A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան): Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan): Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5: 52: 23

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)

Észrevétlen tűnt el. A férje nem vette észre, hogy nincs ott. Elhitte a csalást: a mozdulatok, az ölelésre nyílás, a monoton keringés a falak között (a házban, ami gyakran börtönnek tűnt), ez mind valóságosnak látszott –, az élet minden részletét folytatta a test, megszokásból.

A szerencsétlen asszony így tervezte el. Nem fognak rájönni. Eltűnik a szavak, mozdulatok mögül. Él tovább a teste és a szokásai. Õ pedig szabad lehet, végre kilopakodhat a falakon túlra, az ismert-gyűlölt részleteken túlra.

Csak akkor derült ki minden, amikor már késő volt. Akkor ordított a férj, rángatta, tépte, verte a gazdátlan testet. Megszöktél! Megszöktél!

Ez akkor volt, amikor a test is lankadni kezdett. A maga módján követni kényszerült a lelket. Az időtlenbe nem mehetett utána, de az időbelibõl kikerülhetett – a szem üvegessé vált, az arc sápadt, fehér lett, a bőr hámlani kezdett, a mozdulatok napról napra lassultak.

A kiabálást a fülek még távolról hallották, az ütéseket a test fogadta egy ideig. Majd lankadtan rogyott össze.

A szökés sikerült.

Horváth biztos volt benne, hogy a 315-ből szórakozik valaki, az a négy kis hülyegyerek, pedig ő megmondta augusztus végén az Edinának, hogy ne rakja őket egy szobába, mert abból csak a baj lesz. Persze mindig Edinának kell, hogy igaza legyen, mert jaj, ő mentálhigiénés szakember, ért a gyerekek lelkéhez meg miegymás. Horváth konzervatív ember volt, szerinte a lélek 21 éves korra fejlődik ki, ezeknek a bagós kis majmoknak meg nem lelkük van, hanem állati ösztönük a gonoszságra. Mindazonáltal húsz éve volt éjszakás nevelő, az Edina meg három éve csöppent ide az egyetemről, úgyhogy, ha valaki tud valamit a gyerekekről, akkor az bizony nem ő.
Nagy lendülettel lökte be a 315-ös ajtaját. Már üvöltésre készen állt, érezte a bizsergést a torkában, hasában megfeszültek az izmok, de a szoba sötét volt és néma. Csak Szabó Isti horkolt az emeletes ágy tetején.
– Nem szólt a hangos, tanár úr – nyögte Boros Laci kótyagosan.
– Még nincs ébresztő – felelte Horváth, és kifordult a szobából.
Ha nem ők, akkor ki? – gondolkozott, miközben hanyatt feküdt a vetetlen ágyba. De ahogy letette a fejét, a nevelői szoba csöndjén ismét keresztülhasított a telefon csöngése. Horváth légzése egy pillanatra elakadt. Felvette a kagylót, és erélyes hangon beleszólt. Csönd. Ezzel együtt már ötödjére aznap éjjel. Leült a forgós székre, és rászegezte a szemét a telefonra. Természetesen nem volt babonás ember, és mélyen lenézte az igazgatónőt, amiért mindenféle köveket aggat magára, hogy elűzze a rossz energiákat. Tudta, hogy valaki szórakozik vele, direkt ki akarják hozni a sodrából, próbára teszik, meddig bírja. De ez a borzasztó csend, a két csengés közötti várakozás egész testét elgyengítette.
Amikor hatodjára szólalt meg a telefon, Horváth teljes erőből földhöz vágta a készüléket.

– És biztos vagy benne, hogy nem az ébresztőórád csörgött? – kérdezte Edina.
– Valaki volt a vonalban, csak nem szólt bele.
– Aha.
Mindketten a papírkosárba dobott fehér műanyagdarabokat nézték. Edina nagy levegőt vett.
– Lacika mondta, hogy voltál náluk éjszaka – Horváth nem válaszolt. – Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem, hogy emlékszel-e rá. Mert te is beláthatod, hogy ez kicsit azért ijesztő. Mi lett volna, ha ott, az ő szobájukban jön rád ez a dühkitörés? Azért vagyunk itt, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, de így hogy bízhatnának benned? Ők az ilyet megérzik, tudod, lelkileg megárt nekik, ha egy instabil felnőttre kell támaszkodniuk.
Miközben Edina beszélt, Horváth még mindig meredten bámult a telefonra. Az az egészen lelkesítő ötlet járt a fejében, hogy aznap éjszaka fel fogja hívni Edinát. Ötször-tízszer, ahányszor csak kell. És nem fog beleszólni. Így talán holnaptól nem kell majd ezt a mentálhigiénés papolást hallgatnia.

“Már nem haragszom” – visszhangzott Thomas fejében újra és újra, miközben sétált. Mintha minden lépésével harangot kongatott volna, úgy kísérték a szavak gyászát, elnyomva minden más gondolatot. A pályaudvarra tartott, hogy menjen… valahova. Valószínűleg haza, de csak megszokásból és mert nem tudta, még hova mehetne. Csak abban volt biztos, hogy máshol akart lenni. A vágányra érve ledobta magát egy hideg padra és arcát tenyerébe temette, hogy elrejtőzzön az állomás teteje alá bekúszó napsugarak elől. Kivételesen, talán életében először, hálás volt a szerelvények zúgásáért és az utasok duruzsolásáért. A zaj segített, legalább egy pillanat erejére, visszatérnie a valóságba: másnap órái voltak és még beadandót kellett írnia. Megígérte a barátainak, hogy ír nekik, hogy ment a dolog. Pár, órának tűnő percig még mozdulatlanul ült, átadva magát a gondolatai statikus zörejének, majd nagy szenvedések árán rávette magát, hogy előhúzza telefonját a zsebéből.
Megnyitotta az általa oly gyakran használt chat-programot, de csak üres tekintettel bámulta, mint aki nem tudja mihez kezdjen vele. “Már nem haragszik.” – küldött végül mély sóhajjal üzenetet a csoportba. Nem tette el utána a készüléket, túl fárasztónak érezte a műveletet. A földet nézte maga előtt, émelyegve, mintha ébren álmodott volna.
Emlékezett rá, ahogy órákon keresztül tervezgette, hogy majd hogyan fog bocsánatot kérni és milyen módon fog érvelni, hogy tényleg megbánt mindent és megváltozott. Készen állt volna könyörögni, félredobni minden büszkeségét, csak még egy lehetőségért… de nem volt rá szükség. Hisz, “már nem haragudott.”

Néhány perc elteltével, hirtelen megcsörrent a telefonja, megzavarva az önsajnálatban. Magánszámról hívták, így rávette magát, hogy felvegye, hátha fontos.
– Igen? – morogta bele kissé rekedten a készülékbe.
– Thomas? – kérdezett vissza egy idős férfi remegő hangja pár pillanat után.
– Igen, én vagyok. Mi az? – rázta meg kicsit a fejét meglepetten a kétségbeesett hangnem hallatán.
– Thomas, segítened kell rajtam! Én vagyok az, Apu! Ó Istenem, segítened kell! – jajgatott az öreg a vonal másik végén. Thomas szemei tágra nyíltak, de mielőtt megfogalmazott volna bármilyen választ, a férfi folytatta.
– Elraboltak! És- és váltságdíjat követelnek! Azt mondják, ha nem kapnak három millió forintot akkor az én torkom… akkor a gyomromból – a zokogás és a zaj miatt, csak nagyjából a felét sikerült kiértenie annak amit az úr habogott.
– És az én… engem egy baltával… az anyut meg…
Eddig csak sokkban hallgatta az undorító és egyenesen borzasztó közötti terveket róla, hogy mit tesznek vele az emberrablók, de az utolsó szavaktól magához tért, mintha csak megfordult volna vele az egész világ.
– Állj, állj, rendben, értem. – vágott bele a siránkozásba – Miért engem hívtál?
– Azt mondták, egy hívást kapok és ha nem, akkor…  És tudtam, hogy rád szá…
– De miért kéne segítsek? – vágott közbe újra. – Anya azt is leszarja, ha tényleg kizsigerelnek, úgyhogy az ő kedvéért biztos nem segítek. Mi meg nem beszéltünk mióta, tudod, ott hagytál minket a gecibe! –- köpte ki feszülten a szavakat.
Pár pillanatra elcsendesedett a hívás.
– Sajnálom, bocsáss meg! Hibáztam, tudom! Kérlek, segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezek az emberek halálra kínozzanak!
– Uhum – morogta válaszként Thomas, miközben a kijelzőt nézte, miszerint a járata három perc múlva indult.
– Könyörgöm! Esküszöm, hogy megváltoztam! És.. és jóvá teszek mindent! Ne hagyj magamra… kérlek… – fulladt lassú zokogásba a férfi hangja, ahogy félig összefolyt szavakkal próbálta folytatni.
– Bocsássh mehg… segíts…!
Thomas sóhajtott és nyugodt hangon válaszolt:
– Nyugalom, ne aggódj. Nincs semmi baj. Hiszen már nem haragszom. – felelte, majd letette a telefont.

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.

Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.

 

„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.

 

Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.

Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,

a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.

 

„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.

 

Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:

Aha. Még vagy. Ott vagy még.

Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.

Szünet.

 

„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.

 

Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.

A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.

 

„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.

 

(Illusztráció: Varga Borbála)