Címke: próza

Egy tiszta lelkű ember (IV. rész)

TÁZLÁRI HÉTKÖZNAPOK

Amit sosem hitt volna, most bekövetkezett: féltékeny lett egy férfira. De hát miért, Uram, miért? Jóképűbb, okosabb ez a fizikatanárból lett informatikus? Nem. Gazdagabb, mert manapság már erre is rá szoktak kérdezni? (Illetve dehogy manapság, így volt ez mindig, mióta magántulajdon létezik.) Meglehet, esetleg szexibb, szórakoztatóbb, vagyis ezernyi oka lehet arra, hogy kiüssön egy csóró papot a nyeregből. Kellemetlen bizonytalanság, ami ellen csakis bizonyossággal védekezhet: ha meg lenne győződve, miszerint a lány is hasonlóképpen szereti. Sajnos nincs meggyőződve. Az nincs kizárva, hogy tiszteli, szimpatizál vele stb., ami azonban édeskevés egy totális győzelemhez. Na, és mit tesznek ilyenkor a férfiak? Tovább harcolnak: foggal-körömmel, csellel, bármivel, miközben ő máris lelécel, csak azért mert lejárt a szabija, és haza kell mennie – nézett ki a Tázlár felé döcögő autóbusz ablakán. – Nini, Soltvadkert vidéke! Még néhány perc, és át kell szállnia egy másik tragacsra. Kb. öt perc múlva le is szállt, a váróterem helyett azonban beugrott néhány percre az apjához. Elvégre kötelessége, bármennyire is harap a jó öreg, s ha még lesz idő, meglátogatja Olgát is.

– Szervusz, apa! Olgácska! Te mit keresel apánál? – fedezte fel a lányt csodálkozva, akiről eddig úgy tudta, nem igen szívleli a zsugori tanítót.

– Te mit keresel itt? – morgott a szálfatermetű „nagygazda” – Elromlott a mobilod, vagy már arra sem méltatod az apádat, hogy értesítsd, mielőtt hozzá indulnál?

– Bocsáss meg, elnéztem. Máskor igyekszem betartani a protokollt.

– Ha ez neked csak protokoll, akár otthon is maradhatsz.

– Elmenjek?

– Dehogyis menj! – lépett közéjük békítően Soós Olga. – Nem úgy gondolta, Albert bácsi. Iszol egy kis pálinkát?

– Nem, köszi, sietek. Épp Kecskemétről jövök, s két óra múlva már tovább is döcögök.

– Két óra múlva. Pompás! – krákogott vadkerti skót, ahogy egyesek a háta mögött csúfolták. – Ez az én fiam. Még arra sem kíváncsi, kigyógyultam-e tüdőgyulladásomból.

– Tudom, hogy kigyógyultál, de ezen ne múljék: kigyógyultál?

– Mit kerestél Kecskeméten? – kérdezte válasz helyett tüskésen.

– Egy barátomnál nyaraltam. Már többször meghívott, és én meg is ígértem, hogy elmegyek, de csak most kerítettem sort a dologra.

– Pedig itt is várt ám rád valaki. Mi az lányom, hova mész? Ez a mákvirág mindjárt „eldöcög”, ezért szeretném, ha máris tisztáznánk, amiről nemrég beszéltünk.

– Velem kapcsolatban? – fogott gyanút a fiatalember.

– Történetesen igen. Lennél szíves meghallgatni anélkül, hogy folyton az órádat bűvölöd?

– Bocsánat! Hallgatlak.

Az öreg tempósan rágyújtott egy pipára, és egy percig szándékosan hallgatott, hadd türelmetlenkedjék egy kicsit a fiatalúr.

– Szereted te ezt a lányt, Jánoska? – tért hirtelen egyből a lényegre.

– Olgát? Hát… izé, persze, hogy szeretem, hiszen gyerekkora óta ismerem.

– Ne te ne! – kapta ki a pipáját a szájából. – Akkor semmi dilemma! Végre mindketten egy gyékényen árulunk! És te, leányom? Nem mintha nem tudnám, azért nem árthat, ha most már neki is ápertén bevallod.

– De hát tudja.  Én… én mindig is szerettem – sütötte le a szemét Soós Olga.

– No, erre inni kell! – töltötte tele az öreg mindhármuk poharát. – Isten éltesse az ifjú párt!

A tiszteletes torkán akadt a pálinka.

– Hűha, te, nehogy még az esküvő előtt megfulladj! – ütögette hátba Madaras úr.

– De én… Édesapám, Olgácska, bocsássatok meg, de én még nem szeretnék…

– Megfulladni? Naná, ki szeretne? Istenem, köszönöm, hogy minimum ezzel a friggyel kárpótolsz az álmokért.

A lány elhalványulva, hosszan meredt Jánosra.

– Értem – indult az ajtó felé csüggedten. – Isten áldja, Albert bácsi és téged is, Jánoskám!

Az öreg értetlenül bámult egyikről a másikra.

– Hát ezt mi lelte? Elmagyarázná nekem valaki?

– Majd Jánoska elmagyarázza. További kellemes csevegést!

– Hát ez elment? Különös. Mi az, amit megértett, én viszont félig sem?

– Egyszerű: egyelőre eszem ágában sincs nősülni. Ezt látta rajtam, sőt, tudja is, csak te teszel megint úgy, mintha kettőig sem tudnál számolni.

– Már megint sértegetsz? Pap létedre lehetnél finomabb is hozzánk, főként Olgához, akit állítólag szerettél.

– Én most is szeretem, csak közben megismerkedtem egy másik leánnyal is, akit… Most mit hazudjak, nálánál is jobban szeretek – kottyantotta ki a fiatalember.

– Mikor? Hol? Ismerem?

– Nem, kecskeméti tanítónő, 23 éves és irtó helyes, majd meglátod.

– El tudom képzelni. Biztosan valami elkényeztetett, puccos affekta, aki azonnal kiveri a dilit, ha nem kapja meg, ami szerinte jogosan jár neki.

Jó szimata van az öregnek! – adott igazat neki magában Jánoska. Valahogy nekem is ez az érzésem. De majd megnevelem én, ha elveszem, ugyanis őt már szívesen elvenném.

– Jól van, fiam, te tudod. Csak aztán meg ne bánd, kire cserélted ezt a derék boltosnőt – vette szájába a gazda újfent a pipáját, amitől csak akkor szokott megválni, amikor aludt vagy étkezett.

– Juli néni merre van? És egyébként is hogy vagytok? – nyugodott meg a lelkész, látván, hogy az apja olyan simán feladta Olgával kapcsolatos házassági terveit.

Egyedül Olgát sajnálta. Szegény leány most valószínűleg keservesen sír otthon, miközben ő Margit szerelméről fantáziál. Amint megérkezik, rögtön megereszt egy e-mailt, és bocsánatot kér tőle.

– Juli néni próbál. Benne van a kultúrházi asszonykórusban. Úgy látszik, neki is fejébe szállt a Ki mit tud, vagy minek is hívják ezt a marhaságot újabban?

– Nagyon helyes, haladni kell a korral, édesapám. Sajnos most mennem kell. Add át szívélyes üdvözletem a Juli néninek!

Csaknem vidáman sietett vissza az állomásra, felszállt a buszra, és húsz perc múlva otthon volt.

– Szia, Morzsa, Bundás! Itt a gazdi, gyerekek!

Örültek ám a kutyusok, majd a földre teperték.

– Aranka néni!

Semmi válasz, ezek szerint nincs itthon. No, majd megjön estére. Gyorsan odaült a PC-hez, és megfogalmazott egy e-mailt Olgának.

Édes Olga!

Gyötör a bűntudat, amiért csalódást okoztam. Nincs szándé­komban kimosakodni, csupán annyit jegyzek meg, hogy én minden látszat ellenére szeretlek. Csakhogy szeretni egy, megházasodni kettő. Ez utóbbihoz valamivel több is kell, mégpedig szerelem.

Most hogy folytassa? Vallja be, hogy másba szerelmes? Ezzel nyílván még jobban megbántja. Viszont tisztességes és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne keltsen hiú reményeket egy leányban.

A világért sem akarlak áltatni, ezért bármennyire is sajnálom, bevallom az igazat: drága kicsi barátnőm, én másba vagyok sze­relmes. Hogy miért nem közöltem veled ezt mostanig? Mert csak alig egy hete ismertem meg ezt a csodálatos érzést igazán. Kérem a Jóistent, vigasztaljon meg téged, és kárpótoljon minél hamarabb egy hozzád méltó partnerrel. Ettől függetlenül szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk.

Jánoska

Elküldte a levelet, aztán megnézte, mit írt neki Amyke, akinek az e-mailje ott virított a Beérkezett levelek között.

Drága Jankó,

már többször kerestelek. Hiába. Beteg vagy, elutaztál? Mos­tanában eléggé elhanyagolsz. Nem jössz hozzánk nyaralni? Vi­gyázz, kétszer nem hívlak, és ha sokáig vacillálsz, feleségül me­gyek a legelső kérőmhöz.

Amy

Vajon megteszi? Pfuj, nem szégyelled magadat! – koppintott figyelmeztetően a homlokára. Miért baj az, ha férjhez megy? Hiszen te is megnősülsz. Nem, pontatlan: megnősülnék, ha egyáltalán létre jönne köztem és Margit közt valamilyen komolyabb kapcsolat – fogta el a bizonytalanság. Egyelőre várnom kell, udvarolni, aztán kiderül. Addig is leépítem, le kell építenem Soós Olgát, Amyt és… János, Jankó mégiscsak szégyellheted magadat. Casanova vagy pap vagy te, hogy ennyi lánnyal édelegsz? Merthogy itt van a Jolán is!

Hoppá, egy harmadik? Ja, sőt, akadt olyan is, akiről még Madaras tiszteletes úr sem tudott. Tudniillik sokan álmodoztak ám róla! Nem is méltán, hiszen fiatal, kedves és, egek, nőtlen férfi volt, ezért hol itt, hol ott hívták meg egy-egy uzsonnára, bulira. Elsősorban hajadonok, de asszonyok és katolikus lányok is. Köztük Jolán, egy szőke, 17 éves tinédzser, amúgy kiszolgáló egy tipp-topp cukiban. Éppen holnap jön hozzá, ugyanis hegedülni tanul az aranyos. Igen tehetséges leányka, annyira, hogy akár ingyen is oktatná, ha nem lenne szerelmes belé a kis szöszke. Ez viszont már nem tréfa. Először is kiskorú, másodszor túl nagy a korkülönbség közöttük. Tetszeni persze tetszik. Arca hamvas, két pünkösdirózsa, ajkai, mint az érett narancs gerezdje, ami annál vadítóbb, minél inkább tudja, hogy sohasem érhet hozzájuk. Eddig rendben van, azaz lenne, ha Jolán is moderálná magát ilyen szempontból. Az elején még így is tett, aztán csak megmozdult a kis keze, utána a lába fokról-fokra, mintegy véletlenszerűen. Hogy a végén hol köt ki? Sehol, mert már holnaptól lemondja a hegedűórákat. Ó, édes Margitkám, bárcsak te is úgy szeretnél, mint ahogy én szeretlek!

Lekapcsolta a gépet, kicsit még tett-vett a szobában, majd megvetette az ágyát, és lefeküdt. Elég nehéz napja volt, aki utazik, az meg különösképpen kimerül, így nem csoda, hogy szinte leszédül a lábáról. Csupán az nem fér a fejébe, miért nem jött haza Aranka. Eddig még sohasem fordult elő, hogy kimaradjon éjjelre. Napközben még el-kóborolt néha a faluban, de estére mindig megjelent, és beszámolt neki, merre járt. Noha szörnyen álmos volt, még elővette a Bibliát, amiből minden este elolvasott néhány verset, fejezetet. Ni csak, egy teleírt papírlap! Mikor tett ő ide ilyesmit? – futotta át álmosan a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat.

Kedves tiszteletes úr!

Elkellett mennem a falubol. Nem szívesen tettem, de így alakult. Kérem ne kutasson utánnam. Ha isten is úgy akarja még összehoz bennünket és akkor mindent megmagyarázok. Nősüljön meg, és legyen tovvábbra is olyan aranyszívű és szájú lelki atyánk mint ed­dig volt.

Áldás, Békesség!

Arankanéni

Mi ez? Valami tréfa vagy egyszerűen itt hagyták? Nézzük még egyszer! Nem szívesen tette. Mármint, hogy itt hagyta? Mindent megmagyaráz. Tehát bonyolult ügy? Á, majd megkérdez holnap valakit.

Másnap alig kászálódott ki az ágyból, betoppant a gondnok is, egy széles arcú, télen-nyáron kalapot hordó nyugdíjas.

– Jaj, tiszteletes úr, de türelmetlenül vártuk már!

– Miért, mi a baj? Megszállták a templomot a gonosz szellemek?

– Nagyon felkavarta a hívőket Xántus úr.

– Amennyiben?

– Nem is tudom, hogy mondjam. Túl sokat politizált. A Fidesz így, az MSZP úgy, az MDF leragadt, az SZDSZ rákapcsolt, a Jobbik taktikázik… Egyszóval pártfórumot csinált a templomból. Pedig én eddig azt hittem, és a tiszteletes úr is ahhoz szoktatott bennünket, hogy első az Ige, a Biblia, utána és csakis néhány mondatban jöhet minden más: politika, törvények, Tázlár ügyes-bajos dolgai. Többek szerint még ennyire sem. Miért kell behozni a politikát minden áron a templomba? Talán nem szép, hogy így árulkodok, de én most a tázlári reformátusok nevében beszélek, és az a tiszteletteljes kérésünk, ne Xántus úr helyettesítsen legközelebb minálunk.

– Jól van, Karcsi bácsi, nyugodjék meg! A megfelelő helyen és időben továbbítom a kérésük. Addig is maradjon köztünk a… panaszuk, mert az tényleg nem illik, hogy ország-világ előtt kitárjuk a gyülekezetünk szennyesét. Hanem mondja csak, hova és főként miért tűnt el a mi drága Arankánk? Nézze, mit ír ebben a levélben!

– Hát az nehéz lesz, mert nincs nálam az olvasószemüvegem, de ha a tiszteletes úr elolvasná…

A lelkész gondterhelten betűzte ki a sebtében odafirkált sorokat.

– Mit szól hozzá? Karcsi bácsi érti, mert én nem.

– Pedig világos. Persze a tiszteletes úr még nem tudja.

– Mit? Ne krákogjon már, bökje ki!

– Bocsánat! – törölte meg a száját a jó gondnok. – Valaki vagy valakik megfenyegethették Arankát. És nem csak őt, a többit is, mert mióta a tiszteletes úr oda volt, hol az egyik, hol a másik cigány lépett olajra.

– Cigány?

– Plusz egy zsidó, egy arab meg egy csángóféle atyafi.

– De hisz ez hallatlan! – háborodott fel a tiszteletes. – Ilyen nincs! A XXI. század hajnalán? Már megyek is a polgármesterhez, magyarázza meg, mi a csuda folyik itt!

– És? A tiszteletes úr szerint megmagyarázza? Egyáltalán mit akar megtudni, amit ne tudna az ő magyarázata nélkül is?

– Igaza van, Károly bácsi – higgadt le Madaras tiszteletes. – Maga nagyon bölcs ember.

Alig csillapodott le, újabb látogató, Kádár Sebestyén, a falu egyik MSZP-s képviselője, egy reszelős hangú, ravasz tekintetű cukrászmester kopogtatott a paplakba.

– Beszélhetnék veled négyszemközt?

– Parancsolj! – mondta a pap, miután a gondnok tapintatosan elköszönt. – De előbb foglalj helyet, Sebikém!

– Ugye, sejted, mi célból kereslek?

– Nem. Remélem, nem akarsz rám sózni megint valami „újfajta” tortát vagy süteményt.

– Mi az, hogy rád sózni? Erőltettem én rád bármilyen árut valaha? Amit vettél, az valószínűleg ízlett is, különben semmit sem rendeltél volna többé a boltomból.

– Nem, persze, csak vicceltem. Szóval miről van szó?

Nem kedvelte, sőt, kifejezetten antipatikusnak találta Jolánka főnökét, akiről nagyon jól tudta, milyen célok érdekében jön-megy, kilincsel, miközben nemcsak megfigyel, de meg is jegyez mindent magának.

– Apróság. Csupán arra szeretnélek megkérni, vedd rá a hívőket, legalább az országos választásokon ne felejtsék otthon magukat – tréfálkozott a politikus cukrász, illetve cukrász politikus. – Nem nagy ügy, egyébként is hazafias kötelesség, különben meg sem kértelek volna erre, Jánoska.

– Kötelesség? Ahogy vesszük. Még meggondolom.

– Rendben, csak siess, kérlek, siess! Maholnap szavazunk, és én számítok rád, barátom. Rád sokan hallgatnak, és ha te a szocialisták javára agitálsz, akarom mondani, prédikálsz, az már fél győzelem. Jut eszembe! Nemsokára, ugye, konfirmálsz?

– Igen.

– Engedd meg, hogy mi, szocialisták szervezzük meg az ünnepi ebédet.

– De…

– Semmi de! Kis hozzájárulás egy hívőtől, amit a választástól függetlenül is megtennék a papunkért. Ezt csak azért jegyzem meg, nehogy megvesztegetésnek tűnjön valamiképp a gesztusunk. Mi harcolunk a korrupció ellen, úgyhogy ebben nincs hiba. Ja, és még valami! Üdvözöl a Jolika – kacsintott a fiatalemberre cinkosan. – Azt üzeni, ne menj sehova délután, mert négykor meglátogat.

– Te… te róla is tudsz?

– Magától értetődik, hiszen én küldtem hozzád tanulni. Tetszik, mi? Te is neki. Igen, igen, ő mondta, a többi tőled függ, de akár be is segíthetek, ha kívánod.  

Madaras tiszteletes úgy pattant fel a székéről, mintha kígyóra ült volna.

– Köszönöm, itthon leszek. Viszontlátásra! – biccentett a férfi felé szárazon.

– Csak nem sértődtél meg? – rebbent meg a cukrász szeme gyanakvóan. – Én igaz barátsággal jöttem hozzád, és nem szeretném, ha egy félreértés miatt megharagudnánk egymásra.

– Nyugalom, erről szó sincs, „barátom”. Ellenkezőleg: most értettelek meg csak teljesen!

– Oké! Ezek szerint számíthatunk az együttműködésedre?

– Gyere vasárnap délelőtt a templomba, és megtudod.

– Hogy telt a szabadság? – érdeklődött a lány, amint négy óra körül betoppant, s már húzta is elő a tokból a hegedűt.

– Ne, kérem, fölösleges, ugyanis… ugyanis felmondok. Sajnos közbejött valami, ami miatt nem vállalhatok több hegedűórát. Ugye, megérti? Nagyon sajnálom, mert tehetséges, szorgalmas leány volt, de hát ilyen az élet, kedves Jolánka.

A lány nagy szemeket meresztett, visszarakta hegedűjét, és várakozóan ácsorgott, hátha meggondolja magát a tiszteletes úr.

– Viszontlátásra!

– Viszontlátásra! – fogott kezet Jánossal, s előbb az arcához, majd a melléhez szorította a pap meleg, erős jobb kezét.

– Mi… mit csinál? Ez nem illik – kezdett lüktetni János arcán egy erecske.

– Isten áldja, tiszteletes úr!

– Áldás, békesség! Üdvözlöm a főnökét! Legyen szíves, közölje vele… Különben hagyja, majd én közlöm vele vasárnap délelőtt.

– Esetleg miatta… ? Panaszkodott rám? Tiszteletes úr! Mi köze Kádár úrnak a hegedűóránkhoz?

A lelkipásztorból kikívánkozott az igazság, de a keserűség is, amit alig bírt… Bírt? Már nem is akart magában tartani.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Joli, Joli, miért nem mondta, hogy a főnöke utasítására jár hozzám?

– Utasítására? Jövök én, kérem, magamtól.

– Jó, vegyük úgy, hogy ajánlására, de azt mégsem kellett volna kikotyogni, hogy tetszem magának. Nem gondolta, hogy ez… Hogy is mondjam? Magánügy, amit már rám való tekintettel sem illik világgá kürtölni.

A lány vállat vont.

– Én nem kürtöltem világgá és fogalmam sincs róla, ki súgta be a górénak.

– Vagyis nem tetszem? Jolánka, nézzen, kérem, a szemembe!

– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy én nem árultam el senkinek.

A pap elbizonytalanodott.

– Ebben az esetben bocsásson meg, Jolánka, és sok szerencsét kívánok az új tanárhoz. Esetleg ajánlhatnék is valakit, egy igazi profit, akitől még nálamnál is többet tanulhat.

– Hát mégis elküld? Nem értem. Esetleg az óradíjat kevesli?

– Szó sincs róla, csak hát pap vagyok, református lelkész, akinek adnia kell az etikettre, erkölcsre. No, nem az emberek nyelve miatt, bár ez sem elhanyagolható körülmény, de szerintem sem etikus, ha egy még kiskorú, tizenhét éves lánnyal flörtölnék.

– De hát nem flörtöl. És én sem a tiszteletes úrral, bármennyire is szeretem – vallotta be a lány egyenesen. – Na, kimondtam! Ugye, most nagyon pipás rám?

– Csacsi kislány – simogatta meg a tiszteletes. – Hogy is írja 1. levelében Szent János? Szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Kizárólag az a gond, hogy Jolika nem éri be ennyivel, s még a végén engem is elfog a kísértés – kapta el a kezét a leány arcáról.

A leány szeme megvillant. Tehát mégiscsak hatott rá, épp amikor azt hitte, olyan kemény és bevehetetlen, mint egy várkapu.

– Való igaz, hogy alig múltam tizenhét éves. De ezen csak nem múlik, vagy ha mégis, legfeljebb várunk még egy esztendőt, utána akár össze is házasodhatunk, ha akarja – érvelt okosan, bár félig sem őszintén.

Ténynek tény, hogy tetszett neki az öregfiú, hanem az aggályai enyhén szólva humorosak. Végül is mit számít, hány éves, katolikus vagy református, egybekelnek vagy nem kelnek! A lényeg az, hogy lefektesse, a folytatás magától kialakul. Mással talán nem is sokat kertelt volna, de ez a papocska valahogy elüt a többitől. Ez még hisz a tündérekben, angyalokban, és nincs kizárva, hogy ilyen angyalkát lát benne is. Lelke rajta, játsszunk akkor angyalosdit! Föltéve, hogy végre nem csak hegedülnek a parókián – dörgölődzött Jánoshoz.

– Késő – tért ki előle szemérmesen a tiszteletes. – Nekem már félig-meddig menyasszonyom van.

– Hát aztán! – legyintett fölényesen a kiszolgálólány. – Attól még kipróbálhat engem is, aztán majd eldönti, melyikünket választja.

Az ördögbe, nem passzol neki ez az angyalság! Nem volna mégis okosabb, ha a jövőben, csapot-papot itt hagyva, normálisabb tanárokkal hegedül?

– Tudom, tudom, ezt meg sem hallotta. Akkor hát búcsúzzunk! Sok boldogságot a menyasszonyához! – köszönt el könnybe lábadt szemekkel.

A férfi ellágyulva kísérte egész a kapuig, s még csak nem is sejtette, hogy a lány nem is bánatában, hanem mérgében nyelte a könnyeit.

A következő napokban tartott két bibliaórát, majd meglátogatott egy ágyban fekvő beteget úrvacsora osztás céljából. Szombaton este kapott egy e-mailt Olgától. Drága kicsi lelkem, hát nem felejtetted el Jánoskát?

Kedvesem!

Köszönöm az őszinteséged. Sejtettem, hogy így érzel, azért mégis nagyon felkavart, s még csak szemrehányást sem tehetek, hiszen egyikünk sem hibás, amiért ilyen véget ért a románcunk. Éppen ezért te se gyötörd magadat, velem pedig ne törődj. Majd csak megleszünk nélküled is valahogy. Mármint én és az édesapád, aki, most már én is rájöttem, nem is olyan kőszívű, mint gondoltam. Csak csalódott, amit részben én is megértek. Természetesen maradhatunk barátok, és ha bármikor tanácsra, vigaszra van szükséged, fordulj bizalommal a te hűséges, téged mindig szerető

Olgádhoz

Olga levele megnyugtatta Jánoskát. Tehát nem gyűlöli, még csak nem is neheztel rá, amiért másba szerelmes. Ez nagy lélekre vall, igazi gyémánt az utcán heverő kövek között. Bár ilyen lenne az a másik leány is, akinek a kedvéért, lemond erről a gyémántról. Vajon van Margitnak is PC-je, hogy ugyanúgy beszélhessen vele, mint például Amyvel? – nyitotta meg izgatottan a Skype program adatbázisát. Beírta a Pethő Margit nevet, és feszülten figyelte, milyen eredménnyel zárul a keresés. Hurrá, megtalálta: Pethő Margit, Magyarország, Kecskemét!

Vasárnap. Margit nem reagált a hívásra, ami két dolgot is jelenthet: vagy rossz helyre kopogott, vagy be se kapcsolta a gépét az ibolyakék szemű tanítónő. Ekkor magára kanyarította talárját, és átballagott a templomba. Ma elég kevesen vannak! – pásztázott végig tekintetével az itt-ott üresen tátongó padsorokon. Kádár Sebi? Kivételesen jelen volt. Eljött azért a válaszért, amit a hét elején harangozott be a mesternek.

– Kedves atyámfiai! A napokban egyre többen fordulnak hozzám a következő kérdéssel: melyik pártra szavazzak, tiszteletes úr? – fogott beszédébe a bevezető szertartás, majd egy felolvasott bibliai szövegrész kommentálását követően. – A kérdés jogos és így, a választások küszöbén aktuális is egyúttal.

A hívők feléledő figyelemmel hegyezték a fülüket.

– Ismétlem: a kérdés jogos, de ez még nem jelenti azt, hogy válaszolni is tudok rá. Részemről semmi gond, de honnan tudjam, hogy János bácsi vagy Mari néni is azt akarja, amit én várok a tisztelt képviselő uraktól? Ezért csak egyet mondhatok: szavazzon mindenki saját elvárásainak arányában. Ez ilyen egyszerű, nem feledkezvén meg múltkori elvárásairól sem. Ha teljesültek, többnyire ugyanazokra szavaz, mint azelőtt. Ha nem, másokra, és kész. Ennek kapcsán mindjárt feltevődik egy másik, nem kevésbé fontos kérdés is: igen, igen, rend­ben van, de mi köze mindehhez a vallásnak, templomnak? Nem volna helyesebb semlegesnek maradni? Mielőtt erre válaszolnék, tekintsünk végig a különböző társadalmi korszakokon! Egyiptom, Babilon, Róma, Újkor, Legújabb kor! Mikor, melyik korszakban volt a templom semleges? Egyikben sem, és tudjátok, miért, atyámfiai? Mert a világi és vallási kérdések sohasem határolhatók el élesen egymástól. Vegyük példának magát a Bibliát! Miről szól: a mennyről, angyalokról, elhalt szentek, próféták mennyei életéről, vagy rólunk, emberekről, a hétköznapi élet ügyes-bajos gondjairól, testvérek? A válasz egyértelmű, a dilemma nem is itt kezdődik, hanem ott, amikor az állam akar uralkodni az egyházon, illetve fordítva: az egyház az államon ahelyett, hogy kéz a kézben, egymást segítve munkálkodna miértünk. Ennek érdekében jött létre az inkvizíció, járt Canossát valamikor a kiközösített IV. Henrik német császár, árulták el az egyházat Hitlernek, Sztálinnak, és próbálják ma is pártpolitikai eszközként felhasználni a templomot – nézett János egyenesen a cukrászmester szemébe, aki az utolsó padban törölgette izzadt homlokát. – Mindezek ellenére elképzelhető a templom, közigazgatás és politika viszonylagos semlegessége, autonómiája is. Sajnos megvan ennek is a maga veszé­lye: egyrészt a közöny, másrészt a leplezett ellenségeskedés, mely a nagy kínai falhoz hasonlóan veszi körül a feleket. Na, itt kell megállnunk, testvérek, mert, ahogy Horatius is megállapította: est modus in rebus, van mértéke a dolgoknak. Más szavakkal: ha nem lehetünk barátok, ellenségei se legyünk egymásnak, amit viszont én mondok. Kérem, emelje fel a kezét, aki másként gondolja!

A hívők egyetértően bólogattak, s ettől kezdve még az ateisták, kételkedők egy része is előre köszönt Madaras tiszteletesnek a faluban.

A napok szorgos munkában, ennek ellenére egyhangúan teltek a tiszteletes számára. Néha festegetett otthon, különböző összejöveteleken hegedült is. Hanem a lelke többnyire máshol kóborolt. Nem találta örömét az igehirdetésben, unta a keresztelést, fölösleges tehernek érezte a vallásórákat, lelki tanácsadást? Szó sincs róla, inkább hálát adhat Istennek, hogy olyan munkát végezhet, amihez ért, ugyanakkor szeret is. Mindebből mégis mindig hiányzott valami. Jelen pillanatban például… Mi is? Eleinte maga sem tudta, csak úgy érezte. Aztán rájött. Hát persze: a Margitka szép ibolyakék szemei! Milyen csodás, ingerlő teste van! – villantak fel agyában az uszodai emlékképek. Azok a csípők, a mellei… Jaj, nem szabad, ez paráznaság! Igaz, nem fizikai értelemben, azért csak bujaság az. Kerüljétek a paráznaságot – áll a Korinthusiaknak írt I. levélben. Minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül van, de aki paráználkodik, a maga teste ellen vétkezik. Majd, ha feleségül veszi, joggal képzelődhet. Elveszi, elveszi, de hát hogy, mikor? 50 km távolból?  Hirtelen elfogta a vágy, hogy a hírös városba utazzék. Ajaj, és mi lesz Aczó Lacival? Nem vette el, vagy legalábbis kérte meg időközben Margitkát? Sajna meglehet, meg is nézi gyorsan, kapott-e üzenetet a leánytól – huppant a PC-je elé lázasan. És láss csodát: a monitor tálcáján ott virított Pethő Margit felkiáltójeles e-mailje. Gyorsan aktiválta, és egy perc alatt kiderült, miszerint a lány már régóta megkapta a levelet, s csupán azért nem válaszolt, mert lerobbant a laptopja. Webkamerád nincs? – chatelte sietve, még mielőtt újfent megtréfálná őket a technika ördöge. Margitnak ez is volt, s a következő pillanatban már láthatták is egymást a képernyőn. A lány kárminpiros köntösben ült egy fotelben, haja kibontva, keble félig kilátszott.

– Mi újság? Gondolsz néha rám, vagy elkéstem a kérdéssel, mert már férjhez is mentél Lacihoz?

– Nem mentem. Csak az anyám akarja. De honnan tudsz te erről, lelkecském?

– Csak úgy, kitaláltam. Nem vagyok én sem vak, sem annyira együgyű, hogy meglássam, amit nem is olyan nagyon takargatnak el előlem – emlékezett vissza János arra a jelenetre, amikor a tanítónő és a tanár szorosan egymáshoz simulva táncoltak.

– Féltékeny vagy? – húzta össze mellén Margit a pongyolát. – Ez új. De légy nyugodt, én csak téged szeretlek.

– Pillanatnyilag az bánt a legjobban, hogy ilyen távol lakunk és dolgozunk egymástól. Ha lenne egy kocsim vagy sűrűbb lenne a közlekedés, még megjárná. Akkor Laci sem zavarna különösképpen.

– Igen, ez kár, annál is inkább, mert szeretném, ha lefestenél.

– Hát még én! De mikor, ugyanis legközelebb már csak jövő nyáron megyek szabira. Hanem tudod, mit? – töprengett el a tiszteletes. – Kérek egy hét rendkívüli szabadságot, és azalatt megfestem az arcképed, mert azt, ugye, nem illik, hogy te látogass meg otthonában egy egyedül élő agglegényt.

– Pazar! – vidult fel Margit a képernyőn. – Hogy te milyen rendes vagy!

– Margit! Margitka! Gyere vacsorázni, kislányom! – csendült fel Pethő Istvánné hangja váratlanul a lány mögött.

– Most mennem kell. Akkor várlak, és… szeretlek – hintett csókot Margit kacéran a férfinak.

 

 

 

(Illusztráció: Steve Goad)

Egy tiszta lelkű ember (III. rész)

ANYA ÉS LÁNYA

Ez bizony szerelem volt első látásra. Az elkövetkező napokban Madaras másra sem gondolt, mint Margitra. A lány szép volt, ez kétségtelen, de korántsem olyan okos, mint képzelte eleinte. Ezt ellensúlyozandó azonban igen-igen tanulékony, amit János ki is használt alaposan, s elkezdte tanítgatni az ibolyakék szemű tanítónőt.

– Hogy te milyen jó fej vagy! – mondogatta a lány elismerően. – Honnan szorult beléd ennyi tudomány!

– Nem szorult, tanultam, és te is ilyen művelt lehetsz, ha nem éred be annyival, amit a képzőben tanultál.

Természetesen mindennap találkoztak, nagyokat sétáltak, el-elmentek a multiplexbe, s már meg is csókolták egymást, annak rendje és módja szerint.

– Még két nap, és lejár a szabadságom – sajnálkozott a tiszteletes. – Én elmegyek Tázlárra, te meg szépen elfelejtesz.

– Soha, esküszöm! Isten engem úgy segéljen!

– Szép, de jobban esik, ha egyszerűen csak nemet mondasz, mert, ahogy Szent Jakab írta: „ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”

– Majd meglátogatlak – ígérte meg a tanítónő. – Azért Tázlár sincs a világ végén. Én téged, te engem, amíg…

– Amíg?

– Össze nem házasodunk – gondolta anélkül, hogy ki is mondta volna, utóvégre effélét egy férfinak kell kimondani. – Amíg Kecskemétre nem helyeznek.

– No, akkor várhatsz vagy tíz, húsz évet. Nem olyan sok pap szolgál ám vidéken, hogy csak úgy átengedjék őket a városnak. Hacsak…

– Hacsak?

– Nem te jössz Tázlárra oktatni – gondolta a tiszteletes, amit viszont ő hallgatott el a lány elöl, tudván tudva, mennyire irtózik Margitka a vidéki élettől. – Inkább ne találgassunk! Hagyjuk az Úrra, és bízzunk benne, mert aki bízik benne, megerősödik és megmentetik.

Milyen szépeket mond! – pistult bele egyre jobban Pethő Margitka. Ákos szerint tehetségesen fest is a fiatalúr, továbbá hegedül, írogat. De vajon mit? Verset, regényt vagy színdarabot?

– Színdarabot.

– Nagyszerű! Talán már elő is adták őket?

– Á, dehogy, helyesebben igen: a tázlári kultúrotthonban.

A tanítónő érdeklődése úgy szétpukkant egyszerre, mint a színes szappanbuborék. Kultúrotthon, amatőrök… ! Puff neki! Hol vannak ezek egy kecskeméti színháztól!

– Nem volna kedved fürödni? Folyónk ugyan nincs, de ott az uszoda, a széktói strand vagy a szabadidő központunk.

– Csakugyan! Mióta itt vagyok, még meg sem mártóztam, holott imádok fürödni, napozni – villanyozódott fel a fiatalember. – Talán, igen, menjünk az uszodába. Ott kisebb a zsúfoltság ilyenkor.

– Menjünk, de azt már most kikötöm, semmi mélyvíz, úszás meg ilyesmi, mert úszni bizony nem tudok.

– Majd megtanítalak, Margitka, megtanítalak. Na jó, nem holnap, mert, mint mindenhez, ehhez is idő kell, de hát találkozunk mi még, ugye, máskor is – nézett a lány szemébe hosszan, szerelmesen.

A tanítónő fölemelte János állát, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Aztán mégsem csókolta meg, csak nevetett egyet, és elszaladt.

Utolsóelőtti nap. Istenem, hogy elröpült az a két hetecske! János egy gyékényen elnyúlva hallgatta Margit szakszerű fejtegetéseit a legújabb divatról. A téma persze untatta, de most mit mondjon: nagyon bírlak, szépségem, de még jobban bírnálak, ha hallgatnál?

– Untatlak?

– Naná! Bocs, csak vicceltem – mosolyogta el magát. – Egyébként olvasni szoktál-e, vagy csak a gyerekektől kérsz effélét?

– Ez is vicc volt, vagy, hogy értsem? – meredt rá a tanítónő. –Természetesen olvasok.

– Mit?

– Vegyesen: divatlapokat, krimit, bestsellert…

– Egyet kihagytál: a Bibliát.

– Mert nem is olvasom – ismerte be őszintén. –Viszont most, hogy ismerlek, kedvet kaptam erre is, mi több, már bele is kezdtem Stephen King, Végítélet című művébe.

– Ej, a Szentírást olvasd, ne Stephen Kinget, kisasszony! Máté, Márk, Lukács, mindegyik leírja, mi történik a világgal, ha elfordul az Atyától.

– Mi történik?

– Gyűlölet, törvénytelenség, szülők iránti engedetlenség, a természetes vonzalom hiánya, gyönyör- és pénzhajhászás veszi át fokozatosan a hatalmat. Senki sem bízik senkiben, és képletesen szólva habozás nélkül megölnek egy tál lencséért. Tervezés helyett káosz van, az öregeket likvidálják, és már senki sem akar dolgozni, melynek következtében elsorvad a gazdaság, kiürülnek a boltok, elgazosodnak a szántóföldek. Hogy mindez hova vezet, már most borítékolható, és ez még csak a vég kezdete.

– Ne ijesztgess! – kedvetlenedett el a bájos, fiatal hölgy, aki eddig legfeljebb filmekben szembesült hasonló vízióval. – Ha már a kezdet ilyen, milyen lehet a folytatás?

– Meg van írva ez is a Jelenések Könyvében. Országok, sőt, földrészek mennek ölre egymással, miközben pusztít a járvány, éheznek az emberek. A jéghegyek sorban elolvadnak, és minden folyó, tenger kilép a medréből. Ezt állítják maguk a tudósok is, csak az okot, pusz­tulásunk igazi rugóit nem látják.

– Mondja, Jehovista maga, és egyáltalán hiszi is, amit összezagyvál ennek a csinos leánynak? – mordult a papra ekkor egy mellettük napozó, jól táplált úriember.

– Én… Mit számít! Én csak azt mondtam, ami meg van írva, tisztelt barátom!

– Barátja magának a Belzebub! Ez mégis csak hallatlan: a hölgyet sokkolja, engem meg sérteget! – pattant talpra harciasan a sörhasú.

– Üljön le, mit pattog! – avatkozott közbe egy tinédzserkorú fürdőző. – Ha jehovista, akkor jehovista. Csak nem maga akarja előírni, ki mi legyen, és mit mondjon!

– Kuss! Téged ki kérdezett! Fogd meg a taknyod, és ne dugd bele az orrodat a nagyok dolgába!

– Gyere, ússzunk egyet! – fogta kézen János a zavartan mosolygó Margitot, és faképnél hagyta az egymásra vicsorgó feleket. – Nálatok minden polgár ilyen agresszív? – kérdezte a medencében fanyarul.

– Akadnak néhányan, főleg, ha beszívnak. De hagyd a csudába! Felejtsd el, és élvezd ezt a csodálatos vizet és napocskát! – tárta oda arcát Margitka a tűző napfénynek. – Most jut eszembe, holnap még lesz egy jelenésed a… mamánál. Szeretne megismerni. És a papa is.

No fene! Hiszen még meg sem kérte a kisasszonyt. Ez viszont még odébb van. Előbb jön az udvarlás, legalábbis ő így szokta, nehogy csak akkor jöjjön rá, milyen nőnek udvarolt, amikor már elvette. Másrészt ott van még Amy meg Olgácska, akik szintén várnak rá. Egyedül az a kérdés, melyiket szereti hármuk közül legjobban. Fogas kérdés, mert mindig ahhoz húz leginkább, akivel éppen együtt van. Pillanatnyilag tehát Margithoz, de nincs kizárva, hogyha holnap meglátogatná Soós Olgát, a másik kettő képe elhalványulna átmenetileg. Ha rajta múlna, mindhármat elvenné, ami még bűnnek sem számított valamikor, lásd Ábrahámot, Jákobot, Salamont meg a többi ószövetségi figurát.

Másnap délután izgatottan csengetett be Pethőékhez, s pár perccel később már együtt römizett a családdal. Utána dominóztak, kivéve a család fejét, egy savanyú ábrázatú, feleségénél tíz évvel idősebb szabómestert. Feltehetőleg unatkozhatott, mert alig-alig szólt közbe, miközben a többiek felszabadultan traccsoltak. Elsősorban a nagyapa, Elekes Sándor úr, aki szokás szerint világháborús visszaemlékezéseivel bombázta a famíliát. Jánoska éles szemmel figyelte, analizálta a Pethő család arcait, és alig telt el fél óra, máris tudta, hova rakja őket. Legmarkánsabbnak tűnt a hófehér hajú szabónő. Kemény áll, parancsoláshoz szokott, hűvös tekintet. Itt vitathatatlanul ő hordta a nadrágot. Akárcsak az édesapám – szegezte le magában a tiszteletes. Csupán abban különböznek egymástól, hogy amíg apám megveti, Anna asszony kifejezetten szereti a divatot, egyúttal kenceficéli is magát rendesen. De még ha csak ő kenceficélné! Nagyobb baj az, hogy Margitkát is erre szoktatja.

– Nyertem! – kiáltott fel diadalmasan Sándor bácsi. – Mi volna, ha nemcsak chibritben[i], hanem monédában[ii] is játszanánk, gyerekek?

– Mi az a gibrid meg monéda? – ingatta meg a fejét rosszallóan Pethő Istvánné. – Hányszor mondjam már, hogy ez itt Kecskemét, nem Méhtelek, és épp itt az ideje, hogy te is úgy beszélj, ahogy Kecskeméten beszélnek.

– Köszönöm a játékot! – állt fel a jó öreg, és sértődötten húzódott félre egy sarokba.

– Kicsit keveri a nyelveket – magyarázta Margit édesanyja. – Magyarnak ugyan magyar, de román községből, egy Sarkadtól hét kilométerre lévő faluból származik.

– Szóval falusi. És hogy tetszik neki a városban?

– Sehogy. Már megbánta, hogy idejött, s állandóan azon spekulál, miként építhetné úgy be a kertünket, hogy disznót, kecskét, libát, tyúkot, csirkéket neveljen.

– Meg nyulakat – süvöltött feléjük Sándor bácsi a sarokból.

– Aranyos. Lehet, hogy a helyében én is ezt csinálnám.

– Halljátok? – sétált vissza erre ragyogó arccal az asztalhoz. – A tiszteletes úr okos ember ám, és ha ő is erre esküszik, abban precis, izé… biztosan van valami.

– Mindegy, itt akkor se büdösítsen nekem egy koszos jószág sem – intette le fölényesen a szabónő. – Én iparos vagyok, szabó, ha nem vetted volna észre, apukám, és semmi kedvem falusi lakot csinálni a házamból. Pista? Neked mi a véleményed, csináljunk?

– Semmi esetre se! – állt ki felesége mellett az ösztövér szabó. – El is futna egyből minden kliensünk. Másrészt engedélyt sem kapnánk hozzá. A külvárosban még megjárja, ott akár tehenet is tarthatna igen tisztelt apósom, de ez itt a belváros, kérem, a belváros.

– Megyek. Még ma pakolok, és visszamegyek a falumba.

A mama legyintett, és össztüzet zúdított a tiszteletesre. Először is arra volt kíváncsi, valóban olyan gazdag ember a vadkerti Madaras úr.

– Attól függ. Széles Gábor és Demján Sándorhoz[iii] képest szegény, hozzám vagy a körzeti postáshoz képest nyilván jól szituált állampolgár. Miért?

– Hát csak úgy kérdeztem. És maga hogy boldogul? Nem volna kedve Kecskemétre költözni?

– Most már volna, de mit tegyek, ha ez volt megírva.

– Semmi sincs megírva! Véletlenek ugyan elő-előfordulnak, de az ember nagyobbrészt mégiscsak saját sorsának kovácsa. Hát majd utánanézünk. Szerencsére régi családi barátunk az esperes, ugyanis nem szeretném, ha az én lányom… De erről majd máskor tárgyalunk.

– Ó, de jó, ó, de jó! – ugrándozott a tanítónő. – Látod? Ez az én anyukám!

Olyan, mint egy kisgyerek! – pislogott Madaras úr. Kis naiv leányka egy érett nő testében. Valószínűleg a környezet, az a sok kisdiák formálta ilyenné. Nehezebb viszont belelátni a mamába. Hol az az érzése, kedveli, hol az, hogy egyáltalán nem bízik meg benne.

– Képzeld, János színdarabokat is ír… néha! – dicsekedett el Margitka ezúttal Jánossal, hadd lássa az anyja, azért ez a fiú sem akárki.

– Az jó, föltéve, hogy rendesen meg is fizetik. Melyik színházban mutatták be a darabját?

– Nem mutatták be, s még csak meg sem fizetik, mert többnyire csak úgy magamnak írogatok.

– Fura szokás! Sohasem értettem, s még ma sem tudom felfogni, mi élvezetet okozhat olyasmin dolgozni, amiből se haszna, se öröme sincs senkinek. Igaz, az én lányom is zongorázik, ami ugyancsak nem hoz semmit a konyhára, de ő legalább elszórakoztat bennünket. Margitkám, nem játszanál nekünk valamit?

A lány engedelmesen ült a zongorához, s a következő pillanatban felcsendült Beethoven lX. Szimfóniája.

– Brávó! Éljen! – tapsolt lelkesen a fiatalember.

– Parancsolj! Papa, hozz ide, légy szíves, még egy széket, Jánosnak!

– Miért, hát zongorázni is tud?

– Csak konyítok hozzá, konyítok. Az én hangszerem inkább a hegedű, s mivel hegedű nincs…

– Itt a zongora – húzta magához a szép leány. – Beethoven: szonáta, opus 6. Ismered? Négykezesre írt zongoradarab.

– Véletlenül igen.

– Akkor los[iv] – száguldott végig ujjaival az elefántcsont billentyűkön.

– Köszönöm! Nagyon édesek, ügyesek voltatok – buggyant ki egy könnycsepp Anna asszony szeméből. – Szegény anyám, hogyha most láthatna titeket… !

Madaras tiszteletes sok mindent feltételezett az őrmester modorú mamáról, csak azt nem, amit most látott.

– Ha már itt tartunk, játsszátok el ezt a nótát is! – gyújtott rá a nagyapa egyik kedvenc dalára:

Férjhez ment a meszelő,
Elvette a reszelő.
Házasodik a lapát,
Elvette a piszkafát.

A tiszteletes együtt fújta az öreggel, amivel úgy levette a lábáról, hogy még meg is puszilta Jánoskát.

– Most pedig táncoljunk! – állt fel egyszer csak Margitka, és odalibbent a Hifihez. – A Kék Duna keringő megfelel?

– Kapcsoljad! – elevenedett meg Pethő Istvánné, aki táncolni, énekelni egyaránt szeretett. – Hölgyválasz! – húzta fel a székről szenvtelenül szemlélődő férjurát.

– Hagyj, kérlek! Tudod, milyen rosszul táncolok.

– Na és! Ki látja? Nekem meg jó vagy így is, angyalom. Tiszteletes úr, maga sem tud táncolni?

Félretolták az asztalt, székeket, és körbekeringőzték a nappalit. Sándor bácsi kapott az alkalmon, s miközben a család felszabadultan keringett, ő szépen bedobott pár pohár kecskeméti fütyülőst.

Hirtelen felbúgott a bimbamcsengő az előszobában.

– Nézd meg, lányom, ki csönget!

– Aczó László, egy kollégám a suliból – mutatott be Margit egy sűrű szemöldökű, ám annál gyérebb hajú fiatalembert. – Ő meg János, vagyis Madaras tiszteletes Tázlárról.

– Örvendek.

– Elnézést a zavarásért! Csak a kölcsönkért könyvet hoztam vissza Grétának.

– Dehogy zavar – olvadozott a víg kedélyű szabónő. – Foglaljon helyet, drága tanár úr, és kóstolja meg ezt a teasüteményt.

– Köszönöm, finom. Nagyon finom. Margitka sütötte?

– Nem – válaszolta Margit őszintén. – Főzni ugyan tudok, de a sütikhez még nem értek.

– Mek-mek! – nevetett csúfondárosan az őszbajszú nagypapa.

– Hogy telik a szünidő?

– Remekül. Mondtam már, hogy ősztől otthagyom az iskolát?

– Csak nem! – hökkent meg a mama és lánya egyszerre.

– Sajnos így alakult, illetve mit sajnos: hálát adok a sorsnak, hogy végre normális helyre kerülök.

– Igen? Hova, egyáltalán van ilyen hely a városban?

– Remélem, Anna asszony, remélem. Épp ott van mellettünk pár méterre a házunktól. Egy számítógépes szerviz, egész nyugis hely, káosz, inzultusok, gyomorgörcs és hasonlók nélkül, amivel már, biz isten, nagyon tele van a hócipőm.

– Ennyire komoly? Talán várjon még egy évet, Lacika! Nemsokára választunk, és az új kormány…

– Ugyanolyan lesz, mint az előbbi – egészítette ki a szabó józanul, aki elég ritkán nyilatkozott, viszont ha megszólalt, sohasem mondott zöldséget. – Nem új kormány kell ide, hanem új rendszer, uraim. Nem igaz, tiszteletes úr?

– Hát, nem tudom. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok én ehhez, Pethő úr. Elvileg… elképzelhető, de ha a történelmet nézzük, már nem vagyok annyira derülátó, mert mikor létezett olyan rezsim vagy szisztéma, melyben a mindenkori hatalom a nép, választópolgárai ügyét de facto[v] ne mellékes mozzanatként kezelte volna?

– Akkor… Maga szerint akkor nincs is megoldás? – kérdezte a szabó csöndesen.

– Nincs – horgasztotta le a fejét szomorúan Jánoska. – Legalábbis addig, amíg nem érkezik el Jézus Krisztus országa.

– Konkrétabban?

– Amíg a politika, alkotmány helyett a Szentírás elvei alapján kormányozzák a világot.

– Hű, micsoda látómás! – húzta el a száját a táncos kedvű anyuka. – Nem is tudtam, hogy Jánoska próféta is sutyiban!

De nem tetszett az ötlet Aczó tanár úrnak sem.

– Ez tényleg vízió, méghozzá elég morbid szerintem. Szinte látom a papokat, amikor az egyházi dogmák nevében, hátukon, mellükön egy-egy kereszttel ítélik máglyára az eretnekeket, buddhistákat, muszlimokat. És fordítva: az utóbbiak bennünket, ha közülük támadna valakinek ilyen ötlete, mert Jehován kívül van egy Allahunk, Buddhánk is például. Nem, nem, tiszteletes úr. A dzsihád, keresztes háborúk kora lejárt. Legalábbis remélem, amiként új Hitlerre sincs szüksége többé a világnak. Vagy igen?

– Brr, Hitler! – borzongott meg Anna asszony. – Gondolom, eleget filozofáltunk, uraim! Margitka, lécci, kapcsold vissza a lejátszót, és táncoljunk. Emelje fel a kezét, akinek kedve van egyet pörögni!

– Szabad? – kérte fel a tanár egy táncra Margitkát, amint felhangzott Szenes Iván egyik közismert slágere.

A tiszteletes mintegy álomból ébredve figyelte, hogyan táncol a két pedagógus, s egyre inkább látta, érezte, hogy kettőjük kapcsolata több mint kollegiális. Szóval egy vetélytárs.

Most kösd fel a gatyád Madaras Jánoska!

 

 

__________________________________________________

[i] Gyufában. (rom.)

[ii] Érme, aprópénz. (rom.)

[iii] Magyarországi milliárdosok.

[iv] Rajta! (ném.)

[v] Való(já)ban, ténylegesen. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: GonZs)

Épp amilyennek lennie kell

 

 

Előbb meghal tétlenségében az úr, mint bármi egyébben, ha szolgálót tart. A szolga olykor okot testál élvezetre: porszívás alatt szappanoperát néz, hozzá hangot képzel, meggyet csen főzés közben a tortáról. Füttyögve tereget. Az uraknak megugrik a koleszterinjük vagy megszalad a vércukorszintjük.

Boróka lányka nem egy úr. Sem széltében, sem hosszában. Még akkor is hevesen tiltakozott a segítségnyújtás ellen, amikor farral szánkázott le a ház oldalán a tetőről, és kitörte mindkét lábát. Egy helyütt azt olvasta, hogy a palota egyszem leánya nagykorúságára beleunt tétlenségébe, vasalódeszkát és partvist terjesztett elő ajándékként szülinapjára, és krikett ütő helyett sodrófát. Csábos szoknya helyett előnyben részesítette a sterilfehér keményített köténykét. A karácsonyi partira a kutyaólat is kitakarította, hogy a spániel is csak lábujjhegyen toporgott be oda onnan fogva. Amikor úgy érezte, mingyá elrenyhed, amíg a porcica seregeket várta guggolva az franciaablakba’ unalmába’, elzavarta a szolgákat tévét nézni, lelkes odaadással suvickolt helyettük. Eme hamuszutymós szépségnek az esemény, már hogy jegyezze a személyzet fejben, hogyan vannak az események a világban, maradósan plecsnizte meg a sorsát – az egyik szolgáló egy tévés beszámolója alapján a lányka számára is világossá vált akkorra valóban az emberi aljaság feneketlen mélye, amikor megtudta, hogy a diktátor Salazar köldöke csonkáját meghamisították. Az eredeti helyébe egy darabka kakaós csigát loptak, amit a rabbi utolsó vacsorájáról mentettek meg. A kiállított vitrin mögül elfalta egy kurtizán kutyája. Az eset tanúsította a csokidarabka nugátos tartalmát. A kutya kínos érzékenységgel viseltetett a nugátos tartalmak iránt. Hasmenése nyomán híven szaglik az eset ízetlen abszurditása. A cárné kicsi lánya onnan fogva nem teregetett, és soha nem fehérítette ki a bugyikat. A kényszerűség okán rendeltek neki Olaszországból eldobható ruhaneműt, a pamutot egyenesen Egyiptomból hozatták.

Mindenből Boróka lányka arra konspílt, hogy voltaképpen semmire. Csak csupán tudomásul vette odaáldozott félfüllel. Az élet apadatlan árja és a lúgos vizek tengere számára is folyt tovább, amiként folyó a tengerbe. Létezik ugye a bizonyos Do It Yourself ember, az a típus éppen ő volt. Ilymódon a kapcsolati ügyeket is sajátlag és sajátosan bár, de megoldotta, partnereit minden rendszer ellében promiszkuózus móddal olykor felcserélte volna, ha lehetett volna egyáltalában promiszkuitásról beszélni.

A kékharisnya. Ez a női gigolo. Bocsássuk meg neki, tekintve, ahogy egy és másik kínai személyek, ugyanúgy egyik pelyhes párna éppen olyan, amilyen a másik. Különbségük tán csak a megjelenésükben lelhető, s neki számszerűleg épp kettő volt. Éppoly hűen ölel egyik kedves párna, mint a másik, amilyen móddal hold sugárlik nappalokban.

Egyik kósza reggelen Boróka lányka telefonja megeresztett egy nem túl hangos pirittyet, mely szerint online besikerlett részére egy valódi hími kitevés, amelynek következményeként magánhangzókészlete megsokasodott: hirtelen megszámosodott megnyilatkozásaiban a ‘hú’.

Első randevúja igazi, se nem párna, se nem drót pasassal meglepte és ledorongolta.

Boróka azt szuszogta újonnanlett kedvese lángsugaras arcába:

– Úgy érzem magam, mint egy ernyedt izom, ami után felszívódott belőle a láz. Arra mondják, hogy hangyasav?

– Igen, arra mondják.

– A zuhany valósággal elbiggyesztett. Amikor hó van, és hideg, a pittyem biggyed ilyen következéssel.

 

A második randin kétségei amolyan kicsavartan, de alapot vetettek.

– Te figyelj, ennek semmi értelme. Jól érzem magam, sőt, fokozhatóan. Mondd, mi lesz ennek a vége?

– Megleszünk, drágám. Össze fogunk bútorolni.

– Izgalmasabb fejlemény nem lesz?

– Megkergetlek.

– Kivalasom a pólóidat!

 

Amikor először összebúttak:

– Ne mondd, hogy ilyen érzelmekér’ szenvedtünk és izzadtunk, mint a fene.

– Igen. Szenvedünk, hogy szenvelegjünk.

– Beáztatom a szennyest!

 

– A kokain-hatásról még sose hallottál, mi? Ha beteg lennél és olyan undori, teljesen másképp lenne. Felpofoznám a kispárnád, beleigazgatnám a lábadat a papucsodba, ágyba hoznám a reggelit és a vacsorát.

– Az ebédet miér’ nem?

– Mer’ összerondítanád a lepedőt zsírral. El sem tudod képzelni, milyen nehezen lehet kiszedni a szövetből a zsíros pletyót.

 

Olykor kissé hisztis hangra váltott. Szenvedélyes volt, vagy valami ahhoz közeliről tanúskodott dérkicsípte arca, az a sokszám ragya, amely ott sorakozott rajta.

– Hajíts meg egy büdös csattal, érezzem a lét súlyát, te drága.

 

– Oh, a boldog rezignálság állapotáér’ voltam sok ideig kínba’. Mit jelent a szó, hogy rezignált?

– Nem tudom, bepetyegem a keresőbe. Várjá’!

Első párnacsatájuk, amely nem is az ágy párnás oltalmában zajlott, mely a malackodást vetíti elő és szükségképpen szellőként szél szárnyán szökkenő alsógagyát, kombinét és miegymást feltételez cafatokban, óhatatlan volt. Ártatlanul kezdődött, mint dámapartiban megbokrosodott tinédzserek, ahol előkerült némi szesz.

– Mi lenne, ha megölelnélek?

– Tudja fene, tégy egy próbát. De unalmas, akkor ez most má’ mindig így lesz?

– A boldogság több a te kokainvíziós párnasimogatós perverziódnál! Fogd a szottyos párnádat, és eriggy! Légy boldog vele!

Szócsata volt csupán, oda se vágta a feidegelt férfiú azt a vánkost a lánykához. A lányka dühében mégsem átallott bevágni maga után a slózi ajtaját. A nagy svuggal berezonált a polc a feje felett, ahonnan a budipumpa egyenesen ahogy esett, kupán dorongolta. Öt perc eszméleten kívül nem nagy idő, normálisan agyműködést se zavar meg. Az övét igen.

Kifelé libbenve a mosdóból kedvesét felismerve gondolt csupán annyit, ‘hej, de kies!’, amikor az a hími éppen gyanútlan tipegett által a félárnyékos szobában.

– Lekapcsoljuk a villanyt? Ne félj, nem lesz unalmas.

– A boldogság sosem unalmas és soha se smafu.

Valaki mondott valamit, a másik meg reagált, a lényeg az, hogy összedörgölőztek, beizzadtak. Másnap a lányka kimosta a lepedőket, de már nem volt olyan lelkes. Vagyis a mosópor reklámarcolásról lekésett.

 

 

 

 

(Illusztráció: Ágnes asszony)

A telefonszámla (II/II)

(Dehogyis lett nagyanya, már megbeszéltük, hogy a mai fiatalok sokkal felkészültebbek annál, hogy olyan nüánszokat vegyenek nyakukba, mint egy ordító csecsemő).

– Ne tessék haragudni, de nincs senki, akihez fordulhatnék. Apust mindenki ismeri. És Apussal se tudok beszélni, mert még tegnap is végig ordított velem, még a biztosítónál is.

– Na, de mégis, mi a gond? – vágott elébe Kissné, miközben a lány mély levegőt vett, s közben arra gondolt, mit is akart a lány mondani azzal, hogy apust mindenki ismeri. Elvégre ő egyenesen munkatárs!

– Igazán, nem tudom, hogy történhetett… nem figyeltem… eszembe sem jutott, hogy… – görbült le a lány szája. Sóhajtott. – A telefonszámlám – mondta, majd lehajtotta a fejét.

– A telefonszámlád? – kerekedett óriásira Kissné szeme. Sehogy se értette, hogy jön ő ide? És miért hiszi ez a gyerek, hogy az események drámai zuhanásba kezdenek egy telefonszámla miatt? A luxusautó, az igen, bár még az az eset is igen kiszámítható volt, na, de egy számla?!

– Nem értem! – adta fel Kissné.

– Apus zárolta a bankszámlámat. A telefonszámlám már három hete megérkezett, de elrejtettem Apus elől. Be kellene fizetnem. Ha nem teszem, jön a felszólítás, és ha Apus megtudja…! Még sosem láttam ilyen haragosnak! Anyával is állandóan veszekszenek, már amikor otthon van.

Az őrangyal sápadt kísérletet tett, hogy félreverje a harangokat, de Kissné már útban volt a nappaliba, hogy dugipénzéből elővegyen.

– Te oktondi! – mosolygott, és túl akart lenni a drámán. – Mennyi kell?

– Tizenötezer háromszáznyolcvankettő – bökte ki a lány megkönnyebbülve.

Az asszony mintha megszédült volna.

– Hogy mennyi?! – fordult meg leesett állal. A lány elismételte az összeget.

– Tizenötezer… – ismételte Kissné, lélekjelenléte jeleként, és arra a tizenötezerre gondolt, ami havonta landol számláján, fizetés gyanánt, a lány apjától. – De hiszen az rengeteg! – kockáztatta meg. A lány egyetértően bólogatott, láthatóan megkönnyebbülve, és várta a bankókat.

– Apus letépi a bőrömet – tett rá egy lapáttal a helyzet súlyosságára. Szempilláján még ott csillogott egy könnycsepp.

– Hát, sajnálom, de ennyi nekem nincs – és az anyósjelölt fejcsóválva elindult vissza a konyhába.

– Talán, ha összedobnánk… – javasolta a fiú, mire Kissné mellkasában saját vére iránt sosem érzett harag kezdett ébredezni.

– Apus biztos hamarosan megenyhül, és sose ellenőrzi a számlámat, pár héten belül visszaadnám Kiss néninek – kontrázott rá a lány. – Most az egyszer tényleg nagyon, nagyon komoly a helyzet.

– Sajnálom, drágám, de tényleg nem tudok segíteni! – csóválta fejét.

Dehogy sajnálta. Olyan dühös volt, mint tizenkét dühös ember együttvéve. A két fiatal besomfordált a szobába, csak a fiú szemének tüzes nyilai maradtak vele.

Kissné elővette dugi cigijét, és meggyújtotta, majd leült a számítógép elé. A cigarettából csak kettőt szippantott. A billentyűket se látta. Az ő havi fizetését telefonálja el ez a szirén, miközben magzatja, Tejfölösszájú Fajankó…! Ó, hogy az ég szakadna minden ilyen…! Dühe mögül, maga sem értette, gyötrő szégyenérzet lopakodott elő. Tizenöt ezer, ismételte magában még ágyba bújás után is.

Az éjszaka áldásos volt számára. Lelkiismeretét megtámogatta a pihenés. Frissen ébredt. Egy lépéssel az apa előtt jár, nyugtatta magát, és tudta, az információ, hatalom. Szinte várta a reggeleket. Főnöke arcát fürkészte, szürkébe boruló eget várt. Ekkor már szinte biztos volt abban, hogy ha kipakol, a főnök személyében cinkostársra talál. Eljött a kedd, semmi. A szerda, még a legkisebb jel sem. Csütörtök, mint hírzárlat, még a gyerek is úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A napok peregtek, eseménytelen. Kissné már-már meggyőzte magát, hogy túldimenzionálta aggodalmát, és talán igaza van ötödik emeleti szomszédasszonyának, pusztán anyai féltékenysége buzgólkodik.

Egy héttel később, péntek reggel, a délutáni nagybevásárlást tervezve számvetést tartott pénztárcája és bankszámlája felett, majd, mint végszükség esetén oly sokszor, kinyitotta a dobozt, melyben spórolt pénzét tartotta, hogy kölcsön vegyen egy-két százast. Hűlt helyét találta a bankóknak! A konyhába sietett, és belenézett a táskájába, majd vissza a nappaliba és újra a dobozba. Befutott a gyerek szobájába, de az már elindult az iskolába, végül újra a konyhában kötött ki. Próbálta a gyereket telefonon utolérni, sikertelenül. Nem szabad pánikolnia! Ismételte a mantrát, de az árulás úgy megbénította érzékeit, hogy behúzva maga után a bejárati ajtót, elsétált a szomszédja mellett. A lift helyett már a lépcsőn járt, mikor a férfi utána szólt:

– Hé, jó reggelt! – mondta nevetve az. – Nehéz éjszakánk lehetett! – az ismerős hangra Kissné magához tért, és visszabotorkált a felvonóhoz.

Huszonnégy másodperc ketyegett le, mire a lift leért a nyolcadik emeletről.

– Nem értelek, miért nem beszélsz az apjával? – csóválta fejét a szomszéd a tényfeltárás után. Kissné a fejét ingatta. Sóhajtott és elnyomott egy könnycseppet, mielőtt útjaik szétváltak volna.

 

Mint mondtam, a Kissnék nagyon szívós teremtmények. Nem azért jeleskednek a tehercipelésben, mert egy kis csatavesztés megingatja őket. Már csak azért sem, mert az élet mindig szolgáltat alkalmat, melyet megragadva, változtathatunk sorsunk menetén, csak néha kicsit rá kell segíteni.

– Szia! – nyomta be fejét a konyhába a fiú egy késő este, miután megérkeztek a moziból. – Ehetnénk valamit? – kérdezte.

– Persze! Mossatok kezet, mindjárt tálalok – szaporázta a nő. A fiú eltűnt.

Jókedvűen, kipirultan léptek mindketten a konyhába. Nyoma sem volt arcukon másnak, mint fiatalkori életörömnek.

Az asztalon ott gőzölgött a fokhagymás pirítós, a kancsó citromos tea. Kissné épp az asztal közepére helyezte a ketchup-os flakont. A fiú meglepve szegezte szemét anyjára.

– Sajnálom, gyerkőcök, csak egy hét múlva kapok fizetést, addig ki kell valahogy húznunk. De lesz egy kis süti. Már bent van a sütőben – szabadkozott, és leült velük az asztalhoz. – Őrület, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban hány piritós-vacsoránk volt. Főleg hétfőnként. Miután elfogyasztottuk a vasárnapról megmaradtakat, aki még éhes volt, annak ott volt a kenyér, felvágva, készen, hogy mama megpirítsa a serpenyőn.

– Nem is voltak annyira kövérek a nők, mint manapság – csatlakozott a lány, aki úgy tűnt, hamarabb magához tért ámulatából.

– Nem bizony, ráadásul a fokhagyma rendkívül egészséges, jót tesz az ereknek, tisztítja őket – bólogatott Kissné.

– Azért egy csibecombbal rögtön lecserélném – próbálta csillapítani buzgalmukat a fiú, akinek éhes gyomra átvette az irányítást.

– Tény, hogy sok kenyeret se szabad enni, mert attól meg akkora lesz az ember segge, mint Winnetou lováé! – tette hozzá a lány. Kissné titkon megörült, hogy százas csípőmérete az elmúlt hetekben kilencvenegyre apadt.

– A kutyákat is koplaltatják hetente egy napon át. Ha jót tesz az ő belüknek, a mienk is kibírja egy este – nevetett az asszony.

– Így van! – vágta rá a lány, és letette almányi popóját a párnázott konyhaszékre. A fiú elhúzta a száját.

– Ha megkapom a fizetésem, majd kárpótollak benneteket. Ezen a héten kibírjuk szerényebben is. Az a fontos, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak! – próbálkozott finoman Kissné, és lassan, lopva a fiatalokra nézett.

A lány épp a ketchup-ba tunkolta a pirítóst. Lenyalogatta róla a piros masszát, majd újra megismételte a tunkolást. Reménytelen eset, hunyta le szemét Kissné, és elfordult. A gyereke, ez a férfipalánta, nem hazudtolta meg saját nemét, még mindig meglopott gyomrát sajnálta, látszott morcos arckifejezésén. Másnap darás tészta volt a terítéken. Aztán újabb pirítósnap következett.

– Ennyit azért a kutyák se diétáznak! – berzenkedett a fiú, ezért másnap a nő vajas-lekváros kenyeret tálalt.

– Én szeretem a vajas-lekváros kenyeret. Olyan jó parasztos! – vigasztalta a lány.

– Persze, reggelire, frissen sült kenyérből! Csakhogy ez már kétnapos! – tiltakozott a fiú.

A fizetésnap előtti estén aztán végre Kissné kezére játszott az ördög.  Pizzát rendelt a lány. Miután átnyújtotta a pénzt a futárnak, megállt a konyhában, hogy felszeletelje a pizzát, majd bezárkóztak a szobába, hogy jóllakjanak. Már a falatozás vége felé jártak, mikor a lány kiszalasztotta a fiút szalvétáért. Az sápadtan tért vissza, és az üres pizzás dobozra nézett.

– Nem hagytunk egy szeletet sem anyunak!

A lány válaszként lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, neki is rendeltél! – mondta a fiú.

– Bocsi! – válaszolt a lány, és arrébb pöckölte a szőnyegen a szalvétagalacsint. A fiúnak mintha megmoccant volna a lelkiismerete. Rosszul érintette a figyelmetlenség.

Kissné nem sokat észlelt abból, ami a felszín alatt vagy a zárt ajtók mögött zajlott. Nem az ösztöneit követte ugyanis, azzal tisztában volt, érzelmi kilengésekkel csak ronthat a helyzetén. A bevásárlókosárból kimaradt a csokoládé, a süteményhez szükséges liszt, és nemhogy a kóla, de az addig hébe-hóba felszolgált bor sem került többé az asztalra.

A villanyszámlát készakarva nem fizette be.

– Én majd befizetem! – nyugtatta a fiú, és valami azt súgta ösztöneinek, kézben kell tartania bizonyos dolgokat.

– Hát… ha érkezel vele… mielőtt kikapcsolnák – sóhajtott mélyet Kissné, és megcsillantotta humorát: – Ha meg nem, hát istenem! Még emlékszem, mikor mamánál gyertyaláng mellett töltöttük az estéket. Az élet dolgairól beszéltünk. A nagyobb lányok szerelmi kérdésekben kikérték mama tanácsait, mi, kisebbek meg kuncogtunk rajtuk. De szép is volt! Annyit mondhatok, nem hiányoltuk a tévét. Néha bekapcsoltuk a rádiót. Mindig ment valami kabaré… – Úgy beszélt, mint a pápa a szenté avatás során.

– Jaj, jól van, anyu! Ez szörnyű, ne is beszélj róla! Holnap iskola előtt beugrom a postára, és befizetem a csekket.

 

Madártávlatból mindig csodás a kilátás. Eltűnnek a gödrök, a törött korlátok kisimulnak, a gyom beleolvad a füves övezetbe. Csak ne kellene szembesülni a közelképpel! Kissné az erkélyen ücsörgött, fújta a dugi cigijét, és arra gondolt, mekkora szíve van ennek a gyereknek. Lehet, hogy ő túlzásba viszi, amit tesz? Elvégre épp érettségi előtt áll a gyerek, az ilyen gondok elterelhetik figyelmét arról, ami számára – mindkettejük számára – a legfontosabb.

Csakhogy a fiatal férfi szívós, mint az ökör. Az érettségi is megment, és a felvételi körül sem volt galiba. Kissné olyan hálával gondolt jó szerencséjére, mintha naponta erre emlékeztetné őt a pap.

Ahogy morzsolódtak a hetek, egyre többször csukódott be a gyerekszoba ajtaja az egyedül őrlődő, szerencsétlen flótás mögött. Anyját, ha az benyitott, eleinte csak a vadul esemesező, földön ülő gyerek képe fogadta. Annak, mivel úriembernek nevelték, eszébe sem jutott elővenni imádatának tárgyát, és követelni rajta a kölcsönt. Lelkiismerete sem volt tiszavirág-életű, és úgy tűnt zsenge kora ellenére felelősségérzete is erőteljes kibontakozásnak indult. Először csak egy-egy ötvenes tűnt fel a dobozban. Kissné megtapintotta a ropogós bankókat. Tudta, a péntek éjjelente végzett munkáért járó kereset ez. A hetek múltak, a kis értékű bankók gyarapodtak, mint ahogy sokasodtak a csendes hétvégék is. Kissné figyelmét újra lekötötte a jövő tervezése. A liftes utazáskor már csak bocsánatos bűnökről számolt be szomszédjának, és a vasárnap reggeli, ötödik emeleti kávézásnál se kaparta annyit az asztalterítőt idegességében, mint annak előtte. Megijedt ugyan, mikor a lány új autót kapott, de az sem parkolt sokáig a tömbház előtt. Tapasztalatlan sofőrrel gyakran megesik, vigasztalta Kissné, mikor egy nap megtudta, behorpadt az autó oldala.

– De hiszen nem én voltam az! Nem tudom, ki tette! – sírt a lány.

– Megeshet ám, ha nem figyel az ember – próbálta vigasztalni a fiú. – Nem is kell, hogy észrevedd…

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Különben is, hát nem érted, hogy nem én voltam! – sértődött meg a lány.

Máskor az esőtörlő lógott törött madárszárnyként. Egy másik alkalommal megfeszegették a csomagtartóját. Vandálok! Végül arany festékkel lefújták rendszámtábláját, igaz, pár másik, ott parkoló autóét is. A jármű szervizből szervizbe került. Kissnét mindezek már nem tudták izgalomba hozni. A szeptember már közelgett. Bárhogy számolt, fiának munkába kell majd állnia. Főállásról szó sem lehet, akkor nem lesz se ereje, se ideje tanulni. Nem beszélve arról, hogy igenis, azt akarja, egyetemet végezzen, igazi kollégista évei legyenek, hosszú és teljes ifjúkora!

Végre valahára aztán mégis eljött a nap, amikor a lány, Ámor nyilait kiszaggatva, holmiját sebtében összekapkodva, köszöntés nélkül kisietett a lakásból, beleült a ház előtt várakozó taxiba, és úgy eltűnt az életükből, mintha soha ott sem lett volna! Vannak dolgok, melyek pénzben ki nem fejezhetőek. Ilyen volt az asszony megkönnyebbülése is. Ott üsse a ménkű a tizenöt ezret, ahol van, sóhajtott fel beletörődően, és biztos, ami biztos, kettőre zárta, majd bereteszelte az ajtót a lány után.

– Gyere, vacsorázz, mielőtt elindulsz az éjjeli műszakba! – szólt a fiúnak, és kivette a lábast a hűtőből.

– Nem vagyok éhes – válaszolt az.

– Készítsek szendvicset? Elviszed magaddal? Hajnalra megéhezhetsz. – A fiú megrázta a fejét. Nem sokkal ezután elindult a munkába.

Kissné, aki már egy hete nem járt már a fiú szobájában, kitárta a gyerekszoba ajtaját, hogy végre friss levegőt engedhessen be. A szőnyegen szennyes ruhák hevertek, fiáéi, csitította megdobbanó szívét, újságcikk-kivágások, és százával apró, fehér fecnik, félbehagyott árnyképek hulladékai az ívek és papírgalacsinok alatt. A falon befejezett sziluettek sorakoztak fekete háttér előtt: copfos piszék, szívek és cicák, mandalák és madarak. Honnan kerültek elő ezek a rég elfeledett plüssök? Lányszoba ez a javából, állapította meg. Fia szobáját rózsaszín giccsdobozzá alakították!

Felemelte az ollót, amelyről már hónapokkal előbb lemondott, és zsebre vágta, hogy odakint, a konyhában végre visszategye megszokott helyére. Elsőként az ágyneműt húzta le. Ablakot mosott és felporszívózott, majd azzal a szándékkal, hogy nedves ronggyal kitörölje az ágy szerkezetét, felemelte a matracot. Ekkor ezüstösen megcsillant valami. Vékony nyaklánc volt az, végén hidegen fénylő, kristályos kővel. Nem is emlékezett arra, látta-e a lány nyakában. Felemelte és a fény felé tartotta. Nem tetszett különösebben érdekesnek. Sietősen zsebre vágta, azzal a szándékkal, hogy majd odaadja főnökének, aki talán ekkor majd, szembesítve a tényekkel, állást foglal végre. A kölcsönt is visszakaphatná nagyobb vérveszteség nélkül.

Hajnalig meg sem állt a takarítással. Még virradat előtt lecipelte az összes zsák szemetet. A polcokon pedánsan sorakoztak a könyvek, a Rubik kocka, amelyet a fiú egy perc egy másodperc alatt képes volt kirakni, pár megőrzött játék. Ropogós ágynemű és keményítőillatot árasztó függöny várta a fiút, aki fáradt volt, így különösebben se meg nem lepődött, se harag nem támadt benne, amiért anyja behatolt magánterületébe. Hiába, Lenin is mondta, a robot hasznos eszköze a felesleges érzelmek féken tartásának!

Kissné elő-elővette a láncot, és inkább röviden, mint hosszasan nézegette immár a nappal fényében: a lánc kis híján a kukában végezte. Végül döntésre jutott. Kilenc óra után kis kerülővel indult a piacnak. „Kis összeg is összeg!”, biztatta magát, ahogy benyitott az üzlethelyiségbe, mely mintha a világ minden kincsét és csecsebecséjét kínálta volna.

Kirakta a láncot.

– Mennyit tud ezért adni? – kérdezte sietve, csak hogy túl legyenek már a vásáron.

– Nézzük csak… – mondta a zálogos, s mialatt hosszasan vizsgálódott, a nő idegesen körülnézett, nem lepleződött-e le valamely váratlanul felbukkanó ismerőse előtt.

– Tízkarátos fehérarany lánc… – nézett fel nagyítója mögül a zálogos.

– …huszonöt karátos Top Wesselton gyémántkő. Csinos darab – pislantott fel újra, és ezúttal jobban megnézte magának Kissnét. Annak hirtelen kiszáradt a torka.

– Tizennégyezer nyolcszáz. Ennyit tudok érte felajánlani! Vagy ha gondolja, két-három hónapig megtartom, és akkor… – kezdett bele a zacis.

– Tizenötezer… – mormolta magának Kissné, aki mintha nem hallotta volna a zálogos szavait.

– Rendben, legyen tizenötezer, de többet tényleg nem tudok érte kínálni. Akkor nem jön vissza érte, biztos benne?

– Csak az összeget kérem – mondta, és elpirult.

Mint aki attól fél, hogy lefülelik csínyelkövetés közben, sietősen kibotorkált a boltból, és leült a közeli szökőkút előtti padra. Az ősz pompás színeket ígért.

 

 

 

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

Egy tiszta lelkű ember (II. rész)

ZSEBKENDŐM NÉGY SARKA…

A paplakban nagy sírás-rívás fogadta.

– Istenem, kidobott, már megint kidobott! Mondd, drága Arankám, meddig ver az Úr ezzel a bivallyal?

– Halkabban, Mátyusné! Meghallják a szomszédok! – kapcsolt egyből Jánoska; jól ismerte az asszonyt, mindig idemenekült, valahányszor beszeszelt a férje, és kirúgta otthonról.

– Igenis, tiszteletes úr.

Mátyusné egy darabig csendben szipogott, aztán csak leborult az asztalra, és elbőgte magát, mint egy kisgyerek.

– Ne sírjon, kérem, ne sírjon! – kérlelte a lelkész, és szégyenkezve törölte meg a szemeit; sohasem bírta, ha zokognak, noha pap létére hozzászokhatott volna már a könnyekhez. – Imádkozzék Istenhez, és meglátja, minden jóra fordul, ha hisz benne.

– Hiszek, tiszteletes úr, és fohászkodom is mindennap, csak úgy látszik, nem minden ima hallatszik a mennyekbe.

– Ne beszélj zöldséget! – szólt rá szigorúan a lelkész házvezetőnője, Aranka. – Még megharagszik rád a tiszteletes úr.

– Meg bizony, Mátyusné. Isten mindenkit meghallgat. Ha többször járna templomba, nem is állítana soha effélét.

– Lehet, de akkor is. Mégis csak függ attól, ki mondja: tolvaj, gyilkos, csaló vagy szent ember, mint… mint például maga tiszteletes úr.

– Elég, elég, ne folytassa! Ezt már meg sem hallottam – pirosodott el a fiatal, alig harminc éves tiszteletes. – Először is nem vagyok szent ember, másodszor: Isten előtt mindenki egyenlő, úgyhogy imádkozzék csak nyugodtan.

– Istenem, szerető, mindenható jó Atyám, könyörgöm, szoktasd le az uramat az italról! – mormolta a középkorú, vékony hangú asszonyság. – Régen olyan rendes volt. Egyedül vasárnap ivott egy-két kortyocskát. Most szinte mindennap, mióta megdöglött a tehenünk. Még jobb volna, ha helyette adnál egy másikat, és esküszöm, azontúl minden vasárnap eljárok a templomba.

– Látja, így kell ezt csinálni. Most pedig menjen, és főzzön egy jó ebédet a férjének!

– Hazaküld? De hiszen megöl, tiszteletes úr. Nem maradhatnék itt éjjelre, amíg lecsihad az a vaddisznó.

– Nem bánom, maradjon – egyezett bele megértően Jánoska, bár az utóbbi időben egyre sűrűbben hált náluk Mátyusné.

Nos, mellékes! Azért pap, hogy segítsen azokon, akik bezörgetnek hozzájuk. Bár valamennyi pap, mit pap, mindenki így tenne, akkor nem volna annyi éhes és összetört szívű ember a világon. Az is igaz, hogy ilyenformán bajosan lesz kocsija, sőt, felesége sem sokáig, miután a nők egész más férfiakra hajtanak. De hát mit tegyen? Aki Istent szolgálja, az az emberről sem feledkezhet meg, ugyebár, kiváltképp, ha ránk szorul, mint ez a boldogtalan Mátyusné.

– Amúgy mi újság? Történt-e valami említésre méltó, mióta átugortam Vadkertre?

– Mi történt volna? Szélvihar nem volt, se árvíz, se földrengés, csupán egy kutyát dobtak be az udvarra.

– Mire maga?

– Befogadtam. Olyan aranyos kiskölyök, na és a tiszteletes úr is azt mondta, senkit se küldjünk el, még egy kutyát, macskát sem.

– Helyes, Aranka néni, máskor is tegyen! Látom, lassacskán maga is megtanulja, mi nálunk a „házirend”.

Az öregasszony elmélázott. Úgy jó éve még ott lakott kinn az alvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban. Férje meghalt, rokonai, gyermekei nem voltak, így a kutya sem törődött a keszeg, hosszúállú és -orrú özveggyel. Vagyona, pénze nem lévén, leszámítva pár ezer forintnyi nyugdíját, elég nehezen tengődött, különösen a múlt télen, amikor szokatlanul hideg tél szakadt a falura. Ráadásul olyan beteg volt, hogy már tűzifáért sem tudott kimenni. Meg is fagyott volna bizonnyal, ha az őrangyala oda nem küldi neki isten szolgáját. Azóta itt lakik, rendben tartja a paplakot, főz, mos, takarít, már amennyire az erejéből futja még. Ezzel tartozik ennek az aranyszívű lelkésznek, s még ennél is többet tett volna azzal, hogy megvédi a haszonlesők és kéregetők hadától. Csakhogy a tiszteletes nem hagyta, itt más volt a „házirend”, s ma már ő is tudja, hogy… Na, de ezt, legjobb, ha már most íziben kertelés nélkül kimondja.

– Igen, megtanultam, mert igaza van, helyes rend, annyira, hogy az egész országnak is ilyenre volna szüksége.

– Nocsak, maga politizál is titokban? – nevetett a fiatalember derűsen.

– Miért titokban, és miért ne politizálnék, amikor az egész ország politizál? Hanem tiszteletes úr, bocsásson meg, amiért megint csak megkérdem, mikor nősül meg már maga is?

– Ez most hogy jön ide, Aranka?

– Nem hogy, hanem mikor? A katolikus papokat még megértem. Nekik tilos, de magának… ?

– Ugyan, nagyon jól teszi! – szólt közbe lenézően Mátyusné. – Hacsak nem akar ő is úgy járni, mint én jártam az urammal.

– Te te vagy, a tiszteletes meg a tiszteletes úr. Már ne is haragudj, de ti külön súlycsoportba tartoztok.

– Hát aztán! A tiszteletes úr hány kiló?

– Hetven! – kuncogott Madaras tiszteletes. – Mellesleg ajánlanék, helyesebben kérdeznék én is valamit.

– Tőlem? – nézett nagyot ezúttal Aranka.

– Igen. Arról van szó, hogy… Tulajdonképp hány éves?

– Hatvanöt.

– Isten éltesse! Korához képest elég jó erőben van, de hatvanöt év mégiscsak hatvanöt év, ezért ha nem bírja…?

– Micsodát nem bírok?

– Hát a munkát, elvégre reggeltől estig talpon van, bevásárol, főz, mos, takarít. Még a kertet is maga gondozza.

– Valakinek ezt is meg kell csinálni. De ha azt hiszi, nem bírom, el is küldhet a tiszteletes úr.

– Tessék, most megsértődött! Dehogyis küldöm el, legfeljebb idevennék még valakit, ha úgy érzi, elkelne egy kis…

– Fiatalítás?

– Segítség.

– Győzöm én egyedül is. Persze, ha más a baj… – bizonytalanodott el az özvegyasszony. – Mostanában elég sokat susmusolnak a faluban: a cigányok így, a zsidók úgy. Van köztük egy-két provokátor is, vagy minek nevezik. Ezek arra biztatnak, fogjunk össze, és állítsunk össze egy új faluőrséget Tázláron.

– Tudom, Aranka, tudom. Majd szóvá teszem a templomban. Különben szamárság! Mit árthat ez minekünk?

– Árthat, tiszteletes úr, nagyon is, merthogy én is izraelita vagyok, úgy bizony. Én zsidó, a tiszteletes úr protestáns, és ki tudja, talán nincs is jogom itt dolgozni.

– Te zsidó vagy? – esett le az álla Mátyusnénak.

– Ja, nem tudtad?

– Gyere, Bözsi, nézzük meg azt a kutyakölyköt! – tért ki a válasz elöl Mátyusné. – Hátha azóta már kettő is van belőle. Utána segítek neked a konyhában. Mit főzzünk ebédre, tiszteletes úr?

– Mákos tésztát. Sok cukorral, ha lehetne – tűnt el az irodájában Jánoska.

Hanem délben megint csak ketten ültek asztalhoz, ugyanis Mátyusné jobbat gondolt, hazament, s még csak el sem köszönt a lelkésztől. Madaras úr homlokán elmélyültek a barázdák, de nem kommentálta az esetet. Aranka néni sem. Csak a tekintete vádolt, és sírt egyszerre.

Este, szokás szerint a számítógép elé telepedett a tiszteletes. Megnézte a postáját. Semmi. Akkor máris telefonálhat. Többnyire Skype-on vagy MSN-en szokott beszélni. Nézzük, ki érhető el ma este! Lili, Béla, Elek, Ottó, Amy. Ez az, Amyt fogja felhívni! Ennek a lánynak úgy vág az esze, mint a borotva, emellett csinos és talpraesett is. Pont az Olga ellentéte. Az egyik szőke, a másik barna.

Zsebkendőm négy sarka simára van vasalva,
Mind a négy sarkába a babám neve van varrva.
Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép,
Megállj te csudaszép, majd eszedbe jutok még.

– dúdolta el a közismert dalocskát. Egészen találó, bár a harmadik még hiányzik. Olga szelíd, mint egy barika, Amy tüzes, mint egy arab telivér. A vadkerti anyáskodó, érzelmes, a debreceni szuper intelligens, röviden: ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban. Csak az a bökkenő, hogy így nehéz választani közülük. Holott kellene, mert az idő rohan, és ha nem igyekszik eléggé, két szék között a földre huppanhat.

– Szia, Amy! Zavarok?

– Szia! Ellenkezőleg! – tűnt fel a monitoron Amy bájos pofija. – Már alig vártam, hogy felhívjál. Bekrepált a géped, vagy mi történt, hogy csak úgy, ukmukfukk, eltűntél?

– Beteg az apám. Meglátogattam Vadkerten.

– Súlyos?

– Szerencsére nem. Isten vigyáz az apámra. Nemsokára fel is gyógyul állítólag.

– Fel hát. Csalánba nem üt a mennykő, ne izgulj!

– Te nem nagyon szereted, ugye, az apámat.

– Ezt a kőszívű vén skótot? Ilyen embert csak egy gyermek szerethet, az is csak mértékkel.

– Én mérték nélkül szeretem. Amilyen olyan, végül is egy gyermek sem választhatja meg a szüleit.

– Nagy szíved van, annyi szent, hogy abba ilyen apa is belefér.

– A szeretetnek nincs határa, és minél többet, jobban szeretünk, annál kedvesebbek vagyunk az Úr szemében.

– Vagy úgy! Így mindjárt érthető, protestáns létedre, hogy szerethetsz egyszerre két vagy még több nőt is, mint az arabok.

– Két nőt? Kire célzol, kedvesem? – lepődött meg a lelkipásztor.

– Tudod te azt nagyon jól. Amy + Olga. Vagy mondjam fordítva?

– Micsoda tájékozottság! Fel sem tételeztem, hogy ismered.

– Nem ismerem, csak hallottam egyet-mást róla.

– Debrecenben. Különös! Ilyen kicsi lenne Magyarország?

– Lefeküdtél vele?

– Kérlek, kérlek! Effélét, már megbocsáss, nem illik kérdezni egy lelkésztől.

– Nono, láttam én már karon varjút, akarom mondani, papot is. Szóval igen vagy nem? – fúrta tekintetét Amy a fiatalember szemébe.

– Nem – válaszolta János halkan, szemérmesen.

– Oké, neked elhiszem. Hát fura srác vagy te, szent ember. Mondhatnám, anakronisztikus jelenség. Nem is igen értem, miért estem beléd úgy, mint Mici mackó a mézes csuporba.

– Ezek szerint szeretsz még?

– Jó kérdés. Gyere Debrecenbe, és megtudod.

Egyelőre azonban más irányba kacsintott, tudniillik alig kapcsolta ki MSN-jén a mikrofont, Ákos, egyik régi barátja hívta föl a hírös városból. Elcseverésztek vagy fél órát, utána a férfi meghívta Jánoskát Kecskemétre nyaralni. Remek, miért is ne, hiszen éppen most készül kivenni a szabiját. Megnyugodva feküdt ágyba, és egy hét múlva már Ákos házában élvezte az édes semmittevés napjait.

Kecskemét. Bács-Kiskun megye székhelye, területileg az ország harmadik, népesség szempontjából nyolcadik leglakottabb városa. A város címere csücskös talpú, hatszögletű pajzs. Középső részén egy harciasnak tűnő kecskebak ágaskodik. A pajzs fölött a magyar Szent Korona látható. A címer alatt félkörívben elhelyezett, díszesen redőzött szalagon a város jelmondata: Sem magasság, sem mélység nem rettent. Sokatmondó mottó. Vajon tényleg ilyen bátrak a kecskeméti polgárok? A fiatalember ráérősen sétált végig a központi utcákon. Kívül-belül ismerte is, szerette is ezt a soktornyú, viszonylag nyugis települést. Kecskét ugyan nem látott, de annál több múzeumba, üzletbe és bankba botlott szinte minden lépésre. Viszont ahol bank és bolt is van, ott pénznek is kell ám lennie, vagyis korántsem olyan tragikus a helyzetünk, mint ahogyan lefestenek bennünket – vonta le következtetését a tiszteletes. Nosza, ugorjunk be néhány percre a Malomba! Ez a plaza volt a város legkiemelkedőbb, s egyúttal legvitatottabb létesítménye. Érdekes, a fővárosi Westend City Centerhez hasonló színfolt a szecessziós stílusú építmények palettáján. Mindig ide tért be, va­lahányszor dolga akadt a megyénél. Miután sorra járta a boltokat, leült egy padra, és a magasból alácsorgó zuhatagba tekintett. Milyen kiismerhetetlen is a sors, Teremtőm! Ha nem utasítja vissza azt a segédtanári állást a Károli Gáspár Egyetemen, ma a Westend City Centerben bámulhatja a vízesést. De hát őt a falu vonzotta. Azt hitte, itt tehet az emberekért a legtöbbet. Mekkora tévedés: sehol sincs szükség reája. Se falun, se városon, mert az emberek nemhogy Istenben, már magukban sem bíznak lassanként. Ezt elég hamar megtapasztalta Tázláron, ha viszont így van, legalább ott éljen, ahol normális körülmények közt dolgozhat. Félreértés ne essék, nem idegenkedett ő a falutól. De hol van már az a falu, ahol gyermekként terelgette a libákat!

A városháza homlokzatán hirtelen megszólalt az időt jelző harangjáték. Kodály Zoltán Háry-szvitje – állapította meg Madaras tiszteletes. Menjünk ebédelni, Jánoska!

– Hol csámborogtál, öregfiú? Szereted a mákos gubát? – kacsintott Ákos a feleségére cinkosan.

– Nem, imádom.

– Akkor jó, mert éppen az van ebédre. Az unokatestvérem – mutatott egy inkább alacsony, mint középtermetű leányra. – Emlékszel még Margitra?

A fiatalember közönyösen fordult a nagy szemű, feltűnően csinos lány felé.

– Ő lenne Margitka? Nahát! Rózsa lett a bimbóból! Méghozzá milyen! A legszebbek közt is a legszebbik.

A lány elpirult, tetszett neki a dicséret.

– Akkor együnk! Kész az ebéd, gyerekek! – invitálta asztalhoz vendégeit a kihúzott szemöldökű, platinaszőke háziasszony. – Te is, Margó! Ebédelj velünk, légy szíves!

– Kösz, de vár a mama, nem lehet. Sajnos kikapok, ha nem leszek otthon a szokott időben.

– Kikapsz? – mulatott Jánoska Margiton. – Ez jó! Aztán mondd, virgáccsal vagy ostorral szokott megverni?

Ákos és a neje jelentőségteljesen néztek össze egymással.

– Rendben van, maradok – szökött ráncba a kis rokon homloka, felhívta anyját a mobilján, s a következő percekben mindenről megfeledkezve csacsogott a lelkésszel.

– Maga… De szamár vagyok, te melyik városban prédikálsz?

– Egyikben sem. Tázláron, az meg egyelőre falu, ugyebár?

– Falun? – biggyesztette le ajkát a szép leány. – Részvétem. Még jó hogy csak pap vagy, nem vasutas, tanító, postás vagy ilyesmi.

– Mert?

– Úgy hírlik, velük kezdik, illetve folytatják a falu kapitalista átalakítását.

– Hát bizony rájár a rúd mostanában a falura – sóhajtott fel Madaras tiszteletes. – Aki teheti, otthagyja, még az olyan magamfajta falusi fiú is, mint én vagyok.

– Jánoska! Nem ismerek rád! Mi történt? – húzta fel szemöldökét intelligens arcú, arisztokrata modorú barátja.

– Nem tudom – simított végig homlokán a fiatalember. – Kérdezd inkább azokat, akik miatt idejutottunk. Én csak azt érzem, valami nagyon nem stimmel abban a faluban.

– Biztosítalak, nálunk sem, sőt… Miután elég sokat járok külföldre, határozottan állítom, ott is történt valami, ami miatt olyan a világ, mint egy felbolygatott hangyaboly, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, keres, kutat, könyököl, anélkül hogy tudná, mit akar.

– Ákos!

– Scusi![i]  – mentegetődzött a házigazda. – Már be is fejeztem! Nyuszika, nem szereti, ha politizálok – tette hozzá magyarázóan. – Parancsolsz még egy kis Martinit? Személyesen hoztam olaszból.

– Van egy kollégám a suliban – szólalt meg váratlanul Margitka. – Szerinte közeledik a világvége, igen, így mondta, ezért olyan idegesek az emberek. Valamiféle megérzés, telepátia, mint amikor az állatok is előre jelzik a földrengést.

– Érdekes elmélet! Tiszteletes úr?

– Nem szeretném megsérteni Margitkát – kezdte óvatosan Madaras –, de a Biblia sehol sem beszél arról, hogy a világnak valaha is vége lesz. A mi Atyánk úgy teremtette meg a földünket, hogy örökké fennmaradjon. És az ember is, mert aki hisz őbenne, az ítélet napján feltámad, és halál nélkül, boldogan élhet tovább a Paradicsomban.

– Na ne! Csakugyan? Hogy a világegyetem örök, már hallottam, kivéve azt, ami benne van. Milliárd galaxis, csillag, bolygó születik, akár ebben a percben is. Aztán megsemmisül, köztük a Föld és rajta valamennyi élőlény. A mi életünk például szorosan a Naphoz kötődik – ellenkezett Ákos Jánossal. – Ha annak vége, a Földnek is vége, ebben minden tudós egyetért.

– Ki kér kávét? – kérdezte gyorsan Györffy Ákosné, mielőtt olyan témán kapnak össze ezek a buta férfiak, amibe náluk különb elméknek is beletört már a bicskájuk. – Margitka?

– Nem, köszönöm. A mama szerint…

– Oké, tudom: megemeli a vérnyomásod.

– Szóval? Hol is tartottunk? – ugrott vissza a témára a diplomata modorú házigazda. – Figyelsz te rám egyáltalán?

– Hogyne, érdeklődéssel hallgatlak – válaszolta János Margitka ibolyakék szemébe feledkezve.

Hajszálra olyan a szeme, mint Olgának – hasonlította össze a két leányt. Csak éppen tíz évvel fiatalabb. Amy 30, Olga 33, Margit 23. Hopp, a harmadik! – villant eszébe az a bizonyos zsebkendő a népdalból: Zsebkendőm négy sarka/Simára van vasalva…

– Igazam van?

– Fogjuk rá! – vágta rá szórakozottan.

Valójában nem sok kedve volt vitatkozni. Inkább azon töprengett, miként kerüljön közelebb ehhez a kedves, kissé naiv, ábrándozó tekintetű tanítónőhöz. Hívja moziba? Nem is olyan rossz ötlet! A Malomban van egy multiplex mozi is. Ha kávézni nem is, ide biztosan eljön vele Margitka.

– Ímhol a kávé! Meg egy kis házi fagyi desszertnek.

– Mit szólnátok ahhoz, ha este kiugranánk a főtérre? – rukkolt ki javaslatával a házigazda. – Tudod, nálunk tavasztól őszig fesztivál van a főtéren – magyarázta Jánosnak. – Kecskeméti Tavaszi Napok, Csiperó Nemzetközi Gyermek és Ifjúsági Találkozó, Bohém Ragtime és Jazz Fesztivál. Tánc, zene, ének, kirakodó vásár. Akad itt minden, ami szem, fülnek ingere.

– Boldog Kecskemét! – fakadt ki Madaras tiszteletes. – És még ti filozofáltok a világ végéről?

– Filozofál a fene! – tiltakozott Ákoska. – Én megelégszem azzal, amit elértem, mert csak addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér, barátom. Majd, ha nem lesz semmim – remélem, erre sohasem kerül sor –, ráérek ilyesmiről tűnődni. Akkor elmegyünk?

– Margitka?

– Szívesen. Annyira imádom ezeket a műsoros estéket! Föltéve, hogy a mama is elenged.

És láss csodát, elengedte! Csakhogy nem egyedül. Ezt úgy kell érteni, hogy fogta magát, és estefelé lányával együtt maga is belibbent a főtérre.

– A mamám – mutatta be az anyját Margitka.

János elámulva tekintett a fess, fehér hajú asszonyra.

Nem lehetett több negyvenöt évesnél.

 

 

____________________________________________________

[i]Bocsánat! (ol.)

 

 

 

(Illusztráció: Alfred Rogoway: Tres Damas)

Munkanélküliek a tóparton

A tópartot nézték mind a ketten. Munkanélküliek voltak. András igen jól érezte magát. Míg Ernő csak gondolataiba merült. Régóta barátok voltak, még az elemiből ismerték egymást. András hirtelen elkezdett fütyülni.

–Hagyd már abba, te! – mondta Ernő.

–Miért?

–Mert csak idegesítesz vele!

–Haza is mehetsz..

Ernő elhallgatott. András meg fütyült tovább s nézte a szabad varjakat. Ernő elővett egy könyvet s olvasott. A klasszikus irodalmat tanulmányozta.

–Ó Istenem! – szólalt meg Bandi.

–Mi bajod van? – kérdezte Ernő.

–Itt a természet lágy ölén nem olvasni kell!

–Azt csinálsz, amit akarsz, engedd meg ezt nekem is, jó?

–Jó, de ne hidd magad a világ legokosabb emberének!

–Nagyot mondtál! Nem hiszem annak! De nálad biztos okosabb!

Bandi vállat vont.

–Kit érdekel? Ezt bizonyítsd be művészek között! Ne velem versenyezz!

Ernő hangosan nevetett.

–Micsoda ördögi nevetés!

–Nevetés és kész! Egyáltalán nem ördögi!

–Normális ember így nem nevet!

–Szerinted az ördög nem normális?

–Nem, de veled nem vitázok! Felesleges!

–Életedben hány könyvet olvastál ki? – kérdezte Ernő.

–Ezret! – mondta Bandi gúnyosan.

–Hát, ha annyit olvastál volna ki, akkor nem így beszélnél velem!

–És Edison, Newton, az nem is érdekel? Azt hiszed, hogy Goethe meg Schiller a minden!

–A tudósokat is tanulmányoztam életem során!

–Mit nem tanulmányoztál te? – kérdezte Bandi cinikusan komolysággal.

Ernő megint nevetett.

–Nem bírom hallani ezt a nevetést!

–Akkor csukd be a füled!

–Fajankó vagy!

Majd Ernő olvasott tovább. Míg Bandi rágyújtott.

–Itt nem szabad dohányozni! – mondta Ernő.

–Ki tiltja meg?

Válasz helyett Ernő tovább olvasott. Elmerült benne. Bandinak jól esett a Helikon. S csak nézte a varjakat. Ernő odapillantott barátjára s halkan kuncogott. Szeretne olyan szabad lenni, mint a madár! – gondolta.

Miután elszívta a cigit, vízzel eloltotta. A tóhoz ment majd megmosta lábait.

–Hideg a tó? – kérdezte Ernő.

–Az! De nincs semmi bajom vele!

Ernő becsukta a könyvet s ő is rágyújtott. Élvezte a napsütést már ő is, de folyton izgett-mozgott, mert ő elvégre városi ember volt, nem úgy, mint Bandi. Majd Ernő elnyomta a cigit, felállt s fekvőtámaszokat nyomott. Bandi nevette.

–Csak nem vagy ellustulva?

–Nem!

Visszajött Bandi s egy nagyot ásított.

–Álmos vagy? – kérdezte Ernő.

–Téged nem álmosít el a természet? Hiszen városi ember vagy!

–Hidd el, a városi emberek rosszalvóak. De most nem vagyok álmos.

–Jó neked! Az én vérmérsékletem valóban higgadtabb, mint a tied, de én mégis mostanában rosszul alszom.

–Szedj orvosságot! – mondta Ernő.

–Minek? Az orvosság az a hely, ahol most vagyunk!

Ernő sóhajtott.

Majd Bandi hanyatt feküdt s mélyeket lélegzett.

–Nem vagy jól?

–Semmi bajom. Csak álmos vagyok.

Ernő szendvicseket vett elő. Megkínálta barátját is. Evett, pedig nem is volt annyira éhes. Ernő pillanatok alatt bevágta a téli szalámis szendvicset.

–Neked jó étvágyad van.

–Örülj neki! A másik örömének örülni a legnagyobb kincs. – mondta Ernő.

–Az biztos!

–Neked nem nagyon van étvágyad!

–Igazából emészt a gondolat, hogy munkanélküli vagyok!

–Én is, de nem törődöm vele!

–A falu ahol felnőttem, már korán kezembe adta a kapát.

–Azt elhiszem! – mondta Ernő gúnyosan.

–És te? Csak otthon a tévén nőttél fel!

–De ma már semmilyen tévét nem nézek! – mondta büszkén és komolyan Ernő

–Azt gondoltam. Csak a könyvek meg az alkohol, igaz?

–Az utóbbi nem!

–Ne hazudj nekem!

–Nem hazudok! Nekem nincs szükségem italra!

–Nekem se!

–Egyébként te csak hallgass! Ha jól tudom, az apád alkoholista volt.

Bandi hallgatott.

–Erről ne beszéljünk!

–Te hoztad szóba!

–Munkanélküliek vagyunk, de élvezzük az életet, mint most! A tóparton vagyunk, ne panaszkodjunk, lesz ez még így se! – mondta Bandi.

–Az előbb még aggasztott, hogy munkanélküli vagy! – nézett rá Ernő.

–Fittyet hányok rá! Nem érdekel!

–Ez a beszéd! Dolgozhatunk még öregkorunkig eleget!

–Igazad van! – mondta Bandi.

Ernő ismét olvasott.

–Megmutatod nekem a könyvedet? – kérdezte Bandi.

–Csak tessék!

Bandinak tetszett a könyv. Olvasni kezdte.

–Igazából örülök, hogy ilyen okos barátom van!

Ernő zavarba jött.

–Na látod. Az előbb még kritizáltál.

–Vannak bogaraid, az tény.

–Kinek nem?

–Na jól van, veled vitázni annyit jelent, hogy az utolsó szó mindig a tied marad!

Ernő elcsendesedett. Kicsit el is szégyellte magát. Majd egy félóra múlva szedték a cókmókjukat s indultak haza. Bandi fütyörészett, míg Ernő rágyújtott ismét s a csonka hold vigyázott rájuk.

 

 

 

(Illusztráció: lég)