Címke: próza

Megesznek

 

– Na és Zsolti, mi a helyzet a munkában? Nagy még a hajtás? – Zsoltot barátja kérdezi a vacsora asztal túloldaláról.

– Hahh, ne is mondd, úgy hajtják őket odabent, mint a marhákat. – Dóri nyelve gyorsabban pörög, mialatt Zsolt levegőt vesz, hogy válaszoljon, barátnője már mondja is méltatlankodva. – Szinte alig látom, van, hogy csak este 9-kor ér haza, borzasztó. Ugye mackó, hogy nyúznak téged?

Zsolt szelíden bólogat, és végigsimít Dóri hátán. Vacsora asztalnál ülnek, velük szemben Zsolt barátja Gergő, és friss párja, Noémi bújnak össze két székről egymás felé húzva. A divatos étterem teraszán fiatal párok vacsoráznak, a sportosan elegáns, jóllakni készülő testeken a város éjjeli fényei cikáznak szabálytalanul. Gergő tekintete most visszatalál Zsoltéra, akinek arcán épp egy emeletes turistabusz fényszórója hajt keresztül, és tovább érdeklődik.

– A legutóbbi kiküldetés hogy ment?

Zsolt ismét szóra nyitná száját, de párja lépéselőnyben van, ő be sem csukta: Megesznek bővebben…

Cigiszünet

 

Voltak pillanatok a délelőtt folyamán, amikor legszívesebben fogott volna valami éles tárgyat és kivág egy darabot a háta közepéről. Most pedig ez a nyamvadt öngyújtó nem akar működni. A lányok már figyelik. Margó a fogai közt tartja a cigarettát anélkül, hogy hozzáérne a nyelvével. Leguggol a hotel falának vetve a derekát, reccsen a térde, de alig érzi a gerincén fel-alá liftező fájdalomtól. Nyolcadik napja takarít, reggel héttől délután háromig. Mára már csak három szobája van, de a pillanat, amikor a trolit a tisztítószerekkel és a szennyessel együtt végre beguríthatja odalent a mosodába, távolinak tűnik, mint a boldog nyugdíjas évek.

Mióta kijár cigizni egy kicsivel könnyebb, de a dereka így is majd’ leszakad mire az ötödik-hatodik szobához ér. Alig bírja felhúzni a king-size ágyneműket, mégis ő kapja a Royal-szobákat, Jelena sose bízná ezekre a csitrikre. Továbbá minden hétfőn ki kell porszívóznia azt az ocsmány, kopott szőnyeget a hallban. Mintha a nyugdíjas vendégkört érdekelte volna más a törülközőn, a háromszori étkezésen és persze a kísérteteken, pontosabban a titokzatos gyereksíráson kívül. Azt ugyan kereshetik. Nincs itt más csak por. Cigiszünet bővebben…

Bognár Antal: A túlsó part felé (Részlet a Mesés éveink című regényből)

(STÁTUA.) Reggelente terepre menet egy szobor előtt visz el az utam. Férfiember ül görnyedten a csónakjában. A lélekvesztő el van billenve. Talán léket kapott? Mindenesetre nem irányítja, mert sem evező, sem csáklya nincs a kezében. Előtte a kötéllel a körte, a kolonc, amelyet révbe érve a kikötéshez ki kellene hajítani a partra, hogy befogják és kivontassák. De mintha háttal fordulva ülne benne, megrogyva, előrehajolva, hiszen a csónak orra áll ki, nem a tatja. Izmos, mezítelen férfitest, csak az ágyékára van valami odavetve, mint Krisztuséra a keresztfán. Térdén könyökbe hajlítva pihenő karjára támasztja fejét, tenyerébe temetve a halántékát. A talapzaton felirat: „A túlsó part felé.”
Miért, mi hajtja el az innenső partról? Milyen kilátástalanság, milyen kilátástalanságba? Vagy épp itt akarja tartani, vissza akarja hajtani a süllyedő bárkát?
Apám is láthatta, igen, hogyne, látta.
Gergő bácsi egy parti után (megint megvert) közelebb hajol. Az a szobor a háború után el lett dobozolva. Bedeszkázták. Nem is ezt a vésetet viselte a talapzatán. Az volt rá felírva: „A magyar fájdalom.” A magyar fájdalom! Trianon emlékére állították fel, a tizedik évfordulón. Negyvennyolcban persze szúrta a szemét a komcsiknak, deszkakutit húztak köré, hogy ne legyen szem előtt. A keserves mindenit…! Amikor ʼ56 után mégiscsak rászánták magukat és lebontották körüle a deszkát, kidobozolták, hát akkor meg ezt vésték fel rá…
Mi van eldobozolva a csontkoponyákban? Egy római, avar, longobárd csontkoponyában? Azt, ugye, most hallani, mit beszél ki Pista bácsi, ha megered a nyelve – de van-e az egészről valamilyen zárójelentés? A semmiről, a semminek?
Az a múlt hol van, ami a jelen volt bennük, hol az a jövő, ami szintén a jelenük volt?

(BALESET.) Juditka a mindig résen álló leletkém reflexével lehajol valamiért a vadasparkban (régészszem mindig a földön kutat) – nagycsontú nőszemély egyébként –, mire fel a kerítést átszakítva kitör a bagzó bak muflon, Tasziló, és irgalmatlanul rárontva fellöki. Ripityára törik az eséstől Juditka combcsontja. Sínt kell beépíteni, hogy összerakják.  (Mikor újra régészkedhet, ugratják vele, hogy Nyugaton már fémkereső kisrobotokat is alkalmaznak, neki azokkal is nagyon-nagyon vigyáznia kellene.) Jákó Béla látogatja a kórházban. A kézszárítók nincsenek elromolva, de a turbékolástól enélkül is, tudni való, apának narancsba játszik, narancsban izzik a krumplifeje… (Anya is tudhatta róla. Mert ugye a nő a férfinak van kitalálva, a férfi meg a nőnek.)
A sírokban sincs másképp. Ha nem veti el a mostoha sors egymástól az összetartozókat. A csontkoponyapárok néhol egymás arcába néznek szemgödrükkel.
Csak a csatamezőkön, haláltáborok, vérengzések jeltelen tömegsírjaiban hevernek a csontok egymáson, repedten-törten, összevissza ficamodva. Aminél jobban az özönvíz, a bekövetkező ellenár sem moshatja össze és sodorhatja majd fel őket.
Előbb két mankó, járókeret, azután fél, kartámasztáshoz bekarolás, rehabilitáció céljával pingpongozni járnak egy pasaréti klubba. Zenét hallgatnak együtt, közös fülhallgatón (tán Glucktól a Boldog lelkek táncát, a Varázsfuvola nyitányát, valamelyik híres kontratenort, Daragót vagy Jaruskyt), mert hiszen Juditka a szülei mellett úgyszólván a zenekari árokban nőtt fel. Hogy csinálják? Neki be kellene hozzá hajolnia, ha ülve. Vagy elhever mellette. Nem is éri végig.
Fogadni mernék, végigzongorázza a combcsontot pótló fess nikkel rögzítősínt, melyet szépen benő az eleven hús, még a nyeldeklője is megmered, vakon tudják az ujjai a csavarokat, egyenként és szám szerint. Jöhet a kontybontás, hinta-palinta…
A szobor feliratát a rendszerváltozás után helyreállították, a magyar fájdalmat hirdeti újra. Vajon hol is volt Jákó Béla ʼ56-ban?! A tata általi szobafogságban, ahogy szabadkozva mondani szokta? Miközben apja a párttitkárral iratokat égetett el? 

(ELŐADÁS.) Előadás a zamárdi könyvtárban, Juditka tartja, nagy beleéléssel, két rózsa a két orcája. Az érdeklődő közönség: irodisták a tanácsból, kötögető nagymamák, kivezényelt úttörők. Tartoznak az ismeretterjesztéssel: a téeszé a terület, amelyen feltárást folytatnak minden nyáron. Olyan beleéléssel lehet követni, valóban, mint a tévében A Tenkes kapitányát.
Róma lehanyatlik, a hun birodalom feloszlik. Népek jönnek-mennek. A léha Bizánc védelemért évpénzt fizetve, lakóterületet adva tartja magát, legészakabbra Sirmium van a birtokában.
A gepidák sokáig azt hiszik, pontosan itt, a Maros, a Tisza, az Al-Duna övezte völgységben (majd az egész Alföldön) megtelepedve helyben lesznek. Itt a helyük. Az ő helyük ez.
De idővel kiderül, inkább útban lennének. A longobárdoknak legfőképp, meg az avaroknak, akiket messze keletről idehajt a kiáradó óceán köde és az emberevő griffek.
Délen bolgárok, görögök, békét pénzen váltó elpuhult Bizánc. A gepidákat megszorongatják a longobárdok, és végleg legyőzik az avarok a Dunánál, a Tarcallal átellenben, a síkon. A kuturgurokat (segédcsapat és szolganép) az avarok ráküldik a bizánci fennhatóságú Dalmáciára, a longobárdok pedig felszedelődzködnek, a vemhes vagy zsenge jószágot, mert az utat úgysem bírnák, az avarokra hagyva, ahogy megállapodtak felőle, továbbállnak, és két hónap alatt elvonulnak a leendő Lombardiába, ott alapítanak hont.
Az avarok tehát most helyben vannak. Itt a helyük. Pár száz évig… Mert akkor aztán betódulnak, beözönlenek a frankok, mutatja meg az időcsuszka, kiütik kezükből a kardot, és az avarok már nem viselhetnek fegyvert, csak két kést az övükön, egy hosszabbat meg egy rövidebbet, mint a köznép… Azzal lesz a legtöbbjük eltemetve.
Kardot csak majd akkor övezhetnek megint, amikor messze keletről, „ha minden igaz”, megjönnek véreik, akik ugyanúgy varkocsba összecsatolva viselik a hajukat, mint ők. A magyarok. Állítólag.

(A FÉLSZ.) Tudom, a vasúti zseblámpát is a piros és zöld üveges színváltó karral, amit apádtól kaptál gyerekkorodban, ott tartogatod még a limlomok közt, speciel egy lecsempült peremű, hasznavehetetlen hűtőtáskában, amely híres utazásainknak nagy leleményű tartozéka volt. Mániád volt mindig, és nagy tehetség vagy benne, nem arra felhasználni valamit, amire való. Másképpen: bármi rendeltetésre kizárólag olyasmit előkapni, ami épp kéznél van. (Mellesleg: a nagy háborúban, kikurkásztam, a fehér rakéta helyzetjelző, a pirossal tüzérségi támogatást kérnek, a zöld figyelmeztetés, hogy saját állásainkat lövik.) De játék volt már akkor is, nem volt kinek jelezni vele. Talán ha foganatja lenne, mint a gyalogátkelőhelyeken, a helyesléshez vagy az eltérítéshez: fiam, ezt tedd, ezt ne tedd.
Már rég nem a fiak, az apák lesik fiuk szavát, csak én vagyok veled ilyen engedékeny.
Belekémlel az ember az égbe, távcsővel vagy ikonokkal, és belefúr tekintetével a molekulák közé is. De az agyba, ebbe a veszettül foszlékony velőbe az ezredéveket kiálló ócska csontburokba csak az az óhatatlanul felülmúlhatatlannak képzelt agy néz bele, a bármi fáradozás után is szigorúan saját képességei határolta kezdetleges készülékekkel. Mit lát, amikor nem lát semmit, saját magát sem? Másokat pedig tünékenyen. A szelfije talán az volna, amit nem másnak, csak legalább a képzelőnek képzel? Ha maga semmi, csak a belenézés, akkor egy másik agy, az összes többi agy még inkább semmi az agynak. Merő velő. Hacsak nem üzenet mind. Egyetlen üzenet. Senkinek se, és mindenkinek szóló.
Valami másvilági Postás Petnek képzelhetnélek, tényleg, teljesen mindegy, milyen alakmásban. De aki hírt hoz, akire hírt bíznak, az nem menekül.
Valami láthatatlan váltókezelő mégiscsak ülhet az idegpályák elágazásainál.
Persze mindenki magamagának szenved. Más ember fájdalma csak képzet, nem érzet. Nem mérhető hitelesen. Hát akkor nincsenek szenvedők? Fájdalom elszenvedői és okozói? Nincs igazságosság és rosszakarat? Felelőtlenség?

 

 

BONYOLULT VILÁG

Két zsaru járőrözik *város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr.

– Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál!

EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a földön, és olvasgat. Előtte, mögötte közömbös arccal jönnek-mennek az emberek, egyik-másik elolvassa a transzparenst, aztán odébbáll. Mindennapos jelenség volt, szinte hozzátartozott az utca képéhez.

– Jó napot kívánunk!

– Tiszteletem, önöknek is.

– Tüntetünk, tüntetünk? – érdeklődik az öregebb fakabát.

– Miért, nem szabad?

– Attól függ. Ha van engedélye, bármikor? Nem mondom, az öltözéke kissé hiányos, de még elcsúszik, legfőképp amiért ilyen kurva meleg van – ránt ki zsebéből egy hatalmas kockás zsebkendőt. – Csak aztán vigyázzon: eddig és nem tovább, ha nem óhajtja, hogy közbotrányokozás vagy szeméremsértés miatt bevigyük. BONYOLULT VILÁG bővebben…

Se nász, se avar

 

A kisbusz hátsó ajtajához ütődött valami. Összerezzent. A csomagok közötti résekben nem látott semmi gyanúsat. A tükörben pillantotta meg őket. Sötét hajú kamaszok lopództak felé fekete pulóverben. Pár másodperc alatt körbevették az autót. Éhes szemű hiénák. Könnyen kiszúrták a magyar rendszámot az egyetlen autón, ami a romos utcán parkolt. A szocialista realizmus jegyében megtervezett, félig kész, vaksin tátongó lakóházak között dekkolt szabad prédaként. Ildinek annyi ideje maradt, hogy lezárja az ajtókat. Dühös és ideges volt egyszerre. Megmondta Tamásnak, hogy ne álljanak meg Nagyváradon. Ehhez képest itt hagyta egyedül a kocsiban. Kísértetváros, futott át az agyán, amíg várakozott. Próbálta elképzelni, mi történhetett, de megzavarták. A kölykök, miután látták, hogy kizárólag csomagok tornyosulnak a hátsó ülésen, mint piócák tapadtak az üvegre. Szó nélkül bámulták másodpercekig mind a hatan. A legmagasabb fiú ütött először. A pár naposnak tűnő seb kidagadt a homlokán, amikor öklével belebokszolt az ablaküvegbe. A lány ösztönösen középre húzódott, és összegömbölyödött. Egy kormos képű, talán tizenkettő, ha lehetett, bottal verte a hátsó ablakot. A harmadik ütésre robbant. Apró szilánkok terítették be a csomagokat. Egy kéz nyúlt be, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A dobozoktól nem fért hozzá a kallantyúhoz. A legidősebb suhanc nem vette le a lányról a szemét. Ekkor szólalt meg először, furcsa akcentussal. Se nász, se avar bővebben…

Kávészünet

 

Délután fél kettőre esett a meeting. Vince egy harmadrangú kávézót szemelt ki magának, ahol még kotyogóst főztek, és zsíros kenyeret adtak reggelire, ebédre és vacsorára. Helyet foglalt az ablak mellett, távol a gyanúsan hajléktalannak kinéző, toprongyos férfitól, aki a vécé közelében telepedett le egy szakadt könyvvel. Az aktatáskáját a földre rakta, majd át a szemben lévő székre, mert akárhogy próbálkozott, a nagyanyja babonáit nem tudta távol tartani magától, még ennyi idősen sem.

Nem mintha bármi pénz vagy szerencse elhagyhatta volna. Melinda otthagyta, s mint egy tornádó, vitte a házat, kocsit, gyerekeket. A kicsikkel találkozhatott két hetente, a nagyok meg utálták eléggé, hogy ne lássa őket, csak karácsonykor. A felesége – pontosabban volt felesége – titkon talált magának egy harmadik felet, akivel hónapokig bensőséges viszonyt folytatott, és aki történetesen a főnöke volt, a félolasz, olajos bőrű, tompa orrú dzsigoló, Vittorio. Vince először csak jóízűen nevetett, mikor meghallotta, mert ugyan már, Melinda pont azzal csalja meg, akinek ugyanaz a neve, mint neki? Győztes? Vicces volt, bár a vicc rossz volt. A felesége persze összepakolt, mert, mint mindig, ő sértődött meg, majd lépett le a négy gyerekkel a hátsóülésen. Nemsokára jött a válóperes ügyvéd, a gyermekelhelyezési per még nem dőlt el végleg, ám Vince – nevével ellentétben – egyáltalán nem érezte a győzelem ízét. Kávészünet bővebben…