Robert Koch 1900 január 4-én szállt partra Stephansortban. Nem várta népes üdvözlősereg, nem volt sem piros szőnyeg, sem fúvószenekar. Ugyan a német kolónia azon tagjai megjelentek a kikötőben, akiket éppen nem taszított ágyba valamely trópusi láz, de ők is inkább a hazai posta, mintsem a híres tudós kedvéért.

Bennongsen kormányzónál tett látogatását is igyekezett minél rövidebbre fogni, a malária jobban érdekelte, mint a protokoll. Régóta gyanította már, hogy a kórt a szúnyogok terjesztik, és azt remélte, hogy ott, az Isten háta mögötti Kaiser Wilhelmslandon mindezt be is tudja majd bizonyítani.

Bennongsent földhözragadtabb gondolatok foglalkoztatták. Miközben teáztak /mert ezt az angol szokást minden gyarmattartó náció egyformán átvette/, a kolónia mindennapi működésének megszervezéséről beszélt Kochnak. A nehézségekről, a helyi viszonyokról, a gyarmat fenntartásának financiális oldaláról, meg az őslakókról, akik minden komolyabb munkára alkalmatlanok, tehát a munkaerőt Kínából és Malájföldről kell beszerezni.

A kormányzó nem volt boldog. Bizonyára szívesebben ténykedett volna a fekete-sárga érdekekért valahol másutt, civilizáltabb földön, nem itt, a világ végén.

 –  Pápuák! – legyintett – Ein volk mit ohne kultur! Meztelenül grasszálnak, mindenféle porral, meg sárral kenik a testüket, titokban továbbra is embert esznek, lusták és tolvajok. Még a fehér ember ételét sem hajlandóak megkóstolni. Ezekkel felvirágoztatni egy gyarmatot? Képtelenség!

Koch elmélázva kortyolgatta teáját. Egészen mást kapott itt, mint amire számított. Neki úgy tűnt, hogy nem a német mentalitás formálja saját képére Kaiser Wilhelmslandot, hanem fordítva, az a kevés német is a helyiek szintjére süllyed. Mintha a délután leereszkedő pára nem csak a szemhatárt korlátozná hanem a nagy formátumú gondolatokat is. A hosszú hajóúton ezerszer is elképzelte, milyen lesz majd ez a föld, de egyáltalán nem ilyennek képzelte. Kőházakat várt frissen gereblyézett sóderos sétányokkal, a házak mellett a szivárvány színeiben pompázó trópusi virágokkal, nyírt pázsittal, és valami békés koloniális csenddel, függőágyban nyújtózkodó khakiruhás, parafasisakos szép németekkel. A tenger felől hűs szellő fújdogál, bókolnak a szélben a pálmafák, és az ültetvények irányából bennszülött ének szól…

Mindebből Robert Koch nem kapott semmit. A kormányzói rezidencia egy cölöpkunyhó volt, bár kétségtelenül abból a legnagyobb az egész környéken. Keresztüllátott a karvastag ágakból összetákolt „falon”, a házon túl ott sárgállottak az ültetvények, azokon túl ott zöldellt a smaragdszín vadon, de sehonnan nem hallotta bennszülöttek énekét. Ellenben arra következtetett a félreismerhetetlen zajokból, hogy alattuk, a cölöpház legalsó szintjén valamiféle kormányzói sertések hemperegnek szuszogva a sárban.

A pálmafák sem bókoltak a szélben, mert a levegő meg sem mozdult.

–  Mindig is az volt a véleményem, hogy Németország elkésett! – tárta szét karjait Bennongsen, hogy hónaljában megmutatta magát a terjedő, nagy izzadtságfolt – Nekünk már csak a maradék gyarmatok jutottak, amik nem kellettek másnak. Gondoljon csak bele. Kamerun? Egy lázfészek. Namíbia? Homok és tövis, semmi más. Tanganyika? Csak paródiája a kenyai felföldnek. Ott már nem terem meg a kávé, csak a majomkenyérfa. És az a mi Kaiser Wilhelmslandunk! Ez aztán a semmi teteje! Ha holnap az angolok, vagy a hollandok megtámadnának minket, és kiakolbólítanának minket innen, hát szerintem a császár Berlinben pezsgőt bontana.

–  Herr Bennongsen! – kulcsolta össze ujjait Koch. Mégiscsak tudós volt, nem hivatalnok. A dolgokat racionálisan szemlélte, és mindenütt rendszert keresett, egy elvet, amire fel lehetett fűzni minden gyöngyöt, még a hamisakat is – Legyen őszinte! Hát valóban nincs itt semmi? Nincsen valamilyen érclelőhely? Egy sikeresen meghonosított kultúrnövény?

–  Itt? Barátom, itt semmi sincs! Azazhogy van malária. Piócák, de rengeteg. És eső. Minden nap. Este elered, és esik reggelig. Soha nem szárad meg semmi. A hivatalos iratokat, amiket Berlinbe kell küldeni, lepi a penész. Nem tudunk velük mit csinálni. A vadak megkeresztelkednek, de csak színleg, aztán ugyan úgy áldoznak pogány isteneiknek, mint azelőtt.

–  Hát nincs keresztény bennszülött Kaiser Wilhelmslandban? Már úgy értem, hogy igazi?

–  De van. Egy darab – csillant fel a kormányzó szeme – Semmi több, de egy azért akad. Sovány egy eredmény, mi? – az asztalon heverő csengőért nyúlt, megrázta.

–  Kéretem Siloit! – mondta a szolgának – Most azonnal!

Koch kérdőn nézett a kormányzóra.

–  Hát kedves professzor úr, Siloi a Német Birodalom egyetlen sikere ezen a gyarmaton.

Sokáig vártak arra az egyetlen keresztényre, ki tudja, merre csatangolhatott. Mikor végül belépett az ajtón, Koch ismét kénytelen volt tudomásul venni, hogy a trópusokon minden másképpen van, mint ahogy azt az ember várta.

Nem így képzelt el egy megtért bennszülöttet.

Siloin nem látszott semmiféle keresztényi alázat. Az ágyékkötőjét leszámítva teljesen meztelen volt, viszont az orrából hosszú pálcika meredt kétoldalt. Ormótlan, lapos lábfeje arról árulkodott, hogy azokon a lábakon még soha nem volt cipő, és minden bizonnyal nem is lesz. Inkább tűnt kannibálnak, mint kereszténynek.

– Dícsértessék az Úrjézus! – köszönt Kaiser Wilhelmsland első kereszténye illedelmesen, különös, de érthető németséggel.

Bennongsen figyelmeztetve emelte fel jobb kezének mutatóujját.

–  Ön nem is sejtheti, hogy ezeknek a szavaknak micsoda súlyuk van! A helyi vadak képtelenek megjegyezni és kiejteni a német szavakat. Ha nem a saját anyanyelvükön karattyolnak, akkor a vendégmunkásoktól eltanult fertelmes pidgin-angolt beszélik. Egy ilyen összetett kultúrnyelv, mint a német, áthághatatlan akadályt jelent nekik.

–  De hát akkor ő hogyhogy, mégis?…

–  Ki tudja? Talán egyszer majd nem csak egy híres orvos, hanem egy híres nyelvész is partraszáll nálunk, és megfejti ezt a rejtélyt…Na most figyeljen! – és Siloihoz fordult:

–  Mondd el a Miatyánkot!

És Siloi mondta. Hibátlanul. Miután befejezte, illedelmesen várakozott, hogy újra kérdezzék.

Ám a két fehér ember már teljesen megfeledkezett róla, egészen másról kezdtek el csevegni. Mivel senki sem adott engedélyt az első kereszténynek, hogy távozhasson, ő csak állt ott némán, hallgatta a német beszédet. Csaknem mindent megértett.

Siloi itt született a szigeten, a közeli Erimában. Már gyermekkorában a fehérek szolgálatába állt, bár ez nem volt olyan nagyon régen. Maga sem tudta megmagyarázni, miképpen tanulta meg oly gyorsan és alaposan azt a különös nyelvet, ami más pápuáknak nem nagyon sikerült. Sosem vetemedett kannibalizmusra, de miután észrevette, hogy a németek kételkednek őszinteségében, inkább azt hazudta nekik, hogy igen, egyszer, még gyermekkorában evett embert. Látta, hogy ezzel örömöt okozott gazdáinak. Pedig irtózott még a gondolattól is, hogy emberhúst kóstoljon.

Apja küldte Bogadjimba, amit a fehérek Stephansortnak hívtak, hogy tanuljon. És Siloi tanult. Közben alaposan megismerte a fehér embert, vagy ahogy ők mondták a tamolokat. Végül úgy döntött, hogy köztük is marad. Na nem azért, mert olyan sokat lehetett tőlük tanulni. Ellenkezőleg. Mert olyan mulatságosak voltak! Bolondok is, faragatlanok is. Mint valami oktalan állatkölykök. Állig felöltözve aszalódtak a forróságban ahelyett, hogy ruha nélkül mászkáltak volna. mint minden értelmes pápua. Viselkedésük egyszerre volt mulatságos és felháborító. Mindenféle előzetes értesítés nélkül léptek be más házába, minden teketória nélkül megmondták a saját nevüket, és nem átallották a másiktól megkérdezni az övét. Ezeket az idegeneket tehát már gyerekkorukban alaposan elrontották abban a távoli országban, ahonnan idehajóztak.

Hoffmannak hívták a bogadjimi misszionáriust, aki megkeresztelte, és aki élete legnagyobb diadalának tartotta, hogy őáltala tért meg egy emberevő.

Siloi sokat tanult Hoffmanntól, majd Bennongsentől is, akinek szolgája lett felnőttkorba lépve. Pedig nem tett mást, csak figyelt és hallgatott. Hallgatta a fehér emberek beszélgetéseit, azok pedig elmondtak előtte mindent, pedig tudták, hogy érti szavukat. Bizonyára azt gondolták, hogy érteni érti ugyan, de felfogni nem képes.

És eljött a nap, mikor Siloi rádöbbent, hogy a fehér ember voltaképpen – állat.

Ez akkor történt, mikor megtudta, hogy az egyik stephansorti német kereskedő, aki valami különös kíváncsiság folytán kilométerekre eltávolodott a tengerparttól, lelőtt egy pápuát, feleségének és kisgyerekeinek pedig puskatussal verte szét a fejét, csak azért, mert elszaladtak előle.

A vizibivaly is akkor támad csak rád, ha futni kezdesz előle. A menekülő ember látványa valahogy kihozza belőle a bestiát…

A helyi fehérek közé néhány évvel ezelőtt egy különös szerzet érkezett. Kicsit másként beszélte nyelvüket, ezt Siloi gyorsan észrevette, mint ahogy azt is, hogy Hoffmannék nem igazán tekintik közéjük valónak. Őt csak akkor illették a herr megszólítással, ha szemtől szembe beszéltek vele, háta mögött azonban inkább a pápuákat megillető lenéző hangsúllyal emlegették, és birolajusnak nevezték. Azt híresztelték róla, hogy bolond, aki a hajában, szakállában tetveket tenyészt, majd azokat nagyítóval vizsgálgatja, kikészíti és távoli országába küldi.

Egyik fehér ember, aki együtt érkezett ezzel a birolajussal, elmondta a többieknek, miként háborodott fel az a különös szerzet, mikor a szigetekhez közeledve a kapitány vadászatra invitálta az utasokat, puskákat osztott szét közöttük, aztán meg kiderült, hogy a partok mellett óvatosan hajózva nem vaddisznóra, meg vízibivalyra szólt a vadászat, hanem magát óvatlanul a parton felejtő pápuákra.

Bennongsen nevetve mesélte egyszer, hogy a birolajus azért nem teszi tiszteletét náluk vacsorára, mert nem ér rá. Tojásokon ül.

–  Tojásokon üüül? – hüledezett a többi fehér ember.

–  Ja, ja! Tojásokon. Azt üzeni, hogy kapott valahonnan egy kazuártojást, és azt ki akarja kelteni!

A stephansorti fehér urak harsányan nevettek, Siloi pedig akkor is hallgatott.

Szinte megérkezése óta közelről ismerte azt a birolajust, vagy ahogyan a pápuák nevezték, Biro Tamolt. Bennongsen őt adta kölcsön az újonnan jött idegennek, mint amolyan lótifuti szolgáló mindenest.

Siloi mindjárt látta, hogy a Biro Tamol más, mint a többi tamolok. A közelében lenni is valahogy más volt. Másképpen szólt hozzájuk, másképpen viselkedett. Siloi barátja, Tomasilongi szerint Biro Tamol nem is volt igazi vadember. Bár az eszét azért papírba takargatva hordta, onnan nézett ki mindenféle pápua szókat, mielőtt mondta volna őket, mert csak úgy tudta magát megértetni a helyiekkel. Igaz, a többi tamolok nem is törték magukat, hogy megtanulják a pápuák nyelvét.

Ez persze még az első időkben történt, mikor a Biro Tamol megérkezett. Azóta már nem kell neki a papír, folyékonyan beszéli a bogadjimiak nyelvét.

De Siloi emlékezett még az első időkre, nagyon is erősen emlékezett. Volt  egyszer, hogy vadászni ment Biro Tamollal, aki rábízta az egyik puskáját. Siloiban addig a napig egyetlen tamol sem bízott meg ennyire.

Micsoda játékszer volt az a puska! A tamol gyilkoló szerszáma! Siloi forgatta, felkapta, a vállához szorította, ahogy a többi tamoltól látta. Célozta a földet, az eget, a fákat, Tomasilongit, megint a földet, megint a fákat, mígnem akkora mennydörgés lett, mintha leszakadt volna az imént megcélzott ég. A puska csövéből kesernyés fekete füst kúszott kifelé, Siloi pedig eldobva a fegyvert ijedten futott a közeli faluig, s csak övéi között nyugodott meg, de ott se könnyen. Hogy miért hazudta azt, hogy a puskalövés, amit az imént hallottak, Biro Tamoltól jött, azt nem tudta volna megmondani. Azt se, hogy miért híresztelte, hogy őrá lőtt a Biro Tamol. Megijedt, az az igazság, na!

De mégjobban elkapta a rémület, mikor azt látta, hogy a hírre felbolydul az egész falu, verni kezdik a dobokat, a férfiak izgatottan kiabálnak, és futnak haza a lándzsájukért. Ha Biro Tamol meg akarta ölni Siloit, akkor bosszút kell állni!

Mondta volna ő már akkor, hogy mégse egészen úgy volt az, de már ezt se merte. Csak nyakát behúzva kullogott leghátul a felajzott harcosok után, akik Biro Tamol fejéért indultak.

A fej gazdáját hamarosan meg is lelték, de az bizony feléjük pörkölt a másik puskával, hogy a harcosok menten megtorpantak, csak fegyvereiket rázva ordítoztak.

–  Jössz, lőlek! – kiáltotta Biro Tamol, és Siloi sejtette, hogy ezeket a szókat is a papírból szedi ki egy fa mögött kuporogtában. És ha valamelyik bátor pápua megindult feléje, valóban durrant a puska, amire a lándzsások ismét visszavonultak.

Siloi nagyon szégyellte magát, hogy ilyen galibát okozott, és nagyon imádkozott, hogy ne folyjék vér se az egyik, se a másik oldalon, és nagyon megörült, mikor a tengerpart felől a nagy dobolásra meg lövöldözésre feltűnt Hansen Tamol az embereivel, hogy békét parancsoljon.

Siloi azt hitte, hogy ezek után majd Biro Tamol sosem viszi magával, ha az erdőbe indul, ám tévedett. Még a puskát is újra rábízta, ám Siloinak többé eszébe sem jutott, hogy játszadozni kezdjen vele.

Az az igazság, hogy kezdte megszeretni ezt a furcsa fehérembert. És igen, ő is látta a kazuártojást. Biro Tamol ujját szája elé téve csendre intette, és magához hívta őt. Mutatta a tojást, és hogy hallgassa meg. És Siloi hallotta a csibe csőrének kopogását odabent. Összenézett akkor a két ember, a fekete és a fehér. És nevettek mindketten, mintha egész életükben ismerték volna egymást, egy országban, egy házban laktak volna, ugyan olyan színű lett volna a bőrük, és ugyan abba a templomba jártak volna vasárnaponként, mióta idő az idő.

Attól fogva Siloi már nem is tekintette vadembernek a Biro Tamolt.

Utána hetekig nem találkoztak, mert Siloi valamelyik német hivatalnok megbízásából Bilibilibe hajózott át. Mikor aztán visszatért, s útja Biro Tamol cölöpháza felé vezetett, olyat látott, mint még soha.

Háza előtt sétált a Biro Tamol, és mögötte ott futkározott, mindenhova kiskutyaként követve őt egy csipogó kazuárcsibe.

És ekkor megnyílt az ég, de nem eső kezdett záporozni odafentről, hanem valami mézízű melegség, mely átjárta Siloi lelkét. És könny szökött a pápua szemébe, aki még gyermekkorában sem nagyon szokott sírni, és ő nem szégyellte a könnyeit, csak nézte azt a mennyei képet, igaz, egyre homályosabban. Sétál a nagyszakállú majdnem vadember, és úgy követi egy kicsinél is kisebb kazuár, mintha az édes gyermeke volna.

Ez volt az a pillanat, mikor Siloi mindent megértett. Hogy az ő addigi istene ott lakik azoknak a magas hegyeknek a tetején, arrafelé, amerre sosem jár a nap, de az az isten nem ér fel azzal a másikkal ott fent a még magasabb égben, a fehér emberek istenével, mely lám, most leszállott a földre. Mert az Istent látta Siloi a kazuárcsibe képében, könnyektől fátyolos szeme előtt, és világosan tudta, érezte, hogy ez az igazi Isten, az ő új és örök Istene, akihez meg fog térni, bármit is mondjanak rá a faluban.

Így lett kereszténnyé az első pápua Stephansortban, és bár mind Hoffmann misszionárius, mint Bennongsen kormányzó a saját dicsőségeként könyvelte el megtérését, de azt csupán egy oktalan kazuárcsibének köszönhették, bár ezt soha nem tudták meg.

Mert Siloi bölcsen hallgatott, olyan bölcsen, ahogyan csak egy bálványimádó néhai kannibál hallgathat, aki önként hajtotta keresztvíz alá a fejét. Ugyan hogy mondhatta volna el mindezt a tamoloknak, akik ugyebár voltaképpen állatok? Úgysem értenék.

Ezért állt olyan csendesen, befelé mosolyogva Bennongsen és Koch előtt. Hallotta és értette szavukat,s bár tudta, hogy a kormányzó bolondokat beszél, de ráhagyta.

Egyébként Bennongsen tévedett. Nem Siloi volt az első keresztény Stephansortban. Az egyetlen igazi keresztény távolabb lakott a tengerparti kolóniától, a hegyoldalban, ahonnan cölöpháza verandájáról egyformán láthatta az Astrolabe-öblöt is, meg a távoli, gyakran felhők rejtette Hansemann-hegyeket is. Szakállában és hajában rovarok tanyáztak, melyeket ő nagyító, majd később mikroszkóp segítségével vizsgálgatott. A többi fehér ember nem szerette, csaknem ki is közösítették, míg a helybeliek befogadták. Eleinte szótárból leste ki a pápua szavakat, mikor velük érintkezett, de nem telt el egy év, és már folyékonyan tudott velük társalogni. Soha nem ütött meg egyetlen pápuát sem, soha nem emelt rájuk fegyvert, és saját maga költött ki egy kazuártojást. Ismerte a pápua etikettet, soha nem követte el azt az otrombaságot, hogy előzetes bejelentés nélkül lépjen be egy pápua házába, soha nem mondta meg senkinek a saját nevét, és soha nem is kérdezte meg senkitől, hanem egy harmadik fél közreműködésével ismerkedett, ahogy kell. Míg a többi fehér a bennszülöttek táncában csak civilizálatlan majmok ugrándozását látta, mert mindig csak egyetlen táncosra figyeltek, ő nem az egyes ember mozdulatait nézte, hanem az összesét, így meglátta a pápua táncokban a szépséget, az értelmet és a történetet. És mikor hat év után hajóra szállva hazaindult, a Stephansortban maradó fehérek nem értették, miért özönlik el a partot a máskor oly tartózkodó pápuák, miért rikoltoznak búcsúszavakat a hajó felé, miért járják el a búcsútáncot, és mért lábad könnybe egyik-másiknak a szeme.

És azt sem tudták meg, hogy a kikötőtől és a tömegtől kicsit távolabb a fák között ott áll, és szemérmes-szomorúan bámul a hajó után egy kazuár.

 

(Illusztráció: Gulisio Tímea – Rothadt almák)

 

Ajánlom ezt az irományt az elesetteknek,

hogy még elesettebbnek érezzék magukat.

 

Továbbá: Az elhunyt Ramones tagok emlékére.

 

– És mikor feküdt le utoljára a feleségével? – Kérdezte ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér páciensétől.

Megjegyzés: Ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér igen megbecsült pszichológusnak számit szakmai körökben, sőt rengeteg kollégája, a legtöbb kollégája szerint, ő az egyik legjobb.

Annyit illik még tudni róla, hogy (elmondása szerint) kiegyensúlyozott, problémáktól mentes, idillikus, példaértékűen tökéletes, továbbá csodálnivaló családi életet él. – Bár ez sajnos nem egészen így van, mivel feleségének eddig tizenhét alkalommal volt idegösszeroppanása, amiket azonban szerencsésen sikerült férje elől eltitkolnia.

Amiről ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér szintén nem tud az az, hogy fia és leánya is több ízben öngyilkosságot kísérelt meg (a fiúgyermek hetet, a lány pedig nyolcat). Ezeket a szerencsétlen eseteket tovább tetézte az is, hogy a fiú nyolcadik öngyilkossági kísérlete, tragikusan sikeres kimenetelű volt.

 A családnak ez utóbbi szerencsétlen tényeket is sikerült eltitkolnia, a családfő elöl.

És mivel, amiről az ember nem tud, amiatt nem is bosszankodhat, ezért a doktor tökéletesen elégedett volt helyzetével, és önmagával is, önmagát ugyanis tökéletesen nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tartotta. – De amint az hamarosan ki fog derülni, az ember nem feltétlenül olyan, mint amilyennek képzeli magát.

  – Hát úgy két éve. – Válaszolta a páciens, Töködnics Ödön, miközben elmélyülten pattanásait vakargatta.

 Azt hiszem érdemes néhány mondatban megemlíteni Töködnics Ödön életének, a történet szempontjából lényeges, momentumait is:

Ismerkedni világéletében igen nehezen tudott, ami talán (enyhénszólva) nem túl előnyös ábrázatának, azaz annak a ténynek volt köszönhető, hogy arcát még harminc éves korára is pattanások tömkelege borította. Ehhez még enyhe beszédzavar és retardált értelem is csatlakozott. Mindenesetre ezeknek az apróságoknak ellenére, egy (barátaival) átmulatott éjszaka után, arra a tényre ébredt, hogy házas ember lett. Bár ez a rossz nyelvek szerint nem Töködnics hatalmas vonzerejének (értsd: sármjának) volt köszönhető, hanem inkább annak a néhány üveg vodkának (az oroszok nemzeti itala, magas alkoholtartalom jellemzi, és leginkább ez utóbbi tulajdonsága miatt fogyasztják), amelyet az éjszaka folyamán a későbbi feleség elfogyasztott.

Sajnos Töködnics házassága – mint a hirtelen köttetet házasságok legnagyobb része – nem igazán volt sikeres. Főképpen a szexualitás terén voltak problémák a férjnek, mivel pattanásai sajnos gyakrabban ejakuláltak, mint a nemi szerve.

De mivel Töködnics nem volt (annyira) buta ember, ezért kétévi házasság után felfedezte a házasságában rejlő problémák okát, és úgy döntött pszichológushoz fordul.

A Dottore jegyzetfüzetet és töltőtollat vesz elő, és jegyzetelésre készül fel.

 -Rendben. Most pedig szavakat fogok sorolni, amire ön gondolkodás nélkül válaszolva mondja azt, ami éppen eszébe jut az aktuális szóról.

• -Aha. Mintha dadaista verset írnék.
• Hát végülis igen. Nos kezdjük:
• Rendben kezdjük.
• Akkor kezdem!
• Jó.
• Tehát kezdem: Kígyó
• Béka – Jegyzetfüzet: egy pipa
• Ágy
• Alvás – Jegyzetfüzet: még egy pipa
• Női mellek
• Apám.
• Micsoda? Magának a női mellekről az apja jut az eszébe?
• Ja nem, csak a szomszéd lányra gondoltam, akit gyerekkoromban meglestem öltözködés közben.
• Á vagy úgy. – Jegyzetfüzet: Gyermekkorban gyökeredző problémák > infantilis vonzódás a női mell iránt > esetleges orális dependencia > alkoholizmusra való hajlam is felléphet. – Újabb szó:
• Felhő
• Bárány – Jegyzetfüzet: újabb pipa
• Égbolt
• Termonukleáris felmelegedés, ami üvegházhatás formájában anyagiasul.- Jegyzetfüzet:?
• Tejbetök
• Maga
• Én? – Enyhén felháborodott megrökönyödés…
• Igen
• Mért pont én? – Már némi düh érződése…
• Mert olyan tejbetök szerűen tud nézni.
• Miért milyen az a tejbetök? – Egyre fokozódó indulatok…
• Nem tudom maga kérdezte.

Dr. Rugdalny felsóhajt, inkább állatias horkantásra hasonlatosan, majd úgy határoz témát vált. – Érezhetően megnyugszik…

• Térjünk vissza a foglalkozás első kérdéséhez, és válaszoljon mindenképpen őszintén a következő kérdésre: mi ennek az oka?
• Minek mi az oka?
• Hát annak, amiről a terápia elején beszéltünk.
• Ööö, mi is volt az?
• Én azt kérdeztem mikor feküdt le utoljára a feleségével, mire azt felelte, hogy két éve, én most azt szeretném tudni, hogy ennek vajon mi is az oka.
• Ööö…, szóval nem áll fel.
• Micsoda?
• Hát tudja, az ott.
• Nem, nem tudom. Miről beszél?
• Hát tudja, amivel azt szokták csinálni.
• Mit szoktak, azzal csinálni??
• Hát, azt!
• De mit? Könyörgöm, mit?
• Hát, amit egy férfi és egy nő szokott csinálni.
• Na és mi a fenét szokott egy férfi és egy nő csinálni???
• Hát, tudja!
• Nem bazmeg nem tudom, mit szokott egy férfi csinálni és neked is közöd van hozzá te seggfej!

A mondat első felét még csak baljósan suttogta ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér, de a második fele már dühödt ordítás formájában hangzott el. Töködnics homályos utalgatásai teljesen kihozták a sodrából, nem volt semmi türelme a kitalálósdijához, főképpen azért nem, mert Rugdalny is legalább két éve nem hált már asszonyával. – És ez nem tett túl jót neki.

 Ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér önkontrollja ebben a pillanatban teljesen megszűnt, és ezzel egy időben úgymond elvesztette fejét is. Elérkezett a pszichológus számára az a pillanat, amikor az agresszió már nem tartható kordában, átszakítja az önkontrol falait és megállíthatatlanul a felszínre tör. – Szörnyű és kiszámíthatatlan pillantok ezek.

 Rugdalny magáról már mit sem tudva, egy jólsikerült ugrással, átvetette magát íróasztala felett és mindkét kezével megragadta Töködnics nyakát, ezután pedig módszeresen és ritmikusan az asztalhoz kezdte csapkodni páciense fejét.

Töködnics először megrökönyödve és leginkább tehetetlenül tűrte, hogy orvosa precízen összetörje az orrát, de abban a pillanatban, amikor két elülső foga, hangos reccsenés kíséretében, kirepült szájából magához tért. Kétségbeesetten megragadta az első keze ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen orvosa tolla volt, és Rugdalny felé döfött vele. A töltőtoll belefúródott a pszichiáter jobb szemgolyójába, ezután Töködnics, egy laza csuklómozdulattal kombinált, csavart mozdulattal visszarántotta kezét és eltávolította az orvos fejéből az emlitett látószervet.

A doktor hangosan felüvöltött és miközben a fájdalomtól, és egyéb körülmények miatt, vakon összevissza kapálódzott, kiverte támadója kezéből a szemgolyóba fúródott töltőtollat.

Dr. Rugdalny titkárnője azonban felfigyelt az orvosi szobából jövő ordítozásra, hörgésekre, és egyéb gyanús zajokra, és feldühödve attól, hogy körömlakozás közben zavarják, gázspréjével a kezében, a rendelőbe rontott.

 A titkárnő elé táruló látvány borzalmas volt:

 Töködnics törött fogaival a kezében éppen az ajtó felé oldalgott, miközben a doktor elveszett szemgolyóját kereste, de valószínűleg egyik szemének elvesztésével együtt az egyensúly érzéke is elveszett, aminek hatására imbolyogni kezdett, majd pedig megbotlott, és egy elfojtott sikkantás kíséretében kizuhant tizedik emeleti irodájának ablakán.

 Az üvegcsörömpölés hangjára a meglepett titkárnő kizökkent tehetetlen mozdulatlanságából, kezét felemelve, harci kiáltást – vagy inkább sikoltást – megeresztve Töködnics arcába ürítette gázspréje tartalmát, amitől, a már amúgy is igencsak rossz bőrben lévő férfi, méltatlankodva felhördült, majd az arcába fújt szertől vakon, menekülni kezdett, de mivel nem látott semmit, az ajtó helyett ő is az ablakon keresztül távozott.

A két férfi családja egy percig sem gyászolt.

De azért volt bennük annyi becsület, hogy virágot vigyenek, a tragikus körülmények között, elhunytak sírjára.

A Rugdalny sírjára a Töködnics család, a Töködnics sírjára pedig a Rugdalny család helyezett koszorút.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Cédruskopók)

 

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)

 

Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)

 

A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.

 

A vonat olyan nehézkesen cammogott ki a nyíregyházi pályaudvarról, mintha egy mágnes húzta volna vissza a peronokhoz. A lány kétszer próbálta kék utazótáskáját feltenni a fém kalaptartóra, de az mindkétszer visszaugrott, amikor a vasúti kocsit hol jobbra, hol balra megrántották a váltók. Feladta. Betolta az ülés alá, s figyelte az elsuhanó várost az ablakból. A kocsi egyik nyitott ablakán át besikítottak a vonat gyorsuló kerekei: iszkolj!

Majd a fékek dübörögve lassították le a szerelvényt: maradj!

– Megengedi? – kérdezte egy fáradt hang. A lány a lihegő nőre pillantott, szemét tüntetőleg körbefuttatta az üres vasúti kocsin, majd kelletlenül bólintott. A középkorú nő meg sem próbálta csíkos, műanyag szatyrait feltenni a feje fölötti fémpolcra, rögtön az ülés alá tuszkolta be. Kigombolta kávészínű kabátját, s a lánynak úgy tűnt, mintha két piszkafa lábra termetes lufit fújtak volna. A nőnek sem dereka, sem nyaka nem volt. Fejtől combtőig egyetlen tömb képezte a testét. A kabátot felakasztotta az ablak mellé, de ő a külső székre huppant le.

A város már nem követte őket.

Ottmaradt, ahová való.

A Nyírség futóhomok buckái közé.

A lány le sem vette a szemét az ablakról, amelyben visszatükröződött a nő, aki a táskájában matatott. Sötétbarna műbőr ridiküljéből egy csomag Korpovit kekszet húzott elő.

– Megkínálhatom? – kérdezte.

A lány nemet intett a fejével, összehúzta magán a fehér ingére sebtében felkapott zöld pulóverét, lesepert egy, a sötétkék szoknyájára tapadt hajszálat és visszafordult az ablakban tükröződő nő felé, aki két kekszig nem szólalt meg, csak méregette utastársát.

– Vizsgázott?

A lány kipréselt egy ühümöt magából.

– Sikerült? – kérdezte a nő, közben az egyik csíkos szatyorból előhúzott egy rongyos Kiskegyed újságot és egy kopott szemüvegtokot.

– Semmi köze hozzá – ripakodott volna rá a lány, de ehelyett csak rázta a fejét. A nő Téglásig nem szólalt meg. Olvasgatta az újságot és ette a kekszet. Roppanás, csönd, majd nyelés. Mintha arra várna, hogy a nyál majd magától pépessé teszi a szájába vett korpás tésztát. Fogatlan, vagy olcsó műfogai vannak – nyugtázta magában a lány.

Bocskaikert előtt újra próbálkozott a nő.

– Ismételhet?

A lány bólintott.

A vonat megállt. Percekig rostokolt a semmi közepén.

A nő lehunyta szemét. Ablaküvegben bólogató díszkutyának tűnt. Elaludt. Időnként hangosan horkantott. A lány odanézett és kirázta a hideg: a nő szája szélén kekszmorzsával keveredett nyál folyt. Az ablakban keresett menedéket.

A nő alvó testén egyre többször suhantak át kockaházak. Azután jöttek a panelok, azok teljesen kitakarták hirdetőoszlop testét.

Hagyni kellene a fenébe az egészet, az idegen várost, a vizsgát, a büdös vonatot és a korpovitos nőt is. Két lépcsőfok, ennyit kell megtenni ahhoz, hogy kiszálljon és mindent újrakezdjen – mélázott magában a lány.

A hajdúsági főváros után az Alföld újfent kirajzolta az ablakra a nő oszlopos alakját. Még Püspökladányban is aludt. Időnként a lány a hátán érezte tekintetét, de az ablak nem csalt, a nő valóban szunyókált.

Törökszentmiklós előtt megjelent a kalauz. Felrázta a nőt, aki egy papírlapot adott át, amelyet a szótlan férfi hosszasan tanulmányozott, majd visszaadta.

Nincs jegye. Nem kell neki.

A lány odanyújtotta jegyét a kalauznak, aki lyukat ütött rá és visszaadta.

A nő közben kopott címkéjű ásványvizes palackot vett elő és ivott. Fékezett a vonat, leöntötte magát.

– Megismétli? – A lány felhúzott vállakkal jelezte, hogy fogalma sincs. Izzadsággal kevert lábszag csapta meg az orrát. Lenézett a padlóra és látta, hogy a nő kihúzta a cipőből a lábát.

– Ne haragudjon, de mindig úgy megfájdulnak a lábaim a gyaloglásban, Szolnokig még kipihenhetik magukat – szabadkozott.

A lány dühösen felpattant, kirántotta a kék utazótáskáját a szék alól és ráförmedt a nőre.

– Miért nem hagy engem békén? – Vállára dobta táskáját és átvágtatott a harmadik kocsiba, majd a negyedikbe és a következőbe, egészen a szerelvény végéig és közben magában a nőt szidalmazta: semmi köze a vizsgámhoz, maga fogatlan, büdös lábú seftelő.

A vonat fékezett, a lány leszállt.

Törökszentmiklóson hosszasan gyalogolt a peronon, mire az állomás épületén át a buszokhoz ért. Az elsőt, ami Martfűre ment, lekéste, de a másodikkal éppen vacsoraidőre az anyja házához ért.

– Klárikám, annyira aggódtam, te mivel jöttél? Szolnokon szálltál át? – hadarta az anyja a konyhaajtóban.

– Nem, kivételesen Törökszentmiklóstól busszal jöttem – válaszolta. Az anyja izgatottan a televízióra mutatott.

Szolnok előtt, Szajolnál kisiklott a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő gyorsvonat, a vonat második és harmadik kocsija a felismerhetetlenségig roncsolódott össze, a halottak száma meghaladja a húsz főt – harsogta a híradó.

A lány a konyhaablakhoz lépett, de abban csak anyja riadt arca tükröződött.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)