Címke: próza

És is (Káró és Emi és -)

Káró oda volt: Emi oda lett. A világáról nem tudott. Éjt nappallá téve, pontosabban éjszakává mindent, mindenét, mindeneit: szemeit, pilláit, sóhajait, kacagását, mondatait, gyöngy fogsorát, arca és rúzsa pirosát valószerűtlenebb árnyékokká, emlékeivel egy kalap alá, amelyikben – a filccsík ölelte, még fehérben – utoljára látta; nem akármelyikükké felejteni Emit, ezen fáradozott. S hogy ez mégsem ment maradéktalanul, Kárót meglepte. Bármilyen órában és helyzetben remekül tudott csodálkozni. Ezek szerint Emi kellett hozzá. Nemcsak egy-egy mosolya nem hagyta magát, de a lány valamennyi porcikája tiltakozott: gondolataiba visszaférkőzött: korábbi és egyetlen szeretkezésük újabb jelenetekkel nem egyszerűen kiegészült, folytatódott; nem emlékezett, valaha is történt-e vele hasonló. Általában sikerrel temetkezett magába, gyakorló vigyorait, bambulásait keretező mélabúja önvizsgálatra késztette. Hogy képes órákig gyalogolni, megmagyarázhatatlan okból tekintetét a Duna vízéről le sem véve? Szakadó esőben? Ennyi idősen? Amikor meg végre behunyja szemét, nem akarja kinyitni – de miért hunyja be nyílt utcán, ha nem ment bele semmi, mi módon érezheti Emi illatát a Vörösmarty téren; amennyiben a lány a városban van ugyan, akkor is egy több tíz kilométer átmérőjű és valószínűségű kör bármely pontján lehet, aligha itt. És mégis, miként kerül a háta melege saját, üres tenyerébe? Egyáltalán: hogy érezhet? Mit képzel?
A Banyadombon, a fűzfa alatt tévesztette szem elől. Elaludt. Mire fölriadt, eltűnt mellőle Emi. Csillagok és a liget lámpáinak hunyorgó térképeiről egyformán hiányzott. Mindennek nemigen tulajdonított jelentőséget, előfordult, hogy szó nélkül faképnél hagyták. Kinyújtózott, figyelmetlenül rágyújtott. Indult valamelyik halaszthatatlan programjára.
Mialatt aludt, Emit elragadta egy boszorkány, netán hattyúvá változott, erre kellene gondolni. Legyen szó világok tüzetes átkutatásáról, kijátszott eséllyel foghatna keresésbe. Így vagy úgy: belegebedhet, előkerítve sem lesz meg. Talán van, ami összetartozik, motyogta Káró a tér forgatagában, és rátört ismét valami fűz-közeli.

Illusztráció: Alone in the city (by shoe18)

A HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN

Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, már le is mondtak róla az orvosok. Na nem, azért ennyire ő sem ilyen könnyelmű. Nevessen csak rajta a családja. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szánkon át lélegzünk. Pedig ez állítólag veszélyes, mert ezzel csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak – fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért – közös megállapodással – külön szobába költöztek. Hogy miért? Tök egyszerű. Réka, mármint a felesége erősen hortyogott, és a tévés focimeccseket is gyűlölte. Ő imádta, annál kevésbé a hortyogást, ami miatt örökké hajba kaptak egymással. Egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, ahogyan döntöttek. Azóta béke honol közöttük.
Bekapcsolta a tévéjét, és megnézett egy kerekasztal-beszélgetést az ország gazdasági-poli­tikai helyzetéről. Fél óráig meredt a képernyőre, aztán azt is elunta. Újabb kattintás. A hold ezüst fénye besütött az ablakon. Holnap az lesz az első dolga, hogy beteget jelent, utána elmegy az orvoshoz, írjon már fel neki valami orrcseppet, amitől kidugul az ormánya – piszkálta meg az orrát, de vissza is kapta azonnal.
– A zsebkendőd, Nepomuk, a zsebkendőd! Ha nem tudnád, a civilizáció a zsebkendővel, szalvétával és fogkefével kezdődik – szólt rá ilyenkor rosszallóan a mamája.
Hopp, egy patkány, macska vagy mi a szösz masírozik a szobában! – kapta tekintetét Her­zog úr a parkettre.
A keze! Már megint csavarog ez a gézengúz.
– Volnál szíves visszatekeregni a helyedre!
– Mindjárt gazda, mindjárt, de előbb sétálok egyet a tesómmal. Jobbik, hé, Jobbik! Nincs kedved egy kis friss levegőt szívni a brodvéjon?
– Dehogy nincs – ugrott melléje a testvére, és immár kettesben járták be keresztül-kasul Herzog úr szobáját.

Később csatlakozott hozzájuk Láb, Tüdő és Vese urak is. Mindegyik a maga párjával.

– Istenem, milyen jó annak, aki nincs egyedül – sóhajtott fel bánatosan Herzog úr szíve a kóricáló tömegben.
– Ez a nagyok sorsa – állt meg mellette Fej úr komoran.
– Sajnos, ilyenformán nyilván meg sem kérhetem, legalább ön sétáljon velem, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül. Eltaláltam?
– Abszolút. Bocsásson meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de maga meg én… Röviden sehogy sem passzolunk, így aztán előbb-utóbb úgyis hajba kapnánk még így, séta közben is.
– Hát ne kapjunk. Tudom, hogy nem szível, és bármit mondanék, ön az ellenkezőjét állítaná, de annyira csak nem gyűlöl, hogy ne sétáljon velem egy röpke félórát.
– Téved, nem gyűlölök én senkit sem, csupán racionálisan gondolkozom, miközben ön… De hagyjuk, mielőtt felfigyelnének arra, hogy már megint veszekszünk.
– Ebben meg ön téved. Én, barátom, sohasem veszekszem. Nem engedi a szívem, hogy bárkit is megbántsak.
– Rendben van, sétáljunk együtt ezen a szép holdvilágos éjszakán. Asszonyom! – gurult etikettszerűen Fej úr Szív asszony bal oldalára.
– Na, ehhez szólj hozzá! – hüledezett Herzog úr bal kézfeje. – Fej és Szív együtt. Ilyet sem láttam náluk azóta, hogy amputálták a kisujjam.
– Én sem. Kíváncsi vagyok, miről tárgyalnak, mert ha két fejes „randizik”, utána mindig történik valami, aminek viszont rendszerint mi, kisebbek látjuk kárát, meglátod – prognosztizálta Herzog úr jobb keze.

És csakugyan! Alig telt el félóra, Fej úr máris kiadta a parancsot:
– Belső, külső szervek, figyelem! Elnézést, hogy megzavarom a sétájuk, de miután ilyen szépen összeverődtünk Herzog úr padlóján, megragadom az alkalmat, hogy villámmegbeszélést tartsak önökkel. Kérem, üljön mindenki a padlóra. Igen, igen, a padlóra, mint az indiánok, a megszokott rend szerint: baloldaliak balra, jobboldaliak jobbra. Értekezésünk témája a jelenlegi kormányzási ciklus rövid elemzése az elmúlt hónapok gazdasági-politikai eseményeinek tükrében. Nem kell sziszegni, most tényleg kurta leszek, hölgyeim és uraim, annál is inkább, mert az adatok, tények nagy részét önök amúgyis ismerik. Hogy akkor mégis miért ismétlem? Hogy annál jobban elhiggyék, miszerint itt nincs más megoldás a reformnál. Nem ülne már le végre? – rivallt a közelben ürítő Húgyhólyag úrra. – Foglaljon helyet, képviselő úr. És máskor, nagyon szépen megkérem, fáradjon a toalettre.
– Én meg arra kérem, ne kiabáljon velem – sértődött meg a Húgyhólyag úr. – Igaz, hogy én csak egyszerű képviselő vagyok, de amíg demokrácia van, nekem is kijár a tisztelet, igen, még egy miniszterelnökkel szemben is.
– Éljen a demokrácia! – rikoltották el magukat a Vese testvérek.
– Új kormányt akarunk! – szólalt meg valaki hátul alig halhatóan.

Hanem a miniszterelnök, mindnyájuk agya és vezére így is meghallotta.
– Tessék? Van valami konkrét javaslatuk vagy ilyesmi? Maguk ott, hátul! Ismételjék meg, mit mondtak!

A szobára olyan csend borult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, már ha egyáltalán lett volna. Nem is olyan régen még rá se hederítettek volna a vezérre, de mostanában egyre jobban bekeményít az öregúr. Járt ugyan a szája eddig is, fenyegetett, anyázott, és pont, más szóval senki sem vette komolyan. Egész tegnapig, amikor két minisztert is leváltott egyszerre. Ez viszont már nem üres szócséplés, hallgassuk hát meg, mit kíván – okoskodtak magukban Herzog úr sétálgató testrészei.

– Valami gond van, miniszterelnök úr? – tipegett elő Bal és Jobb Kéz szolgálatkészen.
– Nincs, nincs, ne izguljanak, de ami biztos, az biztos, szóljanak Izmoknak és Csontoknak, vegyék körül a plénumot – súgta oda nekik a kormányfő. – Ha valakit gyanúsnak találnak, emeljék ki feltűnés nélkül a tömegből. – Nos, ha nincs semmi javaslatuk, ezennel megnyitom a konferenciát – foglalt helyet a félkör elején egy sebtében előhúzott fotelben. – Mint mindnyájuk előtt ismeretes, kormányunk hónapról hónapra hallatlan erőfeszítéseket tesz azért, hogy kimásszon abból a kátyúból, melybe a volt kommunista vezetők és a gazdasági-pénzügyi világválság sodorta. Új munkalehetőséget teremtettünk az Izmoknak, sikerült normalizálni Vér és Szív úr keringését, ritmusát, a Fehér és Vörös Vérsejtek, továbbá a Jó és Rossz Koleszterin nemzettségek arányát, egyszerűsítettük az adórendszert, gátat szabtunk gazdánk ésszerűtlen költekezésének, ezzel párhuzamosan szorgalmasan törlesztjük valamennyi adósságát is. Egyelőre ez a fő célunk, mert amíg ennek terhe alatt nyögdécsel, a reform is csak írott malaszt marad, hölgyeim és uraim.
– Pontosan. Igaza van a miniszterelnök úrnak! – helyeseltek egyesek a félkör jobboldalán.
– Csendet, kérem, mérsékeljék magukat! – intették le őket szigorúan Lép és Vakbél képviselők.
– Hagyják csak! Ez itt nem a parlament, vagyis akár tapsolhatnak is, ha óhajtják. Mondom: akár tapsolhatnak is, ha óhajtják.
Felhívás keringőre? Akkor gyerünk tapsolni! A miniszterelnök tábora – keze nem lévén – odacsapkodta magát a padlóhoz. De már korántsem azzal a lelkesedéssel, mint egy-két évvel korábban. Hiába, akitől elpártol a szerencse, annak a párthívek és barátok is hátat fordítanak idővel. Márpedig a kormányfőtől elpártolt, amit sorozatos baklövéseivel még tetézett is az öregúr. Tudták, érezték ezt már mindnyájan. De hát mit tegyenek? Váltsák le a kormányukat? Semmi akadálya, meg is szavazná mindenki. Csakhogy mi haszna, ha Vese, Tüdő urakat, sőt, magát Szív asszonyt is leváltják, Agy úr őexcellenciája viszont maradna. Maradnia kell, hiszen nélküle még csak meg sem tudnának moccanni. Lám, most is milyen fölényesen somolyog! Naná, hiszen bármi is történjék: égszakadás, földindulás, fejükön egy koppanás, őt senki és semmi sem billentheti ki a helyéről.
– Köszönöm, hogy legalább önök méltányolják, amit nap mint nap teszek a gazdánkért – köszönte meg a miniszterelnök az ovációt. – Kár, hogy odakünn egész másként ítélnek meg bennünket, és ahelyett hogy követnék a példánkat, folyton Herzog urat szapulják. De sebaj, majd mi, magyarok megmutatjuk a világnak, melyik végén kell a tojást feltörni.
– Buta fajankók! – tódította lenézően Hasnyálmirigy úr. – Még annyi eszük sincs, hogy belássák, kit érdemes követni.
– Helyesebben kit nem érdemes, vagyis éppen, hogy van eszük – javította ki Mész képviselő, Agy úr egyik legveszélyesebb ellenfele.
Ezen aztán össze is kaptak rendesen, kiabáltak jobbról, ágáltak balról, éppen csakhogy ölre nem mentek egymással.
– De uraim, hát még mindig nem látják, hogy a 24. órába érkeztünk? – dobogott csalódottan Szív asszony. – Gazdaságunk romokban, a fél ország éhezik, ezrek csellengnek fedél, munka nélkül az utcákon, és önök arról vitáznak, melyik végén kell a tojást evés közben feltörni?

Az egybegyűltek megtorpanva meredtek a szomorkodó asszonyra.

– És ez még nem minden – folytatta a nagyasszony. – Herzog úrról még nem is beszéltünk. Tüdő úr, volna szíves megmutatni azt a zabszem nagyságú sejtképződést ott a bal felső lebenyben. Úgy, ott, ott, köszönöm. Ez bizony rák, hölgyeim és uraim. Na, most mutassák meg a világnak, milyen klassz gyerekek vagyunk, mi magyarok.
– A vekker, nem hallod a vekkert, Nepomuk! Fel kéne kelni, mert elkésel a munkából.

A férfi kábultan tápászkodott fel az ágyában.

– Máris reggel van? Képzeld, azt álmodtam, hogy kimásztak a testemből a szerveim.
– A szerveid.
– Ja. A májam, tüdőm, vakbelem… Még a fejem is meglógott.
– Te jó isten! Neked aztán van fantáziád, kandúrkám! És?
– Összevissza csámborogtak a szobában, aztán… aztán többre alig emlékszem.
– Amúgy jól vagy, mert a tegnap még ugyancsak végigszörtyögted, mit szörtyögted, nyafogtad a délutánt.
– Nono, azért ne túlozz! Volt egy kis náthám, de, úgy tűnik, az is kimászott belőlem – szívta tele levegővel Herzog úr a tüdejét. – Az orrom oké, még csak nem is köhögök, és olyan fittnek érzem magamat, mint húszéves koromban – kapta el a felesége derekát. – Csurgasd ajkad mézét ajkamba, hogy megédesítsem vele az életem. Hadd becézze nyelvem a nyelvedet, és koccanjon fogam a fogadhoz, mert nincs nagyobb gyönyör annál, mint amikor két szerv ölelkezik egymással – udvarolt fennkölten az asszonynak. – Ó, ha tudnád, mennyire csodálom hajad szaruképződményes sátorát, villogó körmeid, rozsdavörös májadat. Szinte látom a zsigereid felszínén feszítő epehólyagot és a torkod nyálkahártyájába beágyazott rózsaszínű mandulád.  Ennél már csak a hasnyálmirigyed gyönyörűbb, melyen lelked szépsége tündököl…

 

Illusztráció: Trisha Thompson Adams: Floral Anatomy (2016)

És lehet-e a jövőre emlékezni? (folyt.) – Fordított idő III.

Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta Riolda. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.
Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek! Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok, férfiak, nők, gyerekek élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? Ezt még a mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.
Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy felejtéssel, önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga halak. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen –, hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik szorgosan kopácsolva, éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás megint belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vízililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Továbblapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsamód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.
De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta Riolda minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? A palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár-e egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.

Ma reggel meghalt Vörös Sjön, a legkedvesebb gyerekem. És ma végeztem a fogadott fiammal, Shiobiannal.. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól.

Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött állatokat.
A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög,
talán 
az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!

N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több költemény is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol sem az állatok, sem az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.

A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Sem csoszogó lépések, sem jajkiáltások, sem nyögések. Most először a hullámok zaját sem hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből.
– Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda. – A lábad itt legyen, a szíved ott!
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.

előzmény: http://ujnautilus.info/es-lehet-e-a-jovore-emlekezni-forditott-ido-iii

Senki Semmi

– Miért csinálod?
– Hogy olyan legyek, mint a többiek.
– Hülyeség! A többieknek soha nem lehetsz elég jó.
– Akkor nem kellenek a többiek, nem kell senki. Ki lehetek egyedül? Egy magányos tornász. Ki vagyok egyedül? Egy beszélő robot, aki a körülményektől függetlenül is boldog. Ki akarok lenni? Senki és semmi, de nem egy házban, hanem ott ahol van tenger, fa, napfény, árnyék és szél is.
– Teljesen egyedül?
– A választ nem tudhatom. Biztat egy Isten, aki placebo vagy oxigén a sejtjeimben. Én élek vele, és nem is akárhogy: nyugiban, békésen.
– Nem kell éljél.
– Hagyjuk már a morcoskodást. Az nem alternatíva, amiről ennyire hiányosak az ismereteink.
– Akkor ez nem önbecsapás?
– Az az önbecsapás, hogy mindig van alternatíva. Hogy mindig az a más lenne jó, ami nincs is. Az a regresszió, mikor nem azt nézed, amid van.

Senki és Semmi egy személyben ül a tengerparton. Fatörzsnek támasztva a hátát. Teleszívja a tüdejét sós levegővel, oxigénmolekulák viszik az életet a sejtjeiben. Aztán feláll, és visszamegy az emberek közé.

 

Illusztráció: Edward Hopper: Rooms by the sea (1951)

Mitracsek Úr visszatér – részlet

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története 3.

– Miért nedves a tehén szája?
– Mert mú-ú-száj.

Bőg az új kapura és régire egyaránt. A mezőkön szívja magába a füvet, ezért nem tiszta soha. Mi tőle telik megteszi, maga mögött hagyja lépten-nyomon, hogy mások is élvezzék áldásait. Érezzék át létének nehézségét, amikor könnyít magán.
Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön át. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet! Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!
Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?
Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír lenne? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások. Ahogy Hamvas Béla írta egykoron: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan.
Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek kosárba, mert íróasztalfiókra nem telik. Csak az ujjam, amit felsértett a kínai egyszer-használatos írószerszám mérgező anyagból készült teste. Így ölt testet az irodalom. Így szenved az író.
Inni kell! Írni muszáj! S újfent a bokodi gondolkodót idézve: A kocsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.
Írni pedig muszáj, nem lehet nem írni! Csak olvasná el végre valaki, hiszen száz griveny a fél liter!
–  Mikor volt ez már édes öcsém – szólalt meg Mitracsek úr. Mikor is látogattál te utoljára kies otthonodba, a Keleti-Kárpátok lábaihoz?
A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:
– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek. Ez nem vicces, azóta délen nem járnak a vonatok.
– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!
– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.
– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerült megtalálni.
– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…
Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Demónkrácia meg européér életérzés, IMF kölcsön uzsorakamatra, időzítővel ellátott csoki bomba? Jó volt nekünk azelőtt is! Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, majd az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy az öszvér csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket. Kórságomat egy lóért. Nekem egy ménes is kevés lenne. De egyszer úgyis elpatkolok.
Ahogy Mitracsek Úr mondta volt annak idején, amikor az úthenger vízszintezte a nejét:
– Jé, az asszony olyan, mint a söröskocsi, csak nem hasonlít rá!
Mindig az a fránya alkohol. Sok feszültséget okozott a Mitracsek családban, mégha olykor segített is oldani azokat.  Mitracsekné nem nézte jó szemmel férje italozási szokását, aki szerint már gyerekkora óta gond volt a látásával. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor a nejére bízta a bevásárlást, rendre alkoholmentes sörrel tért haza. Újabban meg citromossal, ananászossal, mangóssal, meg karamellással. Később rájött, hogy nem az asszony látásával van a gond. Igaz, előfordult olyan is, hogy az elfogyasztott italmennyiség hatására észre sem vette, hogy tiszta vizet iszik a vodkás pohárból. Ezért sem halogathatta tovább, hogy ami az asszonyt illeti, végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Placebo hatás a javából. Mint amikor a tv-ben nézzük a Barátok közt 1265. részét és végig azt gondoljuk, hogy mi is élünk, mert köröttünk is vannak falak, ablak, ajtó, meg néhány pohár.
– Most, hogy végre így együtt vagyunk, be kell vallanom, engem már nem érdekel ez az egész. Nem félek vállalni közömbösségemet a dolgok iránt. Nekem nyolc. De a nejemet ismerve, amire hazaérek, az is lehet, hogy már kilenc lesz a gyerekeim száma. De minek is mennék haza, ha tönkre is mehetek? Nem kerül ez nekem semmibe. Igaz, a tőzsdén a semmit már 1:2 arányban váltják aprópénzre.
Kifakadásai rendre a kocsmában értek véget. De én már semmit sem értek. Akkor miért kell együtt élni? Miért kell egymást gyötörni? Hiszen régóta feltalálták már a vallást. Akarom mondani a válást. Annyi facér nő és férfi él a világban, csak választani kell. A választás lehetősége mindig adott.
Mitracsek Úr legkitartóbb híve Szütyő Elemérke, betonagyú unokaöccse volt. Az egyik leghitelesebb példája az emberiség hiábavalóságának. Ezen cégéres példánya a halvaszületésnek szentül megvolt győződve, nagybátyja egy nagy gondolkodó. Ő maga megvolt vagy 196 centiméter. Már az iskolában is pizzai ferdetoronynak hívták. Szerette a gombás pizzát. Testtartását hátgerincferdülésének köszönhette. Édesanyja csontkováccsal akarta helyrehozatni, de rossz helyen kopogtatott. A csontkovács.
Mitracsek Úr, akkor még Ödönke, apukája alig látszott ki a kocsmapult mögül. Nem véletlenül kapott szárnyra a pletyka, miszerint más apától fogant. Pedig a hasonlóság szembetűnő volt, hiszen mindketten együltőhelyükben képesek voltak legurítani tíz korsó sört, tíz feles kíséretében. Már gyerekkorukban előszeretettel feleseltek, de erről felesleges szót ejtenem. Talán ez lehetett az ok, amin megtörtek a pletykafolyam szennyes hullámai. Tény, hogy mindketten előkelő helyet foglaltak el a listán. Az alkoholistán. Ki nem? – kérdezhetné a kicsi-huszár, ha időközben nem kapta volna meg végleges obsitját.
Az apa mélynövésére jellemző az alábbi eset, amely azóta ékes darabja a helyi legendáriumnak. Városi legenda a javából. A neje éppen otthonuk felé terelgette súlypontkilengésben tévelygő élete párját, aki borvirággal lepte meg a ki tudja hányadik születésnapja alkalmából. A nők életkorát nem illő sem megkérdezni, sem leírni, sem elhinni. Még ha kifejezetten rondák is. Mint Rhonda James az egyik folyékony szappanoperában. Legalább tiszta volt, mégha nem is a lelke. De az meg a Fekete Erdő Klinikán volt nővér. Három nővér. A többit elbocsátották a reformnak hívott rombolás hevében. HÉV-el utaztak haza Békésmagyarra.
Nos, éppen a helyi óvoda előtt haladtak el, amikor valahogy belekeveredtek egy csapat óvodás közé, akik éppen a közeli sporttelepről tartottak vissza a bázisukra. Két, dögös óvónő kísérte a társaságot. Miután a leendő barmai az emberiség nagy nyájának, visszatértek az intézmény falai közé, a Mitracsek házaspár folytatta útját az otthonuk felé. Hazaérve aztán nagy meglepetés érte az asszonyt. Többen állítják, hogy nemcsak ámulat volt ott. Az ovisokkal történt találkozás alkalmával a férje helyett a Repedtfalviék Egonkáját fogta karon és vitte haza. Hangyász Gedeon szerint, aki Mitracsekék szomszédja és mindig jól értesült, korántsem volt véletlen ez a csere. Állítása szerint Egonka zsenge kora ellenére tekintélyes méretekkel ruházta fel az anyatermészet. Igen, jól gondolják, hosszabbak voltak a karjai, mint az átlag. Azt nem tudom, a kedves szomszéd mire gondolt, de rossz, aki az. De ezt nyugodtan nevezhetjük rágalomnak is, mert köztudott volt, hogy ez a Hangyász ellenségesen viseltetett a Mitracsekek iránt. (Én sem vagyok oda a befizetésre váró csekkekért. – a szerző.) Mint ahogy az jó szomszédokhoz illik. Utóbbiak szerint a konfliktus még Ádámra és Évára vezethető vissza. Az eredendő bűn mindenkit terhel, de ha ez indok a szomszédok háborúskodására, már érthető az a viszony, ami az emberek között fennáll szerte a világon. Avagy világszerte.
Az emberiség legnagyobb hibája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség. A hiba a közvetítő vonalban van. De nem kizárólagosan. Isten azért vesződik az emberrel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen. Olyan ez, mint amikor hideg éjjelen tábortüzet gyújt a túrázó, és végül leég a fél erdő. A fél, mert az egész már tökéletes. Az ember retteg, a félelem az utolsó útravaló, ami az Édenkert kapujától velünk van. Valóságos kaméleon. Ezerarcú, de lényegében mindig ugyanaz. Vígan ficánkol az agyban, s közben meg a szívet marja hidegen. Nem létezik számára idegen. Mint polipkarok, úgy hálózza be elmék milliárdjait. A szorongás Internete, ahol mindannyiunknak van honlapja.
Visszakanyarodva a felettébb kellemetlen, de mulatságos esethez, az öreg Mitracsek Egonka szerepében asztalhoz ült a többi kis kapura-bámulóval. Ha az eddig történtek nem merítették volna ki az elmebaj esetét, jöhettek az újabb bonyodalmak. A beszédes nevű óvó néni, Drabál Amál kiosztotta a napi tejcsi fejadagokat. Amúgy spontán, frissen csapolva. Pohár és bögre nélkül. Mert az már luxus lett volna, meg így nem kellett mosogatni. Legfeljebb fogat. A kormány takarékossági reformpolitikája megszüntette a zacskós tejet. Az intézmény vezetősége kénytelen volt alternatív módszerekhez folyamodni. Szerintük ez nemcsak költségkímélő, hanem egészséges is. Sőt, igen kellemes a gyerekek számára. Ezt az igazgató úr is tanúsítja, aki jó vezető módjára elsőként próbálta ki az új technikát.
Amikor az öreg került sorra, azonnal felismerte a fenyegető veszedelmet. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Hősünket két jóságos lapát tenyér ragadta meg és tapasztotta a mennyek hatalmas tejcsarnokához. Az öreg Mitracsek fenyegető közelségbe került esküdt ellenségével. Hányingerrel küzdve próbálta meg elfordítani a fejét az undor nyilvánvaló jelével az arcán. De kísérletét nem koronázta siker. Se korona, se király. Még csak egy nyavalyás babérkoszorú sem volt a közelben, nemhogy egy fogorvos. Ez ám a pech. A találkozás végzetesnek bizonyult. A tej megtámadta a hozzá nem szokott szervezetet és alapos rombolást végzett. Mint Marci az ivóban. Az öregúr hevesen tagadta, hogy az eset valóban megtörtént volna, de ettől fogva feltűnően kerülte a korábbi cimborák tekintetét. Ahogy fia, aki a cimborám volt, évekkel később kijelentette: „A vak ember akkor hisz a fülének, ha látja, amit hal.”
Édesapja állapota rohamosan romlott, úgy tűnt semmi sem segít rajta. Ágynak esett. De megúszta néhány zúzódással, mivel a karfa puhafából készült. Mint nadrágjában a farpofa. Nem úgy az öreg. De azért láthatóan nem volt minden rendben. Már a kocsmába sem járt el. Otthon ivott. Sokat. Szemmel láthatóan. Hülye egy kifejezés. Hiszen szem nélkül nem is lehet látni. Szóval hősünket igencsak megviselte a fehér szörnyeteggel való találkozása. A történtek után húsz évvel meg is halt szegény. Béke boraira.
Fia sokszor emlegette: „Apám olyan ember volt, aki nem terem minden bokorban.” Enyhe utalás volt ez apja születésének körülményeire. A mindentudó verebek azt csiripelték, hogy egy bokor tövében találtak rá szántóvetők. Hogy a verebek honnét szerezték az információt, azt már nem tudom. Mondták is a hollók, hogy kár. Vagy soha már? A fene se tud már kiigazodni a sok jómadár fecsegéséből.

Illusztráció: Lonely Night By Amy Giacomelli

Hogy kerül ide (Káró és Emi és -)

Váratlanul, rövid, szunyókálásba csúszó olvasást követően csíkos zoknik után kutat nyitott ablakban tanyát vert szárítókötélen és fotelek mélyén málló szivacsok közt: a 6-7. oldal és a nappali kecsegtet fejleménnyel; ráadásul pucér, álmából ugyancsak kitelnének, ha meglennének, legalább ott.
A sorvégi könyv rendre dől, sötétbe takarózó, nyűgösebb izzó, formatervezett por, sárga halogénfolttal stoppolt tapéta lesz a lakás mozdulatlan vagy épp működésen ért berendezési tárgyainak köszönhetően észrevétlen. Egyébként bármi tükörképe megrázkódik az ablaküvegen, amikor csak kifut és célegyenesébe ér a 14-es villamos.
Ennek nincs helye, mondta Bea.
Akkor azért van itt, felelte Káró. A könyvéből persze nem nézett föl. Padlóra terített pléden kényelmetlenül, könyökölve és hason olvasott, de mert izgalmas történetecskét, helyzetén nem változtatott, gyorsan a végére akart érni. Alvó legénység, a kapitány az éjszakából tevőlegesen osztozó, vízben rekedt, meztelen férfit húz ki. Kajütjébe rejti, élelmét, ruháját készül vele megosztani. Valami sehogy sincs rendben.
Jobban belegondolva, nem is Bea. Meglehet, Bettinek hívták. Sötét, göndör haja volt, amikor délután egy körúti kávézóban összefutottak. Kárót és az albérletet is beleértve, kaotikus helyzetekben úgy egyáltalán, nem elhanyagolandó ügyességgel lavírozott. Ahogy fölértek, Káró átölelte, kisiklott karjaiból, nem hagyta magát megcsókolni. Méricskélte, nézegette közelről, aztán pár lépés távolságról Káró arcát, csipát, kivágásokat mindenütt, mosatlan edényeket, szennyest, zsákokat, most leginkább úgy, akárha vonzó, ugyanakkor vitatható tárlatot látna: nem tudná eldönteni, tetszik-e neki vagy sem, amit lát.
Káró elunta a várakozást. Vendégét, mintha az itt sem lenne, magára hagyta, lerúgta cipőjét, lefeküdt, olvasni. A megannyi limlom és kacat támasztotta keskeny folyosókon a lány fel s alá járt, ablakot nyitott, kedvére rámolt. Beült elé a fotelbe, az asztalon hagyott vizes pilléből ivott.
Mielőtt zoknis lába finoman, végleg becsukta volna, Káró a könyvjelzőt idejében a lapok közé engedte.
Másnap nevetve hívta Betti, hajnalban nem találta ezeket a zoknikat, mezítláb rohant el. Akkor lehúzta róla mindkettőt, mégiscsak. Szándékosan hagyta itt őket, biztosra vette. Azokat keresgélte, amikor ugyanígy, percek óta csöngettek és kopogtak a bejárati ajtón. Káró ki tudja, mit vár ettől az egésztől; ami biztos, kétszer nem történhet meg. Legjobb, ha most egyszer se. Zárt ajtó mögött zokogást tételezni, micsoda dolog.

 

Illusztráció: Yayoi Kusama – Her world of polka dots