Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem. A nevelők is. Mit tehetnénk? Röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy öt métert, hiszen szakadéknak bizonyult a lejtő, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött. A többiek röhögtek. Gyusznak, annak idején, leégett mindkét keze, mikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta kíméli az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart. A szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, mikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli lény, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégzője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával elpaskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek. Rejtve… Délután a nap felhőhabok közé merült. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből… Mindenesetre nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált, felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az imént elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, miképp emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Könnyeibe ragadt egy-egy potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…

Fél éve eszmélt, tehetsége van a festéshez. Kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat némi bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odább tolta a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt az erőfeszítéstől. Mit tehetett? Szájjal kezdett pingálni. Csak pingálásnak nevezte. Gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés. Ez pedig képletekkel fel nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál. Itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhattak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Tudtam is én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon – állítólag – néha megcsillant az elmém, ahogy tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem gondolkodtam. Mikor Kisubul nagy festő lett, már kiállították, azóta mélyültem magamba, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a logikabucskáztató miértek idején, sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját térfelére. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, melyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható: nem egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. Lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem sejtik, mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit úgy vonszol, mint esküvői uszályt az ara, s két botja, három-három lábbal. Valami stabilitásérzetünk hadd maradjon az alólunk kirántott földön. Mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást. A tollamról meg egy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki selejtet is álmodik. Százhúsz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigánylány, aki valamelyest járóképes, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, zabálásba fojtotta „legkisebbségi” létét. Egyszer két hét alatt „elmekdonalcozott” százezer forintot, amit vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem születek rokinak, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre így replikáztam: nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, minthogy így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha rám tört a depresszió. Az életfogytosok is nyilatkoznak ilyet: Inkább kötél, mint négy fal között rohadni! Az interjú végén azért odasúgják a riporternek: Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk… Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett… De azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…

Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rárak egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Szürrealistává lett, ha jól értettem. Csonkolt kezű szeretők a strandon, amely egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Pedig akkor még jelen időnek számított… Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már unta a szövegelést. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Nem sértett meg senkit, s ha már elege volt a tömjénezésből, a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói…

 

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány pálinkával s öblítő rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk magunk is, s bárhogy küzdünk, törtetünk, hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s a legjobb, ha az ember életre tisztulásától, azaz önálló akarata első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Lehúzott egy újabb felest, nyelt rá egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Tekints az emberiségre! Nekünk rokkantaknak kötelességünk ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s megfenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani. Nyomban visszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk…

Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem tudta, fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban elégettem az összes pornólapomat a kert hátsó fertályában. Majdnem az összest… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. Magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s elviharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de rövidesen ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is gyatrán álltam így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, a hét teljesen szomorúan telt. Nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott gömbölyödött Bridzs. Hová is mehetne? Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, mely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad… És röhög az osztály… A tanár is elnézően mosolyog. Olyan „nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal pallérozódunk, meg amőbázunk, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor távoztam volna, s kétfelé hullt botjaim után kepeszkedtem, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, fönn az ágyon bontom ki. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra elhanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre. Ez minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de legyőztem egyszerű-magamat, s Kisubul üzenetét téptem föl…

Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy műanyag szita lyukain hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, mozgó kuckóként tört a célnak. Csak a töltésen kellett végighaladnia. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a település szélét. Hófüggöny borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

Szia Fric!

Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy megvakult, elvakult árral szemben. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád, susnya, ahogy arrafelé mondják. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, lábával hegyesszöget bezárva, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz legalább ötször megálltak miatta, hogy kiegyenesítsék az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk bizonyíték. Ne akarjunk többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit? Más feladatot kapsz. Ne gondozd a képeket, inkább égesd el őket, mert kizökkentik a jó úton haladókat… Égesd el mind! Semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk. Nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…

Kisubul

 

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…

Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva, könnyezve nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Hárman szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Széltől kusza hajára egyenletesen hullott a hó. Kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:

– Ajánlok egy jó bizniszt! Megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már nyugdíjat?

– Utalták. Mennyit kérsz?

– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…

– Sima sajtos…

– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam lenni!

– Sajtos!

– Na, jó!

– Itt van ezerhárom!

– Ezerötbe kerül.

– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt két százassal.

 

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…

 

A JóIsten kétez redik évének hajnalán békopogott a Kántor Úr Manyinénihez Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet kívánni. Özvety Telekes Sándorné Boldog Rozália, az az Rózsi Mámá, a Nőszövetség elnöke is jelen volt a nemes esemény alkalmán, mikor is a Kántor Úr, vagyishogy (Gróf) Jakabbffy Theodór békopogott Manyinénihez, ékesszóló nevén Doktor Kratupágné Nagy Margithoz, aki az Női Szövetség Helyettes Elnöke volt.

– Békesség Istentől, Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet, asszonyt, lányt, feleséget, jó humort, édességet kévánok! – mondá kacsintva az ifjonti úrfi.

– Gyöjjön be immán, Kaántor Úr, igyék meg egy kis köményeset – válaszolá Rózsi mámá, magához ragadván a szóvetést Manyi néne házatáján.

– Köszönjük, Kántor Úr, lépjen bejjebb, hát az Ágikát hol hagyta, aluszik még a szilveszteréji múlatozás utánna?

– Nem alszik az, bizony, csak elfárada. – Kuncogott kacagva az úrficska.

Ekkor megkínálták űtet egy nagy tángyér töltött káposztával is, házi cipónak a végivel, s egy pohár háztáji vörösborral, csak az másik háznak a tájáról volt, mert itt a havasok iránya felé közeledve nem volt megtermési ideje a szőlőféléknek, örültek, ha a meggy beérett augusztus legvégire.

– Egye Kántorúr a serclit, mük fog híján már foghíjjasak vagyunk hozzá – replikázott a nénnye.

Falatozás közepette az Istenadta Női Személyek szóval tartották a (Gróf) Urat.

– Kaántor Úr, oszt mit főze a Zágika? Vót-e káposzta, lencse, vagy csak virslit evének mustárral a Magyar Országi kényhez szokott gyomor miatta? Vagy a kaántor Úr megtanétotta már főzni a kicsi leánt?

– Bizony, KántorÚr, szép gyermek az, de még gyermek, héjjába, hogy nekem 18 évessen már fiúgyermeket ada a Sors, ez a kisleány még nagyon gyermeki, ahogy a magyar Országi leánykák általában. S városi is, ha jól hallottuk füleinkvel.

(Gróf) Jakabbffy Theodór Úr már épp szóra nyitotta volna előbb még a falat csámcsogására megnyitott száját, mikor is Rózsi Mámá folytatá a beszédet:

– Azosztán Kántor Úr, Anno Domini az Úrnak mellyik éviben lészen az esküvés? Vagy még meg sem kérte az Ágika kezit? Mán híre ment a szomszéd faluba es, hogy a mü kántorurunknak a fülit szépen kicsipkézik.

Theodór mondandójába fogott volna, mikoron Manyi néne vevé át a szót, de nem szállt el, mert leírva nem lett, de megmaradt minden jelenlévőbe vésődve nagy lelki mélységekbe:

– Ne féljen egy szóra, Kántor Úr, lám, a Nőszövettség titokban lemérte Ágika deréktáját, derék asszony lesz az, a falu évszázados menyecskeruhái közül az egyiket mintha rea öntenék, megnyalja utána mind a tíz ujját, hiába nem székely, no, kérje mán meg, az Isten áldja meg! Ne haggya szégyenben a falut, harminc esztendős, s még hun a fehérnép, gyermeki had?

Szó bennszakad, írás megmarad, falat kihull, Theodór felálla, megköszönvén a szíves vendégseregletet bort felhajtva indula.

Szempárok szögeződtek.

Gazsin apám temetőpalástja volt. Hosszú volt neki, húzta maga után, mint megannyi emléktúrát a sárfolyón, ami sehogy nem akart a befagyott tengerbe ömleni. Mikor felment a szószékre, a palást még mindig szabályozatlanul kanyargott a templomon kívül, nem hagyta becsukódni a templomkaput. Akkor még voltak klenódium szagú téli hidegek. A havon kívül semmi nem világított. A templomot a hívek testmelege fűtötte csak. Kinyitotta a könyvet. Egyszerre mind hatvanhatot. A könyv ívfénye arcát most először nem sápadtnak, fehérnek mutatta. Hallgassátok meg a karácsonyi történetet a biblia összes könyvéből! Ahogy olvasott fennhangon, tudtam, a többezeréves letaposott hóból a hópihéket szabadítja fel. A megszámlálhatatlan egyszerit. Az ismétlődésben is megismételhetetlent. Csak az ő lehelete látszott. Belepte az arcokat. „Ne féljetek, mondta az angyal rettegve, és mert minden szóval kockáztatta a koraszülött testtélételt, igyekezett lélekre törően szólni, csak hát minden szó át kell haladjon az emberi testen, mert azt senki nem állíthatja, hogy csak a fülével hall. Hamar rájött, az állatokkal jobban boldogul, egy egész nyájon átrezgette a pásztorokig a hangját, a tevéken át jutott el a három csillagtudósig. Tudjátok meg, lesz majd, ki halva születettnek meri festeni. Elmegy a falfehérségetekig. Lesz majd üdvtörténeti hűség. Jászolhalál. Márián kívül senki sem vette észre, még a Magasságos sem, hogy a feltámadást már elhasználta fia, még az istállóban.” Azzal Gazsi becsukta egyetlen mozdulattal a Genezistől a Jelenésekig mind a hatvanhat könyvet. Arca felszabadult hókavargás volt. A húsvét a fehér karácsony. – mondta, majd nem egyszerűen levette válláról apám palástját, hanem kiment a palástból. Majd a templomból. Mellette kanyargott a test istállómelegéből kifogyott befagyott palást. Csak én fordultam utána. Megint előbb ébredt fel nálam az álmomból. Fel kell ébredni a szüleinkből is. – szólt csak hozzám visszafordulva árvatudásával. Nem féli a visszafordulás sóbálványát, aki szűntelen az üdvtörténet vakfoltján áll. Attól félek, be kell érned idén ezzel a hóval, ami az álmodban hullt. – Ezt már a szokott létezéséért megbocsátást kérő mosolyával tette hozzá. A palást nehézkedési erejétől a szószék eresztékei megreccsentek. A gyülekezet Gazsi leheletével az arcán tovább nézte. Sectio continua.

 

 

Öccsével messzi földön végezett a rák, hamvait díszes uránban hozták haza. Ifrim kábultan állt a koporsó mellett, melybe az urnát helyezték.

Néhány éve a felesége ment el. Tisztaságmániás asszony volt, egyre a Bibliát bújta, ortodox ikonok előtt imádkozott. Reggel hatkor kelt, teát főzött, enni adott a macskának, misét hallgatott. Aztán tollseprűvel takarított az apró lakrészben, közben vallásos műsorok mentek a tévében. Szidta a macskát, hogy hullatja a szőrét.

Ifrim közel negyven éven át a szöszmötölésekre ébredt. Olykor az volt az érzése, fölös kiegészítője neje vallásos életnek. Amíg volt munkahelye, iparkodott minél később kerülni haza, nyugdíjazása után félve húzta meg magát a hálófülkében, régi könyveket silabizált. Segített feleségének a bevásárlásban, szőnyegeket porolt, ecetes vízzel súrolta le a macskaszőrt.

A vallásos ünnepektől kifejezetten undorodott. Felesége napokig készült, ilyenkor a házból is kinézte. Ezért hosszú sétákat tett, legszívesebben a parkban csoszogott, ahol kisgyerekekkel játszottak a szüleik. Nekik nem lehetett gyerekük, nemi életük, néhány keserves próbálkozás után,  letargiába torkolt.

Az ünnepi gyertyák fényében csetlett-botlott a lakásban. Gyengén látott, egyik szemében érszűkület miatt tönkrement a látóideg. Karácsonykor feszengve köszönte meg az asszony apró ajándékait, rózsával  viszonozta a figyelmességet, hogy első találkozásukra emlékeztesse. Akkor történt, hogy leendő neje végighúzta kezét a tövises rózsa szárán, a kiserkenő vért nevetve a Megváltó véréhez hasonlította, majd lenyalta.

Egy reggel csendre ébredt. Felesége még nem kelt fel.

 – Eszter – lökte meg az asszonyt.

 Összerezzent a hideg tetem érintésétől, riadtan ugrott ki az ágyból.

A temetés után tanácstalanul ténfergett a lakásban, a macskával játszott, a teraszon üldögélt, sétálni ment. Találomra néhány könyvet vásárolt. Az egyik zeneszerzők életével foglalkozott. Azon kapta magát, valósággal falja a sorokat. Lemezjátszót, klasszikus zenelemezeket szerzett be, egyre hallgatta az előadásokat. Évtizedek óta először volt öröm az életében. Napokig nem cserélt alsót, nem tisztálkodott, elégedetten súrolta több napos szakállát, még a macskáról is megfeledkezett. A könyvek, a zene hatására az írással is megpróbálkozott. Céltalan mondatokat firkantott a papírosokra, kis pléhdobozba gyűjtötte a lemezek mellett.

*

Öccse halálhíre a tulajdon elmúlására döbbentette rá. A halálfélelemtől szíve össze-vissza vert, valamelyest a hazafelé vezető autóúton könnyebbült meg. Csajkovszkijt hallgatott, nézte, ahogy az út mentén foszforeszkál az erdő a lenyugvó nap fényétől.

Mikor belépett a lakásába, megpillantotta a macska tetemét.

– Na, te is, Muki.

Zihálva ült le az ágyra, fejében harangok kondultak. Erőtlen mozdulatokkal tapogatta a szívét, kék foltok úsztak a szeme előtt. A harangzúgás egyre erősödött.

– Megtébolyodok – gondolta.

 Órákig hevert a sötét, gyötrő éjszakában.

– Nem lehetek továbbra is egyedül – állt fel végül. A harangzúgás elcsendesedett.

Feszítővasat vett magához, autóba ült, a temetőhöz hajtott. A járművet a temető kapujában hagyta. Lopakodva folyatta útját a sírok között. A kripta ajtaja nem volt bezárva. Felfeszítette a fedő gránitlapot, lihegve húzta ki a koporsót, ellopta az urnát.

– Senkinek nem fog hiányozni – gondolta.

Gondosan eltüntette a feszítések nyomait.

Otthon a lemezek mellé helyezte tette az urnát.

– Jobb itt neked – mondta.

– És nekem is – tette hozzá, ahogy ujjai végigszaladtak a díszes bronzedényen.

– Milyen furcsa, hogy ilyen szépen kivésték – gondolta –, hiszen a kutya sem látta volna legalább harminc évig.

Másnap reggel határozottan jobban érezte magát. A teraszon üldögélt, az embereket nézte. Két tömbház egymással szemben. Hatalmas fa a terasz előtt, takarásában kedvére leselkedhetett.

A második emeleten lakó, munkából hazajövő fiatalembert nézte. Éjszakánként hallotta, ahogy a párja sikoltozik szeretkezés közben. A fiatalember mellett kisgyerekes család lakott, ritkán voltak otthon, külföldön dolgoznak. A másik tömbház földszintjén lakó család a zöldségpiacon árul. A férj cukorbeteg, a gyerekek is. A negyedik emeleten tetoválóművész bérel lakást, felesége állandóan ordítozik a gyerekükkel. Amott agyalágyultság… a férfi buszra ült, szülőfalujába utazott, csodálkozott, miért laknak mások a szülői házban. Felesége zokogva kereste. Ő még él. Fehér a haja, a tövét kékesre festi.

Hangosan motyogta fel a neveket, közben dülöngélt, úgy turkált emlékei limlomjaiban.

Jól esett a teraszon üldögélni. Ott pucolta meg az ebédhez való a krumplit, hagymát. Néhány gumó megmaradt, tanácstalanul nézte.

– Jó lesz ez valakinek – rázta meg a fejét. Nejlontasakba csomagolta, a lépcsőházba sietett, a postaládák mellé tette. – Biztos van éhező a tömbházban.

Amíg főtt a krumplileves, az urnát nézte. Úgy találta, rossz helyen van. Az éjjeliszekrényre tette, melléje egy ikont. Eszébe jutott, amikor Öcsivel rókát fogtak. Büszkén húzták haza az állatot. Anyjuk napokig átkozódott a bolhák miatt. Az erdészekkel is meggyűlt a bajuk, apjuk, miután kifizette a büntetést, komótosan elverte mindkettőjüket.

– De megérte – mosolygott az urnára. – Öcsikém, ha tudtuk volna. Azok voltak életem legszebb pillanatai.

Másnap reggelire puliszkát főzött. A maradékot túróval keverte, levitte a postaládák mellé. Megörült, hogy a krumpli eltűnt. Vacsorára túrót morzsolgatott a kenyérre, hagymát evett hozzá. A maradékot ismét a postaládákhoz vitte. A puliszka sehol.

Éjszakára maga mellé vette az urnát. Úgy aludt el, hogy szorosan magához ölelte.

Megérkezett az ősz, hisztérikus időjárást hozott a városra. A teraszról beszorult a nappaliba, naphosszat zenét hallgatott, könyveket silabizált. A maradék ételét a postaládákhoz vitte. Egy délben feliratot talált a maradékok helyén. Hunyorogva olvasta: Ez nem szemétnek való hely!

– Te érted ezt, Öcsi? – nézte az urnát. Pár percig tanácstalanul álldogált. A fürdőszobába ment, hosszasan mosta a kezét.

 – Kitolok velük – derült fel az arca. Másnaptól a lépcsőre helyezte a maradékot.

Közeledett a tél. Fázósan dörzsölte össze a kezét. A könyvek, a zene egyre kevésbé kötötték le. Azon kapta magát, inkább az urnát bámulja, gyerekkori élményeket elevenít fel, olyan élénkséggel, mintha néhány perce történtek volna.

Recsegő hideg tört a városkára. Órákig állt az ablakban, nézte a szürke kertet. Hó alig esett, közöny és mozdulatlanság dermedt csöndje ülte meg  a várost.

 – Öcsi, megérjük a havat? – fordult az urna felé.

Egyre jobban lefogyott. Kék szeme beesett, vizenyőssé vált, ruhái lötyögtek a testén. Valamikor nagy dohányos volt – jutott eszébe, hát vásárolt egy doboz cigarettát. Az első pöffentést még élvezte, de mikor elnyomta a cigarettát, fordult vele a világ. A fürdőszobába vánszorgott, a vécékagylóba kapaszkodva hányt. Az utolsó öklendezéseknél véres váladék csorgott ki szájából. Mikor jobban lett, mosolygott.

– Ezt is megéltem – gondolta büszkén. – Nem kell a cigaretta.

 Karácsony környékén a hó eltemette a várost.

 – Milyen jó, hogy itt vagy, Öcsi. Mit keresnél abban a fagyos lyukban a temetőben. Legalább együtt ünnepelünk.

Lázasan tette tűvé a várost néhány szál rózsáért. Az urna mellé helyezte, csinos kis porcelánvázába. A péknél két foszlós kalácsot vásárolt. Egyet magának, egyet a lépcsőházba tett.

– Hallod, Öcsi? – állt estefele Ifrim az az ablaknál. – Harangoznak. Ezek most a karácsonyi harangok. Igaz, nekem nem sok közöm van Istenhez. És neked van, Öcsi? Neked már harangoztak. Lehet most értem – kacagott.

 – Butaság a halál – mondta később. – Az életben legalább kötődések vannak. Összekötlek Istennel, Beethovennel, Csajkovszkijjal, Chopinnel, magammal, a szomszédokkal, az emlékekkel. Furcsa ez, Öcsi. Mintha én vigyáználak titeket. Ha meghalok, ti sem lesztek.

– Más értelme nem is volt ennek az egésznek – ült le az urnával szemben.

– Bolond lettem, látod? Neked a temetőben a helyed, nem a lakásomban. De még az ágyamba is befogadlak. Mi lennék nélküled?

Ült a nagy fotelben, egészen eltűnt benne. Feje oldalra billent.

 – Már nincs mit tenni – gondolta.

   Dudorászott. Úgy jöttek a hangok, mint sáskaraj a száraz mezőkre.

*

A takarítónő dél körül kerített sort Ifrim lépcsőházára, az ételmaradékokat hazavitte. A kalácsnak különösképpen örült. Bekopogott volna az öreghez, de félt tőle, az már nem jár ezen a világon, jobb nem zavarni.

A kalácsot zacskójába dobta, tanácstalanul nézte az öreg ajtaját. Mégis kopogjon be? Végül elment. Otthon nehézkes írással vetette egy darab papírra: Köszönöm az ételt. Az Isten fizese. Nem írta alá. Másnap felsietett az öreg lakásához, az ajtó résébe szorította az üzenetet.

A cédula ott maradt az ünnepek között. Egyre idegesebb lett. Egy este nem bírta tovább, kopogtatott, aztán verni kezdte az ajtót. Semmi válasz.

Bekopogott a szomszédba.

– Jöjjön – ragadta meg a fiatalember kezét. – Valami baj lehet a szomszéddal.

Felfeszítették az ajtót.

 Ifrim a nagy fotelben ült, szája végéből véres hab csordogált. Mikor meglátta a két embert, vizenyős szeme ragyogni kezdett. Motyogott néhány szót. A takarítónő egészen közel hajolt hozzá.

   – Mint mond? – kérdezte idegesen a szomszéd.

   – Ketten is. Azt mondja, ketten is.

    – Hívom a mentőket – rohant a férfi.

Azt hívhatod, gondolta az asszony. Megölelte a haldokló öregembert.

– Ne féljen – mondta.

 Ifrim nagyot szusszant, lehunyta a szemét.

 – Aludjon – mondta az asszony. – Aludjon, már nincs egyedül.

Ölelte a halottat, végignézett a szemetes, bűzlő nappalin. Látta az urnát, a lemezeket, a könyveket, az ikonokat.

 

(Illusztráció: Ivanyuk Oleksiy – Christmas Carol)

 

Pucold meg a halat! – mondta az asszony.

A lány megrémült.

– Ha nem csinálom meg, biztos kikapok – gondolta.

Keservesen nézett a tűzifaaprító rönkön lévő tátott szájú, dülledt szemű, ezüstszínű szörnyetegre.

Az asszony magára hagyta. Igazából nem haragudott rá, az édesanyja. Szeretetteljes, kedves, akihez oda lehet bújni, a puha fészek-melegbe.

Álma volt ez neki. Bezzeg a húgának nem, neki szerencséje volt, hét hónapra született, törött kulcscsonttal. Anyjuk gyengéden bánt vele, neki jutottak a foszlós kenyérdarabok, vajjal, mézzel megkenve. Falatonként adta a szájába, mint egy madárfiókának.

Ő már nagylány, hat évvel idősebb, hát dolgozzon. Ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy az anyjuk akarta, fürge táncot járt az ütleg rajta.

Legutóbb azért kapott verést, mert nem akart elmenni misére. Félt a paptól, az nem is egyszer vágta már hátba.

Vasárnap reggelén mondta az anyjának, hogy elege lett, többé nem megy templomba. Máris a földön találta magát, csupasz karjával védte a testét az ütésektől. Az asszony eltorzult arccal állt fölötte, ütött és suhintott, amíg nehéz cseppekben hullani nem kezdett verejtéke a konyha kövére.

Zajt hallott, összerezzent. Kezébe vette a kést. Nem tudta, mit tegyen, még soha nem pucolt halat.

Undorodott attól, ahogy néz rá a szörnyeteg, ezért lecsapta a fejét. Aztán a hasát vágta fel, zöld lé csorgott ki belőle. Hányingert érzett, hasában nyilallást. Mintha meleg csorgás lett volna, a lába között, de nem figyelt rá.

Kitépte a hal beleit, vödörbe dobta.

– Jutottál valamire? – jött anyja a konyhába.

– Jól vagy, te leányka? – kérdezte, amikor nem válaszolt. Végignézett a gyermeken, összecsapta a kezét.

– Anya, én nem… – kezdte volna, de az asszony a szavába vágott:

– Hát nagylány lettél? Miért nem szóltál?

Vékony piros lé csordogált a lábszárán, már a bokájánál járt. Megijedt, hogy most elverik.

De anyja kivette a kezéből a kést, a tőkére tette. Majd házba vitte a lányát, megmosdatta. Puha anyagot adott kezébe, és elmondta, mit és hogyan kell tennie vele. Aztán tejet melegített neki, mézet tett bele, melléje mosolygott is. Végül ágyba fektette, betakarta, meg is simogatta nyirkos fürtjeit.

– Mégis szeret – gondolta a kislány.

 

(Illusztráció: Derek DeYoung)

 

A szigetről nézem az óváros templomtornyát, előttem a tengerben apró halak úszkálnak. Ha a parti sziklákról bemászom a vízbe, testesebbeket, nagyobbakat is látok a lábam körül. Szemben állok a végtelennel. Tudom, nem az, csak én nem látom a túlpartot, mégis, ez a beláthatatlanság távlatot ad. Végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal.

Bőrömön cseppekben áll meg a víz, a végtelen cseppjei borítanak be. Tudsz úgy szeretni, mint a tengert? Látsz-e olyannak?

Mögöttem a szigetet macchia és fenyőerdő borítja. Napok óta erős illóolajakat árasztó növények, olajfa, füge, krisztustövis, leander illata kering körülöttem.

A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami a végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.

Tenyeremben csigaház. Egykori lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de háza, létének esszenciája megmaradt. Egész életében azt a házat növesztette, amely most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, de ki fogja nőni, vedlés után továbbáll. Nem dolgozott meg a házért, nem testéből termelte. Nyilván a csiga sem neki teremtette eredetileg, mégis, olyan jó arra gondolnom, hogy amit megalkotott, az másnak is hasznára válik.

Hullámzik a víz, a tenyeremben a csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a neszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá.

Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: alkotni állhatatosan, napról napra, de abban a tudatban, hogy amit megteremtettem, egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, de hátha segít. Hogy miben is, azt nem tudom, de ha nem gondolhatnám így, az szomorúvá tenne. Akkor miért építsek? Minek?

A mellettem lévő nyugágyon egy férfi kenegeti magát napolajjal. Egyedül jött (sőt, érkezett, mi több: vonult be), nyilván azért, hogy jól érezze magát. Saját időt él. Kiválasztotta a megfelelő napágyat, felvette a hibátlan testtartást, majd felkínálta magát a napfénynek. Minden tökéletesen kimunkált rajta. Nem az izmaira gondolok – mert arányos a teste különösebb erőfeszítés nélkül is, bár nyilván sokat mozog, utazik, úszik rendszeresen –, hanem a kellékeire: jó minőségű, könnyű sporttáska, napszemüveg, a táska és a szemüveg összhangban van a bőre és a haja színével. Tökéletesen tudja, hogy mi áll jól neki. Nem téveszti el, nem nyúl mellé. A bőre napbarnított, sötét hajába beletúr az olajos ujjaival, kicsit igazít az amúgy hibátlanul megtervezett hajtincseken, végigsimít borostás arcszőrzetén is. Pihen, hiszen azért van itt, ahogy mindenki, ám mégis máshogy. Issza a napsugarakat, közben pásztázza a partot, de nem csajozni jött, nem olyan pásztázás ez most. Azt majd este, gondolom. (Magabiztosan és gyorsan fog választani.) Méretes szivart vesz elő, meggyújtja, hátradőlve pöfékel, aztán a táskájában rendezkedik. A jó ízléssel kiválasztott táskájában. Közben a szivart a fogai között tartja, nem középen, hanem kicsit oldalra tolva, arca barázdákba húzódik. (Természetesen jól állnak neki a barázdái, ezt tudja is). Fú, de állati férfias vagyok!, sugallja minden egyes állati férfias barázda az arcán, a hunyorgása, ahogy egy pillanatra az alkonyi napba néz. Aztán kávéért megy (inkább: vonul), utána elhever újra a napágyon, parányi csészéből kortyolgatja az olasz presszókávéját, valahogy kibulizta magának, hogy lehozhassa a csészét (kistányérral) a partra – miközben a többiek műanyagpohárból gurítják le a sörüket. Gondolom, a legjobb minőséget választotta a hely kínálatából. Újabb szivar, újabb barázdák, hogyénmennyirejópasivagyok-tekintet. Amúgy tényleg az. Mégsem vonz. Inkább csak figyelgetem a napszemüvegem mögül, mint egy egzotikus növényt. Megéli az időt. Ez jó. Kávés szivart szív, közben ezt is kiderítem. Lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják. Kizárt. Miért kizárt, hiszen nem is ismerem, semmit nem tudok róla. Érzem csak.

Előítéleteim vannak talán? Biztosan. Mégis, nem tudok nem gondolni arra, hogy az életének alfája és ómegája – ő maga. A legfőbb műalkotás. Nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. A tányér aljáig kitunkolja a pillanatot, aztán összecsomagol, és megy tovább. Vonzó út első látásra, talán még példakép is lehet, hiszen ki ne szeretne ilyen lenni, így hordani a napszemcsit, így túrni a hajába, így inni a kávét a tengerparton. Így nézni. Szivarozni. Ha férfi lennék, biztosan azt mondanám: így kell! Jól teszi! Mégis, valami nyomaszt. Talán az, hogy ordít róla, hogy a gondolatbuborékában egyetlen szó áll: én. És ez a kérkedő tudás magáról lehangol. Nem akar röghöz kötődni, senkihez igazodni, mert akkor alkut kell kötni a pillanatokkal, az meg már nem olyan tökéletes.

Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes. Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy, ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig. Ha nem csak énvárát építi. Ha nem csupán egy gyönyörű zsákutca.

Lehet, azért érzem mindezt, mert inkább olyan vagyok, mint az a csiga, aki másokra hagyja majd egyszer önmagából kinövesztett házát, létének lényegét. A tengeri csigák nyelvét értem, beszélem, ő pedig a remeterák, aki vedlés után új helyet keres. Talán ezért idegen nekem az a pasi – és nem csak azért, mert amikor megszólal a telefonja, olaszul beszél. Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.

(Első megjelenés: Olvasat.hu, majd a “Bölcsőmben magam ringatom” c. kötetben)