∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Ջան, ծաղիկ ջան
[Susanna Safaryan: Jan, tsaghik jan]

Lement a Nap, felkelt, egyik után a másik Nap. A föld alatt egész nap este van? A föld fölött sincs egész nap nappal. Beköszöntött a tél a barlangban.

Ami nekünk a padló, a vakondnak a plafon.

A repedés nem állt meg, továbbfutott a vízen. Az egész víztükör kettérepedt. Mindenhol lehetett hallani, amit nem lehetett látni.

Négy felé eshet az eső. Négyfelé esik, fákra, égre, ablakra… Nyitva felejtett ablak, minden eső meg szél boldogan karikázik a szobában.

Négyfelé reped a víz, ötfelé esik az eső. A cethal kíváncsian kiúszott a tengerpartra. Hullámzik a víz, a hullámaival összekeveri a halakat.

Ami nekünk a plafon, valakinek a padló. Ami nekünk az ég, valakinek a föld? Ki lakik az ég fölött?

Bátorság kell ahhoz, hogy a kalitkába bemenjenek és madárrá változzanak. A fényfácán besötétedett a szomorúságtól.
Amikor mások előtt vagyok, láthatatlan a szárnyam.

A mocsári kockásliliom virága kockás, a kakasmandikó levele pöttyes. Köztek van egy liliom, az fehéret nyílik. A napfénytől igen elhalványulva látták.

Kitöltötték a pohárba a megrepedt vizet. Az egyik törés a másikat törte. Már olyan régóta kereslek, hogy magam se találom, magam sem ismerem fel.

Amit csak kimondunk, eltemeti a Hold a föld alá. Van olyan bejárat, ami nem kijárat? Ki akar a künti világban élni.

A mikádófácán csöndje, kolibri távoli éneke. Gondoljak rá, ne gondoljak? Új nyelvet tanulni, csend nyelvét, amin nem szólalok meg?

Van olyan nyelv, amit akkor beszélek, ha nem szólalok meg?

A lány fölébredt, ahol ő élt. Akkor este van. A kolibri idejében. Hogyan fog találkozni a fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán? A keresés találkozás?

2025. 07. 05. 8: 33: 34
Tata

 

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke

Jázminnak

„a föld alatt egész nap este van?”: Vele tartsak vagy tőle?
„a repedés”; „a fényfácán”; „mikádófácán csöndje”: Külön ege

(Illusztráció: Kakasmandikó, Damanhur, 2025; joinus12345: Mikado Pheasant, Taiwan)

 

Sivatag

Visszafele már nyugodtan vezetett Árminka. Nem szóltak egy szót sem. Besötétedett. Ahogy a falhoz értek, kinyílt előttük a kapu. Árminka önmagához és a heves természetéhez képest decensen parkolt le, és alig egy tucat kiskatona inzultálása után, határozott léptekkel indult el, de nem a Palota irányába haladtak, hanem lementek a föld alá. Frédinek fogalma sem volt, hogy megint mi fog kisülni ebből, de nem merte a tisztet felesleges kérdésekkel felbőszíteni.

Szerencsére hamar kiderült: az egyetemre mennek. Jól ismerte az utat, hiszen a janicsárotthon lakói, az abécések, azaz az előkelő családoktól elvett gyerekeknek egyetemre kellett járni. De nem arra a tanszékre mentek, ahol Frédi is anno sokszor megfordult, hanem Dr. Alina Jung előadására ültek be a Tudat Tanszéken.

Dr. Jung amolyan tudós-celeb volt, a könyveit vették, mint a cukrot, a TV csatornákból az vele készült beszélgetések folytak, és a hercegség amolyan udvari szerzőként tartotta számon, igaz a Herceg szívből rühellte.

Dr. Alina Jung a legutolsó sikerkönyvében azt fejtegette, mi értelme az embert továbbra is életben tartani. Bőven elég lenne – írta Dr. Jung –, ha néhány példányt hagynának csak meg, amolyan múzeumi érdekességként és a többit a gépre bíznák. Emberek nélkül minden sokkal könnyebb lenne – érvelt a professzor –, nem lenne többet környezetszennyezés, megszűnnének az emberi psziché legalantasabb megnyilvánulásai, mint a nemi erőszak vagy a gyerekgyilkosság. Nincs az embernél megbízhatatlanabb – tudálékoskodott Dr. Jung – örökösen az érzelmeire hivatkozik, majd okosnak mutatja magát, de a végén rossz döntéseket hoz. Az algoritmus nem viselkedik ilyen hektikusan, egy ügyes programozó egészen egyenletes teljesítményre képes ösztökélni a gépet, így felesleges magunkat kitenni az ember megbízhatatlan változékonyságainak.

A Herceg mindig is hülyeségnek tartotta Dr. Jung érveléseit, és bár a legfelsőbb körök bálványozták Alinát, már csak azért is, mert az előkelő társaság azt olvasta ki az írásaiból, hogy az ember felszámolása csak az alsóbb néposztályokat érintette volna. Nem vették magukra, hogy esetleg ők is feleslegesek lennének.

A Herceg szűkebb körben tartott fogadásokon kissé spiccesen ki szokta fejteni: Dr. Alina Jungot kellene felszámolni, nincs rá semmi szükség, mivel teljesen szenilis és hasznavehetetlen. Dr. Jungnak nem az a legnagyobb problémája – szónokolta pityókosan a Herceg –, hogy a társadalom még mindig nem működik az elvárt mértékű tökéletesség elvei alapján, mivel az emberi elmét megingathatatlanul irracionális impulzusok mozgatják, hanem az, hogy ő nem pofázhat bele mindenbe, amihez egyáltalán nincs köze. Márpedig ő abból él – mondta a Herceg a pezsgőspoharát mérgesen rázogatva –, hogy ostoba elméleteivel őrületbe kergeti a társadalmat. Nem az egyén és nem a társadalom nevelhetetlen, hanem Dr. Jung – vágta ki a beszéde végén a tromfot a Herceg.

Frédi és Árminka a leghátsó padba ültek be. Dr. Jung a nevelésről tartott előadást. Tisztában van azzal – magyarázta a professzor −, hogy kudarccal végződött mindenfajta társadalmi jobbítás korábbi évszázadokban. Nem nevelni kell tehát, hanem betörni. Ő például – magyarázta szuggesztív erővel Dr. Jung – amikor anyává lett, első dolga volt sutba vágni az összes csecsemőgondozásról szóló könyvet, és elhatározta: szakít azzal a hagyománnyal, amelyben az újszülött rabszolgasorsban tartja az anyját. Mert mi volt a társadalom álláspontja? A megszületett gyerek minden tekintetben a családi figyelem középpontjába került, ahol a szülők megszűntek önálló entitásként létezni, ahol csak és kizárólag a gyerekek igényeit elégítették ki haladéktalanul és fáradságot nem ismerve. Így a szülők elveszítve a szabadságukat, önállóságukat és integritásukat, gyakorlatilag megszűntek önálló lényként létezni, hiszen csak egy funkciójuk maradt: a kis zsarnok azonnali kielégítése. És hova vezetett mindez? – tette fel széles karlendítéssel Dr. Alina Jung a kérdést. A családi zsarnokok már azelőtt kiégtek, hogy felnőtté értek volna, az életük már akkor egzisztenciális zsákutcává lett, mielőtt az egzisztenciális szót képesek lettek volna kiejteni, azelőtt dőlt össze a megkonstruált énjük, mielőtt megtalálták volna a személyiségüket.

És a személyiségről beszélve, meg kell említeni, hogy ama felfogás is csak féligazságokat rejt, miszerint az üresen kongó lélek utolsó mentsvára a személyiség. Először is nincs lélek, így tehát ha valami üresen tud kongani az csupán az intellektuális nihilben bolyongó elme, amely nem találja a kiutat a saját korlátoltságából, ezért is szükséges a társadalmi karakterizáció. Tehát ahhoz, hogy végre megteremtsük a tökéletességet és a végső boldogsághoz eljussunk, új nevelési elvekre van szükség.

Ezért amikor megszületett az ő első gyermeke, elhatározta – magyarázta hévvel Dr. Jung – soha nem fogja becézni a gyerekeit. A családnak is megtiltotta, hogy ez tegyék. Tehát ha a szülők eldöntötték, hogy Adalbert vagy Annamária lesz a gyerekük, akkor semmi sem indokolja, hogy Albikának vagy Marcsinak hívják utódjaikat.

Másrészt minden erejével azon volt, hogy a csecsemő tudja, hol a helye. Minél korábbi életkorba sajátítja el az ember, hogy az élet küzdelem, későbbi életében annál könnyebben fogja túltenni magát az élet nehézségein. Például, ha sír a csecsemő, de az anya semmilyen körülmények közt sem veszi fel, hogy megvigasztalja, akkor az meg fogja tanulni, az életben nem maguktól vannak a dolgok, és alapvetően nem lesznek irreális elvárásai.

Ő tehát sosem vette fel a gyerekeit, és másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Ez volt a nehezebb, áttörni az évszázados rossz szocializáció kínai nagyfalát. Ez a szakasz így aztán jobbára a család makacsságának a megtörése miatt volt nehéz, ebben a tekintetben a gyerek sokkal hamarabb feladja, mint holmi kőkorszaki nagynénik még a mamutok korából. A következő etapban a gyerek beszélni kezd, és eleinte főleg fizikai igényeit fogalmazza meg, amely panaszok a korábbi sírás szerepét veszik át, de alig pár hónap és már érzelmi igényeit is a szülők elé tárja. És itt kell igencsak résen lenni, hiszen az érzelmek sűrű erdejében eltévedve fogunk tocsogni az irracionalitás mocsarában.

Frédi nem értett semmit. Árminka elégedetten mosolygott, a tanulóifjúság meg tombolt és megtapsolták Dr. Jungot.

– Na, látja, maga marha, én megmondtam.

Miközben az ifjúság körberajzotta Dr. Alina Jungot, Árminka Frédit végigvonszolta a folyóson, majd belökte egy irodába. Ott Frédit bevágta egy öblös fotelbe, ő maga pedig belevetette magát egy másikba, és úgy elterült benne, mint valami jóltáplált mosómedve. Dr. Jung hamarosan megérkezett.

– Oh, te vagy az? – konstalálta a jelenlétüket – ülj rendesen, sőt jobb lenne, ha nem is ülnél tiszta homok a ruhád, tönkreteszed nekem a méregdrága foteljeimet.

– Anyám – pattant fel Árminka.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? Nincs sok időm, megbeszélésem van a rektorral.

– Ez a sápadt fiatalember itt érzelmi válságba került – mutatta be Frédit Árminka az anyjának.

Dr. Alina Jung csak akkor vette észre Frédit. Hosszasan méregetni kezdte.

– Ő az egyik nevelted, Ármin? – kérdezte a fiát.

– Úgy bizony – mondta Árminka –, és hiányzik neki az anyja. Én mondtam neki, hogy nem nagy szám, de nem hisz nekem, ezért gondoltam, elhozom hozzád.

– Vagyis kudarcot vallottál a betörésében.

– Emlékei vannak, szóval ez inkább a te kudarcod – vágott vissza Árminka.

Dr. Jung szemei elkerekedtek, majd kiselőadást tarott arról, hogy az elvett gyerekek memória kitörlő programját ő maga dolgozta ki egy kedves kollegájával együtt, és kizárt, hogy a „kezelés” után bármiféle emlékképe legyen bárkinek.

– Ármin, te marha – mondta Dr. Jung, aki bár az emberi érzelmeket mélységesen megvette, mégis igencsak fel volt paprikázva – én nem tévedek. Soha.

És mérgesen kiviharzott az irodából.

 

A szoba kettőnké volt a nővéremmel, bár mondhatnám, hogy hármunké. Mert a birodalmunk zömét a fekete versenyzongora foglalta el. Egy valódi bécsi Bösendorfer.  A hatalmas lakkos teteje állandóan poros volt, valódi rajztáblát kínált nekünk. Ujjunkkal krikszkrakszokat rajzoltunk, szíveket nyíllal, rejtélyes betűkkel a közepén. Ez persze veszélyes volt, mert édesanyám, mint egy nyomozótiszt lesett, figyelt. Mindenféle kalamajkába keveredtünk ezért a nővéremmel. Mert mondanom se kell, hogy mindig a másikunk volt a tettes.  Három tömzsi, faragott lábon álldogált a hangszerünk, és billentyűit lecsukható fedél védte. Kellett is védenie, mert evésnél rákönyököltem, vagy a macskánk terült el rajta. Picur cica szívesen felügyelte, hogyan eszünk, de sohasem zavart meg minket.

A zongorát örököltük, túladni rajta lehetetlen ügy lett volna. És már, ha van ilyenünk, akkor tanuljunk rajta, mi lányok, ahogy a régi világban az úri kisasszonyok tették. Hiába hangoztattam, hogy én inkább gitározni szeretnék. Édesanyám a Stümböck Mimihez járt zongoraórára, mi is oda fogunk, szögezték le szüleim. Punktum. Gyakorolni minden nap kellett.

Végül úgy éltünk békében ezzel a hatalmas jószággal, hogy hasznosítottuk az alatta levő területet, és berendeztük ott a babaszobát, kisággyal, asztallal és székekkel. Kibéleltük pokróccal, szőnyeggel. Azt mondják, a gyerekek lételeme a játék, mi a zongoránkkal ezt maximálisan kihasználtuk. Tudtunk játszani rajta, alatta, sőt a tetején is.  Leterítettük pléddel, mert kemény volt, és ott olvastunk, rajzoltunk. De odabújhattunk ipiapacs közben, vagy húsvéti locsolókelöli menekülésben is.

Egy évben a cicánk is odaszülte kölykeit a kiságyba a játékmackó mellé.

És ahogy felnőttünk úgy kezdtük elhanyagolni ezt a különleges hangszert. A zongoraórára járás, nővéremnek már csak alibinek számított, szívesebben találkozgatott fiúkkal helyette.

Jómagam eljártam ugyan Mimi nénihez, de rábeszéltem, hogy meséljen az életéről, vagy megkértem, hogy játsszon ő nekem, amit ügyesen megoldott, pedig már évek óta elvesztette a látását.

Úgy játszottunk mindketten, hogy senkinek se fájjon. Időben otthon voltunk. Szüleinknek meg bármikor elő tudtunk adni egy-egy zongoradarabot is, ha dicsekedni akartak velünk.

(Illusztráció: Diana Kushnarenko – Melting piano and audibility)

A Camille Claudel 1915 című film nyomán*

(Tekintet)

Szeme a sírás utáni vizenyős tisztaságában a kopár, ágait kifordult ernyőként felfelé tartó bogos-göcsörtös fát nézi az intézet kőfala előtt, ahogy a kőfal síkja a fa kopár koronáját középen kettőbe vágja, ahogy a fémváz éles küllői a szótlanul tűrő tekintetbe hatolnak. Tehetetlenül felfelé lógatott esernyőkarok, fémvázak olajos csillogása, az űr tartásának csak azért is fegyelme. A kőfal, ez a súlyától megfosztott élesen határolt vonal nem jelent semmit, nem monumentális, nem fenyegető, nem zár el semmitől és nem véd meg a semmitől.

 

(Fürdés)

A testét fürdetik, mint ahogy a betegeket, rituális mosdatás, nincs illat, hab, kényeztetés, higiénia, fitnesz, együttérzés van hivatalból, a nővérek hivatali szelídséggel megérintik a hátát, bekísérik a fürdőbe, levetik ruháját, mindenki fegyelmezett, mint amikor a halottat fürdetik az utolsó nagy út előtt. Maga piszkos, mindig piszkos, mondják, le kell mosni a földet a kézről, a testről, a föld piszokját, mert a föld, az agyag, a kő, a bronz, a szobor piszkos, a test is piszkos, meg kell tisztítani, csakis vízzel, intézeti tisztává kell válnia, minden morzsa, maradék egy előző életből el kell tűnjön, mint a szentáldozat előtt az áldozópap kezet mos, két ujját mártja bele a vízbe, csakis vízbe, hallani a vízcsorgást, látni a víz áttetszőségét. Csakis az élő víz tud halottá tisztítani.

(Napfény)

Tágas, szinte teljesen üres intézeti szobában két elmebeteg nővel szemközt ül, a fotel háttámláján horgolt makramé: (semmi sincs ennél fájóbban felesleges), szemben a függönyös ablak a napfénytől üres, a szoba a mozgó árnyaktól üres. Egy pillanatra szembenéz a nappal, az idő, a pillantásban felrémlő felismerés pillanata lehetne, de nem a rebbenő, tűnő idő felismerése egyáltalán, nem felismerés, a fény vak, mert csak a láthatót látja, ablakot rajzol az agyontaposott szőnyegre, nem rajzol, de megkettőz, a fény az arcokat vakítja, az egymásra pillantást, ahogy hárman egymást nézik, és egymást nem ismerik fel. Csak a mozgó árnyak arcára kövült vigyort, görccsé merevült nevetést, mi több: megrajzolt és ottfelejtett derűt letörölni hogyan lehetne? Újraformálni agyagból, lelket lehelni, a bronz ragyogó húsa ahogy épp most mozdul, a test hajlatainak ívét mérni, térd és föld ölelkezését, a karok célt nem érő lendülését, a mindig épp csak most kitörő hangtalan üvöltést. Visszateremteni ‒

(Sírás)

Tétován kis időre megáll, valahova néz, céltalan tekintettel, kövek, oszlopok keretezte belső udvarra néz, kövek, oszlopok keretezik az arcot, korinthoszi oszlopok, ívek kőszürkesége, az arc kőszürkesége, vésővel kimunkált hajlatai, a kő önmagát élvező szépsége egy arc körvonalaiban, a test önmagát élvező mozgása egy arc keretébe zártan. Camille sírása, ahogy a kőből víz fakad.

*Bruno Dumont filmje Camille Claudel életének pszichiátriai intézetben töltött hosszú időszakából az 1915-ös év egy hetét öleli fel.

Kép: Keringő. Forrása: https://artinwords.de/chicago-art-institute-chicago-camille-claudel/.

 

A regény mottója

A Szélparipa, vagy eredeti nevén Longda, valójában egy darab papírlap, amelyre a tibeti szerzetesek imáikat írják. Úgy tartják, hogy ha a Szélparipa szabadon szállhat, akkor az emberek boldogságért kiáltó könyörgése eljut az istenekhez.

Részlet az 1. fejezetből

Négy háztömbre laktam a világcsúcstól.

Erről persze sejtelmem sem volt, ami korántsem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a négy háztömb ifjúkorom hajnalán csak az ember ősi ellenségét, a távolságot jelentette, a legyőzésre váró, kegyetlen távolságot, ami a hajnali villamostól elválasztott. Persze ez a négy háztömb sohasem hozta volna ki belőlem a futást, ha nem vagyok elég lusta.

Békésen szenderegve loptam az időt az ágyban, amikor gyenge földrengés ébresztett. Anyám érkezett kissé viharosan, majd újabb rengések kíséretében szelíden figyelmeztetett a távolság és az idő összefüggésére, miszerint, minél később indulok, annál messzebb lesz a villamosmegálló. Az anyáknak valahogy mindig igazuk van, most sem volt ez másképp, mégis úgy döntöttem, egy darabig még melegen tartom az ágyat.

– Legfeljebb futok – mondtam nyugtatólag.

Anyám, aki talán keserű tapasztalatai miatt is, komolyabban vette nálam az ötharmincas elérését, méltóságteljesen visszavonult a konyha irányába. Határozottan engedékenyebb lett, amióta apám elhagyta a családot, és nyugtalan vérének engedve idegen szoknyák környékére tévedt, hogy lelkifurdalás nélkül kövessen el tizennyolc éven felülieknek való dolgokat.

Az apák vétke a fiúkra száll, ami nálunk úgy jelentkezett, hogy idejekorán megismertem a kenyérkeresők sorsát.

Tizenéves fejjel a szövőgyárban építettem ezt-azt, az újságok szerint a világbékét, szerény tapasztalataim szerint viszont a családi békét. Különben sem értettem a politikához, és amit le tudtam szűrni az egészből, az csak annyi volt, hogy pénzt kell keresnem, mert néhány családi körülmény és egy szebb napokat látott kamra családfenntartó szerepbe kényszerített.

Más szempontból viszont kifejezetten szerencsésnek mondhatom a gyermekkoromat. Ott volt például a négy háztömb, ami az atlétika irányába terelte a sorsomat. Az élet már csak ilyen. Nehézségek nélkül mindig elkényelmesedünk kicsit, és észre sem vesszük, mennyi jóról maradunk le közben.

Noszogatásnak nekem ott volt az ötharmincas elérése, a nap első kihívása, aminél csak rosszabbak jöttek. Szerencsére a bajban mindig társakra lel az ember, mert a szomszéd utcában lakó joviális Huszkai, akit velem együtt a szövőgyárba dobott a tréfás kedvű sors, rendszerint szintén késett. Tizenéves fejjel tudtuk, hogy a gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől. Ezért aztán megpróbáltunk ott és annyit visszalopni a jogainkból, ahol és amennyit csak tudtunk.

Huszkainak általában sikerült még nálam is többet visszalopnia, így rendszerint én ébresztettem.

Most is én feszültem Huszkaiék nagy szürke bérházának. Az álmos kapu kelletlenül nyikordulva adta meg magát, és feltárta előttem a ház sötét gyomrát. Vakon óvakodtam előre, amikor valami nagy puhába ütköztem. Megnyugodtam. Huszkai már elkészült, és ezzel faragtunk valamicskét jelentősnek mondható késésünkből.

Persze nincs az a késés, amit ne lehetne behozni, de Huszkai ráadásul még kövér is volt. Az rögtön látszott, hogy nem a futásra van kitalálva az a pocak, amit már tizenéves fejjel gyarapítani kezdett. Huszkai pocakja azonban megkérdőjelezhetetlen volt, értékrendjében előkelő helyet foglalt el, és a hatalom szimbólumaként szerepelt. Különben is bízott a nagy tömeg elsöprő erejében, és el kell ismernünk, nem az a típus volt, akitől bárki is szívesen kapna egy pofont, ha nincs esély a békés rendezésre. De a futás az más! Nekem nem volt ellenemre, Huszkai viszont idegenkedett az ilyen pórias dolgoktól, mert nem szerette magát nevetség tárgyává tenni.

A reggeli munkába indulás megaláztatása azonban elkerülhetetlen volt, így kénytelen-kelletlen, egymást segítve, kijutottunk a fényre.

– Idő? – kérdeztem, mire sorstársam órájára pillantva szomorúan konstatálta, hogy már csak egy percünk van. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ellenáll, de aztán rövid némajáték után beleegyezően bólintott. Nincs mese, futnunk kell!

Nagy testi ereje gyors előnyhöz segítette Huszkait, én pár lépéssel mögötte ügettem. Sajnos azonban a hosszútáv is relatív fogalom. Huszkai szervezete a métereket kilométerekként értelmezte, ezért az oxigénhiány tünetei már húsz-harminc méter után erősen jelentkezte szegényen. Mozgása szétesett, feje mint egy színes égő, vörösen izzott, tüdeje fújtatóként szivattyúzta ki-be a levegőt, de mindhiába. Teste élénken tiltakozott a rendellenes, szokatlan mozgás ellen.

Nekihevülten többször is rákiáltottam, mert a biztatás sok erőt adhat a küzdelemhez. Nem sokat javult a helyzet. Előrefutottam négy-öt lépést, majd bevártam Huszkait, néha még toltam is kicsit.

Messziről már látszott az ötharmincas. Lassan, komótosan épp elindult a megállóból. Kirobbantam Huszkai mellől. Mintha állva maradt volna, hirtelen öt-hat méter előnyre tettem szert. Aztán még egyszer ritmust váltottam, majd még egyszer, utolértem a villamost, felugrottam az ütközőre, és várakozólag hátranéztem. Huszkai ott lihegett a nyomunkban, kinyújtottam felé a kezem, azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne, hogy megrövidíthessem a szenvedéseit.

Végre felsegítettem az ütközőre. Én már a pihent szervezet törvényei szerint lélegeztem, rajta viszont látszott, hogy legalább félóra, mire visszanyeri testi és lelki egyensúlyát, arra pedig egyenesen órákat kell várni, hogy képes legyen valami szépet is felfedezni az életben.

Míg Huszkai a haldokló utolsó mozdulataival jelezte, hogy holnap keljünk fel korábban, én valami furcsát fedeztem fel magamon. Rájöttem, hogy egész más fából faragtak, mint a legtöbb földi halandót. Bizony, be kellett vallanom, hogy élvezem a futást. Legfeljebb titkolni fogom, mindenesetre eldöntöttem, hogy ezentúl rendszeresen kijárok majd futni, csak hogy én is kapjak valamit az élettől.

Hát valahogy így kezdődött.

 

(Illusztráció: G. Fischinger – Athletics)

 

Hét emlék

Amikor Röszkénél elhagyjuk a magyar határt, és a zizegő kukoricaföldek után elsuhan mellettünk a palicsi víztorony, kicsit mindig összeszorul a szívem. Öröm és keserűség, megint itthon vagyok, bármit is jelentsen ez. Lokális autóbuszban utazom, szegedi svercerek között, egy vidám vénasszony a vezetőjük, odadugja a stekk Marlborót a vámosnak, és a visszaúton rám sóz két üveg Napoleon vinjakot[1], vigyem át. Büszkén mutatom neki a szecessziós víztornyot, legyint, látta ő azt már százszor. Láttam én is ezerszer, de a parkerdő mögött ott bújik a „tündéri tó” – kisebb, mint a Velencei, de nekem hatalmasabb, mint az óceán.

Vasárnap kora délután anya és én kidöcögünk villamossal a palicsi állatkertbe, ami messze földön híres a Tito marsall által adományozott egzotikus vadakról. Tízhektáros terület ez, ahol a jávai csimpánzoknak saját szigetük van, és a bejáratnál egy matuzsálem kakadupapagáj vár, aki villás farönkön ülve kárálja a déli guszárok[2] minden dalát. Anyámmal kézen fogva sétálunk a bűzlő és lomha oroszlánok, tigrisek, gepárdok ketrecei előtt – engem csak a műrom ormán gubbasztó kőszirti sas nyűgöz le. Nézem, ahogy nem mozdul, és szilánkos tekintettel szemléli az elérhetetlen prédát. Lecsapna ránk, szétmarcangolna és cafatonként benyelne, azután kiöklendezné angyaltollunk – nem maradna belőlünk más, csak egy undorító szőrgombóc. Itt a bamba víziló is, a vastag üveg mögött lapuló kígyók, a zergék és őzek szétfutnak, a kilencöves tatu ki sem dugja az odújából a pofáját. Mutti elmegy a közeli büfébe kabezont[3] venni, pár percre magamra hagy. Megbízható négyéves vagyok, rögtön átcsúszok az alacsony fémkorlát alatt, és odanyújtom a fehér gorillának a szendvicsem maradékát. Elveszi, rám pillant időtlen szemével, és mogorván a ketrec sarkába ballag vele. Kitör a hisztéria, egyszerre többen rángatnak vissza, összeszorítom a szám ijedtemben. Szidják a szüleimet, kérdezik, ki fia vagyok, a gorilla meg csak békésen rágcsál. Elmenekülünk a rezervátumból, a narancsitalt is ottfelejtjük, nincs a beígért fagyi, sem számon kérő korholás. Anya a villamoskocsiban sírással küszködik, nyeli a könnyeit, védtelenül szomorú. Nagyon veszélyesek ezek a nagy majmok – mondja, és én nem értem az aggódását. Kedves volt – gondolom –, szó nélkül elfogadta tőlem a sonkás-paradicsomos kenyeret, pedig csak a felét tudtam neki adni, ha tudná.

Elemiben a szabadstrand melletti Vértóhoz visznek ki bennünket biológiaórára. Sekély vizét vörösmoszat uralja, nádas partján virágzik a ritka fekete kökörcsin, osztrák zsálya, kövér aggófű. Cipősdobozokba gyűjtjük és otthon herbáriumba préseljük őket. Takács Zsuzsi a legügyesebb, ő még száratlan csűdfüvet is talál. Később átmegyünk a Palicsihoz, fürdeni. Verőfényes szeptember van, a homokos strand néptelen, lökdösődve szaladunk bele a langymeleg tükörbe. Megérkezik a két szerb-horvát osztály is, soknyelvű zsivajt vernek vissza szemből a tanyák. Pero ismétlő, már kétszer bukott, az apja büntetésből kopaszra nyíratta. Veszélyesen csendes fiú, ha belekötnek, durván verekszik, mindenki fél tőle. Nekifut a korhadt deszkájú mólónak és hasast ugrik róla. Iszonyút sikolt, odarohannak a felnőttek, véres hab lebeg körülötte. Kievickél egyedül a sekélybe, a bal combját csonka karó szúrta át. Nem szabad kihúzni, megrettenve állunk körülötte, várjuk a mentőt. Férfiként véletlenül újra találkozom vele, szembejön a Strossmayer utcán. Későnyár van megint, rövid nadrágot visel, a lábán ujjnyi vastag, rücskös fehér forradás. Zdravo – mondom neki –, látom, te sem lettél futballsztár. Znaš, brate – feleli mosolyogva –, ideje volt. Legalább letettem a középiskolát.

Úszni nem Palicson tanultam meg. Tartottam sötétzöld vizétől, hiába csesztetett a többi srác. Sveti Martinra, a horvát halászfaluba vitt le bennünket üdülni kétszer is a szakszervezet. Ott tempóztam el, fulladozva a türkiz Adrián hullámzó távoli stégig, miközben mérgesen kiabált utánam a tanító néni. Hazatérve már én is bátran fogócskáztam, kiszámolóztam a tóban, de az emeletes nagymólóról csak talpast mertem ugrani. Röhögtek rajtam, azután egyszer, remegő térdekkel megpróbáltam egy nyomorúságos fejest. Mellig fúródtam bele a hideg iszapba, büdösen és vakon másztam ki a partra, minden porcikám fájt. Most senki sem röhögött. Sasszézni kell, mikor becsapódsz, ferdén fölfelé, különben kitöröd a nyakad – mondta ijedten a Dumi, akivel elengedett a nagyapám. Kedvelt engem ez az izmos nagyfiú és mindig megvédett, ha valaki bántott. A házunkban lakott özvegy anyjával, ő volt az utcai késes banda vezére. Néhány év múlva, amikor a sugárúti szerb katonatiszt-gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után a bandát szétverték a szülők és a milícia, eltűnt. Hetek múlva találtak rá, a rideg novemberi fagyok idején, felakasztotta magát a kihalt strand egyik kabinjában.

Hetediktől végtelen úszások jöttek: Otterbein Öcsi barátom rábeszélt, hogy menjek vele a Spartacus Klubba. Télen Szabadka belvárosában, az egyik patinás polgárház udvarában rejtőző Fekete fürdőben, kora tavasztól késő őszig pedig a Palicsi tavon lebegő „olimpiai“ medencében edzettünk. Mindig utolsó voltam, kékült már a szám, úgy igyekeztem. Reménytelenül mutatta nekem a kraul[4] szabályos technikáját újra és újra a türelmes Ladócki mester, kínlódva kapaszkodtam a falapba, és nem vitt előre, csak csapkodott a két ügyetlen láb. Végül betettek a vízilabda csapatba, ott meg mindig alányomtak, alig vártam a szárazföldi erősítést és lazítást. A tavat viszont megszerettem, áprilisban bizsergetően szurkálta bőrömet, mikor hősiesen becsobbantam, a zöldalgák és pontyok elnézően vigyorogtak, kedden és pénteken volt igazi mulatság. Ingyen bérletet kaptunk a nyitott villamosra, nyolc kilométer, befúj a szellő, lóghatsz az ablakban, nem zavar le a kalauz, sportolók, kölykök, még tiétek a világ.

Az érettségi bankettunkat Palicson ültük, az Ábrahám vendéglőben. Remek társaság, 12 fiú és 12 lány, a 4/c természettudományi osztály. Mit kerestem közöttük, én hülye, aki kétszer is pótvizsgáztam matekból, és csak úgy tudtam befejezni, hogy Bébi néni megígértette anyámmal, olyan egyetemre enged, ahol nincs osztás és szorzás. Szuper vacsora, vidám hangulat, és rajtam váratlanul végtelen szomorúság hullámzik át: úgy érzem, örökre elvesztettem valamit, őket, magamat talán. Hajnalban becsípve, zajosan kicsődültünk a partra, bezsúfolódtunk a zenepavilonba és béna Bergendi-dalokat énekeltünk: Sajtból van a Hooold… A Kókai Cok még meg is fürdött, és utána elvitte Kanadába a Marikát. Majd Erzsivel, hites magyar feleségemmel is kirándulunk tavat nézni. A romos Bagolyvár, a Lujza-villa, amiből kaszinó lett, a Nádas étterem, ahol méregdrága a sülthal, a vandálul összetört Zsolnay kékváza, meg a szikkadt famóló, ahol napozás közben belénk köt egy részeg cigány. Zsóka nem tud úszni, Taurus gumimatracon kapaszkodik, nem érti, mire ez a lelkes szeretet, ez a mocsaras fellángolás.

Idegen városokban élek évekig, úszom a Balatonban és a Lago di Luganóban, a Dunában és a Neretvában, a La Manche-csatornában és a Fekete-tengerben, az Indiai-óceánban. Gondolatban mindig összehasonlítom őket a Paliccsal: sűrűbb-ritkább, könnyebb-nehezebb, szelídebb-veszélyesebb, de nem kedvesebb egyik sem. A hetvenes években szanálják a tavat, a kékalgák burjánzó virágzása minden élőlényt kipusztított, többszáz tonna iszapot kotortak ki a bulldózerek. Olvasom a Magyar Szóban, hogy megtalálták benne Savoyai Eugén ágyúit: miután 1697-ben Zentánál megverte a török nagyvezír hadait, a zsákmányolt fegyvereket a vízbe dobták, és elnyelte őket a posvány. Itt készíti el Kerekes Laci, a szabadkai neoavantgárd Bosch+Bosch csoport tagja a vajdasági land art[5] első fontos alkotását. Mészporral szignalista ábrákat húz a repedezett agyagra, a halmúmiák közé: képzelt koordináták alapján berajzolt jeleket, numerikus szimbólumokat, ahol maga az idea a fontos. Átrendezi a természetes teret, miközben semmit sem változtat rajta. Ott áll, villogó szemüvegében, a háttérben, és érthetetlen üzenetet sugároz felénk: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.“[6] Egy gyógyíthatatlan művész kísérletei, akit Berlin és a Spree sodrása vár. Később valami ügyes bunyevác parasztgazda bérbeveszi a kiszárított medret és beveti kukoricával. Hurrá, nyaralunk! Van megint tengerünk, hullámzó csuhéban lubickolunk, popcorn pattog a fodrán.[7]

Mennyi emlék, mennyi távolodás. Csak nézem, hogy a Kosztolányi család milyen boldog Palicsfürdőn. Egyberészes dresszek, gyerekek labdával, bor, kalács. Áldott Monarchia, hajnali részegség a Logodi utcában, homályban imbolygó fák. És a tó, végtelen szenvedélyeinkbe merülve, szenvtelenül csillan vissza ránk.

Pest, 2015

 

Danyi Magdolna

LEVÉLFÉLE NEMES NAGY ÁGNESHEZ II/3[8]

Kosztolányi Dezsőre gondolok, aki a század

elején kies ligetnek látta még a palicsi

parkot. Szeretném, ha látná, megnőttek a fák

s a surjánok. Erősek s szépek. Vastag törzsüket

borostyán futja be, és sok helyütt borostyán

futja be a földet is. Fagyal, kecskerágó nő

a fák tövében s az utak mentén. A széles

ösvényekről az eget is alig látni, s a tó is

csak a főbejárat felől látszik. Szeretném,

ha tudná, itt már harminc évvel ezelőtt

indiánosdit játszottak a gyerekek. Számukra

őserdő volt a park. Egy csöppnyi dombon öreg

fenyőfák alatt volt az indiántábor, oda

hordták a sápadtarcúakat tobozt gyűjteni.

 

[1] vinjak: a jugó konyak

[2] gusar = rabló, kalóz (szerb)

[3] kabezon = üdítőital (szerb szleng)

[4] kraul: férfi gyorsúszás

[5] land art: tájművészet, a ’60-as években kialakult nemzetközi irányzat

[6] Idézet Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Budapest, 1933) c. verséből

[7] A tavat 1976-ban feltöltötték, de a pop art nem vert gyökeret vizében.

[8] Részlet Danyi Magdolna: Palicsi versek (Forum, Újvidék, 1995) című kötetéből, 43. o.