Leejtette a papírzacskót. Az egyik croissant kiesett, kifolyt belőle a csokis töltelék a hófehér kőpadlóra. Egy dobozban botlott meg. Most sem gyújtott lámpát, a zacskóban maradt péksüteménnyel sietett a hálószoba felé, Zsú csak melegen szereti, a kávé mellé. Az ágyban fogyasztja. Az ágyterítő egyik oldalon leterítve, másik oldalon gyűrötten lóg. Kedvese a fürdőbe siethetett. Nem csoda, hogy felkelt, Boldi sokat időzött a pékségben, nagy sor volt. Kopogtat a fürdőajtón, itt a reggeli. Nincs válasz, víz sem zubog. Kimegy az előszobába, félrerúgja a cipősdobozt, a sérült croissant bedobja a kukába, a csokitölteléket felszedi a padlóról, papírzsebkendővel törli a nyomokat. Fehéren ragyog a márvány.

A cipősdobozt beviszi a gardróbba, ahol a sok tűsarkú sorakozik. Néhány sportcipő, Converse-All Star is. Zsú a Velencei Biennálén tanulta meg, hogy most már az elegáns ruhához is felveszik a sportcipőt, főleg olyan helyen, ahol kavicsos úton kell gyalogolni, csak az elsőbiennálésok tipegnek magas sarkúban. Az új cipő dobozát kinyitja, üres, futócipő, olvassa az oldalán! Zsú csak gyalogolni szeret, a futás tönkreteszi az ízületeket, mondja gyakran. Most akkor fut?  Semmit se szólt erről, naponta sétálnak együtt, gyors tempóban, Boldi nehezen tud lépést tartani vele, kicsit túlsúlyos, egy fejjel magasabb Zsúnál. Agár vagy! A nő ilyenkor nevet, sose lennék kutya, azt futtatják! Te meg lajhár vagy, mozoghatnál többet, ne mindig az íróasztalnál gubbassz.

Most is az íróasztalnál ül, nem jut eszébe semmi, kifutottak a gondolatok a fejéből. Felhívhatná Rékát, de akkor el kellene mondania, hogy Zsú valakivel együtt fut. Nem telefonál. Vár. Délután a nő vidám hellója hallatszik az előszobából, lila magassarkú cipőben áll meg az íróasztal mellett, blúzán is lila minták, nagyon elegáns, mintha fogadásról jönne. Boldi nem néz a nő lábára és nem kérdez semmit, úgy tesz, mintha dolgozna, betűket ütöget a klaviatúrán, de azokból nem állnak össze szavak. Este a konyhában vacsoráznak, nem esik szó cipőről, futásról, korai felkelésről. Zsú szokásával ellentétben hamar lefekszik, nem számítógépezik, nem olvas. Mire a férfi fogat mos, a nő már mélyen alszik, féloldalra fordulva, egyik kezével a kispárnát fogja. Boldi nem bír elaludni, pedig szeretne, a virrasztás szó elrettenti. Hajnalban alszik el. Mikor felriad, mellette nem fekszik senki. Nyolc óra lesz pár perc múlva, ilyenkor már itt volt a croissant. És Zsú is.

Körülnéz a lakásban, a fürdő üres, végül a gardróbba is bemegy, ott sincs senki, a futócipő dobozát sem találja. Felhívja Rékát, aki nem veszi fel, vagy nem akarja felvenni. Talán eljött a szakítás ideje? Zsút nem meri felhívni, még azt hinné, hogy féltékeny, ezt utálják a nők, Boldi éppen erről ír novellát.

Most vajon kivel fut Zsű, és miért titkolózik. Délután berobban a lakásba, lerúgja a sötétkék magassarkúját, egyik jobbra, a másik balra repül, masszírozza a lábujjait, és Boldit nézi. Csendben ülnek. A nő felkiált, te féltékeny sem vagy, tehát nem szeretsz, így könnyebb nekem. A férfi mosolyog, nem szól. Ne vigyorogj, mert csomagolok, elköltözöm. A futócipőshöz? Igen, tegnap felpróbáltattam vele, úgy tettem, mintha magamnak vettem volna, hogy ha jó a méret, másnap reggel, meglepetésként, eredeti dobozában neki ajándékozzam. Megvártam a futópályán, sokszor hívott, tartsak vele, de nem mentem, sokat panaszkodott, hogy még a titkos szeretője, egy lomha pacák se akar vele futni, elege van a férfiakból. Tudtam, hogy egyforma a lábméretünk, illetve ő fél számmal nagyobbat visel, harmincnyolcésfelest. Zsú, ne marháskodj, mi ez a fél szám, kivel futsz?

Miért visel fél számmal nagyobbat onnan tudom, hogy a Velencei Biennáléra később kapta meg az akkreditációját a sajtónapokra, nem volt már szabad szoba a városban, én befogadtam a franciaágyas szobámba. Nagyon jól elvoltunk, összemelegedtünk. Amikor kijött a fürdőből, vettem észre, hogy zavarban van, gyorsan belebújt a gála cipőmbe, és felkiáltott, ez jó méret, nehezen találni feles számot. Kilépett a cipőmből, és láttam, hogy egyik lábán a középső ujja sokkal hosszabb.

A jobb lábán, kiáltott fel vérvörös fejjel Boldi. Te honnan tudod ezt, hiszen ő sosem jár szandálban, és jó, ha most azt is megtudod, meguntam a croissant is.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Vonalcsapdák)

Marhalevél lapult a zakója zsebében. Gondolta, azzal igazolja, hogy ő tisztességes magyar ember. Saját marhákkal, külföldi piacokra hajtott, jól tejelő, finom húsú magyar marhákkal. Mind egytől egyig az ő nevelése.

Ott volt, amikor az anyjuk kipottyantotta magából a borjút. Ha nehezen ment az ellés, akkor a saját kezeivel húzta ki lábánál fogva a gyenge állatot. Ott volt, amikor az növekedni kezdett, amikor először adott tejet, és sokszor követte a hajtást idegen országokba, idegen emberekhez. Büszke pillantásokkal követte állatai lépéseit, ha kellett, még a vágóhidakra is. Szerette a cupákos velős csontból kiomló, remegő velőt pirítósra kenni, jó erős tormával.

Senki, egyetlen ember sem állította azt, hogy az ő állatai nem rendes, magyar alföldi marhák. És most kétségbe vonják azt, hogy ő magyar ember. Pedig már az apja meg a nagyapja is a Duna–Tisza közén gazdálkodott. Az állatokkal keltek és azokkal feküdtek. Éppen úgy bőgtek, mint azok, ha fájdalmuk volt. De ki figyel most erre a bőgésre? Most őket terelik marhavagonokba. Hiába mutogatja a zsebében lapuló marhalevelet. Egyet a több száz közül, amelyhez köze volt.

Ott lapul zsebében a keresztlevele is. Azt mondják az okosok, hogy későn folyamodott ehhez a lépéshez, amikor már senki sem figyelt arra, hogy ki is ő valójában, csak arra, hogy minek született. Felnőtt fejjel hajtotta keresztvíz alá a fejét, de úgy látszik, ez semmit sem ér. Igaz, előtte is, meg utána is került mindenféle templomot. Zsidót is, keresztényt is. Ő nem ért az ilyen szent dolgokhoz. A plébános úr is inkább az állatokról érdeklődött nála. Jobban érdekelte egy kis marhafartő, mint az, hány Miatyánkot mondott fel házi feladatként.

Végül Stutthofban, az ottani lágerben szállt ki a marhavagonból. Az út során ezerszer elpróbálta, hogyan veszi majd elő azt a két papírt diadalmasan, ha majd valahol leterelik innen őket. Őt nem fogják úgy letaglózni, mint a marháit. De erre nem volt módja, csak kilökték, és már vitték a többiekkel és a papírjaival együtt. Azok vele maradtak abban a sötét kamrában, meg utána is, amikor holttestét továbbszállították kísérleti célokra.

A háború alatt a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletei biztatóan alakultak az emberi zsírból készült szappan előállítására. A sorozatgyártásig nem jutott, de az intézet saját használatra előállított százkilónyi szappant. Belefőzve azt, ami hasznosítható, papírt is. Aztán vége lett a háborúnak, és nem maradt ilyen marhás ember sehol. Az intézet eszközeit és eredményeit széthordták. Vitte mindenki, akinek jutott, szappant is.

De a történet nem itt fejeződött be, a marhás ember unokájának elmondása szerint. Néhány éve, szilveszter éjszaka, Köln városában, amikor az a sok ocsmányság történt a főtéri forgatagban, az után, a sok eldobott szemét takarítása közben a földön egy szappan találtak. Rajta alig betűzhető felirat, talán R.I.F.

(Illusztráció: Tényi Bálint – Megfáradt szerelem)

Nem lehet mindent megírni. Nem lehet egy dolgot sem megírni. Amit meg akar írni az ember, arról csak nagy munkával tudja kideríteni, mi valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább kitalálja. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne semmi.

Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Erről a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag forrás vize tanúskodik.

Ehhez a csókhoz el kéne mondani az egész strandot. Nem teszem. Nem kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. Jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem, amit gondol, a szelleme ügyében levő tudást.

Kik ezek? Egy bádogasztaltól látok rájuk, kezem ügyében rózsaszín hosszúlépés. Árnyékban vagyok, hogy ne kelljen a távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat elviselhetetlennek éreznem. A sétaút túloldalán ott a csók.

Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.

Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötvenévesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, szerelmesek-e. Azt se, házasok-e? A nő mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a strand gyöpén fekszik, árnyékban. Kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e a helyzetén. Mellé másik pokróc dobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Őrajta kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajol, vörösre sült hasa lóg. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő látható ott, a mindannyiunkra számító idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán mivel semmit sem adunk meg neki, behajtót küld ránk. A spriccer után nyúlok. Nézhetem őket, mögöttük ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Kellemetlen látvány, tehát képtelen vagyok levenni a szemem róluk.

Nem tudom, mikor kezdték. Amikor odapillantottam, már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. Bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhözragadtabb csókot mondjon, ha tud. Készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem tudják, hogy illetlenül viselkednek, azt hiszik, vagányul illetlen, amit csinálnak. Ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Végül is mért illetlen dolog saját halandóságunk bevallása?

Megmozdul a levegő, miniatűr forgószél támad, a fű közül fölkap egy fagylaltospapírt, némi száraz port, a pálcikát, amin már nincs semmi édes, mert délelőtt a hangyák elhordták róla az utolsó élvezhető morzsákat. Kezem gyorsan a poharamra teszem, ne szórja bele a port a szél. A csókolózók ijedt strandolókká változtak, pánikszerűen pakolnak. Halk, de ideges szavakkal veszekednek, összehajtják a takarót, kék műanyagtáskába igyekeznek begyömöszölni. Ami reggel olyan könnyen befért, most lehetetlennek látszik.

(Illusztráció: Valkó László – Friedrich 2010-ben)

Körülbelül 5 perce utazhattam, mikor felszállt egy pár. Makulátlan megjelenésük volt: a férfi fekete öltönyt viselt lakkozott cipővel, hátrafésült hajjal és fűszeres kölnivel; a nő estélyije sötétzöld volt, nyakában gyöngysor, vállán szőrme, amit körbelengett a virágillat.

Úgy tűnt, beszélgetnek – vagyis inkább a nő beszél. Nem sokat hallottam a mondandójából, de határozottan, kitartóan a férfi szemébe nézett, míg az néha apró bólintásokkal, lehajtott fejjel hallgatta őt. Aztán egyszer csak a csuklója után kapott, megszorította. A férfinek már nem látszott az arca, annyira elbújt a lehulló haja mögött.

Aztán sikerült meghallanom egy mondatot, kristálytisztán, mintha nem is a villamoson ültünk volna.

– Szeretnéd, ha a feleséged tudna minderről?

Most jövünk a strandról. Benyitunk a lakásba, a piros padló telis-tele döglött csótányokkal. Kihívtuk a csótányirtókat, mert nagyon elszaporodtak. A csótányok.

Azt mondták az irtók, menjünk el valahová, akárhová. Hat órát várjunk, utána visszajöhetünk, de nyissunk ablakot. Ezért voltunk a strandon. És most minden tele tetemmel. De szerintem nem szabadultunk meg tőlük végleg. Pedig már évek óta a nyakunkon vannak és összecsesznek mindent. Egyszer az egyik még a számba is bele akart mászni, miközben aludtam, de csiklandozta az arcom és felébredtem.

Anya szerint a szemétledobó az oka. Nem tisztítják. Nyáron bebüdösödik és idevonzza a csótányokat. Jó, de akkor miért nem jelenik meg például a szomszédoknál? Csak minket szeretnek ennyire.

„Talán most mind megdöglöttek” – mondja anya. Talán. De szerintem vannak még. Majd megtudjuk. Mindenesetre seperhetünk utánuk. Belelapátoljuk őket a kukába. Mind egy szálig.

A gáz nagyon erősen érződik még most is. Tényleg ablakot kell nyitni. Anya fuldokolni kezd, nem bírja a szagot. Öklendezik. Hányni is fog tőle, de majd csak este. Alex meg befullad, de ő is csak később. Asztmás.

Nekem nincs semmi bajom. Előző életemben apokalipszis-túlélő voltam a távoli jövőben. Nagy csomó sugárzást lélegeztem be, és most itt vagyok. 1998 augusztusán, a csótányok elleni kíméletlen küzdelemben. Még mindig jobb, mint mutánsok elől menekülni, mint ezután.

Este majd bebújunk hárman a franciaágyba. Persze, csak miután anya kihányta magát. Bebújunk, és megnézzük a Manian Cop 3-at. Most adják a Viasaton. És akkor borzonghatunk együtt. Ilyenkor, amikor történik valami velünk, valahogy más minden. Valamit érzek én is, amit máskor nem. Együtt lenni jó. És a horrort mindhárman szeretjük.

A lényeg, hogy ma este ne másszanak a szánkba a csótányok. Ma már ne rondítsanak bele a levesünkbe. Majd máskor, de ne ma. Úgyis tudom, hogy a háborút ellenük nem nyertük meg. Még évek múlva is itt lesznek a nyakunkon, amikor már minden más lesz. Belemásznak majd akkor is a bögréinkbe, a müzlinkbe, a gabonapehelybe. Ott lapulnak majd a párnáink alatt. És az ágyunk alatt. Hosszú ideje boldogítanak már minket, és ez nem lesz másképp ezután sem.

Annyi, hogy télen kevesebben vannak. Nem jönnek annyira elő. De hát télen nekünk sincs kedvünk semmihez. Nyáron mozgolódunk mi is jobban. Télen majd mi is csak kuksolunk a szobánkban. A csótányok meg valahol titkos odúikban. Ki tudja, hol vannak azok olyankor.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Visszafordíthatatlan)

Mikor Julka megtudta, hogy a szőlőhegyen megérett a meggy, megkérte Nyunyut, hogy menjenek ki, szedjenek mindent, ami kedvencéhez szükséges, és főzzenek gyümölcslevest.

Gyere, mondta Nyunyu, a fél kettes buszt még elérjük, ha kilépünk, hát hiába, te sem bírod a kánikulát, ilyenkor mi mást is ehetne az ember, legjobb egyszerre megfőzni legalább tíz litert, akkor nem kell a meleg tűzhely mellett állni mindennap, beteszi az ember a hűtőbe, egy hétig azt eszi, minden nappal egyre finomabb, összeérik, hiába no, te se erre az éghajlatra való vagy, mondta, ki tudja, miféle őseink is voltak, neked biztos van valami viking felmenőd, gyere, majd a buszon elmondom, hogy kell, de tudod, nem véletlenül magyarázom mindig főzés közben, most már itt az ideje, mondta, te sem bírod megenni másét, keresztanyád pudingport, szegfűborsot meg minden istenharagját beletett a Balatonon, nem is lett jó, barack se kell bele, gyere, itt a busz, egy diákot meg egy nyugdíjast kérek a szőlőhegyre, gyere Julka, ülj ide, a jó gyümölcsleves titka, hogy semmi más nem kell bele, csak alma, meggy, ha van, cseresznye meg körte is lehet, de véletlenül se tegyél bele nem odavalót, ne hidd, hogy attól majd gazdagabb lesz, öreganyád is ehetetlenre főzi, de te már tudod, jól csináltad múltkor is, érzed az arányokat, mondjad csak, mi is következik? Igen, cukor, szegfűszeg, fahéj, mindet hidegen teszed bele, azaz, teliöntöd hidegvízzel, megkevered, felteszed a lapra, látod, még itt sem kell semmi meleget csinálni, te sem bírod a kánikulát, legjobb volna valahova Dániába vagy a norvégokhoz költöznöd, de ott is megfőzheted ám, fagyasztott meggy is jó bele, ha ott nem érne be, na, aztán lassú tűzön megfőzöd, nem kell sokáig, ne málljon szét az alma, a menzás változat tisztára elszomorító, meg azt talán meg is sózzák az istenadták, amikor felforrt, leveszed, behabarod tejföllel, csak semmi tejszín, nem lesz tőle előkelőbb, hiába is gondolja apád anyja, nálunk nem volt sose ilyesmi, mégis az lett a legfinomabb, te is ilyen vagy már, a kicsiből jobbat hozol ki, mint más a drágából, mondta, megint felforralod aztán, kavargasd, ne legyen csomós, majd ha kész, leveszed, mert még nincs kész, ki kell hűlnie, és akkor facsarod bele a citromot.

Megérkeztek, leszálltak a buszról, baktattak a hegyre felfelé.

Tudod, Julka, szólt újra Nyunyu, most kell vizet inni, mielőtt még teleennéd magad cseresznyével a fán, mert ha utána iszod, olyan hasmarsod lesz, hogy még holnap reggel se tudunk hazamenni, oszt’ akkó’ mi lesz a gyümölcsleveseddel? Tudom, hogy most már csak megjegyezted, ne felejtsd el, mert majd ha már én nem leszek, ki főzi meg a kedvenced? Jókorát húzott a vizespalackból, majd Julkának nyújtotta. Julka csuklójával megtörölte a palack száját, ivott, aztán a kezében lévő üres vödörbe tette a vizet. Megtörte a nap sugarát az üveg víz, Nyunyura sütött, fénylett az arca, ugyan, majd kérdezek, ha valamit elfelejtenék a receptből, gondolta Julka, hiszen bármikor szólhatok, eszébe sem jutott, hogy valamikor nem tudja már megkérdezni, pedig ott fog állni a tűzhely mellett, és nyúl a telefonért, de azon a számon előfizető nem kapcsolható.

(Illusztráció: Láng Eszter – Utolsó nyár Torok Sándorral)