Címke: próza

Mágnesek; A letépett virág

Mágnesek

Amikor Malvinra került a sor a fotózáson nagy örömmel ült be a pad mögé. Az ábécés háttér előtt kihúzta magát szép egyenesen, kezeit egymásra helyezte,mosolyogva készült, hogy villanjon a vaku. Különösen izgult ezen a napon, mert régóta várt egy ilyen fotóra, amit odaadhat az anyukájának, és ő pedig ezt kiteheti a hűtőre egy mágnessel. Ez néha csúszkálni fog, ahogy nyitogatják az ajtaját, de mindig látni fogja az anyukája, és azt szerette volna Malvin, hogy édesanyja félmosolyt húzva a szájára igazítsa meg őt a hűtőn. Erre gondolt miközben elkattant a fényképezőgép és a vaku az arcába világított. Közben az osztályfőnök és az egész osztály szemből figyelte Malvint,  valamiért ők is mosolyogni kezdtek. Tulajdonképpen jól kijött az osztálytársaival Malvin. Bár nem szólt hozzájuk, kivéve a Csuklás fiúhoz, vele naponta többször is beszélt akár három mondatot is. A fiú egyébként mindig valami különleges fintort váltott ki Malvin arcán, amit ő is észrevett magán a fürdőszobában, amikor rá gondolt. Nem tetszett neki, ezért a fotózáskor se nézett rá. Malvin ezt mosolynak gondolta, de valamiért nem tűnt annak, félt, hogy esetleg mások is félreértik így próbálta kerülni akkor és ott a szemkontaktust. Már épp kelt volna fel a székről, hogy átadja a helyét az ábécében utána következőnek, amikor rászólt mérgesen a fotós, hogy üljön vissza, mert valamiért nem sikerült a kép; tiszta fény lett az egész és nem látszódik semmi belőle. Aztán hozzátette: ha kérhetem, ne mosolyogjon. Malvin nagyon szomorú lett, ha akart volna se tudott volna mosolyogni. Ismét elkattant a fényképezőgép, a vaku felvillant. A fotós arcát próbálta figyelni nagyon erősen, de egy kicsit messze volt neki onnan a padból. Azonban annyit látott, hogy valami továbbra sem tetszett neki, de érdekes módon nem kellett megismételni a képet. Felkelt és hátra ment, beült a helyére. Arra gondolt, hogyha nem is mosolygós kép lett, de legalább az édesanyja talán mosolyogni fog, ha ránéz. Ha másért nem, akkor azért, hogy pótolja a képről ezt a hiányt. Tovább haladtak a fotózással és az osztályfőnöki óra végére be is fejezték azt. Az osztályfőnök, akit Hugónak hívtak, megköszönte a fotósnak, hogy ilyen jó képeket készített a diákjairól és minden jót kívánt. Közben mindenki leült a helyére és várt a tanár úrra. Bezárta az ajtót és elkezdte mondani, hogy mindenki gyorsan még vegye elő a füzetét, hogy beírja a szülői értekezlet időpontját. Folyamatosan pásztázta a sorokat és úgy közölte a mondanivalóját az osztállyal, amikor egyszer csak megakadt Malvinon a szeme és valami döbbenet látszódott az arcán. Ezt Malvinnal együtt mindenki észrevette – kivéve a Csuklás fiút, mert ő mindig csak a szálkákat szedte a pad aljáról és soha nem nézett fel – és rászegeződött 23 tekintet. Malvinnak ehhez akkor abszolút nem volt kedve, hangulata és türelme sem, hogy elviselje, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és elkezdett félhangosan 24-ig számolni. Közben mindenegyes szám mellé egy arcot társított az osztálytársai közül és a 24. arc pedig Hugó tanár úré volt. Azt remélte, hogy mire eljut hozzá, mindenki visszafordul a helyére és nem figyeli őt senki, esetleg csak az osztályfőnök. Ez így is történt. Ekkor Malvin elkönyvelte magában, hogy bármikor hasonló helyzetbe fog kerülni, mindig ezt fogja tenni, mert szórakoztató is és bevált most is. Esetleg majd cserélgeti a számokhoz rendelt arcokat, hogy valamennyire változatos legyen a számolás, de abban megegyezett önmagával, hogy a 24. arc az mindig a tanár úré lesz. Az osztályfőnök gyorsan befejezte mondanivalóját és szünetre küldte a gyerekeket. Malvin nem kelt fel, meg akarta várni még mindenki más kimegy a teremből, aztán mehet az ablakhoz nézni a padok tetejét. De még mielőtt felállt volna már ott volt a padja mellett Hugó, és leguggolt Malvin mellé. Így egy fejmagasságban voltak. Közel hajolt Malvin arcához és egyre kerekebbre nyitotta a szemeit. Eközben Malvinnak hihetetlen gyorsasággal kezdett el dolgozni a szíve. Az osztályfőnök visszahúzta a fejét a nyakával egy vonalba és megkérdezte Malvintól, hogy allergiás-e valamire. Malvin abszolút nem értette a kérdést, de válaszolt, hogy ő nem tud róla, de még arról sem, hogy mit jelenthet ez a szó. A tanár úr elmagyarázta neki az allergia jelentését, és megkérte a Csuklás fiút, hogy vigye el az iskolaorvoshoz Malvint, aztán amíg őt ott megvizsgálják, szóljon be a titkárságra, hogy telefonáljanak a Cipőfűzőgyárba Marvin édesanyjának. Csuklás fiú felkelt és elindultak Malvinnal az orvoshoz. Útközben nem beszélgettek csak mindketten figyeltek arra, hogy két csempét kihagyva lépkedjenek az orvosi szoba felé. Malvin benyitott a doktornőhöz, aki felültette egy fehér ágyra. Közel hajolt ő is az arcához, de Malvinnak a szíve a helyén volt, továbbra is csak tátákat ütött. A doktornő mögött meglátta Malvin az arcát, amint a tükörbe pillantott. Mindenfelé apró pöttyök tűntek fel rajta. Aztán az iskolaorvos felhúzta a pólóját, és csattogtatta a száját; Malvin gondolta, hogy valami nem tetszik neki. Aztán visszavette a pólót és a nadrágot húzta fel a lábszárán. Akkor is csak csattogtatta a száját. Közben Malvin az anyukájára gondolt és a fényképre, aztán arra, hogy nem elég, hogy nem mosolyog a képen, de még foltos is a feje rajta.
Hazafelé Malvin a kabátja alá tette a fényképeket, amik egy műanyag celofánzacskóban voltak. Féltette őket, még akkor is, ha azok nem jól sikerültek. Malvinról még soha nem készült fénykép, és semmi sem mutatta azt a lakásban, hogy egy kislány is lakik ott. Pedig nagyon szerette volna, hogyha ő iskolában van az anyukája pedig otthon, akkor is tudni lehessen, hogy az a közös otthonuk. Felért az ajtóhoz és, amikor a kilincshez nyúlt az az ő nyomása nélkül kinyílt; az édesanyja már várta Malvint, akit ez hatalmas nagy boldogsággal töltött el. Úgy dobogott a szíve, mint még soha. Még akkor sem dobogott így, amikor a tanár úr arca elmozdult a nyakával egy vonalból. Hirtelen arra gondolt, hogy a csúcsidőt tanácsoló alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt, most biztos vele együtt mosolyog és nem olyan mérges, mint a tévében. Malvin elővette a kabátja alól a fényképeket és édesanyja kezébe nyomta azokat, majd bezárta maga után az ajtót. Egy új illatot vett észre a lakásban. Eddig csak kint érezte ezt, és akkor is tavasz volt. Bement a konyhába és meglátta az asztalon a vázát, ami eddig mindig csak üresen állt. Közel hajolt hozzá és a virágokhoz is, amik bele voltak állítva. Pontosan tudta, hogy mi ez, és azt is, hogy hol találkozott ezekkel legutóbb. Akkor még nyár volt és nem járt iskolába, nem ismerete a Csuklás fiút, se Hugót, az osztályfőnököt és nem volt tele az egész teste pöttyökkel. Ezek a virágok a padok mellett vannak, amiknek soha nem látta még, hogy kik ülnek a tetején. Nagyon szerette ezeket a virágokat, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt lesz bent a konyhájukban. Malvin azt gondolta, hogy – mint, ahogy mindennek meg van a maga ideje (és amikor erre gondolt nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az iskola miatt nem tudja tartani a napirendjét, a csúcsidőt, és a mosások is nélküle zajlanak már) –mindennek megvan a maga helye! A virágnak is ott volt a pad mellett a helye, mindig ott jött elő újra, még akkor is, ha hónapokig nem látta őt, amikor hideg volt. Teljesen elszomorodott Malvin. Egy pár perce még soha nem érzett boldogság töltötte el az egész testét, most pedig ennek nyoma se volt. Közben édesanyja bejött a konyhába és kihúzta az asztal alatti fiókot, és kivett belőle egy mágnest. Malvin a hűtőre került, majd este kicsúszott a mágnes alól.

A letépett virág

Miután végig nézte a testemet és bekente valami kén szagú krémmel, mondta, hogy feküdjek be az ágyba aztán ő is mindjárt odajön. Nem igazán értettem, de mindig is erre vártam. Én tudtam, hogy nem hiába szerettem eddig is anyát. Tulajdonképpen a mai este nélkül továbbra is így lángoltam volna érte, de amit ma délután tett ez szinte hihetetlen számomra. Annyira boldog voltam. Aztán gyorsan beszaladtam a szobába és bebújtam az ágyba. Éreztem azt is, hogy az ágynemű ki lett cserélve. Ma mosás volt. Szerda van.

Mélyen belefúrta magát a frissen mosott paplanhuzat közé és úgy várta édesanyját. Szeretett volna kérdezni tőle. Érdekelte, hogy hogyhogy bekente őt, hogy miért húzta át az ágyneműjét pont ma, hogy miért várta őt az ajtónál… és akkor eszébe jutottak a virágok. Szerette volna azt is megkérdezni, hogy miért tépte le azokat, amikor nekik ott van a helyük a padok mellett. Azonban Malvinnak annyira jó kedve volt, hogy se a pöttyök sem pedig a virágok helyváltoztatása nem tudta ezt elrontani és izgatottan várta édesanyját. Arra gondolt, hogy talán majd mesél neki, vagy még az is eszében jutott, hogy valóban fel fogja tenni neki ezeket a kérdéseket és akkor életében először beszélgetni fog az anyukájával. Azt érezte, hogy a mai napnál eddig még soha nem volt jobb. Malvin ugyan már hét éves, de még mindig a feje fölött pörögtek a cipőfűzők. Nem szeretett volna megválni tőlük semmiképp. Amikor egy új ágyat kapott édesanyja leszedte, mert azt gondolta, hogy már nem lesz erre szükség, hiszen Malvin felnőtt. Aztán borzasztó rémálom gyötörte őt azon az éjjelen, ezért másnap reggel már vissza is került a helyére a cipőfűzőjáték. Malvin aznap éjjel álmában viharról álmodott, villámcsapásokról. Hatalmas házak között találta magát, amiknek a teteje nem is látszódott, az égbe nyúltak, magasabbra, mint a padok. A villámok pedig a házak között csapdostak és Malvin nem tudott hova menekülni, csak szaladt egyik faltól a másikig. Összesen hétszer csapott a sarka után pár centivel, de így is megérezte a vihar füstös szagát. Tulajdonképpen tetszett neki a látvány, de jobb szerette volna ez biztonságos helyről figyelni. Próbált benyitni minden ajtón, de mindegyik záras volt, kóddal ellátva és az ő kapuzáruk kódja egyiket se nyitotta. Aztán meglátta az iskolát, ahova jár és berohant az eresz alá. Végre megnyugodott és szíve lassabban kezdett el verni. Nézte a villámokat, ahogyan cikáznak háztól házig és azon gondolkozott, hogy vajon ki irányítja őket? Még jobban érdekelte, hogy honnan jön mindez? Ahogy ezen bámészkodott édesanyját látta meg, amint szalad és próbál bejutni valamelyik házba, de ő se tudja a kódot így továbbra is csak szalad egyik háztól a másikig. Malvin nem tudta, hogy mit tegyen. Rettenetesen megijedt és már majdnem kinyitotta a száját és kiabálni kezdett, amikor édesanyára irányította valaki az egyik hangos fénycsóvát. A vihar azonnal elállt és Malvin lassan kezdett el lépkedni az anyja felé. Pontosan még nem látta őt, mert szürke füstszerű por szállt fel onnan, ahol legutóbb volt. Egyre gyorsabban kezdte el Malvin szedni a lábait és mikor odaért látta, hogy édesanyja a földön fekszik. Pont egy pad mellett, egy vándorló üres pad mellett. Amikor odaért leült, nem mert hozzáérni az anyjához, mert valamiért belőle is olyan füst szag áradt. Ekkor a pad emelkedni kezdett fölfelé és Malvin felkerült a pad tetejére, ahonnan csak annyit látott, hogy még ő egyre följebb emelkedik a házak között, addig az édesanyja lába egyre mélyebben kezd a földbe gyökerezni, aztán arra sétál egy idősebb férfi és letépi őt.

Édesanyja nem jött még mindig Malvin szobájába, és kezdett ez már gyanús lenni. De arra gondolt, hogy nem fog kimenni hozzá és szólni neki, hiszen biztos dolga van még, azt mondta, hogy jön. Persze az is eszébe jutott, hogy lehet még sem fog este odaülni hozzá, mert fáradt vagy elmegy dolgozni, de akkor majd reggel, amikor megérkezik a Cipőfűzőgyárból, akkor ott lesz az ágya szélén. Malvin sokáig gondolkozott a lehetséges válaszokon, hogy az anyukája miért nem jött még be a szobájába, és tovább álmodta a válaszokat.

Aztán reggel arra ébredt, hogy az édesanyja ott fekszik az ágya végében.

 

Illusztráció: Katherine Streeter for NPR

Felnőtt Marvin; Kozmosz-szindróma

Felnőtt Marvin

Malvin olyan ember volt. Olyan. Kitette magát mindennek, amit az élet nem hozhatott elé. És kerülte, amit felkínáltak. Nem is igazán kínált fel neki senki semmit. Olyan volt, hogyha sietett – és ha nem akkor is- a lámpa akkor kezdett el zölden villogni, mikor odaért a járda széléhez. Olyan volt, hogy ekkor már nem mert elindulni. Épp ezért Malvin sokat gondolkozott a zöld lámpa villogásán. Nem értette a tempóját, a ritmusát. Azt gondolta, hogy még az ő lábai tátában mozognak, addig a lámpa szíve tátitiben dobogott. Nem úgy szedték a ritmust, hogy be tudtak volna ékelődni egymásba.
És ő olyan volt, hogy a cigaretta, amit töltött, sokszor fordult ki önmagából. Itt pedig az jutott eszébe, hogy talán túl lazák a dohányszemei között a ritmus. Nem volt elég feszes. Ők sem ékelődtek egymásba. Szünet volt közöttük. Szün.
Malvin életében is sok szün volt. Szinkópa. Az is volt. Mindig a fontos dolgokat valami jelentéktelennel kötötte össze. Mint a zöld lámpa villogása a lépései ritmusával és a dohányszemek feszessége a hüvellyel.
Valahogy nem passzolt bele ebbe a ritmusba.
Aztán, amikor ismét kikerülte a kikerülhetetlent, sietett, próbálta felvenni a zöld lámpa ritmusát. Születésnapja volt, ami épp Malvin napra esett. Ez a két nap szinkópa volt. Malvin tátitiben akarta a lábait szedne, hogy egymásba simuljon a zöld lámpa szívének ritmusával. De ekkor Malvin megbotlott a cigaretta dohánya kihullott a hüvelyből, és, amikor az arca két ütemet koppant a járda szélén a szíve együtt verte a tátitit, majd – azt a nagy művekben szokás – a cigaretta hüvelye rávert a dobhártyára egy nagy tát.

Kozmosz-szindróma

A Kozmosz-szindróma egy igen ritka, gyermekbetegség. Ez a betegség nem hat ki az értelemre, csak az érzelmi világra. Azon felül a testen apró pöttyök figyelhetők meg, de ezek csak három éves kor körül jönnek felszínre. Sokszor meg sem élik ezt a kort, vagy a születés pillanatát a kozmosz-szindrómában szenvedő babák. Ám, aki mégis annak a kapcsolatai igen zivatarosak. Csak egy emberrel tud jól kijönni és az az édesanyja. Ha van édesapa, azt megöli. De legalábbis minden este kizárja a lakásból. Ha az édesanya nincs többé, keres egy új édesanyát. Nem biztos, hogy idősebb lesz nála, vagy magasabb, vagy kövérebb, vagy nagyobb melle lesz, vagy hosszabb haja, vagy szebb bőre, vagy ráncosabb, vagy okosabb, vagy gazdagabb. Csak egy anyát keres. Egyetlen egy dolog a fontos az új anyakeresésben: a vállaknál található gödör. Ha pontosan belepasszol a gyermek arca a gödörbe, akkor ő lesz az anya. Erre nem nagy a valószínűség, ezért sokszor árván maradnak a gyerekek. Ezek a gyerekek aztán világgá mennek és sokszor beléjük csap egy villám. De ezt is képesek az esetek 50%-ában túlélni. Vagy igen, vagy nem. Sok sikert!

 

Illusztráció: Smoking the universe

Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak. 
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen. Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelídebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jól ismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvodába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos, senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi afféle lárifári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öcs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házi feladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így ígérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú, kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta, hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa. 
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk. 

 


Berlin, 2018. január.

Illusztráció: Japanese art

Gallóné

Gallóné hatvan körüli kicsi, kerek asszony volt, piros arcú, nagyhangú, főleg amióta az ura, Galló jobb létre szenderült. Gyerekeik, unokáik nem voltak, mi legalábbis sosem láttuk, hogy jöttek volna hozzájuk.
Amióta Galló elhagyta a földi világot – amiben Gallónénak oroszlánrésze volt – az asszony sunyi, kötekedő természete még hangsúlyosabbá vált, amit mi, a többi lakó naponta tapasztaltunk, hol kisebb, hol nagyobb adagokban tálalva. Ha valaki arra vetemedett, hogy a tikkasztó nyári hőségben kinyissa a lépcsőházban az ablakot, Gallóné nyomban ott termett, és válogatott szitkozódások közepette becsukta, hadd süljön meg az a botor, aki negyven fokban szatyrokkal teli aggatva caplat fel a lépcsőkön. Aki nem köszönt elég hangosan, arról rögvest leszedte a nem létező keresztvizet is. Ha valahol zene szólt, Gallóné nem átallott végig vonulni mind a négy emeleten, fülét az ajtókra tapasztva, és amint megtalálta a bűnöst, éktelen dörömbölésbe kezdett, rendőrséggel, no meg egyéb hatóságokkal fenyegetve az illetőt. Szó, mi szó, az öregasszony nem volt éppen népszerű a lakók körében, a legtöbbünk igyekezett kerülni, és csak akkor beszéltünk vele, ha muszáj volt. Gallóné érezte ezt, és az érzés, hogy a többi lakó retteg tőle, kéjes örömmel töltötte el, és ez az öröm széles, bárgyú mosoly képében minden áldott nap ott virított az arcán, talán nem is tűnt el onnan még akkor sem, amikor aludt. Így teltek a hetek, a hónapok Gallóné zsarnoki uralma alatt. Mi, akik reggelente munkába igyekeztünk, csak azután merészkedtünk ki a lépcsőházba, amikor biztosan meggyőződtünk róla, hogy a gonosz vénasszony nincs ott. Én a magam részéről úgy gondoltam, van éppen elég problémám, nincs szükségem ráadásként egy rosszindulatú lakó áskálódására. Egyszer még arra is képes voltam, hogy munka után két teljes órát ücsörögjek a ház előtt egy unalmas könyvbe temetkezve, és megvárjam, amíg az öregasszony befejezi a fejmosást, amit az egyik lakónak tartott, de olyan elemi hangerővel, hogy beleremegtek a ház falai. Persze az természetes volt, hogy ha ő főzött, a lépcsőházba szellőztetett és mindent beterített a büdös olajszag, ahogy az sem zavarhatott senkit, ha az udvarlójával, akit az ura halála után igen hamar beengedett az életébe – s egyszersmind a miénkbe is -, hajnalig vihorásztak, énekeltek. A férfinak ráadásul öblös, mély hangja volt, és ha rázendített egy nótára, a kéretlen előadás úgy dördült bele a csendes éjszakába, hogy nem egyszer a szívroham kerülgetett, mikor erre ébredtem.
Gyűlöltem –e Gallónét? Igen, gyarló ember lévén úgy éreztem, bármikor örömmel megfojtanám egy kanál vízben. Egyszer még az is eszembe jutott, amikor óriási fenekét jobbra-balra riszálva totyogott előttem a boltból hazafelé menet, hogy belököm egy autó alá. De aztán mégsem tettem meg.
Egy esős, őszi napon sehogy sem tudtam elkerülni a találkozást, mert éppen szembe jött velem az utcán. Hosszú napom volt, fáradt voltam és ideges, ám ez őt szemlátomást egyáltalán nem zavarta, mert azon nyomban belekezdett a napi penzumba és csak mondta és mondta a magáét, a hangja egyre élesebbé vált, vijjogott, mint egy vércse. Nem értettem, hogy miről beszél, nem is érdekelt, csak bólogattam egyhangúan, magamban meg azt kívántam, bárcsak vinné el az ördög! És akkor hirtelen még jobban rázendített az addig csak szemerkélő eső, feltámadt a szél, és felkapta Gallónét, ott röpködött körülöttem, már nem szitkozódott, rettegés ült a fakókék szemeiben. A következő pillanatban azt láttam, hogy cseppfolyóssá válik. Furcsán megnyúlt az alakja, egészen hosszú lett, azután valahogy lekerült a földre. A szél alább hagyott, de az eső még esett, és Gallóné utoljára még hadonászott egy kicsit vizenyőssé vált karjaival, majd végleg eggyé vált a lábam előtti tócsával.
Röviddel ezután elállt az eső, kisütött a nap, és a tócsa, a vízzé vált Gallónéval együtt felszáradt, mintha soha nem is lett volna.
Azóta csend és nyugalom van a házban…      

 

 

Budapest, 2016. június 05. 

 

Illusztráció: In vain they dry and disappear – Angelus Hellion 

/A szöveg megjelent a Palócföld c. folyóiratban 2017-ben. /

Van egy hely

Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

 

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)

 

Hatodik érzék – 4. rész

2009. június 2.

Nem tértem. Mint említettem, a téllel együtt a fiúkra is ráuntam. Hát még most, amikor ráeszméltem, igen, fogózzanak meg, uraim, hogy mégsem vagyok az a szürke egérke, akinek eddig hittem magamat. Kissé későn, ez kétségtelen, de öregember nem vénember. Talán még kezdhetek magammal valamit. Visszatérve a repülőszerencsétlenségre most már biztos vagyok abban, hogy minden velem kapcsolatos drámát megérzek. Hogy mit kezdek ezzel, még nem tudom, de hogy ne 100, hanem 1000 %-ig higgyek benne, szükség lenne még egy utolsó próbára. Egyértelmű, próbáljuk meg, bár a fiam szerint… Lényegtelen. Ki azzal, ki ezzel szórakozik. Ő a gépeivel, én a jövőt vallató antennáimmal.

2009. június 20.

Közel három hete várom, hogy gáz legyen. De minden klappol, semmi baj, veszély nem fenyeget, vagyis lőttek a kísérletnek, Ferikém! Valóban? És ha besegítenék a sorsnak valamiképp, hogy mégse minden klappoljon? Jól hangzik, már csak az a kérdés, miképpen. Pillanat, felvázolok magamban egy-két trükköcskét! Hihetetlen: semmi se jut eszembe! Akkor később, viszontlátásra! Majd ha kitaláltam, és a kísérleten is túl vagyok, folytatom a gépelést. Addig szünet, a függöny mára legördült.

2009. június 21.

Azt eszeltem ki, hogy vásárolok egy csomó kaparós sorsjegyet. Azért kaparósat, mert ennél rögtön kiderül, nyertem-e. Hogy ez miért lényeges? Mert az antennáim egyelőre elég gyengécskék, és 24 óránál messzebbre nem látnak. Magamhoz vettem a havi nyugdíjam, és elballagtam a legközelebbi sorsjegyárushoz.

– Adna néhány kaparós sorsjegyet?
– Kettőt? Hármat?

Előhalásztam a tárcámat, és ledobtam az asztalra egy halom papírpénzt.
– Az egészre.
– Jól meggondolta? – meredt rám a vörös képű eladó.
– Számolja meg!
– Száz, ezer, tízezer… Nem lesz ez sok, nagybácsi? Bocsánat! Nekem aztán tökmindegy. Tessék, itt vannak a sorsjegyek! Sok szerencsét!

Kibontottam a jegyeket. Alig nyertem pár forintot. Elfehéredve dőltem egy szemüveges vevőnek. Istenem, becsaptál! A tegnap este a baj előszelét sem éreztem, mire ma: a fél nyugdíjam odalett.
– Rosszul van?
– Elnézést! Kissé felszökött a vércukrom.
– Hű, az baj! Ne hívjam a mentőket!
– Ne, ne! Köszönöm, már jól vagyok – kotorásztam idegesen a zsebemben, és előrántottam a nyugdíjam második felét is.
– Ebből még futja. Folytassuk!
– Vigyázzon, a vércukra! – figyelmeztetett a szemüveges.
– Éljen! Kéz- és lábtörést! – vigyorgott egy lenszőke tinédzser.
Az előadó várakozóan nézett rám.
– Azt mondtam, folytassuk, úgyhogy várom a kaparóst.
– Maga tudja – szolgált ki a vörös képű.
Nézzük! Nyertem, nyertem, nyertem! Volt nyugdíj, van nyugdíj.
– Köszönöm a játékot. Imádok ebben az árudában játszani.

Bocsánatot kértem istentől, és hitemben megerősödve csoszogtam ki a trafikból. Először vesztettem, aztán nyertem, s ezzel újra egyensúlyba kerültem, egyszóval minden úgy zajlott le, ahogy megjósoltam magamnak.

2009. július 29.

Hátborzongató ez a megérzés! És eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Ez sem rossz ötlet. Legközelebb ezt is kikísérletezzük.

2009. augusztus 10.

Egy apró baleset: kitörtem a lábamat. Most itt fekszem gipszbe kötött lábbal az ágyamon. Gyorsan elmondom, hogy jutottam idáig. Július 29. Idézek: eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Nos, szó szerint ezt tettem. Valamelyik este, amikor újra elfogott a jósérzés, egész nap otthon maradtam, sőt, fel sem keltem az ágyamból. Csak feküdtem, néztem a tévét vagy olvastam. Eltelt a reggel. Semmi halálhír, infarktus és hasonlók! Délben bekaptam néhány falatot, és nyomás vissza pihenni. Délután: nyugaton a helyzet változatlan. Még néhány óra éjfélig, utána már semmi baj nem érhet. Éjfél körül ki kellett mennem, pisilni. Ekkor történt a baleset. Megbotlottam a küszöbben, és olyan ügyetlenül estem el, hogy kitörtem a lábamat. Éjfél előtt két perccel.

Félelmetes! Egy pillanatra, bármilyen furán hangzik is, megijedtem saját magamtól. Nem volna bölcsebb, ha ezekkel a kísérletekkel itt mindjárt megállnék? Olyan dolog ez, mintha pontosan tudnám, mikor fogok meghalni. Talán még a világvégét is megérzem, amikről pedig inkább jobb, ha semmit sem gyanítunk. Még erre mondják egyesek: isteni adomány! Nem sokkal inkább ördögi? Isten, mintha így olvastam volna valahol, nem szereti , ha belenézünk a jövőbe, amit rajta kívül csak ő meg a szellemlények ismernek. Megborzadtam. Ez lennék én, ilyen szellemektől megszállt vakarék?

2009. szeptember 3.

Egy nap a következő online hirdetésre bukkantam:

Átlagon felüli képességekkel rendelkező, harcművészetekben és nyomozásban is jártas testőrt keresek. Extra javadalmazás, rugalmas munkaidő.

Így egyes számban, vagyis magánszemély a pasinger, méghozzá milliomos, különben miből telne neki ekkora luxusra? Milyen kár, hogy bennem nincsenek ilyen képességek! Nem szólva a koromról, mely lassanként minden tevékenységből kiszorít. Úgy bizony, vén szivar, ideje volna már ezt is megszokni! Nana, azért nem teljesen mindenből! – szégyelltem el önleértékelésem miatt magamat. Elvégre a hatodik érzék sem semmi, és ha jól meggondolom – Rostás Emilt idézve – ez akár pénzt is hozhat a konyhára. Erre inni kell! – araszoltam a bárszekrényhez, és felhajtottam egy pohár kisüstit. Hű, de jól esett! De csitt: legyünk reálisak! Akármennyire nem semmi, még sincs hasznom belőle, hisz szinte senki sem tud róla, és minden jel szerint a tévében sem fogok fellépni. Á, pokolba a tévével, nem való hozzám a csörgősipka. Tehát? Niksz tehát! Van egy képességem, amivel nem lehet, de nem is akarok hírt, nevet, pénzt szerezni, mert az csak úgy van és stop! – jelentettem ki néhány nappal ezelőtt.

Ma másképp látom: egy életem, egy halálom, felcsapok testőrnek.

2009. szeptember 17.

Torkomban dobogó szívvel csengettem be a milliomos otthonába. Szép, egyszintes épület volt egy csöndes kis utcában. A kapu felett kamera pásztázta a bejáratot, a rácsos vaskerítés felett villanypásztor feszült.

– Kocsis Ferenc – rebegtem a kaputelefonba. – A hirdetésre jelentkeztem.
– Várjon!
Rövid kattanás, benyithattam. Alig léptem be, bősz kutyaugatás fogadott.
– Hallgass! Ül! Ül! – húzta meg a pórázt egy atlétatermetű biztonsági őr.
– Maga kicsoda? – lépet hozzám a társa, s mielőtt egy szóval is tiltakozhattam volna, hátracsavarta a jobb karom.
– Épp az imént mondtam be a kaputelefonba. Kocsis Ferenc, engedelmével. A hirdetésre jelentkeztem. Ez, kérem, fáj. Maguknál mindig ilyen udvariatlanok a vendégekkel?
– A mire? – nézett össze a kutyás őrrel. – Szóljak a górénak?
– Minek? Ráeresztem a kutyát, és itt a vége, tedd a jégre. Bruhaha! Bocs, csak vicceltem. Motozd meg és induljunk!

Gyönyörű fenyőfák, bokrok és virágok között kanyarogtunk. A bejárat előtt úszómedence, körülötte padok, szobrok sorakoztak. My god, ez a pasas nem is milliomos, hanem milliárdos! Bevezettek egy előszobába, ott leültettek és magamra hagytak. De sokan vagyunk! – hordoztam végig tekintetem a pályázó daliákon, s kissé restelkedve sandítottam satnya izmaimra. Időnként kisántikált egy-két vasgyúró vérző orral, feldagadt ábrázattal. Alighanem helyben levizsgáztatták őket, ki ahogy jött, sorban, valamennyit.

– Kocsis Ferenc – mutatkoztam be a mellettem ülő vastag nyakú fiatalembernek. – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a milliárdos?
– Egy cigány önkormányzati képviselő. Amúgy megyei vajdajelölt, aki nemrég került a kinyírandók listájára.
– Mire?
– Hogyhogy mire? Hol él maga, öregapám?
– Ja, értem! – gyúlt világosság az agyamban.

Magyarán: a napjainkban dúló nacionalista bosszú egyik leendő áldozata. Már ha hagyja magát, nemde. De úgy látszik, nem hagyja, lásd a kamerákat, villanypásztort, kutyákat, no meg ezt a testőrvizsgát!
– Aztán hogy lett belőle milliomos?
– Állítólag örökölt, vagy ki tudja! – hallgatott el sejtelmesen. – Maga mit keres itt?
– Amit a többiek.
– Bruhaha! – bökött oldalba kedélyesen, amitől úgy huppantam a földre, mint egy kecskebéka.
– Kocsis Ferenc!
– Én vagyok – tápászkodtam fel nyögdécselve, és peckes léptekkel indultam az ajtó felé.

Puff! Mit gondolnak, ki landolt ismét a padlózaton? Én. Valamelyik várakozó jóvoltából. Az emberek persze pukkadoztak a nevetéstől.
– Ki mert engem elgáncsolni?
– Én – vigyorgott az arcomba egy borotvált fejű izomkolosszus.
– Szóval maga volt az – sétáltam a tar fejűhöz, felemeltem az állát, és a tenyerem élével energikusan gégén vágtam.
A férfi hörögve kapott a nyakához.
– Brávó!
Meglepődve fordultam a taps irányába. A képviselő volt, a dúsgazdag vajdajelölt.
– Jöjjön! Fáradjon beljebb, Kocsis úr!
Büszkén léptem az irodába, pontosabban konditerembe, ahol a jelölteket vizsgáztatták.
– Foglaljon helyet! – mustrált végig hitetlenkedve. – Hány éves maga egyáltalán?
– Hatvankilenc – néztem meg magamnak én is a képviselő urat.

Sok cigányt láttam már életemben, de ez a roma egyikhez sem hasonlított. Középtermetű, 35-40 év közötti ember lehetett. Szeme fekete, arcvonásai szokatlanul finomak. Éreztem, lerítt róla, hogy okos, jó ember, aki a légynek sem tud ártani.

– Hát nem tűnik éppen fekete-öves bajnoknak.
– Maga sem olyan cig…, romának, akit az emberek feketelistára szoktak irkálni.
– Hja, ilyen a világ mostanában, amiben az a legszomorúbb – ömlött el az arcán a keserűség –, hogy senkiben, gyakran a saját fajtánkban sem…
– Bízhatunk?
Kitérően válaszolt, de láttam rajta, miszerint újfent jól megjegyzett magának.
– Volna szíves a mesterhez fáradni?
– Mármint hogy én? Fölösleges. Én, kérem, nem értek semmiféle harcművészethez legyen az dzsúdó, karate, kung-fu, kickbox, akármi.
– Akkor mi volt az a demonstráció odaát?
– Az? Csak egy szimpla trükk, mozdulat, amiből, higgye el, nincs is több a repertoáromban.
– Ezzel szemben annál zseniálisabb detektív. Ne is tagadja! Talán, hm, nyomozó volt, Kocsis úr? Ennek még jobban örülnék, mert pont ilyen testőrre van szükségünk.
– Sem harcművész, sem nyomozó. Még csak parafenomén sem, ha netalán ilyen embert is keresnek.
– Neeem? Akkor mi a csudát keres itt? – ugrott el a képviselő mellőlem, a mester meg énhozzám pisztoly, tőr stb. után matatva.

Elmagyaráztam, milyen képességet fejlesztettem ki magamban.

– Vagyis mégis parafenomén – húzta félre a harcmestert, váltott vele néhány szót, majd visszatérve hozzám kicsípett a tárcájából egy cédulát. – Olvassa el, és próbálja meg kitalálni, ki dobhatta a postaládámba ezt a levelet!

Ütött az utolsó órád, te gennyláda! Azt hiszed, neked mindent szabad, hülye fasz. De most megfizetsz, mielőtt a nap hétszer kel fel, esküszöm, elbúcsúzhatsz az életedtől.

Fekete angyal

– Blöff. Üres fenyegetés, azért, hogy sokkolja magát, Lakatos úr. Ha ez az angyal, komolyan tervez valamit, biztosan nem hívja fel magára a figyelmét. Értesítette a rendőrséget?
– Természetesen. De mégis ki írhatta? Hunyja le a szemét, tapogassa meg a betűket, és koncentráljon erre a szerencsétlen bolondra! Már ahogy szokták, én magyarázzam ezt magának?
– Maga hisz az effélében?
– Nem kellene?
–Csakhogy ez a dolog nálam másként működik.
– Semmi probléma! Nekem bármelyik módszer megfelel.
– Az jó. Akkor alkalmaz?
– Fel van véve, csinálja!
– Köszönöm. Első lépésként engedje meg, hogy mától kezdve minden éjjel a hálószobája előtt strázsáljak.
– Hol?
– A hálószoba ajtó előtt, kérem tisztelettel.
– Ez volna a maga speciális módszere?
– Kérem, ne nézzen rám ilyen gyanakvóan! Elismerem, hogy a látszat ellenem szól, de esküszöm, nem akarom becsapni. Tudja mit, egyelőre ne is adjon fizetést. Ja, csak akkor fizessen, ha kihúztam a fejét a hurokból.

A képviselő zavartan töprengett.

– Nem tudom, mit tervez, őszinte-e vagy hazudik. Talán mondja meg inkább, kerek perec, mit óhajt! Munkát? Segélyt? Önkormányzati bérlakást? Halljuk, mit tehet egy feketelistás roma magáért?
– Ilyen szegény flótásnak nézek ki?
– Hát milliomosnak biztos nem. Szóval mit óhajt?
– Segíteni önnek, Lakatos úr.
– Pompás! Látja, Fu mester! Ilyen magyarok is léteznek, és amíg léteznek, ezt a holocaustot is túléljük – sóhajtotta a rokonszenves városatya. – Szólítsa, kérem, a következőt!
– Kérem! Ha nem, nem. Én csak segíteni akartam – indultam az ajtó felé.
– Kocsis úr?
– Parancsol?
– Azért köszönöm.

2009. szeptember 18.

Sietek az írással, mert két óra múlva lesz egy jelenésem. Hogy hol, kivel és hány órakor? Hát Lakatos úrnál, akinél végül mégis csak elértem, hogy különleges biztonsági őrnek alkalmazzon. Próbaidőre. Eddig rendben is volna. De hogy lássak el ilyen védelmi feladatot, amíg csak magamat tudom megvédeni? Mi több: magamat sem. Jelezni, mondjuk, megtanultam minden rám vonatkozó veszedelmet, hanem elhárítani… Idáig még sajnos nem jutottam.
De van egy teóriám! Egy baj nem csak közvetlenül fenyegethet. Itt van például Lakatos úr! Veszélyben van, megölhetik, még a házát is rágyújthatják. Csakhogy én is itt lennék ám, és ami őt érinti, abból én is kapok, és amiből én is kapok, meg is érzem azonnal. Tetszik már kapiskálni? Ezután következne az elhárítás. Csak az a kérdés, lehetséges-e? Egyesek szerint nem, mert ami meg van írva a sors könyvében, azon senki sem változtathat. Mások szerint változtathatunk, ha elébe vágunk egy-egy eseménynek. Szóval kemény dió, nagyon kemény. Még gondolkoznom kell a megoldáson.

2009. szeptember 20.

Megkezdtem a szolgálatot. Már tegnap ott aludtam abban a csodálatos palotában. Ó, ha nekem ilyen házam lenne! Bőrfotelek, perzsaszőnyeg, velencei tükör, fotocellás ajtó és mi minden még! Hát ilyen gazdagok a városatyák? Csend. A csillagok kíváncsian kukkantottak be az ablakomon.

2009. szeptember 29.

Nem történt semmi, unatkozom, bár megjegyzem, addig jó, míg unatkozom. Ha a következő napok is ilyen egyhangúak, hozzá sem érek a billentyűkhöz. Volna ugyan témám bőségesen, de hadd legyen ez a napló a hatodik érzék témaköre.
A főnök kedves, példásan tisztelettudó. Állítása szerint nagyon emlékeztetem megboldogult édesapjára. Egyébiránt hívő, és az ezoterikát sem nézi le, különben, gyanítom, aligha kísérletezgetnénk így kettesben. A felesége magyar és igencsak pedáns, gőgös asszony. Engem kifejezetten gyűlöl. Váljék egészségére, ha ettől jobban érzi magát, de ha tovább macerál, isten bizony, lelépek.

2009. október 30.

Este tizenegy óra. Ez az első nap, hogy nem tudok a Lakatos-házban elaludni. Értelmezzem a nyugtalanságom? Naná, hisz épp erre vártam. Nem tudom, ki és mi fenyeget, házon belül vagy házon kívül, végül, de nem utolsósorban csakis belém csap az istennyila? Hacsak… nem fogok ki rajta, méghozzá sürgősen. Ugyanúgy, mint amikor nem szálltam fel a Baltimore-i repülőgépre – állítottam párhuzamba a két dolgot egymással. Felugrottam az ágyból, és fel-alá kezdtem sétálni. Mit tegyek, édes Jóistenem, mit tegyek azért, hogy megszabaduljak egy egyre szorosabban körém tekeredő acéllánctól. Elszaladni nem tudok, elvágni nem lehet, amennyiben nem bukkanok a leggyengébb láncszemre. Az ám, de hogy bukkanjak millió láncszemből pont a leggyengébbre? Vaktában felírtam valamit egy papírlapra, és a párnám alá dugva visszafeküdtem az ágyamba. Hiába, egy percre, nem sok, annyira sem tudtam ellazulni. Oké, írjunk egy másikat! Semmi megkönnyebbülés! Még egyet! A feszültségem fokozódott. Én, ökör, kellett nekem hőbörögni! Már csak abban bízhatok, hogy szerencsétlen kalandomnak semmi köze ehhez a veszélyes emberhez, mert ha igen… Még nagyobb ökör vagyok – ütöttem a homlokomra: hiszen pont ez a helyzet kulcsa! Magyarán: elég, ha felszedem a sátorfámat. Teszteljük ki hát ezt a megoldást is ízibe! FUSS, LÉPJ LE TÜSTÉNT INNEN, FERIKÉM! – írtam fel nagy piros betűkkel egy újabb papírlapra, és ezt is a párnám alá helyeztem.

Pirkadt, s ahogy világosodott, egyre jobban megnyugodtam. Tehát innen fúj a szelecskénk. Gyerünk öltözni, és agyő, Lakatos úr! Kiosontam a szobából, s csaknem az udvarról is, amikor elszégyelltem magamat. Hagyjam cserben ezt a derék, szimpatikus úriembert? Akkor mi a francot keresek itt?

– Lakatos úr! Lakatos úr! – ráztam fel álmából a képviselőt. – Veszélyben van, meneküljünk!
– Á, maga az? Mit karattyol itt összevissza?
– Öltözzék fel, mindjárt megtámadják!
– Látod? – ült fel az ágyban Lakatos felesége. – Idáig jutottunk. Már a hálónkban sincs nyugtunk tőle.
– Nyugodj meg, és maga is Kocsis bácsi! A házban két biztonsági őr van, az utcán is legalább egy zsaru cirkál.
– Én nyugodt vagyok, csak ezt a vénséget takarítsd ki a házamból!
– Kérem! Ha ennyire zavarok, akár el is mehetek. Lakatos úr?
– Miből gondolja, hogy éppen ma próbálnak… megölni?
– Miből, miből? Hát csak úgy, megérzés alapján. Hiszen tudja, én mindent előre megérzek.
– Micsoda hóhányó! Dobd ki innen ezt az őskori leletet!
– Mindjárt, drágám, vagyis… később megbeszéljük. Olyan biztos ebben, jóember?
– Mint amilyen biztos, hogy itt állok. Jó, nem abszolút, de valami azt súgja…
– Hogy oda ne rohanjak! Marci, Marci, okosabbnak hittelek.
A képviselő álmosan ásított.
– Feküdjön vissza, nagybácsi, és máskor csak akkor keltsen fel, ha abszolút biztos magában.
– Sajnálom. Én figyelmeztettem magukat. De ha már ennyire zavarom a ház úrnőjét, inkább hazamegyek, és vigyázzon magukra… az önkormányzat ezután.

2009. január 1.

Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam. Miután rég nem találkoztam a barátaimmal, meghívtam őket egy szülinapi ebédre. Rostás és Vas Gabi el is jött, Sarkadi azonban otthon maradt. A változatosság kedvéért most ő nem kívánt Robival cseresznyét enni egy tálból. Beszélgettünk, iddogáltunk.
– Príma ez a kadarka! – dicsérte meg boromat a kis cipész. – Kár, hogy utoljára iszok ilyesmit.
– Mert?
– Megtiltotta a háziorvos. Túl magas a vérnyomásom. Legfeljebb töményt ihatok, azt is csak mértékkel.
– Nekem a bagót – malmozott idegesen a gémnyakú kézbesítő. – Sajna, öregszünk, és ezzel mindent megmondtam. Te mit csinálsz mostanában?
– Sétálgatok, olvasgatok – válaszoltam szórakozottan.
– Nem sok. Kicsit bővítened kéne a programodat. Én például sakkozom, ami legjobb gyógyszer az unalom, de elbutulás ellen is. Tudsz sakkozni?

Így cseverésztünk erről-arról, beleértve a legutóbbi támadást, amikor Molotov koktélt dobtak Lakatos képviselő házára. Ebbe nem szóltam bele, csevegjenek csak, de aztán mégsem tudtam megállni, hogy kihagyjam magamat a sztoriból.
– Szóval mégis sikerült! – ámuldozott az expostás. – Addig gyakoroltál, edzettél, amíg igazi látnok nem lett belőled. Remélem, felfogtad, mit jelent ez, öregfiú?
– Szerinted?
– Pénzt, nevet, hatalmat. Te leszel az ország első számú látnoka. A helyedben én máris felajánlanám szolgálataimat a miniszterelnöknek.
– Várj, várj, várj! Mielőtt tovább győzködnél, engedd meg, hogy kérdezzek tőled én is valamit.
– Parancsolj!
– Mikor tanítasz meg engem is sakkozni?