Címke: próza

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Egyszusz

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

 

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)

Silentium

Legmélyebb álmaimban, amikor a tudatom rendszeresen elhagyja testemet, egyszer egy olyan civilizációra bukkantam, melyben némaság és tökéletes megértés honolt. Humanoid lények éltek ott, ám volt bennük valami, ami éppen csak megkülönböztette őket az embertől – egy megmagyarázhatatlan üresség, mely a saját tartalmaimat veszélyeztette. Minden szemgolyó egy szörnyű vákuum volt, és úgy éreztem, kiszívják belőlem azt, ami emberré tesz engem: a szavaimat.
Az ország mellesleg kimondottan gazdag és hatalmas volt – felhőkbe nyúló kőtemplomok, apró, tömeges lakóházak. Az utcákon hétköznapi látvány volt az arany, azonban senki sem tartotta nagy értéknek. Férfiak és nők egyaránt borotvált fejjel jártak, és szerény, rongyos öltözékeket viseltek. Mindenki egyformának tetszett első ránézésre, és senki sem beszélt.
Mintha e népet a némaság tehetetlen homogenitásával sújtotta volna a sors. Szavak hiányában a megdöbbentő egyformaságuk érthető volt – egy világban, ahol hazugság nem létezik, nagy stratégiai előnyt jelent, ha elsőre mindenki azonosnak látszik.
Sokat kutattam, mígnem az egyik templomuk legmélyebb termének ősi kőfalai között rátaláltam az egyetlen írott szövegre, ami a birtokukban volt. Egy különös, kopott tekercs, melyen furcsa szimbólumok voltak. Úgy tűnt, mintha az írásuk nem egy nyelvet formázna, hanem mély és összetett névtelen ideákat. Éppen ebből az okból kifolyólag egyszerű volt megértenem a dokumentum tartalmát.
Még az idők kezdetén, mikor a beszéd életük része volt, szörnyű nagyravágyásuk egy különös felfedezésre vezette őket: minden szavuk manifesztálódik az anyagban és az anyagon kívül. Ez a teremtő erő olyan félelmetes és hatalmas volt, hogy hamar a csend kényelmébe menekült minden egyén. Az idők során a beszéd tabuvá vált, és teljesen kiveszett a kollektív tudatukból.
Ma az időn kívül élnek – némán áldoznak, némán szeretnek, némán haragszanak. Felfedezések nem születnek, minden nap és minden egyed azonos, egyetlen céljuk a létezés, és egykori istenük örökös imádata.

 

Illusztráció: Tempting Destiny – Katja Yoon

Az asztalom mindig nyikorog

Az asztalom mindig nyikorog, ha írok rajta. A tea kilötyög, a papír foltokban ázik. Annak a hülye indiánarcú fülbevalós pizzafutárnak újra és újra órát kell adni arról, hogy a csengő már nem jó, és telefonáljon, ha megjött. Egyre rosszindulatúbbnak és gonoszabbnak érzem a nyikorgó asztalt. Sokszor elgondolom, hogy elmegyek a telkünkre apám baltájáért. Ilyenkor elképzelem az öregem hosszú és alapos gondolkodást csupán sekélyesen sejtető arcát, elhangzik a kezdettől a nyelv tűzén forgó igen, úgy, ahogy a korom fekete szalonna hullik le puhán és erőtlenül a nyársról.

 A balta élét csendbe feszülten törölgetem pulóverem ujjával.  A szerelvény és szívem versenyt dobognak. Úszom a penge ezüst lagúnájában.  Fürgén kipárlik egy Vénusz alak. Az üléshez szorulok, csak verejtékemben létezem. A dzsinn kövér és rövid kezéből a balta vegytiszta fényének tigriskarma sebez össze.  Rémületem új szelet adott örömömnek, viszont talán még épp időben, eszméletem hosszú merülése után lüktetve nyelte a vasútállomás valóságának biztonságát. Most létezésemben tagjaim osztoztak, és a pillanatokon egyesével cipeltem át lábam, lábujjaim, szívem, szívem billentyűit, szemeim, és szemeim fényét, hogy aztán a tudat szikráját, mint egy izgága legyet egy befőttes üveggel fogjam el. A vonaton mindössze húsz percet utazom, de azt is csak onnan tudom, hogy órámat megnéztem utam elején és végén, viszont belső időmben hideg, rézkezű, röhögő bohócok kapaszkodtak meglazult ideghúrjaimon. 

Az utcánkban már egy boruló leveses tányérrá változott a világ, ahol minden és mindenki nagyanyám sárgarózsás csempéje felé tartott. Akkor tértem magamhoz, amikor a szobám ajtajából rángattam ki a zárat. A baltát szerelmes jámborsággal vettem ki táskámból, s mielőtt az éjjeli szekrénynek támasztottam volna biztosítottam arról őt, hogy mindjárt visszaérkezem, legyen türelemmel. Elidőztem még egy darabig a penge állóvízén, de mámorom beteg, zöld füstjét elvágták íróasztalom élei, melyek egy konstruktivista festmény merev dinamikájával hálózták be látókörömet. A rá irányuló gyűlöletem felszabadította testét, és a térben akármerre forogtam, a hársfa törékeny, világos színe ragyogott rám mindenhonnan, mintegy hamis tükröt adva, hogy tébolyom nemes, és magasztos célt szolgál, mint egy aranypecsét a szabadkőművesek egy titkos záradékában.

Kimért gyűlölettel söprök le mindent asztalomról, hogy szánalmas pucérsága még több gyűlöletre és undorra hergeljen.

Illusztráció:  Tancredi Parmeggiani – Untitled

Mágnesek; A letépett virág

Mágnesek

Amikor Malvinra került a sor a fotózáson nagy örömmel ült be a pad mögé. Az ábécés háttér előtt kihúzta magát szép egyenesen, kezeit egymásra helyezte,mosolyogva készült, hogy villanjon a vaku. Különösen izgult ezen a napon, mert régóta várt egy ilyen fotóra, amit odaadhat az anyukájának, és ő pedig ezt kiteheti a hűtőre egy mágnessel. Ez néha csúszkálni fog, ahogy nyitogatják az ajtaját, de mindig látni fogja az anyukája, és azt szerette volna Malvin, hogy édesanyja félmosolyt húzva a szájára igazítsa meg őt a hűtőn. Erre gondolt miközben elkattant a fényképezőgép és a vaku az arcába világított. Közben az osztályfőnök és az egész osztály szemből figyelte Malvint,  valamiért ők is mosolyogni kezdtek. Tulajdonképpen jól kijött az osztálytársaival Malvin. Bár nem szólt hozzájuk, kivéve a Csuklás fiúhoz, vele naponta többször is beszélt akár három mondatot is. A fiú egyébként mindig valami különleges fintort váltott ki Malvin arcán, amit ő is észrevett magán a fürdőszobában, amikor rá gondolt. Nem tetszett neki, ezért a fotózáskor se nézett rá. Malvin ezt mosolynak gondolta, de valamiért nem tűnt annak, félt, hogy esetleg mások is félreértik így próbálta kerülni akkor és ott a szemkontaktust. Már épp kelt volna fel a székről, hogy átadja a helyét az ábécében utána következőnek, amikor rászólt mérgesen a fotós, hogy üljön vissza, mert valamiért nem sikerült a kép; tiszta fény lett az egész és nem látszódik semmi belőle. Aztán hozzátette: ha kérhetem, ne mosolyogjon. Malvin nagyon szomorú lett, ha akart volna se tudott volna mosolyogni. Ismét elkattant a fényképezőgép, a vaku felvillant. A fotós arcát próbálta figyelni nagyon erősen, de egy kicsit messze volt neki onnan a padból. Azonban annyit látott, hogy valami továbbra sem tetszett neki, de érdekes módon nem kellett megismételni a képet. Felkelt és hátra ment, beült a helyére. Arra gondolt, hogyha nem is mosolygós kép lett, de legalább az édesanyja talán mosolyogni fog, ha ránéz. Ha másért nem, akkor azért, hogy pótolja a képről ezt a hiányt. Tovább haladtak a fotózással és az osztályfőnöki óra végére be is fejezték azt. Az osztályfőnök, akit Hugónak hívtak, megköszönte a fotósnak, hogy ilyen jó képeket készített a diákjairól és minden jót kívánt. Közben mindenki leült a helyére és várt a tanár úrra. Bezárta az ajtót és elkezdte mondani, hogy mindenki gyorsan még vegye elő a füzetét, hogy beírja a szülői értekezlet időpontját. Folyamatosan pásztázta a sorokat és úgy közölte a mondanivalóját az osztállyal, amikor egyszer csak megakadt Malvinon a szeme és valami döbbenet látszódott az arcán. Ezt Malvinnal együtt mindenki észrevette – kivéve a Csuklás fiút, mert ő mindig csak a szálkákat szedte a pad aljáról és soha nem nézett fel – és rászegeződött 23 tekintet. Malvinnak ehhez akkor abszolút nem volt kedve, hangulata és türelme sem, hogy elviselje, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és elkezdett félhangosan 24-ig számolni. Közben mindenegyes szám mellé egy arcot társított az osztálytársai közül és a 24. arc pedig Hugó tanár úré volt. Azt remélte, hogy mire eljut hozzá, mindenki visszafordul a helyére és nem figyeli őt senki, esetleg csak az osztályfőnök. Ez így is történt. Ekkor Malvin elkönyvelte magában, hogy bármikor hasonló helyzetbe fog kerülni, mindig ezt fogja tenni, mert szórakoztató is és bevált most is. Esetleg majd cserélgeti a számokhoz rendelt arcokat, hogy valamennyire változatos legyen a számolás, de abban megegyezett önmagával, hogy a 24. arc az mindig a tanár úré lesz. Az osztályfőnök gyorsan befejezte mondanivalóját és szünetre küldte a gyerekeket. Malvin nem kelt fel, meg akarta várni még mindenki más kimegy a teremből, aztán mehet az ablakhoz nézni a padok tetejét. De még mielőtt felállt volna már ott volt a padja mellett Hugó, és leguggolt Malvin mellé. Így egy fejmagasságban voltak. Közel hajolt Malvin arcához és egyre kerekebbre nyitotta a szemeit. Eközben Malvinnak hihetetlen gyorsasággal kezdett el dolgozni a szíve. Az osztályfőnök visszahúzta a fejét a nyakával egy vonalba és megkérdezte Malvintól, hogy allergiás-e valamire. Malvin abszolút nem értette a kérdést, de válaszolt, hogy ő nem tud róla, de még arról sem, hogy mit jelenthet ez a szó. A tanár úr elmagyarázta neki az allergia jelentését, és megkérte a Csuklás fiút, hogy vigye el az iskolaorvoshoz Malvint, aztán amíg őt ott megvizsgálják, szóljon be a titkárságra, hogy telefonáljanak a Cipőfűzőgyárba Marvin édesanyjának. Csuklás fiú felkelt és elindultak Malvinnal az orvoshoz. Útközben nem beszélgettek csak mindketten figyeltek arra, hogy két csempét kihagyva lépkedjenek az orvosi szoba felé. Malvin benyitott a doktornőhöz, aki felültette egy fehér ágyra. Közel hajolt ő is az arcához, de Malvinnak a szíve a helyén volt, továbbra is csak tátákat ütött. A doktornő mögött meglátta Malvin az arcát, amint a tükörbe pillantott. Mindenfelé apró pöttyök tűntek fel rajta. Aztán az iskolaorvos felhúzta a pólóját, és csattogtatta a száját; Malvin gondolta, hogy valami nem tetszik neki. Aztán visszavette a pólót és a nadrágot húzta fel a lábszárán. Akkor is csak csattogtatta a száját. Közben Malvin az anyukájára gondolt és a fényképre, aztán arra, hogy nem elég, hogy nem mosolyog a képen, de még foltos is a feje rajta.
Hazafelé Malvin a kabátja alá tette a fényképeket, amik egy műanyag celofánzacskóban voltak. Féltette őket, még akkor is, ha azok nem jól sikerültek. Malvinról még soha nem készült fénykép, és semmi sem mutatta azt a lakásban, hogy egy kislány is lakik ott. Pedig nagyon szerette volna, hogyha ő iskolában van az anyukája pedig otthon, akkor is tudni lehessen, hogy az a közös otthonuk. Felért az ajtóhoz és, amikor a kilincshez nyúlt az az ő nyomása nélkül kinyílt; az édesanyja már várta Malvint, akit ez hatalmas nagy boldogsággal töltött el. Úgy dobogott a szíve, mint még soha. Még akkor sem dobogott így, amikor a tanár úr arca elmozdult a nyakával egy vonalból. Hirtelen arra gondolt, hogy a csúcsidőt tanácsoló alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt, most biztos vele együtt mosolyog és nem olyan mérges, mint a tévében. Malvin elővette a kabátja alól a fényképeket és édesanyja kezébe nyomta azokat, majd bezárta maga után az ajtót. Egy új illatot vett észre a lakásban. Eddig csak kint érezte ezt, és akkor is tavasz volt. Bement a konyhába és meglátta az asztalon a vázát, ami eddig mindig csak üresen állt. Közel hajolt hozzá és a virágokhoz is, amik bele voltak állítva. Pontosan tudta, hogy mi ez, és azt is, hogy hol találkozott ezekkel legutóbb. Akkor még nyár volt és nem járt iskolába, nem ismerete a Csuklás fiút, se Hugót, az osztályfőnököt és nem volt tele az egész teste pöttyökkel. Ezek a virágok a padok mellett vannak, amiknek soha nem látta még, hogy kik ülnek a tetején. Nagyon szerette ezeket a virágokat, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt lesz bent a konyhájukban. Malvin azt gondolta, hogy – mint, ahogy mindennek meg van a maga ideje (és amikor erre gondolt nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az iskola miatt nem tudja tartani a napirendjét, a csúcsidőt, és a mosások is nélküle zajlanak már) –mindennek megvan a maga helye! A virágnak is ott volt a pad mellett a helye, mindig ott jött elő újra, még akkor is, ha hónapokig nem látta őt, amikor hideg volt. Teljesen elszomorodott Malvin. Egy pár perce még soha nem érzett boldogság töltötte el az egész testét, most pedig ennek nyoma se volt. Közben édesanyja bejött a konyhába és kihúzta az asztal alatti fiókot, és kivett belőle egy mágnest. Malvin a hűtőre került, majd este kicsúszott a mágnes alól.

A letépett virág

Miután végig nézte a testemet és bekente valami kén szagú krémmel, mondta, hogy feküdjek be az ágyba aztán ő is mindjárt odajön. Nem igazán értettem, de mindig is erre vártam. Én tudtam, hogy nem hiába szerettem eddig is anyát. Tulajdonképpen a mai este nélkül továbbra is így lángoltam volna érte, de amit ma délután tett ez szinte hihetetlen számomra. Annyira boldog voltam. Aztán gyorsan beszaladtam a szobába és bebújtam az ágyba. Éreztem azt is, hogy az ágynemű ki lett cserélve. Ma mosás volt. Szerda van.

Mélyen belefúrta magát a frissen mosott paplanhuzat közé és úgy várta édesanyját. Szeretett volna kérdezni tőle. Érdekelte, hogy hogyhogy bekente őt, hogy miért húzta át az ágyneműjét pont ma, hogy miért várta őt az ajtónál… és akkor eszébe jutottak a virágok. Szerette volna azt is megkérdezni, hogy miért tépte le azokat, amikor nekik ott van a helyük a padok mellett. Azonban Malvinnak annyira jó kedve volt, hogy se a pöttyök sem pedig a virágok helyváltoztatása nem tudta ezt elrontani és izgatottan várta édesanyját. Arra gondolt, hogy talán majd mesél neki, vagy még az is eszében jutott, hogy valóban fel fogja tenni neki ezeket a kérdéseket és akkor életében először beszélgetni fog az anyukájával. Azt érezte, hogy a mai napnál eddig még soha nem volt jobb. Malvin ugyan már hét éves, de még mindig a feje fölött pörögtek a cipőfűzők. Nem szeretett volna megválni tőlük semmiképp. Amikor egy új ágyat kapott édesanyja leszedte, mert azt gondolta, hogy már nem lesz erre szükség, hiszen Malvin felnőtt. Aztán borzasztó rémálom gyötörte őt azon az éjjelen, ezért másnap reggel már vissza is került a helyére a cipőfűzőjáték. Malvin aznap éjjel álmában viharról álmodott, villámcsapásokról. Hatalmas házak között találta magát, amiknek a teteje nem is látszódott, az égbe nyúltak, magasabbra, mint a padok. A villámok pedig a házak között csapdostak és Malvin nem tudott hova menekülni, csak szaladt egyik faltól a másikig. Összesen hétszer csapott a sarka után pár centivel, de így is megérezte a vihar füstös szagát. Tulajdonképpen tetszett neki a látvány, de jobb szerette volna ez biztonságos helyről figyelni. Próbált benyitni minden ajtón, de mindegyik záras volt, kóddal ellátva és az ő kapuzáruk kódja egyiket se nyitotta. Aztán meglátta az iskolát, ahova jár és berohant az eresz alá. Végre megnyugodott és szíve lassabban kezdett el verni. Nézte a villámokat, ahogyan cikáznak háztól házig és azon gondolkozott, hogy vajon ki irányítja őket? Még jobban érdekelte, hogy honnan jön mindez? Ahogy ezen bámészkodott édesanyját látta meg, amint szalad és próbál bejutni valamelyik házba, de ő se tudja a kódot így továbbra is csak szalad egyik háztól a másikig. Malvin nem tudta, hogy mit tegyen. Rettenetesen megijedt és már majdnem kinyitotta a száját és kiabálni kezdett, amikor édesanyára irányította valaki az egyik hangos fénycsóvát. A vihar azonnal elállt és Malvin lassan kezdett el lépkedni az anyja felé. Pontosan még nem látta őt, mert szürke füstszerű por szállt fel onnan, ahol legutóbb volt. Egyre gyorsabban kezdte el Malvin szedni a lábait és mikor odaért látta, hogy édesanyja a földön fekszik. Pont egy pad mellett, egy vándorló üres pad mellett. Amikor odaért leült, nem mert hozzáérni az anyjához, mert valamiért belőle is olyan füst szag áradt. Ekkor a pad emelkedni kezdett fölfelé és Malvin felkerült a pad tetejére, ahonnan csak annyit látott, hogy még ő egyre följebb emelkedik a házak között, addig az édesanyja lába egyre mélyebben kezd a földbe gyökerezni, aztán arra sétál egy idősebb férfi és letépi őt.

Édesanyja nem jött még mindig Malvin szobájába, és kezdett ez már gyanús lenni. De arra gondolt, hogy nem fog kimenni hozzá és szólni neki, hiszen biztos dolga van még, azt mondta, hogy jön. Persze az is eszébe jutott, hogy lehet még sem fog este odaülni hozzá, mert fáradt vagy elmegy dolgozni, de akkor majd reggel, amikor megérkezik a Cipőfűzőgyárból, akkor ott lesz az ágya szélén. Malvin sokáig gondolkozott a lehetséges válaszokon, hogy az anyukája miért nem jött még be a szobájába, és tovább álmodta a válaszokat.

Aztán reggel arra ébredt, hogy az édesanyja ott fekszik az ágya végében.

 

Illusztráció: Katherine Streeter for NPR

Felnőtt Marvin; Kozmosz-szindróma

Felnőtt Marvin

Malvin olyan ember volt. Olyan. Kitette magát mindennek, amit az élet nem hozhatott elé. És kerülte, amit felkínáltak. Nem is igazán kínált fel neki senki semmit. Olyan volt, hogyha sietett – és ha nem akkor is- a lámpa akkor kezdett el zölden villogni, mikor odaért a járda széléhez. Olyan volt, hogy ekkor már nem mert elindulni. Épp ezért Malvin sokat gondolkozott a zöld lámpa villogásán. Nem értette a tempóját, a ritmusát. Azt gondolta, hogy még az ő lábai tátában mozognak, addig a lámpa szíve tátitiben dobogott. Nem úgy szedték a ritmust, hogy be tudtak volna ékelődni egymásba.
És ő olyan volt, hogy a cigaretta, amit töltött, sokszor fordult ki önmagából. Itt pedig az jutott eszébe, hogy talán túl lazák a dohányszemei között a ritmus. Nem volt elég feszes. Ők sem ékelődtek egymásba. Szünet volt közöttük. Szün.
Malvin életében is sok szün volt. Szinkópa. Az is volt. Mindig a fontos dolgokat valami jelentéktelennel kötötte össze. Mint a zöld lámpa villogása a lépései ritmusával és a dohányszemek feszessége a hüvellyel.
Valahogy nem passzolt bele ebbe a ritmusba.
Aztán, amikor ismét kikerülte a kikerülhetetlent, sietett, próbálta felvenni a zöld lámpa ritmusát. Születésnapja volt, ami épp Malvin napra esett. Ez a két nap szinkópa volt. Malvin tátitiben akarta a lábait szedne, hogy egymásba simuljon a zöld lámpa szívének ritmusával. De ekkor Malvin megbotlott a cigaretta dohánya kihullott a hüvelyből, és, amikor az arca két ütemet koppant a járda szélén a szíve együtt verte a tátitit, majd – azt a nagy művekben szokás – a cigaretta hüvelye rávert a dobhártyára egy nagy tát.

Kozmosz-szindróma

A Kozmosz-szindróma egy igen ritka, gyermekbetegség. Ez a betegség nem hat ki az értelemre, csak az érzelmi világra. Azon felül a testen apró pöttyök figyelhetők meg, de ezek csak három éves kor körül jönnek felszínre. Sokszor meg sem élik ezt a kort, vagy a születés pillanatát a kozmosz-szindrómában szenvedő babák. Ám, aki mégis annak a kapcsolatai igen zivatarosak. Csak egy emberrel tud jól kijönni és az az édesanyja. Ha van édesapa, azt megöli. De legalábbis minden este kizárja a lakásból. Ha az édesanya nincs többé, keres egy új édesanyát. Nem biztos, hogy idősebb lesz nála, vagy magasabb, vagy kövérebb, vagy nagyobb melle lesz, vagy hosszabb haja, vagy szebb bőre, vagy ráncosabb, vagy okosabb, vagy gazdagabb. Csak egy anyát keres. Egyetlen egy dolog a fontos az új anyakeresésben: a vállaknál található gödör. Ha pontosan belepasszol a gyermek arca a gödörbe, akkor ő lesz az anya. Erre nem nagy a valószínűség, ezért sokszor árván maradnak a gyerekek. Ezek a gyerekek aztán világgá mennek és sokszor beléjük csap egy villám. De ezt is képesek az esetek 50%-ában túlélni. Vagy igen, vagy nem. Sok sikert!

 

Illusztráció: Smoking the universe