Rózsika néni, ébredjen föl, megyünk, meglesz a műtét, ilyesmit mondhattam neki. Fölráztam álmából, mire az idős asszony kinyitotta a szemét, rám nézett, nyelt egyet, rám mosolygott, sóhajtott, aztán aludt tovább. Fölhúztam a takaróját, két kézzel alányúltam és fölemeltem, úgy vittem el ölben az orvosi szobáig. Ott a belső helyiségből nyílott egy ajtó a vizsgálóba, ahol a műtétet is végrehajtottam. Rózsika néni volt az utolsó esetem, egyedül őt műtöttem meg, és nem merném biztosan állítani, hogy az utolsó pillanatig nem reménykedhettem, hogy életben marad.

Világéletemben orvos szerettem volna lenni. Sose nyugodtam bele, hogy annakidején nem vettek föl az egyetemre. Biológia tagozatos osztályban érettségiztem, fizikából viszont gyengébb voltam, nem értem el a ponthatárt, így elsőre nem jutottam be, aztán többet nem is kísérleteztem, mert a sikertelen felvételim után rögtön behívtak katonának. Másfél év katonaság után már nem volt kedvem próbálkozni.

Jó egy éve lehettem az otthonban, névről ismertem minden beteget, tudtam mindnek a baját, a lakók között szinte alig volt egészséges, mert aki szellemileg viszonylag friss volt, az magatehetetlen, mozgásában erősen korlátozott, aki meg menni tudott, az bár inkább ne tudott volna, mert folyton azt kellett lesnünk a nővérekkel, nehogy egy óvatlan pillanatban elkalamoljon valahová. Éjszaka is, az idős ember köztudottan elég rossz alvó.

Rózsika nénit nagyon megszerettem. Mindig azt mondta nekem, fiam, nagy kár, hogy nem vagy igazán a fiam, örülnék, ha ilyen fiam lenne, mint te vagy. Én meg erre azt feleltem, nem baj, Rózsika néni, tekintse úgy, mintha a fia lennék!

Folyton panaszkodott az epéjére, azt mondta, mielőtt idekerült, nem műtötte meg az orvos, legyintett egyet az ágya fölött, amiből ő azt szűrte le, hogy erre a kis időre már nem érdemes, majd csak elkínlódik vele, kap fájdalomcsillapítót, aztán jobban lesz. Látod, fiam, hagynak szenvedni, mondta, amikor időnként ébren találtam, és megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.

Én már akkor tudtam, hogy Rózsika nénit nem fogom hagyni, csak még a módját nem láttam világosan, hogy hogyan könnyítek majd a szenvedésén.

Különben nemcsak a betegeket, hanem az összes otthonlakót sajnáltam. Emberhez méltatlan életet éltek, márpedig egy embernek ahhoz is joga van, hogy méltósággal meghalhasson, ha már az élete fabatkát sem ér. Ilyenkor legszívesebben önként megszabadulna, csak hát egyedül tehetetlen, és nincs, aki segítsen rajta. Rögtön az elején világos lett előttem, és már akkor tudtam, valamit úgyis kitalálok, mert én ezt nem nézhetem tétlenül.

Sokáig tartott a felkészülés. Rengeteg kísérlet és vívódás előzte meg, mire elszántam magam az első lépésre.

Több mint egy fél éve dolgozhattam az otthonban, mindig hétvégén voltam szolgálatban. Leginkább olyankor van szükség képzett szakemberre, mármint őrző-védőre, mert csak az ápolók és a konyhai személyzet tart ügyeletet. Hamar megtanultam a rendet, nem volt nehéz, fegyelmezett ember vagyok, nemcsak a munkám természetéből adódóan, hanem úgy általában is. Fegyelmezetlen, szétszórt embernek nem való a harcművészet. Kitartó, rendszeres gyakorlás, rengeteg edzés előzi meg a fekete övet. Egy szó, mint száz, az otthonban töltött idő alatt tudtam mindent, mi hol van, kinek mi a bogara, és, mondom, maguk az ápolónők vontak be a munkába, mert nélkülem nem bírták volna az esti feladatokat. Megszerettek, mert nyílt, közvetlen ember vagyok, de sosem tolakodó.

Egy este éppen hazafelé tartottam edzés után, amikor eszembe jutott a megoldás. Így van ez mindig, amikor az ember nem is gondol rá, akkor villan át benne a szikra, egy kósza gondolat talán. Először maga sem érti, annyira valószínűtlen, aztán hirtelen megtorpan, és mintha filmet állítana meg, visszapörgeti magában, majd újraindítja a jelenetet, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden.

A homlokomra csaptam örömömben. Tiszta, gyors és egyszerű. Nem feltűnő, látható nyomot nem hagy maga után, az ügyeletes nővér majd beírja a naplóba, hogy halál oka időskori végelgyengülés. Hetvenöt-nyolcvan év fölött bármikor számíthat rá az ember, főleg ha ilyen körülmények között él. Az orvos úgysem vizsgál agyon egy halott otthonlakót, éppen csak rápillant, ha egyáltalán megnézi, mert többnyire látatlanban aláírja a jegyzőkönyvet. Kivéve persze, ha a hozzátartozók kifejezetten ragaszkodnak a boncoláshoz, de amióta én ott voltam, ilyesmire még egyszer sem volt példa. Halál oka kiszáradás, időskori végelgyengülés, vagy hasonló. Épp elég nekik az élőket ellátni, nem érnek rá a halottakkal törődni.

Nem tudnám megmondani, milyen szempontok alapján, de mihelyt megfogalmazódott bennem a gondolat, azonnal kiszűrtem az első négy-öt páciensemet. Az elején még azt hittem, mindnél ugyanazt a módszer fogom alkalmazni, menet közben aztán módosítottam a tervemen. Kombináltam az anyagokat, hogy melyik milyen gyorsan hat, és hagy-e áruló jelet maga után. Nem volt különösebben nehéz dolgom, csupán a megfelelő adagot kellett eltalálnom.

Senki nem gyanakodott rám. Mindenki szeretett, feltűnés nélkül jártam-keltem éjjelente az otthonban. Nyáron is mindig sötétben érkeztem, este fél tíz körül, bezártam magam után a kerti nagykaput, átöltöztem, és amint szolgálatba álltam, kívülről körbejártam az épületet, átvizsgáltam a kertet is, nincs-e illetéktelen behatoló a területen, aztán az éjszaka folyamán kétóránként az épületet is végigjártam, benéztem minden helyiségbe a három emeleten. A kertre nyíló ajtók zárva voltak mind, a főút felé a nagykapu is, ahol bementem, a kutyák meg amúgy rögtön jeleztek, ha valami szokatlant észleltek. Az ugatásukból tudtam, érdemes-e kimennem vagy sem, hamar fölismertem, mikor jeleznek idegent.

Az ápolónőknek szívesen segítettem. Rengeteget tanultam tőlük, ők is hálásak voltak nekem, hogy nem egyedül kell mozgatniuk a magatehetetlen öregeket, hanem tudták, elég, ha elkiáltják magukat a lépcsőfordulóban, János!, és én, akárhol legyek is éppen, röpke harminc másodpercen belül ott termek. Számítottak rám, megosztották velem gondjukat-bajukat, nem egy közülük időnként magántermészetű problémáját is, amit talán még a legjobb barátnőjének sem mert volna elmondani.

Nem minden előzmény nélküli az életemben ez a kitérő. Mint mondtam, orvos nem lehettem, de megmaradt bennem az érdeklődés, hiszen a biológiagyakorlatokat mindig szerettem, főleg amikor már emlősöket boncoltunk. Tanultunk egészségügyi anatómiát is, tehát az sem volt tőlem idegen. Egy időre persze más irányba terelt az élet, a családdal kellett törődnöm, pénzt kerestem, aztán miután elváltam, és komolyan kezdtem foglalkozni a harcművészettel, visszatért a régi érdeklődésem. Még nem tudtam, hogyan, de valahogyan szerettem volna az egészségügyi pálya közelébe kerülni. Ahhoz már túl korosnak éreztem magam, hogy ötvenéves fejjel pályát módosítsak, az őrzővédő munka azonban eléggé kézenfekvőnek tűnt. Szerencsém volt, első próbálkozásra fölvettek, így kerültem az otthonhoz, és rögtön az elején láttam, hogy megtaláltam a helyemet.

Azt a nézetet vallottam, ha valaki már felmérni sem képes, mennyire emberhez méltatlan körülmények között kénytelen élni, mert például orvosi etikára hivatkozva mesterségesen tartják életben, akkor a másiknak, a jóérzésű embernek, aki észreveszi, és bántja nagyon a másik nyomorúsága, emberi kötelessége szót emelni érte, vagy tenni valamit az érdekében. Mindenkinek joga van a méltó halálhoz, ugyanúgy, ahogyan a méltó élethez is joga van. Ilyen szemmel néztem az otthon lakóit, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen köztudott, hogy nem egy luxusotthonról, hanem egy szerény körülmények között működő falusi intézményről van szó. Az épület minden apró részletében a pusztulásról mesél, hiába igyekeznek barátságosabbá tenni a nővérek, amennyire tudják, mégis messziről lerí a szebb időket látott grófi vadászkastélyról, hogy éveken keresztül nem volt gazdája. Nem sokat javítottak rajta, mióta úttörőtábornak, téeszirodának vagy ideiglenes laktanyának használták.

Joggal kérdezhetnék, miért nem értem be annyival, hogy kegyes halálhoz segítem a szenvedő öregeket, halálos adag oldott rovarölőszert juttatok a szervezetükbe,  higanyt, levegőt vagy letált fecskendezek a vénájukba.

Gondoljanak bele, milyen érzés lehetett nekem, hogy amint munkába állok, szünet nélkül csak a sóhajtozásukat hallom, bárcsak jönne már értem a halál, szabadítana meg ettől a pokoli szenvedéstől! Hogy nézem azokat az üres tekintetű, kifejezéstelen szemeket, melyek olyankor villannak csak meg, amikor mozgást észlelnek az ágyuk körül, és mint az éhes kutya, folyton azt lesik, mikor kerül már elébük a tányér étel, hiszen semmi más nem érdekli őket az életben, csak hogy ehessenek. Látom a mohó tekintetükben, hogy legszívesebben egész éjjel ennének, tömnének magukba mindent, amit érnek, ha tehetnék, ha jártányi erejük lenne, fölállnának, végigjárnák a három emelet összes hűtőszekrényét, és válogatás nélkül kiennének belőlük mindent, amit ott találnak, képesek lennének egymás torkának esni egy falat kenyérért. Tegyék a szívükre a kezüket, hát élet az ilyen?

Persze, nem bántam volna, ha jól felszerelt műtőben, asszisztenciával műthetem meg Rózsika nénit, nekem is könnyebb lett volna, de érthető okokból erre nem volt lehetőségem. Igyekeztem minél fájdalommentesebb megoldást választani, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a műtét idején Rózsika néni már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi történik vele.

Éjjel kettő körül láttam hozzá, olyankor lankad először az éjszakás nővér figyelme. Többnyire alszik, csak hajnaltájban, öt óra felé ébred fel, ha nem történik komolyabb esemény. A biztonság kedvéért előtte kiiktattam a jelzőcsengőt a szobában, nehogy véletlenül fölébresszék, így én is zavartalanul dolgozhattam.

Ha kérdeznék, de önök nyilván nem fogják megkérdezni, hiszen nyolc rendbeli gyilkossággal vádolnak, és inkább az indítékaimra, semmint az érzéseimre kíváncsiak, pedig én szívesen elmondanám, milyen volt, amikor a szike nyomán lassan kiserkedt a vér Rózsika néni petyhüdt bőrű hasából. Középről metszettem a jobboldali bordaív felé, hogy biztosan megtaláljam a beteg epehólyagot. Óvatosan mozogtam a szikével, nehogy fölsértsem a vastagbelet, a gyomrot vagy magát a májat. Nem siettem. Megszűnt körülöttem a világ, nem figyeltem semmi másra, csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltávolítsam Rózsika néni epehólyagját.

Joggal kérdezhetnék azt is, Rózsika nénin miért akartam műtéttel segíteni, mikor a többi beteget egyenesen halálba küldtem. Egyszerű a magyarázata. Mint már mondtam, Rózsika néni szinte a fiának tekintett. És ha látták volna azt a mosolyt az arcán, ahogyan rám nézett, amikor mondtam neki, hogy meg fogom műteni, önök sem csodálkoznának a döntésemen.

(Első megjelenés: Életünk, 2022.)

 

∞ Skandinieki: Ak sa Jōņõ, ēdrum Jōņõ (Rīga, 2013)

A fák napsugaras oldala, a levelek, ahogy fordulnak, a levelek oldala, a napsugár, ahogy fordult. Amerre a szél a napsugarat fújja, a leveleket, a kéreg rajzát, ahogy a napsugár rajzolja, míg bejárja, a leveleket, a szellőt.

A szél egyre hűvösebben, a napsugár, a kéregrajzok. Madár repült a piros éjszakában, a fához, a kék éjszakában, a fának árnyéka, ahogy a madár árnyéka leszállt rá, mielőtt a madár, és a fa már akkor érezte,

mikor a madár árnyéka az ő árnyékába lépett.

A fának sötét árnyéka, mikor a fa a saját árnyékába lépett, és csak a fénye maradt az álló fák közt. Éjszaka is világít a fa, a levelei, az árnyéka, ahogy fordulnak, az ágak. A gyökerek is fordulnak, amikor az ágak?

Már akkor érezte, mikor a fa éneke és a madáré, a levelek és tollak, amikor a hangok az árnyékba léptek, a fénybe. Már akkor gyűjtötte a levelet, az ágat, amit lehullat, amiből a fészket, úgy hullatta, szinte megépítette.

Az ágon ül a madár, a gyökerek között fészkel az árnyéka, a kéreg rajzaiban ahogy a holdsugár, rajzolja, átrajzolja, ahogy a halak a hullámot, a hullám a szellőt, ahogy bejárja, a lazúrcinege, a Hildebrandt-fényseregély.

Jókedvű kardvirágok, sudár rozsnok, ahogy a szellő a hullámot, a hullám a halak úszását rajzolja, átrajzolja, ahogy fordulnak, a napsugarak a halakon, hullámon, a holdsugarak, a felhők ahogy bejárják az egész eget.

Szinte megépítette lent, a lehulló levelekből, ágakból, amit a madár egyenként szedegetve épít meg fent, és a fészek árnyéka lesz a madár árnyékának fészke, az ágakon, a gyökerek közt, a fa éneke, ahogy bejárja,

rajzolja, átrajzolja a madár énekét, a levelekét, ahogy fordulnak, fényes oldaluk, mint a hullám, a felhők úszása, mikor a halak és felhők egymásra néznek, az ágak és gyökerek ahogy fordulnak, egymás felé.

A levélerek a napsugarat rajzolják, fényág, fénygyökérzet, éjszaka is világítanak a levelek, nappal az éjszaka árnyékát rajzolják, ahogy fordulnak, és a fa ágán a fészkek, a Hildebrandt-fényseregély és a lazúrcinege.

A jókedvű kardvirágok és a sudár rozsnok, kakukkfű éneke illat, ahogy megvilágítja a leveleket, ágakat, a madarak színes tollát, ahogy színezik az ágakat, leveleket, az eget, ahogy az ég a rétet, ahol a fa világít.

Zöld éjszakában, arany éjszakában, kakukkfű, kakukkfa, reggelre arany fűszálon zöldellő harmatcsepp, és a fa kérge rajzában a madár és az árnyéka, éneke, lehulló tolla, repülése, ahogy a szél a leveleket, rajzolja, átrajzolja.

2026. 02. 11. 16:50 – 2026. 02. 15. 15:40:35
Budapest–Hárskút

 

Szondi Györgynek

(Illusztráció: Noemie: Vortex; Lazúrcinege (Cyanistes cyanus vagy Parus cyanus); Hildebrandt-fényseregély (Lamprotornis hildebrandti), Tanzánia; Susan McDonnell: White-crowned Sparrow, 2022)

 

A magas épületek mind bezárkóznak.

Egy aranytallér, mely foglyul ejti a Napot.

Rózsák virulnak, ha a salakdombok megszűntek létezni.

Az van, hogy a kulcslyukból még nem támolygott ki a pici, kétsoros tóra,

s ha beletörik is, elvássa fogát

az egál.

Így amit a sütőtökből daruval kiemelnek a pedellusok, az a huszonegy ring.

Netovább pufajka, kétfelől lecsüng

a fácánfelhőd!

Netovább szanitécrigó, te eleven samott, hisz föl se szántottad a gyámolító ponyvabúgást,

hanem, mint ki rovátkát nyelt, beleszaladtál a káromkodó suttogásba!

Nesze neked, páncélszekrény, a zsebesek árulóiddá váltak!

Rengeteg korhatáros gép nyisszant le fejeket;

ó, tenyérben gazdag locsolócső, okoskodásnak ne nézd a hiúzát!

Szódacsuklás és ínypercegés oltalmazzák a dombot, a dundi nagyító éréspontját.

Van, aki részt vesz a korholásban.

Van, akit úgy visznek, hogy a sapkáján felhördül a bojt.

Középsugaras gránátvető elvész a fonnyadásban,

de ím, loncsosodik az ütköző jobbra zárt kitinfala, honnét óvakodva merészkedik elő a satugombolyag.

Igen, satugombolyagot mondtam; mert kétlaki a szalagkorlát,

s elüszkösödött bódészám, a pohárnok.

Nesze neked lekváros fánk, tán elsejéig megsegít a radiátor-keszeg!

Nesze neked, csipkés combú amplitúdó, cirkáljon csak pamlagodon

krétaképű kimérád!

A kameraerdőben ésszerűbb elbukni, mint elfogadni azt, hogy a ricinusolaj egyszer csak felhevül a kergebirkákban.

Nevetsz, mert kürtödből valaki dalt szürcsöl.

Nevetsz, és fogaidon megcsillan az aznapi ebéd tányérja.

Aztán meg lehasalsz; így van ez jól, hogy kottáidra

vérdíjat tűz ki a pánik. – a nyüszítés továbbra sem érti, hogy miért illetlenség

az étterem sarkába hurcolni a páragyűjtőt.

 

(Illusztráció: Alison Astor – Bright Day’)

 

 

képzeld, Gazsi, kinéztem magamnak egy emancipáció fantázia nevű ruhát.  madonnák voltak rajta. cigány felmenőiket megörökítő fényképekről vették az anyákat. cigányként akarsz emancipálódni melyik napod hozta ezt meg? a nyolcvanadik beteget néztem, már sötét volt, mint a pincéből nyíló még mélyebb üregben, ahova már sosem mertem bemenni, de mindig hosszan bámultam bele a sötétjébe, mintha csak a látásom akarna megtisztulni, úgy, hogy hagyja ülepedni mindenre a port, és akkor átküldték a cikket, amiben családom mocsarát emlegette egy névtelen szerző, nem tudtam, hogy engem mocsár nevelt fel, amúgy azzal nincsen baj, igen nagy biológiai sokszínűség, és még a töröktől is el lehet bújni benne, csak ismerni kell a lépés igazát, és akkor jött szembe ez a ruha. egy választás után nehéz elhinni, hogy nincs választásom, mert majd vetítenek megint ránk, mint a katedrálisokra, mi meg legfeljebb csapoljuk a mocsarat rájuk a katedrális szörnyfejű vízköpőin, hogy ne legyünk pusztán turisztikai látványosság. mindig van választás. de az belső elválasztás.  rögtön a vérbe ömlik. különben pontatlan. lehet nem is az a legkülönösebb, hogy cigányként akarsz emancipálódni, hanem a madonnasors, mint emancipáció. talán, mert nem emberek, angyal emancipál. és ha az angyal is csak leigáz? tudod, mióta nézett, és méregette, elbírom-e ezt a terhet, mielőtt rám rakta? a váll égövét. hódoltsági időből a hódolat ideje lett. engem már nem csalogat ki a mocsárból reformátorok hegedűje sem. van emberi, ami tisztább, mint a mocsár? van más felmenőnk, mint Árvaisten? hát viseld. mit nem másodkézből kapunk, hacsak nem onnan föntről? nézd, itt előttünk a cigányfű. jól beleolvad a környezetébe, még a virágai sem árulják el. pedig rengeteget nevel az apró fehér virágaiból. magvai vizimadarak tollára ragadva terjednek. régen a rómaiak ezzel festették sötétebbre a bőrüket, hogy egyiptominak tűnjenek. te is olyan vagy Gazsi, mint egy egyiptomi írnok. szóval, felajánlod elárasztásra a földed? a felajánlás a lélek ártere. de rendben. legyen. majd megtanulod, egy kotróhajóról is szép a duna. én meg eleve cigány vagyok, úgy kísérlek, mint folyót a fűz: egyszerre maradok, érkezem, távozom.

 

…nem mondhatom, hogy készen kaptam ezt a helyzetet, semmi közöm a vállalat mostani helyzetéhez, én csak három és fél hónapja vagyok vezérigazgató, az elődeimtől ezt kaptam, nem mondhatom, mert huszonöt éve itt vagyok ennél a cégnél, az életem felét itt töltöttem, de sosem jutott eddig eszembe, hogy az elődöm is én vagyok, én voltam annak idején, huszonöt éve a paprikafelvásárló, a laborasszisztens, a laborvezető, rajtam múlott, milyen minőségű őrölt paprika jut a piacra, magam is furcsálltam, de voltam személyzeti vezető, igaz, rövid ideig, akkor az is rajtam múlt, hogy kiket vesz fel a gyár, aztán művezető, mert rájöttek a felső vezetők, hogy mégis inkább a termelésben van a helyem az élelmiszeripari főiskolai végzettségemmel, láttam a termelés teljes folyamatát, ismertem, ismerem a dolgozókat név szerint, sokszor csodálkoznak ezen, de szerintem nincs mit csodálkozni, hiszen aki ide jött, nem váltogatta a munkahelyét, maradt, mert csak ehhez értett, mert kötötték az emberi kapcsolatok, mert divat volt a hűség a munkahelyhez, mert itt dolgozott az apja és az anyja is, akkoriban ez volt a szokás, az erkölcsi norma, a vándormadarakat sehol sem szerették, én is maradtam, pedig hívtak több helyre is, néha több pénzért, de amikor a főnök behívott, beszéljük meg, mi a távozásom oka, elmondtam, hogy a magasabb fizetés, emelt a béremen, nem annyit, amennyit a másik helyen adnának, csak a felét, mégis maradtam, mert az addig eltelt tizenöt év alatt annyi eredményt értem el a cégnél, hogy sajnáltam itt hagyni, magaménak éreztem a gyárat, az eredményeket, ez ebben a vadkapitalizmusban, itt kis hazánkban 1992-ben már nem divat, divatjamúlt lettem, talán tehetetlen, és holnap oda kell állnom ezerháromszáz ember elé, és meg kell mondanom, nincs több hitel, nincs tovább gyár, nincs tovább termelés, nincs tovább fizetés, és majd néznek rám, a szemükben lesz a rémület, a harag, a félelem, az elégedetlenség velem, velünk, a vezetőséggel szemben, mert nem tudtuk megoldani a problémát, nem tudtuk eladni, sőt, nem tudtam eladni az ötezer tonna őrölt paprikát, egymilliárd forint rohad be, nem tudtam eladni, de az előző vezérigazgató, aki nemrég meghalt, akinek szintén huszonöt éves tapasztalata volt a szakmában, biztosan el tudta volna adni, neki a németek nem mertek volna egy ilyen aljas visszalépést tenni a szerződések ellenére, sajnos a szerződések semmit sem érnek, ha nem tartják be, pereskedhetünk három vagy öt évig, vagy megnyerjük, vagy nem, iszonyú költségbe kerül… de most semmit sem teszünk, csak ülünk, és várunk, és gondolkodom, és hetente íratom fel az orvossal a nyugtatókat, csodálkozik, hogy már elfogyott, de csak a nyugtató fogy, a paprika nem, be fog rohadni, vagy lejár a szavatossági ideje, és akkor már végképp eladhatatlan lesz, újracsomagolni nem lehet, és nincs pénz az emberek munkabérére, és hiába törlöm el a prémiumokat, az eladatlan paprika később sem hoz semmit a konyhára, és a spanyolok kétszer annyit termelnek ugyanakkora területen, mint a mi termelőink, és feleannyiért tudják eladni, mint mi, és a rendszerváltással megszűnt a szovjet piac, ami mindent „megevett”, nem győztünk eleget gyártani, és már itthon is megszűnt a monopólium, a kis gyártók leköröznek, fordult a kocka, a kishal eszi meg a nagyhalat, hát ennyit a nagy közgazdasági okosságokról, és ez mind nem érdekel senkit, még a vezetőség tagjait sem, csak rám várnak, mert én vagyok a vezérigazgató, én oldjam meg a megoldhatatlan problémát, még a régi barátom is cserben hagyott, aki a hitelező bank igazgatója, de privátban barátkozunk, mindketten elkötelezettek vagyunk a cégünk felé, de eljön az a pont, amikor megszűnik a barátság, már csak az üzlet dominál, a bankot nem áldozhatja be a paprikaüzemért, a régi jó ismeretségért, a barátságért, és hiába akadozott a beszéde, remegett a kezében a vizespohár, inkább letette, amilyen gyorsan csak lehetett, és hebegett, habogott, a helyettese szólalt meg, és kristálytisztán mondta el, hogy nem látja a bank biztosítva a hitel visszafizetését, ezért leállítja a hatszázmilliós kerethitel további folyósítását, amit havonta egyforma részletekben folyósítottak, volna… jött egy sor nehézség, vagy isten tudja, minek nevezzem a bajok sorozatát… keresem, kutatom, hol hibáztunk, de nem találom, mindig csak azt látom, hogy huszonnégy éven keresztül egyforma módszerrel dolgoztunk, minden működött, felvettük a hitelt, felvásároltuk a paprikát, néha többet is a kelleténél, de a termelőket nem hagytuk cserben, mert jövőre is kellenek a terményeik, őröltük a paprikát, csomagoltuk, eladtuk, a befolyt összegből fejlesztettünk, bért fizettünk, prémiumokat is, volt nyereségrészesedés a munkásoknak, fizettük vissza folyamatosan a hitelt, mire visszafizettük, itt volt újra a paprikaszezon, újra felvettünk hitelt, és minden kezdődött elölről, működött a körforgás, egészen 1990 őszéig, amikorra bejelentették a 35 százalékos inflációt, a banki kamatok 40 százalék fölé emelkedtek, és így sikerült leküzdeni magunkat a működésképtelenségbe, hiába tanították nekünk annak idején a „szocializmus politikai gazdaságtanát”, azzal már nem tudunk mit kezdeni, itt az élet iskoláját járjuk, nincs tanár, és nincs tanács, akik tanácsot adhatnának, azok az igazi, kapitalista cégek, de azok nem adnak tanácsot, mert abban a világban nem szokás, énrám pedig holnap 1300 ember néz kérdőn, várja a megoldást, de én nem vagyok Messiás, nem tudom, mit fogok mondani, talán lemondok, de ettől se lesz pénz, azt is mondhatják, hogy gyáván megfutamodtam, pedig mindenki tudja, hogy 25 éve helytállok, vezetem a termelést, mert ez a végzettségem, ehhez értek, talán, de a pénzügy mindig a pénzügyi igazgató dolga volt, neki kellett pénzt „csinálni”, mi termeltünk, nem tudom, mit tehetnék még, nem tudom… éjjel 11 óra van, éppen 11 óra múlva kell odaállnom az emberek elé, a fejem széthasad, ez a süket csend is borzalmas, a család alszik, legalább ők pihenjenek, mozognom kell, de itt nem járkálhatok, még felébresztem őket, legalább járkálnom kell, nem bírom ezt a tétlenséget, elmegyek, hazamegyek az öreg házba, beülök a terménytároló kamrába, ahova gyerekkoromban is bújtam, ha valami bajom volt, vagy nem tudtam, mit tegyek, ott mindig eszembe jutott valami megoldás, ez nevetséges, felnőtt, érett férfi létemre ilyesmiben bízom… amikor már nincs miben bízni, bármi jó lehet, Istenben nem bízom, mert nem hiszem, de valami csodában… az sincs, talán mégis valami, oda kell mennem, érzem, jó, hogy apámék elutaztak, mert ezt már végképp nem tudnám megmagyarázni nekik, ezt a gyerekes tettem, azért ezt a biztonság kedvéért magammal viszem… éjszaka van, sötét, felhős az ég, gyalog megyek, ha kiállnék az autóval, felébresztenék valakit a családból, hogy magyaráznám meg, hogy mehetnékem van, bevetted az esti nyugtatód, kérdezné Mária, bevettem, felelném, és nem mondanám meg, hogy már a dupla adag sem segít, a gyomrom úgy remeg állandóan, mintha ütvefúróval járnának benne, a fejem majd széthasad, mennem kell, nem bírok se állni, se feküdni, se ülni, mennem kell, jó lesz, két kilométer gyalog, tegnap megolajoztam a kaput, most zajtalanul tudok kimenni, jó itt az utcán, néptelen, nem kell köszöngetni senkinek, nem néznek rám kérdőn, vajon hova mehetek gyalog ilyen gyors léptekkel, jó ez a sebesség, már a térnél vagyok, mennyit jártam ezen az utcán, vajon hányszor tettem meg ezt az utat, amióta a világon vagyok, az is furcsa, milyen régen nem jártam ezen az úton éjszaka, ha most kilépne egy régi ismerős valamelyik kapun, meg se ismerne, de lehet, hogy én se, hm, a járdán még mindig itt van ez a régi mélyedés, amit esőben kerülgetni kellett, állt benne a víz, emlékszem, itt mindig átvettem a táskám a másik kezembe, hogy a fának ne ütődjön, milyen vastag lett ez a fa, még jobban belóg a járdába, és itt az öreg kapu, apám, gondolom, a nyáron megint lefesti, persze ez soha nem nyikorog, a terménytároló ajtaja sem, milyen rend van, mint mindig, amióta az eszemet tudom, ezért is szerettem ide behúzódni, érezni lehetett a tiszta búzaszemek illatát, amiben elvegyült a körte és a starking illata, és ott a kis padka, amin mindig ültem, ha magam akartam lenni a gondolataimmal, és mindig sikerült zöld ágra vergődni… ugyanolyan ülés esik rajta, mint gyerekkoromban, de nem bírok ülni, az ülésről a ma délutáni vezetői ülés jut eszembe… amikor elmentek a bankosok, mi vezetők négyen ott maradtunk, a többi három először csak némán nézett rám, várták, hogy megszólaljak, de nem tudtam, és végül a pénzügyi igazgató valósággal felszólított, hogy mondjam el a tervemet, és már nem is emlékszem, hogy mit mondtam, csak arra, hogy ők elkezdtek beszélni, arról, hogy kellene valami megoldás, de ha nincs, akkor mi lenne, ha én nem csinálnám tovább a vezetést, mert egy vezetőnek időnként erőskezűnek is kell lenni, először nem értettem, mit akarnak, mert a fejemben száz dob verte a tamtamot, és elnyomta a hangjukat, és akkor a termelési igazgató hangját hallottam, hogy igen, ezt fontoljam meg, és a kereskedelmi igazgató bólogatott, ő már nem is mondta ki, és ekkor rádöbbentem, azt várják, mondjak le, de ha lemondok, mindenki azt mondja, megfutamodtam, a szemükben az elszántság azt mondta, ha nem mondasz le, megbuktatunk, leváltunk, ez ugyanakkora szégyen, mint a lemondás, jónak láttam azt felelni, megfontolom, de akárhogy is fontolom, mindkét megoldás szégyen, és a munkásoknak ettől sem lesz bérük, és a paprika akkor is berohad… milyen fülledt itt a levegő, nincs is levegő, ez a kamra sosem volt ilyen levegőtlen, talán az udvaron jobb lesz, mennyi csillag, és milyen csönd, csak a tücskök ciripelnek, elhegedülik az egész életüket, mennyi itt a szentjánosbogár, szentjánosbogár a munkások szeme, így fognak rám nézni, szinte világít majd a tekintetük, zölden, sárgán, barnán, hogy ég az arcom, az egész fejem, szorít az ing nyaka, fülledt az éjszaka, nincs levegő, valami hűvös volna jó… mit mondjak, Jóskának és a feleségének, az lesz a hűségük jutalma, hogy egyszerre veszítik el az állásukat, nem tudják törleszteni a hitelüket, a fiuk nem tud menni egyetemre, ők nem kapnak munkát, ma már csak a fiatalabbakat keresik, a többi ezerháromszáz dolgozóm se talál munkát, mert nem ért máshoz, mert hűségesen ide öregedtek, talán néhányan kihúzzák nyugdíjig a tartalékukból… ez a forróság elviselhetetlen, valami hűvös kellene… mi ez a zsebemben, milyen hideg a markolata, mikor tehettem ide, ezt a szekrényben szoktam tartani, jó hűvös, a csöve is, milyen jó, ahogy a halántékomhoz ér, legalább az a pont nem tüzel annyira, megint csillog a sok szentjánosbogár, sok apró szem, ezerháromszáz szempár csillog, mind rám néz, itt a hűvös pont, rajtam, a halántékomon, a kezem sem remeg, jó hűvös, pont jó, pont a halántékomon… ponto…

 

(Első megjelenés: Népszava, 2023. 07. 02.)