A kávéház ajtajában megtorpanok. Talán mégsem jó ötlet ez az egész. Fáj a lábam, feltörte a magassarkú, rohamléptekkel jöttem végig a Bartókon. Föl se néztem, nem akartam látni a nyüzsgő fővárost, amelyet egyszer már végleg magam mögött hagytam. Gyorsan túlleszek rajta, reménykedem. A fiamért teszem. Érte bármit.

            Belépek a kávézóba, csak két asztal foglalt, szinte üres a terem. Ácsorgok a lépcső mellett, jön a pincér, kérdezi, hol szeretnék leülni. Még várok valakit, szabadkozom. Épp rám hagyná a dolgot, mikor zörögve nyílik az ajtó. Megjelenik András. Hozzám hajol, arcon puszil. Émelyítő parfümillat lengi körül. Régen nem ilyet használt.

            – Ha tudtam volna, hogy a Művész úr vendége…

            – Semmi baj. A galérián leszünk. Mást ne engedjen föl.

            Előttem kaptat a lépcsőn. Szűk öltönyt visel. Jóval vékonyabb, mint mikor legutóbb láttam. A legszélső asztalhoz ülünk, közvetlenül az ablak mellé. Csak most tűnik fel, milyen furcsa az orra. Mintha középen be lenne mélyedve. Négy év alatt egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, most mégis idegennek tűnik.

            – El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor felhívtál – mondja. – Befagyott Facebook-oldal, törölt Insta-profil, megszüntetett telefonszám. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben.

            Ismét előttünk áll a pincér, mint egy visszatérő lidércnyomás.

            – Mit hozhatok?

            – Egy üveg Veuve Clicquot rozét, két pohárral – mondja András.

            – Én inkább egy tejeskávét kérek. Autóval jöttem.

            – Akkor csak egy pohár pezsgő lesz a Művész úrnak?

            – Ne vicceljen velem.

            Ismét magunkra maradunk.

            – Úgy láttam, nagy sikert aratott a Nászéjszaka.

– Megnyerte Berlint, Karlovy Varyt, Velencét – mondja büszkén. – Azóta záporoznak rám a felkérések. Nyáron Münchenben rendezek egy német–amerikai produkciót. Baromi nagy sztárok jöttek a castingra. Úgy néz ki, Til Schweigeré lesz a főszerep.

            – Mi a film címe?

            – Együtt lehetnénk. Tudod, Anna Gavalda.

            – Azt egyszer már vászonra vitték.

            – Igen, de szarul. Te most kinek tolod a szekerét?

            – Egy Vasedényben dolgozom.

            Elkerekedik a szeme. Pár másodpercig küzd, aztán kitör belőle a nevetés.

            – Ez komoly?

            – Pénzügyes vagyok. Nyugis meló.

            Kijönnek az italok. Lassan kavargatom a kávét, a habba rajzolt szívecske előbb körré, majd torz, barna folttá válik a kanalam alatt. András tölt magának egy pohár pezsgőt. Felhajtja.

            – Emlékszel arra a vidéki házra, ahol négy napig forgattunk, és te főztél az egész stábra? – kérdezi. – Életemben nem ettem olyan jó lecsót!

            – Szűk volt a büdzsé, kreatívnak kellett lennem.

            – És a Nászéjszaka záróhete, mikor azt hittem, egyszerre futunk ki a pénzből és az időből, te mégis mindent megoldottál? Azóta sem találtam hozzád fogható gyártásvezetőt. – Lehajtja a fejét, elmosolyodik. – Istenem, az az utolsó teraszavató Almádiban, mikor fekete porcelántányérokon hordtad körbe a cuccot, és hajnalban poroltóval kergettük egymást! Sose felejtem el. Csak aztán eltűntél. Szarul esett.

            Nem tudom, mit felelhetnék. Mondjam el, hogy nekem mi minden esett szarul a buli után? A napokig tartó mellkasi szorítás? Vagy a habos hányás? Esetleg a paranoiás tünetek, melyek egy marék Xanax ellenére sem múltak el? Vagy meséljek neki inkább a pozitív teszt utáni kijózanodásról, ami alatt rájöttem, hogy képes volnék három csíkért megölni a bennem növekvő életet? Iszom a kávémból, forró és keserű, elfelejtettem bele cukrot tenni.

            – Mi újság a családdal? – kérdezem.

            – Izabella válni akar.

– Izabella mindig válni akar.

– Igen, de ez most komoly. Azt mondja, ha nem változtatok az életmódomon, fogja a lányokat, és visszaköltözik Kaliforniába. Egy kurva díjátadóra nem hajlandó velem eljönni. Egyébként minden oké, boldog házasságban élek.

            – Hülye vagy.

Nevetünk. Elővesz a zakózsebéből egy töltény alakú, kicsi fémtárgyat. Lecsavarja a tetejét, kihúzza belőle az apró kanálkát, orrlyukához emeli, szippant egyet.

– Kérsz?

Megrázom a fejem, de egész testemben megborzongok. Csak ma nem használok, mondom magamban a varázsigét, melyet az első konzultáción vertek belém. Mindig csak egy napot kell kibírni. Kinézek az ablakon. Egyetemisták üldögélnek a kávézó előtti téren, arcukon megpihen a tavaszi napsütés. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik ebben a hosszúra nyúlt pillanatban. A fiam elvan az unokatesóknál, előttem az egész szombat, és karnyújtásnyira ül tőlem az egyetlen férfi, aki mellett valaha is különlegesnek éreztem magam.

– Megnézhetem? – fordulok hozzá.

– Mit?

– Hát a szniffert.

Elmosolyodik, átnyújtja. Ujjaim közt forgatom a finoman kidolgozott kis tárolót. Összeszorul a gyomrom, kiráz a hideg. Eszembe jut az első használat öröme, melyet évekig kergettem, de sosem értem utol. Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte. Felsóhajtok. Visszaadom a töltényt.

            – Négy éve tiszta vagyok.

            Döbbenten néz rám.

            – Hogy csinálod?

            – Egyéni terápia, önsegítő körök, csomó kínlódás. De megéri.

            – Azt mondod? – Zörögnek a jégkockák, ahogy megforgatja bennük a pezsgősüveget. – Nekem is sikerül néha letenni egy-két hónapra, de olyankor meg rácsúszom a piára. Utálok másnapos lenni. Akkor már inkább a kóla. Csak ne cseszné szét az orromat. Két hete műtötték. Látszik?

            – Kicsit.

– Egyébként megértem Izabellát. – Megint tölt magának. – Egyik reggel alsógatyában és bőrdzsekiben ébredtem a kanapén. Mikor a nagylányom meglátott, azt mondta, szánalmas vagy, apa. – Megingatja a fejét. – Le kellene állnom. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Én segíthetek – mondom halkan, és már látom magam előtt, ahogy besétálunk az addiktológiára, együtt járunk a csoportba, kiköltözik hozzám Szentendrére, Bencével focizik a füvön, és végre egyszer ebben a rohadt életben minden a helyére kerül. Megcsörren a telefonom. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem.

            – Intézd csak. Rögtön jövök – Föláll, lemegy a lépcsőn.

            A húgom az, Bence vízálló cipőjét keresi, nincs a táskában, pedig elvileg bepakoltam. Most hogyan menjenek le a Duna-partra kacsákat etetni? Abban maradunk, hogy visz neki pótzoknikat, legfeljebb abban lesz, ha átázik a tornacipője. Egyébként pedig bőven elég, ha csak holnap este megyek érte, angyalian elvannak együtt a gyerekek. Kinyomom a telefont, előveszem a táskámban lapuló borítékot, kihúzom belőle a fényképet. Bence kockás ingben vigyorog rajta, a háttérben őszi falevelek hullanak, ez volt az első ovis fotózása. Ha ő nincs, még mindig a saját gyártású tébolydámban keringek anélkül, hogy tudnám, beteg vagyok. Karácsonykor kérdezte meg először, hogy miért nincs apukája. Nem tudtam neki hazudni. Azóta nyaggat, mikor láthatja. Visszacsukom a borítékot. Leteszem az asztal szélére.

            Hallom András közeledő lépteit. Leül velem szemben. Rágja a szája szélét, szipog, rezeg a szemhéja. Felkönyököl, és kipirult arccal magyarázza, hogy egy perccel tovább se maradhatok a Vasedényben, újra együtt kell dolgoznunk, mert mi ketten legyőzhetetlen páros vagyunk, különleges tehetségem van a filmgyártáshoz, és ezúttal rendezőasszisztensként számít rám az Együtt lehetnénkben. Képzeljem csak el, Til Schweigerrel vacsorázunk a szetten! Elsöprő lendülettel zúdítja rám a monológját, a kezem után nyúl, és ahogy hozzám ér, ráeszmélek, hogy én nem a fiam miatt jöttem ide, hanem az egyetlen kábítószerért, akit még mindig nem sikerült letennem.

Mosolygok, bólogatok, óvatosan elhúzom a kezem. Észre sem veszi, úszik az egotripjében. A borítékot lassan, észrevétlenül csúsztatom vissza a táskámba. Megköszönöm a kávét, elnézést kérek, amiért indulnom kell, de a húgom bajban van, defektet kapott. Futok le a lépcsőn, ki a járdára, végig a Bartókon. Lábamat töri a magassarkú, de nem érdekel, otthon úgyis átcserélem lapostalpúra, hogy szaladhassak tovább a Duna-partra, iszapba rajzolni a letört ágakkal, lapos köveket kacsáztatni a folyón, és hangosan pörölni Bencével, amiért századjára is belegázol vászoncipővel a vízbe.

 

Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.

 

8:00 ajtónyitás

8:02 gép bekapcsolása

9:00 megbeszélés

10:00 kávészünet

11:00 pisiszünet

12:00 ebédszünet

14:00 cigiszünet

14:30 pisiszünet

15:00 megbeszélés

16:05 órára nézni I.

16:11 órára nézni II.

16:14 pisiszünet, tükörben fogakat nézegetni

16:19 visszatérés az asztalhoz, leülni a szék szélére, lábakat nem keresztezve

16:20 gép kikapcsolása

16:21 asztalon levő iratokat elrendezni

16:22 tollakat a tolltartóba helyezni

16:23 ellenőrizni a fiókot és a telefont

16:24 táskába tenni a telefont, vizespalackot, egyéb személyes tárgyakat

16:25 ellenőrizni, nem maradt-e ott személyes tárgy

16:26 pulóvert felvenni

16:27 kabátot felvenni, sálat felvenni, hajat megigazítani

16:28 gyülekező az ajtó előtt, a kilincshez érni tilos

16:29 a Főnök megjelenése, keze a kilincsen

16:30 ajtónyitás, lifthez vonulás libasorban, hierarchia szerint meghatározott rendben, az utolsó előtti a sor végén lépkedő új munkatársat elgáncsolja, belerúg

16:31 a Főnök megnyomja a lift hívógombját

16:32 liftezés közben kedélyes csevegés a Főnökkel

16:33 munkanap vége, ha nem arra mész, mint a Főnök

 

 

 

         Délután tért magához. Olyan erős szomjúság, éhség gyötörte, amilyent még soha nem érzett. Tarisznyájában megecetesedett bort talált, mohón szívta magába, mellette kovásztalan kenyeret, melyet megtört és falatonként evett. Kicserepesedett, felhasadt szája kínzó fájdalmat okozott állkapcsa minden mozdulatára. A bordái közt lüktető sebből vér szivárgott.

            Hevesen tűzött a nap, egy nagy kő árnyékába vonszolta magát. Hátát a hideg kőnek vetette, megitta a maradék bort, majd elaludt. Kora hajnalban ébredt, szomjasan. A távolban víz csobogását hallotta. Botjára támaszkodva a forráshoz ment, apró kortyokban ivott, megmosta az arcát, kitisztította a sebét, tömlőjébe vizet mert, tarisznyájába tette, és visszament a kő árnyékába. Leheveredett. Elővette a megmaradt kenyeret, megette. „Itt maradok”, gondolta, „enyém e föld, tisztességgel megfizettem érte”. Gyereknevetés hangját vélte hallani, de hiába nézett körül, mit sem látott. Tarisznyájában keresgélt, egy erszényben nyolc ezüstpénzt talált.

            Másnap a városba ment, szerszámokat, szamarat vásárolt. Mire befejezte az alkudozást, tömeg gyűlt köréje.

            „Közülük való vagy?”, kérdezték. Júda bólintott. „Mit mondott amikor meghalt?”, kíváncsiskodtak. „Nem tudom. Nem voltam ott”. „Hazudsz”, mondták fenyegetően. Kés villant a kezükben. „Életemben nem hazudtam”, válaszolta. Római őrjárat érkezett, a tömeg szétoszlott.

            A szerszámokat, élelmet a szamárra kötözte. Estére visszaért a földjére. Bordái közt a seb egyre erősebben fájt, odanyúlt, kezét véresen húzta vissza. Bekötözte ahogy tudta. Lepakolt az állatról, kicsapta legelni.

            Harmadnap bőrökből és faágakból kunyhót épített a szikla mellé. Negyednap felült a szamárra, a távoli legelőkre ment, ahol hosszasan alkudozott a pásztorokkal, majd tizenkét juhot hajtott haza. Az ötödik nap reggelén megfejte az állatokat, majd karámot épített. A hatodik nap befogta a szamarat, nekifogott felszántani a föld egy részét. Estére felszakadt a bőr a tenyerén, arcát sebesre égette a nap, de elégedett volt, mert a terület jókora részét sikerült feltörnie. Hetednap felült a szamárra, a városba ment, pergament, írószereket, élelmet vásárolt. Még két ezüstje maradt, azt mélyen az iszákjába rejtette.

            Este a tűz fénye mellett írni kezdte Jezsuha történetét.

            Jó termés ígérkezett, sok bárány született, az írással is szépen haladt. Hosszú idő óta először érzett nyugalmat. Reggelenként új kötést tett a sebére, aztán munkához látott. Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből falat emelt a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.

            Mikor sikerült befejeznie az írást, agyagkorsóba tette, a ház agyagos földjébe rejtette. Ekkorra a nyája nagyra nőtt, nem volt elég táplálék a földjén, legelőt és pásztort bérelt, oda küldte az állatokat. Minden hajnalban kiment a mezőre, a pásztorral együtt fejtek, készítették a sajtot, amit a városban kereskedőknek adott el.

            Feleséget választott magának, a szegény sorsból jövő asszony, akinek előző férje a törzsi villogásokban halt meg, hallgatag, szívós teremtés volt. Esténként együtt vacsoráztak, majd ágyba mentek. Ritka szeretkezéseik eredményeként fiúk született. Ha tehette, mellette volt, örömmel töltötte el a gyermek cseperedése. Különféle történeteket mesélt neki, s mikor eljött az idő, írni-olvasni tanította. Magával vitte a városba, apró ajándékokat és írott pergameneket vásárolt neki, hogy az elméjét pallérozza. Mikor mindenre megtanította, amit tudott, a városba tudós pap házához vitte.

            „Tanulnia kell”, mondta, és arannyal teli erszényt nyomott a pap kezébe. Az elvette, a súlyát méricskélte. „Kevés”, mondta komoran. Júda újabb erszényt vett elő, mire a pap megenyhült. „De te visszamégy a pusztába, nem látogatod.” „Úgy lesz”, bólintott. „Évente két erszény aranyat kapok tőled. Fiadból tudós ember lesz. De ha látogatod, lehet, hogy megölik.”

            „Nem jövök”, mondta Júda. „Csak mondd azt, távoli rokonod gyermeke.”

            A gyermek sírt, toporzékolt. „Hamarosan találkozunk. Légy figyelmes, engedelmes, tanulj szorgalmasan. Ha nem bírod, érted jövök”, mondta az apja.

            Hazafelé felszakadt a sebe, a vérveszteségtől félájultan támolygott be a házba. Megölelte feleségét, aki gyorsan ágyba fektette, mellé ült, hűvös kezét a homlokára tette.

            „Csak ő élje túl”, suttogta Júda.

            „Túléli”, válaszolta az asszony.

            „Fázom.”

            „Én is. Azt hiszem, ezentúl mindig fázni fogunk.”

            Kőház állt a tó partján, ebből lépett ki Jezsuha. Júda az ajtóban várta, Jezsuha a karjára támaszkodott. „Nem bírom tovább”, suttogta. Leült. Júda sült halat, kenyeret tört darabokra, apránként adogatta a szájába. „Negyven nap éhezés és ima bárkit megviselne”, mondta. „Volt látomásod?”

            Jezsuha lassan evett, az égre tekintett.

            „Nem”, mondtakésőbb.

            „Hazudsz.”

            Bort vett elő, vízzel hígította, Jezsuha kezébe nyomta.

            „Olyan ember nincs, akinek negyven nap alatt ne támadt volna látomása”, folytatta.

            „Istenemre, semmit sem láttam”.

            „Ne vedd hiába a nevét”.

            „Anyámat láttam haldokolni, ahogy magára veszi a bűneim terhét.”

            „Ez mindenkinek sok lenne”.

            Jezsuha kiitta a kupát, majd Júda késével sebet ejtett a karján, a vért a kupába csorgatta.

            „Tedd el jól. Jó lesz minden sebre”.

            „De nekünk nem kell a véred. Miért nem érted meg?”, tette vissza Júda a tarisznyába a kést.

            Jezsuha hallgatott.

            „Menjünk”, állt fel Júda. „Lejár a rómaiakkal kialkudott idő, vissza kell érnünk a városba”.

            Csónakba szálltak, Júda kezébe vette az evezőket. Szürke, fekete felhők gyülekeztek az égbolton, vihar tört ki, villámok csaptak a tóba. Jezsuha arcára rémület ült ki.

            „Nézd”, mutatott a csónak elejére.

            Kékes fényű gömb forgott a deszkákon. Lassan közelített Júda felé, végül a tarisznyája mellett hozzáért az oldalához. Júda a fájdalomtól felkiáltott. A gömb eltűnt, Jezsuha a barátjához kapott. Úgy érezte, villám csap bele, eszméletét vesztette.

            Mire átértek a tavon, a vihar elcsendesedett, Júda sebéből ömlött a vér. Magához ölelte Jezsuha mozdulatlan testét, a fövényre fektette. Köréje gyűltek a tanítványok.

            „Miért bántottad?”, kérdezték. Júda a fejét rázta: „nem bántottam”.

            „Hazudsz, eszméletlen, a ruhája is véres”.

            „Az én vérem az”, mutatta oldalán a sebet.

            „Jól tudod, hogy meggyógyított volna!”, kiáltották a tanítványok.

            Hallgatott.

            „Menj innen”, morgolódtak a tanítványok. Egyikük-másikuk kezében kés villant. „Áruló vagy, alkudoztál a rómaiakkal”.

            „Ő kért időt, hogy imádkozhasson a kivégzése előtt. Harminc ezüstöm maradt, minden aranyamat odaadtam ezért az időért”.

            „Hazudsz. Megteremtette volna magának az időt, ha szüksége van rá!”

            „Bolondok vagytok”, vette a tarisznyáját Júda. „Úgy üldöztétek a halálba, hogy észre sem vettétek.”

            Jezsuha eszméletlen arcára pillantott, majd a város felé indult.

            „Elegem van az emberekből”, gondolta.

            A pusztában vásárolt földet, hogy oda vonuljon vissza.

            Harmadnap hallotta, hogy keresztre feszítették. Negyednap éjszaka Jezsuha hívei rátámadtak, megkötözték, rongyokba bugyolálták, kivitték a városból, felakasztották. Sorra leköpdösték, magára hagyták. Szerencséjére rég elszáradt fa ágára vetették a kötelet, addig vergődött, amíg az leszakadt a súlya alatt. Valahogy kiszabadította a kezét, magához szorította a csodamód nála maradt tarisznyáját, megkezdte vándorlását a földjére. Mikor odaért, elájult. Délután tért magához.

            Ahogy nőtt a fia, úgy gyarapodott tudásban, latinul, görögül tanult, fordított, leveleket, szerződéseket írt. Egyre jobban elhidegült apjától, nem járt haza, csak az anyját bírta látni, aki a városban nyomott a kezébe néhány aranyat, ezüstöt. Titokban Jezsuha követőivel találkozott, részt vett beszélgetéseikben, szertartásaikon. Mikor már nem volt mit tanulnia, a rómaiaknál talált írnoki munkát, annak ellenére, hogy tanítója fényes jövővel kecsegtette a papság körében.

            Az egyik esztendőben környék állatai vészben hulltak el. Szárazság követte a vészt, hamarosan éhínség fenyegette a várost. A rómaiak búzát, árpát hozattak, olcsó áron adták az embereknek, ez mentette meg Jerushalimet. Júda is eladta a készleteit, csak annyit tartott meg, amivel kihúzzák a következő aratásig.

            Mindketten megöregedtek, nehezen bírták a munkát. Földjeiket apránként eladták, a pénzt felélték. Felesége szemére hályog nőtt, lassan megvakult. Szobákat adtak ki idegeneknek, így tartották el magukat. Amikor Júda egy erős fejfájás után teste jobb felére megbénult, anyja haza hívatta a fiát. Az  gyűlölettel és félelemmel a szívében érkezett.

            „Régóta halott vagy, mit akarsz az élőktől?”, mordult az apjára.

            Júda intett a feleségének, aki egy darabka pergament nyomott a fiú kezébe.

            „Örökséged a ház földjébe van elásva”, olvasta.

            „Tőled nem kell semmi.”

            Másnap reggel Júda meghalt. Gyermeke kivezette a házból az anyját, rőzsét gyűjtött, lángra lobbantotta.

            Szótlan anyjával a város felé indult. Útközben egy öreggel találkoztak, aki botra támaszkodva szólt hozzájuk: „Úgy tudom, örökségetek a leégett ház földjébe van elásva”.

            Egy ezüstöt nyomott a fiatal férfi kezébe, majd eltűnt a sziklák mögött. Az szótlanul nézte a pénzdarabot.

            „Menj vissza, Máté”, mondta az anyja. „Áss a legkisebb szoba nyugati sarkában. Megvárlak”.

            Korsóra bukkant a sarokban. Óvatosan széttörte, egy tekercset és egy ezüstpénzt talált benne. Pontosan olyan ezüstöt, amilyent az öreg nyomott a markába.

            Olvasni kezdte a tekercset. Rémülten habzsolta az utolsó betűig. Majd újabb korsót keresett a romok között, beletette a tekercset, bedugaszolta, mélyen elásta a puszta kemény földjébe.

            Az ezüstöt messze hajította, és az anyjáért szaladt.

(Illusztráció: Sebastiano Ricci – Resurrection)

 

             Bárcsak előbb ismertem volna! Bárcsak előbb nézhettem volna szeme metsző zöldjébe! De mindennek rendelt ideje van, így kénytelen voltam belenyugodni abba, hogy csak életem delén fújja utamba a szél.

            Emlékszem, szimpla hétköznap volt, talán kedd, de az is lehet, hogy szerda. Gyanútlanul és árván toltam a bevásárlókocsimat a konzervek és fűszerek között, amikor oldalra kaptam a fejem. Kissé megszédültem, mert ott volt jobb kéz felől karnyújtásnyira. Valósággal megigéződtem a látványától. Kérdően rámutattam, mire az eladó csak ennyit mondott: Zsülien. Kihívná, kérem, néztem rá félszegen. De az eladónő már nem hallhatta, mert elviharzott, mint a szélvész.

            Elképzeltem egy fehér ruhás, jóképű francia szakácsot, nem is szakácsot, mert az olyan mindennapi, inkább egy séfet. Szóval ez a séf éjt nappallá téve járja a várost menő autójával, mert holtbiztos halálra kereste már magát ezzel a különleges képességével. Az is átfutott rajtam, hogy megkérem, tegyen ajánlatot, nagy tételben aprítana-e nekem zöldséget mesterien szabályos hosszanti kis forgácsokba. Vagy magánóra keretében megtanítana-e a vagdalás művészetére. Szívesen kifizetném neki a mindenkori nettó órabérét. Még az sem tenném szóvá, ha nem adna számlát. Bánnám is én.

            Amikor egy hét múlva megint ott jártam, bátrabb lettem. Azaz bátorrá tett a vágyakozás. Istenuccse, nem hagyhatom annyiban. Nem lépek ki az üzletből addig, amíg személyesen meg nem ismerkedem vele. Nekem ez a Zsülien kell és kész. Sajnos felmondott, adta tudtomra a feltűnően csinos eladónő, és láttam a szemében, hogy azért őt sem hagyta hidegen kollégájának kurta-furcsa távozása.

            Zsülien, Zsülien, Zsülien, sóhajtottam egy-egy fárasztó nap után, amikor a zöldségeket daraboltam a levesbe. Vajon hol jársz most, Zsülien? Aztán elmaradoztak a sóhajtozásaim. Peregtek a hónapok, mint pókerjátékos kezében a kártyalapok osztás előtt, és szégyen, nem szégyen, teljesen elfelejtkeztem az én Zsülienemről. Mígnem egy ködös, fagyos januári napon csoda történt. A munkahelyemen a nagyszünetben egyik kollégám az izgalomtól lángvörös arccal szólt hozzám: Siess le a tanáriba! Siess le a tanáriba…hoztak…Zsülient.

            Káprázott a szemem. Futottam. Rohantam. Szálltam. Szinte ajtóstól rontottam be. És igen, igen, az izgalomtól alig bírom leírni, de ott állt Zsülien teljes férfiúi mivoltában. Lehetett vagy százhatvan centi. Nem tudom, első ránézésre ennyinek néztem. Kopasz feje búbja a nagy munka hevében fényesen csillogott. Világoskék ingének egy-két gombja tekintélyes pocakján magától kigombolódott. Az egyik kezében smaragdszín zöldségszeletelő táncolt, ami a tulajdon szemünk előtt aprította, forgácsolta a sárgarépát, uborkát, káposztát úgy, ahogy a nagykönyvben és a szakácskönyvünkben meg van írva.

            Zsülien, Zsülien, suttogtam a szenvedélytől elvakultan, és beálltam a sorba. Merthogy sorba kellett állnunk. A készlet erejéig lehetett csak megvásárolni az aprítót. Pechünkre mi voltunk az utolsó láncszem. A papírdobozban nyolc darabot számoltam, én a nyolcadik voltam a sorban. Nyert ügyem lett. Illetve csak lett volna. Egyik munkatársam libbent be az ajtón, előrefurakodott, legelőre. Itt a felváltott pénz, ez pontosan annyi, mondta, és boldogan szorította magához a kis dobozt. Hát persze, hogy boldog volt. Pofátlanul boldog, mert magának tudhatta azt, amire én  hosszú hónapok óta vágytam. Úgy éreztem magam, mint a szomjúhozó, akit végre elvisznek a híves patakhoz, de megtagadják tőle a vizet. Szívemben düh, kétségbeesés, féltékenység, irigység vert tanyát, és komolyan mondom, sok mindenre képes lettem volna, csakhogy enyém legyen végre Zsülien. De tekintettel a helyzet menthetetlen voltára, lógó orral elindultam kifelé. Mentemben ott hullámozott előttem a sok-sok mandarinsárga répaforgács, amely már sohasem lehet az enyém. Nem láttam, nem hallottam a kétségbeeséstől. Nem hallod, a tesztert elviszed vagy nem? Kell vagy nem kell?

            Kellett. Persze, hogy kellett. Kopottan, forgácsosan, használtan, de enyém lett végül Zsülien. És most már enyém is marad mindörökre.

 

Egy utazás alakjai

 

A herélőjuhász

 

Karcsika elgyötörten csoszog be a tisztaszobába a fényképekért és az újságokért. Nehezek a léptei, akárha megjárta volna valamelyik frontot, pedig csak negyvenes. A kormos, égett ételfoltos sparheltet vizsgálom, mikor egyedül hagy, közben – először látok ilyet – kipróbálom mennyire érzékeny egy földespadló. Meg lehet-e sebezni cipőéllel, sarokkal.

            Ezen a képen mi vagyunk, mutatja Karcsika, amint visszaér: a Földes Sanyi bácsi, a Tokaji Pista bácsi, az Öreg Cincér, meg ezek. Emezeket meg rólunk írták.

            Fegyelmezett büszkeségének nem bírok ellenállni, odakönyökölök, hogy megnézzem a gyűjteményt. Bőröm zsíros lesz a viaszkosvászon terítőtől.

            Szúval ezek azok, na, mondja, írtak már rullunk mások is.

            Aha, felelem.

            Fölül egy Kistermelők Lapja, alatta egy Szegedi Egyetem. Beleolvasok. Kettős interjú, tükör a tükör előtt: próbálom Karcsika bödön hangját hallani, amikor a válaszokat olvasom, és közben arra gondolok, hogy ezt a dupla fenekű helyzetet, éppen idevaló, megírom majd. Tessék.

            „ (…) Nem gondolt még arra, hogy lassan meg kellene házasodnia? Vagy nem tartja szükségesnek?

            Lett vóna, de hogy szegény anyám meghalt, elhalasztottam.  Aztán meg a lyány hagyott ott…

            Ő mit szólt ahhoz, hogy foggal herél?

            Hát, nem is mondtam neki.

            Nem tudta a menyasszonya?!

            Lehet, hogy tudta, de én nem mondtam neki.”

            Tennap meg a saját kecskéimet herültem ki, mondja Karcsika, mikor ráun a csendre. Négy lábát összekapták, oszt úgy. Többe vót a  fogás, mint a herülés.

            Izgatottsága rám is átragad, nem bírom visszagyűrni gyomorba a goromba újságírót. Pedig, mikor hallgatunk egészen olyan volt, mintha lehetne közöm nekem is egy füzesgyarmati herülőjuhász viselt dolgaihoz.

            Mióta űzi ezt a mesterséget, kérdezi belőlem az újságíró.

            Gyermekkorom úta. Akkó’ tanultam eztet az öreg juhászoktul. Azok, az öreg juhászok meg így mutatták, hogy így köll.  Különben meg könnyen bele lehet gyönni.

            Bele?

            Bele.

            Nem tom.

            Ha mondom.

            Már akinek.

            Neked is.

            Szerintem nem.

            Munka az! Csak az a baj, egyedül nem bírok vele.

            Hát akkor?

            Valakinek a lábát fognia köll, hogy én tudjam csinálni. Ahogy a lábát elfogja, leghegyit a zacskójának sitty-sutty akkó’ bevágom, tűbe elfogom, oszt’ lehet  is harapni. Pályinkát, egy gyűszűnyit rájaköpök, nem vagyok én olyankor ihatnék, csak hogy el ne fertőződjön.

            Úgy teszek, mintha érteném, merengek, mint aki látja a módját. Megfogalmaztatom vele azért újra és újra. Belejön, a konyha közepén toporog, alakít. Pantomimes. Színész, aki élete első főszerepéről nyilatkozik. Populista politikus. Kék munkásgatyája a lágyékáig csúszik, nadrágja ülepe szinte a combja közepén. Pörög a játék, igazi, riportba illő fiktív valóság, minden itt van, ami kell a herüléshez, csak a négylábú hiányzik. Mutatja, hogy az állat két alsó lábát fogja, mintha hátával maga felé venne föl egy gyereket.

            A lábszáránál szoríjom magamhoz, mondja.

            Elképzelem: a feneke egy kicsit lesüllyed, már látom is, tényleg megfeszül a herezacskó. Karcsika leül és rám mosolyog.

            Értéd mán?

            Legszívesebben megölelném. Hivatásos juhász korában is így heréltek, kérdezi belőlem az újságíró.

            Hogyne, feleli Karcsika. Liker, másfél liker pályinkát oda a főnökök kihoztak, oszt’ vót, hogy egész álló nap csak herültünk. Aztán szabad tűzön olyan tökpaprikást főztünk, hogy csak na. Krumplival finom ám, de nagyon.

            Miben különbözik a hústól?

            Gyorsabban fő. De jó az reszelve is, meg tojással.

            Foggalherülés közben… hogyis mondjam… nincs olyankor valami… fertőzésveszély? Nem szokta herélés előtt megmosni az állatok herezacskóját?

            Karcsika hátrahőköl. Lelohad. Összezárja a combjait, zavartan igazgatni kezdi zsíros, őszülő szöghaját. Elpuskáztam, oda a lassan gyarapodó bizalom. Más térbe kerültünk, aminek én tapostam ki a tisztásait. Higiénikus nézőpont, flaszter paradigma. Egy rezervátum fals romantikája.

            Mán mié tenném, háborog. Tiszta az teljesen, gyapjú van azon.

            Cimborálni akartam, mégis urizálok. Van még igény az ilyenfajta herélésre, kérdezi belőlem az újságíró. Menteném, ami menthető.

            Má’ hogyne  vóna. Tavasszal is, két hétig ki se látszottunk a munkából. Ilyen ollóval nyírtunk.

            Koszos kezével a hokedlin heverő, kerek pántos birkanyíró ollókra mutat.

            És meg is körmöltük őket. Amúgy tisztába raktuk őket rendesen. Amennyit ezekkel megnyírtam, ha mind az enyém lenne! Lenne egy kis csapat.

            Mit szól a módszeréhez az állatorvos? Látta már, hogyan csinálja?

            Látta hát! Meg is dicsért, hogy a régi juhászok is így csináták. Vót olyan is, hogy a Boda doktor úrék eljártak malacot ótani, oszt’ egy háznál kérték, hogy herülné-e meg a bárányt. Oszt’ mondta a Boda doktor úr, hogy szóljanak nekem. Meg vótaképpen baj se érte még ezzel egyiket se.

            Egy kicsit még értetlenkedem. Hogy van-e ma soron állat. Jó lenne a riportba, hogy én is ott… „toporgás”, „téblábolás” – nem is tudom, melyik kifejezést használnám. Karcsika ingerült, világosan megmondta, nincs. Azért kisétálunk a zöldellő lucernás udvarra. Zsófi és Gyurka, Karcsika kecskéi, a belső udvaron legelnek. Gyurka nem örül nekünk. Karcsika magához vonja.

            Így na, így köll, mondja, és felemeli. Térgyeljé le, szól rám, úgy bizony, oszt mostan hajoljá oda.

            Semmilyen seb nem látszik a tegnap herélt Gyurkán. Bár dudor sincs.

            Érted mán, kérdezi.

            Értem, mondom, és a fölöttébb lapos, szaros, sáros herezacskóról felemelem a tekintetem.

 

Az egyszerű juhász

Meghozom a karikát, Karcsikának nagyfröccs, nekem kicsi, tizennégy forint a kisfröccs, a szegedi Bárkában, ami a város legolcsóbb csapszéke, hetven. Jottányi csönd van, aztán Karcsika egyszerre azt mondja, egy nagyobb nyelet, talán kettő, ha lecsúszik, hogy Veszett Daruru mindég tunni akartak. Délutánba ért a keserves, fülledt kora nyári délelőtt, a Kinizsi kocsmában áporodott bagószag van, az ablakon át bevilágít a füzesgyarmati nagyutca széles tere.

Kicsodák akartak tudni róla, kérdezem.

Én aztat nem tudom igazibul, feleli, de mindég jöttek múzeumosok, meg ilyen fajták, osztán ő meg elbeszélte nekik, mit tud rulla.

Kiről?

A Veszett Daruru.

Aha.

Nagy ember vót. Bizonyára, ha ilyen kéváncsiak.

És kitől akartak tudni róla?

Tokaji Pista bácsitól.

Alig várom, hogy lehajtsa a fröccsöt. Menjünk, parancsolom. Karcsika orosz tajgai vágtázója fájdalmasan nyekereg, ahogy ráhuppanok a csomagtartóra. A kátrányos kerítéslécek között ideges szemek villannak ki, mint egy olasz maffiafilmben. Párolog az aszfalt.

Vótam ám én versenyen is, szól hátra. Herülésbe pediglen első lettem. Adtak bort, meg csokit.

            Ha ennyire egyszerű minden, kiáltok előre, és megkapaszkodom a vállában, hogy még seb sincs, miként lehet eldönteni, ki nyert?

            Más, mondja, nem herült, csak én.

Nem volt szoros.

Már hogyne. Én tudok herülni, más nem tud.

            Tokaji Pista bácsi a faluszélén lakik, még éppen nem tanyában. Nagy sokára csoszog ki a kapuhoz, kalapja zsíros, viseletes, csizmanadrágja pecsétes, de keményszárú bőr csizmája kivikszolva. Pödrött bajsza ősz és ritka. De peckes. Elmondom, mi járatban. Visszasétál a házba, újabb tíz perc múlva előkerül.

Nem akar a fiam beszéni, mer’ nem jól van, közli.

            De én magával akarnék diskurálni, magyarázom.

            A konyha sokkal rosszabb állapotban van, mint a Karicskáé. A döngölt padlót régen nem söpörték, recseg a morzsa. Mindig. Úgy érzem akkor is, ha nem tapossák. A beszélgetés is ilyen lesz, recsegős, de ezt nem sejthetem előre.

            Daru Sándor nagy gazember vót, mondja, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova. Tizennégy éves koromtú őnéki dógoztam egy ideig, aztán még húsz évet juhászkodtam, míg be nem gyött a ruszki világ.

            Ő tényleg csodákat tudott tenni? Mondjuk elintézte, hogy az állatok megvesszenek?

            Meg is betegítette, meg is gyógyította. Meglátta, ha csüng a feje, csinát neki orvosságot.

            És valóban elhajtott minden hang nélkül bármilyen állatot?

            Visszaadta még akkornap neki, fináncos ember vót, egyszer úgy derékon vágtam a vasvillával, hogy arrú kódult, mondja és nevet. Alig hencseredett fő.

            Akkor a falubeliek hordták hozzá a veszett állataikat gyógyíttatni?

            Dehogy hordták!

            Ha meg tudta gyógyítani, akkor miért nem?

            Nem tudta az, mindég gyött hozzá egy veszett kutya. Hallottuk, éjszaka veszett kutya jár.

            Pista bácsi, nem értem. Mit csinált? Az imént mintha… azt  tetszett volna mondani, csinált valami orvosságot, ha csüngött a feje.

            Csapják agyon!

            Mit mond? Hogyan?

            Lapáttal.

            De én…

            Fináncos ember vót. Lovat, ökröt megveszíteni és meggyógyítani is tudta. A kutyát csapják agyon! Ő veszítette meg a kutyákat, vót egy kedves pulim, a bundámnak szélérül eltűnt, oda vót, máma se láttam.

            Lett helyette új?

            Azt mondta Daru, hogy Szeghalomrúl hozzunk egy pulit. Szűcs Sándor cimborámtúl vegyük meg, az meg azt mondta, nem lehet. Daru éccaka elhítta a kutyát Gyarmatra, onnan meg Barnaszigetre. Az ember reggel hajtott vóna. Nem tudta meg sose. Nagyon jó puli vót.

            Még egyszer megkérdezném… hogy is van ez, most… gyógyított, vagy nem… megveszítette az állatokat… vagy nem?

            Eltűnt. Oda lött egyszerre, aztán meg: utálták is, többet se láttam. Nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova.

            Az utolsó mondatról, az jut eszembe, hogy Barnaszigeten éltek le úgy életeket juhászok, hogy nem értesültek a téeszesítésről. Észrevétlenül elgyalogolt mellettük a század. Vagyis: inkább utolérte őket. Azt a határ menti, akasztófát termő pusztaságot még a huszadik század derekán sem telekkönyvezték. Nem volt az ország része. De a világé sem.

            Elhallgatunk. A szobából neszezést hallok majd egy-két elkeseredett nyögést.

            A kölök má’ megin’ beteg, mondja Tokaji Pista bácsi, mire a kölök megjelenik az ajtóban. Egészen közel lépnek egymáshoz. Egy kilencvenes éveiben járó apa és egy jóval hetven fölötti kölök. A mélyebbnél is mélyebben hallgatunk, a kutya meg közben bejön a konyhába.

 

 

A pap

Szeghalomig van busz, sehova tovább. A csabai járatig órák. Szeghalom szomorú és kegyetlen kisváros a Körös partján, teli elvágyódással és ragaszkodással. A bíróság épületénél olyan, mintha a világ közepénél járnék, keresi szemem a szent oszlopot és a törzs tagjait, kik életük árán is hisznek ebben. Egy üzemmel szemben cövekelek le, vékony lécekből szögelt faládákat rakosgatnak fejkötős asszonyok az udvaron. Biztosan ipari kamera van a zuhanyzójukban, gondolom, az üzemvezető meg egy kupa kefírt ráz kukkolás közben vadul.   Szűk fél óráig nem jön egy lélek. Aztán egy kispolszki robog bele a csendbe, integetek neki, kissé ki is lépek elé. Nem kerül el. G. atya, egykori tótvárosi plébános hírhedt ember felénk és másutt is, jó napot köszönök neki, mintha nem ismerném. Szeged közéleti irányultságú, szívesen szereplő püspöke, G. atya „kétes üzelmeiről” homlokát ráncolva nyilatkozott a királyi televíziónak, sokadik nyílt levele után „okos megoldásokat” fontolgatott, aztán  elárvereztette G. atya bútorait a parókiáról.

            Merre, kérdezi az atya.

            Csabára, felelem.

            Mikor G. atya még Szegeden könyvnyomtatásba kezdett, és a nyolcvanas évek végén olyan műveket szedetett ki, amiket a klérus örömmel, a hatalom némi daccal fogadott, akkor állítólag egy szerdai reggel azt suttogta G. atya fülébe a püspök, hogyha nyersz rajta, fiam, annak fele a miénk, ha elbuksz és följelentenek, nem tudtam róla.

            Mindenre lehet áldást kérni, atyám?

Arca meg se rándul. Ő egy ismert alak a Viharsarokban, ha ismerem, hát ismerem.

Gúnyolódik, kérdezi.

Nem én.

De akar.

Dehogy.

Az „Istentől áldott spermáról” akar hallani, igaz?

Újságíró vagyok.

Nem kérdeztem, mondja, és nem is mentség.

Nem mentegetőzőm, feleltem. És nem is a botránya miatt ismerem. Egyszer, egy unalmas nyár derekán, az esküvői szezon ürügyén, riportot kellett írnom a nász öröméről és bánatáról. Akkor megkerestem önt.

Nem emlékszem.

Én sem emlékeznék.

Ha alul értékeled magad, alul értékelnek.

Ugyan.

Szóval?

Ott sok mindenről beszélt nekem. Meddő asszonyokról is.

De az Úrtól áldott spermáról nem.

Arról nem. Azt utólag hallottam. Belefért, szép hozzáköltés… már, ha az.

Az.

            Azt is hallottam, hogy egyszer hajnalban, egy lépcsőház álomszagú csendjében azt kérdezték Öntől, utolsó kenetet adott-e fel.

            Hogyhogy?

            Valahonnét hazafelé tartott.

            És mit válaszoltam?

            Hogy kenet volt, de nem az utolsó.

            El se mosolyodik. Nem riportba illően marad néma. Fegyelmezett, vagy nem érdekli a szemtelenül elővezetett legendárium – nem talál egymásra figura és valóság. Kezdem úgy érezni, elviselhetetlen mozdulatlanságban vagyunk.

            Egyszer azt kérdezték tőlem egy pesti konyhában, van-e olyan mező az Alföldön, ahol semmi sincs a horizonton belül, mondom. Egyáltalán semmi. Se egy fa, se egy bokor.

            Nincs.

            Nincs hát. Sehol sincs.

            A sivatagban, ahol Krisztust megkísértették, ott volt, magyarázza. Ott létezett ez a semmi.

            Ahol született az egyház?, pimaszkodom.

            Iván Karamazov novellájára gondol?

            Elszégyellem magam. Szorít az öv, nehezen jutok levegőhöz. Dobolok a combomon. Telefonon lehet gyónni?, kérdezem.

            Kosztolányi?

            Megint elhallgatok.

            Hol tegyem ki, kérdezi.

            Ahol önnek jó, mondom, és letekerem az ablakot.

(A novella a szerző Pletykaanyu [Magvető könyvkiadó] című kötetében olvasható.)

(Illusztráció: Menasha Kadishman – Sheep by the Trough)