Címke: próza

Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül

 

Ольга Стурова (Воронеж): Страдания под балалайку
(Народная студия, 2018)

[Olga Sturova (Voronezh): Stradaniya pod balalayku
(Narodnaya studiya, 2018)]

Tegnaptól egy hétdecis citromlekvár van a szoba közepén. Emlékszem, tavaly főztük be, semmit sem tettünk hozzá. A kis fáról szedtük, a verandán áll. Nincs egészen középen, kimértem, hol lenne, ha középen lenne az üveg. Ott nincs semmi. Nem is hét deci, hét egész kettő. Átlépem, mikor a szobában járok. Laura is átlépi. Áron is. Kerülgetjük.

Végül is nem túl nagy, alapkörének körülbelül hét centi az átmérője, az üveg magassága tizenhat. Elhúzom a függönyöket. Tavaly főztük be először, Laura kérte. A citromfa az ő fája. Egy üveg lett. Arra gondoltam, mikor kevergettem, de inkább behúzom a függönyöket. Már négyéves.

Laura kígyókról mesél. Este kígyót szokott látni a falon, na nem én meséltem neki. Áron szokott este mesélni. Laura magának is mesél, vagy a kígyó a falon mesél neki magáról. Volt egy Piroska és a farkas mesekönyvem, amiben majdnem minden képen más a kendő a kosárkán. 590 forint, megrendelem. Laura és a kígyó, ez minek jut eszembe.

Tegnaptól tizenhárom építőkocka van az asztal alatt, látom, a macska átlépi őket, mikor az asztal alatt jár. Na nem mind kocka, van téglatest és gúla is. Illetve háztető alakú, annak négyzet az alapja, két háromszög és két négyzet az oldala. Egymásra meg egymás mellé vannak rakva. Azon a vásáron vettük, ahol a macskával találkoztunk.

Hazáig követett minket, pedig nem gyalog mentünk. Mikor az asztalnál ülünk, vigyázunk, bele ne rúgjunk az építménybe. Főleg a lila háztetőre vigyázok, Áron a zöld kockákra. Összerakni és szétszedni, elrakni, felseperni, itthon ez a játék. Az erdőben meg lehet hagyni az építményeket. Az asztal alatt erdő van most?

Áronnal is vásáron találkoztam először, akkor sem oda indultam. Nem vettünk semmit, és nem is akkor ismerkedtünk meg, hanem a fenyőerdőben. Laurával aztán itt találkoztunk, mikor megfogant és megszültem. Akkor a macska még petesejt volt az anyja petefészkében. Laura a kígyót rajzolja, na nem a falra, füvek és az árnyékuk, ilyen színű.

Tegnaptól szibériai írisz virágzik a citromlekvár mellett. A váza sincs középen, kimértem. Mikor a könyvespolchoz megyek, meglocsolom. Van egy könyvem az íriszekről, azt nem locsolom. Laura azt mondja, Luca is mesélt neki a kígyókról, náluk is van biztos a falon. Neki se én mesélek este. Mikor nálunk alszik, együtt nézik a kígyókat?

1996-ban adta ki az Elek és Társa, az antikváriumban a fiúval is nevettünk a kendőkön. A nagymama meg a szekrényben, „még az ajtót is magára zárta”. De melyik szekrény záródik belülről? Áron is „zár”, mikor „csuk”. Én már csak azt kérdezem, kulccsal vagy kilinccsel? Mondjuk a szekrénynek kilincse sincs bent.

Nőszirom, van ilyen gombom is, azt sem locsolom. Arra a két szoknyára szeretném felvarrni, amiket a párnahuzatból csináltam. A nagypárnából magamnak, a kicsiből Laurának. A takaróhuzatból nem csináltam szoknyát. Nincs zsebük, a párnáknak nincs. Áron azt mondja, én még a párnahuzatra is varrnék zsebet.

Tegnaptól patchwork takaró van a könyvespolc előtt. Laura ül rajta, vagy a macska. Mikor könyvért hajolok, vigyázok, rá ne lépjek. Áron kéri a Dispenzát, kéri Az ezüstfogú leányt. Míg a könyvekért megyek, meglocsolom az íriszt, a takaróra nem lépek, visszafelé a macska szalad át előttem, átugorva a citromlekvárt.

A kiságyba szántam, takarónak. Nem fejeztem be, a szekrényben a ruhák mögött volt eddig. Mutatom Laurának a kendőket a könyvben, nevetünk. Belép a szekrénybe, igaziból nincs-e kilincs. Szegletes lednek főzeléket eszünk, a macska nem. Áron még nem ért vissza az erdőből. Laura térképet rajzol a falról, hol van rajta a kígyó, mikor hol.

Felhőt is szokott látni az ablakon bejönni, meg hogy hány szem szezámmagot teszek a pogácsatésztába. Azt is látta, hat óra tízkor felhív Lile, és mikor beszéltünk, mondta, látja Lilét, kék a szoknyáján a zseb, ne felejtse el kivenni belőle a három szem paszulyt és a maroknyi tüdőfüvet. Nem mertem rákérdezni.

Tegnaptól a nagy sámli van a lekvár másik oldalán. Laura alatta bújik át, Áron átlépi, én mellette megyek el. A macska a sarokból nézi meredten. A kamrában volt eddig, Áron apja készítette, a fa az erdőből. Teát főzök a dombon szedett kakukkfűből. Madár van a szobában, megijedt, nem mozdul. Áron kinyitja az ablakokat, várunk. Vár.

Áron a partvissal felé nyúl, na nem tudom, ez bátorítás-e. Röpdös, kirepül. Legalább nem kell azt mondanom, tegnaptól madár van a szobában, az asztal alatt a kockavár emeletén lakik. Meg az asztalon a gyümölcsöstálban. A ruhaszárítón. Az írisz mellett. A komód tetején. És akkor mondhatnám, melyikünk hogyan kerülgeti.

Meg hogy amikor megyek locsolni, esetleg magvakat szórok ki a madárnak, remélem, megeszi. Már csak az ágvágó hiányzik, Áron egy éve keresi, a szoba közepén lenne ideális megtalálni, mondjuk az asztal alatti erdő és a görbefa bútorok nem tudom, mit szólnának. Tegnaptól a sámlin ciklámen virágzik, meg egy sárga virág, azt nem ismerem.

A ciklámenről nincs könyvem, a sárga virágról van. A vázák agyagból, Lucáéknál korongoztunk, aztán Laurával díszítettük itthon, fenyőket festve rájuk körbe, mikor Lucára gondolt, de nem mehettünk át, mert elutaztak. Luca nekem is megmutatta a kígyót, ő agyagfigurákat készít róla, agyagtérképet. Figyelem, Laura hova nem lép, oda én se.

Félek, hogy fél, de nem fél, lát. Pedig attól félek, veszélyben van, vagy veszélyben vagyunk, és én tehetek róla vagy ellene. Senkivel nem beszélünk róla. Én kértem. Laura kígyótérképei a lila rongyszőnyegen, Áron átlépi őket. Lefordítom mind, átvág egy szél a szobán, megfordulnak, Áron átlépi őket. Laura kérdezi, Luca mikor jön át.

De Luca nem lesz a testvére, pedig van egy Luca nevű testvére, látom. Mire várok? A félkész ruhák, szobrok. A szoptatás. És amiket akkor láttam. A varrógép vár, az egyik szobor néz. Laura kérdezte a szobrokat, de az már mintha egy másik élet lett volna. Lucáék lehet, külföldre költöznek. Tengeren túlra. A kígyó nem tudom, tud-e költözni, vagy a falhoz tartozik?

Tegnaptól doboz van a szobában. Vagy csomag. Múltbéli félrerakott dolgok, vagy most érkezett? Pórélevest eszünk, Laura kérdezi a festményeket a dobozban. Apa képei, én is látom, mikor kérdezi. Áron kinyitja a dobozt, le volt ragasztva. Festmény a takahepárról, a kauai akialoa, az oahui akepa és a kis koapinty találkozása a gyászos gyapjasmadárral.

Senkivel nem beszélünk, mióta nincs óvoda, itthon vagyunk. Lucáék kiköltöznek a házukból, pakolnak. Erdei galambvirág, berki szellőrózsa, harmatos hegyékesség és kilenc turkesztáni tulipán, az égen ködív, ez egy másik festmény. Most látom először. Tegnaptól egy életnagyságú guécs fa indiai elefánt szobor van a doboz mellett, az lenne érdekes.

Tegnaptól crwth, kokle és balalajka van a takarón. Álmomban játszom rajtuk. Holnaptól biztos csillagos tragopán fog a komódon költeni, éjszaka fán alszik, remélem, akkorra fa is nő. Laura mesélte, álmában nőnek a bútorok ágai. A hangszeres könyvet nézzük, nincs benne a crwth. Leesik a toronyról egy gúla, a macska szökkenve vág át az asztal alatt.

Laura szalad utána, majdnem átesik a varrógépen. Vadcsapásokat alakítunk ki? Hová kerülnek ezek a dolgok? A kockák szétgurulva, már ha gurultak, Lucát látom, vajon Laura is látja? Tud róla? Áron az erdőből jön, nyílik a kapu. Begyúrom a tésztát, nem gondolok se lenmagra, se napraforgóra. Hol látod a kígyót? Mutassuk meg apának.

2020. 05. 09. 4:07 – 2024. 12. 21. 17:09:32

 

(Illusztráció: Maya [Ranjani and Ramya from Chennai Tamil Nadu, India]: Slithery Snakes’ scaly skins; Csillagos tragopán [Satyr Tragopan, Singalila National Park, India, 2017.03.30.])

A fizikus

 

A riporter éppen időben érkezett a megbeszélt időpontra. Sem a késést, sem a túl korai megjelenést nem tartotta illendőnek. A drezdai Zeppelin utcában álló impozáns, saroktornyos épület, amely hajdanán az NDK kutatóintézete volt, most egy legendás kutató otthonaként szolgált. A kutatóintézet szabadalmai az újraegyesítés után a Max Planck Intézet tulajdonába kerültek, de a helyszín megőrizte tudományos auráját. Az interjúkészítő lassított léptein, mikor a kapuhoz ért. Pulzusa felgyorsult; úgy érezte, hogy valami lényeges információ hiányzik a fizikusról. Mikor jelenthetjük ki, hogy ismerünk valakit? Csak azt ismerhetjük fel a másikban, amit önmagunkról is gondolunk – elmélkedett. Kevesen tudták, hogy a legtöbb manapság használt elektromos mikroszkóp és plazmafizikai eszköz az ő nevéhez fűződik, s hogy a legtöbb modern gyógyászati eljárás nélküle nem lenne. Több mint 500 szabadalom fűződött a nevéhez. Ki volt ő valójában?

A riporter furcsállta, hogy nem a fővárosban, Berlinben volt a kutatóintézet; a fizikus nagyon kötődhetett Drezdához. A fizikus nemcsak a fizika tudományterületén eredményeivel tűnt ki, hanem példamutatásával is, díszdoktori címe volt orvostudományokból és pedagógiából is. Útmutatása nyomán reformálták meg a kelet-német felsőoktatását. Még érettségije sem volt. Tizenhat évesen az első szabadalom, 28 évesen megalapítja kutatóintézetét. A Harmadik Birodalom idején fizikusként számítottak rá. A bukás után háborús jóvátétel része volt, hogy évekig az orosz atomprogramban kellett segédkeznie. Később, az ötvenes évek végén a TIME címlapjára is felkerült. Sosem kompromittálódott. Tiszta marad a lelkiismerete. Mindkét nagyhatalmi blokk egyaránt tisztelte. Érthetetlen, miért maradt az NDK-ban, mikor többször is lehetősége adódott, hogy Nyugaton folytassa kutatásait. Hiányzott egy darab a kirakósból.

A Wisconsinból származó újságírót nem véletlenül választották ki a feladatra, hiszen maga is német emigránsok leszármazottja volt. A közös nyelv segítségével nagyobb bizalom alakul ki közötte és a riportalany között. Számos hírességgel készített már interjút, mégis olyan nyugtalanságot tapasztalt, amelyet még kezdő korában sem élt át. Mély levegőt vett, majd bekopogott. A TIME magazin borítóján látható emberhez már csak szemeiben hasonlított az ajtót nyitó híres kutató: megkopaszodott, testtartása viszont egyenes és határozott maradt. A riporter az alanyait mindig életútjukon keresztül ismerte meg, s ebből fakadóan úgy vélte, a testtartás mindig arról árulkodik, hogy az illető autentikus életet élt-e vagy sem. Az interjúkészítő nem tétlenkedett és bemutatkozott:

-Charles Wohlrab vagyok a Daily Newstól. A new york-i irodánk egyeztetett időpontot az interjú ügyében.

-Kérem, fáradjon beljebb.

Belépés után, a kézfogást követően, a tudósító a kabátját az antik fogasra akasztotta. A vaskos fogasállvány, amely a tizenkilencedik századot idézte, önmagában árulkodott a régmúlthoz való kötődésről. A házigazda halk, de határozott hangon csupán annyit közölt:

-Kérem, kövessen.

A tudósító merevnek és távolságtartónak érezte ezt a híres embert,   a bemutatkozást egyenesen kimértnek ítélte. Nehéz lesz ezen a merevségen áthatolni. A hosszú folyosón jobbra és balra termek csukott duplaajtajai, a végén egy lépcsőfeljáróval az emeletre, a falakon festmények lógtak. Inkább hasonlított egy porosz nemes otthonára, mint kutatóintézethez.

-Wohlrab? – Szólalt meg váratlanul a házigazda, miközben előre haladt.

-Ez német családnév!

-Igen, ez egy régi német családnév. – Jegyezte meg a riporter. – Madisonban, Wisconsin államban nőttem fel. Nagyszüleim Niedersachsenből vándoroltak ki az USA-ba még a nagy gazdasági világválság idején. –  Tette hozzá önfeledt, baráti stílusban, így próbálta

-Itt is vagyunk, itt zavartalanul beszélgethetünk. – Miközben az egyik duplaajtós szobába benyitott.

Az újságíró érezte, meg kell törnie a jeget. A beszélgetés nagyon formális volt. A szoba egy tipikus német humanista benyomását keltette: plafonig érő könyvespolc, a falon bekeretezett grafitképek, kényelmes teve színű fejtámlás fotelekkel. Másfél órát ültek a fotelben. A riportkészítő a szokásos kérdéseket tette fel, amelyek inkább az életrajzi adatokra vonatkoztak. Azokra a kérdésekre, amelyek finoman arra vonatkoztak, miért maradt Kelet-Németországban, mi marasztalta még akkor is, amikor már nyilvánvalóvá váltak a rendszer hiányosságai, csak kitérő válaszokat adott. Néha felállt a fotelből, és idegesen fel-alá járkált. Néha motyogott is valamit a kérdés hallatán, de amikor az újságíró visszakérdezett, csak legyintett. A riporter úgy vélte, a szótlanság ezekre a feltett kérdésekre eltakar valamit. Minden csend a harag féltestvére. De kire vagy mire lehet mérges? Egyszer csak egy kérdéssel állt elő az interjúalany:

-Szeretné látni az eszközöket, amelyekkel kísérleteket végeztem az évek alatt?

-De nagyon szívesen csinálnék néhány képet is, ha megengedi.

-Természetesen. Nem mindenkinek szoktam felajánlani ezt a lehetőséget.

A tudós a pincébe berendezett labor felé vezette a vendéget. Miközben a lépcsőlejárón leereszkedtek, az interjúkészítőnek az volt az érzése, mintha a tudós valami mélyen őrzött titok felé vezette volna. Lassan ereszkedtek alá, a riporter a házigazdát követte, a gyér világítás miatt gondosan a lábuk elé kellett nézniük. A pincelejáró ódon falai egyáltalán nem illeszkedtek a ház felszíni képéhez. Középkori várbörtönre emlékeztetett. A vendéget, ha nem tudta volna, hogy egy kutatóintézet laborjába igyekeznek, félelemmel töltötte volna el a helyzet. Az interjúalanyt megismerve, inkább emlékeztetett egy óvóhelyre, ahova elbújik az ember gondolkodni, elmélkedni. Ezt a gondolatot erősítette fel benne a fizikus hirtelen megnyilatkozása:

-Ez a pince kibírna egy bombázást is – szólalt meg a tudós halkan, miközben szinte láthatatlan mosollyal lépdelt lefelé. Nem fordult hátra, mintha a megjegyzés inkább önmagának szólt volna, semmint az interjúkészítőnek.

A pincelaborba leérve, technikai eszközök színes kavalkádja tárult fel előtte.  A rendetlenség utalt egy félbemaradt ötletsorozatra, amely befejezésre vár. A tárgyak gyökeret eresztettek, megelégedetten, békében kuporogtak a helyükön.  A rendetlenség az alkotó gondolatok intenzitását tükrözte. Körös-körül számos kacat, gép, feljegyzés, dokumentációk, melyek rendeltetéséről Charles semmit sem tudott. A fizikus első házilag barkácsolt mérőeszköze is ott volt, amellyel a levegő elektromos potenciálját mérte. Tizenkét éves korában készítette. A szerkezet alapjából egy seprűnyélre erősített gyertyából és néhány drótból állt. Ahogy a riporter sürgött-forgott, az olvasólámpát pillantotta meg, amely egy falnak támasztott íróasztalon volt. Az íróasztal feletti falon képek lógtak. Mindegyik egy-egy dicső momentumot ábrázolt a kutató életéből. Olyanok voltak, mint az évgyűrűk a fákban, melyek koncentrikus köröket alkotnak, a legöregebb, legbelsőbb gyűrűtől kifelé a fiatalabbak felé. Charls végigszemlélte őket, miközben gondolatban egyre mélyebbre ásott az időben.  Feltűnt neki, hogy az összes kép egy központi kép körül helyezkedik el. A képen távolról nem volt teljesen kivehető, mintha egy széngrafika lenne, amit ceruzával rajzoltak. Közelebb kerülve, látta Charles, hogy igazából hamut, perzselt földet ábrázol a kép, amelyen talán egy ház épen maradt két tartóoszlopa volt kivehető. Nem értette a kép jelentőségét. A kép jobb alsó sarkában a következő felirat volt olvasható: Drezda a bombázás után 1945.február 15. Ezen a napon a szövetségesek a várost hamuvá bombázták. A támadásnak katonai jelentősége nem volt, a város még földi légvédelemmel sem rendelkezett, ezzel szemben viszont számos menekülttel. Későbbi kutatások rámutattak, hogy több ember halhatott meg, mint Hiroshima és Nagasaki esetében együttvéve. Az interjúkészítő számára világos lett, kik voltak a fizikus világában a démonok, s választ kapott a kérdésére is. Először értetlenség lett úrrá a riporteren, majd lassan, mint egy kirakós játék, minden darabka a helyére került, s láthatóvá vált a teljes kép. Nyugtalansága már csak emlék maradt.  Egy újabb kérdés vetődött fel: vajon a fizikus megtalálja-e valaha ezt a megnyugvást? Charles többet kapott, mint gondolta volna. Nemcsak a kíváncsisága lett kielégítve, de úgy érezte, hogy a tudós nézete nála is gyökeret vert. Másképp kezdett tekinteni a világra.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Isteni szaglás avagy a kallantyúk sikátora)

Az agyagedény

 

Mindig jönnek új napok, változást hoznak. Ki jó, ki rosszat. Most éppen előtte vagyunk.

Csak így mondták, hogy az oroszok, pedig nem oroszok voltak, de a szovjet hadsereg nekünk ruszki volt. A távoli középkorban alakult meg a Kijevi Rusz. Maga a “Rusz” varég név, a perlekedő keleti szláv klánok lecsendesítéséből született, az arra vetődött északi kereskedők városainak mintájára.

Cári orosz csapatok is vetődtek erre, az osztrák birodalmat a végveszélytől megmenteni.

Eltelt száz év és egy új keleti birodalom tört ránk. És persze a szövetségesből lett hitszegő náci harmadik birodalom seregére.

Volt egy álmennyezet a kamra, a spájz fölött. A katona beledöfte a hegyes szovjet bajonettet a sonka konzervbe… A bajonett hegyén kínálta anyámnak. Ha eszik belőle, igen, ha eszik belőle, akkor a konzerv nem mérgezett, a többit is érdemes elzabrálni.

A szekrény tetején van egy agyagedény. Az ilyen jellegű változásokra készülve, teli volt olvasztott zsírral. A zsírban konzerválódott a sült hús. Menekültünk lakásról lakásra, házról házra. A mi lakásunkban hol tábori kórház volt, hol vodkaraktár.

A sült hús velünk maradt.

Hogy azt a rengeteg szárazbabot hol szerezték be anyámék nem tudom. Ezek nélkül másfél évig éheztünk volna. Éhen is halhattunk volna, de babfőzelék után is babfőzelék következett, Tavasszal fiatal csalánlevelet téptünk spenótnak. Amikor már élelmiszerjegyek is voltak, jutott kukoricakenyér. Téptük a meleg kenyér ropogós héját, addig téptük, a másik serclit sem kéméltünk Ketten voltunk a nagyanyámmal. egymás ellen téptük. Otthon jött ránk a lelkifurdalás.

Anyám heti fejadagja is odalett!

A kukoricakenyér szalonnás volt, a héja alatt volt egy keletlen réteg, mindig olyan volt. Már ameddig a pék lisztet kapott az állami tartalékból.

Az agyagedényből a zsír és a sült hús szürreális ideig nem fogyott ki,

Ma szobadísz a vörösréz teáskanna és a mozsár társaságában.

Ami a mozsarat illeti, azzal csináltunk riadót, amikor katonaszökevények és nemzetközi alvilág valahol zabrálni kezdett Battai utca 19 adta tovább a riadólánc a húsz házzal távolabb eső rendőrségig. Még akkor is raboltak, mire megszervezték a magyar rendőrséget. Az egy szem rendőr egy óra múlja jött visszafelé, Kínosan sántított. Meglőtték.

Tőlünk is zabráltak, de az agyagedényre nagyon vigyáztunk.

A nappaliban, majdnem azt mondtam, a szalonban, a szekrény tetején áll. Ott van a mozsár is. Meg a vörösréz teáskanna.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Azután)

Gazdátlan

 

Mióta az eszemet tudom nem volt még egy koccanásom sem, pedig már huszonhét éve vezetek, viszont ezen a kedd délután párhuzamos parkolás közben elütöttem a szomszédom meg nem született gyermekét. A kis jövevény apjától hirtelen elszakadva a maga esetlen módján szinte másodpercek törtrésze alatt gyalogolhatott bele a holttérbe, vagy legalábbis később így próbálta az agyam rekonstruálni a történteket.

Nyakamat jobbra-balra nyújtottam, hogy a visszapillantó tükröket folyamatosan pásztázzam, ám nem láttam semmit, ami akadályként merült volna fel. Mivel a parkoló autók közti helyet és környékét többszöri ellenőrzés során is biztonságosnak ítéltem, lassan megkezdtem a már ezerszer véghezvitt manővert. Mint mondtam, rutinos sofőrként minden egyes apróságra odafigyeltem, ám Isten a tanúm rá, nem tűnt fel semmi.

Vezető beosztású biokémikusként dolgoztam egy főváros melletti ipari komplexumban, mégpedig egy olyan évtizedeken át húzódó projekten, amely teljes mértékben forradalmasíthatja az emberiség betegségekkel való harcát. Ha sikerül a tervezett áttörés, mindent meg fog változtatni, ám addig még akad néhány megoldandó probléma. Ezekkel a nem kevéssé stresszes gondolatokkal terheltem évek óta szinte minden szabad percemet – többek között ezért is vált el tőlem a feleségem –, és amikor a szörnyű baleset megtörtént, szintén ezek jártak az agyam egy hátsó kis traktusában.

Dermesztő kiáltás hallatszott, én pedig azonnal leállítottam a kocsi motorját. Reszketve téptem fel az ajtót, de még ekkor sem fogtam fel, hogy bármiben hibáztam. Ugyanis tényleg nem láttam semmit. Üres volt az egész placc. A szomszédom – egy negyvenes éveiben járó kereskedelmi igazgató, megfelelően divatos rövid hajjal és a hozzá tartozó borostával – féltérdre ereszkedve ölelt magához valamit. Valami mozdulatlant. És elvörösödve zokogott felette.

Bármilyen szögből is néztem, nem tudtam kivenni, mit tarthat a kezében. Mintha levegő lenne, alaktalan semmi. Óvatosan közelebb hajoltam, és csak ekkor pillantottam meg a szabad szemmel alig látható, jövőben megszületendő gyermek körvonalait. Egészen vékony, szinte esetlen kontúrokkal határolt, átlátszó ektoplazma volt. Egy potenciális entitás, ha úgy tetszik. Elkövetkezendő aprócska élet, mely majd csak három év múlva jön létre. Esetlen lábain valami felfoghatatlan módon mégis odatipegett a kerekek alá.

A bírósági tárgyalásra alig sikerült ügyvédet szereznem, ugyanis érthető okokból senki nem akart elvállalni. Utolsó rohadék gyerekgyilkos – ehhez hasonló válogatott szitkokat skandált a felbőszült, már-már lincselésre kész tömeg a teremben, míg a bíró rendre nem intette őket. Ügyvédem tanácsára védőbeszédem közben előhozakodtam munkám gyümölcsével, a rákos megbetegedéseket megszüntető csodatablettával. És nemcsak beszéltem róla, hogy ez a globális gyógyszeripari forradalmat okozó találmány mekkora jelentőséggel bír majd a jövőben, hanem át is nyújtottam neki egy dobozzal az öt év múlva elkészülő pirulából.

Az ítélet egyáltalán nem ért meglepetésként. Örökre elvették a jogosítványomat, és húsz év letöltendő börtönbüntetést kaptam gondatlanságból elkövetett emberölésért. Gyermekgyilkosként ­– még ha csak egy potenciális, jelen pillanatban nem létező személy az áldozat – mondanom sem kell, nem volt könnyű dolgom a sitten. Vadidegen elítéltek többször kíséreltek meg rútul meggyilkolni. Késsel vagy mással. Mikor a büntetés kétharmadánál jó magaviselet és megbánás következtében szabadon engedtek, örültem, hogy egyáltalán élek.

A rák elleni csodagyógyszer fejlesztését a végső fázisban végül visszavonták, amihez nyilván a bebörtönzésem ténye nagyban hozzájárult, így sosem került a piacra, és nem mentett meg milliókat. Az évek múlva csontrákkal küzdő bírótól egyébként sosem kértem vissza a hevenyészett körvonalakkal lüktető gyógyszer-ektoplazma jövőben legyártott példányát. Nem vagyok kicsinyes.

Néhány évvel később – immáron a világ által magára hagyott, és elfelejtett hajléktalanként – egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lettem, amit egy sofőr nélküli (önvezető) kísérleti modell követett el rajtam. Egy típus, amelyet csupán évekkel később fognak legyártani. Szeretném azt hinni, hogy csak rosszul kalibrálták a fejlesztés során, ám sokkal valószínűbb, hogy mindez okkal történt. Mindenesetre nem hatott meg a tény, hogy egy jelenben még nem létező eszköz állt bosszút rajtam, ugyanis ekkorra belül már régen halott voltam.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Karátokkal incselkedő)

Csavarhúzó

 

Tamási Lajos és Gubica Albert tetoválószalont működtet a 2-es blokkban. Az éjszaka azzal telik, hogy Dzsesszika vállát kidekorálják, de sajnos hiába, kopik. A tűről nem is beszélve, az meg kurvára beletört, egész a bőr alá szorult. Dzsesszi, a falcolás okozta hegeihez viszonyítva igen halványnak találta a Terény = Geci feliratot.

Nem baj, mondta, csak kicsit izé, na, faszomat, szúr.

Egykori adomány, egy távirányítós játékautó motorja hajtotta a gépet, de Gubica magyarázata szerint alacsony fordulatszámon, ezért kellettet kézzel ráerősíteni. Tamási nem vitatkozik, izomból pofánbassza, mint általában, ha sok a szöveg, ebben a kegyetlenségig következetes.

Dzsesszi vizet lögyböl a vérre, Gubica pedig rikoltó madárhangot ad ki magából és, még mielőtt Tamási rátérdelne a mellére, becsicskul. Tamási gondolkozik, hogy mi legyen, újra meglegyintse-e, de Gubica alázatosan vigyorog, tudja megint, hol a helye.

Szerezzél tűt, te csicska geci, mondja neki, vagy valami ahhoz hasonlót. Gubica rábólint az immár teljes szobányi sötétben, okés, tesókám, meglesz.

Hallgatózik, még egy darabig azt figyeli, mit művelnek azok a paplan alatt.

Dzsesszi később beájul, vacogva Tamásit öleli, és azt suttogja a fülébe, hogy taníts meg engem dekázni. Tamási megfeszíti a törzsét és rúg egyet, mintha máris dekázna, Gubica fejéhez, az ágytámla felé, így, hármasban alszanak pár órát a reggeli ébresztőig.

Gubica vizeléskor látja meg a budin ülő Rajzcit, hirtelen ötlet, hogy bránerét közvetlenül a törpenövésű fiú arcába tolja. Rajczi, törpenövése és autizmusa ellenére is tiltakozik, elkezd sikítozni, fejét a falba verni. Amúgy is nagy a hangzavar. Az éjszakás a reggelit készíti elő, és a másik nyolc ébresztésével van elfoglalva, mire kirángatja kettejüket, Rajczi szívja meg, hisztije miatt, hogy ’ezt nem veszem a számba’ Csaba bá azt mondja neki, ahogy gondolod, akkor ne reggelizzél, Roland. Gubica nem várja meg, amíg előveszik, az ablakon keresztül szökik a Horányi kutyával, a másodikról ugrásnyira a lapostető.

Lemászni a vas tartóelemen, és készen is vannak.

Csakhogy szakad az eső.

Gubicán sort és atlétatrikó, Horányin kabát is van. Gubica, a nála lévő félcsomag dohányért elcseréli Horányival a kabátját. Horányinak nem nagy ügy, egyébként sem fázós, egyébként is lételeme a mozgás.

Szokás szerint Csepelre megy az anyjához, ahonnan kiemelték. Felcsenget a 9.-re, hátha az egész faszságot csak álmodja.

Az anyja, aki azóta visszaköltözött, majd felébreszti őt egy akkora pofonnal, amitől elhalkul fejében a mondóka:

’Menj az autó elé, mer tutira te vagy az erősebb.’

Az ismerős lakótelepen kolbászol, egy rendőrjárőr begyűjti és visszaszállítja – így szokott lenni.

Gubica rövidre zárja, gyorsan pótolja a hiányt, összeszed pár nedves csikket a közeli parkban, méret szerint rendezi őket a zsebében, rágyújt egyre, és visszasétál az épület elé, hogy megvárja, amíg eláll, beparancsolja valamelyik nevelő, vagy az iskolába terelik.

Amikor benéz az üvegajtón, a Szmertin egy csavarhúzóval fenyegeti az igazgatót, sokan állnak ott, Gubica érdeklődik, honnan szerzett a Szmertin csavarhúzót.

A többi, aki nem a Szmertint hajkurászó Terény Lonát követi, most irigykedik rá, ezért Gubica átszuszakolja nekik a mancsát, és amíg az igazgatónő azt üvölti, Szmertin, te baromállat, lepacsizik velük, visszaoszt a könnyen megnyert szabadságából.

És persze nem telik az a kurva idő, hanem múlik.

Elmegy mellette két nevelő, cigizni mennek, Gubica dekkért kuncsorog náluk, de elhajtják. Gubica ül, Gubica áll, Gubica vakaródzik, úgy látszik a Horányi kabátja is poloskás. Az utca végéről látja a szirénát, jönnek Szmertinért, jó kicsit bámészkodni, most különösen Szmertinre néz fel, akiben van kakaó, egyszer, mert kiprovokálta, még a Hosszú Erikának is nekirontott. Most a mentősök hordágyon viszik ki, belevágta combjába a csavarhúzót.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Cécó király sebei fájnak)

Egy pohárral többet

 

 

– 1968., Párizs. A világot jelentő deszkákra kilép egy 44 éves fiatalember. A hangja érdes, mint a napfény dörzspapíron. A reflektor az arcába világít. Olyan ez, mint valami vallatás. El kell, hogy számoljon addigi életével. A nélkülözés, a második világháború, majd a megannyi sikertelen próbálkozás és a közönség szeretetének a hajszolása. Álmatlan éjszakák, hideg hotelszobák, távol a családtól és az álmaitól. Egy ember, aki mindenkivel megküzdött. Még magával is. Tengernyi piros füzetet teleírt, mire sikerült valami olyat megalkotni, amelyre odafigyelt a közönség. Ott akart lenni a világ tetején, ahol megszédül az ember, belebódul, és könnyen lezuhan, ha nem figyel oda. Ő mégis megkapaszkodott. Ez volt az az év, amikor az Olympia színpadán felcsendült a fiatalságról, a küzdelmekről szóló ,,Kezedben az ifjúságod” és a múltról regélő „Tegnap még”. Két dal szívbemarkoló egésszé gyúrva. Egy élet, de mégis mintha legalább kettő lenne. A művész és az ember. A nyomorgó örmény kisgyerek és a francia sztár. Aznavourian és Aznavour. Végül megszületett a legenda, Charles Aznavour.

– Én élőben láttam őt. Ott ültem azon az estén valahol a hetedik sor közepén – mesélte meghatódva Kamil.

A hajlott korú teremfőnök esténként egészen zárásig ott állt a Le Petit Parisien bejáratánál, az ajtó mögött várva a vendégeket. A fönti történetet hetente többször is elmesélte egy-egy betérőnek. Volt, aki már fejből fújta, de elnézték neki, hiszen ő volt Kamil, Jules egyik legrégebbi barátja, iskolatársa. Ezüstárnyalatú nyakkendőjéről és a hozzá vásárolt színarany dísztűjéről ismerték. Ő mindenkiről szinte mindent megjegyzett. Egyetlen mozdulat, egy nézés, egy hanglejtés elég volt, hogy tudja, milyen hangulatban van a kedves vendég. Talán ezért is szerették. Egy gyermekkori baleset következtében gégemetszést kellett rajta végrehajtani. A műtét során sajnos megsérültek a hangszálai. Emiatt magas, érdes, szinte már reszelős hangon szólt. Sokáig csak elég halkan tudott kommunikálni. Fiatalon gúnyolódtak rajta, vagy utánozták. Egy alkalommal pont az egyik tanára nevette el magát, miután a felsős fiú feleléskor felmondta a leckét. A kis Kamil hirtelen felindulásból egy nagyapjától tanult mozdulattal gyomorszájon vágta a professzor urat, akinek nyomban kicsöngettek. Az oktató később elnézést kért, az intő elmaradt, és a társai sem csúfolták többé. Idősen Brandónak becézték, mert pont olyan különös volt az orgánuma, mint az amerikai mozisztáré. Minden este a szokásos helyén állt a színes társaságot fogadva. Vidám urak léptek be dekoratív hölgyek kíséretében. A férfiakról rendre egy szempillantás alatt megállapította, hogy kaphatnak-e még egy italt, vagy inkább a számlát. A hölgyeknél finomabb technikát alkalmazott. Felkérte őket egy táncra, és aki megállt a lábán, az fogyaszthatott még néhány pohárral. Aki nem, azzal kilejtett a bejárati ajtón a friss levegőre, és taxit rendelt a számára. Ezen az estén azonban ő is ünnepelt. Jules születésnapja volt az apropó. Az őszes vendéglátós titokban tartotta a dátumot, ám cimborája sosem felejtette el, és minduntalan meglepte valami aprósággal. Ezúttal egy üveg Cointraeu likőrrel. Átlátszó, narancsízű, gyomor és lélekmelengető nedű, amelyet oly sokszor kortyoltak korábban. Olyan volt ez számára, mint az erőt adó varázsital Obelixnek a képregényben. Szinte a vérében volt, mégis fogyasztotta.

Ezúttal egy pohárkával többet ivott a kelleténél. Az asztaloknál ülők persze semmit sem vettek észre ebből, csupán ő érezte, hogy szalonspiccesebb a szokásosnál. Fáradtság fogta el. Mentve a helyzetet felkért egy italozgató hölgyet. Kilibbentek az ajtón. Clément már ott várt a taxijával. Ezúttal azonban ő szállt be, és hazavitette magát.