Címke: próza

Az elátkozott éden (regényrészlet)

 

A Tizenkét Apostol-hegyvonulata mögött, Constantiában szálltunk meg, ahol  annak idején Jan van Riebeek, a holland kolónia alapítója, vadmandulából és szederből hosszú sövényt ültetett, hogy lefoglalja a földterületeket, a kedvező klíma miatt a bevándorlók idetelepítették a szőlőültetvényeket; manapság felső-középosztálybeli családok lakják a szőlőskertek melletti, sorompókkal, biztonsági őrökkel védett lakónegyedek elegáns villáit. Apartmanunkat térdig érő kerítés választja el a házigazdák kiterjedt, pompázatos délszaki virágokkal zsúfolt kertjétől, az alacsony farácsok a kutyákat tartják távol, de a kedves, kistermetű keverék ebeket inkább azért szigetelik el, hogy esetlegesen hátrahagyott ürülékük ne okozzon kellemetlen perceket az úszómedencéhez baktató szállóvendégeknek. A teakonyhából, nappaliból és hálószobából álló lakrészük terasza előtt, a februári napsütésben teljes virágukban kelletik magukat az őshonos proteák, vagyis a mutatós cukorbokrok. A világhírű Kirstenbosch botanikuskertben a növény sokféle válfajában gyönyörködhettünk volna, ha leszállunk a városnéző autóbusz ottani megállójánál, de lustaságból ezt nem tettük meg, még sincs hiányérzetünk, mert az útikönyv erre vonatkozó fejezetét, – hasonló okból – nem olvastuk el. A ház mindenese, Gabriel gondoskodik a kényelmünkről; a magas, nyúlánk fiatalember álló nap szorgoskodik, a mosogatás és takarítás napi rutinjához hozzátartozik a mosás, a vasalás és a háztartás minden gondja, a délkelet-afrikai Malawiból vállalta ezt a munkát. A szárazföldi ország Tanzánia, Zambia és Mozambik földrajzi szorításában nem sok megélhetési lehetőséget kínál az ott élőknek, arról nem is beszélve, hogy saját rokonságában tapasztalta meg – a statisztikák nem kendőzik el az igazságot –, miszerint az afrikai kontinensen, hazájában a legalacsonyabb a várható élettartam. Malawi egyötödét a Nyasza-tó foglalja el, legmélyebb pontját hétszáz méterre becsülik, David Livingstone, a skót misszionárius orvos, akinek nevét leginkább a Nílus forrásának keresése, vagy a Viktória-vízesés felfedezése miatt emlegetik, több expedíciót vezetett ehhez a nagykiterjedésű vízhez. Gabriel a Kasungu Teacher’s Training College-ban szerzett tanítói diplomát, amely azért vált hasznára, mert iskolázott angol nyelvtudása és kiejtése vonzóvá teszi alkalmazását az álláskeresésnél a tehetős családok körében; megjelenése sem hagy kívánni valót maga után, zulu származása olyan külső tulajdonságokkal, testi adottságokkal ruházta fel, melyekkel rögtön leveszi lábukról leendő munkáltatóit. Kénytelen volt otthagyni szüleit, testvéreit, hogy havi jövedelméből komoly támogatni tudja megélhetésüket, hiszen Kasungu-ban a mai napig gyakori az éhínség, emiatt sokan meghalnak a városban. Az emberek többsége vályogtéglákból rakott, szalmával, esetleg hullámpalával fedett házakban él, ha szerencséjük van, akkor a szubtrópusi klímában korántsem kellemes, de a térségben egyetlen nyereséget hozó mezőgazdasági iparágban, a dohánytermesztésben juthatnak munkához.

David a Mercédesszel balra kanyarodik a Costantina Main Road-on, majd a legközelebbi körforgalomból jobbra felhajt az M3-as autópályára, ennek nyomvonaláról negyedóra múlva  tér le, hogy a budapesti Józsefvárost idéző utcákon eljussunk a Mnandi Beach-re, Fokváros ingyenes strandján szeretnénk megmártózni a hűvösnél hidegebb Atlanti-óceánban, ahol a fürdőzéshez a Wolfgat mészkősziklái adják a festői hátteret. Ugyanúgy fázom az óceán harsogó kék vízében, mint Warnemündében a Balti-tenger szürkészöld hullámaiban, amikor Colinnal és Eszterrel az éjszakai vonatozástól összetörten a parti homokbuckák halványodó árnyékában aludtunk. A zuluból magyarra fordított Jázmin-part fürdőzőinek zsivajában az évtizedek alatt homályossá lett régi emlék lebeg lehunyt szemhéjam alatt: a nyári szünidőben a Zúgó-folyó zsilipjénél zajongtunk, a felkavart iszaptól barnás, langyos vízzel spricceltük egymást. Idővel a régi meder a kiterjedt kertészet szomszédságában fűvel benőtt árok lett, vadkacsák költőhelye, emiatt keresik fel előszeretettel a Tébába bemerészkedő rókák. A magasból készített légifelvételen a tájba simuló  kiszáradt patakmeder rajzolata, a történelmi századok előtti civilizáció titkos üzenete is lehetne, persze, erről szó sincs, az egykori kacskaringós vízfolyás régóta a kiegyenesített, szabályozott és kikövezett csatornában folydogál északnyugati irányba, útja közben négy tavat is táplál, mindegyikben maga is új erőre kap, hogy átbukjon zsilipeken, gátakon és elérje az egykedvűen hömpölygő Dunát. A Zúgónál a mederzár deszkáin túlcsorduló víz mohával benőtt betonlépcsőkre zubogott, az így keletkezett sodrás erejét használtuk arra, hogy fenéken lecsússzunk a sekélyessé változott patakba, mert a zsilip előtt, természetesen, az átlagosnál mélyebb volt a víz, a gyerekeknek mellkasig, a felnőtteknek derékig ért, ezért népszerű volt ez a szakasza a folyócskának a vadvízi fürdőzők körében, hiszen értelemszerűen jegyet sem kellett váltaniuk, mint a Góbé kényszerleszállásakor említett újvárosi hidegvizes strandon, ahonnan az akkor divatos vietnámi papucsban is eljöttek megbámulni a szántóföldön szárnyára billent, kényszerleszállást végrehajtó vitorlázó repülőgépet.

A Zúgó vízének langyossága nemcsak a nyári hónapok napsütésének erejével magyarázható, hanem jelentős szerepet játszik az útjába eső Centrálé, vagyis a „négy tavak” egyike, amely az erőműi turbinalapátok forgásától felmelegedett vizet cirkulálta, hűtötte a földgáttal kettéválasztott mesterséges tóban. Széljegyzetként feleleveníthetjük a korábban írtakat: ennek az erőműnek tágas légópincéjében találtak menedéket a klinkertéglás vasutasházak lakói az amerikai Liberatorok az angol Lancesterek második világháborús bombázása elől. Az óceán partján újra felidézett töredékes emlékemben nem szerepel, hogy a zsilip előtt volt egy nyugodt partszakasz, ott a parasztszoknyás nénik is megmártóztak a folyócskában, de ezt a részt nem preferáltuk barátaimmal, ahogy a „nagykanyart” sem, aminek azonban sekély vize sokakat hívogatott fürdeni, neve is mutatja: egyszerűen nagyobb ívben szélesedett ki a régi meder; innen, a folyásiránnyal szemben, mintegy háromszáz méterre találtuk meg kedvenc helyünket, a „magaspartot”, ez annyi megkötéssel járt, hogy lendületesebb talpast kellett ugranunk folyócskába egy alattomos vízalatti karó miatt, de megérte a kockázatot, mert utána az otthon degeszre felpumpált, vállukon magunkkal hurcolt autógumi-belsőkön a szelíd vízáramlattal a zsilipig csordogálhattak. Ezért már felnőtt férfiként, egyik utazásom alkalmával, nem kis nosztalgiával néztem az autóbelsőkön száguldó falusi kisfiúkat az osztrák hegyi patak ijesztőnek tűnő sodrásában. Aztán eljött a gyermekkor egyik gyászos pillanata, a hatóságok betiltották a fürdést a Zúgóban, pár nappal később nehézkes munkagépek vonultak a terepre, markolókanalaikkal sáros iszaphalmokkal torlaszolták el a partot, kiegyenesítették a folyó szelíd hajlatait, a félmeztelen munkások a rézsutos partoldalakat megtámasztották terméskövekkel.

a mélység vonzásában a fából ácsolt

zsilip gerendáján egyensúlyoztak,

botcsinálta kötéltáncosok a szürkén

habzó víz felett, a kertek alján rozoga

kerítések védték az almafák korpuszait,

a tüzek Káin-füstje nem szállt az égbe,

rideg alkony ereszkedett rájuk, nem

számoltak a veszteséggel, csak futottak,

hátrahagyni az elátkozott  Édent

A Zúgó mederrendezésének nyarán a csendes utcához közeli réten találkozunk a barátokkal  – ha maga a tájék ismerős, az nem véletlen, itt szaporáztam lépteimet a Góbé típusú vitorlázógép kényszerleszállásakor – a napsütés ereje miatt a bágyadt nyárfák lombjai alatt üldögélünk a fűben, szórakozásként az távolabb elhaladó tehervonatok vagonjait számolgatjuk, vajon hova tartanak a szerelvények, hányszor válogatja szét a téglavörös kocsikat a kietlen pályaudvarokon a tolatómozdony, hogy hosszas huzavonával megérkezzenek célállomásra. A rét túlsó oldalán a kaszárnya lyukas dróthálójú kerítése a határ, (emlékezhetünk arra is, hogy az ötvenhatos forradalom bukásakor az egyik borús éjszakán innen költöztetették el a katonákat, és a kantin helyén népboltot nyitottak) a többi épület sokáig kísértetiesen kihalt maradt, aztán váratlanul nagy sürgés-forgás támadt, orvosi rendelők, kórházi osztályok költöztek a falak közé, az udvaron szirénázó mentőautók keresték a sürgős ellátásra szoruló betegekkel az illetékes pavilonokat, ilyenkor a sebtében kikövezett járdákon a vijjogó hangtól riadtan igyekeztek a dolgukra. A hátrahagyott gondozatlan lőtér egyelőre szabad prédája maradt csatangolásainknak, a golyófogódomb homokjában kispuskatöltények ólommagjait kerestük, hogy megolvasztásukkal, aprószemű légpuskatöltényeket öntsünk az üres konzervdobozokban forráspontig felhevített ólommasszából. ebben az elfoglaltságban zavartak meg minket a nővérszálló fiatal ápolónői, akik a kórtermek sápadt villanyfénye után a forrón cirógató napsugarakra vágytak. A nyári napsütés izzó érintése utáni sóvárgás lényegét akkor kezdem kapiskálni, amikor fiatal felnőttként látom a később politikussá avanzsált drámaíró darabjában a korosztályomhoz tartozó bikinis színésznőt, aki színpadon arról elmélkedik, hogy a Nap az igazi szerető, hiszen soha nem fárad el a gyengéd érintésekben.  Az ifjúság szépségétől csinos lányok a hőségtől kiégett füvön gondosan kisimítják plédjeiket, elnyújtóznak, de előtte elzavarják tébláboló, idétlen csapatunkat, hogy ügyes mozdulattal kikapcsolják bikinifelsőjük csatját a hátukon. A hófehér lánymellek igézetében másnap a hátsó lövészárokban lapulunk, orrunk előtt a fűben lódarazsak zümmögnek a lila bogáncsvirágokon, kézről-kézre adjuk az aranyszínű kopott színházi látcsövet, a lányok, megfejthetetlen női ösztönükkel bizonyára érzik a szűkülő optikán keresztül pásztázó kamasztekinteteket, de nem hagyták magukat zavartatni a napozás felhőtlen élvezetében, olyannyira nem, hogy álmomban ott fekszem a lányokkal a fűben, de hiába szeretném, nem merem megérinteni őket.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A paranoid bolygón)

 

Bolond lány VIII.

 

Petra, a férjezett, mismásol;

– a farkcsóválás a pázsitféléknek való.

Én meg nem tudok kilépni az engem bántó ideológiámból.

– Mit nevezel annak?

– A begyulladt szemölcsök megtanultak vízen járni. És szívószálak nógatják

a végkifejletet. Hogy lehetnék higgadt?

– És hogy állsz a galaktikus fénymásolóddal?

Petra, szorgos ujjaival papírbékát hajtogat.

– A terminál poénjai közé tartozik, hogy a taplók szúrnak és hogy szemmel verek.

Lám, boszorkányos tisztaságom görgeti egy verbális lavina.

Egyéni tartományom egyébként elromlott.

Immár az előtte heverő ceruzaelemekre téved a keze.

Voltak pólóim, amik egy halványszürke hárfát mintáztak…

Voltak esélyeim a megtérésre. Pongyolán fogalmazok, ha azt mondom: bitófáké a kelepce?

– Petra, a fekete humort hagyjuk most.

Inkább kanyarintsd azt a sálat a nyakadba, különben a vízióid kiapadnak.

– Hány pontot nyersz, ha folyton köhécselsz?…

Az ember nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzád.

Mármint, hogy csavargassa-e a potenciométeredet

vagy összetörje az üvegkorsóidat,

melyekbe apró gyöngyszemeidet gyűjtöd.

– Ellaposodva is látszom? A bikaviadalra tudtommal nem én fogadtam…

– Kérlek, ne bánts érte; ha van halam, az károgva menekül,

ha nincs, akkor a hadseregben eltántorodik egy tábornok.

– Ugye, nem kell a szádba rágnom, hogy tégla-halom zúdul

minden olyan alanyra, aki merő hősködésből nem hajlandó magára ölteni a vegyvédelmi ruhát?

Ez kötelező!

– Nem feltétlenül. – Petra az ablakhoz hátrál és az utcai

forgalmat figyeli árgus szemekkel.

– Hallottad már, hogy szintetizátorra kötötték a kétsoros tórát?

Ez hírlik, országszerte.

De nem számít.

Kockavetők halódása?

Így járnak a lúdtalpasok! – rikkantja el magát Petra negédesen és visszatér az elhagyott gombolyaghoz,

tekintetében kötőtűk tombolnak.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Törött szárnyű angyal)

Nyár

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lényeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt. A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a villamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a magas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak. Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, kevesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is. A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáró házon. Az udvaron almahéjat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet. Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl sokáig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásárolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához, és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállodákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigombolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták, a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak. Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környékét. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógyszertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy kicsit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetekből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogása, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajladozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszínfoltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szomszéd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával. A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabólegény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta. Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A tavasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken. Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott

Szavak távoli nyelve helyett

 

ანსამბლი „თილისმა”: ვერკვლისციხე
(წაღვერი, ბორჯომი, სამცხე-ჯავახეთი;
გადაცემა ეთნოფორი, 2023)
[Ensemble Tilisma: Verk’vlis tsikhe
(Tsaghveri, Borjomi, Samtskhe-Javakheti;
Gadatsema Etnopori, 2023)]

🐋 🐟 ☀️

Keresztülmentek a napsugarak, és mindent a másik oldalukról világítottak meg, és hirtelen semmi sem volt ismerős az ismerős helyen.

A cethalat néztem, vagyis a cethalas helyet a cethal nélkül, durbincs úszott a helyén keresztül, utána a napsugár, ahogy követte.

Követtem a napsugarat, ahogy követte a durbincs útját, és nem mertem hátranézni, engem vajon ki követ.

Szaladtam a hídhoz, a hídról lenézve, várárokba benézve, az égről lenézve, köröttünk a felhők árnyasan.

A vár helyén keresztül, ahogy a napsugarak nem, erdeifenyők tűi, madárszavak. Egymással válaszolnak.

Minek az árnyéka a felhő? Víznek?

A fa és a festmény, a levegőbe is kapaszkodik a gyökerével. Egy másik fára szegezték, egymást nézik a fa és a kép.

A színes házak irányába, vízre mosódó házak, házra tükröződő víz, fenyőágak közül kinézve ablakokra, templomra.

Hídon át. Hídon jöttem, hídról nézek le, a durbincs? A víz helye, a durbincs helye úszik a víz helyén keresztül.

A cethal küszködik a parton, vagy hol keressem?

🗻 🐋

Fa árnyéka gyöngyviráglevelek szentély, völgy lilioma[1]. A fehér lepke? Piros gólyaorr esőben, szélben, másik fa alatt.

Kerti nefelejcs rózsaszín szirma, törpe lobélia, cserepes virágok, ahogy szaladtam. Az ismeretlen bazsarózsa.

A rododendron erdő, napfény levélen keresztül, levélerektérkép. Rododendron és azálea sugarai, csendben.

Kék csatavirág és fehér testvére, nagy szívvirágok, ahogy egymást követik sorban, dupla harangláb szárnya.

Egészen az ismerős bazsarózsabimbóig, nyílik-e, világít? Szellő fújt keresztül a durbincsos helyen, vagy a szél helye.

A szánkóágy, rénszán. Vagy csónak. Amikor a cet, emlékszem, mellettem úszott a jégen, vagy a jég alatt.

🦌

Egyedül zengett a hegy, a többi hegy régóta némán áll, és azt az egyet hallgatja. Volt, amikor egymásnak válaszoltak.

Vagy amikor zengett az egyik, zengett a másik, de egymást nem hallották. Vagy amikor az ég zengett, és minden némán hallgatta?

Amikor zengedeztek a folyók, a hófödte csúcsok. Panduri, garmoni, énekszavak, aztán a hangok helye.

Álmomban az ismerős csík, és a hegyek irányába szaladtam. Mikádófácán mikádófája, fényfácán fényfája.

Madarak szállnak égről ágra.

🗻 🐑 🗻

Ég tetején, a hegy egén. Fogja a kezem, melegít. Olyan a szeme, mint a Nap, ahogy néz, ahogy mosolyog. Ahogy táncol minden mozdulata.

Mélységes, melegséges. Estmeleg. Az otthon készült ételek. A tiszta víz, tiszta levegő, ahogy a felhők között jár.

Lépcsőn jár, a színesszőnyeges, falépcsős házban. Versszavak, ének. Apró, sárga virágok folyamatos, aprószemű esője.

A szeretet, amit érzek, magamban, velem. A vele szeretnék maradni. Juhok, eső, puha moha. Szavak távoli nyelve helyett ének, chiboni.

„Hai ordomi, ordomit’ai, / hai ordomi, ordomit’ai.”[2] Ahogy énekel, mintha mosoly, tánc, nevetés.

Aki énekel, táncol utána, mindenkinek sorban a szemébe nézve. A szakadék, ami mellett, az esőtől ázott földút, amin jöttem.

Megöleltem, mintha folyót, aztán szaladtam, végig a folyó felett, tenger felett, mikor elértem. A tenger felett is lehet köd.

🗻

A hegyek, felhők együtt. Felhők ülnek a hegy csúcsán, ott ülnek rajtuk a madarak. Valahol a felhő a hó.

Kigurul, kigömbölyödik egy kicsike felhő, kibújik a barlangból. Ki tudja, mi van a felhőkben, senki se fogja tudni?

Hegymászó ornitológusok tévelyegnek a ködben. Olyan hangot hallok, mintha esne az eső, pedig a felhők felett biztos nem esik.

Van hely, ahol azok vannak, akik nincsenek a helyükön, és ott a helyükön vannak? Néha lehullnak a sün tüskéi, mint a levelek?

A madár, a cet, még a durbincsot is megkerestem, ahogy fordultak a napsugarak, és megmutatták az utam.

Harang szólt, amerre gólya szállt, gyöngy gurult. Hátranéztem a hegyekre, ahogy egymást követik. Nincs híd a hegyek közt.

Az ismerős bazsarózsa fényénél megláttam a cirbolyacédrus árnyékát.

🐦 🐟 🐋

2025. 01. 12. 11: 28: 53–2025. 01. 24. 11: 53: 41

[1] völgy lilioma: lily of the valley ’Convallaria majalis’

[2] „ჰაი ორდომი, ორდომიტაი, / ჰაი ორდომი, ორდომიტაი.” რა ლამაზი გოგო შენ ხარ; ფატუ თაფლაძე (92), ეთერი და ავთანდილი დარჩიძე; ოლადაური, აჭარა [Ra lamazi gogo shen khar; Patu Tapladze (92), Eteri és Avtandili Darchidze; Oladauri, Achara].

 

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo 1–3. és 12–14., Valkijärvi 4., Helsinki 5–11., Finnország, 2024. 06. 03.–09.)

Testodüsszeia (részlet)

ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE

„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]

 

A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.

Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.

A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!

A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.

A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.

Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.

Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.

De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!

A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.

Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.

Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.

Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.

És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.

Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.

Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.

Walter Benjamin esszéiből

 

Az álom nyelve

 

Az álom nyelve nem a szavakban, hanem azok alatt van. A szavak az álomban az értelem véletlen produktumai, az értelem pedig egy folyam szó nélküli folyamatosságában van. Az értelem úgy van elrejtve az álomnyelvben, ahogyan például egy alakzat a képrejtvényben. Még az is lehetséges, hogy a képrejtvények eredete ilyen irányban keresendő, és egyfajta álom-gyorsírásból származik.

 

Közelség és távolság

Két olyan viszonyról van itt szó, amelyek a test felépítésében és életében talán ugyanolyan meghatározóak lehetnek, mint a többi térbeli összefüggés (fent és lent, jobb és bal stb.). Ez a kettő azonban különösen az érosz és a szexualitás megélésében kerül előtérbe. Az érosz élete a távolságban szikrázik fel. Másrészt felfigyelhetünk a közelség és a szexualitás rokonságára. – A távolságot illetően Klagesnek az álomról szóló vizsgálódásai hasonlóak. A távolságnak a testi kötődésekre tett hatásánál még ismeretlenebb a közelség hatása. Az ezzel összefüggő jelenségeket talán már évezredekkel ezelőtt elvetették és méltatlanul elhanyagolták.

Minél kevésbé tartanak fogva valakit a sors kötelékei, annál kevésbé határozza őt meg a közvetlen közelében álló [das Nächste],[1] akár a körülmények, akár az emberek jelentenék azt. Az ilyenképpen szabad ember a saját közelségét egészen sajátjaként birtokolja; ő az, aki ezt meghatározza, és nem fordítva. Sorsszerű életének saját meghatározottsága ezzel szemben a messzeségből jön el hozzá. Nem az eljövendő felé fordított tekintettel [Rücksicht],[2] arra visszapillantva cselekszik, mintha az képes volna utolérni őt – hanem a messzeség iránti körültekintéssel [Umsicht], amelybe ő beleilleszkedik. Így a csillagok fürkészése (még ha allegorikusan értjük is ezt) sokkal mélyebben gyökerezik, mint az elkövetkezőkön való tépelődés. Hiszen a távolban levő, ami az embert meghatározza, maga a természet kell hogy legyen, és az annál osztatlanabbul fejti ki hatását, minél tisztább. Ahogyan tehát legkisebb előjelével ráijeszt az idegbetegekre, csillagaival a démonikusokat irányítja, úgy legmélyebb harmóniáival – és csak ezekkel – egyedül a türelmeseket és áhítatban élőket határozza meg. És őket sem a cselekvésükben, hanem az életükben, mert csupán ez lehet sorsszerű. És itt, nem pedig a cselekvés különböző területein, helyénvaló a szabadság. Éppen ennek hatalma oldozza el [entbindet][3] az élőt az egyes természeti történések általi meghatározottságából, és megengedi neki, hogy a természet jelenlététől hagyja vezetni a saját jelenlétét. De úgy van vezetve, mint egy alvó. És a kiteljesedett ember egyedül ilyen álmokban lehet jelen, amelyekből életében nem ébred fel. Mert minél tökéletesebb az ember, annál mélyebb ez az alvás – annál biztosabban és annál szorosabban van rögzítve, leszűkítve lényegének ős-alapjához. Ennélfogva ez olyan alvás, amelyben az álmokat nem a közeli zajok és nem is az emberi környezet [Mitwelt][4] hangjai eredményezik – és amilyen álmokban a hullámtörést és a szférákat és a szelet lehetne meghallani. A minden emberi természet mélyében levő alvás tengere éjjel árad: minden elszenderedés azt mutatja, hogy dagálya olyan partot mos, amelytől az ébrenlét idejében ismét visszahúzódik. Ami belőle megőrizhető, vagyis az álmok – akármilyen csodálatosan megformáltak is –, csupán halott maradványok ennek a mélységnek az öléből. Az élő benne marad, és benne talál védelmet: ez az éber élet hajója és a művész hálójában néma zsákmánnyá váló halak.

Így a tenger az emberi természet szimbóluma. Alvásként – mély és átvitt értelemben – az élethajót viszi áramlatain, amelyeket a szél és a csillagok a messzeségből vezetnek; szendergésként – szó szerinti értelemben – áradásként emelkedik az élet partja fölé, amelyen álmokat hagy hátra.

A közelség (és a távolság?) egyébként az álom számára sem kevésbé meghatározó, mint az érosz számára. És itt mégis gyengülő, szétroncsolódott módon fejlik ki ez a befolyásolás. Ennek a különbségnek a lényegét kellene megtalálni. Az álomban önmagában a legrendkívülibb közelség van jelen – és – talán! – a legrendkívülibb távolság is?

Ami az álomvalóság problémáját illeti, megállapíthatjuk: az álomvilág és az ébrenlét világa (vagyis a valóságos világ [wirkliche Welt]) közötti viszony meghatározását szigorúan meg kell különböztetni annak a viszonynak a vizsgálatától, ami az álomvilág és az igaz világ [wahre Welt] között fennáll. Az igazságban vagy az „igaz világban” nem is létezik álom és ébredés mint olyan; ezek legfennebb saját ábrázolásuk szimbólumai lehetnek. Az igazság világában ugyanis az észlelés [Wahrnehmung][5] világa elveszítette valóságosságát. Igen, az igazság világa talán egyáltalán nem is egy bizonyos tudatnak a világa. Ezzel azt akarom mondani: az álom és az ébredés viszonyának problémája nem „ismeretelméleti”, hanem „észleléselméleti” kérdés. Az észleletek [Wahrnehmungen] azonban nem lehetnek igazak vagy hamisak [wahr oder falsch], hanem csak jelentéstartalmuk hatáskörét illetően lehetnek problematikusak. Az ilyen lehetséges hatáskörök rendszere az ember természete. A kérdés tehát az, hogy az ember természetéből mi illeti az álomészlelés jelentéstartalmát, és mi vonatkozik az éber észlelésére. A „megismerés” számára mindkettő ugyanolyan módon, mégpedig puszta objektumként, bír jelentőséggel.

A távolság és a képek

Sanary, 1931. május 13.

 

Örömünk telik a képek világában – de ez az öröm vajon nem a tudás elleni konok dacból táplálkozik-e? Kinézek a tájra: a tenger tükörsimán fekszik az öbölben; erdők vonulnak, mozdulatlan és néma tömegként, a hegyek hátán felfelé; a bércen romos várfalak, ahogy már évszázadokkal ezelőtt is álltak; az ég felhők nélkül ragyog, „örök kékségben”, ahogy mondani szokták. Így akarja az álmodozó, aki ebbe a tájba elmélyül. Közben ez a tenger milliárd és milliárd hullámával minden pillanatban emelkedik és süllyed, az erdők a gyökereiktől az utolsó levelükig minden pillanatban újra megrezzennek, a várrom köveiben szüntelen omlás és mállás működik, az égben a párák, még mielőtt felhőkké gomolyodnának, láthatatlan küzdelemben vonulnak át egymáson, ahogyan a tudomány ezt a mozgást az anyag legmélyéig követi. Ha az atomokban csak elektronviharokat akar látni, az álmodozónak mindezt el kell felejtenie, mindezt tagadni akarja, hogy átengedhesse magát a képeknek, amelyekben békét akar találni, örökkévalóságot, nyugalmat, maradandóságot. Minden légy, ami a fülébe zümmög, minden széllökés, ami megborzongatja, minden közelség, ami eltalálja, megbünteti hazugságáért – de minden távolság újra felépíti álmát, ami minden felderengő hegyfokra újra merészen felkaptat, minden kivilágított ablakban megcsillan. És akkor látszik a legtökéletesebbnek, amikor sikerül kitépnie magának a mozgásnak a tövisét: amikor átváltoztatja a fölötte rezgő levelek zizegését a lombok sátrává, átváltoztatja a madarak fészekhez suhanását a madarak vándorlásává. Így parancsolni megálljt a természetnek a lecsupaszított képek nevében – ez a szentimentalizmus fekete mágiája. Új hívásban ezt megdermeszteni viszont egyedül a költő kiváltsága.

Benjamin, Walter: Träume. Szerk. Burkhardt Lindner. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 2008. 69-72. 103-104.

A kötet Walter Benjamin saját álmairól készült feljegyzéseit és az álmokhoz kapcsolódó reflexióit tartalmazza, amelyeket a szerkesztő a szerző különböző írásaiból válogatott össze.

[1]das Nächste = a legközelebbi (térben, időben); der Nächste = a legközelebbi ember, a felebarát.

[2]Rücksicht = tapintat, figyelem; auf jemanden Rücksicht nehmen = tekintettel lenni valakire. Szó szerint: ’visszanézést’, ’visszapillantást’ venni valaki felé.

[3]entbinden = 1. eloldozni 2. megszülni

[4]Mit-Welt: vele-világ, a társ-világ

[5]Wahr-nehmung = észlelés, szó szerint: ’igaznak-vétel’

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Mehrdad Zaeri