Címke: próza

Hogyan neveljünk egy felelősségteljes leányt?

1 főre

Először is, már a nevelés korai szakaszaiban tudatni kell a gyermekkel, hogy hogyan becsülje meg jó sorsát. Fontos, hogy már az első otthon töltött, átbömbölt éjszakák idején kapja meg a legfontosabb jó tanácsát. Elsőként tehát adjunk hozzá egy kiskanál anyai “most aludtad ki magad, meg is etettelek, kaptál inni is, pelusod tiszta, konkrétan nincs semmi okod arra, hogy üvöltsd, szóval ha nem fejezed be 2 percen belül kapsz egy olyat, hogy egyből lesz miért sírnod”-ot.

Miután évekig ezt a lépést gondosan adagoltuk minden egyes felesleges hisztinél, itt az ideje, hogy beállítsuk a szexuális irányítottságát, hisz ahogy azt a gondoskodó nagybátyánk is megmondta: azt bele lehet és bele is kell nevelni a gyerekbe. Így, mikor szocializálódni kezd az óvodában, aprítsunk fel 3 csipetnyi nagybácsis “angyalkám, mindegy, hogy neked a fiúk vagy a lányok tetszenek, a lényeg, hogy majd jó férj legyen belőle”-t.

Ezzel eléggé megkavartuk őt, így adhatunk neki jó 10 évet, hogy teljesen kihűljön.

Mikor már látunk rajta egy kis stabilitást, és a pubertáskor jeléül szolgáló néhány kis pattanást az arcán ideje, hogy újra munkához lássunk, és elkészítsük a gyermek lázadó korszakát.

Először is, vegyünk a következő 5-6 évre elegendő “na mizu a fiúkkal?” és “ha ilyen görbén tartod magad, nem lesz soha barátod” kijelentéseket a szinte soha nem látott rokonoktól, és ezt lehetőleg havi egyszer juttassuk el hozzá. Nagyobb sikert érünk el, hogyha ezt pont a frissen érkezett menstruációja közepén adjuk be neki.

Apropó menzesz: mindenképp értesítsük az egész családot arról, ha a gyermek nagylány lett, hisz a sulival és a saját magával való szenvedés közepette, rendkívül megerősíti a szervezetét néhány “jaj, amikor nekem jött meg először” sztori az összes nőnemű családtagjától.

Ha már egészségügy, figyeljünk arra, hogy időben keverjük bele az apai “Édes kislányom, hát vegyél már fel egy kurva papucsot, a jó Isten áldjon meg, és ne mászkálj mezítláb a kövön mert senki sem fog veled kórházba menni”-t, hogy az önmagáról való gondoskodásnak is legyen elég ideje megfőni.

Ízlés szerint lehet még a pubertáskori beégetéseket fokozni, az intenzívebb ízek kedvelőinek: lehetőleg egy nagyobb családi összejövetelen öntsünk hozzá egy deci “ha borotválod a hónaljadat, sokkal hamarabb visszanő- és erősebb is lesz a szőröd”-et egy random nagynénitől, vagy piríthatunk hozzá néhány “jaj drágám, hát ilyen kikerekedett arccal tiszta apád vagy”-ot is. (Itt pikánsabb ízt kapunk, ha az apja több, mint 100 kiló.)

Természetesen ne felejtsük el a sulis tanácsokat sem: egy nagy tálba keverjünk ki egy sógoros “tanuljál csak, az a fontos, menjél egyetemre, és ha elvégzed, felregisztrálhatsz a diplomás társkereső oldalra ahol már csak találsz magadnak valakit”.

Mikor a gimis éveiben elkezd a másik nem iránt érdeklődni, formázzuk meg “ahhoz hogy sikeres nő legyen belőled, KELL egy férfi az életedbe” alakúra egy kis szomszéd nénis “van barátod? Nem baj, ha nem néz ki jól, tanulj meg ügyesen főzni, aztán etesd addig, amíg nemhogy RÁD mozdulni, de MEGmozdulni sem lesz ereje” segítségével.

Amikor már hivatalosan is nagykorú lett, sütőbe rakás előtt kenjük le a “kislányom, mikor nagyapád azt mondta, hogy ami külön-külön jó, az egyben is finom – azt az ecetes paprikára és a tejfölre értette, nem az alkoholra” öntettel, ami azért is fontos, mert ha ezt a lépést kihagyjuk akkor nagy valószínűséggel szorosan kötődni fog az alkoholhoz, de bűntudatot nem érez majd, hisz “a pálinka az mindenre gyógymód, a szomszéd 70 százalékosra sikerült almaborát meg már udvariasságból is el kéne fogadni, különben megharagszik ránk” mentalitással fogja leélni az életét.

Végezetül, mikor kivesszük a sütőből és a várva várt felelősségteljes leány helyett egy, a szexuális irányítottságában kételkedő, 21 évesen még mindig serdülő, kissé valóban alkoholista leányt kapunk, aki ugyan jószívű, meg jobb napokon elsüt 1-2 poént, viszont határozottan NEM csak egy főre lett elegendő, ne keseredjünk el: ahogy az a nagymama örök-érvényű receptes-könyvében is meg van írva: mindegy mi lesz a gyerekből, a lényeg, hogy tökéletes soha ne legyen.

 

Illusztráció: KATHRIN HONESTA  – Drowning in thoughts

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 2. rész

A Czinka Panna-i iskola

Szeptember 1-jén kibattyogtam a nagyváradi 1-es számú általános suliba. Ugyanis ide helyeztek ki tanítónak egy teljes tanévre. Nagyváradra, biz isten, amit legmerészebb álmaimban sem reméltem! Nem is remélhettem, ha végignézzük, hol szolgáltam eleddig: Doh, Érszőlős, Nagyszalonta, Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Diószeg, Kágya. Hogy ez mivel jár, csak a városi tanárok nem tudják. És az egésznek mától kezdve vége: nincs több otthon ülés, mert hova is mehet egy magányos értelmiségi falun, elfelejthetem a sarat, a polgármesterek dölyfét az esetleges ingázás valamennyi fáradalmával együtt, amitől évenként kettőt vénülnek a pendlizők. A tanáriban ismerős alakba botlottam.

– Nini, a Bondics! Téged is ide helyeztek?
– Nem a! Én azelőtt is itt tanítottam. Persze szuplinitorként, amit, köztünk szólva, egy percig sem bánok, mert ez az iskola… Hm, majd meglátod, ha te is itt fogsz dolgozni. Gyere, bemutatlak a dirinek.

Az igazgató, alacsony, kreol bőrű emberke, jókedvűen fogott kezet velem.

– Végre egy férfi! Ráadásul kemény és határozott. Érzem a szorításán. Vagy tévednék?
– Hogy határozott vagyok? Azt mondják.
– Helyes! Én szeretem a kemény, ugyanakkor rugalmas munkatársakat, merthogy a mi tanulóink is ilyenek. Kemények, rafináltak, de, ha tud bánni velük, még meg is szerethetik. Na, menjen, ismerkedjék meg a Czinka Panna-i teleppel, aztán ugorjon vissza serényen, mert 11-kor nevelőtestületi konferencia lesz.
– Hová? De hát… izé… mi közöm nekem a telephez? – szorult el a torkom, mert már kezdtem sejteni, hova neveztek ki tanító bácsinak.
– Ez jó! Nagyon jó! – nevetett az 1-es számú iskola agilis, szapora beszédű főnöke. – Még humora is van. Ez is elég ritka dolog minálunk.

A telepen nők és pucér rajkók nyüzsögtek. Felnőtt férfit nem láttam, kivéve egy-két üldögélő öreget. Az egyik viskóban jajveszékelést hallottam. Bemenjek, megnézzem? Hátha segítségre van szükségük! Bementem. Odabenn orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. A falak kormosak, padlózat, szőnyeg semmi. A priccsen nyiszlett öregember nyöszörgött.

– Jó napot kívánok! Beteg a kisöreg? 

A körben ülő asszonyok közömbösen néztek rám. Az egyik mormogott valamit, majd hamut szórt kibontott, őszes hajára. Tanácstalanul álltam, azt sem tudtam, mit mondjak.

– Hívtak orvost, remélem – böktem ki végül tétován.
– Maga kicsoda? – reccsentett rám egy félszemű roma nő.
– Én? Most olyan fontos ez? Megyek telefonálok orvosért.
– Minek? Nem látja, hogy haldoklik?
– Szegény dádé! Aztán biztos, hogy haldoklik? – ébredt fel bennem a gyanakvás. – Hátha csak rosszul van, éhes vagy ilyesmi, hiszen olyan gibernyúz, hogy megszámolhatom a bordáit. Mióta fekszik itt?
– Hát úgy két napja.
– Éhes? – kérdeztem együtt érzően az öregtől.

Az komoran biccentett.

– Tessék! – nyomtam két százast a félszemű markába. – Vegyen rajta kenyeret, szalonnát!

Az asszony felcsillanó szemmel nyargalt ki a kunyhóból, és húsz perc múlva már hozta is a… rachiut.

– Nocsak, maguknál így néz ki a szalonna?

Az üveg kézről kézre járt, de meghúzta maga a „haldokló” dádé is.

– Egészségére!

Az öreg arcán kisimultak a vonások, egyszer csak felült, és eltipegett a sarokba hugyozni.

– Ez igen! – füttyentettem elismerően. – Megmondanák nekem, hol van itt az iskola? Ugyanis én vagyok az új lakótelepi tanító.
– Ott elöl, maga előtt 50 méterre.
– Mi? Az a vaslemezekkel védett erődítmény?
– Igenis, és… isten hozta minálunk!

Így zajlott le első találkozásom a Czinka Panna-i romákkal.

Az iskolában három kollegina ügyködött. Éppen a falat meszelték, amikor rájuk köszöntem az ajtóból.

– Keres valakit? – kérdezte egy filigrán, borongós tekintetű tanítónő.
– Én vagyok az új cigánytanító – világosítottam fel őket is.
– Hoppá, itt a segítség! – nyomott a kezembe azonnal egy ormótlan meszelőt.

Egyikünk meszelt, a többi sepert, ablakot pucolt, rendbe hozta az udvart, padokat, nehogy ránk fogják, csak a fizetésért sétálunk be a suliba. (Micsoda idők! Bezzeg mostanság egyetlen pedagógus sem kötelezhető arra, hogy átvállalja egy gondnok, takarítónő munkáját!) Egyedül azt nem értettem, mi a bánatnak kellett vaslemezes zsaluval lezárni minden ajtót, ablakot. Elvégre nem volt ott sem tévé, sem mikroszkóp, diavetítő, de még egy nyamvadt térkép sem, amiért érdemes lett volna betörni.

– Téved. A romáknak érdemes volt. Már a padló, padok és tábla miatt is. Felszedték a padlót, kirámolták a katedrát, ja, még Ceauşescu képét is, és zsupsz, a kályhába! – világosított fel Márton Erzsike, egy kidülledt szemű, enyhén beszédhibás kartársnő. – Ceauşescut nem bántam, de a többire mégis csak szükség volt, mert milyen iskola az olyan iskola, ahol még padok sincsenek?
– Így igaz! – erősítette meg Micike, a 3. osztály kedves, duci tanítónője is. – Nem helyeslem, de megértem. Nagy itt a nyomor, kollega, és fogalmam sincs, mit tennék, ha én lennék a cigányok helyében. Munkájuk nincs, hol fáznak, hol éheznek.
– Jó, jó, de ettől még megkímélhetnék az iskolát – ellenkezett vele Márton Erzsike. – Utóvégre az övék, és, ha megkopasztják, azzal saját magukkal tolnak ki. Most már csak azt várom, mikor fújják meg a zsalukat. Tudja, ez olyan vasáru, mint a sínek vagy ott fent azok a kábelek – mutatott ironikusan a magasba.
– Csak nem…
– Dehogynem! Megveszik ezt is, ne féljen, mert ebben az országban az ócskavastól az anyádig mindent eladnak, és megvesznek.

Megértettem a célzását, de nem merültünk a témába, mert még nem ismertem annyira, hogy belelássak az agyába. Lehet, hogy a keserűsége őszinte, de az is lehet, hogy provokál, és alig várja, hogy befújjon a megfelelő szerveknél.
15-én elkezdtük a tanítást. Miután még sosem tanítottam romákat, el sem tudtam képzelni, hogy viszonyuljak hozzájuk. Elvszerű legyek vagy elnéző, tankönyvcentrikus vagy örüljek, ha legalább az olvasásig eljutnak, megírnak egy-két kérvényt, levelet, és nem csapják be őket a boltokban? 

– Hogy boldogul a romákkal? – érdeklődött a diri egy villámlátogatás folyamán.
– Őszintén? Nehezen. Ezek a gyerekek, már ne is haragudjék, de nem ide valók, igazgató úr.
– Hanem hova? – rökönyödött meg a főnököm. – Tisztában van vele, mit állít? Hiszen ez diszkrimináció, faji megkülönböztetés, amiért magát akár börtönbe is csukhatják – kémlelt körül aggodalmasan.
–Megkülönböztetésnek megkülönböztetés, de miért diszkriminatív? Amiért valaki cigány, attól még megmondhatjuk az igazat – makacsoltam meg magam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a gyerekek alacsony tanulmányi szintjéért előbb-utóbb engem tesznek felelőssé.
– Na és mi lenne maga szerint az igazság?
– Ezek a tanulók egytől egyik szellemi fogyatékosok. Nem is igen értem, hogyan jutottak el a negyedik osztályig, amikor jóformán se olvasni, se írni nem tudnak.
– Kérem, kérem, azért túlozzunk! – tiltakozott az igazgató. – Kicsit butábbak, azért még nem debilisek, és amit nem tanultak meg mostanig, majd megtanítja maga, végül is ez a dolga, ha nem tévedek.
– Olvasni talán, de még ott a földrajz, történelem meg a többi tantárgy, igazgató úr. Nem volna helyesebb az egész osztályt, cakompakk, speciális iskolába irányítani?
– Csak az osztályát? Miért nem az egész iskolát? Aztán kinek lenne ez jó, kollega? Hiszen így maga is, én is munka nélkül maradnánk. Na, látja! – vigyorgott meghökkent arcom láttára. – Legyünk realisták, és legalább magunkat ne pisiljük le, ha nem muszáj – veregetett hátba barátságosan.
– Logikus, de mégis… Én… én sajnálom ezeket a tanulókat, mert így csak elkallódnak szegények, holott egy képességeikhez szabott tantervvel még eredményesek is lehetnénk.
– Kallódnak a fityfenét! Inkább felnőnek, hozzáokosodnak a többséghez. Igaz, most még külön iskolában tanulnak, de megsúgom magának, nem sokáig lesz cigányiskola itt Váradon.
– Mert?
– A szocializmusban nincs különbség cigány, magyar és román közt, egyszóval integráljuk a romákat – szavalta patetikusan. – Da, da, ez a jövő, tanító elvtárs. Viszontlátásra! Ha bármilyen gondja van, kérem, azonnal jelezze – mondta, s elsietett, hogy két nap múlva újra felbukkanjon a telepen. 

Ugyanolyan váratlanul, mint azelőtt. Ez volt a módszere. Egész délelőtt egyik épülettől a másikig cikázott, kérdezősködött, hospitált. Sokszor még a vécékbe is bekukkantott, mert egy főnöknek mindenről kell ám tudnia. Ezúttal a számtanórámra volt kíváncsi, amit végül is egyetlen szóval jellemzett:

– Borzalmas!
– Amilyen az anyag, olyan az ágy, szekrény, asztal is – szokta volt mondogatni nekem egy asztalos. – Ne várjon senki csodákra, amíg olcsó, vacak deszkával dolgozunk.
– Az anyag még hagyján, de maga semmibe veszi a tankönyvet intett – le a diri mérgesen. – Ez itt a 4. osztály, ahol a négy alapműveleten kívül már egyebet is szoktak tanulni. Jó, tudom, hogy humán képesítésű tanár létére kevésbé ért a számtanhoz…
– Bocsánat! Nem az a baj, hogy nem értek, de most mit tegyek, ha ezek csak ennyire képesek?
– Képesek azok, ne féljen, csak lusták a kis drágák. Hát mozgassa meg őket, hiszen ugyanolyan diplomát kapnak, mint a többiek, és ezért ugyanannyit is kell tanulni. Remélem, sőt: elvárom, hogy a jövőben ragaszkodjék jobban a tantervhez, különben nagyon sajnáljuk, de búcsút kell vennünk egymástól – változtatott taktikát a mindeddig barátságosnak mutatkozó direktor. – Apropó, arra sem árt vigyázni, hogy hazánk lánglelkű fiáról, Nicolae Ceauşescu elvtársról is beszéljen, ugyanis róla egyetlen szót sem ejtett, ugyebár?
– Számtan órán? Kellett volna?
– Ej, ej, hol él maga, jóember! Ezt meg sem hallottam – dugta be a fülét fejcsóválva.

– Ne vegye a szívére! Ugat ez, de nem harap. Dehogyis rúgják ki, csupán a szája jár. Hadd lássa mindenki, milyen keménykezű vezető őkelme. Merthogy őt is figyelik, és ki is osztják felülről. Ő persze mossa kezeit, hiszen ő megmondta… – nyugtatott meg a Micike, amint elmeséltem, hogy jártam.

Higgyek neki? Nem hittem, mert akinek a száját megégette a kása, az az aludtejet is megfújja. És az enyémet, mi tagadás, elég sűrűn megégette. Már-már munkanélküliként láttam kilincselni magamat, amikor eszembe jutott a megoldás.

– Riadó! Jön a diri, gyerekek! – meredt ki az utcára egyik szünetben a kolleginák közül a kék szemű.
– Semmi zűr! Jöjjön csak! – mosolyogtam Márton Erzsikére vidáman, két percre rá meg a dirire, mintha nem is ő kapott volna le olyan cifrán a múlt héten.
– De jókedvű ma, „tanár” úr! Majd meglátjuk földrajzóra után is az lesz-e, merthogy most épp földrajzórára megyek magához.
– Kérem! Örülök, hogy ismét figyelemre érdemesít.

Végigülte az órát, amit aztán a jól ismert refrénnel summázott.

– Borzasztó!
– Ennyit tudunk, ennyire vagyunk képesek – vontam fel a vállam flegmatikusan.
– Tényleg? És ezt csak így mondja?
– Ad imposibilia nemo obligatur: lehetetlen dologra senki sem kötelezhető.
– Érdekes felfogás! Csak nem a marosvásárhelyi főiskolán tanulta?
– Lényegtelen. A lényeget ez a diagnózis bizonyítja – nyújtottam át a dirinek egy szabályosan kiállított orvosi bizonyítványt.
– Debil mintal? – olvasta hangosan az igazgató. – Kinek a dovádája ez?
– Az osztály legjobb tanulójáé.
– Á, egy fecske nem csinál nyarat! – legyintett fölényesen. – Tegye el ezt a papírt, és gyakoroljon inkább önkritikát, míg nem késő.
– Egy fecske csakugyan nem. És tizenöt fecske? – lobogtattam meg a többi okiratot is.

Az 1-es számú iskola főnöke lángra gyúlt arccal pattant fel a helyéről, hosszan, fenyegetően bámult az arcomba, majd megjegyzés nélkül távozott.

Ezután három hétig nem láttuk. Isten tartsa meg a szokását! Kicsit másképp képzeltem ezt a nagyvárosi tanítóskodást. A gyerekek még hagyján! Amilyenek, olyanok, nem én válogattam ki őket. Hanem az igi … ! Hát az több vizet kavart, mint az egész telep gyerekestől szülőstől. A helyettese dettó, nem utolsósorban Isten földi helytartója, egy örökké Ceauşecut idéző párttitkár, akik mindent megtettek, hogy megkeserítsék a tantestület életét. Egyik forradalmi újításuk közé tartozott a tanítás előtti begyűjtés. Ez abból állt, hogy minden Czinka Pannai-i tanító reggel 7-kor masírozzék a telepre. Sárban, hóban nem számít. Ébresszük fel a kölyköket, és várjuk meg, míg kidülöngélnek a viskóból. Ez volt az ukáz, és mi fogcsikorgatva, de engedelmeskedtünk a parancsnak. Csúsztatni nem mertünk, miután mindenütt láthatatlan szemek figyelték, mit tesznek, mondanak a Czinka Panna-i marionettek. Legalábbis én ennek éreztem magamat, zsinóron rángatott, tehetetlen bábunak.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – sírta el magát egyszer Márton Erzsike, aki a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a tanítók közt. – Becsszó, engem jobban kimerít ez a 7-től 8-ig tartó akció, mint az egész napi tanítás.
 – Engem is – törölgette hol a szemét, hol a szemüvegét a jólelkű Micike. – És az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek még így sem állnak kötélnek. Szembe köpnek, megütnek…
– Meg-ü-tik? – szótagoltam hitetlenkedve. – Egek, jó kis helyre csöppentem!
– Miért, magához még nem nyúltak?
– Egyelőre nem, de nem is ajánlom, mert, ha én ütök meg valakit…
– Akkor szépen kirúgják – fejezte be a mondatot a filigrán Gizike.

(Milyen isteni szerencse, hogy ma már nincsenek ilyen típusú diák-tanár konfliktusok a sulikban!)

Miután a begyűjtés nem vezetett sikerre, életbe léptették a ruhasegély akciót, melynek értelmében elláttuk volna ruhákkal a nem hiányzó nebulókat. Ezután hetekig hordtuk az iskolába a használt, de még jó állapotban levő nadrágot, sapkát, inget, blúzt, szoknyát, ki mit tudott nélkülözni a ruhatárából. A dirié volt az écesz, mi adtuk, helyesebben csak gyűjtögettük az anyagot, ugyanis a gyerekek továbbra is messze elkerülték az iskolát.

– A frász üssön ezekbe a kölykökbe! – szitkozódott az igazgató. – Osszák már ki azt a halom kacatot, még mielőtt megüt a guta miatta. Ez mégis csak borzasztó! Akárhova fordulok, mindig belebotlok valami szirszarba.
– Kinek, merthogy mindenki ugyanúgy hiányzik, mint azelőtt? – nyomta el a mosolyát Márton Erzsike kajánul.
– Bánom is én, bárkinek. Akció lefújva.

Megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Bár a begyűjtést is lefújná!

– Holnaptól kezdve új húrokat fogunk pengetni. Számolják össze a hiányzásokat, és küldjenek figyelmeztető leveleket a szülőknek. Márton elvtársnő, úgy látom, önnek más a véleménye, vagy tévedek?
– Nos, igen, szerény véleményem szerint mi…
– Majd legközelebb kifejti – tekintett karórájára a szapora beszédű direktor. – Most sajnos mennem kell. Írják meg a leveleket, aztán, ha ez sem hat, bírságolják meg a romákat. Ez a törvény, aminek érvényt kell és fogunk is szerezni.

Eltelt egy hónap. A szülők, gyerekek fütyültek a levélre, bírságra. Ez utóbbit egyébként be se lehetett rajtuk hajtani, miután a szülők zöme munka nélkül lődörgött. A 4. osztályban viszonylag kielégítő volt a jelenlét hála a rajz-, ének- és tornaóráknak. Ugyanis mi, más osztállyal ellentétben, valóban énekeltünk, rajzoltunk… A gyerekek különösen az énekórákért rajongtak, melyeken a nótáktól a legmodernebb slágerig akármit el lehetett nekem dalolni. Én magam, botfülű lévén, egyikhez se értettem, azért velük együtt fújtam, és élveztem is az éneklést.

– Cigánynótákat nem tudtok? – leptem meg egy nap a rajkókat.
– Ne-e-e-e-em! – válaszolták kórusban.
– Táncolni?

Ehhez már értettek, főként egy csinos, a többieknél 2-3 évvel idősebb romalány.

– Gianni! – bíztattam egy ugyancsak helyes, tűzrőlpattant legénykét. –Te? Nem akarsz vele táncolni?
– Szabad?
– Tied a táncparkett! – biccentettem beleegyezően, s a nagyobb hely kedvéért még a padokat is elnyomtuk.

Erre a többi sem volt ám rest, egyikük előkapott egy szájharmonikát, s a következő percben együtt roptuk a talpalávalót.

 

Illusztráció: Alfred Dehodencq – A gypsy dance in the Gardens of the Alcázar

Jacques Roubaud: Hoppy hercegnő avagy Labrador meséje

 

 

1.1. Ebben az időben a hercegnőnek volt egy kutyája és négy nagybácsikája, akik királyok voltak. Az első királyt Aligoténak hívták. Ő Zambezinek és környékének a királya volt. A második királyt Babylasnak hívták. Ő Ypermetropusnak és környékének a királya volt. A harmadik királyt Eleonornak hívták (e nélkül), a negyediket pedig Imogennek.

 Eleonor (e nélkül) és Imogen semminek nem volt a királya. Mindkettőnek volt ugyan egy-egy igen nagy és szép királysága, de a mese biztonsági érdekekre való tekintettel most nem mondja meg, hogy hol.

1.2. A mese azt mondja el, amit kell, és ahogyan kell, és a mese most azt mondja el, hogy Aligoté olykor meglátogatta Babylast a királyságában, vagy Eleonort ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Imogent, és a mese azt mondja el, hogy ehhez hasonlóan megesett, miszerint Babylas látogatott el Eleonorhoz az ő királyságába, vagy Imogenhez ez utóbbiéba, vagy éppenséggel Aligotéhoz, és a mese még azt is elmondja, hogy némelykor Eleonor látogatta meg Imogent a királyságában, Aligotét ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Babylast, valamint azt is, hogy Imogen olykor látogatóba ment Aligotéhoz a királyságába, Babylashoz ez utóbbiéba, és még Eleonorhoz is. Legalábbis ezt mondja a mese.

1.3. És amikor Aligoté király Babylasnál találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, Babylas király azt mondta Aligoténak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. De itt a mese már nem beszél többet Aligotéról és Babylasról, hanem visszatér Eleonorhoz, aki látogatóba ment Imogenhez a királyságába.

1.4. És a mese azt mondja, hogy amikor Eleonor király Imogennél találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyával labdázzon a lépcső előtt a pázsiton, Imogen király azt mondta Eleonornak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. S amikor Eleonor és Imogen mindketten bent voltak az irodában és elfordították a kulcsot, forradalmaztak.

1.5. El kell Önöknek mondani, hogy ebben az időben a hercegnő nagy gondban volt. Mivel minden alkalommal, amikor a négy nagybácsi-király egyike – Aligoté például – meglátogatott a négy nagybácsi-király közül egy másikat – Imogent például – a királyságában és amikor ezek beléptek az irodába, miután kiküldték a hercegnőt, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, s amikor elfordították a kulcsot, forradalmaztak. A négy király – a négy nagybácsi! – egyike ellen forradalmaztak. Sőt mi több, az sem ment ritkaságszámba, hogy a királyok egyike – Eleonor például – önmagát látogatta meg a saját királyságában, a hercegnő és a kutyája kíséretében, s miután labdázni küldte a hercegnőt, kulcsra zárkózott saját magával az irodájában, hogy – forradalmazzon. Mindez rengeteg forradalmazással járt és a kutya torkig volt a labdázással.

1.6. A mese itt felidézi, hogy amikor Utherpandragon király halálosan megbetegedett, magához hívatta a hercegnőt és a kutyáját, valamint négy unokaöccsét, Imogent, Aligotét, Babylast, Eleonort (e nélkül), és ezt mondotta nekik: “Gyermekeim, gyermekem, kutyám, tudom, mi fog történni, tette hozzá a négy király, az unokaöccsei felé fordulva, amikor már halott leszek. Imogen látogatóba megy majd Babylashoz a királyságába a hercegnővel és a kutyájával, s hogy mit tesznek, mindjárt elmondom. Elküldik a hercegnőt, hogy labdázzon a kutyájával a lépcső előtti pázsiton, majd bemennek az irodába, elfordítják a kulcsot és forradalmaznak. Ki ellen? nem tudom, le van szarva, nekem tökmindegy. O.K., ebben úgysem befolyásolhatlak titeket. Halálos kór tört rám, meg fogok dögleni, Merlin azt mondta, már nincs segítség. De van egy szent szabály, amelyet emberemlékezet előtt Szent Benedek állított föl, és nektek meg kell esküdnötök arra, hogy betartjátok, mert csak így forradalmazhattok. O.K.?”. És Utherpandragon emelt hangon folytatta

1.7. Szent Benedek szabálya: vegyünk négyőtök közül három királyt: az első királyt, a második királyt, a harmadik királyt. Az első király nem érdekes, hogy melyik király, a második király nem érdekes, hogy melyik király (“a második király lehet ugyanaz, mint az első”, vágott közbe Eleonor; “of course”, mondta Uther), a harmadik király nem érdekes, hogy melyik király. Tehát: annak a királynak, akivel szemben az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a királyt, akivel szemben a második király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a harmadik királyt, tehát annak a királynak pontosan ugyanannak a királynak kell lennie, aki ellen az a király forradalmazik, aki ellen az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a másodikat, aki meglátogatja a harmadikat. O.K., mondta Uther, de ez még nem minden. Amikor egy király meglátogat egy másik királyt, mindig ugyanazon király ellen forradalmaznak. És ha két különböző király látogatja meg ugyanazt a harmadikat, az első soha nem forradalmazik ugyanazon király ellen, aki ellen a második. Végül mindegyik király ellen minden egyes király irodájában évente legalább egyszer forradalmaznak. Megmondtam (mondta Uther), O.K.? O.K., mondta Uther és meghalt.

1.8. A mese most azt mondja, hogy a hercegnő és a kutyája szerette volna tudni, ki ellen forradalmazik Imogen nagybácsi, amikor Babylas nagybácsit látogatja meg és kulcsra zárkóznak az irodában. És – valamelyest általánosabb szinten – a hercegnő tudni szerette volna, hogy például ha nagybácsikái közül adva van két tetszőleges nagybácsi, akkor az, aki ellen az első akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a másodikat, ugyanaz volt-e vagy sem, mint az, aki ellen a második akkor forradalmazik, amikor meglátogatja az elsőt. Ien, mondta a kutya. Elcsípte a labdát a lépcső előtti pázsiton, és miközben nyála csordult, a szájában tartotta. “Ne beszélj tele szájjal”, mondta a hercegnő s hozzátette: “De miért igen, kérlek?” “Mert, mondta a kutya, egy égyeeű oály öeleően átozaanó”. Általában kitűnő volt kutya-magyar fordításban, amikor labdát tartott a fogai között. Ó, mondta a hercegnő. Uzsonnaidő volt. Így hát visszamentek a konyhába, ahol Ingrid királynő várta őket.

1.9. Merthogy, mondja a mese, Aligoté, Imogen, Babylas és Eleonor királyok elsőfokú unokatestvérek voltak és a négy feleség elsőfokú unokanővér. Adirondac, Botswanna, Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynő. Adirondac királynő Zibeline y Zanivcovett-ben született. Botswanna királynő Yolande y Ygrometriában született. Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynők szintén születtek, de a mese nem mondja meg, hogy hol, biztonsági érdekekre való tekintettel. A mese nyílegyenesen tör célja felé, és azt mondja, hogy amikor például Aligoté meglátogatta Imogent, kizárólag azért, hogy Szent Benedek szabálya szerint forradalmazzanak, Adirondac királynő meglátogatta Ingrid királynőt a konyhájában. És amíg a királyok kiforradalmaztak, addig a királynők befőztek. Annyit és olyan finomat, hogy miután Aligoté király távozott, rögvest a postára adtak egy csomagot a maradékból, abból a befőttből, ami nem fogyott el annak a királynőnek az uzsonnáján, aki annak a királynak volt a hitvese, aki ellen Aligoté Imogen irodájában délután forradalmazott. Mindez a lehető legszokványosabb módon történt, ahogyan lenni szokott.

1.10. A királyságokban minden a legjobb úton haladt. A királyok kiforradalmaztak, a királynők befőztek, a hercegnő labdázott a kutyájával a lépcső előtt az egészen zöld pázsiton, a kutya magyarról kutyára fordított és kutyáról magyarra, míg egy reggel
ÚTMUTATÁSOK, ARRÓL, AMIT A MESE MOND
I. Az, aki a mesét mondja

1. Aki elbeszél, az maga e mese, és az, aki elbeszéli e mesét, Emese. Labrador Emese. Hát ezért Labrador meséje e mese, mondja.

2. Amikor e mese azt mondja, amit e mese mond, akkor azt mondja Önnek: Íme, ez az, amit mond e mese. Ki beszél tehát, e mese? igen, de sose feledje, hogy e mese Labrador Emese.

3. Ez itt tényleg nem az a mese, amelyet akármilyen Emese mond. De kétségkívül ez a legelső olyan mese, amelyet Labrador Emese mond.

4. Lehetséges, hogy rosszul hiszi, miszerint e mese és/vagy Emese a történet szerzője, és amennyiben így hiszi, lehet, hogy alaptalanul hiszi így.

5. Gyanakvás! Gyanakodjék az olyan mesékre, amelyek meséjüket úgy mesélik el, mintha a mese e mese szerzője volna! Még inkább gyanakodjék Labrador Emesére!
II. Hogy a mese igazat mond

6. A mese mindig igazat mond. Amit a mese mond, igaz, mert a mese mondja. Egyesek azt beszélik, hogy a mese azért mond igazat, mert az, amit mond, a mese – igaz; mások azt, hogy a mese nem mond igazat, mert az igaz – az nem mese. De valójában az, amit a mese mond, igaz, mégpedig azáltal, hogy a mese azt mondja, hogy amit a mese mond, az igaz. Hát ezért mond igazat a mese.

7. E mese az igazat mondja. Ez nem jelenti azt, hogy Labrador Emese igazat mond. E mese igazsága nem mindig Emese igazsága. De ettől e mese még nem kevésbé igaz.

8. Az, amit e mese mond, azalatt történt, amíg e mese mondta. Azalatt, amíg e mese mondta, ugyanaz történt, mint amit mondott a mese. Ha valamiképpen, hát így igaz.

9. gyakran a mese hazudik

a mese hazudik gyakran

a mese gyakran hazudik gyakran

10. A mesében két mese van: az a mese, amelyik a mesét mondja, és a mese arról, amit a mese mond. Ez egyébként két mesénél jóval többet tesz ki.

11. A mese igaza benne van a mesében. Melyik mesében? No jó, hát a mesében, meg abban a mesében, amelyikről a mese szól. Így a mese igaza igazi igaz.

12. Amikor a mese hazudni fog, és fog hazudni, mert igazat mond, akkor lesz vége a mesének.
III. Az, ami a mesében benne van

13. Ebben a mesében az van benne, ami egy mesében van, tehát az, ami egy mesét mesévé tesz. És ez úgy határozható meg, mint ami egy mesében benne van. S mivel ez a mese egy mese, mindez benne van ebben a mesében. Íme ez az, ami ebben a mesében benne van.

14. Van ebben a mesében egy hercegnő, meg a kutyája. A hercegnő neve Hoppy. A mese címe: Hoppy hercegnő – a kutya nevét elrejtettük biztonsági okokból!

15. Ebben a mesében vannak királyok, királynők, s van egy csillagász. és még sokan mások. Valamennyi szereplő neve betűrendben áll. A királyok neve, a királynők neve külön betűrendben.

16. Ebben a mesében vannak rejtélyes rejtélyek. Időjárásjelentések. Átjárók és útkereszteződések. Jó pár papírra kiterjednek. Ezek az első olvasáskor kihagyhatók. De mindez benne van a mesében.

17. Az, ami nincs benne: kincs ebben a mesében, jól mondom, nincs ebben a mesében hózentróger, tehát ez az, ami nincs benne ebben a mesében.
IV. Amikor mond a mese

Amikor Önöket mondja a mese:

18. Amikor a mese szól, úgy kell a mesét mondani, hogy kitűnjék, a mese az, aki a mesét mondja. És ez így szabályos, mivel a mese az, aki azt mondja, amit mond a mese.

19. Figyelem: Figyelem! a mese néha figyelmet követel.

20. A mese olykor hibás útmutatásokat ad. Ebben az esetben a mese azt mondja, itt a mese hibás útmutatásokat ad. Olykor.

21. nyelv a mese nyelve a mese nyelvén beszél. A mese nyelve a magyar. A mese nyelve a kutya is. Mi a magyar? a mese nyelve. De mi a kutya?

22. előzetesek de mi nem előzünk

23. A mesemondáshoz rendeljen egy üveg bort. Ha nincs bor vagy ha nem issza a bort, ne mondja a mesét. Hacsak akkor nem vágyik beszélni, amikor M/maga a mese.

24. A mesét mondva mondja, mondja a mesét! Ne mondja Phillipe Sollers materializmusát, vagy az imát, hogy “a szamarakkal menjünk a paradicsomba”. Mondja a mesét!
V. Akiknek mesél a mese

25. A mese Önnek mesél. Ki ez az Ön? mindenki, akinek a mese mesél. Ha a mese Önnek mesél, ez annyit tesz, hogy nem más, mint Ön.

26. A mese azoknak mesél, akik idősebbek vagy fiatalabbak húszévesnél, idősebbek vagy fiatalabbak hatvannál, akik tizenhét évesek vagy idősebbek harmincegynél vagy negyvenegynél fiatalabbak vagy idősebbek tizennégy évesnél avagy fiatalabbak. Ez mindig ugyanaz a mese. De ők nem ugyanazok az emberek.

27. Ez a mese a sáskák számára van. Ez a mese egy sajátosan sajátos sáska számára van.

28. Azoknak, akiknek a mese mesél, ha meghallgatják, legyen benne köszönet. A köszönetek benne vannak a mesében. Hogy megérthessük ezeket, meg kell hallgatni.

29. Ebben az időben a mese mindenütt jelen volt, és mindenki belépett ide. Milyen időben?

30. Most ők, azok, akik számára a mese a mese, benne vannak a mesében. Kiknek van a mese?

31. az utolsó útmutatás

t( cea uc tsel rs
n neo rt aluot
ia ouna s ilel-
-rc oal ei ntoi

ez a kutyától való

Vége az útmutatásoknak arról, amit a mese mond.

MÁSODIK RÉSZ: MYRTILL ÉS BRILL

a legjobb / a legkegyetlenebb / hercegnőnek / szenvedéseim
eme myrtilljeit
(LABRADOR EMESE)

EGY REGGEL
2.1. Szép májusi reggel volt és a madarak elragadóan énekeltek a négy fán. Némelyik keltául énekelt – ír, skót-gael, kumber, gall, korni vagy breton nyelven; a többi román nyelven – oilul, ocul, katalánul, spanyolul vagy gallego-portugálul. Egyikük sem énekelt kutyául. A fenyőfán egy mókus a Timest olvasta. Időnként kézbe vett két mogyorót a könyvtárában, közben gyorsan átfutotta a halálozási és a házassági rovatot a legelső oldalon. Az egyik szemet elropogtatta, a másikat bedobta a folyóba, ahonnan egy lazac dobta fel magát, hogy elkaphassa, mielőtt a szem a vízbe hullana. Kimondhatatlanul bájos pillanat volt.
BRILL
2.2. De Hoppy hercegnő nem volt elégedett. Ezen a reggelen Imogen nagybácsit kísérte el látogatóba, és ahelyett, hogy nyugodtan labdázott volna a kutyájával a pázsiton, aki csak erre várt, kénytelen volt az unokatestvérével foglalkozni. De unokatestvére, akit Brillnek hívtak, egy balettpatkány volt, fehér balettpatkány, – mindenütt fehér, két vagy három apró rózsaszín dísz kivételével; fekete lakkcipőt hordott, nagy szeme ibolyakék. És nem volt hajlandó labdázni a hercegnővel és a kutyájával, vékonyka, fanyalgó hangon, tágra nyílt, nedves szemmel jelentette ki: “bocsáss meg, de nekem patyolatfehérnek kell maradnom”, s ugyanezen okból nem akart úszni a folyóban és nem akart gwddbwllt sem játszani a négy fa – a fenyőfa, a mogyoró, a ciprus és a kókuszpálma – között, ahol a madarak rendületlenül folytatták az éneklést. A hercegnő nem tudta, mit tegyen.
A CSONTGYŰJTEMÉNY
2.3. A kutya legalább annyira elégedetlen volt, mivel csontokat kapart el a fák alá, és nagyon félt, hogy ellopják őket. Négyszer négy csontot spejzolt be a hercegnő nagybácsikáinak mind a négy ekvivalens pázsitja alatt. Minden egyes alkalommal, amikor a hercegnő meglátogatta valamelyik nagybácsikáját, ő kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját, hogy rágcsálhassa, és egy új csontot rakott a helyére. De jaj, tudta, hogy olyan ellenségekkel van körülvéve, akik csak a kedvező alkalomra lesnek, hogy ellophassák tőle a legbecsesebbet, azaz egészen pontosan a gyűjtemény legrégebbi csontját. Ezért mindegyik fa gyökere alá elkapart négy csontot, de nem egyforma mélyre, és más-más elrendezésben, ráadásul négy különböző csontfajtát, mert ezeket mostanában igen-igen kedvelte: egy bárány combcsontját, egy bálnacsontot, egy elefántcsontot és egy iguanodon csontját: “a bárányt az ízéért, a bálnát, hogy a bundám vízálló legyen, és az elefántét, hogy végtelen bölcsességre tegyek szert” (és az iguanodont miért, kérdik? ha-ha, lefogadtam volna, hogy megkérdik); ráadásul mihelyt kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját és mihelyt egy új csont ipso facto a legrégebbi csonttá vált, felmenő rendszerben átcserélte őket a fái alatt, hogy jól összezavarja a nyomokat: uom, ogy em esz így ó, mondta a hercegnőnek, kigörbítve a hátát, “e esz, ai esz”.
AJÁNDÉKOK ÉS PÁZSITOK
2.4. Ezen a helyen a mese azt mondja el, hogy amikor Babylas, Eleonor (e nélkül), Imogen és Aligoté megházasodott, Utherpandragon király meg akarta őket ajándékozni. Mivel valamennyien egyformán a kedvenc unokaöccsei voltak, elhatározta, hogy ugyanazt az ajándékot adja mindannyiuknak, és sok töprengés után még azt is elhatározta,, hogy pázsitot készíttet nekik. “What do you think, dear, is it a good idea?” “mit gondolsz, kedvesem? jó ötlet?”, szól a feleségéhez, Ygernhez. “if you think so, Uther, it must be so” (“biztosan, Uther”), feleli Ygern, aki sose szokta az Utherhez hozzátenni a Pandragont. Hívatja hát építész-tájrendezőjét és közli vele: “Építész uram! Azt akarom, hogy mindegyik pázsit pontosan 35 méter hosszú és 43 méter széles legyen”. “De Sire”, vetette ellen az építész, “egy téglalap alakú pázsit nem lehet szélesebb a hosszánál”. “Nem tesz semmit”, mondja Uther, “majd a biliárdposztóra emlékezteti őket”, “és”, tette még hozzá, “ne feldjük mindegyiknek megadni a 157 méteres kerületet”. “Ó, tudom”, folytatta, látván, hogy az építész megint tiltakozni készül. “35 + 43 + 35 + 43 egyenlő 156-tal. De ez a megkötés jól szolgálja a méreteket.” S így lőn. A kastélyok szépen emelkedtek ki a pázsitos szegély mellől. 35 méteres homlokzatuk volt, a folyók a fű túloldalán a kastélyoromzatokkal párhuzamosan folytak, és a fákat a szélességi oldalra ültették: az albinó fenyőfát az izlandi ciprussal szembe és a barométer-mogyorót a kókuszpálma-csipkebokorral szembe. Uther-pandragon ugyanis a kókuszpálmát keresztezte a csipkebogyóval, hogy a kókuszdiók tüskések legyenek, ami megóvja őket a kemény ütődésektől, ha az esős évszakban a földre hullanak.
A HERCEGNŐ ELGONDOLKODIK
2.5. A hercegnő elgondolkodott: megérett a kék áfonya a folyóparton, morfondírozott. A folyó túloldalán, az út és a folyó között a vörös áfonya is megérett. Az út túloldalán ott az erdő, és az erdőben a myrtill, azaz a fekete áfonya is érett. Hogy átjuthassunk a folyón, ott van Babylas nagybácsi kacsavontatású csónakja; hogy átjuthassunk az úton, ott áll a négyszínű jelzőlámpa és a sorompó. Miért ne mennénk át kék, vörös és fekete áfonyát szedni Ingrid néném befőttjéhez?
IGEN, DE
2.6. Igen, de, morfondírozott a hercegnő, Babylas nagybácsi csónakja egyszerre nem tudja átvinni a kutyát, az áfonyákat és Brillt. Ha mind a hármat magammal viszem, elsüllyed, ha csak kettőt viszek, imbolyogni fog, ami nem a legkellemesebb. Ha a kutyámat Brillel a parton hagyom, amíg átviszem az áfonyákat a túlpartra, a kutya felugrálhat rá, hogy összenyalogassa; nem sikerült rávennem Brillt, hogy ne egyen jégkrémet, mert a kutya tudni akarja, hogy vaníliás-e vagy citromos. Igen, de tegyük fel, hogy Brillt hagyom ott az áfonyákkal, amíg átviszem a kutyámat, akkor meg teleeheti magát bogyóval és teljesen összekoszolja magát. Másrészt ha az úton megyek át, kézen fogva kell vezetnem őket, és mivel egyik kezemet lefoglalja a kék áfonyákkal teli kosár, ha nem a vörös áfonyás, mihez kezdek majd? amíg eképp gondolkodott, a kutya megejtette a hetenként esedékes csontátrakást. Az áfonyák tovább folytatták az érlelődést. Brill egy barnásfekete selyempárnán üldögélt, édesanyja, Botswanna királynő varrta neki. Nagy türelemmel várakozott, éberen ügyelt a hófehérségére, hogy se egy levélről lehullott vízcsepp, se egy fűszál ne rontsa le a tökéletességét. Babylas nagybácsi irodájának ablaka résnyire nyitva állt, beszédfoszlányok hallatszottak ki, “de nem tehetem, na, mondta Imogen… és ráadásul vasárnap a vásárt! nem gondolhatod komolyan! kategórikusan visszautas…”. Ez még hagyján, folytatta a belső monológot a hercegnő, de mindezzel együtt hogyan hozom el a myrtilleket?”. Lemondóan legyintett. Ám nemsokára felvidult: ó! gondolta, nem számít! kutyám majd biztosan rájön a megoldásra.
CSÓNAKOK
2.7. Babylas nagybácsi csónakját, ugyanúgy, mint Eleonor, Imogen és Aligoté ekvivalens csónakjait, négy kacsa húzta. A kacsákat brikettel működő kis villanymelegítővel szerelték föl. Amikor a csónakot vízre bocsátották, a kacsák megnyomtak egy nikkelezett gombot a villanymelegítő hátulján, mire a szén sebesen felizzott. Majd gyakorlott mozdulatokkal megragadták a melegítőt, résnyire szétnyitották úszóhártyáikat és elöl elforgattak egy kis csavart. A vízzel érintkezésbe lépő égő brikett sisteregni, sziszegni kezdett és hatalmas gőzoszlop lövellt fel a bárka mellett. Mondjuk meg nyíltan, hogy ez a gőzoszlop egyáltalán nem a helyváltoztatást szolgálta, arra a kacsavontatás volt való a hátukra erősített bíborszínű szíjak segítségével, de a gőzoszlop ürügyén Babylas (akár Imogen, Aligoté és Eleonor) arra a kérdésre, hogy: és milyen hajója van? hazugság nélkül felelhetett úgy, hogy “ó, nekem bizony gőzmotorosom”, ami sokkal sikkesebb volt az “ó, egy kacsavontatású csónakom”-nál. Amikor a csónakot kikötötték, többnyire a tavirózsás parkolóban pihent, ahová a kacsák úgy állhattak be, hogy egy-egy pennyt dobtak a bejárót lezáró tavirózsa virágtölcsérébe. Mivel a tavirózsáknak négy óra kellett, hogy eredeti helyzetükbe visszaálljanak, ezzel az elmés és egyszerű berendezéssel Babylasnak egyszerre lett magánparkolója – csak egy csónaknak volt hely, a magáénak – és fizetőparkolója. Természetesen a pennyk a vízbe hullottak, de évente kikotortatta a folyómedret, hogy a pénzét visszaszerezze, néhány érme kivételével, mert ezeket bekapta a lazac.
Amikor beszállt a csónakba, Brill óvatosan felemelte a hátsó ülést borító takarót, óvakodva attól, hogy por vagy olajfolt illesse nagy fehér csendjét. Leült, ábrándos pillantást vetett a víz tökéletesen sima felületére, amit olykor megtört a kiváncsi lazac, “remélem, nem felejted el”, mondta a hercegnőnek Brill, “hogy patyolatfehérnek kell maradnom!”.
KÖNYVELÉS
2.8.A kutya a hercegnő lábainál hevert, megkönnyebbülten lihegve. Meglehetősen büszke volt a délelőttjére: neki köszönhetően telt meg a négy kosár (kék áfonyával, vörös áfonyával, banán-myrtillel és indigó-myrtillel), és ő rendezte el okosan őket az út mentén, míg várta a jelet a visszaindulásra. 899 kék áfonyát szedett, a hercegnő 101-et és Brill 3-at (hófehérségére való tekintettel). Szedett még 899 vörös áfonyát, a hercegnő 101-et és Brill 3-at. A vörös áfonyák ugyanígy kerültek át az úton a folyópartról. Végül a kutya szedett még 899 banán-myrtillt és ugyanennyi indigó-myrtillt, a hercegnő mindkettőből 101-et és Brill 3-at. Némi napfény tűzött át a lombokon. A kutya elnyúlt a hátára a mohán, a szemét elfödte a füleivel, hogy védje a fénytől (húzd be a lapátokat, mondta a hercegnő). Homályosan abban bízott, hogy míg felhangzik a jel a visszatérésre, a hercegnő odatesz egy lapulevelet felhevült pofájára.
JELZŐLÁMPA
2.9. Pontosan tizenegy óra negyvennégy perc volt, amikor a hercegnő a zebrához ért. A kereszteződésnél az átkelést Babylas nagybácsi négyszínű jelzőlámpája irányította. Egyik kezében a (banános) myrtilles kosár, a másikkal Brill kezét fogta, akinek nagy ibolyakék szeme mindig makulátlan fehérségén csüggött. A kutya várt, őrizte a másik három gyümölcskosarat. A mese pontosan megjelöli, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, és ha a mese pontosan megjelöli az időt, azért teszi, mert az időpontnak pontosnak kell lennie a mesében, mivel ugyanolyan fontossága van a mesében, mint bármi másnak, ami benne van, és a mese most idekapcsolja, mert így kell, hiszen a haszontalan kitérőkben és a szükségtelen bővítésekben sem szokás eltüntetni a mese idejét, ahogy a hallgatókét sem szokás. Tehát a mese azt mondja, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, akkor tizenegy óra negyvennégy perc volt, egyébként most már tizenegy óra negyvenöt. A jelzőlámpa szabadra váltott. El kell Önöknek mondani, hogy azon az úton, amely az erdőt a folyótól elválasztotta, s amely párhuzamosan futott a folyóval Babylas nagybácsi mezőjén, a forgalom nem volt jelentős. 8 órakor jött az elöljáró kocsija, 9-kor a péké, 1 órakor a sürgönykihordó, aztán egy ilóta tizenegy órakor, de gyalog. Néha délután feltűnt az útkaparó, talicskájáról egy mázsa sódert terített szét egy százméteres mezsgyén. Olykor, még ritkábban egy hasznavehetetlen Michelin-útikönyvvel felszerelkezett utazó. A karambol veszélye a lehető legcsekélyebb volt, csak akkor nőtt meg, amikor a mese minden évében, február elsején megjelent a fiatal Bartleby, a Babylas nagybácsi erdejében lakó sündisznó, akiről a Times nem tette közzé, hogy eljegyezte az ifjú Briolanját, az út és a folyópart között, a kastéllyal szemben lévő, “vörös áfonyás”-nak nevezett részen lakó sündisznókisasszonyt. A veszély megnőtt, mivel mint minden sündisznó, Bartleby egy kicsit rövidlátó, ráadásul elképesztően szórakozott is volt. Tehát szörnyű veszélyekkel járt, amikor elővigyázatlanul átment az úton, hogy jegyesét meglátogassa. Itt a mese a nyilvánosság erejét felhasználva megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy ismételten felemelje szavát a sündisznocídium ellen, mely bűnt a gépkocsivezetők követik el Franciaország országútjain. Hazánk nagy gyalázata ez. A veszélyt elhárítandó, Babylas nagybácsi tüstént elhelyeztetett a hercegnővel és a kutyával egy jelzőlámpát, azt, amelyikről a mese most mesél. Ez a jelzőlámpa négyszínű volt, cinóbervörös, sárga, almazöld, szürke és csipkerózsaszínű – ez nem öt színt tesz ki -, a szürke nem szín. Bartleby igazából csak erre az utóbbira reagált, mert, mint mondta, menyasszonyának, Briolanjának a nyelvecskéjére emlékeztette. Bartleby tehát a rózsaszínen ment át, a hercegnő a cinóbervörösön, a postás és a lovaskocsik az almazöldön mentek át, senki nem ment át a sárgán, a csigák, a hangyák és a sáskák a szürkén mentek át. A külföldieknek szánt 1003 nyelvű felirat ismertette a használati utasítást. És ha Babylas király étkezés utáni sétáját végezte, a négy szín egyszerre világított. “Nekem négyszínű a jelzőlámpám”, szerette ismételgetni az elöljáró jelenlétében a megsokszorozott kastélyok nemzetközi kongresszusain. Tizenegy óra negyvenöt perc volt. A jelzőlámpa cinóbervörösre váltott.
DRÁMA
2.10. 11 óra 45 volt és a jelzőlámpa cinóbervörösre váltott. Egyik kezével Brillét fogta, a másikban a (banán)-myrtilles kosarat tartotta, amikor a hercegnő a zebrára lépett, hogy átmenjen az úton. Ekkor mennydörgő robaj hallatszott, és egy lovas tűnt föl a távolban. Fekete páncélt viselt. A lova fekete volt. A jobb kezében tartott lándzsa fekete. Balkezén a kesztyű fekete. De nem volt mindenütt fekete. Lova lélekszakadva vágtatott, fehér porfelhő kavargott a nyomában, fel a kék égre, majd szitálva alászállingózott a zöld fűre. Hihetetlenül röpke idő alatt tette meg a Babylas nagybácsi jelzőlámpájáig tartó távot, de ahelyett, hogy megállt volna, amint azt a feltűnő és jól belátható helyre kirakott 1003 nyelvű felirat olvastán tennie kellett volna, s amely felirat azt is rögzítette, hogy a cinóbervörös szín a hercegnőnek szól, nos, ahelyett, mondom, megrántotta a zablát a zebránál, ugratott, anélkül, hogy sebességén iótányit is csökkentett volna, és ugyanabban a pillanatban, ahogy átzúdult, balra kihajolt a fekete nyeregből, fekete kesztyűs bal kezével magához rántotta a szegény Brillt, kitépve őt a hercegnő kezéből, átvetette a nyeregkápán a reszkető testet, a paripa folytatta őrült vágtáját Babylas nagybácsi útján, majd nemsoká fehér porfelhőbe burkolózott, amely, amerre ment, keringett, föl a kék ég felé, hogy később közönyösen szállingózzon alá a rét zöld füvére. Tizenegy óra negyvenhat perc volt. A patadobogás elhalt a messzeségben. A jelzőlámpa “csipkerózsaszínűre” váltott. Ám a paták szétdúlt helyszínt hagytak maguk mögött: a myrtillek szanaszét a zebrán; a hercegnő megnémult a döbbenettől, a kutya hangosan vonított. Ebben a pillanatban a lassan enyésző porfelhőből kibukkanva megjelent, az ellenkező irányból, egy fiatalember. Az elébe táruló látványt egy pillantással felmérve rájött, hogy a mezőn dráma zajlott le, s így kiáltott: “mi ez? mi van önnel? mi történt?” “Ön kicsoda?”, kérdi a hercegnő. “Csillagász vagyok és Bagdadból jöttem”.

 

Szigeti Csaba fordítása

 

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 1. rész

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)
Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát. A félfogadások többsége a tanfelügyelőségen zajlott le, a jó kapcsolatokkal rendelkezők azonban inkább a polgármesteri hivatal, míg az igazi smecherek[i] a városi pártszervezet kegyeire utaztak. Szép, nem szép, akkoriban így csinálták ezt a legtöbben, aki meg nem, (mes­tersége nem lévén) mehetett árkot ásni, utcát seperni, stb. Szóval nagy volt a várakozás, feszültség, amit egy váratlan értekezlet bejelentése a pattanásig fokozott.

– Ezek már megint kitaláltak valamit! – aggodalmaskodtam, miután én is kaptam egy értekezletre hívó levelet.
– Nem akarlak megijeszteni, de itt gáz lesz – jelentette be göndör hajú, bogárszemű feleségem.
– Miből gondolod?
– Hát… olyan megérzés. Adja isten, hogy ne így legyen.

A tanácsteremben jókora tömeg szorongott: tanítók, tanárok, valamennyi szerződés nélkül maradt helyettes. Az asztalnál az őszes hajú, kissé molett vezér elnökölt, mellette két főtanfelügyelő, no meg a mellőzhetetlen párttitkár jegyzetelt.

– Kedves kollégák! – köhintett a tiszteletreméltó nagyasszony.

Egy pillanat alatt csend lett, kezdődhetett a színjáték. Merthogy az lesz, meg mertem volna esküdni. Vajon miben sántikál ez a kimért modorú, bujkáló tanguru, akinek a jelenlétében még a főinspektorok is lehalkítják a hangjukat?  Szinte egész évben nem láttuk, az ügyfélfogadásokat kivéve, bár nem egy kollega, köztük én is hetekig ott kilincseltünk a tanfelügyelőségen munkáért. A felügyelők jöttek-mentek, néha beviharzott egy-két szülő, iskolaigazgató, egyedül neki sikerült láthatatlannak maradnia. Hogy miként csinálta, rejtély, és most tessék, itt áll előttünk. Még somolyog is a jó asszony. Jóakaratúan, kedvesen, ahogy még sohasem láttam mosolyogni őkelmét.

– Azért hívtam össze önöket, hogy megvitassuk a szuplinitor szindrómát.

A teremben még a légy zümmögését is meglehetett hallani.

– Tudjuk, hogy sokan komoly áldozatot hoztak a tanügyért, ám önök a nehézségek ellenére is kitartottak mellettünk. Pártunk és Kormányunk nagyra értékeli a pedagógusok hűségét, ezért elhatározta, hogy megjutalmazza önöket.
– Éljen! – kurjantotta el magát egy kefefrizurás tanító.
– Mennyivel? – érdeklődött egy kopaszodó kollega.
– Ejnye, Bondics úr! Magát csak a pénz érdekli! – pirongatta meg derűsen a nagyasszony. – Van a jutalmazásnak más, hatékonyabb módja is.
– Például! – rikkantotta el magát egy díjbirkózónak látszó szuplinitor.
– Kérem, csak sorban, fegyelmezetten! – utasította rendre a vezér jobb keze, egy nőügyeiről hírhedt „főfelügyelő”. – Iratkozzanak fel, aztán várják meg, amíg szólítjuk.
– Például egy katedra. Végül is ezért vannak itt, vagy tévednék?
– Éljen! – tapsolt lelkesen a kefefrizurás, aztán észbekapott, és üres tekintettel meredt a semmibe.
– Íme, a felajánlott katedrák névsora! – lebegtetett meg a vezér-tanfelügyelő egy ívpapírt. – Tanulmányozzák át otthon, válasszanak ki egy iskolát, és mi akár véglegesítjük is önöket. Egy pillanat, felolvasok néhány nevet a listából!
A pedagógusok csalódottan hallgatták az istenháta mögötti falvak, községek jegyzékét. Ezek voltak azok az iskolák, ahol, munkanélküliség ide, tanári túltermelés oda, soha senki sem óhajtott oktatni.
– Tessék, lehet jelentkezni! – biztatott nyájasan bennünket a fővezér. – Bondics elvtárs! Che­rechiu kollega!

A kopasz és a kefefrizurás zavartan néztek másfelé.

– Más nincs? – kockáztatta meg egy nyúzott arcú, agyonstrapált pedagógusnő. – Már úgy értem, olyan helység, ahova legalább navetázni[ii] tudnánk?
– Miért, máshol nem élnek gyerekek? – szólt közbe ingerülten a párttitkár.
– De igen, csak…
– Akkor mi a probléma? Gyerek van, iskola van, s miután ön dolgozni szeretne, fogja magát és odaköltözik. Egyszerű, nem?  Így mindnyájan jól járunk: ön is, a gyerekek is meg a falu is, mert a falut, hogy szeretett elnökünk szavait idézzem, fel kell emelni. Eleinte biztos nehéz lesz, de ennyi áldozatot önök is hozhatnak a hazáért.
A nő elsavanyodva ült vissza a helyére. Ellentmondani nem mert, de nem is helyeselt a magas homlokú, szúrós szemű kádernek.

– Jaj, kollegák, ne tolongjanak már úgy egy papírért! – ironizált a főnöknő. – Senki? Gondoltam. Ebben az esetben javasoljuk, helyezkedjenek el a tanügyön kívül valahol, mert ez a mostani állapot sehogy sem tartható. Ami munkahelyünk van, azt mi mindig kiosztjuk. Aki kimarad, menjen el ügyintézőnek, kultúrházi metodistának vagy egy… gyárba, ki a mezőkre, ahol tárt karokkal várnak magukra. Tudniillik a tanügyben, nem riogatásképpen közöljük, nem sok jóval biztatjuk. Azt, ugye, tudják, hogy a jövőben csak az a pedagógus taníthat, akinek a főiskola vagy egyetem elvégzése utáni ötödik, hatodik évben sikerül véglegesítő vizsgát tennie. És ez nem minden. Miután túl sok a szuplinitor, másfelől nepotizmussal[iii] és hasonlókkal vádolnak bennünket, önöknek, helyettes tanerőknek külön versenyvizsgát szervezünk, amin meg is lehet bukni, ugyebár. Hát csak ennyit akartam mondani – fejezte be beszédét a vezér-tanfelügyelőnő.

A szuplinitorok megbotránkozva zúgtak fel, de csak a kopaszodó tanár jelentkezett szólásra.
– Köszönjük a tájékoztatót. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de valahogy úgy érzem, mintha már vizsga nélkül is megbuktam, és egyre azt kérdezem magamtól, vajon miért tanultam ennyi éven keresztül. De hagyjuk, ez egyedül rám tartozik. Önöktől csupán azt bátorkodom kérdezni, adnak-e valamiféle ajánlást, ha már ilyen bölcsen eltanácsolnak a pályáról.
– Sajnáljuk, de ezt már önöknek kell megoldaniuk. Nekünk ehhez nincs kompetenciánk – tárta szét a kezét a tanfelügyelőség főnökasszonya.
– Márpedig e nélkül aligha kapunk munkát a városban. Legalábbis én nem kaptam. Amint megtudják, ki vagyok, már vehetem is a kalapom. Hogy miért félnek tőlünk ennyire, nem tudom. Talán azt hiszik a tisztelt mesterek, mérnökök, hogy előbb-utóbb kényelmetlenné válunk a számukra. Mert egy tanár mindent lát, analizál, mérlegel, sőt, ellent is mond időnként.
– Így van! – bólintottak rá a többiek.
– Ilyen nincs – tiltakozott a párttitkár. – Nálunk senki sem diszkriminál, és munka is van, higgye el, miután a szocializmusban elsőrendű jogunk, s egyben kötelességünk is dolgozni.
– No persze, ezért somálok[iv] két diplomával a zsebemben – dünnyögte alig hallhatóan az előttem hadonászó kollega.
– Parancsol?
– Ácsi, Bondics úr! – súgtam oda figyelmeztetően. – Ne húzzon ujjat ezekkel!
– Mondom: még ez a szerencse – fogadta meg tanácsomat a melegtől, de még inkább saját gondolataitól verejtékező szuplinitor. – Éljen a párt és szeretett elnökünk, Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok géniusza!

A pedagógusok el kezdtek ütemesen tapsolni, elénekeltük a himnuszt, és még letörtebben, mint ahogy jöttünk, távoztunk.
– Gyere, meghívlak egy fröccsre! – karolt belém Bondics úr.
Volt a tanfelügyelőség mellett egy hangulatos „cafebar”. Többnyire ide szoktak betérni a tanárok egy-egy audiencia után csevegni.
– Mit hozhatok? – dülöngélt elénk egy borzas hajú felszolgáló.
– Egy kávét.
– Nekem egy jó hideg fröccsöt – törölte meg izzadt homlokát a tar fejű. – Mindjárt megüt a guta ebben a melegben. Mit szólsz hozzá, megint mivel rukkoltak ki a fejesek?
– Nem pontosan ezt vártam, de hogy semmi jót, az bizonyos.
– Melyik iskolában okítasz?
– Egyben sem. Erre a tanévre nem hagyták jóvá az instanciám.
– A fenébe! Ez bizony tragédia. Egyébként köszönöm, amiért észre térítettél a gyűlésen – fogott kezet velem hálásan.
– Itt a pezsgő, tanár úr!
– De kérem, ki a franc kért magától ilyesmit?
– Az a vörös hajú tanár küldi attól az asztaltól – mutatott a pincér egy jókedvű, tarkabarka csoportra.

Bondics csókot dobott a fent nevezett úr felé.

– Micsoda mázlista! Ennek megint sikerült!
– Micsoda?
– Valami jó katedrát kifogni. Különben meleg, és azt hiszem, szerelmes belém a nyavalyás.
– Beléd.
– Belém. Ahogy elnézem, a többiek sem igen gyászolnak. Látod ott azt a napszemüveges, bögyös hölgyeményt?
– Látom.
– Gimnáziumi tanárnő, pedig még főiskolai végzettsége sincs.
– Ő is szuplinitor?
– Akárcsak te, én meg az egész társaság. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy te egyet sem ismersz közülük?
– Én falun tanítok, vagyis tanítottam, de már annyian vagyunk tanárok, hogy lassan-lassan innen is kikopunk.
– Nagyjából, kivéve a napszemüveges csajt, azt a harcsabajszú legénykét meg a társait, akik mindent el tudnak intézni.
– Ilyen ügyesek?
– Ilyen smecherek. Itt van mindjárt példának a napszemüveges barátnőnk! Egy elit gimnázium igazgatójának a macája, de egy ezresért a pedellussal is lefekszik. A harcsabajszú a polgármester rokona, a meleg pedig… Megmondjam? Spicli, a Securitate egyik téglája. Úgy ám, nyitott szemmel járok én, kollega, és amit eddig láttam, hallottam… Hát arról akár könyvet is írhatnék.
– Amit senki sem adna ki – jegyeztem meg finoman.
– Mindegy, itt őrzöm a fejemben, és ha fordul a kocka, mert fordul, még bestseller is lehet belőle.
– Csakhogy megjöttél! – várt otthon türelmetlenül a feleségem. – Halljuk, mi újság! Szerződtetnek vagy ismét skartba tett a naccsága?

Elmeséltem, mi történt, utána napokig azon törtem a fejemet, miként járjak túl a vezér eszén valahogy. Ha azoknak ott a cafebarban sikerült, én sem leszek butább, mondjuk, egy melegnél.

– Kár a gőzért, rafináltabb nő ez, mint képzeled – elégelte meg tépelődésemet élet- és sorstársam. – Légy rugalmas, és fogadd el, amit a tanfelügyelőség javasolt.
– Más szóval: vállaljak iskolán kívüli munkát szerinted. Köszönöm a tanácsot. Meghat, hogy ilyen együtt érző vagy.
– Ez van, ezt kell szeretni – vont vállat józanul. – Egy fizu nem fizu, ennyiből nem élünk meg, kollega!

Mit tagadjam, kissé szíven ütött ez a józanság. Elvártam volna, hogy ezt mondja: Sebaj, egy fizu is fizu! Majd szépen beosztjuk, amíg ismét felszabadul valahol egy katedra. Egy dologban azért tévedett, mert igenis kifogtam a vezér-tanfelügyelő asszonyon. Legalábbis akkor azt hittem. Utolsó próbaként célba vettem egy főtanfelügyelőt. Bejelentkeztem hozzá kihallgatásra, s miután ezúttal sem ajánlottak fel katedrát, előhúztam egy borítékot.

– Mi az, megőrült! – nézett össze a jegyzőkönyvvezető írnokkal. – Meg akar vesztegetni, tanár úr!
– Eszemben sincs, nézze csak meg a címzettet!

Către tov. Elena Ceauşescu primvicepresedinte al presedintelui R. S. R. (Magyarul: Elena Ceauşescunak elvt-nak, az RSzK elnökének első miniszterelnök-helyettesének.)

A hosszú nyakú, szikár ember szeme megrebbent.

– Mi… mit akar ezzel a levéllel?
– Hogyhogy mit? Hát elküldöm. Hadd tudják meg odafent, hogyan építjük a szocializmust mi, váradiak idelent.
– Tudják azok, ne féljen. Kollega, kollega, okosabbnak hittem magát, sőt, lojálisabbnak is, ha érdekli. Ha ezt a főnökasszony megtudja… Elnézést! – fordult a társához, és élénk beszélgetésbe merültek.

Pár pillanatig vártam, feszengtem, aztán látván, hogy ügyet sem vetnek rám, elköszöntem a manustól.

– Viszontlátásra! Apropó: katedra! Mielőtt bármit tenne ezzel a levéllel, a maga helyében bejelentkeznék a vezérnél. Ki tudja, hátha találnak magának mégis valamit – kacsintott rám cinkosan.

Találtak is, naná, hogy találtak! Pontosan úgy, ahogy számítottam, mert szép, szép dolog a tehetség, diploma, azért a félelemnél nincs jobb ajánlólevél a világon. És kitől tarthatott akkoriban legjobban egy nagyasszony? Hát a Kárpátok géniuszának a nejétől.

 

(A szerző fotója.)

 

 

[i] Élelmes, fondorlatos emberek. (rom.)

[ii] Ingázni. (rom.)

[iii] Állások betöltésében a rokonok előnyben részesítése. (ol.)

[iv] Magyarosított román szó. (a şoma: munka nélkül van)

 

Illusztráció: (André Derain – Charing Cross Bridge)

Ha Feri bácsi részeg

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.