Már messziről láttam azon a szakadt Mercin, hogy nem stimmel valami, mégis túl közel mentem, le akartam tolni. Az orrom előtt vált le a kereke a tengelyről, és kiszámíthatatlanul pattogott az úton. Esélyem sem volt, hogy elkerüljem a bajt. Lökhárító, hűtő, klíma, de még felugrott a motorháztetőre, és a szélvédőt is benyomta. Avultatással gazdasági totálkár. Amennyiből összeraknák, annyiból már vehetnék egy másik tizenöt éves verdát. A biztosítás a felére sem elég. Petra nyugtatgat, majd megoldjuk, mások is békávéznak, de a rohadt életbe, hogy tíz év gürizés után nem tudok egy kocsit tenni a család alá. Legalább a fiúk a műhelyben ne lennének olyan taplók. Ma hányan cseréltek kereket előtted menet közben? Baromi vicces.

A buszra várok a ködben. Nyirkos, hűvös, kellemetlen, őszi reggel. Kellett volna a kabát. Még mindig nem szoktam meg, hogy rendesen föl kell öltözni. Mindkét kezemet zsebre dugom, vállamat felhúzva, hátamat begörbítve, karomat szorosan a testemhez szorítva toporgok. Egyik lábamról a másikra billegek, hátha az a kis mozgás melegít. Na, persze.

El akarom terelni a gondolataimat, jobb híján az embereket figyelem, de a megállóban ácsorgó idegenek, túl közel vannak, hogy feltűnés nélkül megnézhessem őket.

Inkább a túloldalt bámulom. A lakótelepi ház aljából kopott üzletsorok bámulnak vissza rám. Korán van, egyedül a kis ábécé, meg a dohánybolt nyitott ki, azt hiszem. Legalább a cigiről leszoktam már. Erre is Petra vett rá. Szegénykém, nem ezt a csóróságot ígértem neki, amikor hozzám jött. A szemközti busz most áll be, vagy tucatnyian szállnak le róla. Homályosan látom őket.

Egy lány siet. Laza, világos, bő nadrágot, és nyitott, lifegő, rikító dzsekit visel. Könnyű hátizsák a fél vállán, lépte ruganyos, lendületes. A mozgása Petrára emlékeztet, a régi Petrára, aki reggelente a gimibe menet sétált el a házunk előtt. Hónapokig lestem az ablakból, és ha késve jött, inkább én is elkéstem, csak, hogy lássam. Ennek a lánynak is szokatlanul dús, rakoncátlan a lobonca, ütemesen hullámzik, ahogy halad.  Egy pillanatra felém fordul. Furcsa, sötét sáv van a homlokán, mintha egészen magasan nagy, bozontos szemöldöke lenne. Torz tőle az arca, nem szép. Kezével odakap, valamit igazgat, de nem látom tisztán.

A zebrához áll, erre fog jönni, ha zöldet kap.

Picit odébb egy pár támolyog. Hol lassabban, hol gyorsabban mennek, olykor elbotorkálnak oldalra. Fiatal nő és férfi, szorosan egymásba kapaszkodnak. Tutira részegek. Kabátjuk hosszú, a nőé a térdéig ér, mintha jócskán nem az ő mérete lenne. Hajléktalanokon látni ilyet. Egyszer Petra engem is így támogatott haza, amikor kirúgtak a raktárból, mert a targoncával meghúztam a főnök kocsiját. Akkor este szétcsaptam magam, de másnap reggel már mentem melót keresni, nem úgy, mint ezek. Megint irányt váltanak. A nő fejét a férfi vállára hajtja, mintha menten összeesne, miközben mindkét kezével a részeg fickót tartja. Vagy magát. Nem látom tisztán.

A zebrához állnak ők is.

Két férfi lép a lány és a pár mögé. Egy magas, szikár, és egy köpcös. Sokzsebes, szürke-narancs melósnadrág és fekete, kapucnis pulcsi van rajtuk, a kapucni mindkettejüknek a fejére húzva. A kisebb hevesen gesztikulál, lökdösi a másikat. Az félig elfordul, mire a társa megfogja a vállát, és erőszakosan visszarángatja. Görbe, sunyi a tartásuk, úgy néznek ki, ahogy Petra írta le a zsebeseket, akik kirámolták a Bosnyákon tavaly. Ezek itt veszekednek, talán éppen azon, hogy melyikük kezdje az akciót.  A magas próbál passzív lenni, húzódozik, de a másik csak taszigálja, újra és újra vállon ragadja, így az végül kínjában odafordul, és ‒ mintha vicsorogna.

Végre jön a buszom, behajt a megállóba. Az utolsó ajtónál szállok fel, és a nagy, hátsó ablak mellett kapaszkodva nézek kifelé.

Közben a gyalogosok zöldet kapnak, elindulnak. Közvetlenül a busz mögött jönnek át.

A két férfi előrébb tör, már elég közel vannak, és elég harsányak. Ott folytatják, ahol abbahagyták. Már tisztán látom: a köpcös lelkesen hadonászva viccet mesél, a szikár azon vigyorog.

A lány jön utánuk, sörényéből egy fekete hajpánt csúszik a homlokára. Elrendezi. Az arca elbűvölő, szabályos, nagy szemekkel és vékony szemöldökkel.

A pár jön utoljára. Megállnak egy pillanatra, elengednek egy szemből érkező fiút, és kikerülnek egy pocsolyát. A nő szorosan simul a férfihoz, az odahajol, és gyengéden megcsókolja. Részegek ‒ a szerelemtől.

A busz elindul, és mind eltűnnek a szemem elől.

 

Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.

 

„A tükör szélén táncra perdül
kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja
szivárványt szórva szét” (Napsugár: Halász Judit)

Igen, azt hiszem erről volt szó. Nem akarta, hogy az övé legyél. Rájött, hogy meghalsz. Napról napra osztódik szét a tested hiába sportolsz. Gyereket nevelni sem tudsz. Rájött, hogy meghalsz és mosolyogsz majd. Mosolyogni fogsz a következő életedben, mint egy demens aggastyán. Ennek így kellett lennie. Idegenek között kérsz egy idegent, hogy szeressen, amíg újra idegenné nem válsz. Tudtad, amikor megütött, hogy a sejtjeidre haragszik.

A fűtőtest alakú mitokondriumokra, a vízre, amiből sosem lehet eleget felvenni. A kávéra. A sóra. Arra, hogy sírsz. Nem szebb, ha ő teszi tönkre az egészet, ha te már gyáva voltál hozzá? Az Isten a férfiakat kérte meg arra, hogy elbúcsúzzanak. Ősszel is végigrohan a vonatablakon a halál és tudod, most a férfiak búcsúznak. Őszintén és cseppet sem méltóságteljesen. Hogy akkor neked is kell. Hogy nem ehetsz többé, ha egyszer megpillantottad a napot. Hogy nincs is üres anyag, ezért minden tagadással kezdődik. Ezt is csak a nárcisztikusok tudják. Hogy a szeretet szolgaság. A mások szolgasága. Azért az agy a szerve, mert amikor megütött nem érezni akartál, hanem kíváncsi voltál arra, mi jöhet még.

De nem jött semmi. Lefagytatok. Szégyenkezve verset írtatok a mobilotokba az ágy két oldalán. Próbáltad visszaolvasni azt a verset évekkel később, de absztrakt, szépelgő, elvont. Várnod kellett a következő Szentlélek pillanatra, hogy megüssön. De megint nem derült ki. Valakit meg kell ütni, ha nem a gyereket, akkor a kutyát.

Próbáltad belefúrni magad a késsel abba az űrbe a szövetek mögötti térbe belélegezni a lélegzetét. Üres volt. Testszaga volt belülről ugyanúgy, mint kívülről. Ugyanolyan. Azt hitted jelentesz. Másnak még jelenthetsz valamit. Féltékenykedett.

Másnak olyan sokat jelentesz, mintha nem az én árnyékomban aludtad volna át a testszag-éjszakákat. Más nem tűnne el olyan hamar, mint mi. Hallucináltam az agyadban és egy sárga műanyagfigurát láttam egy reklámból. Látni akarom az egódat, ahogy elhallgat. Látni akarom a pénzt, amiért mások birtokolni tudnak téged. Látni akarom milyen vagy öregen, betegen, fogyatékosan. Nem mindegy. Azért akart megütni, mert igazságtalannak tartotta, hogy magadtól esel szét. Te is szétestél, mikor rájöttél, hogy megkerested. Megtaláltad.

Egész életedben erre a keresésre kondicionáltak és te most végeztél idő előtt. Nincsen értelme az életednek. Igyál egy kávét. Menj el az edzőterembe. Szervezz egy házibulit. Bébiszitterkedj pénzért. Írjál novellákat. Szólíts meg idegen embereket az utcán. Tönkretetted. Megcsaltad. Elejtetted. Nem lehet visszafordítani. Nem, ne is beszélj, hogy te csak ráírtál. Láttam, hogyan nézett rád. Nem érdekel, hogy van barátnője. Kis kurva. Kihasználod, hogy nem vagyok képes haragudni. Nem érted? Fogyatékos vagy?

 

 

Ez a történet a fantázia szüleménye, ha valaki mégis magára, saját, vagy mások történetére ismer benne, az csak az írói fantázia és a véletlen műve.

Első fejezet

EGYÜTT A NAGYCSALÁD AZ „ÖREGHÁZBAN”  1960.

 

– Második osztályban már másik iskolába fogsz járni – mondta Anya. – Elköltözünk.

A kislány nem értette, miért kell elköltözni a Nagyapa házából, amikor ott olyan jó.

Beleszületett a szegénységbe. Honnan is tudhatta volna, hogy nem az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kilenced magával lakjon egy szoba-konyhás családi házban? Neki ez volt a biztonság.

Miért kell elköltözni, amikor itt olyan jó a kemence kuckójába behúzódni. De csak napközben lehetett, mert az Misike helye volt –, a legkisebb nagybátyjáé –, aki már inasiskolába járt. Fodrásznak készült. Vagyis borbélynak. Az nagyon izgalmas volt. Időnként látott nála nagy rajzlapokat, szép frizurákkal. Innen tudta, hogy mi az a loknis frizura.

A nagynénje barátnője is fodrász volt, sőt annak az apukája is. Női fodrász. Gyönyörű, méz szőke, vállig érő haja volt – frufruval –, kifelé göndörítve.

Őneki – Zsófinak – mindig rövidre vágták a haját… fiúsra. Pedig úgy szeretett volna szép, hosszú copfokat, mint amilyen Katinak, a barátnőjének volt. Meg gyönyörű fehér masnikat a hajába, mint az első padban ülő két osztálytársának … Ő soha nem ült az első padban az iskolában. Vagy mégis…? Lehet, hogy általános iskola első osztályában igen. De utána már biztosan nem.

Anya azt mondta, akkor növesztheti meg a haját, ha nagyobb lesz, és saját magának is be tudja fonni. Katinak, a barátnőjének, minden nap fel kell kelnie hajnalban, mielőtt az édesanyja elmegy a földekre dolgozni, hogy megfésülje.

Nagyon szeretett hajakkal bíbelődni, elhatározta, hogy ő is fodrász lesz. Ennek érdekében Nagyapán gyakorolt. Amikor a fáradt kis öregember hazaért a szőlőből, ott sündörgött körülötte és kérlelte: – Nagyapa, ülj le egy kicsit, megfésüllek. Nagyon szép leszel, majd meglátod.

     A vékony testalkatú, munkától mindig fáradt öreg leült a székére – az egyetlen támlás székre –, amelyre más nem is ült, úgy tisztelték az apjukat a gyerekek. Cingár kis unokája körbe járta, és szépen megfésülte, majd amikor kész volt –, arccal a nagyapja felé az ölébe ült, és kétoldalt megemelt egy-egy hajtincset a homlokánál, ujjai közé fogta, majd szorosan összecsavarta, és a tincsek, mint kis szarvak meredeztek a kisöreg fején.

–¬¬ Ide nézz, Anya! Nagyapának szarvakat csináltam!

– Nahát, kislányom! – méltatlankodott az Anyja – Apu, nem kellene mindent megengednie Zsófinak!

– Hagyd csak, lányom – mosolygott Nagyapa szelíden – hadd játsszon.

Földszintes, verandás, szoba-konyhás parasztházban laktak, ahol volt egy nagy kamra, és egy kiskamra is, ami felett lépcső vezetett a padlásra. A nagy kamrában tartották a krumplit, zöldségeket, és más terményeket, a kiskamrában a húsféléket, és a bort, meg azt a kis pálinkát, amit Nagyapa a lehullott szilvából főzetett.

 Emlékszik, amikor kicsi volt, kilencen laktak a kis házban.  A szobában állt egy búbos kemence. Misike aludt a kemence kuckójában, Nagyapa meg a konyhában. De hol aludtak a többiek? A szobában volt egy páros ágy – tűnődött –, meg egy fehér ágy külön, azon aludt Anya és Apa. Mellettük állt az ő fehér kiságya. Sok évig abban aludt, már a lábát sem tudta kinyújtani, de még mindig nem volt más fekvőhelye.  Akkor a két másik nagybátyja és két nagynénje a páros ágyon alhatott. Ahogy így visszagondol, másként nem is lehetett.

Nagymama már nem élt. Őhozzá, a temetőbe kellett kimenni. Nem értette akkor ezt a meghalást sem…. Néha, amikor valamelyik nagynénje vagy nagybátyja beszélgetett, lehalkították a hangjukat, ha arról volt szó, hogy valaki meghalt.

– Miért halnak meg az emberek?

– Mert öregek – hangzott a válasz valamelyik felnőttől.

– De akkor a Pipás Kádár miért nem hal meg? – kérdezte. – Ő is öreg. – A Pipás Kádárt nem szerette. Rossz szaga volt. A ruhájának is, meg a pipájából kiszórt hamunak is.

– Te nem mondhatod azt, hogy Pipás Kádár – utasították rendre, még óvodás korában. A válaszok nem zavarták a kíváncsiskodásban: rendületlenül kérdezett tovább.

– De ő miért nem hal meg?  Elég öreg. – Sehogy sem értette az egészet. – Én is meg fogok halni?

– Ne beszélj butaságot! A gyerekek nem halnak meg. – Ez megnyugtatta.

Kis óvodás korában nem tudta, hogy ők szegénységben élnek. Ezt senki nem mondta. Beleszületett a szegénységbe, számára ez volt a természetes. A családjukban nem volt szokás álmodozni a jobb életről. Dolgozni kellett.

Az a szerény életvitel, azok az egyszerű ételek természetesek voltak számára, hiszen sohasem látott jobbat.

Reggelire néha csak huszár rostélyos. Nagyapa kedvenc étele volt: legalábbis úgy tűnt a kislánynak, mert olyan hamiskás mosollyal tudta mondani Nagyapa az étel nevét, hogy ő azt hitte, ez nagy valami. Huszár rostélyos! Ez volt a kenyérkocka megsózva, megpaprikázva. Sűrűn került az asztalra héjában főtt krumpli is, forró, paprikás zsírban megforgatva.

A búbos kemence fölött hosszú, egymás mellé drótozott nádszálakból álló, sűrű nádszövet függött, azon szárították télen a dughagymát. Az apró kis vöröshagymát hívták így, amit tavasszal a földbe kellett dugni, hogy őszre szép, nagy vöröshagyma fejlődjön belőle. Télen, csak felnyújtották a felnőttek a kezüket, és máris megvolt a finom kis pitlesz hagyma a reggelihez. A szalonna mellé jó ízesítőként szolgált. Ő nem szerette a szalonnát, inkább zsíros kenyeret evett volna, vagy a paprikás zsírban forgatott krumplit, ha lehetett volna választani. De nem nagyon lehetett. Ami az asztalon volt abból lehetett választani, de sokszor csak egyféle étel volt, így aztán vagy evett, vagy nem.

 Disznóvágás után volt csak igazán sok jó étel: hurka, kolbász, töpörtő. Amikor már megfüstölték a szárazkolbászt és kellően ki is száradt, akkor az következett, no meg a füstölt és sózott szalonnák. Minden szépen sorban, időrendben, semmit sem pazarolva, hiszen a kilenc éhes szájnak mindig kellett valami étel.

 A három nagyfiú, Nagyapa, meg Apa elég jó étvágyúak voltak. A lányok: a két nagynénje, meg Anya már nem, ő pedig kifejezetten alig evett, ez volt a család állandó beszédtémája. – Cilike – így becézték időnként –, egyél, mert elfúj a szél! Két téglát kell a zsebedbe tenni, ha szél van! – élcelődtek aggódva a családtagok –, ő pedig ettől mindig megbántva érezte magát. A szalonna nem esett jól: a piros, zsíros lében úszó töltött káposzta, amit az egész család nagy boldogan falt be, számára kellemetlen élmény volt, a nagy káposztaleveleket soha nem ette meg, legtöbbször kivadászta a darált húst, meg a rizst. Miközben étkezési hadműveleteit végezte, valamelyik családtag folyton biztatta, hogy mindent meg kell ennie.  Így aztán nem csoda, ha minden étkezés egy ütközetnek számított, és valójában nem lakott jól, de örült, ha abbahagyhatta az evést. A tejbe mártott, cukorral megszórt kenyér azonban valósággal megédesítette az életét. Ebből persze ritkán lehetett enni, mert “elveszi az étvágyát”. Pedig igazán ez ízlett neki, meg a mákos nudli és a palacsinta.

Első megjelenés: ConstanS  2006.

 

a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból.
(Bánki Éva: Apjalánya)

azt mondták, apám hamvait a búzával együtt szórták ki. úgy temették, hagyták temetetlen. az a tábla törvényt termett. mikor ahhoz a hajnalhoz keltek az aratók, amikor sorra jött a parcella, mindnek hólyagos lett álmában a tenyere. mint asztagba rakott holtaknak, annyi erejük sem volt magasodni. megálltak a tábla szélén. mikor felnéztek hólyagos tenyerükből, négy lovat láttak legelni a búzában. mindnek olyan volt a szőre, mintha a naplementében állnának. úgy ették a búzát, mintha minden más ehető eltűnt volna a földről. a felhők zabálják így fel az eget. a lovak kövéredtek, a szérű zsugorodott. és egyre fehérebb lett. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lett az egész föld. mikor hazatértek a munkások, az, akinek nemcsak a tenyere, de a szája is felhólyagosodott, csak annyit mondott: ki az eget ostromolja, a földben keressétek! az ürest sírt a halál előtt hiszitek, nem utána. tán ezért nem engeditek, hogy eltemesse rég feltámadott atyját a lány. ti csak méltán tudtok felejteni. ő méltón. hagyjátok a földet is kelni. nyugodni. a földnek kelés és nyugvás ugyanaz. a halottak földnyugta. és földtámadat. ha nem is ismeritek sem keltének sem nyugtának fényét, idejét. mert nem ismerhetitek. mégis van egy belső óra bennetek, mikor tudjátok, most ennek van ideje. zóna ez az emberben, ahol felismeri, nincs út, bolygópálya van. az élet és a halál gyújtópontjaival. zóna, amibe annyira nem temettetek, hogy elérhetetlenné vált benneteket. a halál dallamtapadás. a csend tragikus hirtelenség. ezeket már elhallgatásából tudtam meg. az ég zabálja fel így a felhőket. a búza emészti a lovakat. a lovak fogynak, a szérű nő. egyre fehérebb. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lesz az ég. nem aszály ez. csak a vízözön miatt elmaradt életek esőnapjai.

 

Sébastien szembeszomszédja megjósolta, hogy ötvenhatodik születésnapján meghal. A hölgy saját bevallása szerint szimplán passzióból tanulta ki a jövendőmondás mesterségét. A régiségkereskedő legyintett ugyan az egészre, ezen a szeptember harmadikán mégsem merészkedett ki garzonjából.

Az étkezőasztala mellől a szoba közepére húzott egy széket, és várt.

– Ha nem megyek ki az utcára, nem lehet baj. Különben is, mindentől kellően távol ülök. Egy polc, egyetlen antik óra sem dőlhet rám. Esetleg leszakad a plafon, de annak vajmi kevés az esélye. Húsz éve történt utoljára hasonló. Miért ma ismétlődne meg, nemde? – morfondírozott magában.

Egyetlen pillanatra hagyta el helyét, hogy feltegye kedvenc korongját. Claude Debussy zongorázott a felvételen. Minden születésnapján elővette az 1912-ben rögzített lemezt. Grégoire könyvesbódéjában lelt rá a ritkaságra. Elkápráztatta a hangjegyek egymásutániságát megtörő csend.  Végül nem volt szíve továbbadni rajta. A Holdfény fantázia első taktusait hallva most is eleredtek a könnyei. Közben az is eszébe jutott, hogy az impresszionista mester is pont ötvenhat volt, amikor visszaadta lelkét a teremtőjének.

– Istenem, legalább azt várd meg, hogy végigérjen. Aztán meg tégy úgy, ahogy jónak látod. Egyéb kívánságom nincs. Azt mégsem ígérhetem, hogy ezentúl majd többet járok templomba, hisz eddig sem fordultam be oly sűrűn. Ismersz. Képmutatás lenne. Különben is…. Amikor kellett valami, akkor elmondtam neked, bele a füledbe. Vagyis imádkoztam. A saját szavaimmal… Szóval érted?

Üldögélt, és a mámorító melódiákat hallgatta. Amikor lejárt az egyik oldal, átfordította, és jöhetett a másik. Korábban minduntalan járta a koncerttermeket, kutatva azt, aki leghűbben adta vissza a zeneszerző szellemét. Ám amióta eredetiben megtapasztalta, már nem érdekelte egyetlen újraértelmezés sem. Csakis az eredetit fogadta el. Egyik kuncsaftjával össze is különbözött azon, hogy akkor most az egyes tételeket tempósabban kell előadni, ahogy a komponista tette, vagy több szünettel, modern köntösbe öltöztetve.

– Engem nem tudsz meggyőzni. Különben sincs igazad. Még ha mások szerint az is van… Én magától a művésztől hallgattam.

– Tudod ugye, hogy 1918 óta nem él?

Természetesen miután elővette a kivételes különlegességet, a beszélgetőtársa szó nélkül maradt.

Mosolygott, amíg felidézte magában ezt a régi emléket. Közben egzotikus gyümölcsökből készült Charlston Follies likőrt kortyolt. A halvány narancssárgás, édes nedű csiklandozta az érzékszerveit. Így ment ez órákon át. A szobatelefonja kétszer is megcsörrent, de azt sem merte felvenni. Biztos Jules kávéházából hívták, hiszen ilyen alkalmakkor minduntalan megvendégelte legjobb barátait pár körre, hogy megünnepeljék világrajöttét. Talán most nélküle is ittak egyet az egészségére a Le Petit Parisien falai között.

Éjfélre járt. Alig tudta nyitva tartani szemét. Elpilledt. Húsz perc után ébredezni kezdett. A lemez lejárt, az óra éjfélt ütött, és nem történt semmi. Az ószeres sóhajtott egy nagyot.

– Még jó, hogy nem hiszek a jövendölésekben. Bár az is lehet, hogy Isten most megfeledkezett rólam. Nem is baj. – nyugtázta megkönnyebbülve.