Címke: próza

A szerelem nyara

Azt az egyet meg kell hagyni, nem sajnálták tőle a pisztáciát. A mogorva, verejtékező árus úgy belecsapta a gombócot a rozoga tölcsérbe, hogy Ilon csodálkozott, amiért nem robbant szét az egész. Nyilván majd az ő kezében fog. Nem lepné meg. Habár Rozi azt mondta, itt mérik a legjobb fagyit az egész déli parton, még valami érmet is nyert, volt róla cikk a Nők Lapjában. Hát legyen is jó, ha már eddig eljött érte. Az ingyenes strand, ahonnét átcaplatott ide, csaknem egy kilométerre volt, a szállásuk meg legalább két és félre. Közelebb nem kaptak semmit. SZOT üdülőről természetesen nem is álmodhattak, de még vállalatiról sem, pedig azokba Rozi kollégái mind kaptak beutalót. Úgy látszik, nem felejtenek olyan könnyen. Vagy csak egyszerűen Rozi nem fekszik jól valakinél odafönt.

Lánya egyik barátjának víkendházát kapták meg néhány napra. A fiatalember teherautó sofőr volt, tele volt munkával. Egyáltalán, honnan ismer a Rozi teherautósofőröket? Mikor Ilon meglátta a földbe süllyesztett, derékig érő, dohos vityillót, majdnem visszafordult a nehéz bőrönddel az állomás felé. Őt csak ne ássa el senki, még a tulajdon lánya se, volt ő már eleget a föld alatt negyvennégyben.

Szívesen megkóstolta volna már a díjnyertes fagyit, de még nem fizette ki. A blokkal a kezében be kellett állnia egy új sorba a pénztárhoz, ami nem látszott mozogni. Ilon kinézett a fülledt, levegőtlen bolt ablakán. A Balaton legalább a régi, hálásnak kéne lennie Rozinak, amiért elhozta. A háború előtt, azon az utolsó nyáron volt itt utoljára. Akkor persze még nem volt ekkora tumultus, amerre csak nézett, fák és víz, néhány mólón üldögélő horgászt leszámítva egy lelket se látott órákig. Aztán Kádár odavetette a Balcsit a munkásosztálynak engesztelő ajándékként, hogy cserébe “életük pórázát tartsa”. Ilyenkor szól mindig Rozi, hogy ő is szereti Babitsot, de a mama inkább ne politizáljon, és a ház miatt se morogjon, mikor a mama ragaszkodott annyira Lelléhez, ő tudott volna teraszos házat Zamárdiban.

De ha egyszer itt andalogtak Imrével a korzón és nem Zamárdiban! Imre itt kérte meg a kezét. Látja is félszeg mosolyát a stégen, milyen gebe volt, vasággyal húsz kiló, de a szeme hogy csillogott… mint a fények a tavon. Ahogy az övé is; egyek voltak a vízzel. A hülye is igent mondott volna.

Valami hideg cseppent Ilon kezére.  A fenébe, olvad a pisztácia. A gömb kifelé kunkorodott az egyik szélén, annak kezdett olvadni a vége. Megfordította, a másik oldalán világoszöld csík szaladt le a tölcsér szélén. Körbe kéne nyalni. Szétnézett. Maga előtt csak napbarnított vagy pirosra sült hátakat látott. Addig jó, míg a hátukat látja. De mögötte is felgyűlt a sor, nem lesett hátra, de hallotta a német szavakat. Ő angolul tanult, de néhány szót így is megértett. Egy türelmetlenkedő “Schnell!”-nél megrándult, ettől még egy csepp hullott az ujjára.

Ha felhúzná a pisztáciacsíkon a bal kezének mutatóujját és a szájába venné, akkor vajon mi lenne? Azért csak nem szólnák meg. A fene se tudja. Csak annyit tudott, hogy egyetlen sanda pillantás tönkre tudná tenni a napját. Márpedig az lesz, ha nem vigyáz. Ezeknek ő mindig csak a mérnök úr lánya lesz, talán nem is szabadna itt lennie a parton. Attól, mert apuka és Imrus lerótta tartozását a társadalommal szemben, attól még neki lehet restanciája. Ki tudja azt kiszámolni? Végül is Imrust is hazaengedték Recskről, igaz akkor már nem volt se férj, se családfő. Talán egyedül akkor, azon a néhány októberi napon volt egy kicsit megint önmaga. Jó, hogy a megtorlást már nem érte meg. Ő bezzeg igen, ahogy ezt a szép új világot is. Helyes. Ha már egyszer odaadta érte, amije volt.

Na, csak ne nosztalgiázzon, végre moccan a sor. Jobb is, mert egy újabb patak indult el a gombócból. Az elsőt még felitta az ostya, de ez a másik sokkal vastagabb volt. Ilon fintorgott egyet. Orrba vágták a fagyit, csak úgy patakzik a zöld vére a burzsuj csökevénynek. A pisztácia kezdett felgyűlni az ujja és a tölcsér közötti mélyedésben. Egy jól irányzott nyalintás megoldana minden problémát, ehhez nem kell se mérnöknek, sem irodalomtanárnak lenni.

Nana! Torkoskodunk, elvtársnő? Nyalakodunk, cicuska? Mintha közelről suttogták volna a fülébe. Ismerős volt a hang. Lassan megfordult. Hát persze, hogy ismeri. Arra számított, hogy egy megtermett szőrös mellkasba ütközik a feje magasságában, ehelyett egy csapzott, szőke hajú kamasz bámult rá bizalmatlanul. Akkor látott utoljára ilyen pillantást, mikor a kórházi ágyban lábadozott, miután…

A fene vigye el, hát hol van ez a Rozi, amikor kéne? Ő feltalálná magát. Hisz ő él a hatvanas években, ahogy azt a múltkor volt szíves a szemébe vágni. A pimasz kölyke! De most milyen jó lenne, ha itt lenne és megnyugtatná. Akár elmondhatná megint az, amit két hete. Hogy ne féljen, Kádár már nem akarja elővenni a mamát, csak nem kell ugrálni, elég, ha ő a munkájával igent mond a rendszerre, az pedig simán megvan. Erre persze ő azt felelte, hogy neki hozhat Kádár cukrot, virágot, gyöngyöt, ha egyszer közben a lényeg, hogy “mert jól tudom, ki vagy!” A lány erre grimaszolt és csókot nyomott az arcára. Jobb is, ha inkább erre gondol most.

Rozi, Rozi.  Tegnap meg azt mondja ez a lyány, hogy mindjárt vége az évtizednek és még nem is volt szerelmes. Hogy most vagy soha. Hát hogy is lehetne szerelmes, mikor egyszer a Laci kíséri a Pipacsba, másszor meg Elek az Ifiparkba. Pedig az még a Gundelbe is elvitte egyszer. Csak reméli, hogy ezt a betonteknőt nem valamilyen “ellenszolgáltatásért” kapták a sofőrtől. Más már ezeknek a szerelem, meg minden egyéb is. Ő Kodályt és Kassákot siratja, Rozi meg valami Koltrén nevű szaxofonost. Most is inkább elment megnézni azt a beat filmet, abba a kertmoziba. Ősbemutató. Nagyon fontos alkotás lehet, ha itt mutatják be, vidéken.  Csupa csörömpölés az a beat. Pedig Rozi olyan okos lány. Hova siet úgy? Fut valami elől? A Balatont is lábujjhegyen szaladná át, ha tehetné, ahelyett, hogy megmártózna benne. Ezek a fiatalok? Ugyan már!

Felszisszent mikor egy nehéz csepp a lábujjára esett. Teljesen el fog olvadni. Elől valaki az eladónővel veszekedett, de Ilon alig hallotta. Elgémberedett a keze a hidegtől. Most már hiába nyalná, a tölcsér teljesen átázott. Mindenhol folyt, a tetején, az oldalán és az alján is. Ilon úgy érezte, ő is olvad, nagy hideg cseppek peregtek végig a hátán is, be a műszálas fürdőruha alá, és felgyűltek a medencecsontja alatti mélyedésben. Itt van, húsz év után először a Balaton partján és minden eresztékéből csöpög. Ez történt Lellén, haha. De hát így jár, aki túl mohó. Nem igaz, elvtársnő?

Valahonnan belülről zengett a jól ismert basszus, még a pálinkás leheletet is érezte. Hát most nézze meg az elvtársnő ezt a mocskot. Ki fogja ezt feltakarítani? Ilon pislogni kezdett, hirtelen nem értette, hogyan lett egyszeriben betonpadlója egy lelle-i cukrászdának. Rozi, az istenit, hol a picsában vagy? Ha sikoltani kezdene, hallanák? Vagy elnyelnék a falak? Mint abban a sugárúti pincében, ahová olyan kedélyesen elkísérték, míg Imre odavolt? Csak hogy ne unatkozzon egyedül. Akkor is folyt belőle valami.  Az elvtársnőnek meg kellett értenie, hogy a párttagokkal szigorúbbnak kell lenniük. Megértette ő, csak a hólyagja egy kicsit rosszul viselte a hasba rúgásokat. Mentségére szóljon, neki ez volt az első. Még jó, hogy Rozi akkor már nem lakott benne. Mindennek van jó oldala. Mikor legközelebb behozták, már nem hugyozta össze magát. Rugalmas az ember, fejlődik. Ez az igazi bentlakásos tanfolyam, nem igaz?

A kezét ellepte a fagylalt, szinte égette a bőrét. Eldobja! Eldobja és szalad. Talán nem fognak egy ötvenkét éves nő után eredni egy fagyi miatt. Legfeljebb, kiröhögik, hogy ott fut a nagys’ asszony. Csak előtte még meg kell törölnie az arcát, mert minden elhomályosodott, mintha a szeméből is olvadt pisztácia csorogna. Annyit ki tudott venni, hogy valaki felé csörtet. Rendben. Lebukott. Tizenöt évig el tudott rejtőzni, de végül csak lefülelték.

–Jaj istenem! – kiáltott rá valaki, mire felvisított – Tessék nyugodtan enni közben! Így teljesen elolvad! Elég a blokkot felmutatni a pénztárnál. – Majd ugyanez a hang kissé távolabbról – Pannika, történt itt egy kis baleset, hozd gyorsan a felmosórongyot!

Ilon nem emlékezett rá pontosan, hogyan keveredett ki az üzletből. Csak a parton tért teljesen magához a hullámokat nézve, kezében vastag papírtasak, benne a maradék pisztácia. Nem akart semmit, csak visszamenni Pestre. De előbb még elbeszélget egy kicsit a lányával, csak kerüljön a szeme elé az a bubifrizurás bitang! És ha megint hisztizni kezd, hogy ő ezt már nem bírja idegekkel, hát felpofozza, úgy éljen, pedig életében nem emelt rá kezet. És elmond neki mindent, ha kell százszor, ezerszer. Addig, amíg nem csak megérti, de érzi is, amit ő.  Addig nem fog békében nyugodni.

Lágyan csillogott a Balaton, rájött, hogy épp azon a stégen áll, ahol az Imrével egykor. Letörölt egy könnycseppet. Miket is beszél itt! Még hogy pofon? Mit tehet arról az a szerencsétlen, ami volt? Dehogy is mond ő bármit. A legjobb az, ha levegőt sem vesz hangosan. Hallgatni fog, még ha a csönd várában nincs is több csoda és az élet künn kérdezve jár.

Megnézte mi maradt a papírdobozban. A gombóc fele még megvolt, valaki egy kávéskanalat is odatett mellé. A friss szél belekapott a hajába, ahogy belekóstolt, aztán lebiggyedt az ajka, és a déli part híres-neves büszkeségét beledobta a tóba. Pocsék íze volt.

2019.06.26., Dublin

Illusztráció: Peter Burgess – Objects on the beach

Telibe

Fisher márkájú videomagnó. LEGO kalózhajó. Opel Kadett E. Ilyeneket lehetett akkor használatba venni, köszönhetően annak, hogy valaki elvágott egy drótkerítést. Nyissz = az új világ tárgyai, politikailag korrekt fétis. Horn Gyula. Mutatta a tévé, szóval biztosan fontos volt, valami politikai erőhatás nyomhatta össze a drótvágót, amit ugyan nem mondtak be külön, de azért lehetett látni, ha az ember jobban figyelt. Érteni azonban már kevésbé, mert ki érti azt, mikor valaki, aki eddig a nekünk rosszért volt felelős azt mondja, hogy mától nekünk minden jobb lesz? Minden? Jobb? Tehát a rossz is? Ne, a rossz az ne legyen jobb, az inkább tűnjön el. Vagyis, várjunk, ne. Aminek jobbnak kellene lennie az az, ami a régi helyébe jön, tehát az új, de annak meg már akkor tudni véljük a régi rossznál is sokkal rosszabb, amolyan idegen rosszabbságát, mikor még nincs is itt – töredelmesen, vagy nem töredelmesen, de azért kicsit magunknak bevallva. Megfogyva bár, és nem bár, mert kicsit törve is. Néhány hónappal előtte még a fél falu fosta a cérnát az Ikarus 211 fedélzetén – ami akkor már a Gézáé volt, az ecsegfalvi önkormányzattól vette meg maszekolni – hiszen a megengedett valutából legfeljebb egy robotgépre futotta, szóval minden egyéb geldet a cérnafosó nyílásban kellett eldugni a vámosok elől. Haben Sie etwas zu verzollen? Nájn. Minden rizikó ellenére használatba vettük a változást, megvettük a változást, euforikus állapotban. Változás van eladó. Malac van eladó. Így volt mindig kiírva a hirdetőtáblára az önkormányzat épülete előtt. Malac van eladó. Nem helyes, de legalább nem kevesebb nyelvtani egység a szükségesnél, van minden, meg van van. Persze, nem kellene a létige, el kellett volna hagyni. Változás van eladó. Ebből pedig szépen, annak rendje és módja szerint elhagyták az eladó szót, számunkra a lényeget. Változás van. Ezt mondták és ezzel nem is hazudtak. Változás van eladó. Ezt értették és ezzel sem hazudtak. Attilának még mindig Wartburgja van, bicikliküllővel állítja a gyújtást. Az de szar. De mi megvettük a változást, Opel, sose’ kop el. Most bárkinek felkínálnám a nyílásom egy Wartburgért. Az, hogy valaki elvágott egy drótkerítést, számunkra használhatatlan volt, ezért kellett az új Kadett. Az használható volt. S ami a legfontosabb: valós. És az jó, mert a nevezett drótkerítéstől ennyire távol nagyon-nagyon valós dolgok kellettek a létfenntartáshoz, pontosabban ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, létezünk. És nem csak a magunk számára. Ki hitte volna? De. Vagyunk. Nem kelet vagyunk, nem nyugat vagyunk, csak úgy vagyunk. A vallásos meggyőződés ereje, illetve szintje sokszor földrajzi elhelyezkedés kérdése: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett ahhoz, hogy higgyünk valami nem kézzelfoghatóban.
Javárjánemisígyvóthanem: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett, hogy azok a helyébe léphessenek a nem kézzelfoghatónak. Így. A sok valami sokasodva jó valami lesz. Mégígyebb. Azaz a mennyiség átcsap minőségbe. Haben Sie wirklich nichts zu verzollen? De, ich fél Bécsújhely megveszen, aber im busz eldugen, fizessen a deine Mutter. Azaz. Ha van minden, akkor van Isten. Vagy, ha valami hiányzik, akkor az közvetetten Isten kevésségét jelenti. Mindezekből nulla maradékkal kiszámolható, hogy az oly sokszor műveletlennek titulált magyar vidék bár nem akadémiai artikuláltsággal, de sejtszintű enzimműködésig beágyazódva őrzi a skolasztika és a hegeliánus gondolkodás legalapvetőbb elemeit. És nem is elégszik meg a puszta őrzéssel, mert ilyen, mert amint a keze közé kerül valami, azzal dolgozni kezd. Megfogja a munka végét ahogy kell, és filozófiai alapvetéseit kérges tenyerével a gyakorlatba is átülteti. Úgy, hogy a valami hiánya mindig fájdalmas hiány, a hiányosat, az üreset pedig, mint egy pálinkáspoharat, disznóbelet vagy pozsgás gyerekpofit, tele kell tölteni, a részt egésszé kell varázsolni, mert a nincs az fáj, a szó legszorosabb értelmében istentelenül fáj. Ha nincs semmi, akkor nincs Isten sem. És tényleg. Meg sajátosan artikulál. Varázslatos nómenklatúrából felépülő, bárdolatlan első és végső gondolatiság, melyben a nevezett provinciális isteni hiány és üresség telitöltésének heves, szűnni nem akaró vágyát mi sem bizonyítja jobban, mint a magasabb rendű megtermékenyítés, teremtés és létrehozás szimbolikájával alkalmazott, szintaktikailag, illetve szemantikailag is tökéletesen kiforrott terminus technicus, az ó, hogy baszná telibe! Touché! Nota bene: Még a telibebaszottság és az üresség igen komoly lelki teherrel járó, hirtelen váltakozása mellett is vidámak voltak az emberek, legalábbis falun, a városi ember más volt, annak jobban kellett az egész dolog a drótkerítéssel, jobban gyötrődött azon, szerintünk. Ha van minden, akkor van Isten. Hát jó, legyen Isten, minket ez nem zavar. Amíg Zastavánk volt, addig fekete-fehérek voltak a fotók. Sőt, inkább csak feketék. Volt a képeken fehér is, például az ég, az elérhetetlen volt, az is használhatatlan volt. Vagy macska. A kilencedik generáció, de megint Cirmi vagy Mirci. A macskák akkor még nem feltűnősködtek, kilenc Cirmi után sem csaptak át kapitalista macskanevekbe. Vagy fóliasátrak. Azok pedig munkát jelentettek, az sem jó. Nem szerettünk a fotók fehérjére nézni, akkoriban magyar ember nem tudott mit kezdeni a világos dolgokkal. Aztán mikor már Opelünk volt, akkor színesek voltak a fotók. Szelídek voltak, kedvesen kimért, tisztelettudóan és hízelgően hazug, tévéből már ismert, lusta-európai félárnyalatok, melyekben nem izgágott a mindennapi egzisztenciát érintő döntések muszájsága, hogy akkor most fekete vagy fehér, vagy ez, vagy az, mert nincs más. Mert volt más: született a vircsaft, haldoklott a posztmodern, meg ilyenek. Árnyaltabb kérdések öveztek minket, hirtelen. Megengedett volt a kérdések, de még a lehetőségek ízlelgetése is. Lehetett nyíltan szopogatni. Lehetett nyíltan nyalogatni. Elvoltunk, hirtelen. Videotékába mentünk. Kivettünk. Betettünk. Kétfejes képmagnó. Údedurva. Nyommegapléjt. Tekerd vissza. Vajon milyen minőségű lesz? Új lehet, nem sokan nézték. Milyen színek! Ma a Terminátor legyen. Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm. A vadnyugat. A vadnyulat pedig asztala viszta bébi, a Zsiguli ablakából, hatharmincegyes Slaviával, juteszembe, a tatával. Nálunk voltunk, kilencvenben, tévéztünk, ITT tévénk volt már, tele határokról, falakról, új termékekről és korokról szóló hírekkel, mikor Tata a térdére csapott, egyenként térdeire egyenként kezekkel, apró időeltolódással, mintha pergődobra ütne, úgy kezdve el a magáét, hogy a korok okosak, nagyon, mert úgy jönnek el és úgy váltják egymást, hogy az ember számára nem váltódik semmi. Hogy az időnek korca. Hogy olyan nincs. Hogy mert ha az időnek korca lenne, akkor már legalább két idő lenne, és hogy az nem lehet. És itt megszívta az orrát, nyomatékosított, gondoltam én, mert szerintem megfázva nem volt, nem hallatszott tartalom a szívásban, inkább amolyan figyelemfelkeltő, fájdalmas levegővételt imitáló szívás volt, melynek hallatán tudtam, legkésőbb ekkor, hogy most fontos a szó és bölcs a mondás, most jön a skolasztika, horribile dictu Hegel, amit akkor én még nem értettem, Tata pedig nem tudta, hogy érti, pedig mennyire értette. Hogy az idők soha nem zárulnak le attól, hogy másik idők jönnek. Hogy egy kor lezárul, ilyet csak a történelemkönyvekben olvas az ember, amik hazudnak; lezárul, ezt mondják azért, hogy azt higgye az ember, ezzel új esélyt kapott. Itt is szünet jött, vártam, hogy megint szipog majd, s meresztettem a szemem az orrára, vagyis inkább alatta a bajszára, ami nagyon mókásan gyér volt, mert nem egyenletesen gyér, hanem itt egy kicsit gyér, de amott, teljesen részaránytalanul még egy kicsit gyérebb, de növesztette, mert így nem volt olyan feltűnő a fogak hiányából beesett ajak. Aztán néztem a szemeit. Anyám aznap korán hozott az óvodából, csak délelőtt volt valamiért, Tata és Mama eljöttek, hoztak vagy vittek ebédet. Fél egy lehetett és akkor körülbelül, óvodás saccolás holtjátékával számítva olyan hatpálinkás volt a Tata szeme. Lehet csak öt. Sacc. De az nem pálinka volt, amit ivott, hanem vodka. De az sem. A románoktól vette a piacon, műanyag flakonban volt, minden felirat nélkül. Sem eredet, sem összetevők, semmi. Legyen tehát az ördög neve az övé, pálinka. Ez a második szünet, így utólag tudom, arra kellett, hogy előbb megegyezzen a pálinkával, hogy mit is akarnak mondani. S mikor ez sikerült, akkor folytatta, hogy az egyetlen korca a világnak, az egyetlen határ az az ember. Misi, jól megy az Opel? Ha jó kicseszem a kuplungot, még negyedikbe is megfüttyen a gumi, válaszolt apám Tata hirtelen digressziójára. Az nem semmi, nyugtázott az öreg, majd folytatta, hogy a határtalanság örömének felfedezéséhez találta fel az ember a határt. Valami nagy kellett neki, valami nagyot akart megélni, ami még több szabadságot ad neki, szabadságot, mely az uralom szintjének indikátora, hogy szabadabb a növénynél, így levághatja azt és szabadabb az állatnál, így levághatja azt is, de legfőképp szabadabb a másik embernél és ezért levághatja azt is. Szabaddá teszi magát az általa korábban létrehozott határoktól, hogy több hatalomhoz jusson. A tévében kezdőzött a tegnapi Delta ismétlése. Halkícsdmálemérüvölt. Kudlik Júlia. A szabadság benne lett minden alkotmányban, emberi jog, kell, megmondták, hogy kell, ráneveltek ezzel a szóval egy másikra, ráneveltek ezzel az érzéssel egy másikra, ráneveltek a szabadsággal az uralom érzésére. Ha szabad vagy, úr vagy. Ha szabadságoddal mindenen felül állsz, mindennel rendelkezel, akkor úr vagy. Ha van minden, akkor van Isten. Ha van minden, akkor vagy Isten. Határok vannak, hogy nagyobb legyen az ember, mint az, aki a határon túl van. Majd lebontja a határt és így a másik még jobban, minden takarás nélkül láthatja, hogy ki az úr. Az ember. Az ember a határ, kisfiam. Kérdezd meg Tatát, hogy iszik-e egy pálinkát? Anyám engem kérdezett, nem akarta közvetlenül kínálni az apját, hisz az alkoholista volt. Tata kért. Hétpálinkás volt a szeme. A Deltában adatokat mondtak a falról. Hogy az embereket átverték a szabadság szóval. Így folytatta. Mert nem az az úr, aki felépíti, nem is az aki lebontja, hanem az, aki az új szabadság védelmére hivatkozva megépítheti a következőt. És olyan mindig lesz. Mindig. És jó volt Bécsbe? Így anyám az apjához. Jó hát, de hogy az a szerencsétlen határőr mindig engem talált meg, és mindig a legrosszabbkor. Érted, odafele nekiállok, eszek, hát nem akkor jön oda?, meg visszafele, akkor meg nekiálltam, na, akkor alszok, akkor meg akkor jön oda nekem karattyolni, hogy rakná teherbe az öreganyját. Ne beszélj már így, Tata, hát itt vannak a gyerekek, figyelmeztette halkan a nagymamám. Jól van na, csitult el az öreg és a maradékot csak úgy bemotyogta a gyér bajsza alá, hogy, jól van, tudom, tudom, hogy ikes ige, ikes ige, hogy baszná telibe.

 

(Illusztráció:  Buses parked downtown in 1984 in Budapest )

Azt hittem, ez megold mindent

„annyira melegem volt, hogy nem tudtam elaludni, így kitakaróztam és majd szívbajt kaptam, mert képzeljétek: nincs meg a jobb lábam lol. #mitörténik” tweeteltem ki egy perce, miután le tudtam nyugodni a hajnali 3-kor ért sokk után. Úgy nézek ki, mint egy szereplő az Amerikai Horror Story sorozatból, de legalább nem vérzem, csak tényleg nem értem, mi történt.
Onnantól hiányzik, ahol nyáron a doktor úr markolászta a combom. Hiába mondtam neki, hogy a talpam fáj, ott csípett meg a darázs és allergiás vagyok rá, úgyhogy valamit csináljon gyorsan legyen szíves, mert nagyon fáj – ő továbbra is a combom körméretét próbálta lemérni a tenyerével, miközben hálát adott az égnek, hogy a sok szottyos nyugdíjas helyett végre egy huszonévest molesztálhat. Illetve, bocsánat, elnézést, ez végül is betudható az én hibámnak is, sőt, egyenesen az én hibám, hiszen 38 fokban akkor sem mászkálunk rövidnadrágban, ha épp a Balatonon vakációzunk. Buta én és buta láb!
Így végül is teljesen érthető, hogy utána nem sokkal a pesti metrólejáratnál az egyik munkásember próbált meg benézni a szoknyám alá, de csak a jobb combomig jutott. Ott is elkövettem az előbbi hibát, plusz még udvariatlan is voltam, hogy elhessegettem, hisz’ részben ő gondoskodik Budapest közlekedéséről. Éjjel-nappal dolgozik, biztos nagyon elfáradt szegény és csak látni szeretett volna valami szépet a raklap és a porfelhőn kívül, én, hálátlan meg még ezt az egy örömöt sem adtam meg neki. Buta én, buta láb!
Ahogy most így ülök, és nézem a lábamat látom, hogy nagyjából pontosan ott válhatott le, ahol pár éve megvágtam egy pengével. Mérges voltam, kicsi és hülye. Azt hittem, ez megold mindent, de csak újabb gyűlöletet éreztem magam, de legfőképpen a combom iránt. Ez a gyűlölet pedig az évek során egyre csak gyűlt, mind a hegembe temette magát. És ez egészen odáig fajult, hogy a lábam, –mint a youtube-os rizses kísérletekben, ahol egyik doboz rizsnek pozitív, a másiknak utálkozó szavakat mondtak – elrohadt mint a negatív megerősítéseket kapó rizses doboz.

 

(Illusztráció: Portraits of Drifting Minds – Henrietta Harris )

Murakami Haruki: Alvás

 

 Insomnia_by_svghnsydn

 

1.

Ez a tizenhetedik napom alvás nélkül.

Nem mondom, hogy ez inszomnia. Körülbelül tudom, mi az. Valami olyasmim volt egyetemistaként. „Valami olyasmi” – azért fogalmazok így, mert nem tudom, pont az volt-e, amit az emberek így hívnak. Ha kivizsgáltatom magam, megmondták volna. De nem tettem. Az volt az érzésem, hogy semmi hasznos nem származna belőle. Nem volt különösebb okom rá, hogy így gondoljam. Csak megérzés volt. Nem mentem orvoshoz, és nem szóltam a családomnak, vagy a barátaimnak. Tudtam előre, hogy csak kórházba küldenének.

Akkor az „inszomniám, vagy valami olyasmim” egy hónapig tartott. Ez idő alatt alig aludtam valamicskét. Lefeküdtem este, és elhatároztam, hogy aludni fogok. Abban a pillanatban, szinte reflexszerűen, teljesen éber lettem. Minél erősebben próbáltam elaludni, annál éberebb és éberebb lettem. Próbálkoztam alkohollal, altatókkal, mind hiába.

Végül, mire pirkadni kezdett, éreztem, hogy talán elszunnyadok. De ez nem volt igazi alvás. Épp csak megérintettem az álom fátylát az ujjaimmal, miközben az agyam éberebb nem is lehetett volna. Éreztem egy leheletnyi bágyadtságot, de a tudatom ott maradt a saját szobájában, és engem bámult az áttetsző falon keresztül. A testem gyenge hajnali fényben úszott, miközben éreztem, a tudatom éberen figyelt és szuszogott mellette. Egyszerre voltam félálomban lebegő test és makacsul éber lélek.

Ez a félálmos bágyadtság egész nap folytatódott. Köd ült a fejemben. Nem láttam rendesen a körülöttem lévő dolgok távolságát, mennyiségét, milyenségét. A bágyadtság rendszeresen, hullámokban öntött el. A metrón, a tanteremben, a vacsora asztalnál. A tudatom elszakadt a testemtől. A világ csöndben kibillent a helyéről. Elejtettem dolgokat. A ceruza, táska, vagy villa zörögve esett a földre. Le akartam feküdni, aludni. De nem tudtam. Az éberség örökké ott volt velem, jeges, sötét árnyékként. Az én árnyékom. „Furcsa” gondoltam, ahogy a bágyadtság eltöltött, „a saját árnyékomban állok.” Bágyadtan sétáltam, bágyadtan ettem, bágyadtan beszélgettem. A legfurcsább az volt, hogy senki sem vette észre. Abban a hónapban hat kilót fogytam, és senkinek sem tűnt föl. Nem tűnt föl, hogy alvajáróként élek, sem a családnak, sem a barátoknak, sem a csoporttársaknak.

Szó szerint így volt. Alvajártam. A testem annyit érzékelt, mint egy vizihulla. A létezésem, az életem olyan volt, mint egy hallucináció. Jött egy erős fuvallat, és én azt hittem, elfújja a testemet a világ végéig, valami ismeretlen helyre, amiről még csak nem is hallottam előtte, ahol a testem és a tudatom örökre kettéválik. Össze akartam szedni magam, de nem találtam kapaszkodót.

És mikor eljött az éjjel, megint jött az éberség, és én nem tudtam ellenállni neki. Valami hatalmas erő láncolt hozzá. Nem tehettem mást. Ébren voltam egészen reggelig, nyitott szemmel belebámulva a sötétbe. Gondolkodni sem tudtam. Csak feküdtem, hallgattam az óra ketyegését, és néztem, ahogy a sötétség először elmélyül, aztán egyre kisebb lesz.

Aztán egy nap, minden figyelmeztetés, vagy különösebb ok nélkül, egyszer csak vége lett. Reggeli közben éreztem, hogy elvesztem az eszméletem. Szó nélkül felálltam, talán fel is löktem valamit. Azt hiszem, valaki beszélt hozzám, de nem biztos. A szobámba botorkáltam, ruhástul bemásztam az ágyba, és elaludtam. Huszonhét órán keresztül úgy maradtam. Az anyám megijedt, megpróbált fölrázni. Arcon is csapott, de én aludtam tovább, huszonhét órán át, megszakítás nélkül. És amikor felébredtem, megint a régi önmagam voltam. Talán.

Nem tudom, miért volt inszomniám, ahogy azt sem tudom, miért múlt el hirtelen, magától. Olyan volt, mint egy sötét felhő, amit a szél hozott valahonnan. Egy sötét felhő, tele baljós dolgokkal, amikről nem tudtam. Senki sem tudja, honnan jönnek, vagy, hogy hová mennek. Csak abban lehetek biztos, hogy nálam időzött kicsit, aztán tovább állt.

Akárhogy is, a mostani állapotom egyáltalán nem olyan, mint az inszomnia. Egyszerűen csak nem tudok aludni. Egy másodpercig sem. Ettől a ténytől eltekintve teljesen normális vagyok. Nem vagyok bágyadt, a tudatom tiszta. Tisztább, mint bármikor. Fizikailag is jól vagyok, van étvágyam, nem vagyok fáradékony. A mindennapi normalitás terminológiája szerint semmi baj nincs velem. Csak nem tudok aludni.

Se a férjem, se a fiam nem vette észre, hogy nem alszom. Nem mondtam nekik. Nem akarom, hogy orvoshoz küldjenek. Tudom, hogy semmi haszna nem lenne. Csak tudom és kész. Pont, mint korábban. Ez vagyok én.

Nem sejtenek semmit. A felszínen az életünk zavartalanul folyik tovább. Békésen és rutinosan. Miután elbúcsúzom a férjemtől és a fiamtól reggel, fogom a kocsit, és elmegyek vásárolni. A férjem fogorvos. A rendelője tízpercnyi autóútra van a lakásunktól. Egy egyetemi barátjával közös a hely. Így megengedheti magának, hogy technikust és recepcióst alkalmazzon. A társtulajdonosok gondoskodhatnak egymás túlköltéseiről. Mindketten jó orvosok, így annak ellenére is jól megy a bolt, hogy még csak öt éve üzemel, és mindenféle kapcsolati tőke nélkül nyitották meg. Majdhogynem túl jól megy. „Nem akarok ilyen keményen dolgozni,” mondogatja a férjem. „De nem panaszkodhatok.”

Én meg mindig azt mondom: „Hát nem is.” Így van. Hatalmas hitelt kellett felvennünk, hogy elindíthassuk a vállalkozást. Egy fogorvosi rendelő nagy befektetést igényel a felszerelés miatt. A verseny is kemény. A páciensek nem özönlenek csak úgy, abban a pillanatban, hogy kinyitod az ajtót. Sok fogorvosi rendelő csődbe ment a kevés beteg miatt.

Akkoriban fiatalok és szegények voltunk, és volt egy újszülött gyermekünk. Semmi garancia nem volt rá, hogy túlélhetünk egy ilyen kemény világban. De megtettük, így vagy úgy. Öt év. Nem. Tényleg nem panaszkodhatunk. Bár még mindig ott a hitel kétharmada, amit ki kell fizetni.

Mindig mondogatom a férjemnek: „Azért van ilyen sok páciensed, mert jóképű vagy.”

Ez a mi kis viccünk. Egyáltalán nem jóképű. Tulajdonképpen egészen fura arca van. Néha még magam is elgondolkodom, miért mentem hozzá egy ilyen furcsa arcú férfihoz. Voltak nála sokkal sármosabb barátaim.

Mi a fura az arcában? Nem tudom pontosan megmondani. Nem egy vonzó arc, de nem csúnya. Nem is az, amit az emberek karakteresnek hívnak. Igazából a fura az egyetlen jelző, ami illik rá. Vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy nincs különös ismertető jegye. De kell, hogy legyen az arcában valami, ami ezt okozza, és ha rájönnék mi az, megtudnám, mitől furcsa az összkép. Egyszer megpróbáltam lerajzolni, de nem ment. Nem emlékeztem, hogy néz ki. Ültem, ceruzával a kezemben, és egy vonalat se tudtam behúzni. Megdöbbentett a dolog. Hogy élhet valaki egy férfival ilyen sokáig úgy, hogy nem tudja felidézni az arcát? Felismertem, persze. Még fel is sejlett bennem egy-egy kép róla, olykor-olykor. De amikor le akartam rajzolni, rájöttem, hogy az arcából semmire sem emlékszem. Mit tehettem volna? Olyan volt, mint egy láthatatlan falnak ütközni. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: fura arca van.

 Ez az emlék sokszor szorongást ébreszt bennem.

De mégis, olyan fajta férfi, akit mindenki kedvel. Ez nagy előny a vállalkozásában, nyilvánvalóan, de szerintem bármiben sikeres lenne. Az emberek megbíznak benne. Sosem találkoztam ilyennel azelőtt. Minden barátnőm kedveli. És persze fontos nekem. Talán még szeretem is. De szigorúan véve nem kedvelem.

Akárhogy is, a mosolya olyan természetes, olyan ártatlan, mint egy kisgyereké. Nem sok felnőtt férfi mondhatja ezt el magáról. És gondolom egy fogorvostól elvárható, hogy szépek legyenek a fogai, és neki azok.

 „Nem az én hibám, hogy jól nézek ki.” Mindig ezt válaszolja, amikor a mi kis viccünkről van szó. Csak mi tudjuk, mit jelent mindez. A valóság elismerését, azt, hogy képesek voltunk eljutni idáig. Ez egy fontos rituálé nekünk.

Minden reggel nyolc ötvenkor áll ki a Sentrájával a parkolóból. A fiunk mellette ül. Az iskola útba esik a rendelő felel menet. „Légy óvatos” mondom búcsúzóul. „Ne aggódj” hangzik a kötelező válasz. Elindítja a motort, Haydnt, vagy Mozartot rak a lejátszóba, és együtt dúdol a zenével. Életem két „férfija” integetnek nekem, ahogy elhajtanak. A kezeik tökéletes szinkronban mozognak. Majdhogynem hátborzongató. Pontosan ugyanabba a szögbe dől a fejük, a tenyerüket felém fordítják, és pontosan ugyanúgy mozgatják egyik oldalról a másikra, mintha koreográfus tanította volna be őket.

Van saját autóm, egy Honda Civic. Egy barátnőmtől vettem két éve, majdnem ingyen. A lökhárító egy kicsit hajlott, és a kaszni dizájnja kissé kiment a divatból, néhol rozsdafoltok tarkítják. Több mint ötvenezer kilométer van benne. Néha, havonta egyszer-kétszer, majdnem lehetetlen elindítani. A motor egyszerűen nem hajlandó felpörögni. De nem annyira nagy a baj, hogy elvigyük megjavíttatni. Ha nem bánsz vele keményen, és hagyod pihenni úgy tíz percig, a motor hálás dorombolással beindul. Minden és mindenki kijön a formából néha. Ilyen az élet. A férjem úgy hívja a kocsimat: „a szamarad”. Engem nem izgat. Az enyém.

Elmegyek a Civicemmel a szupermarketbe. Bevásárlás után kitakarítok, és mosok. Aztán ebédet főzök. Odafigyelek, hogy a délelőtti feladatokat precízen és hatékonyan végezzem el. Ha lehet, a vacsorához szükséges előkészületeket is délelőtt csinálom meg. Így szabad az egész délutánom.

A férjem hazajár ebédelni. Nem szeret étterembe menni. Azt mondja, túlságosan zsúfolt, nem jó az étel, és a ruhái cigi szagúak lesznek tőle. Jobban szeret itthon enni, még a plusz utazást sem bánja. Mégsem készítek semmi különlegeset ebédre. Megmikrózom a maradékokat, vagy felforralok egy adag tésztát. Így kevés idő megy el vele. És természetesen jobb együtt enni a férjemmel, mint teljesen egyedül. Van kihez beszélni.

Mikor a rendelő még gyerekcipőben járt, sokszor nem volt előjegyzés a délutáni időszakra, így mindketten lefeküdtünk ebéd után. Azok voltak a legszebb idők. Minden csöndes volt, a lágy délutáni napfény bearanyozta a szobát. Sokkal fiatalabbak és sokkal boldogabbak voltunk.

 Persze most is boldogok vagyunk. Komolyan. Nem nehezítik viták az otthoni légkört. Szeretem és tisztelem őt. És biztos vagyok benne, hogy ő is így érez irántam. De apránként, ahogy telnek-múlnak a hónapok és az évek, megváltozik az életünk. Ez a dolgok rendje. Nem lehet ellene mit tenni. Manapság minden délutáni előjegyzés tele van. Amikor befejezzük az ebédet, a férjem fogat mos, és a kocsijához siet, hogy gyorsan visszaérjen a rendelőbe. Várja őt a sok rossz fog. Rendben van ez így. Mindketten tudjuk, hogy nem lehet minden tökéletes.

Miután a férjem visszamegy dolgozni, fogom a fürdőruhámat és a törölközőmet, beülök a kocsiba, és elmegyek a közeli fitness centrumba. Fél órát úszok. Beleadok mindent. Nem maga az úszás izgat, csak nem szeretnék elpuhulni. Mindig is szerettem az alakomat. Tulajdonképpen az arcom volt az, amit sosem kedveltem. Nem olyan rossz, de nem kedvelem. A testem más kérdés. Szeretek meztelenül állni a tükör előtt. Szeretem, amit látok: puha vonalak, kiegyensúlyozott vitalitás. Nem tudom pontosan mi, de úgy érzem, valami nagyon fontos nekem ebben. Bármi is legyen az, nem akarom elveszíteni.

Harminc éves vagyok. Amikor betöltöd a harmincat, rájössz, hogy nem a világ vége. Nem vagyok különösebben boldog az öregedést illetően, de néhány dolgot megkönnyít. Hozzáállás kérdése az egész. Egyet biztosan tudok: ha egy harmincas nő szereti a testét és fenn akarja tartani ezt az állapotot, azért bizony meg kell dolgoznia. Ezt az anyámtól tanultam. Ő régen elég karcsú volt, szép asszony, de már nem az. Nem akarom, hogy ugyanez velem is megtörténjen.

Miután kiúsztam magam, többféleképpen töltöm a délutánt. Néha elmegyek az állomásnál lévő bevásárlóközponthoz, és nézegetem a kirakatokat. Néha hazamegyek, bekucorodom a kanapéra és olvasok, vagy rádiót hallgatok, vagy csak pihenek. Aztán a fiam hazajön az iskolából. Segítek átöltözni neki az otthoni ruhájába és meguzsonnáztatom. Ha evett, kimegy játszani a barátaival. Még túl fiatal, hogy délután előkészítőre járjon, és nem küldtük zongoraórára, vagy ilyesmire.

„Hadd játsszon a gyerek” mondja a férjem. „Hadd nőjön természetesen.” Amikor a fiam kimegy a házból, eljátsszuk ugyanazt a kis dialógust, amit a férjemmel. „Vigyázz magadra.” „Ne aggódj.”

Ahogy közeledik az este, előkészítem a vacsorát. A fiam mindig visszajön hatra. Rajzfilmeket néz a tévében. Ha nem jön közbe valami vészhelyzet, a férjem hét előtt itthon van. Nem iszik, és nincs oda a kollegákkal közös esti programokért. Majdnem mindig egyenesen hazajön.

Vacsora közben mindhárman elmeséljük, mi történt velünk aznap. Mindig a fiam a legbeszédesebb. Az életében minden történés új és tele van misztériummal. Ő beszél, mi bólogatunk. Vacsora után azt csinál, amit szeretne – tévézik, olvas, vagy játszik valamit a férjemmel. Ha van házi feladata, bezárkózik a szobájába, és megírja. Fél kilenckor lefekszik aludni. Betakarom, megsimogatom a haját, jó éjt kívánok, és lekapcsolom a villanyt.

Ezután férj és feleség együtt van. Ő a kanapán ül, újságot olvas, és velem beszélget néha, a páciensekről, vagy arról, amit az újságban olvasott. Haydnt, vagy Mozartot hallgat. Engem nem különösebben zavar a zene, de sosem tudom megkülönböztetni a kettőt. Nekem ugyanolyanok. Amikor megmondom a férjemnek, azt mondja, nem számít. „Szép, csak ez a fontos.”

 „Ahogy te” mondom én.

 „Ahogy én” válaszolja mosolyogva. Nagyon elégedettnek néz ki.

Szóval ilyen az életem, vagyis ilyen volt, mikor még aludtam. Minden nap az előző ismétlése. Régen naplót vezettem, de ha két-három napig nem írtam bele, elfelejtettem, mi melyik napon történt. A tegnap akár tegnap előtt is lehetett, vagy fordítva. Néha elgondolkodtam, miféle élet az ilyen. Nem úgy értem, hogy üresnek találtam. Egyszerűen csak lenyűgözött a napok közti különbség hiánya. Hogy részese vagyok egy ilyen életnek, ami teljesen bekebelez engem. Hogy a lábnyomaimat még azelőtt elfújta a szél, hogy hátrafordulva megnézhettem volna őket.

Amikor feltámadt bennem ez az érzés, megnéztem magam a fürdőszobai tükörben. Egy-egy alkalommal tizenöt percig csak bámultam az arcom, miközben a gondolataim teljesen üresek voltak. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai tárgyra, és fokozatosan elszakadt a testem többi részétől, míg olyan dologgá nem vált, ami puszta véletlenségből egy időben létezett velem. És akkor mindig megrohamozott a felismerés: ez itt és most történik. Semmi köze a lábnyomokhoz. A valóság és én párhuzamosan létezünk ebben a jelen pillanatban. Ez a legfontosabb.

De már nem tudok aludni. És amikor abbahagytam az alvást, abbahagytam a naplóírást is.

 

2.

Tökéletesen emlékszem arra az éjszakára, amikor elvesztettem az alvás képességét. Szörnyű álmom volt, sötét és nyálkás. Nem emlékszem, miről szólt, de emlékszem az érzésre – szörnyű és félelmetes volt. A csúcsponton ébredtem fel, egy pillanat alatt teljesen éber lettem, mintha valami az utolsó pillanatban rántott volna vissza a valóságba. Ha még néhány másodpercig az álomban maradok, örökre elvesztem volna. Ébredés után egy ideig kapkodtam a levegőt. A karjaim és a lábaim megbénultak. Ott hevertem, mozgásképtelenül, hallgatva saját szaggatott légzésem, mintha egy hatalmas barlang mélyén feküdnék kifeszítve.

 

„Csak egy álom volt” mondtam magamnak, és vártam, hogy a légzésem lenyugodjon. Mereven háton fekve éreztem, hogy a szívem keményen dolgozik, a tüdőm lassú, fújtató összehúzódásokkal sürgeti felé a vért. Elgondolkodtam azon, mennyi lehet az idő. Rá akartam nézni az órára a párnám mellett, de nem tudtam eléggé elfordítani a fejem. Ekkor mintha megláttam volna valamit az ágy lábánál, valami halvány fekete árnyékot. Bennem rekedt a levegő. A szívem, a tüdőm, az egész bensőm megfagyott. Próbáltam jobban megnézni az árnyékot.

 

Ahogy próbáltam ráfókuszálni, az árnyék elkezdett alakot ölteni, mintha csak arra várt volna, hogy észrevegyem. A körvonalai határozottabbá váltak, elkezdett megtelni valamiféle anyaggal és részletekkel. Egy öregember volt, feszülős fekete ingben. A haja ősz és rövid, az arca beesett volt. A lábamnál állt, tökéletesen mozdulatlanul. Nem mondott semmit, de éber szemével engem nézett. Hatalmas szemei voltak, és láttam a vérerek vörös hálózatát bennük. Az öregember arckifejezése semleges volt. Nem árult el semmit. Olyan volt, mint egy ablak, ami sötétségre néz.

 

Tudtam, hogy ez már nem álom. Már ébren voltam. Nem csak úgy felébredtem, fokozatosan, hanem kipattant a szemem. Nem, ez nem álom volt. Ez a valóság. És a valóságban egy öregember, akit sosem láttam azelőtt, ott állt az ágyam végénél. Valamit tennem kellett, felkapcsolni a villanyt, felkelteni a férjemet, sikítani. Megpróbáltam megmozdulni. Harcoltam, hogy megmoccanjanak a végtagjaim, de nem történt semmi. A kisujjam se mozdult. Mikor világossá vált, hogy nem vagyok képes megmozdulni, reménytelen rettegés fogott el, egy ősi félelem, amilyenhez foghatót még sosem éreztem. Mint a fagy, ami az emlékek feneketlen kútjából emelkedik ki lassan. Próbáltam sikítani, de egy hang sem jött kis a torkomon, még a nyelvem se mozdult meg. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni az öregembert.

 

Most láttam csak meg, hogy van valami a kezében – egy hosszú, keskeny, kör alakú dolog, ami hófehér volt. Ahogy a tárgyat nézve azon gondolkodtam, mi lehet, elkezdett konkrét alakot ölteni, pont, ahogy az árnyék tette korábban. Egy kancsó volt, régimódi porcelán kancsó. Egy idő után a férfi felemelte, és elkezdett vizet önteni a lábaimra. Nem éreztem a vizet. Láttam és hallottam, ahogy a lábamra csorgott, de nem éreztem semmit.

 

Az öregember csak tovább öntötte a vizet a lábamra. Fura volt, mindegy, mennyit öntött rá, a kancsó nem fogyott ki. Elkezdtem aggódni, hogy a lábaim végül elrothadnak és elolvadnak. Igen, persze, hogy elrothadnak. Mi mást tehetnének, ha ennyi vizet öntenek rájuk? Mikor rájöttem erre, nem bírtam tovább.

 

Lehunytam a szemem, és minden erőmet egy velőt rázó sikolyba öntöttem. De az nem hagyta el a testemet. Hangtalanul vibrál bennem, belém hasítva, leállítva a szívemet. Egy pillanatra minden fehér lett, ahogy a sikoly bejárta az összes sejtemet. Valami meghalt bennem. Valami szétolvadt, vibráló ürességet hagyva maga után. Egy atomvillanás elhamvasztotta létezésem minden támaszát.

 

Amikor kinyitottam a szemem, az öregember már nem volt ott. A kancsó is eltűnt. Az ágy száraz volt, semmi nyoma nem volt annak, hogy a lábamnál bármi nedves lett volna. A testem viszont úszott a verejtékben, méghozzá ijesztő mennyiségűben, többen, mint amit emberileg lehetségesnek tartottam. És mégis, mindez a nedvesség, nem kérdéses, belőlem jött.

 

Megmozdítottam egy ujjamat. Aztán még egyet és még egyet. Utána a karomat és a lábamat. Köröztem a lábfejemmel és behajlítottam a térdemet. Nem úgy működtem, ahogy kellett volna, de legalább tudtam mozogni. Miután óvatosan megbizonyosodtam róla, hogy minden testrészem működik, felültem. A lámpa halovány fényénél végigjárattam a tekintetemet a szobán. Az öregember nem volt sehol.

 

A párnám melletti óra fél hármat mutatott. Csak másfél órája aludtam. A férjem zavartalanul pihent mellettem. Még a szuszogását sem lehetett hallani. Mindig így alszik, mintha teljesen leállt volna az agyi tevékenysége. Szinte semmi sem tudja felkelteni.

 

Kikeltem az ágyból, és a fürdőbe mentem. Bedobtam az izzadságtól ázott hálóingemet a mosógépbe, és lezuhanyoztam. Miután tiszta pizsamát vettem, lementem a nappaliba, felkapcsoltam az állólámpát a kanapé mellett, és egy ültő helyemben megittam egy egész pohár brandyt. Nagyon ritkán iszom. Nem mintha fizikailag nem bírnám az alkoholt, ahogy a férjem. Sőt, régen elég sokat ittam, de miután összeházasodtunk, egyszerűen leálltam. Néha, mikor nem tudtam elaludni, megittam egy korty brandyt, de azon az éjszakán úgy éreztem, az egész pohár kell, hogy megnyugtassa felborzolt idegeimet.

 

Az egyetlen alkohol a házban egy üveg Remy Martin volt, amit a szekrényben tartottunk. Ajándék volt. Nem emlékszem, kitől kaptuk, olyan régen volt. Vékony porréteg ült az üvegen. Nem volt rendes brandys poharunk, szóval vizespohárba töltöttem, abból kortyolgattam.

 

Azt gondoltam, transzban lehettem. Sosem tapasztaltam ilyesmit, de hallottam róla egy egyetemi barátomtól, aki átélte egyszer. Azt mondta, minden teljesen tiszta olyankor. Nem hiszed el, hogy álmodsz. „Amikor történt, nem hittem, hogy álom és most sem hiszem.” Pontosan így éreztem én is. Nyilvánvalóan álom kellet, hogy legyen, olyan, ami nem érződik annak.

 

A rettegés lassan elmúlt, de a remegés nem akarta elhagyni a testemet. A bőrömben volt, mint vízgyűrűk földrengés után. Láttam az alig észrevehető reszketést. A sikoly tette. A sikoly, ami nem találta a hangját, és még mindig belém volt zárva. Ettől remegett a testem.

 

Behunytam a szemem, és lenyeltem még egy adag brandyt. A melegség szétáradt a torkomból a hasamba. Az érzés elképesztően valóságos volt.

 

Hirtelen a fiam jutott eszembe. A szívem újra elkezdett hangosan verni. Felpattantam a kanapéról, és a szobájába siettem. Békésen aludt, egyik keze a száján, a másik az oldalán hevert. Pont olyan zavartalanul és mélyen aludt, mint a férjem. Megigazítottam a takarót rajta. Bármi szakította félbe olyan erőszakosan az álmomat, csak engem támadt meg. Egyikük sem érzékelt belőle semmit.

 

Visszatértem a nappaliba, bolyongtam egy keveset. Kicsit sem voltam álmos.

 

Elgondolkodtam egy újabb pohár brandy elfogyasztásán. Igazából annál sokkal több alkoholt szerettem volna inni. Még jobban fel akartam melegíteni a testemet, még jobban megnyugtatni az idegeimet, érezni akartam azt az erős, átható ízt a számban. Kis hezitálás után másképp döntöttem. Nem akartam részegen az új nap elé állni. Visszatettem a brandyt a szekrénybe, bevittem a poharamat a konyhába és elmostam. Találtam néhány szem epret a hűtőben, megettem őket.

 

Észrevettem, hogy a remegés majdnem teljesen megszűnt.

 

Azt kérdeztem magamtól, ki lehetett az öregember feketében? Soha életemben nem láttam őt. Furcsa volt az a fekete ruha, mint egy feszülős búvárruha, és mégis régimódi. Sosem láttam hasonlót. És az a bevérzett, sosem pislogó szempár. Ki volt ő? Miért öntött vizet a lábamra? Miért tett volna ilyet?

 

Tele voltam kérdésekkel, semmi válasz.

 

Amikor a barátnőm transzba esett, a vőlegényénél töltötte az éjszakát. Ahogy feküdt az ágyban és aludt, egy dühösnek tűnő, ötvenes férfi jött be, és kiküldte őt a házból. Mindeközben egy izmát sem tudta mozdítani. És, ahogy én, úszott az izzadságban. Biztos volt benne, hogy a vőlegénye apjának szelleme látogatta meg, és próbálta kiküldeni a házából. De aztán kért egy képet az apáról másnap, és azon egy teljesen más férfi volt. „Csak feszült voltam” mondta végül. „Az okozhatta.”

 

De én nem vagyok feszült. És ez a saját házam. Itt nem kéne semmi fenyegetőnek lennie. Miért kellett transzba esnem?

 

Megráztam a fejem. „Ne gondolkodj” mondtam magamnak. Nem vezet sehova. Volt egy valósághű álmom, semmi több. Talán valamiféle kimerültség fogott el. Előző nap teniszeztem, az lehetett az oka. Úszás után találkoztam egy barátommal a klubban, ő hívott meg egy meccsre, és egy kicsit túlfeszítettem a húrt, ez minden. A karjaim és a lábaim biztos elfáradtak és elnehezedtek egy idő után.

 

Amikor végeztem az eprekkel, elnyúltam a kanapén, és behunytam a szememet.

 

Egyáltalán nem voltam álmos. „Nagyszerű” gondoltam. „Nincs kedvem aludni.”

 

Arra gondoltam, olvasok, amíg fáradt nem leszek megint. A hálóba mentem, és levettem egy regényt a polcról. A férjem meg se rezzent, mikor felkapcsoltam a villanyt, hogy megtaláljam, amit keresek. Az Anna Kareninát választottam. Hosszú, orosz regényhez volt kedvem, és csak egyszer olvastam az Anna Kareninát, még nagyon régen, talán gimnáziumban. Csak néhány dologra emlékeztem: az első sorra: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”[1] Arra, hogy a főhősnő vonat alá ugrik a végén. És valahol az elején utaltak a végén lévő öngyilkosságra. Volt egy jelenet a versenypályán? Vagy az egy másik regényben volt?

 

Mindegy. Visszafeküdtem a kanapéra, és kinyitottam a könyvet. Hány éve volt, hogy így leültem, és kikapcsolódtam egy könyvvel? Igaz, gyakran töltök egy-másfél órát délután egymagam olvasással. De az igazából nem is olvasás. Mindig elkalandoztak a gondolataim. A fiamra, vagy a bevásárlásra gondoltam, vagy arra, hogy a hűtőt meg kell javítani, vagy, hogy mit vegyek föl egy rokon esküvőjére, vagy apám múlt havi hasi műtétjére. Ilyen dolgok hálózták be a tudatomat, megnőttek, és ezerfelé ágaztak. Egy idő után észrevettem, hogy letelt a szabadidőm, de egyszer sem lapoztam.

 

Anélkül, hogy észrevettem volna, hozzászoktam ehhez a könyvek nélküli élethez. Most belegondolva elég különös. Fiatalabb koromban az olvasás központi része volt az életemnek. Minden könyvet elolvastam az iskolai könyvtárban, és majdnem a teljes fizetésemet könyvekre költöttem. Még ebéd helyett is könyvesboltba jártam, hogy megvegyem, amit kinéztem magamnak. És ez így ment tovább az alsó és felső középiskolában is. Senki sem olvasott annyit, mint én. Öt gyerek közt a középső voltam, a szüleim mindketten dolgoztak, szóval senki sem figyelt oda rám igazán. Annyit olvashattam egyedül, amennyit csak akartam. Mindig beneveztem a könyvkritikai versenyekre, hogy a nyereményből még több könyvet vehessek. És legtöbbször nyertem. Egyetemen angol irodalmat hallgattam, jó jegyeket kaptam. A szakdolgozatom Katherine Mansfield-ről kiváló minősítést kapott, és a konzulensem arra bíztatott, folytassam tanulmányaimat. Én viszont ki akartam menni a világba, tudtam, hogy nem vagyok kutató alkat. Csak szerettem olvasni. És még ha akartam is volna tovább tanulni, a családom nem engedhette meg magának a tandíjat. Nem voltunk szegények, de két húgom követett engem, szóval diplomázás után egyszerűen a saját lábamra kellett állnom.

 

Mikor olvastam utoljára? És mit? Nem rémlik. Miért változik meg valaki élete ennyire? Hova tűnt a régi énem, az, aki a könyvek megszállottja volt? Mit jelentettek nekem azok a napok, az a majdnem abnormális passzió?

 

Azon az éjszakán teljes odafigyeléssel olvastam az Anna Kareninát. A nélkül forgattam a lapokat, hogy bármi másra gondoltam volna. Egyhuzamban olvasva egészen addig a jelenetig jutottam, ahol Anna és Vronszkij először látják egymást a moszkvai vonat állomáson. Azon a ponton betettem a könyvjelzőmet, és töltöttem még egy pohár brandyt.

 

Bár korábban nem tűnt föl, most elgondolkodtam rajta, milyen furcsa regény is ez. Nem látod a főszereplőt, Annát, egészen a tizennyolcadik fejezetig. Vajon ez szokatlan volt a Tolsztoj korabeli olvasóknak? Mit tettek, amikor a történet haladt tovább és tovább, részletesen bemutatva egy mellékszereplő, Oblonsky életét? Csak ültek és várták a gyönyörű főhősnő megjelenését? Talán igen. Talán az akkori embereknek rengeteg szabad idejük volt, legalábbis a társadalom azon részének, amelyik regényeket olvasott.

 

Észrevettem, milyen késő van. Hajnali három! És még mindig nem voltam álmos.

 

Mit tegyek? Egyáltalán nem voltam álmos. Olvashattam volna tovább. Nagyon érdekelt, mit történik a könyvben. De aludnom kellett.

 

Felsejlett az emlékezetemben különös esetem az inszomniával, és hogy hogyan meneteltem végig a napokon, egy felhőbe zárva. Nem, soha többé. Akkoriban diák voltam. Még megúszhattam az ilyen viselkedést. De nem most. Most feleség vagyok. Anya. Kötelezettségeim vannak. Meg kell főznöm a férjem ebédjét, gondoskodnom kell a fiamról.

 

De ha le is fekszem most, tudom, hogy szemhunyásnyit sem tudok majd aludni.

 

Megráztam a fejem.

 

„Nézzünk szembe a tényekkel” mondtam magamnak. „Nem vagyok álmos.” És el akarom olvasni a könyv maradék részét.

 

Sóhajtva az asztalon pihenő vastag kötetre pillantottam. És ennyi volt. Újra belevetettem magam az Anna Kareninába, és napfelkeltéig olvastam. Anna és Vronszkij egymást bámulták a bálon, és végzetes végkimenetelű szerelembe estek. Anna összetört, mikor Vronszkij lova elesett a versenypályán (szóval tényleg ebben volt a pálya), és bevallotta hűtlenségét férjének. Ott voltam Vronszkijal, amikor átugratott lovával az akadályon. Hallottam a közönség éljenzését. És ott voltam, amikor a lova elesett. Amikor az ablak mögött kifényesedett a táj a reggeli fényben, letettem a könyvet, és a konyhába mentem egy csésze kávéért. A fejem a regény jeleneteitől zsongott, és elviselhetetlen éhség gyötört, felemésztve minden más gondolatot. Vágtam két szelet kenyeret, megkentem őket vajjal és mustárral, és sajtot téve közéjük szendvicset készítettem. Eszméletlenül éhes voltam. Ritkán érzek éhséget. Most olyan éhes voltam, hogy még a légzés is nehezemre esett. Egy szendvics mit sem számított, úgyhogy csináltam még egyet és ittam egy újabb csésze kávét.

 

3.

A férjemnek nem mondtam semmit a transzról, vagy az álmatlan éjszakámról. Nem mintha eltitkoltam volna előle. Csak úgy tűnt, nincs értelme elmondani. Mit értem volna el vele? És mellesleg, egyetlen éjszakáról volt szó. Ez mindenkivel megesik néha.

 

Megcsináltam a férjem szokásos csésze kávéját, és adtam a fiamnak egy pohár tejet. A férjem pirítóst, a fiam müzlit reggelizett. A férjem átfutotta a reggeli újságot, a fiam az új dalt dúdolta, amit az iskolában tanult. Mindketten beültek a Sentrába és elmentek. „Vigyáz magadra” mondtam a férjemnek. „Ne aggódj” felelte. Integettek. Egy tipikus reggel.

 

Miután elmentek, leültem a kanapéra és elterveztem a napot. Mit csináljak? Mit kell elintéznem? A konyhába mentem, hogy ellenőrizzem a hűtő tartalmát. Bevásárlás nélkül is megleszek. Van kenyerünk, tejünk, tojásunk, és van hús a fagyasztóban. Sok a zöldség. Minden megvan, ami a holnapi ebédhez kellhet.

 

Dolgom volt a bankban, de nem olyan, amit azonnal el kellene intézni. Nem gond, ha elhalasztom egy nappal.

 

Visszatértem a kanapéhoz, és tovább olvastam az Anna Kareninát. Addig nem is vettem észre, milyen kevésre emlékszem a könyvből. Tulajdonképpen semmit sem ismertem föl, sem a karaktereket, sem a helyszíneket, semmit. Ennyi erővel egy vadonatúj könyvet is olvashattam volna. Milyen különös. Biztos nagyon megérintett első alkalommal, de nem maradt belőle semmi. Észre sem vettem, hogy a reszketés emléke, a dühöngő érzelmek csöndben elreppentek.

 

Mi a helyzet azzal az elképesztő mennyiségű idővel, amit olvasással töltöttem régen? Mit jelentett?

 

Megálltam és elgondolkodtam ezen egy kicsit. Nem láttam az értelmét, és hamarosan elvesztem saját gondolatmenetemben. Azon kaptam magam, hogy az ablak előtt álló fát bámulom. Megráztam a fejem és visszatértem a könyvhöz.

 

A harmadik kötet közepe táján porladó csoki forgácsot találtam a lapok között. Biztos csokoládét ettem, mikor gimnazistaként olvastam ezt a könyvet. Szokásom volt, hogy ettem olvasás közben. Most, hogy belegondolok, nem nyúltam csokihoz, mióta férjhez mentem. A férjem nem szereti, ha édességet eszek, és szinte sosem adunk a fiunknak sem. Nem is tartunk itthon semennyit.

 

Ahogy a megfehéredett, több mint tíz éves darabokat néztem, nagyon megkívántam a csokoládét. Szerettem volna csokit enni, miközben az Anna Kareninát olvasom, úgy, mint régen. Nem tudtam megtagadni a késztetést. Úgy tűnt, a testem minden sejtje kívánja az édességet.

 

Felvettem a kardigánomat, és lelifteztem. Egyenesen a közelben lévő édességboltba mentem, és vettem két táblát a legédesebbnek kinéző tejcsokiból.

 

A kanapéra visszatérve tovább olvastam az Anna Kareninát, miközben csokit ettem. Egyáltalán nem voltam álmos, sem kimerült. Örökké tudtam volna olvasni. Miután megettem az első tábla csokoládét, kibontottam a másodikat, és annak is eltüntettem a felét. Körülbelül a harmadik kötet kétharmadánál az órámra néztem. Tizenegy negyven.

 

Tizenegy negyven!

 

A férjem nemsokára hazaér! Becsuktam a könyvet, és a konyhába siettem. Vizet raktam a gázra, és elkezdtem melegíteni. Felkarikáztam néhány újhagymát, és a forró vízbe dobtam egy marék hajdina tésztát. Míg a víz melegedett, beáztattam egy kis szárított hínárt, felszeleteltem és meglocsoltam ecettel. Kivettem egy tömb tofut a hűtőből, és kockákra vágtam. Végül a fürdőszobába mentem fogat mosni, hogy megszabaduljak a csokoládé illatától.

 

Abban a pillanatban, hogy felforrt a víz, belépett a férjem. Azt mondta, kicsit korábban végzett.

 

Együtt megettük a hajdina tésztát. A férjem egy új fogászati felszerelésről beszélt, amit szeretne megvenni a rendelőbe, valami gép, ami sokkal hatékonyabban és gyorsabban távolítja el a lepedéket a páciens fogáról, mint bármi, amit eddig használt. Mint minden ilyen készüléknek, elég magas ára lenne, de hamar megtérülne a befektetés, mert manapság egyre többen jönnek szimpla tisztításért.

 

Megkérdezte, mit gondolok.

 

Nem akartam emberek fogán lévő lepedékről elmélkedni, pláne nem evés közben. A fejemben Vronszkij képe lebegett, ahogy leesik a lóról. Persze ezt nem mondhattam a férjemnek. Ő nagyon komolyan vette a gépeket. Megkérdeztem az árát, és úgy tettem, mintha mérlegelnék. Aztán azt mondtam: „Miért nem veszed meg, ha szükséged van rá? A pénzügyi része majd úgyis megoldódik. Végül is nem szórakozásra költenél.”

 

„Így van” értett egyet, „nem szórakozásra költeném.” És aztán csöndben tovább evett.

 

Két nagy madár csiripelt az ablak előtti faágon. Félig megfeledkezve magamról bámultam őket. Nem voltam álmos. Egy kicsit sem. Miért nem?

 

Amíg leszedtem az asztalt, a férjem leült a kanapéra egy újsággal. Az Anna Karenina ott hevert mellette, de úgy tűnt, nem vette észre. Nem érdekelték az olvasási szokásaim.

 

Miután elmosogattam, azt mondta, van egy kellemes meglepetése. Megkérdezte, van-e ötletem, mi lehet.

 

„Nem tudom” mondtam.

 

„A délutáni első páciens lemondta az időpontot. Fél kettőig nem kell visszamennem a rendelőbe” mondta mosolyogva.

 

Nem értettem, mi ebben olyan kellemes. Nem is tudom, miért nem értettem.

 

Csak mikor a férjem felállt, és a hálószoba felé terelt, csak akkor jöttem rá, mit akar. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Nem értettem, miért kéne szeretkeznünk. Én csak olvasni szerettem volna. Elnyúlni egyedül a kanapén, csokit majszolni, és olvasni az Anna Kareninát. Mosogatás közben egész idő alatt Vronszkijon járt a fejem, azon, hogy egy olyan író, mint Tolsztoj, milyen kiválóan bánt a karaktereivel. Csodás részletességgel mutatta be őket. De ez a precizitás valahogy elvette tőlük a megváltás lehetőségét. És így-

 

Lehunytam a szemem, és a halántékomat kezdtem masszírozni.

 

„Sajnálom, de egész nap úgy fáj a fejem. Milyen rossz időzítés” mondtam.

 

Sokszor voltak csúnya fejfájásaim, így a férjem szó nélkül elfogadta a kifogást.

 

„Le kéne dőlnöd kicsit” mondta. „Túlhajszolod magad.”

 

„Nem olyan vészes” válaszoltam.

 

A kanapén feküdt délután egyig, zenét hallgatott és újságot olvasott. Szóba hozta a fogászati gépet is, megint. Megveszed a legújabb masinát, és két-három éven belül elavul… Ezért folyamatosan cserélned kell mindent. Az egyetlen, aki jól keresett ezen, az a gépek forgalmazója. Ilyesmikről beszélt. Néha hümmögtem neki, de nem igazán figyeltem.

 

Miután visszament a rendelőbe, elraktam az újságot, és felráztam a kanapé párnáit, hogy újra kényelmesek legyenek. Aztán az ablakpárkánynak támaszkodtam, és felmértem a szobát. Nem értettem, mi történik. Miért nem vagyok álmos? A régi szép időkben voltak egész estés ébrenléteim, de sosem voltam ébren ilyen sokáig egyhuzamban. Normális esetben javában húznom kéne a lóbőrt ennyi idő után, vagy ha nem, hát elviselhetetlenül fáradtnak kéne lennem. De egy kicsit sem voltam álmos. A fejem tökéletesen tiszta volt.

 

A konyhába mentem, és megmelegítettem egy kis kávét. Azon gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Persze, el akartam olvasni az Anna Karenina maradékát, de úszni is szívesen mentem volna. Jó adag agónia után úgy döntöttem, úszni megyek. Nem tudom jól elmagyarázni, de meg akartam tisztítani a testemet azzal, hogy feszegetem kicsit a határait. Megtisztítani, de mitől? Ezen elgondolkodtam. Mitől kéne megtisztítani?

 

Nem tudtam.

 

De ez a valami, ez a ködszerű dolog egyfajta lehetőségként bujkált a testemben. Nevet akartam neki adni, de semmi sem jutott az eszembe – rettenetes vagyok a nevek kitalálásában. Biztos vagyok benne, hogy ez Tolsztojnak semmi nehézséget nem okozott volna.

 

Mindenesetre betettem az fürdőruhámat a táskámba, és mint mindig, elhajtottam a sportklubba. Rajtam kívül csak ketten voltak az uszodában – egy fiatalember és egy középkorú nő – de nem ismertem egyiküket sem. Egy unott tekintetű életmentő vigyázott ránk.

 

Átöltöztem, feltettem az úszószemüvegemet, és leúsztam a szokásos harminc percemet. De ez most nem volt elég, úgyhogy úsztam még negyed órát, a végén két teljes hosszsiklással. Kifulladtam, mégsem éreztem mást, csak azt, hogy majd kirobbanok az energiától. A többiek csak bámultak rám, mikor elhagytam az uszodát.

 

Még mindig három óra előtt jártunk, úgyhogy elmentem a bankba, és elintéztem a dolgaimat. Gondolkoztam rajta, hogy bevásárolok, de inkább egyenesen hazamentem. Otthon újra felvettem az Anna Kareninát, miközben megettem a maradék csokoládét. Mikor négykor hazajött a fiam, adtam neki gyümölcslevet, és saját készítésű gyümölcszselét. Aztán nekiláttam a vacsorának: felolvasztottam a húst, és felvágtam a zöldségeket; miso levest és riszt főztem – mindezt borzasztó gépiesen végeztem.

 

Visszatértem az Anna Kareninához.

 

Nem voltam fáradt.

 

4.

Tízkor feküdtem le; úgy tettem, mintha a férjem mellett aludnék. Ő szinte rögtön elaludt, amint lekapcsoltam a villanyt – mintha egy drót kötné össze a lámpát az agyával.

 

Bámulatos; ritkák az ilyen emberek. Sokkal többen vannak azok, akiknek problémái vannak az alvással. Az apám is ilyen volt, mindig arról panaszkodott, milyen éberen alszik. Nem csak hogy nehezen jött az álom a szemére, de a legkisebb zajtól vagy mozgástól felriadt.

 

A férjem nem – ha egyszer elaludt, semmi sem tudta felkelteni reggelig. Még friss házasok voltunk, amikor rájöttem, milyen furcsa is ez. Még kísérleteztem is vele, mi kell ahhoz, hogy felébresszem: vizet spricceltem az arcába, csiklandoztam az orrát, ilyesmi. Egyszer sem sikerült felkelteni – ha elég sokáig csináltam, sikerült kicsikarni belőle egy morgást, de ennyi. Sosem álmodott, legalábbis sosem emlékezett rá. Gondolom, nem kell mondanom, hogy sosem esett transzba – ő csak aludt, mint egy teknős a sárban.

 

Bámulatos. És nagy szerepe volt az éji rutinom kialakulásában.

 

Tíz perc fekvés után kimászok az ágyból, kimegyek a nappaliba, feloltom a padlólámpát, és töltök magamnak egy pohár brandyt. Aztán leülök, és olvasom a könyvem, szürcsölgetve az italom, ízlelgetve. Néha-néha eszek egy sütit vagy egy kis csokit, amit a tálalóban rejtegetek. Egyszer csak eljön a reggel – akkor becsukom a könyvet, csinálok magamnak egy kávét, és egy szendvicset.

 

A nappalok legalább ilyen szabályozottak.

 

Gyorsan megcsináltam a házimunkát, és a délelőtt többi részét olvasással töltöttem. Dél előtt egy kicsivel elkészítettem a férjemnek az ebédet. Miután egy körül elment, én is elmentem úszni. Egy teljes órát úsztam; miután már nem aludtam, fél óra sosem volt elég. A vízben teljes elmémmel az úszásra koncentráltam; csak arra gondoltam, hogyan mozogjak a leghatékonyabban, és tökéletesen szabályosan lélegeztem. Ha ismerőssel találkoztam, alig szóltam valamit, a kötelezőkön kívül. Minden meghívást visszautasítottam, otthoni teendőimre hivatkozva. Nem akartam senkivel sem kapcsolatba kerülni, vagy pletykákra fecsérelni az időmet. Az úszás után semmi mást nem akartam, csak hazamenni, és olvasni.

 

 Végigcsináltam a rutint: vásárlás, főzés, játék a gyerekkel, házasélet a férjemmel. Miután belerázódtam, már könnyű volt. Csak annyit kellett tennem, hogy elválasztom a testemet a tudatomtól. Míg a testem csinálta a dolgát, a tudatom szabadon lebegett a saját, belső világában. Gondolkodás nélkül vittem a háztartást, etettem a fiamat, beszélgettem a férjemmel.

 

Miután felhagytam az alvással, észrevettem milyen egyszerű dolog a valóság. Milyen könnyű fenntartani. Szimpla valóság. Szimpla házimunka. Szimpla otthon. Mintha egy egyszerű gépet működtetnél. Ha már tudod a módját, csak ismétlés az egész. Megnyomod ezt a gombot, meghúzod azt a kart. Beállítod a méretet, rárakod a tetőt, időzíted az órát. Ugyanaz a tevékenység újra meg újra.

 

Persze néha vannak variációk. Az anyósom együtt vacsorázott velünk. Vasárnap hármasban elmentünk az állatkertbe. A fiam elkapott valami hasmenéses betegséget.

 

De egyik esemény sem volt rám túl nagy hatással. Halk szellőként elsuhantak mellettem. Csevegtem az anyósommal, vacsorát főztem négyünknek, lefotóztam a medvét, meleg vizes palackot tettem a fiam hasára, és adtam neki gyógyszert.

 

Senki sem vette észre, hogy megváltoztam. Hogy teljesen felhagytam az alvással. Hogy minden szabad percem olvasással töltöttem. Hogy a fejem valahol több száz évnyire és több száz kilométernyire van a valóságtól. Mindegy, milyen gépiesen tettem a dolgom. Mindegy, milyen kevés érzelmet mutattam. A férjem, a fiam, és az anyósom ugyanúgy viselkedtek velem, mint azelőtt. Sőt, úgy tűnt, jobban kijönnek velem.

 

Eltelt egy hét.

 

Mikor a folyamatos ébrenlétem már második hete tartott, elkezdtem aggódni miatta. Egyszerűen nem volt normális dolog. Az embereknek szükségük van alvásra. Mindenki alszik. Egyszer, még évekkel ezelőtt, olvastam egy kínzási módszerről, ami abból állt, hogy az áldozatokat nem hagyták aludni. Ha jól emlékszem, a nácik csinálták. Bezárták az embert egy kis szobába, rögzítették a szemhéját, belevilágítottak az arcába, és zajongtak folyamatosan. Végül az áldozat megőrült, és meghalt.

 

Nem tudtam felidézni, mit írt a cikk, mennyi idő után őrül meg az ember, de nem lehetett több három-négy napnál. Az én esetemben már egy hét is eltelt. Ez egyszerűen túl sok. Mégis, tökéletes egészségnek örvendtem. Sőt, energikusabb voltam, mint bármikor.

 

Egy nap zuhanyzás után megnéztem magam meztelenül a tükörben. Megdöbbenve láttam, hogy a testem mintha kicsattanna a vitalitástól. Megvizsgáltam minden egyes porcikámat, a fejem búbjától a lábujjamig, de nem találtam nyomát sem feleslegnek, sem ráncnak. Természetesen nem volt már fiatalos hab-testem, de a bőröm sokkal fényesebb és hibátlanabb volt, mint korábban. Már-már nehéz volt összecsípnem egy kis húst a derekamnál, csodásan rugalmas volt.

 

Rájöttem, hogy szebb vagyok, mint képzeltem. Fiatalabbnak tűntem, annyira, hogy az majdnem sokkoló volt. Elmehettem volna huszonnégynek is. A bőröm sima volt. A szemeim fényesek. Az ajkaim teltek. Az árnyék, amit az arccsontjaim vetettek, és amiket igazán utáltam magamon, egyáltalán nem voltak szembetűnőek. Leültem, és jó harminc percig bámultam az arcomat a tükörben. Minden szögből megnéztem, tárgyilagosan. De nem tévedtem. Tényleg szép voltam.

 

Mi történik velem?

 

Talán orvoshoz kéne mennem.

 

Bezárnának, és egyik laborból a másikba küldenének, hogy kísérleteket végezzenek rajtam. EEG-t és EKG-t csinálnának, és vizeletvizsgálatot, és vérvizsgálatot, és pszichológiai felmérést, és ki tudja, mi mindent még.

 

Erre nem voltam képes. Csak magam akartam maradni, olvasni, és napi egy órát úszni. A szabadságomat akartam, leginkább azt. Nem fűlött a fogam semmiféle kórházhoz. És ha be is utalnának, ugyan mit találnának? Elvégeznének egy rakat vizsgálatot, gyártanának egy rakat elméletet, és ennyi. Nem akartam egy ilyen helyre kerülni.

 

Egy délután elmentem a könyvtárba, hogy belenézzek néhány könyvbe az alvásról. Az a kevés, amit találtam, nem sokat segített. Tulajdonképpen csak egyvalamit mondott mind: az alvás, pihenés. Mint amikor leállítjuk az autó motorját. Megnyugvás. Ez az alvás. Ember esetében ez az, ami pihenést nyújt a testnek és a léleknek. Amikor lefekszel, az izmaid ellazulnak, lehunyod a szemed, és nem gondolkozol tovább. A fölösleges gondolatok elektromos kisülések által felszabadulnak, álmokként.

 

Az egyik könyvben volt egy érdekes gondolat. Az író azt állította, hogy az emberi lények természetüknél fogva képtelenek megszabadulni néhány sajátos, berögzült gondolati, vagy fizikai sémától. Tudat alatt mindenki követi a saját belső indíttatásait, ez normális esetben nem tűnik el soha. Más szóval, az emberek az ösztönök börtönében élnek. És ami kordában tartja ezeket, az nem más, mint az alvás. Egyfajta terápiaként ellensúlyozza a jelenséget. Alvás közben természetes módon ellazulnak az izmok, amelyek ébrenlétkor csak egy meghatározott módon működhetnek. Ugyanez a helyzet a gondolkodással. Így nyugszanak meg az emberek. Az alvás elkerülhetetlen, akár a karma. Belénk lett programozva, és senki sem tehet ellene semmit. Ha valaki mégis megpróbálja, annak az élete kerül veszélybe.

 

„Ösztönök?” kérdezem magamtól.

 

Az egyetlen ilyen, ami eszembe jut magammal kapcsolatban, az a házimunka, a feladatok, amiket nap, mint nap, gépies automatizmussal elvégzek. Főzés, vásárlás, mosás, anyaság. Mik ezek, ha nem „ösztönök”. Becsukott szemmel is képes lennék megcsinálni őket. Megnyomni a gombokat. Meghúzni a karokat. Hamarosan elúszik a valóság. Ugyanaz a mozdulatsor újra meg újra. Ösztönök. Felemésztettek engem. Szükségem volt az alvásra, hogy kézben tartsam őket, hogy megnyugodhassak.

 

Ez lenne a válasz?

 

Még egyszer elolvastam a bekezdést, jobban odafigyelve. Bólintottam. Igen, ez az.

 

Akkor mégis mi ez a mostani állapot? Az ösztöneim felfaltak napközben, és én aludtam, hogy helyrehozzam a kárt. Az életem csakis ebből a körforgásból állt. Ez nem vezetett sehova.

 

A könyvtári asztalnál ülve megráztam a fejem.

 

Elég volt az alvásból! És ha megőrülök? És ha veszélybe kerül az életem? Nem fognak elemészteni az „ösztöneim”. Ha az alvás csak arra jó, hogy folyamatosan javítsa az elhasználódott részeket, akkor nekem nem kell többé. Nincs rá szükségem. A testem talán elhasználódik, de az agyam az enyém. Megtartom magamnak. Nem adom oda senkinek. Nem akarok „megjavulni”. Nem fogok aludni.

 

Új elhatározással léptem ki a könyvtárból.

 

5.

Már nem rémisztett meg az inszomniám. Mitől is lenne rémisztő? Gondoljunk csak az előnyeire! Este tíztől reggel hatig enyém volt a világ. Mostanáig minden nap legalább egyharmada elment alvásra. De többé már nem. A felszabadult idő csak az enyém, senki másé. Úgy töltöttem el, ahogy csak akartam. Senki sem szólt bele. Senki sem követelte. Igen, meghosszabbítottam az életem. Megnöveltem egy harmad nappal.

 

Sokan talán azt mondanák, hogy ez nem természetes. És talán így is van. Talán a jövőben valamikor meg kell majd fizetnem az árát. Talán a sors behajtja majd rajtam azt a pluszt, amit ezzel szerzek. Ennek az elméletnek nincs szilárd alapja, de cáfolni sem lehet, és én valahogy helyesnek érzem. Tehát az egyensúly fenntartása végett a kölcsönvett idő ki fog egyenlítődni.

 

Őszintén szólva az sem érdekelt különösebben, ha fiatalon halok meg. A legjobb, amit egy elmélettel tehetünk, hogy hagyjuk, had fussa le a maga köreit. Jelenleg hosszabb volt az életem, és ez csodálatos volt. A kezeim nem voltak üresek többé. Éreztem, hogy élek. Valóságos volt. A mindennapok nem emésztettek el. Vagy legalábbis volt egy olyan részem, amit nem emésztettek el – ettől éreztem a létezésemet olyan valóságosnak. E nélkül is el lehet vegetálni akár egy örökkévalóságon át, de annak semmi értelme, ezt tisztán láttam.

 

Miután ellenőriztem, hogy a férjem alszik, leültem a nappaliban a kanapéra, brandyt ittam, és olvastam. Háromszor olvastam végig az Anna Kareninát. Minden alkalommal felfedeztem valami újat benne. Ez a hatalmas mű tele volt rejtélyekkel és rébuszokkal. Mint a kínai varázsdoboz, a regény világában megannyi kisebb világ volt, amik újabb kicsi világokat rejtettek. Ezek együtt egyetlen univerzumot alkottak, ami csak arra várt, hogy az olvasó felfedezze. A régi énem csak egy apró részletét tudta feldolgozni, de most már képes voltam rá, hogy leássak a mélyére. Megértettem, pontosan tudtam, mit akart üzenni a nagy Tolsztoj, mit akart átadni ezzel a könyvvel. Láttam, ahogy az üzenete regénnyé kristályosodik ki, ami túlmutat az írón.

 

Bármennyire is koncentráltam, sosem fáradtam el. Miután jó párszor elolvastam az Anna Kareninát, elkezdtem Dosztojevszkijt. Könyvet könyv után olvastam, maximális odafigyeléssel, mégsem merültem ki. A legnehezebb bekezdést is könnyedén megértettem és mélyen átéltem.

 

Úgy éreztem, erre az életstílusra születtem. Az alvás elhagyásával megtaláltam magamat. A koncentráció képessége volt a legfontosabb. E nélkül élni olyan lehet, mint kinyitni a szemünket, de nem látni semmit.

 

Előbb-utóbb elfogyott a brandym. Majdnem az egészet egyedül ittam meg. Elmentem egy nagyobb bolt ínyenc részlegébe, hogy vegyek még egy üveg Remy Martint. Míg ott voltam, eszembe jutott, hogy vehetnék egy üveg vörösbort is. És egy szép kristály brandys üveget. Meg csokit és kekszet.

 

Néha olvasás közben nagyon felizgattam magam. Ilyenkor letettem a könyvet, és végeztem pár tornagyakorlatot, nyújtását, vagy csak körbesétáltam a szobában. A kedvemtől függően olykor éjszakai kocsikázásra mentem. Felöltöztem, beültem a Civic-be, és céltalanul bóklásztam a környéken. Volt, hogy beugrottam egy éjjel-nappali gyorsétterembe meginni egy kávét, de túl megerőltető volt más emberekkel lenni, ezért sokszor a kocsiban maradtam. Leálltam egy biztonságosnak tűnő helyen, és hagytam elkalandozni a gondolataimat. Akár a kikötőig is elmentem néha, és a hajókat néztem.

 

Egyszer kikérdezett egy rendőr. Hajnali fél három volt, egy lámpa alatt parkoltam a móló közelében. Zenét hallgattam, és az elhaladó hajók fényeit bámultam. Megkopogtatta az ablakomat. Letekertem. Fiatal volt, jóképű, és nagyon udvarias. Elmondtam neki, hogy nem tudok aludni. Elkérte a jogosítványomat, nézte egy darabig.

 

„Volt itt egy gyilkosság a múlt hónapban” mondta. „Három fiatal férfi megtámadott egy párt, megölték a férfit és megerőszakolták a nőt.”

 

Bólintottam, olvastam erről az újságban.

 

„Amennyiben nincs erre dolga, asszonyom, jobban tenné, ha nem időzne itt éjszaka.”

 

Megköszöntem neki, és azt mondtam, elmegyek. Visszaadta a jogosítványomat, én meg elhajtottam.

 

Ez volt az egyetlen eset, hogy valaki beszélt hozzám. Általában órákon át járom az utcákat éjszaka, és senki sem zavar meg. Aztán beparkolok a garázsunkba, a férjem Sentrája mellé, míg ő békésen alszik odafent a sötétben. Hallgatom, ahogy pattog a hűlő motor, és amikor már csönd van, felmegyek.

 

Első dolgom, hogy ránézek a férjemre, hogy megbizonyosodjak, tényleg alszik. És mindig alszik. Aztán megnézem a fiamat is, aki úgyszintén. Nem sejtettek semmit. Azt hitték, a világ olyan, mint bármikor. Változatlan. De tévedtek. Megváltozott, méghozzá olyan módon, amit el sem tudtak képzelni. Gyorsan és sokat változott. Már sosem lesz ugyanaz, mint régen.

 

Egy alkalommal megálltam, és jobban szemügyre vettem az alvó férjem arcát. Puffanást hallottam a hálószobából, hát besiettem. Az ébresztőóra a földön volt. Biztos álmában verte le, de meg sem rezzent, ugyanolyan békésen aludt tovább. Hát ágyúlövés kell ennek az embernek, hogy fölébredjen? Felvettem az órát, és visszatettem a helyére. Aztán karba tettem a kezem, és jól megnéztem a férjemet. Milyen régen volt? Talán évekkel ezelőtt, hogy néztem őt alvás közben.

 

Sokat csináltam, mikor még friss házasok voltunk. Ellazultam tőle. Azt mondogattam magamnak, hogy biztonságban vagyok, amíg ő ilyen békésen alszik mellettem. Ezért néztem, ahogy alszik.

 

Valamikor felhagytam vele, de mikor? Megpróbáltam felidézni. Talán akkoriban történt, amikor az anyósom és én azon vitatkoztunk, mi legyen a fiam neve. Valami bigott vallási felekezethez tartozott, és megkérte a papját, hogy „adományozzon” nevet a gyerekemnek. Nem emlékszem, minek akarták elnevezni, de nem engedtem, hogy valamiféle jött-ment pap „adományozzon” nevet neki. Akkoriban volt néhány parázs vitánk. A férjem nem foglalt állást egyikőnk mellett sem. Csak állt ott, és próbált lenyugtatni minket.

 

Akkor elvesztettem a hitemet abban, hogy a férjem a védelmezőm. Az egyetlen dolgot, amit igazán szerettem volna tőle, nem tudta megadni nekem. Feldühített. Persze mindez régen történt. Az anyósom és én rég kibékültünk. Én adtam nevet a fiamnak. A férjemmel találtuk ki, mi legyen az.

 

Mégis, azt hiszem akkortól fogva nem néztem őt alvás közben.

 

Most meg ott álltam és őt figyeltem, ahogy békésen alszik, mint mindig. Az egyik lába furcsa szögben lógott ki a takaró alól, úgy nézett ki, mintha másé lenne. Egy nagy, izmos láb. A szája nyitva volt, kis nyál csorgott az ajkán. Néha-néha megmozdult az orra.  Volt egy anyajegy a szeme alatt, ami zavart. Olyan nagy volt és közönséges. A csukott szemeiben is volt valami közönséges, lapos szemfedők emberi húsból. Úgy nézett ki, mint egy idióta. Erre mondják, hogy „úgy alszik, mint akit fejbe csaptak”. Milyen elképesztően csúnya. Alvás közben igazán otromba, gondoltam. Régen biztos nem ilyen volt. Biztos, hogy szebben aludt, amikor összeházasodtunk, feszes és éber arccal. Még mélyálomban sem volt ilyen paca.

 

Megpróbáltam visszaemlékezni a korábbi arcára, de nem ment. Csak abban voltam biztos, hogy nem volt ilyen ronda. Vagy áltattam volna magam? Talán mindig is így nézett ki alvás közben, de az érzelmeimtől szebbnek láttam. Anyám biztos ezt mondaná. Az ilyen típusú gondolkodás volt a specialitása. Mindig azt mondogatta, hogy a rózsaszín köd kettő, maximum három évig tart. Friss házasként persze, hogy szépnek láttam a kedvesemet, mondaná.

 

Szerintem nem lenne igaza. A férjem megcsúnyult az évek során. A határozottság eltűnt a vonásaiból. Erről szól az öregedés, és ő már öreg volt, öreg és fáradt. Kimerült. A következő években még rondább lesz, ez biztos. Nekem meg nincs más választásom, mint követni őt, elviselni, és odaadni magam.

 

Nagyot sóhajtottam, ahogy ott álltam. Sóhajhoz képest hangos volt, de persze ő meg sem rezzent. A világ leghangosabb sóhaja sem zavarhatná föl.

 

Visszamentem a nappaliba. Töltöttem egy pohár brandyt, és elkezdtem olvasni, de valami miatt nem tudtam rendesen odafigyelni. Letettem a könyvet, és átmentem a fiam szobájába. Kinyitottam az ajtót, és néztem, ahogy a fény rávetül a kis arcára. Pont ugyanolyan békésen aludt, mint a férjem. Ahogy mindig. Néztem alvás közben, a sima, majdhogynem jellegtelen arcát. Nagyon más volt, mint az férjemé. Végül is még gyerekarc. A bőre ragyogott, egyelőre nem volt benne semmi közönséges.

 

És mégis, volt benne valami, ami idegesített. Még sosem éreztem hasonlót vele kapcsolatban. Mi okozhatja? Ott álltam, karba tett kézzel, és gondolkodtam. Igen, persze, szerettem a fiamat, nagyon szerettem. De akkor is, valami tagadhatatlanul zavart, az idegeimre ment.

 

Megráztam a fejem.

 

Lehunytam a szemem, és úgy maradtam egy kicsit. Aztán kinyitottam, és újra megnéztem a fiamat. És akkor bevillant. Az zavart, hogy pont ugyanúgy nézett ki az alvó arca, mint a férjemé. És pont, mint az anyósomé. Makacs. Elégedett. A vérükben volt ez a fajta arrogancia, amit utáltam a férjem családjában. Igaz, a férjem jó volt hozzám. Kedves és gyengéd, és odafigyelt az érzéseimre. Sosem flörtölt más nőkkel, és keményen dolgozott. Komoly és mindenkivel előzékeny. Az összes barátom szerint szerencsés vagyok, hogy kifogtam őt. Én sem tudok hibát találni benne. Pont ez zavar néha. A hibátlansága rideggé teszi, nem hagy helyet a képzelőerőnek. Ez az, amit nem szeretek.

 

És ez a kifejezés ült a fiam arcán is, ahogy aludt.

 

Újból megráztam a fejem. Ez a kisfiú idegen számomra. Ha fel is nő, sosem tud majd megérteni engem, ahogy a férjem sem tudja megérteni, hogyan érzek most.

 

Szeretem a fiamat, ez nem kérdés. De éreztem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor már nem tudom ugyanilyen intenzitással szeretni. Ez nem vall valami jó anyára. A legtöbb anya sosem gondol ilyet. De én ott álltam, néztem, ahogy alszik, és pontosan tudtam, hogy egy nap meggyűlölöm majd.

 

Ez elszomorított. Becsuktam az ajtót, lekapcsoltam a folyosón a villanyt, és visszaültem a kanapéra a nappaliban, kezemben a könyvemmel. Néhány oldal után megint becsuktam. Az órára néztem. Majdnem hajnali hármat mutatott.

 

Eltöprengtem, vajon hány napja nem alszom. Az álmatlanság a múlt hét előtti kedden kezdődött. Ezek szerint ez a tizenhetedik nap. Egy szemhunyásnyit sem aludtam tizenhét napja. Ez nagyon hosszú idő. Már nem is emlékeztem, milyen érzés aludni.

 

Becsuktam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni rá, de csak éber sötétséget találtam magamban. Éber sötétség – ebből a halálra asszociáltam.

 

Talán haldoklom?

 

Ha most meghalnék, mennyit érne az életem?

 

Erre nincs válasz.

 

Rendben, akkor mi a halál?

 

Mostanáig úgy gondoltam az alvásra, mint a halál egyfajta modelljére. Úgy képzeltem a halált, mint egy hosszú alvást, ami sokkal mélyebb, mint normálisan. Alvás, minden tudatosság nélkül, örök nyugalom, teljes filmszakadás.

 

De talán tévedtem. Talán a halál egészen más állapot, mint az alvás, egészen más kategóriába tartozik – hatalmas, végtelen, éber sötétség, olyasmi, amit láttam.

 

Nem, az túl szörnyű volna. Ha a halál sem hoz megnyugvást, akkor mi oldoz föl az élet tökéletlenségében a mérhetetlen fáradtság alól? Senki sem tudja, mi a halál. Senki sem látta igazán, csak azok, akik már meghaltak. Egy élő sem tudhatja, milyen halottnak lenni. Csupán találgathatnak. Még a legjobb elmélet is csak elmélet. Lehet, hogy a halál valamilyen pihenés, de logikus érveléssel sem találhatjuk ki, hogy így van-e. Az egyetlen biztos módszer, ha meghalunk. A halál bármi lehet.

 

Szörnyű rettegés lett úrrá rajtam. A hideg végigszaladt a hátamon. A szemem szorosan összecsukva. Nem tudtam kinyitni. Belebámultam az előttem elterülő sötétségbe, a sötétségbe, ami sűrű és reménytelen volt, mint maga az univerzum. Teljesen egyedül voltam. Minden figyelmem erre összpontosult. Ha akartam volna, belenézhettem volna egyenesen a kozmosz velejébe. De úgy döntöttem mégsem. Korai lett volna.

 

Ha ilyen a halál, ha meghalni annyi, mint örökké ébren lenni és a sötétbe bámulni, akkor mit tehetek?

 

Végre valahára kinyitottam a szemem. Felhörpintettem a maradék brandyt a pohárból.

 

6.

Leveszem a pizsamámat, farmert, pólót és széldzsekit húzok. Lófarokba kötöm a hajam, ráhúzom a dzsekit, és felveszem a férjem egyik baseball sapkáját. A tükörben úgy nézek ki, mint egy fiú. Jó. Edzőcipőt veszek, és lemegyek a garázsba.

 

Beülök a kormány mögé, elfordítom a kulcsot, és hallgatom a motor zúgását. Normálisnak tűnik. Kezemmel a kormányon veszek néhány nagy levegőt. Aztán gázt adok, és kihajtok az épületből. A kocsi jobban megy, mint általában. Mintha jégen csúszna. Magasabb sebességre váltok, elhagyom a környékünket, és felhajtok az autópályára Jokohama felé.

 

Még csak hajnali három van, de így is sok az autó. Hatalmas teherautók húznak el mellettem, megremeg alattuk föld, ahogy kelet fele haladnak. Ezek a sofőrök sosem alszanak éjjel. Nappal pihennek, hogy éjszaka hatékonyabbak legyenek.

 

Micsoda pazarlás. Én éjjel-nappal dolgozhatnék, nem kell aludnom.

 

Nem természetes, lehet, de mi az, hogy természetes? Csak következtetni tudnak rá. Én azon már túl vagyok. A jövő embere. Az evolúció következő lépcsőfoka. A nő, aki nem alszik. A tudat kiterjesztése.

 

Elmosolyodom. A jövő embere. Az evolúció következő lépcsőfoka.

 

Az autórádiót hallgatom, ahogy a kikötő felé tartok. Klasszikus zenét szeretnék, de nem találok. Ostoba japán rock. Cukormázas szerelmi balladák, amiktől szuvas lesz az ember foga. Feladom a keresést és ezeknél maradok. Olyan érzésem lesz tőlük, mintha egy nagyon távoli helyen lennék. Távol Mozarttól és Haydntól.

 

Beparkolok az egyik fehér vonalakkal jelzett helyre az óriás parkolóban a part előtt, és leállítom a motort. Ez a legvilágosabb hely, a lámpa alatt, nyitott minden irányba. Egyetlen másik autó parkol csak itt, egy régi, fehér, kétajtós kupé – olyan, amilyet fiatalok vezetnek. Talán egy pár szeretkezik benne, mert nincs pénzük hotelszobára. Hogy elkerüljem a bajt, a szemembe húzom a baseball sapkát, és próbálom elrejteni női mivoltomat. Ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtókat.

 

Félig tudatosan hagyom, hogy a szemem felmérje az engem körülvevő sötétet, amikor hirtelen eszembe jut egy kocsikázás a barátommal, még egyetemista koromból. Leparkoltunk és elég intenzív csókolózásba bonyolódtunk. Nem tudott leállni, könyörgött nekem, hogy had tegye be. Visszautasítottam. Kezemmel a kormányon, zenét hallgatva próbálom felidézni a jelenetet, de nem emlékszem az arcára. Annyira távolinak tűnik.

 

Minden álmatlanság előtti emlékem elhomályosodik, egyre gyorsabban. Furcsa érzés, mintha az az énem, aki aludt, nem a valódi lett volna, és az emlékei igazából nem az enyémek. Így változnak meg az emberek. De senki sem veszi észre. Csak én tudom, hogy mi történik. Megpróbálhatnám elmagyarázni nekik, de nem értenék. Nem hinnének nekem. De ha hinnének is, fogalmuk sem lenne róla, mit érzek. Fenyegetés lennék a racionális világuk számára.

 

De változom. Nagyon megváltozom.

 

Mióta ülök itt? Kezem a kormányon. Szemem csukva. Bámulok az éber sötétségbe.

 

Hirtelen emberi jelenlétet érzek, és magamhoz térek. Van odakint valaki. Kinyitom a szemem, és körülnézek. Van valaki a kocsinál. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de az be van zárva. Sötét árnyak állnak minden oldalon. Nem látom az arcukat. Nem tudom kivenni, milyen ruhában vannak. Csak két árnyékot látok.

Ahogy körbevesznek, a kocsim aprónak tűnik, mint egy vajas doboz. Lökdösik. Egy ököl csap a jobboldali ablakra. Tudom, hogy nem rendőr. Egy rendőr nem öklözne bele az ablakomba és nem lökdösné a kocsit. Visszatartom a lélegzetem. Mit tegyek? Nem tudok higgadtan gondolkodni. Izzadok. Ki kell jutnom innét. A kulcs. El kell fordítanom a kulcsot. Érte nyúlok és elfordítom. Az indító köhög egyet.

 

A motor nem indul be. A kezem reszket. Lehunyom a szemem, és újra próbálkozom. Semmi. Mintha valaki végighúzná a körmeit a falon. A motor szenved. A férfiak, az árnyak tovább lökdösik az autót. A kilengés egyre nagyobb. Fel fognak borítani!

 

Valami nem stimmel. Csak nyugodtan végig kell gondolnom és minden rendben lesz. Gondolkodni. Lassan. Körültekintően. Valami nem stimmel.

Valami nem stimmel.

De mi? Nem tudom megmondani. A fejemet elönti a sűrű sötétség. Nem megyek vele semmire. A kezem reszket. Megpróbálom kivenni a kulcsot, aztán megint berakni. De a reszketés miatt nem találom el a kulcslyukat. Újra próbálkozom, és elejtem a kulcsot. Lehajolok, hogy megkeressem, de nem érem el. Az autó ide-oda hullámzik. Beverem a fejem a kormányba.

 

Nem lesz meg a kulcs. Hátradőlök az ülésben, és a tenyerembe temetem az arcom. Sírok. Ez minden, amit tehetek. Könnyek folynak végig az arcomon. Be vagyok zárva ebbe a kicsi dobozba, nincs kiút. Késő éjszaka van. A férfiak tovább lökdösik a kocsit. Fel fognak borítani.

 

 



[1] Németh László fordítása

1989

Az úgy kezdődött,hogy Tóthné
kórházba ment a kilencedikről,
Barabásné meg reggelente átment hozzájuk,
hogy segítsen a kicsiket (három fiú),
óvodába, iskolába indítani. Hogy mi jár
két felnőtt fejében, míg a fiúk kergetőznek,
rugdosódnak, dobálják a sapkájukat,
keresik a cipőjüket, indulás előtt
leöntik magukat kakaóval, azt nem tudom.
De talán valami – valami volt mégis.
Elhitte az egész ház, elhitte Tóthné,
Barabás az asztalosműhelyben,
a gyerekek, de még a kézbesítő is,
Barabásné lányát is lekurvázták,
és a spánieljükről elmondták, hogy büdös, rühes,

hogy ez a legrondább állata világon, fúj.
Barabásék készültek elköltözni,
mert Barabásnak volt egy saját asztalosműhelye,
esténként is öltönyt-nyakkendőt viselt,
mint az a sok majom a tévében.
Becsöngettél hozzájuk este, és kijött Barabás
nyakkendősen, és felvont szemöldökkel
megkérdezte, mit parancsolsz. Őrület, nemde?
Zúgott a nézd-a-kurvát, az azt-a-kurváját-neki
a nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken.
Míg Barabás nyakkendősen a költözést tervezgette
szegény Tóth okleveles műszerészként vécépapírt,
olcsó mosóport árult a Mázsa téri piacon.
Mert szabadság van, mindenkiből minden lehet,
megmondták azok a szemetek a tévében,
az öltönyösök, akik ha farmerban feszítenek,
csak annál szemetebbek. Mégis mit képzelnek?

1989. A nagy földindulás éve. A kisdoktorimat
a Széchenyiben. Csak a nyelv érdekel:
a provanszál trubadúrok formaművészete.
De a sűrűsödő gyűlölet a Várban is utolér.
Egy nekem címzett üzenetet találok
Schultz-Gora Altprovenzalisches Elementarbuch-jában.
Ne állj többé szóba azzal a baromarcúval! Puszi
és egy olvashatatlan aláírás. No de ki lehet az a baromarc?
Hamar megtanulom, kinek szabad köszönni,
kinek kell bólintani. Lelkesen számolgatom a rímeket,
de néha elrontom a köszönéseket és a biccentéseket,
és közben töröm a fejem, hogy lesz ebből Magyarország,
ha ennyire… Ha ennyire és ilyen rettenetesen…?
Várok valami jelre, talán, hogy a baromarcúakra
figyelmeztető ismeretlen egy újabb üzenetet hagy.

Menjek vagy maradjak?

Hömpölyög a köd a Praça de Comercio-n,
Alulról-felülről árad az eső, hullámzik-hömpölyög,
felhőkön lépkedünk, és egy felhő van felettünk.
Mire valaki a köd szívéből elrikkantja magát magyarul:
micsoda idő, már a picsámat sem találom!
Micsoda ideges villámlás! Másfajta mondat,
mint amiket a honvágy varázsol elő
a tudat legmélyéből, a portugál ködtengerből,
ahol közel az óceán. És hirtelen eszembe jut
Tóthné, Barabásné, a szegény spániel,
a szemétledobó szaga Kőbányán, a szüleim,
a bombatölcsérek egy Kanizsa körüli kiserdőben.
Elveszek ezen a téren, érzem.

Ki emlékszik már az Altprovenzalisches Elementarbuchra?

De évente elmegyek a tízemeletesekhez,
és megnézem a kapucsengő melletti névsort,
hogy a szomszédok megvannak-e.
Szabó, Krizsán, Tóth, Barabás.
Mert persze Barabásék is maradtak,
a kimért nyakkendős-öltönyös asztalos
nem lett nagyvállalkozó, mikor hazajöttem
Portugáliából, hallottam, leteperte a rák,
talán mert nem bírta a kurvázást,

a gyűlöletet, ami foltot hagy a legfehérebb ingen is.
Nett volt, szorgalmas, de hiába, élhetetlen.
Milyen rákban halt meg, kérdezem.
Talán szívrák, feleli Tóthné,
és sunyin elmosolyodik.

Hát mind megvannak!
De hogy a szegény spániellel mi lett,
és hogy hol vesztek el a gyerekek,
nem tudom.

 

(Illusztráció: Elena Petrova Gancheva – Praca Do Comercio )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 4. rész

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )