December harmincadika van. Egy nap Szilveszterig. Késő délután lehet. Metromegállóban ül.

Keresztrejtvény fölé görnyed. A papír megsárgult rajta, a rejtvényt megfejtették párszor, ceruzával. Kezében golyóstollat himbál, az sem mai darab már.

Tekintete a metró irányába téved, de nem várja. Inkább csak réved, gondolatai sem nem a szerelvénnyel, sem nem a rejtvénnyel vannak.

Szürke, kibolyhosodott macskanadrág kandikál ki a hosszú szoknya alól. Bőr bakancsát még a tavalyi hó kezdhette ki, keresztbe tett lábát is úgy himbálja, mint a tollát. Ahogy előbbre hajol, két, vékony, hosszú, barna fonat libben előre a válla mögül. Ügyet sem vet rájuk. Sem a körülötte hömpölygő tömegre. Vékony kabátot visel, az időjárásnak nem épp megfelelőt. Sárga színű, koszos, viseletes. Zsebei oldalt már óriásira nyúltak, talán tele is vannak tömködve. A kabát redőiben látszik csak, hogy egykoron milyen vidámsárga színe lehetett.

Kerüli a tekinteteket, ahogy forgatja a fejét az idegenek között. Kiürül a peron, minden utas felszállt már.

Egy félbehagyott kakaós csiga hever nejlonzacskóban az egyik műanyag ülésen. Szeme most rátalál. Nagyot nyel a látványra. Visszatereli figyelmét és tekintetét az ölébe fektetett papirosra. Nagy erőfeszítésébe telik. Végül beír valamit a vízszintes tizenegyes üres helyre: kakaós csiga. Megint nagyot nyel. Üres helyet keres a rubrikák között, de nem talál többet. Oldalra írja, a papír szélére, a csiga mellé: éhes vagyok.

Ekkor újabb embertömeg érkezik, szégyenében hirtelen áthúzza, amit legutoljára írt. Azt reméli, az érzés is megszűnik.

(Illusztráció: Socrates Rizquez – Enamel on Other)

Rózsika néni, ébredjen föl, megyünk, meglesz a műtét, ilyesmit mondhattam neki. Fölráztam álmából, mire az idős asszony kinyitotta a szemét, rám nézett, nyelt egyet, rám mosolygott, sóhajtott, aztán aludt tovább. Fölhúztam a takaróját, két kézzel alányúltam és fölemeltem, úgy vittem el ölben az orvosi szobáig. Ott a belső helyiségből nyílott egy ajtó a vizsgálóba, ahol a műtétet is végrehajtottam. Rózsika néni volt az utolsó esetem, egyedül őt műtöttem meg, és nem merném biztosan állítani, hogy az utolsó pillanatig nem reménykedhettem, hogy életben marad.

Világéletemben orvos szerettem volna lenni. Sose nyugodtam bele, hogy annakidején nem vettek föl az egyetemre. Biológia tagozatos osztályban érettségiztem, fizikából viszont gyengébb voltam, nem értem el a ponthatárt, így elsőre nem jutottam be, aztán többet nem is kísérleteztem, mert a sikertelen felvételim után rögtön behívtak katonának. Másfél év katonaság után már nem volt kedvem próbálkozni.

Jó egy éve lehettem az otthonban, névről ismertem minden beteget, tudtam mindnek a baját, a lakók között szinte alig volt egészséges, mert aki szellemileg viszonylag friss volt, az magatehetetlen, mozgásában erősen korlátozott, aki meg menni tudott, az bár inkább ne tudott volna, mert folyton azt kellett lesnünk a nővérekkel, nehogy egy óvatlan pillanatban elkalamoljon valahová. Éjszaka is, az idős ember köztudottan elég rossz alvó.

Rózsika nénit nagyon megszerettem. Mindig azt mondta nekem, fiam, nagy kár, hogy nem vagy igazán a fiam, örülnék, ha ilyen fiam lenne, mint te vagy. Én meg erre azt feleltem, nem baj, Rózsika néni, tekintse úgy, mintha a fia lennék!

Folyton panaszkodott az epéjére, azt mondta, mielőtt idekerült, nem műtötte meg az orvos, legyintett egyet az ágya fölött, amiből ő azt szűrte le, hogy erre a kis időre már nem érdemes, majd csak elkínlódik vele, kap fájdalomcsillapítót, aztán jobban lesz. Látod, fiam, hagynak szenvedni, mondta, amikor időnként ébren találtam, és megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.

Én már akkor tudtam, hogy Rózsika nénit nem fogom hagyni, csak még a módját nem láttam világosan, hogy hogyan könnyítek majd a szenvedésén.

Különben nemcsak a betegeket, hanem az összes otthonlakót sajnáltam. Emberhez méltatlan életet éltek, márpedig egy embernek ahhoz is joga van, hogy méltósággal meghalhasson, ha már az élete fabatkát sem ér. Ilyenkor legszívesebben önként megszabadulna, csak hát egyedül tehetetlen, és nincs, aki segítsen rajta. Rögtön az elején világos lett előttem, és már akkor tudtam, valamit úgyis kitalálok, mert én ezt nem nézhetem tétlenül.

Sokáig tartott a felkészülés. Rengeteg kísérlet és vívódás előzte meg, mire elszántam magam az első lépésre.

Több mint egy fél éve dolgozhattam az otthonban, mindig hétvégén voltam szolgálatban. Leginkább olyankor van szükség képzett szakemberre, mármint őrző-védőre, mert csak az ápolók és a konyhai személyzet tart ügyeletet. Hamar megtanultam a rendet, nem volt nehéz, fegyelmezett ember vagyok, nemcsak a munkám természetéből adódóan, hanem úgy általában is. Fegyelmezetlen, szétszórt embernek nem való a harcművészet. Kitartó, rendszeres gyakorlás, rengeteg edzés előzi meg a fekete övet. Egy szó, mint száz, az otthonban töltött idő alatt tudtam mindent, mi hol van, kinek mi a bogara, és, mondom, maguk az ápolónők vontak be a munkába, mert nélkülem nem bírták volna az esti feladatokat. Megszerettek, mert nyílt, közvetlen ember vagyok, de sosem tolakodó.

Egy este éppen hazafelé tartottam edzés után, amikor eszembe jutott a megoldás. Így van ez mindig, amikor az ember nem is gondol rá, akkor villan át benne a szikra, egy kósza gondolat talán. Először maga sem érti, annyira valószínűtlen, aztán hirtelen megtorpan, és mintha filmet állítana meg, visszapörgeti magában, majd újraindítja a jelenetet, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden.

A homlokomra csaptam örömömben. Tiszta, gyors és egyszerű. Nem feltűnő, látható nyomot nem hagy maga után, az ügyeletes nővér majd beírja a naplóba, hogy halál oka időskori végelgyengülés. Hetvenöt-nyolcvan év fölött bármikor számíthat rá az ember, főleg ha ilyen körülmények között él. Az orvos úgysem vizsgál agyon egy halott otthonlakót, éppen csak rápillant, ha egyáltalán megnézi, mert többnyire látatlanban aláírja a jegyzőkönyvet. Kivéve persze, ha a hozzátartozók kifejezetten ragaszkodnak a boncoláshoz, de amióta én ott voltam, ilyesmire még egyszer sem volt példa. Halál oka kiszáradás, időskori végelgyengülés, vagy hasonló. Épp elég nekik az élőket ellátni, nem érnek rá a halottakkal törődni.

Nem tudnám megmondani, milyen szempontok alapján, de mihelyt megfogalmazódott bennem a gondolat, azonnal kiszűrtem az első négy-öt páciensemet. Az elején még azt hittem, mindnél ugyanazt a módszer fogom alkalmazni, menet közben aztán módosítottam a tervemen. Kombináltam az anyagokat, hogy melyik milyen gyorsan hat, és hagy-e áruló jelet maga után. Nem volt különösebben nehéz dolgom, csupán a megfelelő adagot kellett eltalálnom.

Senki nem gyanakodott rám. Mindenki szeretett, feltűnés nélkül jártam-keltem éjjelente az otthonban. Nyáron is mindig sötétben érkeztem, este fél tíz körül, bezártam magam után a kerti nagykaput, átöltöztem, és amint szolgálatba álltam, kívülről körbejártam az épületet, átvizsgáltam a kertet is, nincs-e illetéktelen behatoló a területen, aztán az éjszaka folyamán kétóránként az épületet is végigjártam, benéztem minden helyiségbe a három emeleten. A kertre nyíló ajtók zárva voltak mind, a főút felé a nagykapu is, ahol bementem, a kutyák meg amúgy rögtön jeleztek, ha valami szokatlant észleltek. Az ugatásukból tudtam, érdemes-e kimennem vagy sem, hamar fölismertem, mikor jeleznek idegent.

Az ápolónőknek szívesen segítettem. Rengeteget tanultam tőlük, ők is hálásak voltak nekem, hogy nem egyedül kell mozgatniuk a magatehetetlen öregeket, hanem tudták, elég, ha elkiáltják magukat a lépcsőfordulóban, János!, és én, akárhol legyek is éppen, röpke harminc másodpercen belül ott termek. Számítottak rám, megosztották velem gondjukat-bajukat, nem egy közülük időnként magántermészetű problémáját is, amit talán még a legjobb barátnőjének sem mert volna elmondani.

Nem minden előzmény nélküli az életemben ez a kitérő. Mint mondtam, orvos nem lehettem, de megmaradt bennem az érdeklődés, hiszen a biológiagyakorlatokat mindig szerettem, főleg amikor már emlősöket boncoltunk. Tanultunk egészségügyi anatómiát is, tehát az sem volt tőlem idegen. Egy időre persze más irányba terelt az élet, a családdal kellett törődnöm, pénzt kerestem, aztán miután elváltam, és komolyan kezdtem foglalkozni a harcművészettel, visszatért a régi érdeklődésem. Még nem tudtam, hogyan, de valahogyan szerettem volna az egészségügyi pálya közelébe kerülni. Ahhoz már túl korosnak éreztem magam, hogy ötvenéves fejjel pályát módosítsak, az őrzővédő munka azonban eléggé kézenfekvőnek tűnt. Szerencsém volt, első próbálkozásra fölvettek, így kerültem az otthonhoz, és rögtön az elején láttam, hogy megtaláltam a helyemet.

Azt a nézetet vallottam, ha valaki már felmérni sem képes, mennyire emberhez méltatlan körülmények között kénytelen élni, mert például orvosi etikára hivatkozva mesterségesen tartják életben, akkor a másiknak, a jóérzésű embernek, aki észreveszi, és bántja nagyon a másik nyomorúsága, emberi kötelessége szót emelni érte, vagy tenni valamit az érdekében. Mindenkinek joga van a méltó halálhoz, ugyanúgy, ahogyan a méltó élethez is joga van. Ilyen szemmel néztem az otthon lakóit, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen köztudott, hogy nem egy luxusotthonról, hanem egy szerény körülmények között működő falusi intézményről van szó. Az épület minden apró részletében a pusztulásról mesél, hiába igyekeznek barátságosabbá tenni a nővérek, amennyire tudják, mégis messziről lerí a szebb időket látott grófi vadászkastélyról, hogy éveken keresztül nem volt gazdája. Nem sokat javítottak rajta, mióta úttörőtábornak, téeszirodának vagy ideiglenes laktanyának használták.

Joggal kérdezhetnék, miért nem értem be annyival, hogy kegyes halálhoz segítem a szenvedő öregeket, halálos adag oldott rovarölőszert juttatok a szervezetükbe,  higanyt, levegőt vagy letált fecskendezek a vénájukba.

Gondoljanak bele, milyen érzés lehetett nekem, hogy amint munkába állok, szünet nélkül csak a sóhajtozásukat hallom, bárcsak jönne már értem a halál, szabadítana meg ettől a pokoli szenvedéstől! Hogy nézem azokat az üres tekintetű, kifejezéstelen szemeket, melyek olyankor villannak csak meg, amikor mozgást észlelnek az ágyuk körül, és mint az éhes kutya, folyton azt lesik, mikor kerül már elébük a tányér étel, hiszen semmi más nem érdekli őket az életben, csak hogy ehessenek. Látom a mohó tekintetükben, hogy legszívesebben egész éjjel ennének, tömnének magukba mindent, amit érnek, ha tehetnék, ha jártányi erejük lenne, fölállnának, végigjárnák a három emelet összes hűtőszekrényét, és válogatás nélkül kiennének belőlük mindent, amit ott találnak, képesek lennének egymás torkának esni egy falat kenyérért. Tegyék a szívükre a kezüket, hát élet az ilyen?

Persze, nem bántam volna, ha jól felszerelt műtőben, asszisztenciával műthetem meg Rózsika nénit, nekem is könnyebb lett volna, de érthető okokból erre nem volt lehetőségem. Igyekeztem minél fájdalommentesebb megoldást választani, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a műtét idején Rózsika néni már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi történik vele.

Éjjel kettő körül láttam hozzá, olyankor lankad először az éjszakás nővér figyelme. Többnyire alszik, csak hajnaltájban, öt óra felé ébred fel, ha nem történik komolyabb esemény. A biztonság kedvéért előtte kiiktattam a jelzőcsengőt a szobában, nehogy véletlenül fölébresszék, így én is zavartalanul dolgozhattam.

Ha kérdeznék, de önök nyilván nem fogják megkérdezni, hiszen nyolc rendbeli gyilkossággal vádolnak, és inkább az indítékaimra, semmint az érzéseimre kíváncsiak, pedig én szívesen elmondanám, milyen volt, amikor a szike nyomán lassan kiserkedt a vér Rózsika néni petyhüdt bőrű hasából. Középről metszettem a jobboldali bordaív felé, hogy biztosan megtaláljam a beteg epehólyagot. Óvatosan mozogtam a szikével, nehogy fölsértsem a vastagbelet, a gyomrot vagy magát a májat. Nem siettem. Megszűnt körülöttem a világ, nem figyeltem semmi másra, csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltávolítsam Rózsika néni epehólyagját.

Joggal kérdezhetnék azt is, Rózsika nénin miért akartam műtéttel segíteni, mikor a többi beteget egyenesen halálba küldtem. Egyszerű a magyarázata. Mint már mondtam, Rózsika néni szinte a fiának tekintett. És ha látták volna azt a mosolyt az arcán, ahogyan rám nézett, amikor mondtam neki, hogy meg fogom műteni, önök sem csodálkoznának a döntésemen.

(Első megjelenés: Életünk, 2022.)

∞ Skandinieki: Ak sa Jōņõ, ēdrum Jōņõ (Rīga, 2013)

A fák napsugaras oldala, a levelek, ahogy fordulnak, a levelek oldala, a napsugár, ahogy fordult. Amerre a szél a napsugarat fújja, a leveleket, a kéreg rajzát, ahogy a napsugár rajzolja, míg bejárja, a leveleket, a szellőt.

A szél egyre hűvösebben, a napsugár, a kéregrajzok. Madár repült a piros éjszakában, a fához, a kék éjszakában, a fának árnyéka, ahogy a madár árnyéka leszállt rá, mielőtt a madár, és a fa már akkor érezte,

mikor a madár árnyéka az ő árnyékába lépett.

A fának sötét árnyéka, mikor a fa a saját árnyékába lépett, és csak a fénye maradt az álló fák közt. Éjszaka is világít a fa, a levelei, az árnyéka, ahogy fordulnak, az ágak. A gyökerek is fordulnak, amikor az ágak?

Már akkor érezte, mikor a fa éneke és a madáré, a levelek és tollak, amikor a hangok az árnyékba léptek, a fénybe. Már akkor gyűjtötte a levelet, az ágat, amit lehullat, amiből a fészket, úgy hullatta, szinte megépítette.

Az ágon ül a madár, a gyökerek között fészkel az árnyéka, a kéreg rajzaiban ahogy a holdsugár, rajzolja, átrajzolja, ahogy a halak a hullámot, a hullám a szellőt, ahogy bejárja, a lazúrcinege, a Hildebrandt-fényseregély.

Jókedvű kardvirágok, sudár rozsnok, ahogy a szellő a hullámot, a hullám a halak úszását rajzolja, átrajzolja, ahogy fordulnak, a napsugarak a halakon, hullámon, a holdsugarak, a felhők ahogy bejárják az egész eget.

Szinte megépítette lent, a lehulló levelekből, ágakból, amit a madár egyenként szedegetve épít meg fent, és a fészek árnyéka lesz a madár árnyékának fészke, az ágakon, a gyökerek közt, a fa éneke, ahogy bejárja,

rajzolja, átrajzolja a madár énekét, a levelekét, ahogy fordulnak, fényes oldaluk, mint a hullám, a felhők úszása, mikor a halak és felhők egymásra néznek, az ágak és gyökerek ahogy fordulnak, egymás felé.

A levélerek a napsugarat rajzolják, fényág, fénygyökérzet, éjszaka is világítanak a levelek, nappal az éjszaka árnyékát rajzolják, ahogy fordulnak, és a fa ágán a fészkek, a Hildebrandt-fényseregély és a lazúrcinege.

A jókedvű kardvirágok és a sudár rozsnok, kakukkfű éneke illat, ahogy megvilágítja a leveleket, ágakat, a madarak színes tollát, ahogy színezik az ágakat, leveleket, az eget, ahogy az ég a rétet, ahol a fa világít.

Zöld éjszakában, arany éjszakában, kakukkfű, kakukkfa, reggelre arany fűszálon zöldellő harmatcsepp, és a fa kérge rajzában a madár és az árnyéka, éneke, lehulló tolla, repülése, ahogy a szél a leveleket, rajzolja, átrajzolja.

2026. 02. 11. 16:50 – 2026. 02. 15. 15:40:35
Budapest–Hárskút

Szondi Györgynek

(Illusztráció: Noemie: Vortex; Lazúrcinege (Cyanistes cyanus vagy Parus cyanus); Hildebrandt-fényseregély (Lamprotornis hildebrandti), Tanzánia; Susan McDonnell: White-crowned Sparrow, 2022)

A magas épületek mind bezárkóznak.

Egy aranytallér, mely foglyul ejti a Napot.

Rózsák virulnak, ha a salakdombok megszűntek létezni.

Az van, hogy a kulcslyukból még nem támolygott ki a pici, kétsoros tóra,

s ha beletörik is, elvássa fogát

az egál.

Így amit a sütőtökből daruval kiemelnek a pedellusok, az a huszonegy ring.

Netovább pufajka, kétfelől lecsüng

a fácánfelhőd!

Netovább szanitécrigó, te eleven samott, hisz föl se szántottad a gyámolító ponyvabúgást,

hanem, mint ki rovátkát nyelt, beleszaladtál a káromkodó suttogásba!

Nesze neked, páncélszekrény, a zsebesek árulóiddá váltak!

Rengeteg korhatáros gép nyisszant le fejeket;

ó, tenyérben gazdag locsolócső, okoskodásnak ne nézd a hiúzát!

Szódacsuklás és ínypercegés oltalmazzák a dombot, a dundi nagyító éréspontját.

Van, aki részt vesz a korholásban.

Van, akit úgy visznek, hogy a sapkáján felhördül a bojt.

Középsugaras gránátvető elvész a fonnyadásban,

de ím, loncsosodik az ütköző jobbra zárt kitinfala, honnét óvakodva merészkedik elő a satugombolyag.

Igen, satugombolyagot mondtam; mert kétlaki a szalagkorlát,

s elüszkösödött bódészám, a pohárnok.

Nesze neked lekváros fánk, tán elsejéig megsegít a radiátor-keszeg!

Nesze neked, csipkés combú amplitúdó, cirkáljon csak pamlagodon

krétaképű kimérád!

A kameraerdőben ésszerűbb elbukni, mint elfogadni azt, hogy a ricinusolaj egyszer csak felhevül a kergebirkákban.

Nevetsz, mert kürtödből valaki dalt szürcsöl.

Nevetsz, és fogaidon megcsillan az aznapi ebéd tányérja.

Aztán meg lehasalsz; így van ez jól, hogy kottáidra

vérdíjat tűz ki a pánik. – a nyüszítés továbbra sem érti, hogy miért illetlenség

az étterem sarkába hurcolni a páragyűjtőt.

(Illusztráció: Alison Astor – Bright Day’)

képzeld, Gazsi, kinéztem magamnak egy emancipáció fantázia nevű ruhát.  madonnák voltak rajta. cigány felmenőiket megörökítő fényképekről vették az anyákat. cigányként akarsz emancipálódni melyik napod hozta ezt meg? a nyolcvanadik beteget néztem, már sötét volt, mint a pincéből nyíló még mélyebb üregben, ahova már sosem mertem bemenni, de mindig hosszan bámultam bele a sötétjébe, mintha csak a látásom akarna megtisztulni, úgy, hogy hagyja ülepedni mindenre a port, és akkor átküldték a cikket, amiben családom mocsarát emlegette egy névtelen szerző, nem tudtam, hogy engem mocsár nevelt fel, amúgy azzal nincsen baj, igen nagy biológiai sokszínűség, és még a töröktől is el lehet bújni benne, csak ismerni kell a lépés igazát, és akkor jött szembe ez a ruha. egy választás után nehéz elhinni, hogy nincs választásom, mert majd vetítenek megint ránk, mint a katedrálisokra, mi meg legfeljebb csapoljuk a mocsarat rájuk a katedrális szörnyfejű vízköpőin, hogy ne legyünk pusztán turisztikai látványosság. mindig van választás. de az belső elválasztás.  rögtön a vérbe ömlik. különben pontatlan. lehet nem is az a legkülönösebb, hogy cigányként akarsz emancipálódni, hanem a madonnasors, mint emancipáció. talán, mert nem emberek, angyal emancipál. és ha az angyal is csak leigáz? tudod, mióta nézett, és méregette, elbírom-e ezt a terhet, mielőtt rám rakta? a váll égövét. hódoltsági időből a hódolat ideje lett. engem már nem csalogat ki a mocsárból reformátorok hegedűje sem. van emberi, ami tisztább, mint a mocsár? van más felmenőnk, mint Árvaisten? hát viseld. mit nem másodkézből kapunk, hacsak nem onnan föntről? nézd, itt előttünk a cigányfű. jól beleolvad a környezetébe, még a virágai sem árulják el. pedig rengeteget nevel az apró fehér virágaiból. magvai vizimadarak tollára ragadva terjednek. régen a rómaiak ezzel festették sötétebbre a bőrüket, hogy egyiptominak tűnjenek. te is olyan vagy Gazsi, mint egy egyiptomi írnok. szóval, felajánlod elárasztásra a földed? a felajánlás a lélek ártere. de rendben. legyen. majd megtanulod, egy kotróhajóról is szép a duna. én meg eleve cigány vagyok, úgy kísérlek, mint folyót a fűz: egyszerre maradok, érkezem, távozom.