Címke: próza

A Kevin Bacon szám

 

Amikor az ember munka nélkül tengődik Budapesten közel egy éven át, minden lehetséges melót elvállal. Szórólapozás, részvétel pszichológiai kísérletben, görnyedés futószalag mellett a Müller drogéria biatorbágyi elosztó-központjában. Egyik rosszabb, mint a másik. Szó szerint. A gyárban legalább békén hagyják az embert, ragasztja a címkéket, amíg megszólal a csengő, belapátolja az ebédjét, aztán vissza a darálóba. Ellenben a szórólapozásnál a főnök árgus szemmel figyeli, milyen gyorsan érsz el a sarokra, és, ha túl lassúnak ítéli meg a tempód, lecsesz a szürke aszfaltig. Arról nem is szólva, mennyi lepusztult alakkal kerülhet párba az ember. Bár az is igaz, ott ismertem meg költő Dékány Dávidot, de, ahogy mondani szokás, ez már egy másik történet. Lényeg, ami lényeg, az összes munka közül, amit végeztem akkoriban, egyértelműen a statisztálkodást élveztem a legjobban.

Kezdjük azzal, hogy nem is fizetett rosszul. Egy napra hétezer forint, és még enni is adtak. Frontline-ban, ha közvetlenül a kamera előtt álltál, kilencezer-hatszáz. Kiemelt statisztaként tizenötezer. Ezek nem voltak rossz pénzek akkoriban. Mondjuk jók sem. A csúcsnak a fénydublőri pozíció számított, amit azok kaptak meg, akik pontosan olyan méretekkel rendelkeztek, mint az egyes sztárok, így ők helyettesíthették a színészeket a kamerák beállításakor. Persze engem sosem ért olyan szerencse, hogy kiválasszanak. Maradtam az alacsony fizetési kategóriában több száz társammal együtt. Liza, Aliz, ne rosszalkodjatok, különben lekapcsolom a netet! Hetente egyszer jöttök el a papához, hát bírjátok ki szépen, amíg mesélek. És töltsetek még egy pohár bort, kiszáradt a szám. Köszönöm.

Hol is tartottam? Igen, a mellékszerepeim. Egy év alatt rengeteget utaztam, térben és időben egyaránt, miközben ki sem mozdultam a megyéből. Felszolgáltam a londoni Vörös Oroszlánban, miközben jótékonysági kardvívó-bajnokságot rendeztek a brit veteránoknak, és Van Helsing figyelt minket a karzatról. Nem, Drakula gróf akkor nem volt ott, biztos nem ért rá. Szolgáltam a spanyol inváziós seregben Németalföldön, huszonnégy órán át masíroztam fel alá a havas esőben lándzsával a kezemben, miközben csak egy lehetetlen színű harisnya, meg egy csíkos bugyogó védett a hidegtől. Órákon át ültem a Rózsa Bisztróban, vagy miben a Barátok közt forgatásán, és vagy százszor kellett innom a világ legrosszabb narancslevéből, mert az egyik szereplőlány képtelen volt elmondani az ötsoros szövegét. De legtöbbször a Borgiák sorozatba hívtak el. A tizenhatodik századi Nápoly és Róma csodálatos díszletei, igazi lovak és kecskék. A városi koldusokat a pesti hajléktalanokból válogatták. Kétlem, hogy ennél autentikusabbak lehettek volna. És persze a világsztárok, akikkel együtt dolgozhattam!

Tudjátok mi az a Kevin Bacon szám? Még a huszadik században találta ki néhány ráérő egyetemista. Észrevették, hogy az a régi színész, Kevin Bacon milyen sok filmben szerepel, és elkezdték osztályozni a többi színészt az alapján, hogy milyen messze állnak tőle. Akivel volt közös filmje, annak egyes lett a KB száma, aki játszott együtt olyan színésszel, aki szerepelt együtt Baconnal, annak kettes és így tovább. Érthető? Akkor jó. Nyilván, ez nem olyan előkelő mérce, mint az Erdős-szám, de sokkal többen ismerik.

Szóval, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy én nem színészként, csak statisztaként jelentem meg a sorozatban, akkor nagyapátok Kevin Bacon száma három. Ugyanis egyik alkalommal nagyjából tíz méterre imitáltam a harsonafújást Jeremy Irons-tól, akinek a KB-száma kettes. Látjátok, milyen híres ember unokái vagytok? És most sipirc lefeküdni!

 

 

 

(Illusztráció: Andrew Nawroski)

Még nem jött meg…

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.

 

PAPA, ÉDES PAPA! (II/II)

 

– Vége, nincs tovább! – kesergett Petike. – Most öt évig nem látom Beácskát. Pedig az irtó nagy idő, még tán el is fordul tőlem aközben.

– Az bizony megeshet – fejtette ki gondolatait a cipész józanul. – Akár veled is, ha még te sem szereted tiszta szívedből. Hát most kiderül. Ha hű marad hozzád, rendben van, ha nem, adj hálát istennek, hogy nem azután derült ki, hogy feleségül vetted a kisasszonyt. Az apja tudja-e, milyen szándékaid vannak a lányával?

– Hogyne.

– Képzelem, mennyire örül neki a vén harcos.

– Az ő dolga. Beácska most már nagykorú, ezért nem is izgatja, ránk adják, vagy nem adják áldásukat az ősei.

A fiatalember viszonylag hamar talált munkát egy szerviznél. S miközben szorgalmasan dolgozott, mint számítógépes szakember, mindennap kapcsolatban lehetett a leánnyal.

Soós mester elégedetten szemlélte, hogyan emberesedik és boldogul a nemrég még sima állú, cérnavékony hangú legényke. Annál kevésbé Vécsey úr, akinek a fia év végén olyan szépen elhasalt, hogy a teremőr majd széthasadt a méregtől. Persze csak úgy magában, mert egy úriember sohasem mutatja ki, ha haragszik. Ezzel szemben nem volt rest besétálni a dékánhoz, hadd magyarázzák meg neki is, miért buktatták meg a kisfiát.

– Egyszerű! – világosította fel a pakombartos, büszke tekintetű vezető. – Az ön fia, tisztelt Vécsey úr, elfelejtette, hogy a jogi karon, mint bármelyik karon egyébként, nem elég a jelenlét, időnként teljesíteni is kellene.

– Magától értetődik, és Palika teljesített is, dékán úr, csak… csak a tanárok pikkelnek rá, ez a baj.

– Állítja ő.

– Állítja, és én hiszek a fiamnak, mert az én fiamnál nincs jobb gyerek az egész világon. Ő tudja, mivel tartozik önöknek és nekünk is ahhoz, hogy ne feledkezzék meg magáról.

– Attól tartok, nem tudja, és a jelek szerint füllent is – cáfolta meg önérzetesen a teremőrt. – Mi, tisztelt apuka, senkire sem szoktunk pikkelni. Ha nem veszi rossznéven, ajánlom, beszélgessen el még egyszer a fiával, és kérdezzen rá többek között arra is, miért pikkel ő a karunkra!

A teremőr megzavarodva kullogott haza aggodalmasan várakozó nejéhez.

– Van egy kis probléma – közölte gyászos arccal, komoran.

– Ne ijessz meg, bökd ki gyorsan, mi a gond!

– Félreismertük a fiúnkat. Beszéltem a dékánnal – tért egyenesen a tárgyra, amint kérdőre vonta Palikát. – Elárulnád nekem is, miért gyűlölöd annyira a professzor urakat?

A fiú úgy hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Jó, kérdezhetem másként is: elárulnád, fiatalúr, miért hazudtál az apádnak?

– Miért, más nem hazudik? – robbant ki a válasz, mint a bomba a fiúból. – Nézd meg a tévét, hallgasd meg az ilyen-olyan reklámot, politikust, elnököt. Hazudik itt mindenki, beleértve…

– Mondd csak ki bátran! Úgy látom, ez itt most az igazság órája.

– Beleértve téged is.

A teremőr szívébe hirtelen belenyilallt valami, és úgy meredt a fiára, mint egy vadidegen emberre.

– Folytasd!

– Nem akarlak bírálni, esetleg jogom sincs hozzá, de ami igaz, az igaz, még akkor is, ha fáj, vagy nem tetszik.

– Taknyos! Mit tudsz te az igazságról, életről.

– Nyilván kevesebbet, mint te, de az idő repül, és a macskakölyköknek is kinyílik egyszer a csipájuk.

– Ki. Aztán, hm, mit látnak szerinted?

– Hogy… Őszintén? Nem lenne jobb, ha inkább nem bolygatnánk? – bizonytalanodott el Palika; szerette ő az apját, meg sajnálta is egyfelől, talán mégsem kellene ennyire lerohanni.

– Biztosítalak, kibírom, mi több: elvárom. Egy Vécsey mindig bátor és maximálisan őszinte.

 – Az a baj veled, apukám, hogy valahogy nem abban a világban élsz, amibe születtél – mondta ki lassan, óvatosan azt, amire maga is csak az utóbbi időben döbbent rá tulajdonképpen.

– Érdekes affirmáció.

– Másrészt itt van Peti és a kishúgom. Ennél ideálisabb párt el sem tudok képzelni. Csak neked nem imponál, kizárólag azért, mert mindketten, mármint Péter meg az apja is szimpla melósok, diploma alma, pénz a bankban nuku, de még csak egy nyamvadt vitéz ősük sincs.

A teremőr felhördült. Eddig bírta cérnával, az utolsó szavaktól azonban az ő arca is lángra gyúlt.

– Elég! Majd egy ilyen mihaszna, bukott kölyöktől kérek tanácsot, kit válasszak vejemül. Volnál szíves inkább azzal törődni, mihez kezdesz ezek után magaddal! Miután ennyire utálod a jogtudományt, nem igen látom értelmét, olyan szekér után szaladni, amit utol sem akarsz érni igazán, ergo válassz magadnak sürgősen egy megfelelőbb szekeret, különben gyalog folytathatod az utadat: si ruota defuerit, tu pede carpe iter.

Ebben viszont a teremőrnek volt igaza. Csakhogy milyen szekeret válasszon, ha egyik szekér sem érdekli?

– Teremtő Atyám, ezek a mai fiatalok! Mi legalább hittünk valamiben. Elismerem, hogy nem mindig abban, amiben kellett volna, de hittünk, miközben ti csak úgy tengtek-lengtek céltalanul a világban. Ebben az esetben szépen itthon maradsz, és addig kilincselsz a munkaügyi szerveknél, amíg oda nem löknek neked is egy morzsát az Úr asztaláról.

Így is lőn, azzal az apró különbséggel, hogy még az a morzsa sem akart onnan lerepülni.

– Egyet se búsulj, mire valók a jó barátok! – jött diszkréten a segítségére Soós Peti, és csekély fizetség fejében apró-cseprő munkákkal bízta meg Palikát.

Ez tényleg csak morzsa volt, de hozzáadva a munkanélküli segélyhez, zsebpénzre és egy-két pohár búfelejtő itókára még futotta. Sajnos az egy-két pohárból fokozatosan több is lett, amit a „kastély” ura nem is hagyott szó nélkül.

– Figyelj ide, amice[1]! Én megértem, hogy csalódott vagy. Bizonyára te is más életet képzeltél el magadnak. Az is igaz, hogy nagykorú lettél, aki akkor iszik, amikor kedve tartja, de ha így folytatod, legfeljebb borlovag lehet belőled.

Szegény Palika, ezt jól megkapta! Hát még, amikor a folytatást is meghallotta:

– Egyébiránt az az opinióm,[2] hogy nemcsak tanulni, de dolgozni is utálsz, hiszen közel tíz hónapja keresel munkát… hasztalanul. Bezzeg, ha tanultál volna… !

– Ugyanide jutottam volna – jegyezte meg halkan, keserűen korához mérten szokatlan érettséggel.

– Nem egészen, de ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy milyen reményeket fűztünk hozzád, de ha nem megy, nem megy. Mi ezt is elfogadjuk, csupán arra szeretnénk megkérni, költözz el tőlünk – jelentette ki a teremőr szintén halkan, ám annál határozottabban.

 Pali meghökkent. Mi ez: ijesztgetés, üres fenyegetés, vagy tényleg komolyan gondolják?

– Oké! – szorította össze a száját makacsul. – Még ma elköltözöm.

Egy pillanatra sem tört meg, nem sírt, könyörgött, ahogy a legtöbben tették volna. Férfi lett a gyerekből, és aszerint is viselkedett.

– Kemény fiú! – ismerte el Vécsey önkénytelen respektussal. – Csakhogy világos legyen: ez nem büntetés, bosszú stb., csupán anyád is én is úgy gondoljuk, ha eleresztjük a kezedet, hamarabb magadra találhatsz. Ezért, ha el is eresztünk, csak az udvar végéig. Magyarán: van a mellékkijárat mellett egy aprócska építmény vízzel, gázzal ellátva. Költözz oda, aztán … meglátjuk.

– Ez nem lehet igaz! – hüledezett Péterke, s még aznap riadóztatta a Skype-on egyetemista jegyesét.

A lány megerősítette. Ez bizony igaz, ő is tud róla, de hát a szülei is nyakasok, nem lehet őket meggyőzni. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, ha Péter gyakrabban ugrik be Palihoz, hadd lássa, nincs-e szüksége valamire szegénynek.

Ebben maradtak, amikor egy szép napon begyes, erősen kisminkelt arcú nő nyitott ajtót Péternek.

– A barátnőm – mutatta be Palika a nála egy fejjel magasabb hölgyikét.

– Nikolett.

– Soós Péter.

– Erre innunk kell! – kapart elő egy üveg Chiantit.

– Mire?

– Micsoda kérdés! Hogy ilyen szépen összejöttünk így négyesben. Yes, most mit stírölsz? Kvartett lett a trióból.

Ittak, beszélgettek, amíg rájuk nem köszöntött az éjszaka.

– Maradj itt! Minek botorkálnál haza ilyen sötétben? – marasztalta Petit ekkor a jó fiú. – Elég széles ez az ágy ahhoz, hogy elférjünk rajta mindhárman. Igaz, Nikolett?

– A számból vetted ki, faszikám.

Lefeküdtek. A fiúk egymás, Nikolett ki a szélre Pali mellé. Alig telt el fél óra, Petike matató kezet érzett az ágyékán. Elnyomta. Csak nem kezd ki a barátja csajával!

– Mi az, nem kellek? – sziszegte a lány dühösen, s mint egy folyondár tapadt a fiúra.

– Pszt, hagyj békén! Ő a barátom. Mégis mit képzelsz!

– Menj a picsába! – hengeredett vissza a részegen hortyogó Palihoz.

– Baj van, pintyőke – jelentkezett be Péter másnap a Skype-on Beánál, és elmesélte, mi történt.

– Már csak ez hiányzott! – fintorgott Beáta. – Az az érzésem, hogy ez a repedtsarkú kiskurva még nagyon sok galibát fog nekünk okozni.

Profetikus jóslat volt. A fekete hajú éjtündér, amúgy szobalány egy másodrangú hotelben, úgy belopta magát Pali szívébe, hogy a fiú már élni sem tudott nélküle. Nos, ez nem is lett volna baj. Ha Nikolett szereti. Csakhogy nem szerette, fűvel-fával megcsalta, s még csak lelkifurdalása sem volt emiatt. Hogy akkor miért ragaszkodott Palihoz? Természetesen a „kastélyért” – kottyantotta ki egy borgőzös állapotban a hölgyike. Aztán a család ősei sem akárkik: nemesek, államférfiak, kívánhat-e egy parasztlány előkelőbb famíliát magának!

– Gógyis jány! De az én eszemen így sem fog túljárni! – fogadkozott Beáta. – Valahogy add be a ribinek, hogy kizárták a végrendeletből a testvérem. Ha szereti, valószínűleg fütyöl rá. Ha nem, úgy otthagyja, mint rinocéroszt a gyorsvonat.

– Remek tipp! – kapaszkodott az ötletbe a számítástechnikus, és bizalmasan megsúgta Nikinek, milyen igazságtalanul semmizték ki barátját a szülei.

Eltelt egy hét. A lány maradt. Csupán a második hét folyamán robbant a pokolgép, de akkor akkorát, hogy azonnal földhöz vágta az ifjút.

– Úgy tűnik, nem vált be a stratégiánk. Pontosabban bevált, csak a ribivel együtt Palika is felrobbant – újságolta Peti online Beának. – Már két napja próbálok beszélni a fejével, de olyan részeg, hogy már belőlem is kettőt lát.

– Tiszta delírium [3] – tördelte kezét Beáta a képernyőn. – Az isten szerelmére, Petike, ne hagyd magára a bátyámat!

– Nem, persze, hogy nem, de mit tegyek, ha újabban már be sem akar engedni magához?

– Törd rá az ajtót, vagy… Ne, inkább keresd fel az apámat, és ismertesd vele a helyzetet. Majd telefonálok neki, hogy fogadjon.

– Ez a kőszívű, nemesi csökevény? Bocs, elfelejtettem, hogy a fatered.

Az öregek fagyos arccal fogadták.

– Ki mit keres, megtalál. Ha ennyire nem bír magával, viselje a következményeit is! Alászolgája, és, nyomatékosan megkérünk, ne zaklass többé bennünket.

Ugye, megmondta! Nyomás vissza Palihoz! Bezörgetett az ajtón. Semmi válasz. És másnap sem. Bent van, alszik, nincs itthon? Petikét rossz sejtelmek gyötörték. Amikor pár nap múlva újfent bekopogott, Pali bágyadt mosollyal nyitott ajtót a fiúnak.

– Te vagy az? Isten hozott, barátom!

A szobában furcsa szag terjengett, s már a küszöbön mellére ugrott egy kismacska.

– Mi ez, állatkert? Honnan került ide ez a sok négylábú?

– Ez az én családom – simogatott meg Palika egy félszemű, sánta spánielt. – Egy kutya, kis akvárium, két macska és egy papagáj.

– Jól vagy? – simogatta meg a spánielt Peti is. – Na, nem azért, de nemrég még elég rossz bőrben láttalak.

– Kösz, jól vagyok.

– Nikolett… visszajött?

– Nem. De már nem is érdekel.

– Ez komoly? – roskadt egy székre megkönnyebbülten a jó barát. – Nem hazudsz? Néha elég nehezen igazodom ki rajtad.

– Már te is kezded? Nikolett a múlt: eltűnt, szublimált, mint az apám vagy a Vécsey-féle szellemek – kapta fel Palika az egyik kiscicát. – Éhes vagy? Ne adjak egy kis tejkót, Cilikém?

– Nagyon helyes. Nem is érdemelt meg téged az a tejcsarnok. Tudod, hogy fűvel-fával lefeküdt?

– Tudom.

– De azt biztos nem, hogy velem is kikezdett.

– Eredj szépen játszani! Plútó, foglalkozz egy kicsit a Cilivel! Bocsáss meg, mit mondtál?

– Tudtad, hogy Nikolett velem is kikezdett?

– Ki az a Nikolett?

– Oké, megértettem! A papád? Még mindig nem békültél ki az apáddal?

– Nikolett, apa? De furcsákat zagyválsz itt ma este! – ereszkedett négy lábra, és Plútó felé fordulva el kezdett ugatni.

– Ej, ne bohóckodj! – futott végig Peti hátán a hideg. –  Jövő héten találkozunk. Addig vigyázz magadra!

Amikor legközelebb bezörgött, a dörömbölésre egyszerre két kutya is reagált. Borús októbervégi délután volt. A nagyházból muzsikaszó hallatszott.

Csak nem kávézott be megint ez a szerencsétlen! – lesett be Peti az ablakon. Palika ott feküdt az ágyban, és az ablak felé, egyenesen rátekintett. Vagy csak neki tűnt úgy?

– Nyisd ki az ajtót, Einstein testvér!

Utolsó szavát elnyomta egy hatalmas égi csattanás. Mindjárt vihar lesz, ez ott bent meg meg sem moccan. Ezek szerint megint piás, vagy… Vagy ki tudja! Végső soron akár beteg is lehet!

– Hahó, én vagyok!

Nem hallja. Most aztán csakugyan betöri ezt a vacak bükkfa ajtót. De mit szól majd a teremőr hozzá? Másrészt, ha beteg, ő az apja, miért ne tudna ő is erről? Újabb dörgés, villámlás, majd megnyíltak az ég csatornái. A fiatalember bizonytalan léptekkel indult a „kastély” felé. Az fix, hogy újra kizavarják, de akkor is kötelessége értesítenie őkegyelmességét.

A házban tíz, tizenöt elegáns, idősebb ember keringőzött. A házigazda névnapját ünnepelték. Amikor Péter felbukkant, a teremőrt a guta kerülgette.

– Már megint mit akarsz itt? – förmedt az előtte lecövekelt technikusra. – Már számtalanszor megkértünk, méltóztass bennünket békén hagyni.

– Beteg a fia, Vécsey úr.

Egy régi magnószalagon felcsendült a hajdan közismert dalocska:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,
Kicsit belém szállt a boldogtalanság,
Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek,
Kinek elvették a játékát.

Á, törődnek is ezek Palikával! Legjobb, ha hazasöprök, és csak a Beát értesítem – gondolta. Csupán a lábai vitték más irányba. Odasétált a magnóhoz, és, mirnix dirnix, lekapcsolta. A vendégek megbotránkozva meredtek a félrefésült hajú fiatalemberre.

– Haldoklik a fia, Vécsey úr – lódította, mert ha nem hazudik, ezek itt még agyonütik.

–Tessék?

Palika anyja hangtalanul szédült férje karjaiba.

– Nyugodj meg, kérlek! Máris odamegyünk.

– Hozzanak egy kulcsot, mert belülről bezárkózott.

Amikor beléptek a helyiségbe, nehéz, bódító virágillat csapott az orrukba. A helyiségben tömérdek, különböző, csodálatos színekben pompázó virág illatozott. Az ágy előtt két kutya szökdécselt. Az egyik nyomban megugatta őket, a másik, egy félszemű, sánta spániel gazdája arcát nyalogatta. A teremőr könnyeit nyeldesve iramodott Palikához.

– Palikám, kisfiam! Én vagyok itt! Én és az édesanyád.

A fiú nem mozdult. Péterke megrendülten tapogatta ki a pulzusát. Alkoholszagot nem érzett, tehát ittasság kizárva. De hogy meghalt volna, arra nem is mert gondolni. Hiszen nemrég még kutyabaja sem volt. Talán csak elájult, vagy túl sok altatót vett be, vagy ez a sok virág bódította el valamiképp. Olvasott ő már olyasmiről, hogy elaludtak bizonyos virág illatától.

– Él? Ver még a szíve? – suttogta az apa porig sújtva.

– Szerintem igen – tapasztotta fülét Pali mellére is. – Kihívom az orvost, talán megmenthetjük. – Halló! Mentők? Jöjjenek ki azonnal! Tulipán utca 10. Igen, igen, lélegzik még. Várjuk. Siessenek, kérem, siessenek!

Odasietett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Odakint úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Egy kutya felvonított, Plútó kontrázott rá.

– Istenem, mea culpa, mi öltük meg! – zokogott fel Vécseyné.

A következő dörgés úgy megriasztotta az ebeket, hogy egyből elhallgattak. Csend, csak az eső zuhogott. Aztán váratlanul megszólalt a papagáj is: éles, tiszta hangon, ahogy Palika tanította:

– Papa, édes papa!

__________________________________________________

[1] Barátom. (lat.)

[2] Véleményem. (lat.)

[3] Érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavar. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: cllllflwr)

PAPA, ÉDES PAPA! (II/I)

 

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

– Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

– Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

– Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

– Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

– Az. A mi családunk, és ezt jól vésd az fejedbe, nem volt akárki. Az ükapám miniszter volt, a dédi államtitkár, a nagyapám diplomata, apám…

Egy icipicit megállt, és fürkészően tekintett Petire: vajon tudja-e, hol dolgozik az édesapja.

– Muzeológus.

A tizenhét éves, félrefésült hajú tinédzser nem torkollta le, ráhagyta. Tudta, hogy füllent, hiszen Vécsey úr csak egyszerű teremőr volt. Viszont nagyon jól ismerte Palikát. Úgy túltengett benne a fantázia, hogy sokszor már maga is elhitte, amit velük akart megetetni. Vagy csak neki volt ilyen érzése? Lehet, mindenesetre olyan jópofán lódított, hogy nem tudott rá haragudni. Másrészt csak nem vesz össze pont a Bea bátyjával!

– De sokat tudsz róluk! Ki mesélte?

– Hát az apám, ő is családi feljegyzésekben olvasta: levelekben, naplóban.

– Te mi leszel?

– Én… én… Nem is tudom – zavarodott meg a cingár, szemüveges Palika. – Tévébemondó, énekes, jogász…

– Nem sok ez egy kicsit egyszerre? És a szüleid mit faragnának belőled?

– Faragnának? Nem rossz szó. A jogászattal kibékülnének. Ugródeszkának megfelel, utána jöhet a politika, minisztérium, ilyesmi, és ha minden jól alakul, akár miniszterelnök is lehetek. Az apám szerint legalábbis.

– Ez igen! – füttyentett Péterke. – Nem kisigényű a faterod. És szerinted?

– Mondtam már, hogy nem tudom, és… és ne faggass! – idegeskedett Palika. – Mióta érdekelnek téged annyira a dolgaim?

 – Te kezdted azzal, hogy bemutattad a családfád. Csak egyet nem hiszek: hogy kísértetek járnak nálatok.

– Mondtam ilyet? Nem mondtam.

Most nem, máskor annál gyakrabban. Vagy már te is kezded belátni, hogy kísértetek pedig nincsenek? – provokálta Peti a barátját, hátha mégis elviszi abba a titokzatos „kastélyba”.

– Már megint tamáskodsz? Üsse kő, gyere hozzánk holnap éjfélkor, amikor elkezdenek kísérteni a szobákban.

– Az egy kicsit késő lesz! – vakarta meg a füle tövét a tinédzser. – No, nem miattam, csak a szüleidet zavarnám. Hacsak titokban nem osonok be hozzátok.

– Elintézzük! De aztán, ha utána is kételkedsz…

– Nem, becsszó, utána minden szavadat elhiszem! – lélegzett fel, de meg is ijedt egyúttal, mert ha tényleg vannak szellemek, amikben egyre többen hisznek manapság, még magukkal vihetik a pokolba.

– Mi van, meggondoltad magadat?

– Viccelsz? Persze, hogy elmegyek. Még csak azt áruld el, kinek a szelleme kísért nálatok? Az ükapádé? Dédapádé?

– Halvány lila gőzöm sincs. Talán öngyilkos lett ott valaki, ilyen régi házakban sok furcsaság szokott történni.

– Ne, kérlek, nem menj el! – kérlelte Petit Beáta, amikor a fiú beavatta a tervébe. – Nincs ott semmi, esküszöm. Az egész mese, fantazmagória, amivel Pali riogatja a fiúkat. Egyébként is tudhatnád, hogy kísértet csak a buta emberek agyában létezik.

– Akkor nagyon sok buta ember lehet Magyarországon. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, olvass el egy újságot: Kiszállt a szellem a palackból! Európát ismét Hitler szelleme kísérti. Szellemeskedik a miniszter. A gyűlölet szelleme a magyar parlamentben. A törvény betűje és szelleme. Szellemidézés itthon és külföldön. Nem ismerősök neked az ilyen és ehhez hasonló mondatok?

– De, persze, csak ez más, vagyis részben más. Ez olyan izé… Hogy is magyarázzam?

– Ma éjfélkor meglátogatlak bennetek – vágta el a vitát Soós Peti. – Várjatok meg a mellékbejárati kapuban. Remélem, te is ott leszel.

– Erre ne számíts, illetve… Ott leszek – gondolta meg magát az őzike szemű, hosszú hajú leányka. – Végre bebizonyíthatjuk Palinak, mi a különbség képzelet és valóság közt.

A kis triász alig várta, hogy rájuk szálljon az éjszaka. Persze mindegyik más okból.

– Gyerekség – dünnyögte Peti apja, egy apró termetű, kissé púpos foltozóvarga –, de ti tudjátok. Ha valakibe belebújt a kíváncsiság ördöge, azt elég nehéz belőle kikalapálni. Egyebekben én még mindig azt tartom, keress magadnak más barátokat. Nem jó ám az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert meglövöldöznek a magjával.

Palika szülei hallgattak, miután őket már sem Bea, sem Palika nem avatta semmibe.

 Éjfél. Alig érkezett meg Soós Peti, már nyílt is a kiskapu, majd sorra járták az épület valamennyi kamráját.

– Hát itt egy fia szellem sincs – állapította meg Petike.

– Nincs bizony, úgyhogy, kedves bátyuskám, máskor fontold meg jobban, mit mondasz – nevetett Beáta.

Palika azonban nem lett volna Palika, ha csak úgy, ukmukfukk, beadja a derekát.

Itt nincs, de nem is a kamrákban szoktak járkálni legtöbbször. Menjünk be a házba, ott nemcsak hallod, meg is láthatod valamelyiket.

– Mi? Ezek szerint több is van? – rázta meg a fejét Palika barátja.

– Egy csudát van! – elégelte meg a dolgot Beáta. – Ne haragudj, de, most már én kérlek, fejezd be ezt a rizsát a szellemekről, árnyakról! Még a végén azt hisszük, hiányzik egy kereked.

– Ti mi a fenét csináltok itt az udvaron? – bukkant elő váratlanul a háziúr a sötétből. – És ez a fiatalúr? – világított egy elemlámpával Péter arcába. – A barátotok vagy kicsoda?

– I…igen – dadogott Palika. – Ő a barátunk. Engedd meg, hogy bemutassam neked a Petikét.

– Örvendek, de akkor sem értem még, mit kerestek ilyen késő éjjel az udvaron.

– Hát… izé… Az a helyzet, hogy…

– Petike él-hal a virágokért, ezért megmutattunk neki egy különleges virágot, amely csak este nyílik a kertünkben – mentette meg a helyzetet Beáta. – Úgy hívják, estike, s mivel nem akartunk zavarni…

– Jó, jó, majd holnap megbeszéljük. Kicsit gyanús nekem ez a história. De most szíveskedjetek visszafáradni a szobátokba, mert holnap nektek is, nekem is korán kell fölkelnünk. Fiatalember! Örvendek, hogy megismerhettelek, és ha tényleg Pali barátja vagy… Vagy a lányomé is?

– Mindkettőjüké.

– Akkor látogass meg a jövőben is – nézte meg magának Petit a feszes tartású, kimért modorú teremőr. – Persze nappal, ha nem haragszol.

Több sem kellett Petinek, és alig telt el három nap, már be is toppant az előkelő családfának örvendő teremőrhöz. Bea ugyan lebeszélte, ő tudja mi okból, Palika támogatta, mi több, ki is tanította, hogyan bánjon az őseivel.

– Először is kiöltözöl. Én tudom, hogy szegények vagytok, de egy ünneplőd csak akad, vagy ha mégsem, kölcsönözz, különben másodszor már szóba se állnak veled, barátom.

– Megoldjuk.

– A virág minden vizitnél kötelező, ugyanígy a bók, szerénység, etikett…

– Etikett? De hát ki törődik ma már az ilyen múzeumi izékkel?

– Ők törődnek, továbbá az sem ártana, ha bevágnál néhány latin aranyköpést, ami szerintük az igazi műveltség alfája és ómegája.

– Hűha, inkább maradnék! – párolgott el Peti kedve az ismerkedéstől. – Az egészet úgyis csak Bea miatt vállaltam volna, mert mi ketten… Szóval együtt járunk, neked magyarázzam, és az lenne a normális, ha a szüleitek is megismernek. De ha már maga Bea is ellenzi, halasszuk el a találkozást máskorra.

– Kérlek! Ha nektek nem sürgős, nekem még úgyse, de ne felejtsd: ezúttal maga apám akarja, és amit ő kíván, azt tiszteletben illik tartani.

– Akkor essünk túl rajta – sóhajtotta Petike, és legszebb ünneplőjében látogatta meg a tiszteletreméltó teremőrt.

Este hat óra volt, Vécsey úr fogadásának időpontja. Nem volt sok barátja, de annál hűségesebbek, akik rendszeresen eljártak a teremőrhöz teázni, utána kártyáztak, nosztalgiáztak a régi szép időkről természetesen.

– Zavarok? – kopogott be illedelmesen a magas kétszárnyú ajtón Palika. – Elhoztam a barátom, tudod, azt a fiút, akinek megmutattuk az estikét.

– Milyen estikét? Ja! Kerülj beljebb, kisfiam! Soós Péter – mutatta be nejének Vécsey úr a tinédzsert. – Bea és Pali egyik barátja.

A fiú alig észrevehetően meghajolt, és átadott egy csokor virágot az asszonynak.

– Ni csak, milyen figyelmes fiatalember! Palika, tedd vízbe, kérlek, a virágot, te Beácska meg kínáld meg a barátod egy csésze teával! Vagy inkább forró csokit szeretnél.

– Csokit, ha szabadna.

Péter élvezettel kanalazta a folyékony, illatos csokoládét, miközben – apja kifejezett kérésére – alaposan feltérképezte a terepet. Kezdte a „kastély” hervatag, de még mindig mutatós hölgyével. Fekete, csipkével díszített ruha, fekete nyaklánc, haj, szem. Elég komor szín, talán gyászol valakit. A házigazda sötétkék öltönyben pompázott, és ugyanilyen kék volt a szeme is. Akár a Beáé, illetve fordítva. Orra hosszú, hegyes, szája keményvonalú. Nézzük a társalgót! Hogy miért érdekelte mindez a derék lábtyűművészt ennyire? Rejtély. Talán túl sok Sherlock Holmes-filmet nézett újabban. A szalonban intarziás diófa bútorok sorakoztak. Valamennyi ódivatú és összevissza karcolták a hosszú évek folyamán. A falon festmények, egyik-másik annyira sötét, hogy találgatni kellett, mi a túrót is ábrázol. Egy sarokban teljes páncélruha sötétlett, mellette karabély, kard, mordályok. Látszik, hogy műértő, sőt, -gyűjtő is a muzeológus úr.

– Ízlik a csokoládé? – villantotta Petire fogsorát a hajdani szépasszony. – Palika, nagyon nehezedre esne, ha nem szürcsölnél?

– Bocsánat!

– Te hol, mit tanulsz jelenleg? – puhatolódzott a teremőr.

– Szakközépiskolás vagyok a Dózsában. Számítástechnikus leszek, dio volente: ha isten is úgy akarja.

– Szép szakma. Mit mondtál?

– Deo volente.

– Te tudsz latinul? – nézett nagyot a teremőr.

– Egy kicsit, igazából még csak tanulok.

– Látod, fiacskám? Mindig mondtam neked, hogy a latin és görög nyelv minden tudás alfája. Holnaptól együtt fogtok tanulni.

– De apa, angolul már tanulok. Minek oda latin is?

– Quod dixi, dixi[i]: rád nagy feladat vár még, gyermekem. Vissza kell szerezned a Vécsey-ház patináját, hírnevét. Ehhez azonban akarni kell, akarni és tanulni. Nekem sajnos nem sikerült, hála Rákosinak és Kádárnak. De belőled még vitéz is lehet, igen, igen, vitéz is, mint amilyen a dédid volt.

– Az lesz, ne izgulj! – nyugtatta meg a Vécsei-ház fekete ruhás úrnője. – Te minek tanulsz, ha végeztél? – kérdezte kegyes leereszkedéssel Petitől.

– Dolgozni fogok. Hiába, kell a pénz: curia pauperibus clausa est, dat census honores. Magyarul: zárva a tanácsház a szegénynek, mert csak a vagyon szerez tisztséget. (Ovidius: Amores)

A teremőr elkomorult.

– Ránk gondolsz? Honnan tudod, hogy nekünk van? Dolgozni kell, fiacskám, mellesleg hitel is van a világon. A te szüleid mit dolgoznak?

– Anyám meghalt. Apám cipész, Vécsey úr.

A teremőr jókedve egy pillanat alatt elillant. Azontúl mintha megfagyott volna közöttük a levegő. Szerencsére csengettek, megjöttek a barátok.

– Nem értem, mitől savanyodott be apukám? – ráncolta össze homlokát a szemüveges gimnazista. – Pedig az a trükk a latinnal egész jól sikerült. Nem is tudom, hogy tudtál bevágni ennyi mondást latinul. És mégis! Valami nagyon idegesíthette, mert a végén szinte téged is kiszúrt a szobából. Bea, te érted ezt?

A kishugi szomorúan bólintott, s végre megértette Péter is, miért ódzkodott Beácska bemutatni őt az apjának.

– Széna vagy szalma? – érdeklődött otthon a kiscipész.

Petike elmesélte, mit látott, tapasztalt a titokzatos „kastélyban”.

– Bonyolult ügy. Szerintem az öreg sem teljesen normális. Apa és fiú. Találnak, és aki itt a legrövidebbet húzná, az csakis te lehetsz.

– Meg a Bea, úgy sejtem – fogta el a fiú szívét a szorongás.

– Talán. Mindenesetre valami azt súgja, az igazi problémák még csak ezután kezdődnek.

Egyelőre azonban semmi külső vagy belső tényező nem zavarta a baráti trió köreit. Egy mindenkiért, mindenki egyért! – vallották, és ők valóban eszerint is éltek.

Egyszer, úgy érettségi előtt pár héttel, azzal állt elő Palika, hogy feltalált egy tuti fogyószert.

– Mióta foglalkozol te effélével, bátyuskám? – érdeklődött a kishugi.

– Nem mindegy? Feltaláltam, és kész.

– És a szellemek, aura, csillagjóslás? – bazsalygott Petike. – Ezekben már nem hiszel?

– Ugyan, betűleves! A jövő az orvosoké, csak még sokan nem tudják. Nézzétek! – húzott elő a zsebéből egy orvosságosüveget. – Ebben van a mi tőkénk.

– Állj meg, zsenikém! – rémüldözött Soós Peti. – Ha te ezt itt megiszod, lehet, hogy nemcsak tőkéd, de jövőd sem lesz utána, és akkor ki váltja valóra édesapád álmait?

A figyelmeztetés hatott. A fiú egy pillanatra megtorpant.

– Hát én, és pont ezzel, barátom – tette túl magát barátai aggodalmán. – Kérlek, ne aggódj! Tök ártalmatlan szer, amolyan étvágycsökkentő, amit néhány macskán ki is próbáltam már – hörpintett egyet a sárgászöld elixírből. – Fincsi. Kicsit túlédesítettem, de…

Elsápadt, büff-böff, s már szaladt is a mosdóba. Aznap sem nem ivott, se nem evett, másnap is csak alig-alig, hogy aztán harmadnap éhes farkasként essen az ételnek.

– Kíváncsi vagyok, milyen találmánnyal rukkolsz ki legközelebb – derült rajta Petike. – Azt tudjuk, hogy egyetemre mész, prókátor leszel vagy micsoda, de vajon érdekel-e is?

– Téged érdekel a számítástechnika?

– Persze, nagyon is, ezért választottam ilyen szakmát magamnak.

– Engem nem. Engem hidegen hagynak, sőt, utálom az ügyvédeket, politikusokat, tévét, számítógépet. Néha még saját magamat is – révedt Palika üres tekintettel a semmibe.

– Miért nem írsz? Ez az! – ütött a homlokára Soós Peti. – Ekkora fantáziával akár író is lehetnél. Sci-fi író például.

– Bolond vagy, mert én nem? Van fogalmad arról, mivel jár kiadni akár egyetlen regényt is manapság?

– Nincs.

– Nekem sem volt, amíg nem beszéltem egyszer egy íróval. Beszélj te is, és megtudod.

 – Hát… Most mit mondjak? Ilyen hittel aligha lesz belőled lovag vagy vitéz Vécsey.

– És? Ez miért kell engem izgasson, amikor én csak az apám miatt…

– Aha, alakul! Most már kezdem sejteni, mi hiányzik neked, Vécsey.

– Csakugyan, mert nekem dunsztom sincs, a fenébe. Én csak azt érzem, hogy valami nagyon nem klappol ebben a rohadt világban.

Érettségi után csodálatos nyarat töltöttek el hármasban. Diszkó, strand, mozi, kirándulás a Bükk hegységben. Mintha érezték volna, hogy ezzel lezárul életük egyik, talán legszebb korszaka. Aztán, nos igen, elérkezett a válás perce is. Palika jogra, Bea közgazdasági egyetemre iratkozott, míg Peti maradt ugyanabban a városban – a cipészmester legnagyobb örömére.

 

Folytatása következik…

 

___________________________________________________

[i] Amit mondtam, megmondtam. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Paul Klee)

Bene Zoltán: Áramszünet (részlet)

XXVI. fejezet

Egyedül

 

Fölültem, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Kegyetlenül fájt a fejem. A macska végigszaglászta a lábamat, aztán odébb állt. Kinyújtottam felé a kezem, erre még messzebbre húzódott. Leült, figyelt. Átkutattam a hátizsákot. Pulóver, bicska, ing, egy pár zokni és egy kulacs, tele vízzel. Ennyi volt a tartalma. Ittam pár kortyot. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy arcomat cirógassa a föl-föltámadó szellő és a napsugár. Idilli is lehetett volna ez az állapot, ha nem lettem volna olyan végtelenül magányos, mint még soha. Jóllehet életem nagy részében egyedül éltem, így gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a társtalanságról, Kíra hiánya egészen más volt, mint bárki másé. Elfogadhatatlan. Megszokhatatlan. Olyan éles fájdalommal hasított belém a veszteség, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogni kezdtem.
Talán órákig is eltartott, míg elapadtak a könnyeim, talán csak percekig. A macska addigra eltűnt.
− Mi a picsát csináljak? – kérdeztem fennhangon.
Nem vihettek messzire a pincétől, morfondíroztam. Visszaólálkodom, kikémlelem őket. Hátha sikerül megszöktetni Kírát… Mindenekelőtt azonban keresnem kell egy kuckót, ahol meghúzódhatok.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy egy ligetben hagytak magamra. Pár perc séta után fölismertem a környéket. Úgy hat-hét kilométerre lehettem a pincétől, ami az Áramszünet előtt nem számított távolságnak, az új világunk azonban sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a régi. Néhány kilométer annyit jelentett, mint korábban ezer. Járőrözés közben nem egyszer jártam már azon a tájékon, ahová kilöktek. Néhány kisebb-nagyobb facsoporton kívül mindenütt csak a pusztát és az elvadult szántóföldeket láttam, néhol elhagyott épületegyütteseket, amelyekben akár emberek is élhettek.
− Nem túl biztonságos vidék – szűrtem a fogaim között. Különös módon pár pillanatig úgy hittem, ennek az adott körülmények között is van jelentősége. Talán valami ősi, elemi ösztön hatására rövid ideig bíztam abban, hogy hamarosan viszontlátom Kírát és lesz értelme folytatni az életet.
Nemsokára azonban elmúlt a bizakodás. Elpárolgott belőlem, akár vízcsöpp a napsütötte asztallapról. Elgyengültem. Az utolsó fa is elmaradt mögöttem. Előttem, ameddig a szem ellát, kies pusztaság húzódott. Az jutott eszembe, ami hajdan Marcus Aureliusnak, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság feküdt. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről, gondoltam, már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csapott le tőlem nem messze, a fűben bóklászó kicsike, prémes állat megejtő hangon sivított, ahogy a karmok a bőre alá hatoltak. Gyorsan gyilkolt a ragadozó, már emelkedett ismét, az aprócska emlős ernyedten csüngött alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóváltam a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpantam, leereszkedtem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogattam magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leültem, kinyújtottam a lábamat, levettem a hátizsákot. Elhevertem, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámultam a felhőket az égen. Hárman voltak, két nagy, kövér asszonyság a Monarchia idejéből és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapadt rám, a habos ruhakölteményekből kicsordult a háj és kilógott a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillant a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezdett egy tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallottam a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltöttem volna. Tudtam, hogy Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (vényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadtunk össze az Áramszünet előtt. És utána is. Lehunytam a szemem, enyhe émelygés bizsergette a torkom, valahol a bárzsingom tájékán nedvek szivárogtak keresztül szöveteken, összeszorított szemhéjamra rovar telepedett, mohón hörpölte a szemöldökömben fönnakadt verejtéket. Mozdulatlan maradtam. Ha erre járna, kétségtelenül oldalba vizelne egy kóbor eb, gondoltam; ha aranysakál, megkóstolna, hátha már nem élek. Pedig az még odébb van. Nem sokkal, de még odébb.
Ezek jártak a fejemben. Nem hagytam, ellenálltam. Fölálltam, mentem tovább. Órákig gyalogoltam kelet felé. Több ligeten haladtam át. Szürreálisan beeső fény nyelt magába, ahogy visszaléptem a fák közé. A törzseken moha, a kéreg barázdáiban élőlények serege. Többnyire siettek. Néhány hernyó jelentette a kivételt, ők komótosan araszoltak fölfelé. Vagy lefelé, késztetéseik szerint. Eredeti gondolatokra törekedtem, de csak a számtalan közhely egyike keringett bennem: én is ilyen araszoló hernyó vagyok, lefelé vonszolom magam, a gyökerek közé, a föld alá. Humusszá olvadnak a sejtjeim nemsokára. A lét és a semmi határán lebegek majd. Talán egy-két hét még, ami hátra lehet, gondoltam, többet úgyse bírok egyedül. Nem fájt semmim, csak zsibongott mindenem. Nem vagyok beteg, gondoltam, csak haldoklom – amennyiben az a haldoklás, midőn az ember közel érzi a halált. Mostantól fogva lassan mozgok, határoztam el, hiszen immár gyönge vagyok. Ha itt lenne Kíra, nem tudnék mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra elmúltak belőlem a vágyak, a nedvek belémsavanyodtak. A zsibongás, a gyengeség, a lelki kínlódás lassan majd testi fájdalommá alakulnak. De még nem most, még nem itt, a fák között, a földből előtüremkedő gyökerek kígyóin bukdácsolva, a beeső fény pászmáival a testemen.
− Örülök, hogy nem vagy itt, Kíra, nem látsz, nem érzed a szagom, a pórusaimból áradó pusztulás szagát. Örülj te is ennek. Remélem, örülsz… – motyogtam.
Napokig, hetekig éltem félőrülten, letargiában. Egy évtizedekkel korábban összedőlt vályogtanyában húztam meg magamat, négy, legfeljebb öt kilométerre a pincétől. A tanya udvarán találtam egy félig betemetett kutat, az egykori fészerben kötelet és vödröt. Ha nem is a legkellemesebb zamatú, de iható vizem volt.
Beköltözésem másnapján a tanya belső szobájában, keskeny kanapén egy mumifikálódott holttestre bukkantam. Nő lehetett, és egy hegedűt ölelt magához. Sokáig csak ültem mellette egy sámlin, figyeltem a tetemet. Biztosra vettem, hogy az egykori hegedűslány az, akivel Tibi tanyáján ismerkedtem meg egy másik életben, amikor a tanya még búvóhely volt és nem rémálom. Végül rongyos pokrócokba csavartam és eltemettem. Jó mélyre ástam el. Többet nem tehetek érte. Sem magamért. Ahogy ott álltam a sírhant mellett, kegyelmet éreztem. Azt hiszem.
Három vagy négy alkalommal is láttam a távolban járőröző Tigriseket. Nem tagadom, minden este sírtam. Nem tagadom, képtelen voltam épkézláb tervet kieszelni. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek, hogy társakat keressek, és szövetségesekkel térjek vissza. Biztos voltam abban, hogy minden létező embercsoport legföljebb nyomorult, erőszakos banda, vagy még annál is rosszabb, minden emberi mivoltából kivetkőzött, kíméletlen horda… Éjjelenként zaklatott álmok látogattak. (…)

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

(A regény a Kortárs Kiadónál jelent meg.)

 

A Gyöngyben (Káró és Emi és –)

 

A Gyöngyben

A hátsó lépcsőn távozó alak körül bonyolódó sokadik részlet sem bizonyult perdöntőnek. Hatszögletű alapformába sorolható, egyes szakkönyvek alapján végtelenül változatos, határozott kontúrú hópelyhek pilinkéltek, egyikük, a végleges álmatlanságába sokadszorra beletörődő, ennek ezúttal is hangot adó, ablakában folyton a kitömött kandúrját simogató Rezike így mondta, vaskorlátra akadtak, beleálltak a közel két méteres férfi fülig hajtott sötét kabátjába, lehetőséget nyújtva a csodás pelyhek fölött érzett örömre, illetve alkalmat a lefelé cammogó óriásnak, hogy különösebb feltűnés nélkül rejtegesse arcát. Azt az arcot, amelyik Stefánia szerint erősen borostás, nem pedig óriástartozék. Magasnak magas, valóban, de hogy óriás? Nem érti, kiről beszél Rezike; egyértelmű: a rég eltűnt kapitány tett kimerítő látogatást szeretőjénél, a harmadik emeleti szobájában gubbasztó Vilmánál, akit mégsem vitt magával, hiába reméli évek óta. Mondja ezt az a múlt századi sminkjére kényesen ügyelő Stefánia, aki folyton, még abban a néhány másodpercnyi szünetben is grimaszol, amikor Rezike éppen nem láthatja, és bár sejthető, ezzel társa megbízhatatlan elbeszélői pozíciójára céloz, vagy javíthatatlan hóbortosságra, ugyanakkor arcán az ultramarin szintén gunyoros maszkra kész, amint befejezi saját mondókáját. Nagyra becsült Barátnéi úgy gondolják, igazít bordó selyemsálján kiszámíthatatlanul Ágoston úr, a kora reggel megfigyelt férfi a rendszeres, évi ellenőrzésre kirendelt, megkésett kéményseprő volt. Vasgolyót ejt kürtőkbe, felszálló kormot vár. Ki ne látott volna már ilyet. Sötétben érkezhetett, esetleg dohányzott, az óráját vizslatta, tovább maradt, hiszen nagyszerű kilátás nyílik odafentről. Dolga végeztével a tűzlépcsőn hagyta el a szállót.
Sértődötten méregettek valamit. Elenyésző ujjait fehér kesztyűiben Rezike. Stefánia az épület fölött széledő felhőkben keresett elégtételt. Ágoston úr üres szipkáját forgatta.
Mit óhajtanak?, Káró gyanakodva figyelte őket. Hova vezet a beszélgetés, kihez? Remélte, nem hozzá, mindazonáltal, ha őszinte akar lenni, ezzel máris elkésett. Megint csak őt találták meg. Húsz perce volna még kezdésig; szereti háborítatlanul meginni a kávéját, elszívni egy cigarettát, legutóbbi könyvélménye következményeként létbevetettségére ráismerni, rögtön feledni is azt, sóhajtásnyit szorongani, téveszméit végül lustán kinevetni, egyszóval: ébredezni; nem hinné, hogy túl sokat kér. Van ideje, persze, válaszolta, amikor közrefogták. Most nem szól egy szót sem, figyelmesen bólogat, várva a kompánia további beszámolóját, akik viszont tanácstalanul hallgatnak.
Kérdésére, mit akarnak ezzel a korai óriással vagy nem-óriással a tudtára adni, meglepő összhang kerekedik hármójuk közt. Éppen ez az, nem akarnak tőle semmit. A valódi kérdés tulajdonképpen az, ki az idegen, mit ólálkodik, mi keresnivalója a Gyöngyben? Nincs üres szoba. Itt mindenki ismer mindenkit. Szükséges valamitől tartaniuk, ha a férfi kiléte a korábbiakban vázolt színes lehetőségek egyikének sem felelne meg. Mi van akkor, ha mindhárman tévednek?, ezzel veszi kezdetét a Káró által már jól ismert, izgatott licit. Ha sem nem óriás, sem nem kapitány, még csak nem is kéményseprőről van szó, lehet, egy kukkoló, netalántán kéjgyilkos érkezett kiszemelni és széttörni száraz testüket. Nap mint nap hallani hasonló történetekről a tévében és a rádióban, vagy olvasni azon a világhálón. Nem vitás, farkasért kiáltó helyzet: fenevad keveredne báránykák közé. Még az sem biztos, nem történt-e éjjel valami végzetes; ezt neki, Kárónak kell haladéktalanul kiderítenie; járja végig a szobákat most! Kezdje náluk, mert ki tudja, amíg cihelődtek, majd az ebédlőben kakaóztak és reggeliztek, szokásos könnyű sétájukra indultak, a hátsó lépcsőn visszatérhetett a szörny; és azt meg aztán igazán mindenki tudja, milyen könnyű ezeket az ablakokat befeszíteni. Ne aggódjon Káró, a biztonság kedvéért vele tartanak.
Báránykák, mi?, mélázott Káró, műanyag poharát a benne lötyögő kávéval és csikkel együtt a fasor kijáratánál árválkodó szemetes kosárba dobta.
A terméskövekből rakott, latyakos, kerti ösvényt választották, vagyis számos út közül a legrövidebbet a műrózsákkal tűzdelt főbejáratig. Összecsukott, fekete szálkaernyőik és hajdani bundáikba feledkezett ízületeik azonos hangon reccsentek.  Hogy az egyszerre biccentő és ásító éjszakai portás mozdulatai melyiküknek vagy minek szóltak, számításba vehető; aligha váratlan, valószínű, álombéli alakoknak tűntek, vagy észre sem vette őket. Ami bizonyos, a váltás ma is késik a magyarázattal, Sebők, a nappalos sehol.   Belesve az egykor ízlésesen kitapétázott hallból az ebédlőbe, mint ilyenkor rendesen, alig találni lakót. Sokan még alszanak. Viola kap szemérmesen maga elé egy rejtvényújságot. Tóbiás különböző animációs csatornák közt váltogat, az újonnan érkező társaságtól nem zavartatja magát, ahogy Özvegyné sem, pasziánszozik, fölnéz az asztal másik végén ülőre, akit nem ismer meg Káró, mert a köszöntésre nem fordul hátra. Senki sehol a személyzetből. A svédasztalon hagyott teás- és kávéskancsók némelyikéből gőzkígyók szabadulnak.
Kinél kezdjük?, kérdezi a lépcsőházba érve. Nálam, úgyis az elsőn lakom. Így aztán Ágoston úr szobája felé tartanak: elöl Káró, utána az esernyőjét a kályha mellől piszkavasra cserélő Ágoston úr, legvégül az egymásba kapaszkodó dámák.
Háromra, mondja Ágoston úr; ugyan nincs az a három, amit addig nyújthatnának, míg a zsebéből kibányászott karikáról kikeresi a szobáját nyitó, megfelelő kulcsot, azt a zárba remegi, és romra, ha nem is rúgja be az ajtót, azért szabályosan belöki, félig, utat engedve a sóhajtozó és plafont bámuló Kárónak. Stefánia szóvá teszi, nem hinné, hogy egy akkora ember ott cirkálna, vagy onnan lógna. Amennyiben ez amolyan nyegle viselkedés Káró részéről, kéri, mellőzze, változtasson rajta, mert ilyen vészterhes időben nem szívesen jelentené az igazgatónak az ő, hogy is hívják, passzív-agresszív hozzáállását, melyről jól tudja, Kárótól amúgy teljes mértékben idegen, ezért is szeretik őt itt annyian.
Belátva vereségét Káró a legaprólékosabb vizsgálatnak vetette alá a szobát. Lépésről lépésre haladt, mindent, amit csak lehet, ellenőrzött, a függönyök mögötti, nem egészen harminc centis, az ágy alatti, közel tizenöt centis zugokat beleértve. Be-bedugta kezét, lássák, nem viccel. Majd a fürdőszobában rátörő veszélyérzettől és kíváncsiságtól megvadultan, a lehető leggyorsabban rántja félre a zuhanyzófüggönyt. Sehol egy óriás.
A szekrény!, figyelmeztették az ajtóban téblábolva. Ott is csak Ágoston úr két váltás öltönye, sálak, kendők, néhány cirádás ing csüggedt, a szekrény aljában, kibokszolt cipőkben sámfa rúgói hajladoztak. A fehérneműs fiókot nem akarta indokolatlanul bolygatni.
Tiszta, a helyzetre illő szót filmekből kölcsönözte, kész volt elbizonytalanodni, az öregek vajon megértik-e, vagy másik után kell kutatnia; azok bólintottak, és a gondosan vetett ágy szélére helyezkedtek. Ágoston úr ellenőrizte az ablakot, biztosan zárt. Köszönöm, nagy kő esett le a szívemről, mondta.  Nem tesz semmit, felelte Káró, mehetünk a következőbe? Várjon, kérem. Azzal az ágy melletti komódból kivett egy laposüveget. Amikor Rezike és Stefánia elhárította, Káró pedig meggyőzően ingatta a fejét, egyszerűen belehúzott. Leült az egyetlen székre. Van itt valami, kezdte.
Rezike és Stefánia előbújt bundájából, szájukba fekete cukorkát dugaszoltak.
Tudja, terveztem még néhány utazást, szólt Ágoston úr, nem gondoltam, hogy a Gyöngyben halok meg.
Félbe akarta szakítani, hiszen nincs itt semmilyen óriás, nem bántja senki, és még vagy három-négy ellenérvet tudott volna azonnal sorolni, melyek legvégén hamisan csengő örök élet ígérkezne. Káró mégsem úszhatta meg ma ennyivel.
Hallgasson ide, fiam. Valami láthatatlan, ugyanakkor néha nagyon is kézzelfogható anyag sűrűsödik idebent. Néha, amikor ki tudom tapintani a bordáim alatt, néha máshol, úgy érzem, egy gombolyag. Épp olyan. Ahogy időről időre eltűnik és felbukkan, tekeri maga köré mindenfelől és mindenhol azt a láthatatlan szálat, egyre nő, és amikor már fölhajtott bennem minden föllelhetőt, akkor végem lesz. Nyugodjon meg, nincs semmi baj. Így kell lennie. Azt akartam, hogy tudja.
Ágoston úr azt szeretné ezzel mondani, mondaná Rezike, azonban Stefániánál tovább nem juthat: Drágaságom, ne feledd, te vidéken és általánosban tanítottál biológiát.
És földrajzot, egészíti ki gyanútlanul a másik.
Jó-jó, és földrajzot, engedi Stefánia, most hagyjuk a tudományod, hadd beszéljen Ágoston úr; te később jössz.
Egyelőre ennyi. Mehetünk.
Biztos? Később talán már nem lesz rá idő.
Annyi biztosan lesz.
Miről beszélnek?, szédelgett Káró az ajtó felé. Miért mondta el ezt? Látta orvos? Szed gyógyszert? Az ő korában marokszám eszik. Sem a szobában, sem a fürdőben nem látott. Egyáltalán arról beszélt? Vagy ez valami morbid vicc, amit nem érthet? Nála semmi nem biztos. Fölocsúdni sem bírt, máris Rezike első emeleti szobájában áll. Amennyiben lett is volna valami vagy valaki odabent, anélkül surranhatott volna ki a nyitott ablakon, hogy észre veszi. Nem a csupasz hátú perzsa, Vili, még csak nem is a falon függő tárgyak térítették el gondolatait, egyszerűen képtelen volt az elhangzottaktól szabadulni. A rutinos lépcsőfordulóban ücsörgő Panama Lajosról legalább annyira nem vett tudomást, mint a folyosón kedvenc csendéletének reprodukcióját bámuló Annáról. Személyes szimpátián innen és túl, Ágoston úr vallomásának eredményeként Káróban konok útvesztők nyíltak.
Mutattam már? Sulykoló, az első udvarlómtól kaptam, Jancsitól. Gyönyörű, magas ember volt ő is, komoly szándékokkal: el akart venni. Anyám is, apám is szerette, adtak örömmel. Jegyben jártunk. Később azt állították, emberi mulasztás történt, észrevette?, mindig azt állítják.
Rezike, szólt Stefánia, eltérsz a tárgytól.
Igaz is, házigazdájuk szórakozott arca megváltozott.
A jégveremmé hűlt szobának behúzta az ablakát, hellyel kínálta őket. Egyáltalán nem foglalkoztatta, benéznek-e a fürdőbe vagy az ágya alá. Kárónak az is feltűnt, a mellette álló asztalon sorakozó, szokatlan alakú parfümös üvegcsék határolta atlaszban Szovjetunió és Csehszlovákia és Jugoszlávia olvasható. Nem árt gyakorolni, érvelt Rezike, akár a nyári szünetben rajtakapott, már a következő évi tananyagot magoló diák.
Szeret utazni?
Eddig nem jártam sehol, ismerte el Káró, azt hiszem, szeretnék.   Nagyon helyes, bólintott Rezike. Roppant fiatal még, tegye, amíg teheti. Érdemes elmenni a világ végéig. Természetesen nem valami peremről beszélek, ahonnan aláhull az ember; mindenkinek megvan a helye, ahová többé nem találhat vissza. Ezt, amikor odaér, nem gyanítja. Könnyen hiheti, alkalom adtán újra ellátogat ide, azonban nem így van, most már tudom. Furcsán hangozhat tőlem, a tudomány emberétől, igen, de kérem, higgyen nekem. Csak egyszer mutatkozik az életben. Az enyém Olaszország egy déli pontjára került. Azóta abban a gyümölcsösben bolyongok, mert ne gondolja, hogy következmények nélkül kereshettem fel. Éveket szántam a felkutatására, sokáig minden szünetben elutaztam Olaszországba; az összes hozzáférhető térképet beszereztem, a legrészletesebbeket. Heteken át gyalogoltam más és más, különböző útvonalakon. Nem volt olyan feltüntetett ösvény, ahol ne jártam volna, és mégsem sikerült a közelébe férkőznöm. Ezzel együtt sem bántam. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, beleőrülök, talán soha nem is létezett, nem jártam ott, csak kitaláltam, álmodtam, bebeszélem, aztán mindig történt valami, ami az igazamról győzködött. Némelyik környék beállítása egyezéseket mutatott. Szélből rejtőző-bomló illata, miközben pont egy mezőn kelek át, dombok alkonyati helyzete, hálózsákból megfigyelt égbolt, szakasztott másának részletei, ezek mind eszembe juttatták. Azt hiszem, egyelőre ezt szerettem volna elmondani, fejezi be Rezike.   Kárót meglepné, ha ezek után bármin meglepődne. Mosolyát takarva, tanácstalanként vakarássza állát.
Mindjárt megérti, miért gyűltünk ma össze, mondja színpadiasan Stefánia saját, makulátlan rend és pézsma uralta vackában.
Nem az óriás miatt?, kérdezi Káró a lehető legártatlanabb arcával kiegészülő, azonos szándékú hangján.
Dehogynem. Legalább olyan fontos, kapcsolódó kérdés. A végével kezdtük. Talán ettől kissé összezavarodott. Érthető volna. Valójában a világainkról van szó, azok határáról. Helyekről, amelyek körül anélkül járnak végérvényesen a gondolataink, hogy valaha visszatalálhatnánk. Rezikéjét már ismeri. Ágoston úr nem volt olyan szerencsés, hogy egy fügeligetben érjen oda. Ő az egykori Szovjetunióban látta meg a sajátját egy lezárt, lakatlan téli városban.
Mindkettejükkel történt valami ezeken a helyszíneken, amiről kitartóan hallgatnak. Ne rója fel nekik, kérem, nem tudnak róla beszélni. Öröm, rettenet, apátia, bármi hangtalanná válhat.
Az én esetem kicsit más, ugyanis nem konkrét földrajzi helyhez, hanem személyhez kötődik, egy férfiban találtam rá. Azzal, hogy azt mondom, benne éltem, tudom, nem mondok semmit. Ha úgy folytatom, naphosszat a gondolatai, mondatai szakadékjába bámultam, akkor sem. A szakadék mélyén saját halálomat láttam ismétlődni. Még mindig semmi. Képtelen voltam behunyni a szemem. Végül megszöktem. Ugyan nem szökésnek terveztem, naiv voltam. Leugrottam egy hídról. Hogy hol, melyik hídon és melyik folyónál történt, nem tudom biztosan. Egy németországi klinikán tértem magamhoz, akkor már két hete eszméletlenül feküdtem. Csont és bőr és seb és zúzódás maradéka. Hónapokig nem tudtam, utána pedig alig mertem elhagyni a kórházi szobám. Sokáig rettegtem, hogy megtalál.
Az összes porcikája az agyamba égett, de az a legfurcsább, évtizedekkel később azon kaptam magam, ha szembe jönne az utcán, talán már nem ismernék rá. Álmaimban néha maszkot visel, vagy egyszerűen túl sötét van. Olykor csak a lihegését hallom, néha a beszédét, azokkal a kifürkészhetetlen hangsúlyaival. Van, amikor egyáltalán nem jön elő, van, amikor nem jön elő azonnal, érzem, valahonnan les. Húzza az időt, szeret megvárakoztatni. Én meg várom, hogy belekezdjen: nyugodtan sikoltozzak.
Ez volna az a bizonyos csönd, annak rám eső részének természete. Én ezt ismerem.
Szeretnénk, ha tudná, akit reggel láttunk, valójában nem hozzánk jött, hanem magát keresi, Káró. Ugyanis olyan volt, mint maga; váratlanul az ön pofiját öltötte fel. Szerepe egyelőre nyitott, rendezetlen, kusza. Akár az árnyéka, kétségtelen, a nyomában van. Azonban az árnyékával szemben kerülőutakon, esetleg maga előtt jár. Ki tudja, honnan jön? Azt sem tudom, hogy lehetséges. Legyen éber, abból nem lehet baj. Keresse vagy meneküljön, mindegy; azt hiszem, a találkozásuk előbb-utóbb elkerülhetetlen.
Káró tévedett, a hallottak nem csak meglepték, letaglózták. Szája kiszáradt, száraz nyelvével száraz ajkait igyekezne benedvesíteni, nem sok sikerrel. Kerüli a pillantásukat, inkább az ablakon választja. Ami itt megy, az közönséges agyrém.
Ágoston úr mellé lépet, amennyire bírta, megszorította vállát. Rezike szedelőzködött:
Mi lesz Vilmával?
Mi lenne?, értetlenkedett Stefánia.
Meglátogatjuk? Vár minket.
Tud várni az a vén kurva. Most ha megbocsájtotok, Kedveseim, szeretném a tízórai pártira rendbe hozni a sminkem. Káró, magát már biztos hiányolják, siessen!, azzal kitessékelt mindenkit.