Címke: próza

2019 – (S)zárszó

Langyos nyár esti szél szárítja fel az aszfaltra csöppent sört. Egy légy mászik bele a habos permetbe, miközben a menetszél utat talál pállott golyóimhoz. A szárszói vasútállomás lépcsőjén iszom a Sopronimat, mellettem letámasztva ott áll a zamárdi szállásadóm által rendelkezésemre bocsátott szürke versenybicikli. Már több mint fél év telt el azóta, hogy karácsony éjszaka monoklival az arcomon leszálltam a vasúton. Senki nem várt a kihalt állomáson, a pofacsontom sajgott a jeges téli szélben, még erősen éreztem a Déli aszfaltjának lenyomatát rajta. Bolyongó szellemként sétáltam hazáig az alvó kisváros utcáin. Mikor beléptem az ódon bútor szagát árasztó meleg lakásba, úgy éreztem, csupán pár perc telt el azóta, hogy utoljára ott jártam. Apám és a tesóim ugyanazzal a zárkózott szeretettel fogadtak, ahogy mindig is, a levegőben mégis érződött a fél év kihagyás miatti feszengés. Alig ért le a mákos bejgli a gyomromba, már a Pest felé tartó gyorson ültem újra. P-hez költöztem be, akinél felszabadult az egyik szoba, miután kosárfonó lakótársa bevonult egy erdei szektába. Továbbra sem terveztem sokáig Pesten maradni, de konkrét terv híján a legjobb döntés a nem döntés volt. 2019 – (S)zárszó bővebben…

Elemér és a bogár

Bogár Elemér imádta a könyveket. Minél régibb, porosabb és dohosabb, annál jobb. Nem is volt véletlen, hogy egy könyvtárban dolgozott. Igazából az álommunkája volt, pár utcára az lakásától, ami egyébként már magában egy könyvtárként szolgálhatott volna, hiszen alig volt benne szabad hely, annyi darabból állt az otthoni gyűjtemény.
A hely, ahol dolgozott, nem volt nagy, de mégis sokan jártak oda, talán mert olcsó volt a bérlet. Elemér viszont meg mert volna esküdni rá, hogy azért, mert akármerre járt, mindenkinek ajánlotta: legalább csak egyszer megéri egy vizit, nem fogják megbánni! Könnyen elérte, hogy az emberek szavukat adják neki, hogy elmennek, csak hagyja abba a könyvekről való szövegelését. Ő pedig nagyon büszke volt magára, amikor így el tudott érni a szívükhöz.
A munkatársai általában magát Elemért is egy nagy, régi könyvnek nevezték. Először csak a háta mögött hívták így, később aztán valamilyen máig ismeretlen módon, Elemér számára is kitudódott a dolog. Az volt élete második legszebb napja. (Az első tudniillik, amikor felvették a munkára.) Hatalmas megtiszteltetés volt neki, hogy a munkatársai ennyire felnéznek rá. Onnantól kezdve szívesebben beszélgetett velük, sőt már bujkálni sem bujkált előlük.
Így ment Elemér élete békésen és a legboldogabban a szeretett könyvei között.
Egy napon aztán nagy baj történt a könyvtárban. Szombat volt, amit Elemér egyébként is utált, hiszen azt jelentette, hogy egy teljes napig utána nem mehet dolgozni, ám ami még nagyobb szörnyűség volt aznap, hogy a könyvtár egyik legforgalmasabb pontján, a szórakoztató irodalmi részlegen, kitört a pánik. Egy hatalmas fekete bogár volt az egyik könyvespolc feletti falon. Se a dolgozók, se a látogatók nem mertek a közelébe menni. Viszolyogva, néhányan sikítozva hagyták el a könyvtárat. Nem is kellett sok idő, az egész helyiség kiürült.
Elemér ezt hallva nagyon megrendült. Végtelenül sajnálta az embereket, hiszen nem elég, hogy másnap nem tudnak majd jönni, mert zárva lesz a könyvtár, de még akkor se tudtak nyugodtan a könyvek világában járni-kelni. Elkötelezetten állt fel szokásos helyéről, hogy szembenézzen a fekete fenevaddal, ám amikor megpillantotta, ő is teljesen megrémült. Sose látott azelőtt olyan hatalmas bestiát. A kollégái viszont, amikor meglátták őt, már nem hagyták futni. A karbantartó, az egyetlen, aki talán tudott volna tenni valamit, éppen lebetegedett, nem volt a könyvtárban. Elemér munkatársai pedig őt jelölték ki az állat likvidálására, ha már egyszer a neve úgyis az, hogy Bogár, biztosan szót értenek egymással.
Elemérnek esze ágában sem volt közelebb menni, az pedig még jobban sértette, hogy a bogárhoz hasonlítják. Ám csak addig noszogatták, és csak addig érzett bűntudatot az elmenekült emberek miatt, hogy rászánta magát a küzdelemre.
Odatoltak neki egy asztalt, hogy arra felmászva tudja megközelíteni, fegyver gyanánt pedig egy partvist adtak a kezébe. Csak egy nagy, jól célzott ütés, és vége is, ezzel biztatták. Elemér pedig felkapaszkodott az asztalra mindeközben, viszont minél közelebbről látta, annál hatalmasabb volt, és persze rémisztőbb is. Szerencsére mozdulni nem mozdult, tehát tökéletes volt az alkalom.
Elemér lendítette a seprűt, becsukta a szemeit, de éppen mielőtt teljesen behunyta volna őket, meglátta a könyveket a polcon, hát azért mégse lehet, hogy azokra essen rá a bestia holtteste! Azonban már késő volt, a figyelmetlenségtől viszont az ütés félrement. A bogár menekülőre fogta a dolgot a nagy ijedelemre, amit az ellene szóló gyilkossági kísérlet okozott benne.
Ekkor derült ki, hogy tud repülni is. Egyenesen Elemér feje felé méghozzá.
A férfi sikítva igyekezett kikerülni, ennek viszont az lett a következménye, hogy lelépett az asztalról, éppen meg tudott kapaszkodni a polc szélében. A lábai a levegőben, a talaj legalább egy méterrel lejjebb. A kollégák messziről nézték a jelenetet tátott szájjal, elbújtak két könyves szekrénnyel arrébb a bogár elől.
A polcok nem ígérkeztek olyan tartósnak, hamar feladták a szolgálatot Elemér súlya alatt. A férfi a hátára esett, a testére pedig legalább húsz-huszonöt könyv hullott.
Élete második legjobb napjának a címét erre a szombatra cserélte.

Kapás

A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.

– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.

– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát. Kapás bővebben…

Zhé Shi – Ju Fu: Fák

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.

Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.

Közben megállt Ju Fu is.

Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.

Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.

Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.

Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.

 

Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.

– Megölelsz engem is?

Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.

– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.

Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:

– Épp most vitték el egy ágam.

Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.

Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még,  talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.

Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.

Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.

Ju Fu mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.

 

Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.

Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.

– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert  tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.

Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.

Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.

Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.

Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)

Feldolgozás alatt (részlet)

Csaknem áttetsző, fakó fellegvárak, paloták a sok száz régi képeslap egyikén, egymás hegyén-hátán, néhol szűk sikátorok homályától tagoltan. Falra dermedt borostyán: javarészt kíméletlen satírozásnak hat. Árnyékához igazítva a karcsú óratorony mutatója vesztegel. Az elenyésző tér hófehéren vakító padján senki olyan, akit Káró szem elől téveszthetne.
Hátoldalán címzett nélküli, elkezdett, szép cirkalmas, nagy és jobbra dőlt fekete betűkkel írt üdvözlet, magyarul, a Rua do Almada párás és levegőtlen antikváriumában. Reménytelen, kuncogott Káró magában, az anziksz ára után kutatva zsebében.
Fénytelen tócsákat kerülgetve baktatott fölfelé az utcán, egészen a dombtetőig, ahol egy pékségben kiflit és tejet vett. Reggelije közben hol a szürke égboltot, hol a gőzölgő háztetőket fürkészte; az éledező szélből kiszagolva a tengert, mi tagadás, jóleső nyugalom árasztotta el.
Izgatta kíváncsiságát a lap. Alig fér ki a láthatatlanul, alaposan eltervezett szövegből valami a túlságosan nagyméretű betűkből adódóan. Akkorák, amekkorák, kicsinyítésre vagy nagyításra, egyáltalán, további formázásra alkalmatlanok. Mekkora ember az mégis, aki így ír? – könnyen felmerül ilyesfajta kérdés, amennyiben az alaki összefüggés indokolt. Az Óriás isiben tanultakon nehéz változtatni. Rögzült, igen, meglehet. Másrészt, élve a gyanúval, mi van, ha másról van szó. Se kisebb, se nagyobb betűkkel írt mondatok nem hagyhatták el szerzője kezét, bármekkora tér is kínálkozott, számos megoldhatatlan próbatétel elé állítva ezzel rögtön a sorok mögött megbúvó, egyre talányosabb figurát.
Itt írja alá, a kipontozott vonalon, nem, nem ott, és nem is ott; na, még egyszer, újra! – szegény, ezerszer hallhatta, amin persze nincs mit csodálkozni, ismerve már az átok működését.
Mivel korán ért a lap széléhez, első szavát kénytelen volt alatta, új sorban, kissé a már leírt betűkbe hurkolva, befejezni. Hogy aztán újult lendülettel folytatva jusson a következővel szinte nyomban a papír végére. Hiába nézte, forgatta hosszasan Káró.
Hamarosan lát, mindössze ennyit írt valaki.

Az elveszett kislány (részlet)

Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.