Címke: próza

Mellékszereplő

Az asszony csendben kavargatja az ételt a tűzhelynél, néha megkóstolja. Elkészül, félrehúzza, fedőt rak rá. Az asztalra két mélytányért pakol, mellé kanalat. Fél hét. Az ajtóban megjelenik a férj tinédzser fiával. Hanyagul lerúgják a gumicsizmát az előszobában, mellé a munkáskabátot, kezet mosnak. Asztalhoz ülnek. A nő az ételt egy fa alátétre teszi, merít az urának, majd a fiúnak. A kenyeret kibontja a konyharuhából. A férfi tör belőle, aztán a fiú is, kanalaznak. Az anya kiviszi a teraszra a csizmákat, egymás mellé rakja, kabátokat felakasztja. Visszamegy, ételt merít magának, leül a stokira a tűzhely mellé. A férfi szörcsögve eszik, krákog néhányat, ruha zsebkendőbe fújja az orrát, összegyűri, törli a száját. Bemegy a szobába, bekapcsolja a televíziót, a hangerőt maximumra húzza, ledobja magát a fotelba, később fia is követi. Az asszony összeszedi az edényeket, a tányérból a maradékot a disznóknak áztatott darára önti, edényeket elmosogatja. Fölkavarja a forró víztől megdagadt kukoricadarát, hideg vízzel folyósítja, kendőt rak a fejére, csizmát húz a folyosón és elindul az ólak felé. A disznók a kerítésnek ugrálva, zajos röfögéssel várják. A moslékot négy részre osztja, vályúkba önti. A vödröket kiöblíti, lefordítja. Merít egy kanál kevert szemes takarmányt és a tyúkok elé dobja, azok egymás hátára ugrálva próbálnak hozzáférni. Friss darát mer a vödrökbe, lemossa a bélsarat a csizmájáról, bemegy. A folyosón leveszi a csizmát, rendben lerakja, a tűzhelyen felforrt vízzel a darát leforrázza, megkeveri, lefedi. Kezet mos. Eltörli az edényeket, elpakol, letörli az asztalt, varrógépet vesz elő, rongyos munkásruhákat foltoz. Sötétedik. A varró eszközt elpakolja, foltozott ruhákat összehajtja, kendőt és csizmát húz, bezárja a tyúkokat, disznókat. Bélsarat lemossa, bemegy, csizmát, kendőt leveti, lerakja. Ruháját a mosógépen összehajtogatva lepakolja, megfürdik, hálóinget vesz, bemegy a szobába. Az ember hortyogva veszi a levegőt a puha ágyban túlharsogva a televíziót. Lekapcsolja a készüléket, felkapcsolja az éjjeli lámpát, összeszedi a szőnyegről a munkásruhákat, a fiú szobájában is, kiviszi a teraszra, felakasztja. Bezárja az ajtókat, lekapcsolja a villanyt, bebújik a hitvesi ágyba háttal az urának.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Three Pair of Shoe)

Abrazo

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)

Fogadj szót! (Fordított idő III.)

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Kutatási napló

Szeptember 19.

Ma megkerestem Tóth tanár urat, és vázoltam neki az elképzelésemet a szakdolgozattal kapcsolatban. Azt mondta, ez egy bejáratlan, szűz terület, nosza, vágjak bele. A címötletemet (Héraklész horoszkópja) természetesen elutasította. Most kereshetek valami konszolidáltabbat.

Október 9.

Hosszas mérlegelés után megvan a tökéletes cím! Héraklész tizenkét munkájának vizsgálata az állatövi jegyek tükrében. Tóth tanár úr azonnal elfogadta. Azt mondta, nézzek utána, foglalkozott-e már más is a témával, egyrészt, hogy lássam, mi feltárt és mi feltáratlan, másrészt, mert a már megírt művekben további szakirodalomra bukkanhatok.

November 5.

Mérges vagyok, kezdem úgy érezni, hogy tökön böktem magam a témaválasztással. Amit eddig találtam, szinte kivétel nélkül ezoterikus szemét, vagy tévút. Azért egyetlen ígéretes műbe belefutottam: The Labours of Hercules – an astrological interpretation Alice Bailey tollából. Tóth tanár úr egyetértett velem, hogy ezt jó lenne megszerezni.

December 7.

Kezdődik a vizsgaidőszak, egy kicsit kénytelen leszek hanyagolni a diplomamunkámat. Viszont minél inkább elmerülök benne, annál furcsább dolgokra leszek figyelmes. Alice Bailey 1880-1949 között élt, és rengeteg ezoterikus témával foglalkozott. Meditáció, telepátia, fehér mágia. Hatással volt a New Age mozgalmakra és a teozófiára is. Ráadásul az a könyve, ami nekem kell, a halála után bő húsz évvel jelent meg. Mindegy, valahogy csak megszerzem. Most megyek Tóth ZH-ra tanulni, nehogy a végén még épp nála kapjak be egy lövést.

Január 18.

Túl vagyok a vizsgákon, térhetek vissza a gályapadra. A Károlyi Kastély Könyvtárában van egy példány a könyvből. Franciául! Kétszeres baklövés. A végén még tényleg meg kell rendelnem az Amazonról, tizenöt dollárért. És Tóth tanár úr finoman utalt rá, hogy ehhez a témához nem ártana az angol mellett németül, latinul és ógörögül is olvasni. Szívesen kölcsönadja a nyelvkönyveit. Hát kösz!

Február közepe.

Végül is sikerült pdf-ben megszereznem a könyvet. Nem könnyű olvasmány, ám annál érdekesebb. Ami viszont még inkább az, hogy ma a könyvtárból hazafelé jövet úgy éreztem, mintha valaki követne. Tóth tanár úr azt tanácsolta, pihenjek egy hetet, nem fog ártani. El is mentem tegnap a Sörházba, de csak annyit értem el, hogy alaposan eláztam, és most hasogat a fejem. Nem érte meg.

Március idusa.

Csak, hogy stílszerű legyek. Tegnap apám halászlét főzött, amit imádok, viszont feltörték a gmailemet. Nem töröltek semmit, de azért kiakadtam. Jelszót változtattam, az eddigi hétről tizenkét karakteresre. Ezt törjék fel, ha tudják!

Április 15.

Dörömbölésre ébredtem. Kibotorkáltam, és két öltönyös fickó állt az ajtómban. Azt mondták, nyomozók, és bejelentést kaptak, hogy kábítószert tartok otthon. Valami isteni sugallat hatására elkértem az igazolványukat, mire némi izmozás után elhúztak. Mi a fene volt ez?

Május 14.

Összejöttem egy csajjal! És megint vizsgaidőszak van, de most ez sem tudja elrontani a kedvem. Szőke, kékszemű, harmadéves a néprajzon. Vallásantropológiával foglalkozik, és nagyon érdekli a kutatási témám. Tudni akarja, meddig jutottam.

Június 7.

Megint kipipálhatok egy szemesztert! Most lesz bő két hónapom a szakdogával foglalkozni. Lili meghívott magához Debrecenbe. Azt mondta, a városnak rejtett szabadkőműves szimbolikája van, talán össze tudom kötni a témámmal. Tóth tanár úr viszont kórházba került. Még őt is meg kell látogatnom.

Július 12.

Ma kaptam egy levelet a pécsi Pálos rend tartományfőnökétől. Tóth tanár úr meghalt. Rák. Ő volt vele az utolsó óráiban. Hagyott számomra egy üzenetet, amit csak személyesen fog átadni. A debreceni kutatásom után elmegyek hozzá. Meg fogom nézni a pécsi szabadkőműves emlékeket is. Tudom, ezzel kilépek a témám kereteiből, de a konzulensem halála úgyis mindent megváltoztat.

Augusztus 19.

A telefonomon írok. Lili elhagyott, és ellopta a laptopomat. Még szerencse, hogy mindent felhőbe mentek. Tóth tanár úr utolsó üzenete az volt, hogy hagyjam ezt a témát. Túl nagy falat nekem. Veszélyes rám nézve. De én nem adom fel! Végigcsinálom, felderítem ezt a furcsa ügyet, ha addig élek is. Éjszaka van, én a kihalt városban sétálok a Barbakán felé. Észreveszem, hogy a Zsolnay-szobor talapzatán apró, ám mívesen kialakított pentagram virít, egy csúccsal lefelé. Nagy, fekete autó közeledik felém. Lassít, megáll. Bejegyzés vége.

(Illusztráció: Jimmy Lawlor)

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.

 

 

Hogy egyem a szívüket (Fordított idő III.)

Az állatok jobbak. Tisztábbak, fegyelmezettebek. Nem sopánkodnak szemforgató módon, ha éhségükben fel kell falniuk a szeretteiket. És nem óbégatnak, mikor velük is így tesznek.
A Sjönnek hívott, hatalmas öregember  a legképmutatóbb fajtának látszott. Tömi magába a lencsét, de közben lelkesen ócsárolja a háziasszonyt. Kár volt eljönniük otthonról. Micsoda világ ez, ó borzalom! Ha nem lenne olyan éhes, talán prédikálna is az otthon szentségéről. A családtól, a nyugalomról, a szeretetről. A világ bűnös, rossz, de előbb hadd rágjam meg, különben éhen halok.
Miközben Knut a félhomályos ajtókeretben leselkedett, vigyorogva intett Frederikjének, aki fáradhatatlanul hordta föl-alá a tálakat.
Az asztalfőn prédikáló öregember, ez a Sjön nevetséges volt, de egy csöppet sem látszott idegennek. A csámcsogva falatozó, tizenhárom vadmalac viszont egészen különleges fajzatnak tetszett. Mintha testvérek volnának… Mind a tizenháromnak egyformán göndörödött a haja, és furcsán violaszínű volt a szembogara. Gyapjúból kötött, barna lebernyegeikben nem hajósoknak, hanem a birkanyájat dudaszóval terelgető, félvad pásztoroknak tűntek. Az öregemberen is ilyen rongyok fityegnek, de ő a vonásai miatt mégiscsak úgy festett, mint egy kiszolgált, öreg katona.
Micsoda búvalbaszott szerencsétlenek!
Frederikje pedig csak sürgött-forgott tovább, hol sóért, hol ecetért szaladt, de ők tizenöten csak rendületlenül faltak tovább. Annyira önelégültek és ostobák, gondolta Knut, hogy egy pillanatra sem emelik föl a fejüket.
De nézd csak! Az öregemberrel szemközt ülő asszony még egész fiatalka. Ócska, kézzel kötött rongyok helyett ügyesen szabott köpenyt visel – ez a nő biztosan nem egy pásztorkunyhóban nevelkedett. A szembogara hasonlít a tizenhárom vadmalacéhoz, a haja is ugyanolyan torzonborz és hullámos, de az arcából és a tartásából sugárzik valami kiismerhetetlen álnokság. Ráadásul ő sem tud evés közben csendben maradni, annyit beszél, mintha fizetnének neki. Nem vagy még fáradt, nővérem? Nem akarod, hogy eltemessük a gyerekeidet? Nem szeretnéd, hogy elkísérjünk a rokonaidhoz? duruzsolta egyfolytában.
Hogy ez micsoda visszataszító perszóna!, gondolta Knut. Lelkifurdalás nélkül megzabálja a szegény özvegyasszony utolsó lencséjét, és közben szipogva érzékenykedik.
Mondd csak, drága nővérem, miben segíthetünk?
Frederikje úgy tett, mintha nem is hallaná.
Ám ebben a percben a nő háta hirtelen megmerevedett, mintha észrevette volna, hogy a nyitott ajtóból figyelik. Knut rögtön hátrébb húzódott: számtalan éjszakai portya után pontosan tudta, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem az összes érzékszervünkkel. A fülünkkel, a hajunkkal, a tallpunkkal, a bőrünkkel,
A gyerekek és a nők (különösen az ilyen rókafélék) mindig megérzik, ha idegen lopakodik mögéjük.
– Milyen furcsa, drágám – fordult Frederikckjéhez az idegen nő – itt élsz Northumbriában, de hozzánk mégis dánul beszélsz!
Frederikjének szerencsére vágott az esze.
Vigyorogva elhadarta, hogy drága mamája és a papája még mindig Helsingőrben él, ő csak kilenc esztendeje telepedett le Normandiába. De amíg él, nem felejti el Dánia zöld mezőit és gyönyörű egét…
Knut elvigyorodott, ám az idegen nő gyanakvását nem lehetett egyszerűen elaltatni.
Gyorsan felállt, és mint aki másra sem vágyik, csak egy kellemes nézelődésre, és megindult a fönti hálószobák felé.
Olyan határozott volt, hogy a talakat cipelő Frederikje nem tudta megállítani.
– Mondd, nővérem, hogy lehet, hogy ebben a házban nincsenek gyerekjátékok?
Frderikje, aki most már megrémült, gyorsan odakiáltott neki valami butaságot.
De az asszony, akit a többiek Rioldának hívtak, egy percre sem hagyta abba a kutakodást. – Hogy lehet, drága nővérem, hogy a te házadban csak öregasszonyoknak való ruha van?
Az asztalfőn trónoló Sjön elégelte meg ezt a nevetséges faggatózást. Teli szájjal rámordult a feleségére, hogy ne sürögjön-forogjon, ne turkáljon a ládákban, viselkedjen hálásabban, ne faggatózzon, és tartsa tiszteletben a háziak bánatát. És mindenekelőtt mondjon köszönetet a háziasszonynak.
Az asszony persze a füle botját sem mozdította.
Knut elmosolyodott, és óvatosan a kapu felé hátrált. Elviselhetetlen ez a perszóna, álnok és képmutató, de legalább több esze van, mint a szakállasnak.
Ahogy kiért az utcára, megütötte a fülét az emeleten turkáló nő óbégatása: Mennünk kell innen, Sjön. Ne maradjunk itt, ez valami csapda…  Ó, jaj, szörnyű, szörnyű!

Knut szívesen széttépte volna a ripacskodó fiatalasszonyt, a gyapjúrongyokba göngyölt, bamba fiúkat, a málészájú, korlátolt vénembert, de gondolnia kellett a váltságdíjra. Hiszen a hadjárat, a partvidék elfoglalása nem járt túlságosan fényes eredménnyel. Járványokkal megvert, szegény vidék ez, errefelé csak zab és rozs terem, még a kolostorokban sincs más, csak néhány, selyemdarabba tekert, rohadó csontocska. Ha épp nem éheznek az emberek Northumbriában, akkor elássák a föld mélyére a garaskáikat. Telente ócska ruhában fagyoskodnak, nyáron meg látástól-vakulásig törik a köves talajt. Jámbor emberek. Ó, Szent Bandiamus, ó, Szent Humpréciusz, segíts meg!  Hogy egyem a szívüket.
De amikor meghalnak, őszintébbek lesznek. Barátságosan rávigyorognak Knutra, az igazi szabadítójukra, hajlonganak vagy kezet csókolnak, és mint akiket megbűvöltek, örömmel engedelmeskednek. A nők szégyentelenül széttárják a combjukat, a kicsik zokszó nélkül, jókislányok, jókisfiúk módjára lekuporodnak. Érted jöttem. Az apád vagyok, szokta mondogatni Knut a foglyainak, akik pár perc múlva abbahagyják a vonyítást, hogy a holtak országában neki szolgáljanak.
Hiszen minden halott gyerek az ő fiacskája. Minden halott asszony az ő menyasszonya.
Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kellett fosztania a halál dicsőségétől, és át kellett adnia a rabszolgakereskedőknek. A legfenségesebb nyugalom nem a szolgáké, hanem a halottaké. Csak akkor tapasztalod meg a legtökéletesebb, a legmaradéktalanabb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád nem szeretett annyira, mint az ilyen kiválasztottak, akik agóniájukkal megajándékoztak a megistenülés pillanataival.
Vénséges vén emberek rogynak a lába elé. Az apám vagy, suttogják szent odaadással.
A halálra ítéltek mind szépek és különlegesek, de köztük is van egy-egy szebb és különlegesebb. A fríz partvidéken megvívott egy kamaszfiúval, aki egy felgyújtott városban egy nevetségesebn óbégató anyát és öt kisgyereket védelmezett. A halálfélelem megsokszorozta a fiúcska erejét, ezért Knut egy kicsit eljátszadozott vele. A lángoló viskó előtt elnyújtotta a párbajt, hogy a suhancnak megjöjjön az étvágya, bátrabb legyen, reménykedjék a győzelemben.
Minél nagyobb az elszántság, annál édesebb a megadás. Ki ne tudná?
Ő, Knut minden halotthoz egyformán igazságos, nőket-férfiakat, öregeket-gyerekeket is megajándékoz a szerelmével. De milyen mámorító volt akkor a meglepetése, mikor a páncél alatt kitapintotta a még meleg lánytestet!
Ez a lány – vagyis a lány, ahogy magában szokta nevezni – nem bújt el, nem esdekelt,  nem csókolgatta a csecsemőjét, nem imádkozott birka módra, nem ajánlotta magát a vikingek jó szívébe, nem jajgatott eszelős módon, de még csak nem is szorongatott keresztet, hanem felöltötte az apja fegyverét, és párbajt vívott egy nála kétszer nagyobb katonával, aki annyiszor kelt és feküdt a halállal, míg eggyé nem vált vele.
Knut szíve bizony nem is maradt érzéketlen: jegyesének tekintette a lányt, és a tábortűznél úgy hencegett vele, mint a leggyyönyörűbb feleséggel.
Van-e sötétebb szín a feketénél? A megalvadt vér fekete ugyan, de emlékezik a vörösre, a szenvedélyre.
Az engedelmes Frederikje, az ő dán rabszolganője eme „lány” nyomában sem érhet. Pedig  bármire képes lenne, hogy mentse a bőrét, Knut parancsára jóllakna akár emberhússal vagy kukacokkal is. Minek? Mire jó ez az egész? A végén úgy sefog neki irgalmazni. És ott az a másik asszony, akit Rioldának nevez a megbízó. Ravasz, álnok teremtés, az efféle nőszemély aljasul belerúg a lábadba, ha a nyakát szorongatod. Egyik asszony sem érdemli meg, hogy a Halál Katonája emlékezzen rájuk.
De nem ő dönthet egyedül a foglyai sorsáról.
Egyetlen fegyver sem olcsó mulatság, ráadásul egy hajó felszerelése többe kerül, mint amennyi aranyat vagy ezüstöt találnak egy ilyen brit porfészekben. Egy olyan szegény vidéken, ahol a kölesszem is hússzor meggondolja, hogy előbújjon a földből. Egy sivár, embertelen tájon, ahol a drágaköveiket elássák a fukar szerzetesek. Ő, Knut, mit tehetne? És mit tehetne Sigurd, a kapitánya? Alkalmazkodnak, engedelmeskednek.
Rabszolgákkal szolgálják meg, hogy újra és újra hadba induljanak.
A katonát, ha már csak a harcban érzi jól magát, nem fogadják vissza az övéi. A lakomákon díszhelyre ültetik, de senki nem iszik a serlegből, amit ő megérintett. Menj innen, Knut, mosd meg a kezed, és kérlek szépen, ne érj a gyerekhez! Téged eljegyzett a háború, mondják a falusi lányok, mikor megkéri a kezüket. Sötétebb az árnyékod, mint a többieknek.
Pedig kedves halottainak, a legbátrabb asszonyoknak és férfiaknak Knut énekelni is szokott. Talán már ő sem vágyott egy zsémbes feleségre, de még egy doromboló asszonykára sem, aki hajnalonként kilopja az aranytallérokat a zsebéből, és halálra gyötri a félelmeivel. Jaj, Knut, ne olyan durván emelgesd azt a gyereket! Hát nem látod, drágám, hogy  fáj neki? 

Barátok és rokonok híján marad Sigurd kapitány és a megbízó,  a se öreg-se fiatal, se élő-se halott Al-Rakmarán.

 

Előzmény:

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)