” – legyintenek, és higgyék el, először én is csak legyintettem, amíg a tényekkel szembesülve rá nem kellett döbbennem: az emberiség a pusztulás szélén táncol, ráadásul vakon, mivel ennek tudatában sincs. A mai napig. Lássuk hát, az apokaliptikus vészharangot mire alapozva kongatom.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) és a svájci Szövetségi Hírszerző Szolgálat (NDB) „Szigorúan Titkos” minősítésű jelentésére, melyet egy az emberiség túléléséért aggódó titkosszolgálati munkatárs csempészett ki. A jelentés egyrészről tartalmazza a CERN szóvivője által is megerősített hírt, mely szerint 2016. április 29. hajnali 5.30-kor a Nagy Hadronütköztető műszaki okok miatt leállt. A leállás oka: egy nyest által okozott rövidzárlat. Tudományos kérdésekben kevéssé járatos olvasóim számára: a Nagy Hadronütköztető ma a világ legnagyobb szabású, dollármilliárdokkal támogatott tudományos projektje, melyben kutatók ezrei keresik a választ az élet végső kérdéseire. Maga a létesítmény egy óriási, 27 km kerületű föld alatti részecskegyorsító-alagút, mely többször keresztezi a svájci-francia határt. Állig felfegyverzett zsoldosok ezrei és a legmodernebb biztonsági berendezések védik – „hála istennek!”, sóhajtana fel az olvasó, ha nem kerítené a hatalmába valami baljós érzés. Nyugodjanak meg, az érzés megalapozott. A jelentés titkos záradékában szereplő adatok a legnagyobb nyugtalanságra kell hogy okot adjanak, és arra kell kényszerítsenek, hogy átértékeljük az eddigi nyestbarát politikánkat, de beszéljenek helyettem a tények. Íme, a jelentés titkos záradéka, amit változtatás nélkül adok közre.

Nyesttámadás-jelentés, Genf, 2016. május 20. „Szigorúan Titkos”

Fent nevezett nyest 2016. 04. 29.-én 05.17-kor engedély nélkül behatolt a Nagy Hadronütköztető transzformátorházába (röviden: trafóház), majd ott a nagyfeszültségű tápvezetéket elrágva rövidzárlatot okozott. A behatoló nyest tette elkövetése közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni. Ruházata átvizsgálása során a következő tárgyakat találtuk:

– a Challenger űrsikló repülési terve
– Oszama bin Láden névjegykártyája
– a New-York-i World Trade Center légi megközelítési térképe
– a Kurszk atomtengeralattjáró tervrajzai
– a Deepwater Horizon mélytengeri olajfúrótorony terve
– a fukusimai atomerőmű biztonsági berendezéseinek dokumentációja
– a világ atomerőműtérképe
– vegyi és nukleáris fegyverüzemek tervrajzai
– egy Nyestkiáltvány röplap

                          NYESTKIÁLTVÁNY

Világ nyestjei, egyesüljetek! Nyest testvéreim, végnapokat élünk, bolygónk haldoklik, az utolsókat rúgja. Az okok mindannyiunk számára jól ismertek. Az ember féktelen kapzsiságával, tébolyult hatalomvágyával és megzavarodott elméjével a föld minden élőlényét a pusztulás szélére sodorta. Méltatlanná vált, hogy e bolygó lakója legyen. Elárulta teremtője, a természet és önnön törvényeit. Szeretett bolygónk melegszik, a szívünknek oly kedves gleccserek olvadnak, az ózonpajzs lángol, az állatholokauszt tombol, naponta tíz(!) állatfaj tűnik el a földről. Szemét, bűz, rombolás. Ha szeretnétek még a boldog nyestunokáitokkal játszani, ezért tennetek kell! Ütött az óra, a gyűlölködést és háborúkat terjesztő, harácsolásba ájult emberiséget le kell radíroznunk a föld színéről. A nyesteken kívül nincs senki, aki a pusztulást megállíthatná! A békés rendezésre tett kísérleteink kudarcot vallottak, a nyestek türelme elfogyott: menniük kell! Kérem, minden hadköteles nyest jelentkezzen a területileg illetékes Nyest Hadkiegészítési Parancsnokságon, ahol a feladataikat mancshoz kapják. Nem alkuszunk meg soha, nem fáradunk el soha, nem adjuk fel soha! Nyest vagy halál!

Ébresztő, ugye, értik már?! Az emberiséget soha nem látott veszedelem fenyegeti. Tagadhatatlan, hogy a nyestek által megfogalmazott kritika részben megalapozott, de a problémák megoldásán kiváló szakembereink már dolgoznak. Szembe kell néznünk a félelmetes ténnyel, az emberiség története nem ismer hasonló erejű és elszántságú ellenséget: sajnos rendkívül ügyesek, intelligensek, harcművészetekben jártasak, megvesztegethetetlenek, eszelősen bátrak, kitartóak – ráadásul szépek. Talán jobban el tudják képzelni, mekkora bajban vagyunk, ha megtudják, a jelentésben szereplő nyest, miután egy kétszázezer voltos áramütés érte, a felrobbanó trafóház eltörte a gerincét, majd a lángoló transzformátorolaj szénné égette, még a vérével a falra festette: Nyest vagy halál! Felszólítom az ENSZ és a NATO vezetőit az általános mozgósításra, a nyest-doktrína betartatására, a nyestvédelmi páncélos hadosztályok felállítására, és nyestbiztos tömegóvóhelyek kialakítására. Talán még nem késő! Ha mégis, jó volt itt veletek, nem bántunk meg semmit, halál a nyestekre, béke porainkra!

 

 

Forrás: Tízmedve

 

(Borítókép: Patricia Payne; köztes: wsl)

Emi és

Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

 

 

(Illusztráció: Hossam Dirar)