Pala tute merav![1]

– Szólni kéne a Sanyinak, hogy adja vissza a feleségem.
– Sanyi csak szomorodjon meg ott, ahol van.
– Átbattyogok a szomszédba, hozzájuk.
– A gyász egye ki a szívét annak a sutának.
– Anyukája van otthon, a Sanyinak az anyja. Kölcsönadom neki, aztán nem adja vissza. Kiáltok át hozzá, a kertkapun, mert bemenni nehéz, kutyájuk van, harap.
– Megveri az élet, megveri, meglásd!
– Zsoltika szerint is. A Sanyi nagy nulla. Na, hagyjuk is, mielőtt belemegyek.
– Mit csinálhat? Otthon, az anyja, egyedül!
– Süket, nem hall, pedig kutyája van neki. Akinek van kutyája, az sosincs egyedül. Nincsen. De süket.
– Halálos egy pillangó.
– Ki?
– Hát a feleséged.
– Újabban más zenéket hallgat – állítólag!
– Azért mondom. Megint mentél, mi?
– Mentem, de nem hallottam semmit, semmi zenét.
– Zsoltika nagyon tud, lefog neked bármilyen akkordot.
– Jó neki. Csak a Sanyi adná vissza végre.
– A Sanyi? Hát nem tudom. Ne bízz benne.
– Mindegy már. Majd lesz valahogy.
– Azért csak menjél, követeld.
– Jó, megfogadom a tanácsodat, bátya.
– Ne köszönd meg, nekem te a testvérem vagy, tudod. A Zsoltika is.
– Családom támogatása nekem a minden.
– Egyél levest!
– Nem kérek, nem eszem levest, bátya.
– Akinek ekkora szíve van, abba belefér egy jó kis leves, na; zúza van benne, nézd, meg máj is.
– Májusban még együtt voltunk, a Karin meg én.
– Minek adtad oda neki!? Ebbe te is hibás vagy kicsit!
– Odaadtam, mert kérte. ’Kölcsönbe’, így mondta: ’kölcsönbe kérem.’
– Az más. Milyen a leves?
– Jól néz ki. Van benne szív is?
– Szív az nincs, de van nyaka, zúzája, melle. A combja kirántva nyeleshúsnak.
– Akkor hülye voltam. Nem láttam, hogy kibabrálnak velem.
– Ha süket, akkor azt se hallja, mikor ugat a kutya.
– Hogy mi?
– A kutyát nem hallja az öregasszony. A kutyáját.
– Nem hallja meg. Mondjuk, ha szájról olvassa, hallja.
– Leolvassa, hogy mit ugat?
– Nem; hogy ugat. U-G-A-T. Harapós.
– Jó kis kutya lehet az.
– Nem, bátya, nem; nagyon-nagy kutyája van a Sanyinak.
– Nem az anyja kutyája, a Sanyi kutyája?!
– A Sanyi anyjának a kutyája. Én arról beszélek. A Sanyi anyjának a kutyájáról.
– Az, amelyik harapós, nem?
– Kaukázusi, bátya, kaukázusi.
– De a Sanyi hozta a házhoz; nem? Akkor hozta, mikor a feleségedet hozta, haljak meg! Soha nem fog elhagyni! Nem ezt mondta? Vagy ezt te mondtad neki?!
– Nem tudok megülni, bátya, csak mennék. Mindig csak mennék.
– Te! Szólj az Atinak, Ati szóljon Tintinek, Tinti Rajónak, és slussz, elintéződik.
– Azóta étvágyam sincs semmi. Pedig jól főznek itt nálatok: gazdagon!
– Megyek és kiadom. Nem ettél belőle. A kutyának jó lesz, az majd megeszi.
– Csak jöjjön haza a feleségem, hallod, olyat főzetek vele… hogy a szív megszakad, hallod, bátya! A SZ-Í-V M-E-G-SZ-A-K-A-D!

[1] Meghalok érted!

Illusztráció: Francis Picabia, Mardi Gras (Le Baiser) (Mardi Gras [The Kiss] ). c. 1924–26

Próza? Valamikor sokat forgattam Jókait, Mikszáthot, Móriczot. De már gyerekkoromban elavultnak éreztem irodalmunk nagyjait. Más volt a nyelvük, mások az emberek, életcéljuk, erkölcsük, más szóval modern könyveket kell böngészni. Akkor gyerünk, nyomd meg a gombot, pajtikám! Megtettem. Na, nem azért, hogy ezentúl novellát, regényt írjak vers helyett! Csak úgy, egyszerű kíváncsiságból. Hátha valamelyik könyv lapjain ismerek valakiben magamra. Beiratkoztam egy könyvtárba, és átrágtam magam egy sereg regényírón. Csaplár Vilmos, Spiró György, Esterházy Péter, Vámos Miklós… Nem tudom, más hogy van vele, de én személy szerint úgy éreztem, mintha üres, koromtól független térbe csöppentem volna. Sehol egy ismerős, aktuális probléma, hús-vér emberek, beleértve csekélységemet. No persze, ki foglalkozna egy ilyen szürke egérrel! Abbahagytam hát a keresést, és kezdtem megszokni, hogy ez vagyok. Tehetség, önmegvalósítás: gyermekbetegség, amin a legtöbb gyermek átesik, s mihelyt felnő, szépen ki is gyógyul belőle.
Anyagi gondjaim nem lévén (asztalosként elég jól kerestem), no meg a korom is megvolt hozzá, elhatároztam, hogy megnősülök. Agyő, zongora, gitár, belső hangok, költemények! Egy év múlva megházasodtam, később apa lettem, aztán nagyapa anélkül, hogy egyszer is rájönnék, mi mocorog bennem olyan szívósan. Ha ugyan mocorgott, mert az ember fantáziál is időnként, és olyankor össze-összetéveszti a valós dolgokat a fiktívvel.
Közben eltelt, helyesebben elröppent 69 esztendő minden különösebb esemény nélkül, amikor egy hideg téli éjszakán… De innen, engedelmükkel, hadd idézzem inkább a naplómat.

2009.  január 1.

Gyűlölöm január 1-jét, mégpedig pontosan azért, amiért mások szeretik: az ünnepek miatt. Mióta meghalt a feleségem, ünnepnapokon érzem a legjobban, mennyire egyedül vagyok. Gyermekeim külföldön élnek, és annyira elfoglaltak, hogy néha még újévkor sem találkozunk. Különös, nem? Sajnos ilyen a mesterségük. Hilda Stockholmban orvosnő, Márk kutatómérnök Baltimore-ban. Erzsi, Erzsi miért kellett neked ilyen korán eltávoznod!
Az éjjel megint rosszul aludtam. Minél jobban öregszem, annál szerényebb az alvásigényem. Amúgy sohasem voltam jó alvó, de most a szokottnál is hosszabb ideig forgolódtam. Csak nem ér valami baj, kellemetlenség! – fogott el a nyugtalanság. Bekapcsoltam a rádiót, s csaknem reggelig hallgattam az MR1-et, miután más prózai rádió nem is létezik országosan. Zene, zene, zene, na, az van orrvérzésig, mert nálunk, Magyarhonban, mindenki danol, táncra perdül, miközben máshol cselekednek.

2009. január 12.

Délután meglátogattak régi szakmunkásképzős barátaim: Sarkadi Robi, a cipész, Vas Gábor, az esztergályos és Rostás Emil, a volt levélhordó. Általában hetente egyszer összeültünk kártyázni, römizni. Nyáron pingpongoztunk, még hordozható mini biliárdom is volt. Egy ideig szótlanul kártyáztunk, de a játék ezúttal egyikünket sem kötötte le.
– Passz, kiszállok. Egyébként is fáradt vagyok – ásított a gólyanyakú levélkézbesítő. – Ezek az ünnepek idegileg kicsináltak.
– Engem fizikailag – mormogta a beesett vállú, enyhén púpos cipészmester. – Négy gyerek, nyolc unoka… Összesen 20 személy. Igaz, csak vendégek, de egy vendéglátásra is elő kell ám készülni. Te hol szilvesztereztél, Ferike?
– Az ágyban. Egyedül. Néztem a tévét, míg el nem aludtam.
– Nagy család nagy gond, család nélkül még nagyobb. És te? – fordult a bajuszát rágó, kajla fülű öreghez.
– Párizsban. Mégis mit gondolsz, meddig nyújtózkodhat nálunk egy iparos?
– Jó, jó, ne kapj be! Hej, ha csak 20, nem, 30 évvel lennék fiatalabb!
– Nem lenne rossz. Ha lehetne. De hát nem lehet – hörpintette ki a borát Vas Gabi.
– Nem. Irigylem a mai fiatalságot! Ki Párizsba mehet, ki Bécsbe, ki…
–… egyenest az utcára – szúrta oda epésen. – Bezzeg a mi időnkben! Nem éltünk jól, de legalább ettől nem kellett tartanunk. Bocs, helyesbítek: sokkal jobban éltünk is. Hála Kádár papának, akit most… Á, hagyjuk! Ami volt, elmúlt, és kész!
– Ez a fejlődés, Eszterke – nevetett Rostás. – De ahova nem jutottál el te, eljutottak a fiaid. Meg a tieid – tette hozzá a suszter felé mutatva.
– Megkérhetlek, hogy ne szólíts Eszternek? – fortyant fel az esztergályos. – Különben nem értem: most a Munkáspárt vagy MSZP ellen vagy?
– Mintha nem tudnád. Egyik kutya, másik eb, hozzávéve a híres Fideszt is. Most mit néztek? Talán nincs igazam?
– Nincs, mert ha a Munkáspártra hallgatunk…
– Akkor még ma is a Balatonon nyaralunk – dőlt hátra a székén Sarkadi, aki meggyőződéses MSZP-és volt. – Az Adriai-tenger és Kanári-szigetek helyett. És nincs se Isten, se privatizálás, se ellenzék, se anyám tyúkja, csak állam bácsi élén a Munkáspárttal, aki mindnyájunkat kommandíroz.
– Kapd be! – ugrott talpra az esztergályos. – Alá’ szolgája! Ide se jövök többé, a kutyafáját!
Vette a kabátját, és faképnél hagyott bennünket.
– Viszontlátásra! – kiáltott utána Rostás Emil. – Majd visszajön, ha lecsillapodott. Kicsit hirtelenharagú a munkásosztály.

Nevettek.

– Te meg mért hallgatsz? – bökött oldalba kíváncsian.
– Hisztek ti a 6. érzékben?
– 6. miben?
– Megérzésben, előérzetben.
– Nem kell ide előérzet. Már kétszer is előfordult, mióta agyára ment a politika. De eddig még mindig visszajött a kajla fülű.
– Én nem Gáborra gondoltam.
– Hanem?
– Csak úgy általában.
– Miért ne! Nem 100 %, de… Igen, elég sokszor ráhibázunk.
– Véletlenül – legyintett fitymálóan a cipészmester. – Na, Isten Isten!

Koccintottunk.

– Adja az ég, hogy igazad legyen!
– Mert? – sandított rá az egykori levélhordó.
– Olyan fura érzésem volt a tegnap este.
– Jó vagy rossz?
– Inkább rossz. Mintha… Hagyjuk, úgysem tudnám leírni.
– Szoktál-e máskor is előre megérezni dolgokat?
– Mikor hogy.

Nem firtatta tovább, másról kezdtünk beszélni. Egyszer csak csöngetnek. A sürgönykihordó volt. Kalapáló szívvel futottam át a kurta, de annál mellbelökőbb szöveget:

Meghalt a mostohatestvéred. Temetés holnapután. Angéla

2009. január 13.

Folyton mostohatestvéremen és a vele kapcsolatos megérzésemen töprengek. Szegény Sebi! Még élhetett volna 10-20 évet, ha nem támadja meg ez az új típusú H1N1 vírustörzs. Szinte hihetetlen, hogy felszálltunk a Holdra, átvizsgáltuk a Marsot, egyre sikeresebben gyógyítjuk a rákot, őssejt beültetéseket végzünk, de nem tudunk elbánni egy influenzácskával. Ami pedig azt a bizonyos 6. érzéket illeti, az sem éppen tiszta ügy. Hiszen éreztem én ezt-azt máskor is anélkül, hogy ilyen biztos lettem volna magamban.

2009. január 19.

Illusztráció : Sixth sense

Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-jén nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.

– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.

– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?

– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mi tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:

– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.

Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul.
– Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.

Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.

Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáim.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.

Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.

– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.

Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.

– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.

A család elképedve hallgatta.

– Na, hogy tetszett?

Zolika kirohant a szobából.

– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?

Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.

– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.

Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.

– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!

– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.

– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.

Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.

Illusztráció: Education to empower

Kritikai párbaj

Még nem volt olyan disznó, ki elájult, ha meglátta a moslékos vályút.                                                                      

(József Attila)

*

—Nos, vége a köntörfalazásnak írókám, ezek a rideg tények. Vágjunk bele a párbajba, ígérem, ezúttal nem fogsz megzavarni semmilyen kereszt ténnyel! Mielőtt még találkoznánk a tárgyaló teremben, szeretnélek a szavadon fogni, miszerint egy külön fejezetet szentelsz a kéziratban a kritikai párbajnak, ahol én a személyedet és a műveidet ért negatív kritikákat igyekszem felsorakoztatni, amire te az elismerésekkel válaszolhatsz. Tekintsd ezt amolyan erőfelmérésnek, előcsatározásnak. Legalább ráhangolódunk a tárgyalásra, mert ha jól tudom, eddig egyikünknek sem volt semmilyen peres ügye. — szólt Mitracsek úr.
—Jól tudod, kiskomám. Hát legyen, ahogy szeretnéd, ha már megígértem, állom a szavam. Bár be kell vallanom, hogy nem igazán készültem még fel az efféle csatározásokra. Se energiám, se kedvem a meddő vitákhoz, de ha már neked így tartja úri kedved, hát párbajozzunk! Pár bajom már amúgy is van, eggyel több, vagy kevesebb már nem igazán számít. Bár, még mindig nem értem, hogy mi a célod ezzel a perrel mit szeretnél elérni, hiszen máris elérted, feltámadtál, és ebben a könyvben tovább folytatódik a történeted.
—Kezdetben mondjuk, szeretnék főszereplője lenni egy komoly és ütős novellának, aminek elolvasása valódi katarzist okoz az emberek számára.
—Ennek nem látom semmilyen akadályát. Itt és most ígéretet teszek, hogy még az Ünnepi Könyvhét előtt kész lesz ez a novella.
—De ezzel már nem érem be. Kizárólagos szerződést akarok, ami annyit jelent, hogy minden általad elkövetett irományban szerepelni akarok, valamilyen formában.
—Ezt hogy gondoltad? Mondjuk, egy történelmi tanulmányban hol helyezzelek el? Netalán a lábjegyzetben? Vagy milyen verset írhatnék rólad? A limericknek vagy a netversnek biztosan nem örülnél, ódát pedig nem fogok zengeni, bárhogyis kívánja az egód.
—Na, látod ez vagy te, nem tudod megállni, hogy ne gúnyolódj velem. Már kezdtem azt hinni, hogy megegyezünk, és elkerülhető lesz a per, de úgy látom, korán örültem. A szakszervezetis fickónak is mondtam, hogy te biztosan nem fogsz törekedni a megegyezésre.
—Most már túlmész minden határon, eddig még poénra vettem a dolgot, de kezd fárasztani és főként bőszíteni ez az ügy.
—A végén megint dühbe gurulsz, és jól összeveszünk, aminek semmi értelmét nem látom — szólt Mitracsek úr.
—Talán, tényleg jobb lenne felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, és szépen megegyezni egymás közt. Kihagyhatnánk az ügyvédeket meg a szakszervezetet. Nem tetszenek nekem ezek az alakok, azt érzem, hogy csak kihasználnak, és mindenki a saját céljára akarja felhasználni az ügyünket. —Pontosabban fogalmazva az ügyedet, mert ha rajtam múlna, nem lenne semmilyen ügy. Nyugodtan neki foghatnék az általad igényelt novella megírásához. De azt te is tudod, hogy az alkotáshoz nyugalom, béke és harmónia szükséges. Én ellenséges környezetben képtelen vagyok írni. Hiába vannak ötleteim, nem tudom őket történetekké formálni. Megérted ezt?

—Természetesen, igen. Te nem veszed észre, hogy amikor a kritikai párbajra készülünk, éppen most tudunk a legnormálisabban viselkedni egymással szemben. Igazán sajnálom, hogy ez idáig elhallgattam előled a szándékomat, de attól féltem, ha idő előtt megneszeled a dolgot, képes leszel örökre otthagyni bezárva abban a szűk, sötét koporsóban. Amit aztán már tényleg nem élnék túl. Milyen ironikus, nem?

—Az. Nagyon is az. De most már ne szaporítsuk tovább a szót, vágjunk bele abba a párbajba!

—Legyen hát! Emlékszel, még, amikor Károly barátoddal, úgy 1996-ban, levelet írtatok neves kárpátaljai szerzőknek? Elküldtétek nekik akkori zsengéiteket. Nos, nem sikerült megszereznem az ungvári író válaszát, de tisztán emlékszem, rólad azt írta, hogy poros érzelemvilággal rendelkezel, ami jellemzi verseidet. Elcsépelt toposzok, túlfűtött nemzetieskedés, bárdolatlan hazafiasság, nagyfokú naivitás, dilettantizmus, efféle jelzők hemzsegtek abban a levélben. Abból ugyan nem tudok idézni, de az író kései követőjének blogján találtam egy idevágó kritikai ömlenyt, amiben egyik versedet rakta boncasztalra.

„Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.”
Itt megjegyzem, mivel a kritikus nem írta ki a teljes nevet, a tájékozatlan olvasó esetleg azt hihetné, hogy Lengyel Tamásról van szó. Ám, ha veszi a fáradtságot, és megkeresi az említett blogon az eredeti cikket, világossá válik, hogy ki az érintet szerző. Melyik író melyik verséről ír, de ez részemről csak egy merengő indulat volt. Várom hát, a reakciódat!

—Igen, jól emlékszem erre az esetre, öreg barátom, Zoltán hívta fel rá a figyelmemet, mert én nem is tudtam róla, hogy már több hete olvasható volt a világhálón. Éppen a szentendrei Pismány-hegyen játszottam remetét, ahol nem volt internetem, Zoltán bátyám meg azt gondolta, hogy az említett kritika annyira megviselt, hogy már a netre sem nézek fel. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de ekkor már edzett voltam e téren.

Ugyanez a kritikus egy tanulmányában ezeket írta:

„Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki. (…)
A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. (…)
Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.”

—Ezt én is olvastam, de megértheted, hogy inkább a rád nézve negatív véleményeket gyűjtöttem össze, mint a második kötetedet boncolgató recenzió egyik részletét. Itt Kishazánk másik ifjú irodalomtörténésze mond véleményt rólad és a könyvről.
„A cél: azon magasztos, minden szépség és fenség elérése, melyek a tiszta egyetemes egyszerűségben fogalmazhatóak meg. Röviden az élet erkölcstana, amihez nem kell más, csak egy (az) üzenet, ami jól megfogalmazva, minden fölösleges sallang nélkül jut el a befogadóhoz. Ehhez választja az író a formát is. A novella, kisepika sajátosságai megfelelően társíthatók a tudatos célokkal, leegyszerűsített mondatokban, vagy laza gondolatokban is megkonstruálhatók. Valamint mindezt meg is kell tálalni. El kell adni. Tehát az előírt recept: erkölcs, tiszta értékek + formai egyszerűség, érthetőség + tudatosság, észszerűség + humor (irónia).
Mindez persze elmélet. A novellának szánt szövegek nagy része valóban novella, bár akadnak zsurnalizmusba fúló írások, amelyek valamilyen felemás jegyeket hordoznak. Néhol nem világos, hogy újságcikknek szánt írásról van-e szó, vagy csak kidolgozatlanul maradt a mű? Általában mindig valamilyen nagyszerű gondolattal indít, ami a negyedik-ötödik mondat után nem tud tovább fejlődni, nem képes meghaladni a szavak formálta konvenciókat. Ugyanez a helyzet a humorral is. Az ironizáló hangvétel, vagy a csattanó szándékoltsága leplezetlenül marad. Leggyakrabban a forma, amely olykor elveszejti a tartalmat, ad lehetőséget egy humoros fordulatra, szóviccre. Feláldozása ez a gondolatnak, egyfajta értelmi átcsúszás – sikertelen irónia.”

—Hát igen, ez volt az első kritika, amit a műveimről írtak. Ezerszer elolvastam már, és kielemeztem minden egyes szavát. Nem tudom, ezt miért hoztad fel, mert én nem találok benne semmi negatívumot, sértőt. Sőt, talán még túl kesztyűs kézzel is bánik velem. Azt viszont sajnálom, hogy a fiatal irodalomtörténész nem tájékozódott felőlem alaposan, mielőtt életrajzi tekintetben fogalmazta volna meg véleményét. A kötet ugyan 2006-ban jelent meg, de többségükben olyan írásaimat tartalmazza, amik a múlt század 90-es éveiben születtek.
„A szövegeknek egy nagy része foglalkozik magával az írással, az írás, vagy a közlés folyamatával. Az író ember erkölcsi viszonyával az írás utóéletéhez. Többször is megjelenik a novellákban célként az egyszerűségre, közérthetőségre való törekvés. De vajon találkozik-e a szövegek teremtette Lengyel János az író Lengyel Jánossal? Hogyan működik ez: én így és így akarok írni, ezért leírom ezt és ezt. Vagyis ÉN írom magam, megteremtem a szövegszerű Énem. Így látunk mi bele az íróba, vagyis az írói akaratba. Megpróbálom összehasonlítani a célt és az eredményt, feltételezve, hogy vizsgálhatom ezt az egyén teremtette szövegvalóságon belül (és feltételezem persze, hogy az alkotó visszaolvassa önmagát).”

—Beláthatod, hogy ez egy gyenge próbálkozás volt a részedről. Már csak azért is meglep, mivel A valóság szagá- ban te is szerepelsz. Igaz, hogy néhány évvel korábban, az Együtt oldalain volt a premiered, de ez volt az első könyvem, amiben bemutatkozhattál. Akkori olvasói visszajelzések bizonyítják, nem is hatástalanul. Attól függetlenül, hogy csupán néhány novellában vagy jelen, szinte minden olvasó megemlíti a neved. Még az említett kritikus is, bár a neved elhallgatása mellett, külön kitér a ciklusodra:
„Az “Árnyékszéki bölcseletek” magasztosult gondolatai naiv elbeszélőt feltételeznek. Az olykor vulgaritásig merészkedő írásokban erőltetett humorral próbálja oldani a feszültséget, az elidegeníteni kívánt gondolatokra terelni a figyelmünket. Céljai mindig világosak előttünk, ars poeticája adva van.”
—Rendben van. Hát akkor jöjjön az a bizonyos kritikai levél Nagy Zoltán Mihálytól, amire már Csordás László is hivatkozott a kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb nemzedékét bemutató tanulmányában. Ez a vélemény már csak azért is érdekes, mivel az írója több könyvednek volt a szerkesztője.
„Harmadszor: a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet nem észlelni a pongyola fogalmazás néhány megnyilvánulását, itt-ott a szólelemények verejtékszagát. Az előbbiek valószínűleg azt jelzik, hogy időnként még mindig hajlamos vagy elcsábulni a fogalmazás könnyebb, felületes megoldásai felé, az utóbbiak láttán pedig gyanítható, hogy nem minden esetben „várod ki” egy-egy aforizma „kipattanását”, hanem egyfajta „sorozatgyártást” művelsz, amelynek során a végső szellemi terméket természetesség helyett néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.
—Kedves Mitracsek kolléga, elfelejted, hogy a kritika jellemzője, hogy minden oldalról megvizsgálja az adott művet, kiemeli a pozitívumokat, de könyörtelenül rámutat a hibákra is. Kovács Eleonórát kérdeztem évekkel ezelőtt, hogy néhány könyvismertető megírása után, miért hagyott fel ezzel a műfajjal. Azt válaszolta, többen kifogásolták, hogy nem elég kritikus, nem elég kemény, ő pedig nem akar senkit megbántani, ezért inkább többé nem ír kritikát. Amennyiben a kritikus részéről a keménykritika jobbító szándékú és nem öncélú, netalán rosszindulatból fakad, hasznos a szerző számára. Minden írónak szüksége van visszajelzésre, hogy valaki tükröt állítson elé: ez vagy te!

A könyvbemutatókban, többnyire, csak az adott mű jellemzőit, erényeit domborítják ki. Az általad felhozott levélből én is tudok idézni:
„Más kérdés, hogy az olvasmányosság, különösen egy aforizmás kötet esetében, ahol az életbölcsességek lakonikus tömörségű, szellemes megfogalmazása nyilván az egyik legfontosabb követelmény, önmagában kevés lenne a kötet egészének értékeléséhez. Nálam az olvasói érdeklődést a te minden kétséget kizáróan helytálló megállapításaid indukálták, az a sziporkázó szellemi tűzijáték, amely nagy formátumú személyiségre vall, ezért az a gyanúm, hogy könyvedet olvasva értékkel volt dolgom. Bizonyítékként aforizmák tucatjait idézhetném, amelyek a szótári értelmezésnek megfelelően tömör – sok esetben mindössze félsornyi­ …”
De meg kell említenem, hogy a kritikus, legyen az elismert idősebb pályatárs, kortárs, önjelölt műítész vagy akár csak a szimpla olvasó, sokszor félreértelmezi a szerző szándékait. Újító, kísérletező megnyilvánulásait hibának, hiányosságnak véli. Meglehet, az addigi bevett kánon, a korábban lefektetett szabályok szerint azok is, de minden újítás a régivel megy szembe.
„Mire gondolok? Például arra, hogy bár a legtöbb aforizma tényleg az, ami – egy árgus szemű elme rövid, szellemes megállapítása –, ugyanakkor vannak bőven olyanok is, amelyekhez úgynevezett kommentárt fűzöl, ráadásul gyakran nagyobb terjedelemben, mint maga az aforizma; márpedig a gondolati tartalom „szájba rágva” óhatatlanul kiiktatja, legalábbis szűkre szabja az olvasói felfedezés és az értelmezés esélyét (sajátosságát, szabadságát stb.)”
 —Befejeztem, várom a következő kritikát!
—Na, nem azért hallgattam el, mert már nincs mondanivalóm, de meggondoltam magam. Azt ajánlom, hogy most fejezzük be, vagyis inkább függesszük fel ezt a párbajt!
—Részemről nincs semmi akadálya.
—De ezzel még nincs vége.

Illusztráció: Sunset Surf by Abby Paffrath 

Már évekkel ezelőtt látta, nem explicite a két érzékszervi, hanem a belső szemével. Legbelül megérezte a citromsárga véget. Volt, hogy órák hosszat csak bámult kifelé az ablakon. Elmélázott a keménykalapos urakon és a hozzájuk tartozékká avanzsálódott hölgyeken, ahogy évről évre egyre kevesebb ruhát aggatnak magukra. Nézte a korán érkező fecskéket, akik lányos zavarukban csak tengtek–lengtek a Városliget fáin. Sokszor nyitott ablaknál ráncolta a homlokát a messzi jövő felé. Ilyenkor gyakran megesett, hogy annyira belefeledkezett önmagába, hogy nem vette észre, ha eső zuhog, hó esik az arcába vagy pirítóssá égeti a nap sugara. Édesanyja szomorúan motyogta maga elé: Átmegy rajta az időjárás.

Valójában nem érdekelte a bőrén érzett hideg–meleg. Neki mindegy volt, mert –gondolta– egyszer úgyis elmúlik minden.

Vasárnap délután a mandulás tej és a gyömbéres keksz pilledt hatása alatt vizslatta a járókelőket. Ritkán történt meg vele, hogy nem akart hinni a szemének, de ez a pillanat megkívánta az érzékcsalódást. A Napot látta, de nem fent az égen, hanem lent a földön. Szmokingban, makkos cipőben nyújtózott fel hozzá az erkélyre, és ráförmedt:

– Én akkor is ezen a bolygón vonulok át a gecibe.

És kért tőle egy cigarettát.

Illusztráció: Life is full of comings and goings. 

1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után  Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.

Illusztráció: