Úgy döntenek fürdőzni mennek ezen az egyhangú, téli napon. Hárman álldogálnak a termál kasszája előtt kígyózó sor végén. A pénztárral szemben bárpult, a presszógép mellett egy kávéillatban ázó idős hölgy várja, hogy egy újabb rendelés fekete cseppjei felbukkanjanak. Az üveghűtőt két fiatal férfi támasztja, mindketten sűrű bajuszt viselnek. A magasabb fél könyökkel a pulton támaszkodik, másik kezét csípőre teszi, és mellkasával elégedetten fordul a világ felé. Barátjával időnként vált egy szót, de jobbára a sorban állókat pásztázza oda-vissza. Miután tett pár kört, tekintete megállapodik a három, kabátba bugyolált fiatal lányon.

Egyetemisták, vagy dolgozó nők lehetnek. Ezt a korosztályt nehéz eltalálni, félrevezetők a koravén húszasok, ahogy az üde harmincasok is. A húszas, vagy harmincas fiatal nők a reggeli bágyadtság hanyagságával tárgyalják épp életüket, és alig várják, hogy hideg végtagjaikat feloldja a forró víz.

A sor lassan halad, peregnek a percek és a szavak, a szőke lány tekintete elréved, aztán hirtelen összeakad a szemben álló bajszos férfiéval, és nyomban elkomorul az arca. Egy szempillantás alatt végigméri, és megállapítja, uoáh, de taszító ez az alak! Szemei gyakorlott mozdulattal megvetőt köröznek, miközben barátnőihez szól, pff… még a kabátot sem vettük le, ezek fura alakok meg már itt bámulnak. Barna hajú barátnője óvatosan hátrapillant válla fölött, nyomban vissza is fordul, a bajszosok tényleg őket méregetik. Jobb lesz elkerülni őket odabent, mondja bólogatva.

A lányok a kisebb medencékben kezdik a fürdőt, áznak, és derűsen beszélgetnek, majd ha nem bírják a forróságot eggyel hűvösebbre váltanak. Az első kádat megunva egy enyhébb felé csoszognak óvatos léptekkel a síkos köveken. A szőke lány belép a félhomályos barlangba, de hirtelen megtorpan, azonban a két barátnő már a nyomában torlódik, befelé tolják, gyorsan-gyorsan, szétfagyunk! A gyógyvízben a bajszos fickók heverésznek, és azonnal felélénkülnek a nők érkeztén, akik kicsit elbizonytalanodnak a medence peremén, de már késő, végül kényszerű jó modorból belépnek, és helyet foglalnak a kis barlang lehető legtávolabbi pontján feszélyezetten, szorosan egymás mellett.

A társalgás alábbhagy köztük, testük önkéntelenül is összehúzódik, szemeik zavartan menekülnek a kiszámíthatatlanul mozgó, éberen pásztázó férfitekintetek elől. Szorgalmasan ugrálják át figyelő pillantásaikat, szigorúan a falakat és egymást nézve, nehogy azok bármint bátorításnak vegyenek. A férfiak lelkesedését nem töri le a sikertelen szemkontaktus, úgyis inkább nyaktól lefelé nézelődnek, hát tüzetesen szemügyre veszik mindhárom nőt: egy barna, egy szőke és egy fekete. Három különböző mintájú fürdőruha, három mellméret és három eltérő bőrárnyalat. Minden van mit szeretni. A  bámészkodók szája már mosolyra, vagy szóra nyílna, de a szőke hirtelen feláll a térdig érő vízből, vékony testén leszaladnak a csillogó, kénes patakok, barátnői pedig követik, viharosan távoznak, nyomukban kicsit hűvösebb a meleg pára.

A fürdő egy távolabbi pontján aztán újból feloldódnak, gyorsan megfeledkeznek a bosszantó közjátékról, és a beszélgetés ismét erőre kap. A kismedencék után egy szauna kör jön, a fa kabinban izzadnak, itt végre csend van és nyugalom, várják a megtisztulást, hogy kicsapódjon, és távozzon bőrükből a sok felgyülemlett méreg. Amikor már nem bírják tovább, kitörnek a forróságból, és a hideg zuhany alatt hol sikongatnak a hirtelen váltástól, hol jólesően sóhajtanak a gondolattól, hogy most feszesedik a bőrük. A barna lányt, ahogy a zuhany alatt áll, újra kényelmetlen érzés fogja el, valaki figyeli, a lapockáin idegen szempárok cirkálnak. Megfordul, és megpillantja a két bajszos fazont a zuhanyfülkékkel szemközti fonott pihenőszékeken. Zavartalanul stírölik a tusoló nőket, a magasabb most igyekszik elkapni a szépségesen nedves barna lány pillantását, szőrös lábait hívogató terpeszbe támasztja, és igyekszik csábítón nézni. Micsoda testek, gondolja. Míg a szeme a bőrfelszíni domborulatokon vándorol, képzelete útnak indul, és bejárja a láthatatlan zugokat, kéretlenül beférkőzik a hajlatokba, a testnyílásokba, számára nincs határ, micsoda gyönyörűség! Hiszen mindent a szemnek! Tudja ő, megtanulta az apjától, aki meg az ő apjától. Ősi bölcsesség ez. A szemnek mindent, bármit! Egyik, másik, harmadik! A férfi fejében seperc alatt mind megvan. Akár egyszerre is beleférnek, három szép testtel együtt, hatványozódik a gyönyör, bőven van hely az ő tágas fantáziájában. Ezért is jó fürdőbe járni, gondolja, szabadon legelhet a szem. A barna lány ezalatt óvatosan a törülközőjéhez igyekszik, legszívesebben rohanna, menekülne a kéjsóvár tekintetek tüzéből, de félő, hogy elvágódik, szeretné, ha száz keze lenne, amelyekkel, mint egy szemérmes polip, eltakarhatná, megvédhetné csupasz testét. De annyi nincs neki, így két árválkodó karját fonja össze mellkasa előtt, háta kissé meggörnyed, arca elsötétül, az a hét méter a fogasokig keservesen hosszúnak tűnik, a férfiak figyelme eközben állhatatosan követi. Mikor eléri a fürdőlepedőt, egy gyors mozdulattal magára teríti, végre menedékben, egy puha pamut óvóhelyen. Fellélegzik, és elsiet, a barátnői tipegve követik.

A három nő újra egy kismedence félhomályában lel rejteket, a szőke lány tajtékzik, kinek képzelik ezek magukat? Ez itt nem egy hentes üzlet! Pofátlan tahók! Az egyetlen, amiért nem szeretek fürdőbe járni, ez a gátlástalan méregetés! A fekete hajú lány a medencelépcsőn ül, és maga elé mered. Kinyújtott lábai a vízben még inkább rövidülnek, ahogy talpaival játékosan tempózik, kis hullámok indulnak útnak a felszínen. Hát nem tudom, bosszantó hogy így bámulnak titeket… engem biztos nem néznek, rajtam nincs mit nézni, mondja, közben szégyenlősen igazgatja úszódresszét. A barna hajú barátnő így szól, rettentően idegesítők, de én próbálok nem tudomást venni róluk. Mégis mit tehetnénk ez ellen…? A férfiak ezt csinálják, azt hiszem a fürdő ezzel jár. A szőke barátnő hevesen tiltakozik, áh! Érdekes a többi férfi tud viselkedni. Legszívesebben… Mérgében nem is tudja, mit csinálna velük.

Egy fél óra múlva a három nő megközelíti a fürdő centrumát, az oktogon medencét, a szőkével az élen menetelnek. A gyógyvíz nyugalmát néhány zubogó töri meg, megtört hátakat masszíroznak kíméletlenül. Az egyik tövében a bajszos fickók pihennek. Amikor meglátják a belépő nőket, azonnal fókuszálnak, a magasabb férfi, mint valami pályaszéli kamera, szinte egész testével követi a nők útját a nyolcszögletű kád mentén, nyaka és felsőteste kinyúlik a vízből és leplezetlen áhítattal kíséri minden mozdulatukat. Amikor a bámulók mellé érnek, a szőke egyszer csak megtorpan, és feldúlt tekintetét egyenest a magas bajszosba vájja. Barátnői kicsit zavartan, de lassan tovább haladnak, és pár méterrel odébb várják, mi fog történni, jobb kerülni a feltűnést, nem kell a balhé.

Ez… – kezdi idegességtől remegő hangon a szőke lány. A két betűt, a bajszos alak már bátorításnak is veszi, a legkevésbé sem érzékeli a vészjósló jeleket. Széles mosolyra húzza száját, és heves mozdulatokkal hellyel kínálja a lányt maga mellett. Hetyke bajszát már a győzelem szele lengeti, telhetetlenül nézi a szőkét, aki viszont nem mozdul az invitálásra. Csak áll a medence partján megvetett lábakkal, megvető tekintettel, és csípőre tett kézzel kezd neki újra mondandójának, egyre fokozódó hangerővel. Ez, – mondja ismét, hangja ezúttal szilárd, és metsző, lenéz a magasból a lábainál heverő férfiakra. Egy szót keres, amivel a legegyszerűbben tisztázhatja a helyzetet, sokat nem gondolkozhat, hát nagy levegőt vesz, és ráüvölt a bajszosra: zavaró!!! Zava-zava-ró-ró-ó. A szó megbokrosodva visszhangzik a török kupolában, és egyszerre minden fürdőző szempár a bajszos férfira szegeződik. A lenéző, gátlástalan pillantások nyílzáporként lövellnek a zavaró alak felé, és csípve fúródnak a bőrébe. Hirtelen szertefoszlik minden eddigi bátorsága, és imént még magabiztosan kiágaskodó teste megszégyenülten húzódik vissza a puhameleg vízbe. Miért bámul így mindenki?  Ne nézzenek már!

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy… Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül az utca végén egy rozzant viskóban.

– Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Javasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

– Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

– Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

– Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

– Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

– Maga?

– Mit én? Természetesen én is dolgozok. Magamért – tette hozzá nyomatékosan –, ugyanis én azt tartom: segíts magadon, és az isten is megsegít.

– És… meddig vitte?

– Hát… Milliomos éppen nem lettem, csak egy kis boltot vezetek, van egy házam, feleségem, azért ez sem semmi, nem igaz?

– Nem milliomos? Érdekes, pedig hajnaltól estig tesz-vesz, becsomagol, kicsomagol, hajlong erre, hajlong arra, mégis csak egy szerény boltja van.

– Sajnos, de… de mit akar ezzel mondani?

– Hogy güriznek ám itt mások is, ki két műszakban, ki betegen, s még csak egy szerény boltjuk sincs. Másoknak meg munkájuk, anélkül hogy naplopók, zsebesek vagy drogosok lennének.

– Ja vagy úgy! Értem a célzást, nővérke, de attól még törődhetne többet magával. A világ olyan, amilyen. Egyik oldalon állnak a szegények, a másikon a gazdagok, ahogy Móricz Zsigmond írta valahol. És a világ azóta sem változott.

– Ejha! Nem hiszek a fülemnek! Maga olvas, Somodi úr?

– Megesik. Valamikor sokat olvastam, és olvasnék ma is, ha ráérnék. Volt szerencsém! Most nincs időm folytatni, de ha egyszer meglátogat, szívesen elbeszélgetek magával – sietett el nyélbe ütni egy fontos üzletet; sajna az idő pénz, és már eddig is túl sokat csicsergett, holott ebből csak a politikusok tudnak megélni.

Teréz anya elgondolkozva nézett utána. Szegény ember! Ez sem járhat túl gyakran a templomba! Borongós, őszi reggel volt. A nap bágyadtan próbált átosonni a felhőkön. Mindjárt esni fog – gondolta az asszony, és megszaporázta lépteit. Hirtelen loncsos, himlőhelyes arcú férfiba ütközött.

– Bocsi! Á, Teréz anya! Tiszteletem, nővérke!

– Maga ismer engem?

– Maga nem? Én vagyok a Samuka.

– Samu, Samu – keresgélt emlékeiben Teréz anya. – Megvan! Az a hektikás kőműves, akinek a Szolgálat¹ kijárt egy lakást a körúton.

– Laudetur Jesus Christus!² – köhögött a kőműves.

– Laudetur. Hogy érzi magát az új lakásban, Samuka?

– Sehogy.

– Mi az, hogy sehogy? Elköltözött, vagy hogy értsem?

– Kitették a szűrömet – sóhajtott fel keserűen.

– Az önkormányzat?

– Az asszony meg a pasija.

– Hát pasija is van?

– Nem is egy, a jó istenit az anyjának! Elnézést!

– Aha! És miért dobták ki?

– Kérdezze meg őket! Én nem tudom.

– Pedig valami oka csak van, Samuka.

– Mondom, hogy gőzöm sincs – böfögte ki magából a reggeli pálinkát. – Az igaz, hogy piálok…

– És meg is csalja, vagy tévedek?

– Csak amennyire ő engemet.

– Azért, ugye, nem bántja?

– Nem én, a kiskésit. Jó, néha lekenek neki egyet-kettőt, többet nem. Istenfélő ember vagyok én, kezit csókolom.

– Jelenleg dolgozik?

– Pah, minek, ‘sze maholnap úgyis alulról szagolom az ibolyát. Csak azt a kéglit sajnálom.

– Nem az asszonyt?

– Az asszonyt? Az ördög szánkázzon végig a fenekén! Elvira, jaj, Elvira mért csesztél ki így velem? – csuklott fel a jó ember.

– Jól van, jól, nyugodjon meg, kérem! Tessék ez a zsebkendő, törölje meg a szemét, és ne sírjon!

– Sír az a magasságos…! Bocsánat! Nem dobna meg néhány forinttal? Van vagy két napja, hogy nem ettem, és…

– Nézzük csak! – csípte elő Teréz mama a tárcáját. – Lapul itt néhány forint, de… tényleg éhes maga vagy inkább ihatnékja van? – pislantott gyanakvóan a férfira.

– Is is.

– Rendben! Látja ott azt a bisztrót?

– Látom.

– Ha gondolja, bemehetünk egy…

– Sörre? Teréz anya, maga egy angyal! Isten fizesse meg a jóságát!

– Reggelire.

– Ajaj, akkor adja ide inkább azt a suskát! Persze csak úgy kölcsön, aztán megadom, amint tudom.

– Meg: holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken – dünnyögte az ápolónő. – Viszontlátásra! Örültem, hogy találkoztunk.

– Menjünk! Ki tud nemet mondani egy angyalnak?

– Mit enne? – mutatott a tálalón sorakozó ételekre.

– Tárkonyos levest sólettel.

– Kérek egy tányér levest és sóletet!

Megrendelte a „reggelit”, fizetett, majd folytatta útját a munkahelye felé. Egy pavilonban vásárolt, helyesebben vásárolt volna egy Új Embert ³, ha megleli a tárcáját. Csakhogy nem lelte, holott úgy tíz perce még ott szorongatta a kezében. De figyelmetlen vagy! – dorgálta meg önmagát. Már megint elhagytál valamit! Vagy ellopták? Esetleg pont a Samuka… ? Megérkezett. A kórházban már lesett rá a főnővér, aki mellesleg ki nem állta az özvegyet, s minden alkalmat felhasznált, hogy megkeserítse az életét.

– Maga már megint elkésett! – villantotta rá szemüvegét az egyik sarokból.

– Elnézést! Akadt egy kis dolgom útközben.

– Dolga? És a betegek, a mi munkánk? Az hol áll magánál a sorrendben? Pedig állítólag innen kap fizetést.

– Fizetés! Fizetés! – rikoltozta az ablaknál valaki, azzal purc, szellentett egy jó nagyot.

– Pfuj! Ki volt az? – fintorgott a főnővér. – Szégyellje magát, Dudásné!

– Zümmmm, zümmmmm! – zümmögött hosszan a duci gyógykezelt.

Társai érdeklődve kapták fel a fejüket, majd maguk is csatlakoztak a koncerthez.

– Zümmmm, zümmmmm!

A főápolónő lélekszakadva loholt az orvoshoz.

– Mi az ördög folyik itt? – csörtetett be bosszúsan az osztályvezető főorvos. – Nem hagyják abba azonnal?

Egy pillanatra elhallgattak, aztán ismét rákezdték, csak egy picit másképpen: ki kukorékolt, ki nyávogott, mekegett…

– Teréz nővér, kapja már elő azt a varázshegedűt! – markolászta kecskeszakállát a főorvos.

– Nem hallja? – rivallt rá a főápolónő. – Cincogja el a holdvilágos éjszakát!

– Megengedi?

– Most mit itt bénázik itt! Nem én, a főorvos úr óhajtja, és ha valamit ő óhajt, magának azt szó nélkül kell teljesítenie.

Az ápolónő engedelmesen szaladt az öltözőbe. Ott őrizte azt a hegedűt, amin a betegeknek szokott néha játszani. A kollegákat, elsősorban a főnővért ugyan idegesítette a hegedűjáték, de az ápoltakra nyugtatóan hatott, így kénytelenek voltak jó képet vágni a dologhoz.

Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány?
Hogy jön egy királyfi tán
Hófehér paripán.

Az ápoltak lecsillapodva ültek a helyükre, és könnyes szemmel hallgatták a dallamot.

– Pazar! – dörzsölgette kezét a főorvos. – Csak így tovább, kedves nővérke! Ez a trükk a hegedűvel szabadalmazásra méltó találmány. Később még benézek. Hívjanak azonnal, ha ismét rájuk jön a happáré.

– Khm! – köhintett figyelmeztetően a főnővér.

– Ja, igen, most jut eszembe! Keressen fel az irodámban, ha befejezte a műszakot!

– Elég! Elrakhatja a hegedűjét.

Egyszer megkérdezem, miért gyűlöl annyira! – töprengett magában az ápolónő. Remélhetőleg nem azért füstölög, amiért… Hogy is mondta a múltkoriban? Maga túl sokat nyüzsög, Áronné. Magyarán: ne üsse abba az orrát, ami nem rá tartozik. Ja, de még itt van ez a főorvos.

Ami azt illeti, ő sem igen él-hal érte. Talán épp most fogja kirúgni, amiért folyton a hálapénz ellen agitál.

– Jöjjön csak, jöjjön! Éppen magára gondoltam – mosolygott rá Herz doktor, amint Teréz anya bekopogott hozzá déltájban. – Foglaljon helyet, drága Terike! Szeretnék valamit megbeszélni magával. Nos, az a nagy helyzet, hogy meg kell válnunk néhány kollegától az osztályon.

– Igen, hallottam.

– Miután csökkentettük az ágyak számát, csökkentenünk kell az orvosok, ápolónők létszámát is. És ez elég sajnálatos, mert még jobban megkavar bennünket. Érti, nem? Papíron túl sok, reális szükségleteink szempontjából azonban túl kevés az ápolónő. De mit tehetünk, ha egyszer így határoztak odafönt?

– Értem. Hát akkor viszontlátásra! Holnap még bejöjjek, vagy…

– Maga… maradhat, mi több, amint Kaál Pálné nyugdíjba megy, maga lesz a főnővér – simogatta meg kecskeszakállát a főorvos.

– Megtisztel, csakhogy akkor mennyiben érint engem is az ágykérdés? – lélegzett fel megkönnyebbülten Áronné.

– Nem sokban, csupán arra szeretnénk megkérni, próbálja megértetni a kolleganőivel a rendelkezéseink lényegét. Magára itt sokan felnéznek. Kitűnő munkaerő, megbízható munkatárs, egyúttal olyan meggyőző, hogy még a legszkeptikusabb dolgozó is hinni fog az új egészségügyi reformban.

– Kivéve magát, ugyebár? – nézett szembe a főorvossal.

– Hogy miben hiszek én, az most mellékes – kapta elő cigarettáját a főorvos, aztán csak tapogatta, morzsolgatta, miután az egészségügyi szabályzat megtiltotta a kórházon belüli dohányzást. – Ezenkívül volna itt még egy apróság, amit általában hálapénznek neveznek.

– Igen? Tessék, mondja csak!

– Eddig nem szóltam, de ha valóban közénk akar tartozni, kérem, ne feszegesse örökké a paraszolvencia kérdését! Van nekünk bajunk elég: takarékossági program, presztízsvesztés, orvosi perek, műhibák. Ne vágjuk már a fát önmagunk alatt, Terike! Elismerem, elvileg magának van igaza, de hát valahol valamivel ki kell egészíteni ezt a megalázó javadalmazást. Az enyémet éppúgy, mint a magukét, így kétszeresen jólesik a betegek elismerése, hálája. Valószínűleg önnek is hálálkodtak már néhányan, és aligha hinném, hogy emiatt tiltakozott volna valaha.

– Köszönöm a bizalmat, de úgy látszik, még ön sem ismer igazán – válaszolta az ápolónő csendesen. – Szerintem minden hálapénz diszkriminációra ösztönöz. Másrészt hogy fogadnék el egyetlen krajcárt is, amikor pontosan tudom a betegről, hogy a létminimum körül vegetál?

– No persze, persze – restellte el magát a főorvos. – Azt hiszem, kezdem érteni, miért nevezik Teréz anyának a betegek. Egyelőre hagyjuk ezt! Sajnos panaszkodtak magára másért is.

– A betegek?

– Itt-ott egy-két kollega, akik szerint úgy sétál az osztályok közt, mint vizit idején a professzor, miközben tanácsokat, narancsot, csokit és efféléket osztogat.

– Miért, nem szabad?

– Szó sincs róla, csak tudja, milyenek a kollegák: senki sem nézi jó szemmel, ha megzavarják a köreit. Ami pedig a narancsot meg a csokit illeti… Hát nővérke, erre meg végképp nincs szükség. Még a végén azt hiszik, nem kapnak eleget enni a betegek. Maga… maga hírbe hoz bennünket, és ha a tévé, sajtó is szagot kap… El tudja képzelni, milyen következményekkel jár majd ez?

– Őszintén szólva…

– Nem tudja. Mellesleg minden ápoltnak akad valamilyen rokona, aki behoz egy-két narancsot, úgyhogy tényleg nem értem, mi a csudát akar ezzel elérni.

– Semmit, én csak úgy… Most mit mondjak? A főorvos úr még nem látott magára hagyott öreget? Merthogy ilyenek is élnek a városban, árvák, hajléktalanok, akikkel senki sem törődik – védekezett Teréz anya szelíden. – Emlékszik még arra a madárcsontú, toprongyos asszonyra, akit húsz évvel ezelőtt gyűjtöttek be az utcáról? Annak sem volt senkije, nem is kapott volna narancsot, ha nincs ott egy jó ember, bizonyos dr. Herz, akinek megesett a szíve Terikén.

A főorvost hirtelen megrohanták az emlékek. Látta magát medikusként, amint égő szemmel mered az előadótanárra. Akkoriban mindig álmos volt. De hát lehet valaki nem álmos, ha sokszor még éjjel is dolgozik, utcát seper, lapátol, éttermekben mosogat, csakhogy ki tudja fizetni a tandíját? Amint végzett, egy isten háta mögötti faluba helyezték. Itt sem volt könnyű mindaddig, amíg nem költözött a városba. Egy zimankós téli reggelen éhségtől szédelgő nőt hoztak a pszichiátriai osztályra. Hozzátartozói nem voltak, s alig bírtak rájönni, hogy hívják, hol lakik. Szerencsére hamar rendbe jött, s ápolónő lévén alkalmazták a kórházban. Hát belőle akar most főápolónőt faragni. De vajon megéri, egyáltalán szabad-e, ha cserébe azt kéri, akassza szögre az elveit?

– Emlékszem, Terike, emlékszem, de az orvos, akit maga említett, kicsit megváltozott azóta, mint ahogy maga is meg fog egyszer változni, különben elbukik, mert ez az élet törvénye – sóhajtott fel a főorvos. – Isten áldja, és fontolja meg jól, melyik irányba akar haladni: felfelé, vagy lefelé. Ezúttal maga dönt.

Le-fe-lé? Vagyis még mindig kirúghatják, ha nem vigyáz jobban magára. És erre pont a főorvos, egykori jótevője inti őt! Talán jóindulatból, de az is lehet, hogy neheztel rá – keseredett el Áronné, idegesen megebédelt, majd visszakullogott az osztályra. Ötkor hazament, lepihent, és a rádió hallgatása közben elaludt. Álmában zavartalanul járt-kelt a kórház valamennyi osztályán, anélkül, hogy bárki megjegyzést tett volna emiatt. Az egyik ágyban szemüveges, karvalyorrú nő szuszogott.

– Nini, Kaál Pálné! – hajolt közelebb az asszonyhoz. – Úgy tűnik, agonizál szegényke.

– Éljen az új főnővér! – elevenedett meg váratlanul Kaál Pálné, hirtelen kiszökkent az ágyából, és hatalmas fecskendőt döfött a combjába.

– Hihihi, hehehe! Hegedülj nekünk, te boszorkány!

– Holdvilágos éjszakán…

A gyógykezeltek dühösen vicsorogtak.

– Ez az! Kötözzétek csak a fekhelyhez! Úgy, úgy! Nézzetek már, hogy cidrizik!

– Segítség!

– De hisz ez fázik, gyerekek? – vihogott a főnővér. – Várj, mindjárt befűtök neked, hogy ne fázzál.

Meggyújtotta az ágyat, és elkezdett a tűz körül táncolni. Az ápoltak megdicsőült arccal követték.

– Uram, hát már te is elhagytál? – nézett keserűen az ég felé, mint egykor Jézus Krisztus a keresztfán.

Ekkor megdördült az ég, és a következőket hallotta:

– Tévedsz, az Úr mindig mindenhol veled van. De te, vajon te is vele vagy?

Sikoltozva, verejtékes arccal ébredt föl. Micsoda rémképek! Még szerencse, hogy csak álom volt. Másnap, szabadnapos lévén, a Máltai Szeretetszolgálathoz ballagott, ahol besegített időnként. Legtöbbször ingyen, az egyház és szegények javára.

– Jó, hogy jön – fogadta leverten a helyi Szolgálat főnöke, egy jóságos tekintetű szerzetes. – Beszédem van magával.

– Az atyának is? – rezzent össze a jóasszony.

Kicsit sok lesz ez így egyszerre! Tegnap a főorvos, most az atya… Mintha összebeszéltek volna ezek a derék emberek.

– Az a helyzet, hogy… izé… elég kínos erről beszélnem, utóvégre semmi bajom magával. Sőt, ha valakit igazán tisztelek, az épp maga az.

– Akkor meg mi a gond? Remélem, nem akarnak Afganisztánba küldeni.

– Jaj, ne tréfáljon! – törölte meg a homlokát a szerzetes. – Hisz maga Istenben, Áronné?

– Ezzel meg most akar?

– Igen vagy nem? Elnézést a kérdésért, de szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.

– Mert?

– Valaki megvádolta, asszonyom. Kellemetlen, hű, de kellemetlen! Nos, ateista maga, Áronné?

– Hát ez hallatlan! Ki jelentett föl?

– Sajnálom, ezt… ezt nem árulhatom el, miután minden bejelentést diszkrécióval kezelünk. Ergo hisz. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről.

– Lehetek őszinte? Azért ez a dolog mégsem ilyen egyszerű – ismerte be nyíltan Teréz anya.

– Ne ijesztgessen, Áronné!

– Kérem! Ön kérdezett, én felelek, és én, hiszen elég jól ismer, sohasem hazudok.

– Ezt el is várom kegyedtől. Rajta, beszéljen! Ne hagyjon tovább kétségben bennünket – roskadt Lázár atya egy székbe nagy búsan.

– Félreértés ne essék, én nem tagadom Isten létét, hatalmát. Pontosabb leszek: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy ezt csak mi képzeljük.

– Istenem, bocsáss meg neki! – vetett keresztet a helyi Szeretetszolgálat főnöke.

– Őszintén sajnálom, amiért csalódást okozok, de mit tegyek, ha csak azt hiszem, amit az eszem jóváhagy? Mennyivel könnyebb lenne hinni Istenben, ha bebizonyítaná, hogy létezik. Ha küldene egy-két jelet, akármilyen aprót is, amiből egyértelműen kiderül, ki irányítja ezt a világot.

– Magában tényleg nagyot csalódtam – vágta mellbe Lázár atyát a váratlan vallomás. – Egy ilyen jólelkű, tiszta nő! Elárulná, miért nem világosított fel idejében bennünket?

– Mert sohasem kérdezték, és én eddig azt hittem, elég, ha hasznára lehetek a szegényeknek és az egyháznak. Hiszen még a tízparancsolatot is betartom, nem csalok, nem hazudok… Miért kell nekem akkor ezenfelül hinnem is?

– Mert a kettő együtt jár – válaszolta sóhajtva, és meg sem kísérelte meggyőzni az özvegyet. – Isten, becsület, tisztesség… Ezek, kérem, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, és ha ön ezt tagadja, akkor maga nem a mi emberünk.

– Elnézést, amiért csalódást okoztam – szontyolodott el a segítőkész ápolónő. – Talán bölcsebb lett volna, ha hallgatok, annál is inkább, mert még magamban sem tisztáztam ezeket a dolgokat.

– Elég baj, és ez részben a mi hibánk – vádolta magát a szerzetes. – Értékeltük a segítségét, de nem néztünk elég mélyen a lelkébe. Tudtuk magáról, hogy jó ember, ezért feltételeztük, hogy hívő is. Pedig enélkül, ugye megérti, senki sem dolgozhat a rendünkben. Ismeri a Máltai Lovagrend mottóját? Tuitio fidei et obsequium pauperum: a hit védelme és a szegények szolgálata. A második feltételnek eleget tett, az elsőnek viszont semmiképp, ezért bármennyire is sajnáljuk, meg kell válnunk egymástól.

– Mea culpa. Hát akkor dicsértessék, és bocsássák meg, ha netalán kompromittáltam a rendjüket! Isten látja lelkemet, nem akartam rosszat senkinek, de ami történt, megtörtént – búcsúzott el az atyától.

– Dicsértessék! Az Úr fizesse meg, amit értünk tett. Remélem, nincs harag, s legközelebb Istennel a szívében üdvözölhetjük egymást a templomban. Addig is megkérném, ne hagyja, hogy Teréz anyának szólítsák.

– Erről is tud? A csudába, lassan már a mennyben is félnünk kell a spicliktől!

– Hogy mondta?

– Sehogy, megígérem.

– Köszönöm. Teréz anya csak egy van, illetve volt: a kalkuttai szentasszony, és igen kínos lenne, ha a név miatt összetévesztenék magukat.

Pár pillanatig habozott, majd átölelte Áronnét.

– Sok szerencsét! Szívemből kívánom, világosítsa meg az Úr az elméjét. Ami pedig azokat a bizonyos jeleket illeti, higgye el, magáról sem feledkezett meg a mi Atyánk, csak valahogy még nem ismeri fel azokat.

Teréz anya, alias özvegy Áronné megszégyenülten távozott. Lelkében bánat, harag és keserűség kavargott egyszerre. Úgy tűnik, ez az ajtó itt örökre bezárult előtte. Mindegy, a kórház még megmaradt. Talán jobb is így, mert elég bajos két urat szolgálni. Lenyelte hát a keservét, és folytatta munkáját a kórházban, csendben, szerényen, ahogy eddig is dolgozott. Ezért nem lett belőle mégsem főnővér, s miután csak hébe-hóba járt templomba, szentté sem avatták az özvegyet. Így suhant el öt kerek esztendő, és csakhamar eljött az az idő is, amikor az idegosztályon is megköszönték eddigi munkáját.

Kb. egy hétig élvezte a szabadság és semmittevés édes napjait. Azelőtt reggeltől estig talpon volt, ide rohant, oda rohant, intézkedett, végrehajtott. Most kedvére pihent, nagyokat sétált, vagy a kedvenc rózsáit ápolta. És még mondja valaki, milyen unalmas egy nyugdíjas élete! Egyedül az zavarta, hogy jöjjön ki a nyugdíjból. Ha csak önmagára költi, megjárja, de hogy segítsen azokon, akiken eddig segített? Egyik rokona leszázalékolt rokkant volt. Ott élt egy községben, még az ura is elhagyta. De be-beugrott hozzá néhány szegény ember is. Kölcsönért, vagy csak úgy, hiszen nagyon jól tudták, hogy az ő ajtaján senki sem zörget hiába. Egy hét múlva elkezdett a kórház körül sétálni. Addig sétált, őgyelgett, amíg végül kikötött az adminisztratív osztályon.

– Hoppá, az Áronné! – nézett nagyot a miniszoknyás, erősen kirúzsozott ajkú titkárnő. – Mi szél fújta felénk, nővérke?

– Ez is, az is. Egyébként mi újság? Tartják-e még a frontot a kórházban?

– Nehezen. Egyelőre megvagyunk, de nemrégiben a Lipótmezei Kórház is megvolt még.

– Herz doktor?

– Ő Bécsbe szerződött, és magával vitt két nővért is. Helyettük, képzelje, visszajött Kaál Pálné.

– Dolgozni? No, akkor én meg sem próbálom, tudniillik én is éppen ez ügyben kopogtattam magukhoz.

– Nem csodálom. Ennyi nyugdíjból elég nehéz kijönni manapság. Tehát visszajön, vagy alszik rá még egyet? Tény és való, hogy jelenleg kritikus a helyzetünk, de a kormányok jönnek-mennek, és én megsúgom magának: amit az egyik nem kedvel, a másik biztosan megbecsüli.

– Még meggondolom. Addig is benéznék egy-két beteghez, ha megengedik.

– Menjen csak nyugodtan. Bizonyára sokan örülnek majd Teréz anyának.

A betegek lelkesen és tisztelettel fogadták. Kiosztott néhány csokoládét, narancsot, majd előkereste a sutba vágott hegedűt.

– Holdvilágos éjszakán – énekelte lágyan, érzéssel, s valamennyiük szívébe békesség költözött.

– Maga mi a csodát keres itt?! – rezzentette fel ábrándozásából Kaál Pálné.

– Meg… meglátogattam néhány beteget. Egyébként szeretnék újra itt dolgozni.

– Na ne! Sajnos egy kicsit elkésett, ugyanis az a bökkenő, hogy jelenleg nincs üres státusz az osztályon. Most mit bazsalyog? Egyáltalán ki engedte magát ide bejönni?

Áronné feleletre sem méltatta, elbúcsúzott az osztálytól, s még abban az órában beadta a kérvényét. Két hét múlva a következő válasz érkezett.

Tisztelt Áronné Bárány Teréz!
Ezennel közöljük, hogy a kórház vezetősége nem hagyta jóvá a 200…. -án benyújtott munkafelvételi kérelmét. Indoklás. Az az általános vélemény, hogy ön irritáló hatással van a betegekre, rendszeresen zavarja a kollegákat, és felelőtlenül rontja a kórházunk image-át. Ezt kiküszöbölendő nyomatékosan felkérjük, függessze fel egyúttal a betegek látogatását is az idegosztályon.
Tisztelettel üdvözli, és további kellemes pihenést kíván
Bognár Elemér ig. főorvos

Köszönöm, Kaál Pálné, ezt jól kifőzted! Ettől függetlenül egyszer mégis megpróbált besurranni a főkapun.

– Állj!

– Ejnye, Huszár úr, hát nem ismer meg? Én vagyok a Teréz anya.

– Csókolom a kacsóját! Má’ hogyne ösmerném meg – pödörte meg lekonyuló bajszát a vén kapus. – Csak hát az az ordré, az ántiját, hogy semmiképp se engedjem be a kórházba.

– Hogyhogy nem enged be? Látogatási idő alatt sem?

– Sem.

– Ilyen nincs! – háborodott fel a jó özvegy. – Ez törvényellenes. Vegye tudomásul, hogy még ma feljelentem a főnökét, vele együtt meg persze magát is.

– Megtenné? – zavarodott meg az atyafi. – De hát mit tegyek, ha egyszer ezt parancsolták? Forduljak szembe ezekkel? – biccentett ki a portásfülkéből.

– Jó, jó, megértem – fojtotta magába Áronné a haragját. – És egye fene a kórházat! Ha ennyire gyűlölnek, minek erőltessem rájuk magamat?

– Nem gyűlölik, csupán félnek magától – nézett körül óvatosan a bajszos cerberus. – Hiába, ők már csak ilyenek! De mi szeretjük, és irtón sajnálom, amiért ilyen csúnyán kibabráltak kegyeddel.

Teréz anya leforrázva oldalgott el a kórházból, és megfogadta, hogy ezentúl nem foglalkozik biz’ ő senkivel.  A máltaiaknak nem kell, a kórházból kinézik, egyszóval mehet ő is Bécsbe dr. Herz után. Vagy reggeltől estig csavarog, eszik, iszik, vegetál, és kizárólag csak a rózsáival törődik. Mit is mondott Somodi szomszéd? A világ olyan, amilyen, jó is, rossz is, de főleg rossz, amin már senki sem segíthet. Nos, talán nem is tőle hallotta, de, hogy így van, már kezdi ő is belátni. Fogadalmát tett követte, amennyiben minden segélykérő levelet eldobott, és pirulva bár, de gyorsan odébbállt, ha koldusba, vagy hajléktalan emberbe ütközött. Így spórolt össze egy kisebb összeget. Szüksége is volt rá nagyon, mert ha nem tataroztat azonnal, tényleg ráomlik a mennyezet. Már éppen hívni akart egy kőművest, amikor éles nyilallást érzett a szívében. Csak semmi pánik, nővérke! Egy perc és elmúlik. Amint aránylag jobban lett, megpróbálta felhívni ezúttal a mentőket. Nem kapcsolt, talán lemerült, vagy egyszerűen megsérült, amikor kiejtette a kezéből.

Erre lefeküdt, mert ha ez infarktus, jobb, ha meg se moccan egy ideig. Hideg, október végi délután volt. Odakünn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Hirtelen rácsöppent az arcára valami. Felsandított a plafonra, és észrevett rajta egy hosszú, csúnya repedést. A mennyezet! Még néhány perc és búcsút mondhat a világnak.

– Ha csak te, Teremtőm nem könyörülsz meg rajtam is – buggyant ki belőle spontánul.

Ekkor döbbent rá először, mit jelent az a repedés a plafonon. Az bizony figyelmeztetés volt, egyike azon jeleknek, melyek éjjel-nappal körülvesznek bennünket. Ilyen jel lehetett az a feljelentés is a Szolgálatnál, vagy a főnővérrel kapcsolatos konfliktusa. Mire ő? Semmit sem olvasott ki belőlük!

Lehunyta a szemét, és megadóan várta, hogy ráhulljon a mennyezet. Hogy aztán valóban ráhullt-e?

Hát ez már egy másik történet.

¹ Mármint a Máltai Szeretetszolgálat.
² Dicsértessék Jézus Krisztus! (lat.)
³  Katolikus hetilap.

Akkoriban a Vizafogón laktunk, egy borzalmas állapotú, másfél szobás panellakásban, amit egy nagyon buta és nagyon kockafejű fiatal nőtől béreltünk.

– Kérlek, ne haragudj, de délután jött egy bibliaárus néni… Nem volt szívem elküldeni, azt mondtam, jöjjön vissza estefelé, akkor majd beszélgethetünk – fogadott Éva bűnbánó arccal, amikor hazaértem a munkából

– Te nem ateista vagy?

– Hát ez az. Kérlek, rázd le, ha jönne.

És már kopogtak is az ajtón.

Ahogy vártam, egy zavart tekintetű, idős nő állt velem szemben.

– Mit akar?

– Az Éva… az Éva… – motyogta. – Beszélni akarok vele!

– Nincs itt. Viszlát – csuktam be az ajtót. Éva kidugta a fejét az előszobába. – Nyugi, ennyi volt.

Újra kopogtak.

– Ennek elment az esze? – kérdeztem félhangosan, és lenyomtam a kilincset. – Igen?!

– Az É..va… – a néni akadozva beszélt, a szeme furcsán fénylett. Már tudtam, hogy nem épelméjű.

– Mit akar?

– Be akarok menni!

– Menjen el!

– Be akarok menni!

– NEM! – de a néni nem tágított: visítva nekifeszült az ajtónak, alig tudtam becsukni. – Ha nem megy el, hívom a rendőrséget!

Ekkor már Éva is ott állt mellettem, halálsápadtan. Pedig a java még csak ezután jött. Kockafejű főbérlőnk roppant büszke volt a lakás szuperbiztonságos ajtajára, és a rajta lévő hevederzárra. Egy kis műanyag tekerőt kellett elforgatni, mielőtt ráfordítottuk a kulcsot. Nos, a néni ezt teljes erejéből elkezdte tépni. (Sikerrel járt: többé sosem találtuk meg, pedig elég masszív darab volt.) Majd ütemesen verni és rángatni kezdte az ajtót.

– Félek! – jelentette ki Éva.

– Én is – közöltem, majd kiszóltam a néninek. – Tűnjön el vagy kihívom a rendőrséget!

– Én hívom ki magára. Engedjen be!

Elő a telefon, és gyorsan vázoltam a helyzetet.

– Kérem, segítsenek. Egy őrült bibliaárus nő be akar törni hozzánk.

Megígérték, hogy kiküldenek két járőrt.

A néni tovább verte az ajtót. A szomszédok sehol. Máskor a pacák alsógatyában flangál a folyosón, a pitbulljaik meg itt grasszálnak az ajtónk előtt…

Utolsó próbálkozás, kinyitottam az ajtót.

– Hívtam a rendőröket. Takarodjon el. Utoljára szólok.

 De ő nem értett semmit: elborult tekintettel megindult felém. Vészhelyzet volt, a testem pedig magától cselekedett: löktem egyet a vérben forgó szemű nénin, nem nagyot, csak épp, hogy becsukhassam az ajtót.

– Mit csináltál? – kérdezte Éva.

– Muszáj volt. Még képes, és megöl.

Közben odakint a néni borzalmas jajgatásba kezdett.

– Jaj, mit tettek velem! Segítsen valaki, segítsen valaki!

Basszus, ha jön a rendőrség, és ezt meglátják! Talán be kellett volna hívni, és látszólag áttérni?

Mire végiggondoltuk volna a lehetőségeinket, hallottuk, hogy nyílik a szomszéd ajtaja. Végre! Talán a kutyák meg az alsógatyás fazon látványa elijeszti ezt a rémet. Vagy ha nem, majd elküldi a búsba. Ehelyett a szomszéd feleségét hallottuk:

– Te jó ég, Editkém, mi történt veled?

– Micsoda?! – nyitottam ki azzal a lendülettel az ajtót. A néni ott ült a fal tövében, a szomszédék meg épp azon voltak, hogy felsegítsék. A tekintetében agressziónak nyoma sem volt, egészen úgy nézett ki, mint egy szánni való, meggyötört idős néni.

– Ellökött, ellökött… maga…

– Ne tegyen úgy, mintha az imént nem akart volna betörni hozzánk. Maga beteg! Az agyára mentek a hülye bibliái!

– Biblia? Miről beszél? Én itt lakom a másodikon, csak… csak hozzám dobtak be egy csekket, ami az Éva nevére érkezett… Véletlenül befizettem a postán… ezért akartam most beszélni vele.

– Maga itt lakik? És miért nem mondta, mit akar, amikor kérdeztem? – ámuldoztam. – Elnézést, azt hittem, egy hittérítő.

A néni még vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán a szomszédék felé bökött.

– Majd a számlát, velük intézzék el, én látni se akarom. Szégyellje magát! – és elvonult a lift irányába. A szomszédaink még ott álltak, és csak néztek rám. Tudtam, semmi értelme magyarázkodni.

Fél óra múlva a rendőrök is befutottak, és amikor elmeséltem nekik, mi történt, csak röhögtek.

*

Egyvalami azonban mindmáig felfoghatatlan. Hogyan lehet VÉLETLENÜL befizetni egy másik ember nevére érkező számlát?

A borítókép Hieronymus Bosch festménye

Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet koránt sem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat!

Mátyás: Fő az igazság.

Lenin: Nem baj, amíg nem végzünk, úgysem eszünk.

Mária Terézia: Lemaradtam, megint szülési szabadságon voltam. Tehát, mi is a gond?

A migránsok, Soros, Merkel, a klímaváltozás, kereskedelmi háború az USA-val, a V-4-ek, Orbán, Ukrajna, a klimax stb. – kiabálják egyszerre a jelenlévők, attól függően, hogy ki mit tart igazán fontosnak. Közben belép a terembe egy titkár, és bejelenti: újabb csúcstalálkozóra került sor a Csomolungmán, ám a résztvevőket elsodorta egy lavina, miközben visszafelé tartottak. A társaság a hírre elhallgat, és mindenki a gondolataiba mélyed. 

Johanna töri meg a csendet, aki még az előző gondolathoz szól hozzá: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán, Irak és Szíria után most Irán ellen készülnek? De rég voltam már egy jó kiadós csatában!

Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat!

Rákóczi (gúnyosan): Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Békés módszer? Vajon Indira Gandhi, Rabin, Allende, Gyingyics, Lumumba vagy Olof Palme ma is egyetértenének ezzel?

Lenin gyorsan reagál: Ne zsidózzunk, kérem, kerüljük az antiszemitizmus minden formáját!

Attila (kissé tanácstalanul): Akkor most nem is foglalkozunk a Soros-tervvel?

Nem érkezik válasz a kérdésére. 

Sztálin: Én undorodom a mészárlástól.

Lincoln: Azért végeztetted mással.

Néró: Joszif, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna.

Lincoln (felemeli a Brezsnyev hűlt helye előtt maradt csengőt, és erélyesen megrázza): Hölgyeim és Uraim, ne személyeskedjünk! Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Ne kövessük el hivatalban lévő kollégáink hibáját, hogy az érdemi munka helyett egymással marakodunk!

Váratlanul lövés dörren a háta mögött, és Lincoln előre bukik. Egy álszakállt viselő statiszta rohan ki a terem oldalsó ajtaján. Ez sem Kennedy volt – gondolja bosszúsan. Közben Lincoln magához tér, és egy segítő éppen rendbe teszi az ábrázatát. 

Gandhinak a vér látványától kicsit felkavarodott a gyomra: Muszáj ezt minden ülésen végignéznem? Mondja már meg valaki annak a fafejűnek, hogy Kennedy nem ebbe a klubba jár!

Lenin (mintha mi sem történt volna): Ne feledkezzünk meg az Iszlám Államról, ami csak látszólag halott, no, meg a három országot érintő kurdkérdésről!

Néró (felkacagva): Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém?

Lenin (bosszúsan): Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?!

Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Igaz, hogy egy ideje az Afrikából érkező hajókat már nem engedik kikötni Itáliában. Valami Salvini mondta, hogy nem kérnek több feketét, már így sem tudnak éjszaka aludni a tam-tam dobok miatt.

Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia!

Luther: Te Matthias, úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett.

Mátyás király: Semmi komoly, Viktor tanult András hibájából, most csak kisebb csapatok mennek feltartani a békét, amit a szövetségesek bombái teremtettek meg.

Sztálin: Ezt a konfliktust majd Vlagyimir és Donald elintézi.

Johanna, kuncogva: Szerintem ez kacsa.

Néró (a hasát fogva): Vajon melyik? 

Hitler: A zsidók is… Nem tudja befejezni, mert lehurrogják. 

Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Miattad nem lehet érdemben megvitatni a Soros-tervet anélkül, hogy az emberre ne aggatnának valami negatív jelzőt. Hát tudtam én, hogy ez a Szálasi majd felhasználja a sávjaimat? Most meg engem fasisztáznak a baloldalon közlekedők. Pont engem, aki ádázul ütöttem a fascio alatt masírozó római légiókat.

Hitler (indulatosan, rikácsolva): Most nem a te sérelmeidet tárgyaljuk, ne térjünk el a tárgytól! Forgok a síromban, amikor a tévében a válogatott játszik meg a Merkel nyilatkozik. Különben is, úgy kell neked, miért loptad el a sávokat Árpádtól?

Napóleon (kajánul): Dolfikám, ne idegeskedjen. Ön tudja a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Én sem repesek az örömtől, amikor a mostani mieinket látom játszani, de addig nincs gond, amíg nyernek.

VIII. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet.

Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Nyolc év alatt három K. O. Még egy saját jelöltre sem futja. Ki hallott már olyat, hogy egy kommunista tapsol a Karácsonynak? De csak várjatok, mondom nektek, leszünk mi még hatalmon. Ha nem megy a vörös csillaggal, nem megy a vörös szegfűvel, majd megy a vörös iszappal.

Johanna (miközben körülnéz): Apropó, hol van a Jani bá’?

Kun Béla: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, oda ment az öreg.

Néró: Sose szerettem a focit.

VIII. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Különben a Vasas már régen nem játszik rangadót a Fradival, kiesett az NB II-be, de azért van új stadionja.

Néró: Attól függetlenül, hogy a focihoz nem értek, elfoglaltuk Britanniát, igaz?!

Rettegett Iván: A Vasashoz visszatérve, nem olyan nagy ügy, nálunk a VB-re olyan modern stadionokat építettek, amiket később szintén másod-, sőt, harmadosztályú csapatok használnak.

Attila: De akkor most van Soros-terv vagy nincs?

Kun Béla: Hogyan lenne már, nem nézel ATV-t? Akkor legalább a Klub Rádiót hallgasd!

Julius Caesar: Nézzük meg, honnét is jönnek ezek a migránsok! Na, ugye, osztom nagy gondolkodónk véleményét, miszerint el kell pusztítani Karthágót. 

Napóleon: Már megtörtént, pont ez a gond, nincs erős állam, ezért sétálhatnak át olyan könnyen az Európába tartó hordák. Hogy is volt az a bizonyos arab tavasz?

Mindenki Lincolnra néz, aki éppen egy kis darab agyvelőt tuszkol vissza a koponyájába. 

Lincoln: Rám ne nézzetek, ez még a barackvirágzás idején történt! Nem a republikánusok műve.

Lenin (a helyzetet kihasználva): Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javaslom.

Bejelentését hangos moraj követi. Kun Béla, Sztálin és Rettegett Iván tapsol. Attila kirántja kardját a hüvelyéből, Mária Terézia annyira ellenkezik, hogy fejéről leesik a hatalmas paróka. Most az eddig hallgató Szulejmán rázza meg a csengőt és szól.

Szulejmán: Mindezt végig hallgatva, és látva a marakodásotokat, magam is osztom a nagy európai gondolkodó, Mogherini nézeteit, miszerint Európa mély válságban van, és ebből csak az iszlám migráció mentheti ki. Éppen ezért magamat javaslom elnöknek!

Pofátlan, bestye kontyosa, adok én neked elnökséget – Szinte egyszerre csap le Attila és Mátyás kardja a török turbánjára, aki székét felborítva hanyatt vágódik. Nyomban érkezik két teremszolga, akik kivonszolják, és elindulnak vele Szigetvárra, ahol részt vesz az emlékműve avatásán. Ezúttal Attila rázza a csengőt, és kardjával többször az asztalra csap. Lenin elindul az elnöki szék felé, mivel úgy ítéli meg, hogy az iménti eset forradalom volt. 

Attila: Megállj, kopasz! Téged leszavaztak – kardjával fenyegetőleg Lenin felé mutat. 

Johanna: Etele, ne bántsd az öreget! Tudod, hogy mennyit cipelte a gerendát. Kifáradt szegény. Szerintem ráférne egy wellness, ahol a testét jól bekennék finom balzsamokkal.

Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek.

Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam!

Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak.

Caesar: A kocka el van vetve.

Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája! Különben is, te csak jártattad a szádat, a kockát a mi Ernőnk valósította meg.

Mária Terézia (méltatlankodva): Nincs benne semmi nőies. Férfiruhában jár, kardot visel, káromkodik, iszik és köpköd, mint egy baka. Felháborító, hogy manapság mennyire elnyomják a nőies nőket.

Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk!

Közben újra nyílik az ajtó, az egyik teremszolga lép be, nyomában egy kopasz, kontyos férfi, bő kék inget és buggyos, sárga nadrágot visel. A beavatott olvasó felismerheti benne Yul Brynnert, Tarasz Bulba alteregóját. 

Küldött érkezett Kijevből – szólal meg a teremszolga. A bugyogós férfi, kucsmáját kezében szorongatva, beljebb lép. 

Napóleon: Már megint itt akadékoskodnak. Többször megmondtuk, hogy várjanak türelemmel, most fontosabb dolgunk van!

A teremőrök határozottan kitessékelik a kéretlen vendéget. Közben felébred az egész találkozót átalvó Ferenc József, majd tört magyarsággal megszólal: Minden nagyon szep, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elegedve.

Meghallja ezt a teremből távozó kozák, s ezt a választ tolmácsolja kijevi urainak. A társaság Johannát választja meg elnöknek, majd mindnyájan átmennek a szomszédban lévő Ördögkatlan nevű bárba, ahol a tulaj már várja őket. 

*

– Hát ez meg micsoda? – ugrott fel Mitracsek, aki eddig inkognitóban a hátsó sorban húzta meg magát. – Ráadásul ebből is kihagyott, pedig ott lenne a helyem.

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája

Előadás a színházban

Ne fecséreld az időt, ez az élet építőköve!

Részlet az Elfújta a szél című filmből 

Az előző fejezetben, többek között, szóltam az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról, ami a hatalom nyomására napjainkban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nevet viseli. Kiváló társulata, kis túlzással, már bejárta a világot, és számos szakmai díjat és elismerést hozott haza a Vérke partjára. Kezdetben többet léptek fel a városon kívül, mert annak polgárai közül csak kevesen látogatták az előadásokat. Szerencsére napjainkra megváltozott a helyzet. A város a kárpátaljai magyarság kultúrközpontja lett, a főiskola kitermelt egy új, művelt generációt, de az idősebbek is felfedezték a színház örömeit. Becsülni, szeretni kezdték a társulatot. Ma már büszkék rá, büszkék vagyunk rájuk! Kárpátalja olyan remek színészeket adott az egyetemes magyar színházi világnak, mint Szűcs Nelli, Tarpai Viktória, Trill Zsolt, Kristán Attila, Vass Magdolna, Béres Ildikó vagy Varga József, és a felsorolás koránt sem teljes. Ebben az összeállításban már ritkán szoktak fellépni, mivel különböző társulatokban öltik magukra az adott szerepeket, de ezúttal ez mégis bekövetkezett. Egyfelvonásos szatírát adtak elő, amit maga a Mester rendezett színpadra. A darab ugyan egyfelvonásos, de sokszereplős. Korábban még egyik társulat sem vitte színre az író egyetlen darabját sem, már csak azért sem, mert a repertoár mindössze három szatirikus műből áll. Ám most abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy a világhíres társulat műsorára tűzte a Túlvilági konferencia című szerzeményét. (Na, persze, csak szeretnéd. Álmodozz csak, írócska, amíg teheted! Közeleg az idő, amikor a karriered tragikomédiáját játsszák el cigány hegedűsök, miközben te részegen gajdolod bele a világba léted fájdalmát – szólalt meg Mitracsek a hátsó sorban meglapulva.) 

Talán a Mitracsekkel való hadakozás okozta rivaldafény okozta, de a jegyek hamar elkeltek, teltház előtt tartották meg az ősbemutatót. A közönség soraiban ott volt a környék színe-java, a város vezetősége a polgármesterrel az élen, továbbá az értelmiség illusztris képviselői. A szerző édesanyja testvéreivel érkezett. Eljött néhány barátja is. Ez nem éppen rockkoncert, de hát az író darabját mutatták be. Ott volt Csabi Grétivel, RVZ Ildivel, Bernadett, Deki, Satya, Büdi és Andi, Retyek és Jutka, Alka és Kriszta, és még sokan mások, még Angéla is időben odaért Ausztriából, meg Anikó a közeli Luxorból, csinos munkatársnőjével, Fischer viszont jelezte, ő nem költ színházjegyre.

Maga az író viszont nem volt jelen ezen a fontos eseményen, hiába indult el időben, az ukrán határon csak nyolcórás várakoztatás után engedték át. Már csak a közönség tapsára ért a színházba. De sebaj, ő úgyis ismeri a saját művét, viszont az olvasó nem. Ezért következzen hát a Túlvilági konferencia! 

Hatalmas ablaktalan terem, jókora, a mondai Arthur királyt és lovagjait idéző kerek asztallal a közepén, körötte párnázott székek. Bíborszínű bársony, ahogy azt megkívánja a jó ízlés. Az egyik falat teljesen beborítja egy világtérkép, amin folyton égő piros lámpák jelzik a konfliktusövezeteket. Európa fölött vészjóslóan villog a vörös veszély, Magyari-országnál is folyamatosan világít a lámpa. Még üres a helyiség, de máris érkeznek a hamarosan kezdődő konferencia résztvevői. Elsőként Bonaparte Napóleon lép be a terembe, kabátjába rejtve jobb kezét, aranyóráját szorítja. Megtudta, hogy számos kommunista vezető lesz jelen a megbeszélésen, félő, hogy a nép nevében még lefoglalják a becses darabot önmaguk számára. Nem elég, hogy szerencsétlen korzikaitól kétszer is elorozták a császári koronát, amire nagyon fájt a foga? Még a győri csatát követően került hozzá az óra, amikor az elhagyott magyar tábort szemlélte meg. 

Másodikként barna zubbonyos, alacsony férfi érkezik, bohókás bajuszka búvik meg az orra alatt, Herr Schicklgruber, a hírhedt szobafestő, művésznevén Hitler. Éppen Moszkvából érkezett idő előtt, még elérte a berlini gépet, amin a német labdarúgó-válogatott utazott haza. Ugyanis a focisták megbetegedtek, délben elkapták a koreát. Nosztalgiával telt pillantást vet a világatlaszra, de amikor Volgográd városára téved a tekintete, bosszúsan legyint. Majd a németek hős osztrák oroszlánja utoléri a korzikai francia tigrist, és beszédbe elegyednek.

Napóleon: Hogy szolgál az egészsége, tisztelt kolléga? Úgy értesültem, hogy kisebb gondok vannak odahaza. Kései utódának kezéből kicsúszott a gyeplő. Már megint a vörösökkel kell közösködnie a hatalmon maradásért. Mit szól ehhez, nem zavarja? No, meg Moszkva, megint egy csúfos vereség. Ejnye, nem megy ez maguknak.

Hitler bosszúsan veszi tudomásul a francia pimaszkodását: Sajnos, igen, elvesztettük a koreai háborút. Ahhoz viszont gratulálok, hogy az önöké az egyetlen világbajnok afrikai csapat. Ráadásul, még az argentinokat is a gyepre fektették, ez bizony olyan eredmény, amit messzi földön is emlegetni fognak.

Erre Napóleon arcára fagy a mosoly, de hamar túlteszi magát a káplár szúrásán: Ön szerint hová vezet ez a válság, megbuktatják a kormányt a bajorok?

Hitler (hátra teszi remegő kezét, és a távolba révedve mondja, nagy sóhajtozások közepette): Hiába mondogatom, hogy mer kell ezt csinálni? Ezek a bajorok mindig is hajlamosak voltak a rebellióra, meg az álmodozásra, mint a Lajos. Aggódom, de remélem, az európai vezető szerepünket sikerül megtartanunk. De ön sem lehet elégedett, hiszen hamarosan majd a müezzin hangja jelzi Párizsban a pontos időt. No, meg azt se felejtse el, hogy most is hozzánk járnak pénzért kuncsorogni a büszke gallok, miközben a nyeszlett kappan Európa vezető kakasának pózában tetszeleg.

Napóleon: Sajnos ez igaz. Nem is értem. Egykor én német királyokat és hercegeket neveztem ki vagy menesztettem, ha úgy kívánta úri kedvem. A calais-i csatát bizony elvesztettük, de Párizsért még folyik a harc.

Hitler (kajánul mosolyogva): Talán nem kellett volna annak idején Egyiptomban vitézkednie, most itt a böjtje. No, meg Algéria meg Líbia. Megfordult a menetirány, igaz? – odainti az egyik teremszolgát, aki egy műanyag szatyrot ad át. Hitler kivesz belőle egy sárga mellényt, és rezzenéstelen arccal átnyújtja a konyakos császárnak, aki érti a gesztust. 

Napóleon (megvetően reagál): Úgy emlékszem, ön is Egyiptomba indult, de velem ellentétben soha nem jutott el oda.

Hitler: Igen. De akkor más idők jártak. Akkor még voltak úriemberek, a britek felszórták előttünk az utat homokkal, hogy ne láthassuk, merre vezet. Azt ajánlom, fejezzük be az értelmetlen marakodást, most fontosabb dolgunk van.

A beszélgetés itt megszakad. Újabb hírességek, illetve hírhedtségek érkeznek a terembe: Mária Terézia, a kövér, parókás vas-szűz, Szulejmán, aki egy mohácsi forgatásról érkezett Tomori halálában, Mátyás, az igazságügyi szakértő és hun-cut Attila, az Etele tér keresztapja. Mind a négyen a nagy shownokot, Vlagyimir Iljics Lenin(grádo)t hallgatják, aki proletár-rokokó öltözetben érkezik. Bal vállán még látható a híres gerenda nyoma.

(Ha már Mitracsek és bandája az örök kárhozatból elővette Lenint és Sztálint, az író úgy gondolta, ebből ő is hasznot húz, s mielőtt e két gazember visszakerül a pokolba, még szerepet oszt rájuk a darabjában.)

Lenin (körbeforgó tekintettel, bal karját a hatás kedvéért felemelve): Elvtársak! Bocsánat, izé, emberek. Mi is az élet lényege? Harcolni az igazságért! No meg, tanulni, tanulni, tanulni!

Mátyás (meghökkenve, jogarával hátra tolja fején a koronát): Ez az én asztalom, kopasz, több száz éves tapasztalattal rendelkezem az igazságosság terén. Vigyázz, kivel beszélsz! Egyébként helyénvaló, amit mondasz.

Lenin (teljesen belelkesülve ordítja): Szembe kell szállni az elnyomó hatalommal! Le a zsarnoksággal! Éljen a liberális, akarom mondani, a szabad Európa!

Attila magától értetődően teszi hozzá: Rádió.

Mária Terézia és Mátyás király felkapják fejüket és rosszallóan tekintenek a magáról megfeledkezett Uljanovra. Szulejmán máris szóra nyitná a száját, de Mátyás erélyes mozdulattal fojtja azt belé.

Mátyás: Kuss legyen, török, nem egy kereskedelmi tévében vagy! Ez itt egy európai rendezvény, nem a német válogatott.

Lenin (közben): A zsarnokok elleni harcot csak akkor hagyjuk abba, ha már mi leszünk azok!

Egyenruhás, tömött bajszú férfiú lép oda a szónokhoz: Zsugás Vili, aki Sztálin művésznéven játszotta el szerepét a nagy történelmi pókerjátszmában. Csonka kezét zubbonyába rejti, ami Napóleon rosszallását váltja ki, a francia azt gondolja, így akarja őt gúnyolni. Éppen elég volt neki anno Kutuzov.

Sztálin: Uljanov elvtárs jól mondta. Mikor én kerültem hatalomra, megmutattam a népnek a helyes utat. Igyekeztem leszoktatni őket az olyan burzsoá csökevényekről, mint a kultúra, a szórakozás, a vidámság vagy az evés. Rámutattam, hogy a villanyáram használata vétkes energiapazarlás. A fűtés, az értékes szén- és a fakészletek elégetése szintén bűn! Továbbá: ingyen utaztattam és nyaraltattam a népet. Olyan csodálatos tájakat ismerhettek meg általam, mint a Csukcs-félsziget, a Léna és a Jenyiszej folyók környéke, a Jeges-tenger partvidéke vagy Kamcsatka. Megnyertem nekik a háborút. Megnyertem nekik a békét. Mégis én voltam a Rossz! Pedig minden építő jellegű kritikára nyitott voltam. Hát ezt érdemeltem?

Lenin (rezignáltan): Ezt…

Sztálin gyilkos tekintettel nézi Lenint: Lenin elvtárs, pont tőled nem vártam volna, hogy hátba szúrsz. Azt te sem tagadhatod, hogy az EU egyes vezetői számos módszert az én kézikönyvemből vesznek át. Végre ők is rájöttek, hogy a nép képtelen felismerni az igazi érdekeit, ezért nélküle kell meghozni a fontos döntéseket. Természetesen kizárólag a nép érdekében.

Benyomul a meghívottak újabb csoportja: II. Rákóczi Ferenc, a Rodostó-Tours igazgatója; Kolumbusz Kristóf, a világ pechjére Amerikát felfedező olasz, Ferenc József, az öreg huszár, Julius Caesar, jobbján nejével, Március Idusával, Brezsnyev elvtárs, a plecsnigyűjtők doyenje, Luther Márton, a reformista, Rettegett Iván, a szurokfőző, Kun Béla, akit utoljára akkor láttunk, amikor Bécs felé repült, a Szűz jegyében született Johanna, Mahatma Gandhi, az első bőrfejű, Abraham Lincoln, a híres céltábla. Miután elfoglalják helyüket a kerek asztalnál, a soros elnök, Brezsnyev kísérletet tesz a konferencia megnyitására.

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi! Továr-iscsi…

Kolumbusz: Na. Mindjárt kibukik a nyuszi. Én gyorsabban felfedeztem Amerikát, bár Indiát kerestem volna, minthogy Leó elmondjon egy normális mondatot. Cserélje már ki valaki az öreg elemeit, mert sosem kezdjük el!

VIII. Henrik: Legalább a Playboy nyuszi lenne.

Luther (fejcsóválva, kezeit imára kulcsolva): Uram, könyörülj tévelygő szolgádon, hogy energiája kitartson az ülés végéig!

Caesar (türelmetlenül feláll és kijelenti): Az ülés megkezdődött, más szóval: a kocka el van vetve! Leül, de hirtelen gondolattól vezérelve újra felpattan, és mielőtt Lenin megszólalhatna: Jöttem, láttam, győztem!

Közben a háttérben két kellékes próbál elemet cserélni Brezsnyev elvtársban, de pechükre a kínai termék nem kompatibilis az öreg komcsival, pedig ezek is vörösök. 

Lenin (kissé bosszús, amiért kikerült a középpontból, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva felkiált): Világ proletárjai, egyesüljetek!

Kolumbusz (fanyalogva): Ez már uncsi. A római fószer folyton a mezőgazdasággal jön elő, a kis kopasz meg ezzel a szexuális maszlaggal. Ez ma már nem divat, nem kívánatos. Javaslom, ahhoz, hogy másként lássák a világot, szívjanak el egy sodrás vad-gendert!

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi… (az elemei teljesen lemerültek, de a két munkásnak sikerült rákötnie a hálózatra, ám a nagy feszültség miatt nyomban leütötte a biztosítékot.)

Rettegett Iván: Maradjál már, Leonyid! Most miattad kialudtak a fények. És még ti beszéltetek haladásról?

A munkások gyorsan elhárítják az áramkimaradást, de Brezsnyev tekintetében feladják. Az öreget, integető pózban, karosszékestől beültetik az egyik sarokba. 

Folytatása következik.

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája.

LEHÚNYT SZEMMEL FUTOK

Harminchat napja élünk négyen, kilencvenkét négyzetméter védelmező fogságában. Esténként kirekesztem a külvilágot, lehúnyt szemmel futok két köbméternyi birodalmamban. Utazom. Térben és időben szabadon. Az út mentén ágaskodó hirdetőtáblákon megelevenedik néhány emlékfoszlány.

2014-et írtunk, váratlan dolog történt. Látszat-duzzogással igent mondtam. Esküvőre készülődtünk – semmi felhajtás, pár nap boldogság a hegyekben. Mi pedig, friss házasok, rollerrel száguldoztunk sötétedésig, halálra rémítve a húsvéti nyuszit váró, izgatott gyerekeket a falu főterén. Persze már akkor is tudtam, hogy az igazi nászút nem ez lesz. Umbria szinte ismerősként üdvözölt a lelkemet sokadszorra is elragadó Utas és holdvilágból. De Toszkána más volt. Októberben utaztunk. Nem akartam én is csak egy betolakodó lenni, aki tíz másodpercenként kattint, s állóképek élettelen sorozatával a memóriakártyáján becsomagol fél nappal később, aztán nesztelenül tovább oson a következő turisztikai látványosságra vadászva. Részese akartam lenni a hétköznapjaiknak, reggelente futni, vásárolni, főzni, sétálni kézen fogva, néha betérni egy pohár vörösborra. Ízlésesen berendezett, kétszintes kis lakást találtunk Lucca belvárosában. Tökéletesen ráláttunk a Torre Guinigi szürreálisan ágaskodó magyaltölgyfáira. Tenyérnyi terasz nyílt a dolgozószobánkból, langyos szél csiklandozta a tarkónkat, ahogy esténként ücsörögtünk a kissé kényelmetlen kovácsoltvas székeken. Amikor úgy tartotta kedvünk, felültünk egy vonatra, meg sem álltunk Sienáig, vagy hármasban, egy-egy nyolcvan év körüli, ezüst hajú néni társaságában Bargába utaztunk. Módszeresen, csillapíthatatlan étvággyal, mégis tisztelettel törtünk apró falatkákat e lenyűgöző vidék hétköznapjaiból.

Elkap egy örvény, kijózanodom. Fojtogat a jelen, arcomba löki a lélegeztetőgépen küzdők tehetetlen testének bénító valóságát. Zihálva futok csukott szemmel a következő emlék felé. Ahogy közeledem, és felismerem a helyszínt, összerezzenek.

Az évszám ezúttal 2010. Szomorú virágvasárnap.  Krónikus bel – apám zavart tekintete, szűkölő vadállat. Öklendeztem az orrfacsaró bűztől. Árpi énekelt a folyosón. Kedves, csupaszív „nővér” – elhalmozott bókokkal, miközben laza mozdulattal hajította az elhasznált pelenkákat a szemetesbe. Később élő slágerrádióként átsuhant a „lányokhoz” – átlagéletkor hatvanöt. Visszaülhettem az ágy szélére. Apám szomszédja lassan felém fordult – hetvenéves, magas, csontsovány, de mégis sokkolóan vonzó, haldokló, rákos férfi. Nem kaptam levegőt.  Évekkel ezelőtti lélekromboló szerelmem alteregója volt. Döbbenten bámultam, amíg már kínos. Megkért, hogy hozzak neki egy tejeskávét.

Menekülök. Futok, pár másodpercig üres aggyal, képek nélkül, vakon, de az olcsó kávé illata nem enged. Újabb óriásplakáthoz érek. Lassítok. Pereg a film.

Még mindig a szülővárosom. 2020. február, pályaudvar. Minden ugyanaz…. Leültem a büdös padra, és ölemben a fényképezőgéppel igyekeztem felvidítani magam egy citromos-mákos sütivel. Hátrapillantottam és meglepődve mosolyodtam el. A másik padon ott ült egy kedves, idősebb nő, fényképezőgéppel az ölében – citromos-mákos sütit majszolt. Nevetve összeültünk. Felváltva vigyáztunk egymás hátizsákjára, amíg a másik fotózta a simogatóan bársonykék eget. Kijevbe utazott. 20 év volt köztünk…. Vajon 20 év múlva én is Kijevbe utazom a győri pályaudvarról?

Egyre sötétebb lesz, ezúttal nem várom meg a vonatot. Futok tovább. Fáradok, csorog rólam a veríték, csöpög a képernyőre. Valaki gyengéden megérinti a karomat. Megkönnyebbülten nyitom ki a szememet. Tizenegy éves lányom néz rám várakozóan.
– Anya, már egy órája futsz, úgy jársz, mint Bridget Jones – szemtelenkedik. Nézek rá büszkén, ezt is tőlem tanulta.
Miközben remegő vádlival lépek le az elliptikus trénerről, faggat, könyörgő tekintetem cseppet sem lágyítja meg:
– Mikor sütünk néger csókot?! Találtam még négy tojást. Idén ne fessünk, inkább együk meg! – mondja nevetve. – Csinálok kétdimenziós papírtojásokat – javasolja, aztán bölcselkedve hozzáteszi: – Nyilván csak a dedósok hisznek a húsvéti nyusziban, de anya, szerinted idén eljön? Mert az nem lenne túl biztonságos. De nézd, rajzoltam neki maszkot, kesztyűt! Legalább a csokitojásokat eljuttathatná valahogy a rászorulóknak. – Pajkosan, jelentőségteljesen, hosszan belenéz a szemembe. – Mázli, hogy a húsvéti nyúl a haverom…

Fotó: Hoppál-Kovács Edit