Az anyai nagybátyám, egy nagyon furcsa ember. Amióta ismerem, mindig is az volt az érzésem, hogy leszarom-tablettán nőtt fel. Ritkán erőltette meg magát, mindig elfogadott mindent úgy, ahogyan van. Soha sem küzdött, mint malac a jégen. Ő inkább az a típus, aki megvára, amíg a jég beszakad alatta és onnan süllyed egyre mélyebbre. „Ez van, ezt kell szeretni”, ezt is szokta mondani. Minden napja egyformán telt. Reggel felkelt, elment dolgozni, majd hazaért és addig ivott, amíg az alkohol álomba nem nyomta. Ez nem történt ma sem másképpen.

Nagybátyám, akit egyébként Bélának hívtak, kimerülten érkezett meg VIII. kerületi lakásába. Ráérősen battyogott fel a lépcsőn, ugyanis a lift már lassan egy hete nem működött, pedig már régen megígérték, hogy megjavítják. De úgy gondolta, hogy ezek szerint ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem elég fitt a mindennapos lépcsőzéshez.

– Azok a szadista állatok… –  Motyogta magában lihegve, mikor felért a harmadik emeletre. Azonban a nagybátyám valóban nem kisportolt testéről volt ismeretes. Mikor nyáron betonozni kell, mindig ő az, akinek fél óránként árnyékba kell vonulnia. Leül, és mindig addig issza a vizet, ameddig csak tudja, hogy minél később kelljen visszamasíroznia a többiek közé. Sokszor ezután még beiktat egy taktikai pisiszünetet is, elvonul a Toi Toi WC-be, ahol a kelleténél több időt tölt, mint amire szüksége lenne. Béla felért a megfelelő szintre, majd lassan vonszolta végig fáradt testét az üres folyóson lakása ajtajáig. Nehéz lihegését talán az egész társasházban hallani lehetett, mocskos csizmájának ragadós visszhangjával együtt.

– Bazdmeg! – Káromkodott mikor próbálta előhalászni festékes nadrágja zsebéből lakása kulcsát, de az leesett. Nehezen hajolt le érte, miközben jobb karjával szorongatta sörös kartonját, majd felvette a kulcsot, elforgatta a zárban és megérkezett szerény otthonába.

Szegényes, rendetlen kis lak volt. A nappali, a konyha és a háló mind egy légtérben voltak, a fürdőt is csak egy rozoga ajtó választotta el, amit már nem is lehetett teljesen becsukni. A sötét, kopott színek domináltak. Beázás a plafonon a sarokban, bevetetlen ágy, mosatlanok a keskeny konyhapulton, néhol egy-egy üres, már behorpasztott sörös doboz, régen elfogyasztott vodkás üveg gurgulázása, na meg pár elszívott cigaretta csikk a földön. Ráadásul még por és penészszag kevercse is terjengett, de ehhez már régen hozzászokott az orra. Benne ez csak az otthon, édes otthon érzését keltette. A sörös kartont óvatosan letette az ócska fotelje melletti fa asztalkára, majd meglátogatta a slozit, ahogyan ő hívta. Miután végzett, lassan kezdte el levenni magáról festékes, betontól néhol megkeményedett munkás ruháit. Már-már olyan professzionalizmussal hámozta le a darabokat és szórta szét őket apró lakásában, mint egy chippendale fiú. Hopp! És a csizma a szoba két sarkába szét is repült. Hopp! És a kabát a fotelre már ki is terült. Hopp! És egy kifordított pulóver, ami már majdnem a ruhás szekrényben landolt. Kicsatolta övét is, ami egész nap szorította, mivel úgy gondolta, hogy a kisméretű, nem túl hatékony hűtője felé vezető úton, majd úgyis lekúszik róla és el is van intézve. Azonban mikor lábát próbálta kibújtatni, megbotlott és arccal előre elvágódott a koszos padlón. A nagybátyám mogorva szomszédja bizonyára azt hihette, hogy Béla bombákat tesztel lakásában, akkora volt a puffanás, amit még jobban fokozott az azt követő cifra, fantasztikusan improvizált káromkodása.

Miután feltápászkodott, a ruhadarabot nemes egyszerűséggel ott hagyta a földön.

– Ott rohadjá’ meg! – Mordult fel, miközben kicsit még fel is törölte nadrágjával a padlót lyukas zokni fedte lábával. Majd végül elérte célját és a hűtő felé nyúlt. A tátongó üresség mellett nem volt nehéz megtalálnia a tegnap este rendelt maradék pizza szeletkéit egy tányéron. Hamar ki is vette onnan, majd miután pár perc alatt megmelegítette a mikróban helyet foglalt ütött-kopott, ám nagybátyám állítása szerint nagyon kényelmes halványzöld foteljében. Mikor belehuppant, méretese hasa úgy ingott meg, akár egy kocsonya, vastag tokájával együtt.  Óvatosan bontotta ki dobozos sörét, nehogy véletlenül kifusson annak tartalma, majd nagyokat kortyolt belőle. Az alkoholt olyan mohósággal itta, mintha víz lenne és éppen most jutott volna ki a sivatagból több napi bolyongás után. Miután a szája sarkából lefolyó sárga cseppet is letörölte kezével, a távirányító után nyúlt és bekapcsolta TV-jét.

– Január 10.-én holtan találtak egy nőt otthonában. Az elkövető, valószín… – És ekkor már el is kapcsolt a híradóról. A nagybátyám nem szerette az erőszakot, emellett a bemondó férfi hangja és személye is idegesítette. Miközben ráérősen nyomkodta a gombokat és majdnem minden csatornánál elidőzött egy kicsit, megmelegített pizzáját is nagy falatokban falta. A tányér a fotel melletti kis asztalkán pihent és a vékonyka szeleteket egyenként emelte szájához. Azonban az egyik harapásnál, egy szelet sonka úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti szegény Béla életét, így öngyilkos akcióba kezdett. Lassan lecsusszant, majd fehér (a sárga izzadtságfoltoktól eltekintve) atléta pólóján landolt, fürdőzve a piros, paradicsom színű vérben.

– A te anyádat is. – Így szólt Béla az öngyilkos sonkának, majd virsli ujjaival felcsípte és megette, nehogy még kárba vesszen. A pazarlás nem volt rá jellemző.

Hosszú ideig haladt ez, amíg a csatornák között lapozgatott. Egy korty sör, egy falat pizza, sör, pizza, újabb doboz sör, pizza, egy kis maradék sajtos chips a földön, sör… Majd a pizza elfogyott, így maradt a chips, na meg a sör, egy újabb dobozzal. Végül egy olyan adásnál állapodott meg, amiről már többször is elkapcsolt. Egy kecses alak ragadta meg a figyelmét, ami feltűnt a képernyőn: Egy csinos, bögyös kishölgy a konyhában, aki éppen rántottát készített. Szép, telt idomai voltak, fehér, virágmintás ruhájából mélyen kilátszott dekoltázsa. Mézszőke haja hullámokban omlott vállára, arca bájos, szelíd volt és éppen koncentrált, hogy időben kimenekítse a serpenyőből a tojásokat. Pont a nagybátyám ideálja volt a hölgy. Óvatosan szedte ki a rántottát a tányérokra, még egy kis zöldet is vágott a tetejükre, majd az asztalra helyezte őket.

– Kész a reggeli! – Szép hangja dallamosan járta át a fényes szobákat. Először a gyerekek érkeztek meg nagy ujjongás közepette. Két szép kerek arcú fiúcska és egy lány. Óvodás vagy kisiskolás korúak lehettek. Sorban leültek az asztalhoz, majd mohón falatozni kezdtek.

– Szívem, kérlek segítenél nekem megkötni ezt? – Suhant be a szép hölgy férje az étkezőbe. Feleségével nagyjából egymagas lehetett, kissé pocakos ember, tömzsi végtagokkal. Legalább jól állt rajta a fekete öltöny. Világos vonásai, mosolygós arca volt, így a nagybátyámnak elsőre fel sem tűnt. Csak akkor vette észre, amikor a kamera ráközelített a halványzöld nyakkendő megkötésének mozzanatára.

– Mi a tököm? – Förmedt fel Béla, előrehajolva foteljében, mikor meglátta magát kivasalt öltönyben, szép feleséggel, gyerekzsivajjal a háttérben egy boldog családapaként. Sanda gyanúval pillantott rá a sokadik sörös dobozra a kezében, majd végül rárakta a kisasztalkára, magától a lehető legtávolabb és kikerekedett szemekkel figyelte tovább a műsort. Ahogy egyre tovább nézte, úgy lett egyre haragosabb. Felháborodott. Neki ott kell lennie, ahol most van. Ott, és nem máshol. Mit feszít ott a képernyőn olyan büszkén abban az öltönyben? Neki most itt kell ülnie ebben a fotelben, szűk lakásában és nem máshol.

– Mit képzelsz te ott magadról? Hm? Te pojáca! Te köcsög! Azt hiszed ellophatod a testemet? Az életemet? Az én életemet… – Azok a forrongó indulatok, mintha fokozatosan alakultak volna át bizonytalansággá és zavarodottsággá.

Miután a szép hölgy seperc alatt megkötötte férje nyakkendőjét és egy lágy csókot nyomott vastag ajkaira, leültek a kacagó, ám még kissé álmos szemű gyerekekhez az asztalhoz és hozzá láttak a reggelihez. Átlagos témákról beszélgettek, mint iskola, hétvégi programok, nagy családi vacsora a nagyszülőkkel, nagynénikkel. Olyanokról, amikben a nagybátyámnak nem igazán volt része. Itt van egyedül, 38 évesen egy kis albérletben, amit épphogy ki tud fizetni. Életének legfontosabb összetevői pedig: A munka, az alkohol, a cigi és a magány. De persze ő ezt nem így fogta fel. „Ez van, ezt kell szeretni”, szokta mondani.

A nagybátyám nem nézte túl sokáig ezt a műsort sem. Lekapcsolta a TV-t azután, hogy a férj elégedetten ért haza fizetésemelésével, és a csinos feleség a nyakába ugrik, miközben a gyerekek a háttérben ujjonganak. Pár pillanatig csend volt és feketeség a szobában. Majd Béla felállt és a sötét lakásban elbotorkált rendezetlen ágyáig, betudva az egészet annak, hogy túl sok doboz sör fogyott el.

– Micsoda röhej. Én egy ilyen jó kis bigével és ennyi kölökkel…Szusszal sem bírnék ennyit megcsinálni… – Kuncogott magában, mikor bevágódott párnája és takarója közé. Az ágy nagyot reccsent.

Másnap egy új nap kezdődött. De valami soha nem változik: Béla ma sem tudta bekötni a nyakkendőjét.

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben… →

Kétezer méter vagy négyezer lépés. Nagyjából négyezer lélegzetvétel. Attól  függ, hogy sietek-e, vagy nem, hogy mennyire vagyok nyugodt, vagy mennyire vagyok ideges. Ha így közelítem meg, akkor négyezer lélegzetvétel lehet a két kilométer, mert az utóbbi időben nem vagyok nyugodt. Eltelt egy év a kiküldetésből, de hátra van még ugyanannyi. Hiába európai a közeg, még sosem éreztem ennél idegenebbnek magam. Körülöttem francia, angol, német és holland nyelv kavarog, a parlamenti közegben pedig az összes latin és szláv nyelvcsalád visszaköszön. Természetesen ott vagyunk mi is, a magyarok, mint kis sziget a népcsoportok óceánján.

Ahogy látom a többi magyart, mindenki megtalálja a helyét. Beolvadnak, és megkockáztatom, hogy a többségük jól érzi magát. Legalábbis feltételezem, hogy az alapvető megingásaikat nem a kívülállóság érzése okozhatja, hanem a rájuk nehezedő mindennapos elvárások. Mosolygós a közeg, legalábbis érdemes kellemes benyomást kelteni, hiszen a kamerák és a fényképezőgépek, vagy éppen a mindkettőnek megfelelő telefonok mindig résen vannak. Nálam is mindig kéznél vagy mindkettő, de már jó ideje nem használom.

Csak az én arcomat hervasztja a melankólia. Persze jobb lenne felhagyni az olyan reflexekkel, amelyek mindig arra ösztönöznek, hogy másokhoz mérjem magam. Hogy megfelelek-e az elvárásoknak, vagy hogy képes lennék-e megfelelni az elvárásaiknak, ha nyíltan megfogalmaznák. De kimondani sosem fogják. Ez nem az a hely. Egy-két őszinte hang akad, akik olykor-olykor szóvá teszik, hogy a jó dolgokra kellene fókuszálnom. Hogy kevesebbet panaszkodjam. Pedig magyarok, és az a hiedelem járja, hogy a negatív hozzáállás a vérünkben van. Mégis úgy látom, hogy ez a toposz nem igaz. Inkább csak kitaláció, egyfajta adalék a népi öngyűlölethez. Nem vagyunk komorabbak, nem vagyunk kevesebbek, inkább csak elszigeteltebbek a többieknél. Magam részéről ezt az adottságunkat a hatványára emeltem.

Üvegfalak vesznek körül az albérletben. A lakóparki panorámának tavasztól őszig megvan a maga bája: az erkélyre benyúló fák, a nyughatatlanul fecsegő és fecsegve repkedő arapapagájok, és az éjszaka közepén a torka szakadtából ordító róka. Ő is egyedül van, de nem érdekli: csak ordít, hátha egyszer válaszol valaki. Nekem pedig marad az üvegablak, a körülöttem terjengő park és a bevásárlóutcák. A birodalmi intézmények üveg-és betonrengetege, és az a meggyőződés, hogy hiába ordítanék, senki sem értené. Irigylem azokat az embereket, akik tavasztól nyár végéig kint fekszenek a fűben, vagy felolvadnak az egymást érő rendezvények forgatagában. Okot találnak a boldogságra, vagy pontosabban mindenben megtalálják a boldogságot. Csak én állok értetlenül, azon töprengve, hogy mit kezdjek az idegen emberek sodrásában. Sosem hittem volna, hogy az elszigeteltség miatt olyan mélyen kell majd néznem önmagamba, hogy végül az italospohár alja néz vissza rám. Hosszasan pislogunk egymásra: én és a bennem tátongó mélység, ami sötét ugyan, de nem üres. Pedig jobban örülnék, ha én dönthetném el, hogy mivel töltöm fel, és nem a fel-felbukkanó emlékek meg érzések kerítenének a hatalmukba.

Hónapok óta elemzem magam. Nem akartam, egyszerűen így alakult. A befelé forduló alkatom végül csapdába ejtett, és hiába kezdődik mindig egy új nap, a mardosó dilemmák reggeltől estig ott suttognak. Szívem szerint kimenekülnék a világból, ha azzal megszabadulhatnék saját magamtól. Mert ha nem volnának érzéseim és vágyaim, még az üres percek is nyugodtabban telnének. Ehelyett viszont létezésem meghatározója az idő múlása lett. A túlzottan távoli célpont délibábja, hogy egy év múlva már ismét otthon leszek. De minél távolabbi a cél, annál nehezebb megbirkózni az oda vezető úttal, mert túlzottan közelről nézve még a legapróbb göröngy is hegynek tűnhet. Nem a feladatban rejlik a kihívás, hanem hogy a nehezítő körülmények hatására ne adjam fel. A nehezítő körülmény pedig magam vagyok. Se nem jó, se nem rossz. Inkább valahol középen, de egészen biztosan kívül a közösségen.

És amikor majd itt hagyom Európa fővárosát, elhagyom ezt az országot és ismét magyarul beszélnek majd körülöttem az utcán, a szórakozóhelyeken vagy éppen a szomszédban… Mi változik majd? Hiszen önmagamat nem cserélhetem ki. Talán addigra kiürül a tátongó mélység, a nyomorúságos érzések, az emlékek és a vágyak helyett pedig a semmi uralkodik el. Úgy állok majd az ablak előtt, ahogyan most, együtt a fülembe suttogó gondolattal: vajon hogyan tovább?

Először a légzéssel kezdtem. Be-ki-be-ki. Lassabban-gyorsabban. Aztán lassan, lassabban, még lassabban. Végül már képes voltam olyan finoman kifújni a levegőt, hogy a testem szinte felemelkedett az ágyból. Most ernyedten lebegek az ágyneműk és a csövek fölött.
Nem olyan nagy dolog, mondod. De én a balesetem óta a kezemet sem tudom megmozdítani. Csak a számat és a szememet vagyok képes mozgatni, de ez sem jelenti, hogy itt lennék a testemben. A gyötrő émelygés szüneteiben nem érzem a lábamat, a kezemet – két szem, két fül és egy cserepes száj vagyok, mely lekötözve hever a kórteremben. Nyammogni, mormogni, dünnyögni még tudok, de nem vagyok képes összefűzni a hangokat.
Balázs, az élettársam egyszer látogatott meg: simogatta a térdemet, szorongatta a kezemet, esküdözött, hogy hamarosan jobban leszek… Ő várni fog rám, hisz bennem, csak ne adjam fel. Holnap is eljövök, holnapután is, ígérte. Aztán megcsókolta a homlokomat, kicsit szipogott, majd felkapta a kabátját, és már csak azt hallottam, ahogy kétségbeesve trappol a folyosón… Ezek után nem láttam többé.
Egy fiatal nő, a kórház pszichológusa vesz kezelésbe. Az édesanyja? Az édesapja? A barátai? Csak intsen a szemével, hogy kit értesítsünk. Úgy tudom, történész, ha kívánja, értesíthetjük a munkahelyét. A barátja szerint az édesanyja külföldön él, de a professzor úr ragaszkodik hozzá, hogy őt is megkeressük… és csak sorolja, sorolja, hogy kihez-mihez ragaszkodik a jóságos professzor úr. Annyira gyűlölöm őt is, a professzort is, hogy nem tudok rá figyelni. Aztán egyszercsak előkap egy kis lámpácskát, a szemembe világít, jegyezget, és azt ígéri, holnap folytatjuk.
Holnap, holnap, holnap. Minden és mindenki holnapra ígéri magát. Holnap megigazítom a csövet, holnap elmondom magának, holnap megvizsgáljuk, holnap majd jön az anyukája, én meg csak fekszem az ablak előtt két másik nyomorékkal a tegnap és holnap közti résben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Nem tudok mást, csak lélegezni. A holnapból soha nem lesz semmi, az orvosok hozzáedződnek a látványomhoz, az esti viziteken arra sem veszik a fáradtságot, hogy köszönjenek.
Hárman vagyunk a szobában. Három balesetes. Maguk mind megvannak, ugyebár?
Hétvégén egy nyegle ápolónő sétálgat közöttünk, előttünk igazgatja a tamponját. A francba, a francba, a francba! A véres ujját beletörli egy papírzsebkendőbe, aztán szaladt ki a folyosóra. Mi nem látunk, nem érzünk, nem vagyunk. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Meg kell tanulnom, hogy csak gyűlöljek. Ne lássak senkit, ne várjak senkit, ne azt számoljam, hányszor csörög a telefon a nővérpulton.
De akkor mit számolgassak? A lélegzetemet? Ha a saját emlékeimre gondoltam, ordítani támad kedvem. De tudok-e ordítani? Vagy csak ezek szánalmas, nyöszörgő hangok jönnek ki belőlem? Az egyik hajnalban kipróbáltam, az ordítás úgy szakadt ki belőlem, mint a puskagolyó. Épp a tamponos volt szolgálatban, vörös fejjel rontott be a szobánkba. Mi a franc, mi a franc van, meg tetszettünk bolondulni? Én képtelen voltam az ordítást abbahagyni, úgyhogy hamarosan mindenki talpon van az osztályon.
Meg tetszettünk bolondulni? Én tetszem, te tetszel… nekem nagyon tetszik a dolog. A tamponos belém döf egy injekciót, aztán még egyet, olyan érzés, mintha engem, egy óriási csónakot, ellöknének a parttól, most már csak sodródnom kell, és a fejem fölött ragyogó napkorongot bámulnom… Boldog vagyok.
Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Szépen lassan. Most is mindent én irányítok. Egy kiránduláson baktatok a szüleim után, az egyik aranypettyes erdőszélen lemaradok tőlük, annyira veszekednek, hogy észre sem vesznek… Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek – hátra sem nézve, egyenesen, előre. Már nem a nyári erdő avar- és vadvirágillatát érzem, hanem valami nehezebb, fojtogatóbb szagot, talán füstöt és vért – ahogy egyre gyorsabban haladok, megcsap a saját avas kipárolgásom. De ez már nem a lábam, nem az én régi lábam, kosztól kemény, zsíros bőrnadrág feszül rajtam. A kezemben fejsze, a vállamon irdatlan mordály. Újra beleszagolok a levegőbe, érzem, hogy az erdő tele van halottakkal.
Másik testbe tévedtem? Egy másik időbe? Valamelyik ősöm életébe?
A vízmosás szélén elviselhetetlen a bűz. Megkerülök egy kiontott belű, nyihogva rúgkapáló lovat, és odalépek egy félig földbe mélyesztett kunyhóhoz. Mordályok, fejszék, kardok, néhány összetaposott labanc zászló, hatalmas zsákokban puskapor. Segítek a többieknek a zsákmányt elrejteni. Géza a bátyám, rám emeli lázas tekintetét. – Tizenkilenc – mondom, és saját magamra mutatok.
Nem tudom, ki ez a Géza, nem tudom, mit jelent a tizenkilenc, de érzem, a fegyverek, a rengeteg puskapor már jó helyen vannak – jó helyen vannak, a létező legjobb helyen, a szívemben. Rácsapok a mellettem álló kuruc vállára, aztán indulok kifelé ebből az elátkozott, vészterhes erdőből. Be-ki-be-ki. Egyre gyorsabban lépkedek.
Mekkora műsort csináltál az éjszaka, hát szabad ilyet? – kérdezi tőlem a nővérke másnap reggel. Felverni az egész osztályt! Nem teszem meg a nővérnek a szívességet, hogy kinyitom a szemem. Hallom a ruhasusogásból, hogy most a pszichológusnő áll a fejemnél. Megengedhetetlen ez a nyugtalanság, ez a nagy kitörés, de emberileg érthető, duruzsolja nekem. No de nem szabad feladni! Türelemmel kell a mozdulatlanságot viselni! Annyira gyűlölöm ezt a nőt is, hogy vigyáznom kell, a szám körül az izmok ne ránduljanak össze. Mélyeket lélegzek, mintha aludnék. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki.
Bernadett, hallja, amit mondok?
Már nem hallom. Indulok tovább. Újra az ösvény bejáratánál vagyok, aranypöttyöket hint rám a június, a távolból hallom a szüleim hangját. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek. Most máshol kanyarodom le az útról. Krétaszaga van körülöttem a köveknek, krétaszaga van a nyakszirtemet bökdöső sugaraknak, alig bírom egyensúlyozni a hátizsákomat. Elemér, Elemér, gyerünk! Ki ez az Elemér, faggatom magam. Dédapám bátyját hívták így, mérnökhallgató volt, Doberdóban esett el, láttam is az arcát nagyanyám fényképalbumában. Nem lehetsz ilyen csiga, Elemér, azt a hétszázát! Vonszolom magam a köveken, végre odaérek a raktárhoz, ahova a temesvári 51-es gyalogezred katonái gyűjti a dinamitot. Lerángatom magamról a zsákot, vízért könyörgök a feljebbvalómnak. – Hányas? – kérdezi az őrmester. – Tizenkilenc – mondom hangosan. Ez egy varázsszám, mert ahogy kimondom, a fegyverek eltűnnek, és én megkönnyebbülök.
Este újra a tamponos van szolgálatban.  Ugye, nem rakoncátlankodunk ma éjjel? – kérdezi tőlem. Engem annyira kimerített az egész napos cipekedés, hogy meg sem tudnám mozdítani a szemhéjamat. Meg aztán minek? Rengeteg dolgom van. Meg kell fognom az őseim kezét, és végig kell kutatnom az összes csatateret. Nem maradhatok egész életemben ilyen kiszolgáltatott.
Gyűjtöm a fegyvereket a szívemben. Ágyukat, szuronyt, lőport, dinamitot. A töménytelen kaszát, fejszét, fokost, mordályt, géppuskát, tankot és sok-sok nyilat, ezeket a tatárjárás idején szedtem össze. Én mozdulatlan vagyok, de az őseim nem hagynak cserben. Fogják a kezemet, lökdösnek előre, vezetnek fegyvertárról, fegyvertárra, csatatérről, csatatérre. Elég kimondanom a tizenkilences számot, és a rengeteg fegyver egymásnak préselődve meglapul a bensőmben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Csak lélegeznem kell, egyre mélyebben lélegeznem, és megyek előre, egyre gyorsabban, csatatereken, titkos fegyverraktárokon, vértől iszapos susnyásokon gázolok át.
Hány napot adjak még? Hány napot adjak a világnak, ami így bánt velem?
Alig hallom a főorvost, aki nagyvizitkor kijelenti, nem vagyok eszméletemnél, minden kapcsolatomat elvesztettem a valósággal. Szegényke! – mondja a főnővér, még csak huszonöt éves. Tíz napja nem látogatja senki, az édesanyja csak üzenget, hogy, hű de szörnyű, a szíve szakad meg, de nem tud most Svédországból idejönni.
Amilyen rohamosan romlik TOVÁBB az állapota, nem LESZ az intenzíven sokáig, mondja a professzor. Megtettük, amit lehetett. Ki kell vinnünk innen, a tizenkilences szobából az elfekvőbe szegényt. Kézzel-lábbal tiltakoznék, ha lenne még lábam és kezem. Hiszen én ide, a tizenkilences szobába gyűjtöm a fegyvereket. Épp indulóban vagyok a Don-kanyarba, hogy a nagyapám unokatestvérével felfeszítsek egy fegyverraktárat. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Rohanunk, ahogy tudunk. Fázik mindenem, de nem hagyhatom cserben szegény Lajost, dédapám sógorát, aki önzetlenül segít nekem.
Csak azt sajnálom, hogy nincs atombombám.

A professzor úr sleppje kivonul.
Már csak pár óra. Magamba temetem a fegyverraktárat, meggyújtom az ereimbe keringő dühöt, és véget vetek ennek a világnak.

Megjelent a Nincs Online “Újpogányság” lapszámában.  A  lapszám letölthető itt.

https://drive.google.com/file/d/1fkHkqk7QCOtQAFbhs8d2KnZya7cBpP3J/view?usp=sharing

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi egy reggel arra ébredt.
Ju Fu szállt tőle egyre messzebb, távolodott, neki pedig úsznia kellett utána a tengeren át. Hm, micsoda teendő. Mindenki tudja, a levegő könnyebb, mégis Zhé Shi úszott és utol akarta érni a távolodó Ju Fut. Ju Fu aztán eltűnt egyetlen pontocskaként a Napban, mire Zhé Shi megállt a hullámok hátán és vállat vont: Sebaj, tudok úszni.
Ez Ju Fu nélkül is jó.
Zhé Shi most megfordult a padlón, ahová közben került, fejét kinyújtotta hátra, látni, hol a fal. Eddig úgy tűnt, fejtől van ablak felé, most pedig a lábait találta abban az irányban, ahol azt hitte, a feje van. Vajon van egy kapu a talpamon? A fejem minduntalan ki akar menni ezen a helyen. A testem megfordul és míg itt vagyok kinyújtva, közben a fejem a talpamban van és a talpam a fejemnél. Mondjuk úgy, mint egy cérnaszál egy üres üvegben. Megfordul. Aztán használatra visszafordul.
Feltápászkodott könyökre, ahogy eddig annyiszor.
– Nem tudok úszni.
Ebből az egészből annyit értek: jó lesz, ha megtanulok úszni.
Mi kell az úszáshoz?
Először is internet.

Megnézte, hányféle uszoda létezik, és ebből hány elérhető a víz-alatti városban. Megnézte címüket, órarendjüket, és áraikat, valamint elolvasta a hosszú hivatalos szöveget is arról, amit az uszodák mondanak az úszás feltételeiről. Hú. És kiderült, kell egy orvos is, aki igazolást ad, ami bizonyítja az egészséget. A harmadik dolog, ami az úszáshoz kellett, másfél nap volt. Egy délelőtt a házorvosnál. És egy egész nap, míg személyesen felkereste az uszodát, mert az, mikor indul a legközelebbi tanfolyam, nem volt a netre kiírva, csak a bejárati ajtón, illetve a portás néni tudta.
Előbb tehát az orvosnő. Féléve járt nála utoljára, amikor az összejött biztosításról hozta a papírokat. Ismét leereszkedett a hegyről a völgybe és próba-szerencse, a piac menti rendelősor felé vette útját. Valahova még a múltkor felírta, mikor rendel, ki tudja, még akkor-e. Az orvosnő órarendje hónapról hónapra változott. A páros számú hónapokban hétfőn és kedden volt délután, szerdán és csütörtökön délelőtt egyig és pénteken… péntekre valami olyan program volt beírva, amit Zhé Shi nem tudott értelmezni. Amikor nincs bent a rendelőben, akkor terepen. Ez a többi óra. A páratlan számú hónapokban mindez fordítva. Vagy a páros számúakban vannak hétfőn és szerdán délelőtt és a páratlanokban kedden és csütörtökön délelőtt? Zhé Shi ment és miközben az átjárónál jobbra meg balra nézett, magában a lehetőségeket latolgatta. Képzeletben pénztárcájában kutatott, van-e, jut-e, és elvágta ezzel: meglátjuk.

A hosszúkás tömbház-földszintet természetesen nyitva találta, mert legalább fél tucat háziorvos irodája működött itt. Tiszta tömbházföldszint az egész: kis garzonszobákkal, csak ezt nem főző és alvó lakók használják, hanem orvosok és segédeik. Neonfény, vaslábú préseltlemez-székek még a múlt rendszerből. Be, aztán balra a harmadik ajtón a folyosó bal oldalán. Zhé Shi megállt és a feliratokat bámulta. Itt látta a váltóorvos nevét, bizonyos Alfréd, aki a múltkor az ő orvosnője helyett állított ki egy igazoló papírt, természetesen a kijáró összeg ellenében. Ez a név most is itt van. Változatlan. Hanem az orvosnőé sehol.
Vajon jó ajtó előtt álltam meg?, töprengett, míg a falon egy LCD képernyőn megjelent egy hagyma a következő felirattal: A hagyma hatóanyagai küzdenek a szabad gyökökkel és gátolják a rákosodást. Táplálják fémmel a szervezetet, erősítik az immunrendszert, így a grippa, reuma és más meghűléses betegségek esetén is védelmet nyújtanak. Fogyasszon minden nap egy fél hagymát. Ez szinten tartja a koleszterolt és megvédi az ereket. Farma… patikológiai társaság. Ezután újabb reklám következett a kakaóról, a citromról és a sovány marhahúsról. Zhé Shi ezalatt körülnézett. Az ajtó mögül párbeszédet hallott, egy idős hang, tehát van bent valaki. Ezt leszámítva a székeken üres a pálya. Mégiscsak jó lenne megtudni, álljak-e itt, vagy közben az orvosnőm elköltöztette a rendelőjét máshová. S ha igen, azt úgyis csak itt kérdezhetem meg, tehát benyitott. Sovány, fekete hajú, barna arcú nő ült az íróasztal másik felén, két oldalán a két fehérbe öltözött asszisztensnő. Különben az orvosnő is viselt fehér köpenyt. A nevét Zhé Shi már leolvasta a másik tábla alól az ajtóról. Melániának hívják. Aki mosolygott és ennyit mondott: rögtön végzünk. Várna egy kicsit odakint? Úgy döntött, vár. Addig marad, amíg csak megtud valamit. Hátha még papírja is lesz. A többi ajtó előtt magukba roskadva ültek a betegek. Halkan beszélgettek a választásokról, amelyek vasárnap lesznek. Egy ősz kalapos megszólalt: Az mérnök, az tudja. Az asszony mondott rá valamit. Nem nagyon szidtak senkit.

Egy téglapiros arcú, magas, érdes-bütykös kezű munkás most lépett be a legközelebbi jobb oldali ajtón. Zúgnak a neonok, langyos a levegő és orvosságszag terjeng. A mélyben ott hátul üvölt egy gyerek, mert megszúrták. Hozza az anyja, üvölt egészen az ajtóig és azon is túl. Az asszisztensnők hiába próbálták megnyugtatni. Az előtérben megszólal az asszony:
– Mit csinálj?! Ez ilyen.
– Félnek.
– Én is félnék ha gyerek lennék.
Elhallgatnak megint egy időre.

„hallgatni akar továbbra is. ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, megszólítanak”

Zhé Shi nem nagyon néz fel sehová, mert hallgatni akar továbbra is. Ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, rögtön megszólítanak. Hogy hívják? Kinek a betege? Mióta vár? Mi a baja? Aztán újabb kérdések a válaszokból: diák? Hol? Honnan? Aztán nincs több kérdés, hanem a többiek elmondják a vakbélműtétet, a múlt heti influenzát, a feldagadt visszereket és a puffasztó májat, amit bizony mind-mind elviselni… Nyomatéknak megkínálják kimérős citromos nápolyiszelettel a káposzta mellől. Így hát várt, rezzenéstelen, és nem csak a körülülők miatt, hanem mert aznap sok futkároznivalója volt. Mi is? Ezeket leltározta és közben átfutotta a műhelygyakorlatokat (a hátralevő elvégzendőket) és néhány oldal francia szószedetét. Nyílt az ajtó, kilépett a fehér hajú bácsi. Még jó ráérősen elköszönt, aztán bentről kiszóltak és hívták Zhé Shit: tessék!
– Helga betege volt, ugye? Ki akar lépni?
– Nem, dehogy, csak azt nem tudom, mi lett Helga asszonnyal, azaz hol a rendelője?
Melánia égnek tárta kezeit.
– Elment. Elköltözött a határon túlra.
– Aha?!
– Vegyelek ki a nyilvántartásból?
– Nem! Azaz, nem tudom, ki akkor az én háziorvosom?

Melánia nagy kerek holddá alakult: Én.

– Jó! – kiáltott fel Zhé Shi. – Ezek szerint Ön átvett mindenkit?
Lassan megértette, nem változott semmi. Helga helyett Melánia van. Aki hirtelen a névjegykártyáját is kezébe nyomta: – Tessék. Hogy tudd, hogy hívják a háziorvosod és legyen telefonszámod is.

Zhé Shi megköszönte. Ezek után rátérhetett a lényegre. Kell egy igazolás úszni. Melánia bólintott. Az asszisztensnők már keresték is Zhé Shit a nyilvántartásban.
– Nincs.
– Hogyan? Én itt jártam májusban, mert kórházban voltam a sürgősségin és nem volt biztosításom. Ekkor derült ki, ezek után lett, és májusban jártam itt, amikor igazolást hoztam a befizetett összegről.
Az asszisztensnők is emlékeztek erre, bólogattak az orvosnőnek: Igen, így volt.

– Elküldhetem megint a papírt. Az orvosnő keresni kezdte a saját e-mail címét, amire küldje, Zhé Shi pedig a táskájában keresgélt, mert a nyugtát, ami fél vagyonába került az elmaradt idők büntető-kamatai miatt, magánál hordta, úgy emlékezett. Az asszisztensnők is kerestek a hátsó fiókokban. Ha nem találom meg, nincs meg és járhatok. Talált egy kimutatást a fizetett összegről felbontva hónapokra. Közben az asszisztensnő is talált, megtalálta a nyugta másolatát. Másolat, mert én is interneten kaptam, mert nem tudtam személyesen utána menni. Az orvosnő bólogatott és megkönnyebbülten sóhajtott. A segédek hozzátették, ez már többször előfordult, amikor a pénztárnak fizettek és onnan az illető neve nem került bele a nyilvántartásba, de most beírunk, itt helyben, mert mi is beírhatunk. Csak amikor a nyugtát hoztad, azt hittük, már szerepelsz.
Zhé Shi nagy megelégedésére ott helyben begépelték és az orvosnő ingyen adott igazolást. Ha nem jövök el, gondolta Zhé Shi, ki se tudódik és ki tudja, ha megint sürgősségre jutok, megint csak lógok a levegőben. Ami fő, még a papír is megvan. Mehetek megint az uszodáig.

„mi az ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik mint egy felhő?”

Ezen felvidulva egy további kérdést tett fel az orvosnőnek. Mi az, ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik, mint egy felhő? Hol?, kérdezte csodálkozva Melánia. Mármint hol pontosan. Nem tudná bejelölni, mondta Zhé Shi, olyan, mint egy felhő, egy nyíló virág és hol a bordákánál, hol a szív felett, hol majdnem középen a szegycsont körül. És szúr a kezeden?, kérdezte Melánia. Nem. Melánia hangsúlyából azt lehetett érteni, a tünet akkor lenne tökéletes, ha szúrna. Néha fáj és egy-egy izom enyhén becsípődik, tette hozzá Zhé Shi. „Megtapogattam magam, nem éreztem semmit.” Melánia arca derűs volt. Komoly dallammal mondta: Tudod mi ez? Én megmondom. Kevés a fém a szervezetedben. Az lehet, mondta hangosan Zhé Shi, aki már hét éve próbált több fémet összeszedni a szervezetébe, mióta, mióta! Bólogatott és az orvosnő folytatta: Nincs magnéziumod, vasad meg kálciumod. – Ne törődj! Tudod mit? Én most felírom neked és felírom a társvitaminokat is, mert több van, nem lehet mind fejben tartani. Elővett egy hosszú receptstócot és leszakított róla egy lapot, miután előbb a mondott fémeket ráírta. És el is mutogatta sorban: Ez, ebből kettőt és ebből hármat és ebből egyet. Tíz napig és tíz nap szünet, aztán tíz napig megint a következőt. B vitaminokat nem írok sokat, mert attól éhes leszel és nehéz lesz az ételtől visszatartanod magad. Ezeket felírom, mert úszni mész és fognak kelleni. Melyik uszodába?

Zhé Shi nézte, amint a papír fölé hajol. Arca rövidülésben, mint annyi festményen, Quentin de la Tour és Michelangelo. Egyik keze jól odanyomta a pixet[1] és sebesen írt, nagy lendülettel. Úgyis patikus kell kiolvassa, persze még Zhé Shinek is elmagyarázza. Másik tenyere egészen az íróasztalon nyugodott, szétnyílt ujjakkal, egészen könyökig a lapra támasztva. Az orvosnő arca ragyogott. Aztán átnyújtotta a cetlit és úgy nézett Zhé Shire, mintha már meg is gyógyította volna.

– Multivitaminok egy felhőre a szívem fölött… – nézett az égre Zhé Shi a cetlivel a zsebében, amint a rendelőből kilépett. – Mutasd csak, Ju Fu, te hol vagy?

[1] golyóstoll.

(Illusztráció: Varga Borbála)

 Bás madárcsicsergésre ébredt. Ami önmagában nem lett volna meglepő, azonban az első gondolata egy nyugalomban elszürcsülendő kávé volt. Na már most, Bás első gondolata reggel mindig a kávé volt, de ehhez a gondolathoz korábban a nyugalom soha nem kapcsolódott. Lassan, elgondolkodva ült fel. Körülnézett majd megállapította, hogy minden ugyanolyan, mint korábban volt. Párja már elment, a virágok ugyanúgy félig hervadtan álltak az ablakban, és a tegnap a székre dobott nadrágja továbbra is gyűrötten hevert. Vállat vont, a fürdőbe vonszolta magát, majd dolga végeztével nekilátott a kávéfőzésnek. Mire elindult a munkahelyére, el is felejtette a reggeli furcsaságot, és csak akkor jutott eszébe újra, mikor a tömegközlekedésen valaki részegen neki tántorodott, de Bás se felháborodást, se félelmet nem érzett. Az illető méltatlankodva rákiabált, ő azonban rá se nézett, csak odébb lépett, majd leszállt, hogy folytassa útját. Magában töprengve arra jutott, hogy a ciklusa éppen “leszarom” fázisban van.
Eme felfedezésében megállapodva folytatta sétáját a munkahelyére, amikor is egy kék vércse vijjogva süvitett el fölötte, karmaival hajába csípve. Nem ijedt meg, s mikor a madár röptében egy kört írt le, hogy ismét fejét célozza meg, valahogyan furcsán ismerősnek tetszett az állat. Bás gondolkodás nélkül kitartotta alkarját a vércsének, mire az az utolsó pillanatban irányt változtatott és bőrébe marva leszállt a karjára. Bás mély nyugalommal nézte a karjáról lecsöpögő vért, a vércse pedig őt. Bár ez utóbbi tekintetében a mánia vélt tükröződni.
– Hamupipőke az útban állsz, szívem –  szólalt meg mögötte egy hang, majd az illető a derekánál fogva tolta őt odébb.
Mielőtt Bás reagálhatott volna, a kék vércse, éles vijjogás közepette a férfira támadt. Bás tátott szájjal nézte, ahogyan a madár kivájja a férfi szemeit. A vércse dolga végeztével a vállára telepedett, és Bás, hátat fordítva a földön vergődő férfinak, tovább ment.
A portás fel se pillantott mikor Bás belépett munkahelyére, vérző vállán a vércsével. A liftben sem találkozott senkivel, és a pár lépést az irodájáig szinte futva tette meg. Pihegve ült le, majd megpróbálta a madarat asztalára emelni, de az válaszul az ujjába csípett, kimarva belőle egy darabot.
Bás a teljes munkaidejét végig ülte volna mozdulatlanul, hogyha nem kell megbeszélésre mennie. Vállán a vércsével lépett be a konferencia terembe, köszönt, majd Bás ismét szóra nyitotta a száját, hogy felvázolja a hónap terveit csapatának, mikor az egyik kollégája felszólalt:
– Ha eljössz velem a mosdóba segíthetek ellátni azokat a sebeket, drága. – mosolygott rá, és beszéd közben az asztal alá ejtette kezeit. A kék vércse egy pillanattal később vijjogva rávetette magát a férfi arcára és egy perc múlva, egy véres húsdarabot ejtett az asztal közepére. A férfi nyelve volt.
A madár a combjára telepedett, s a tollait kezdte igazgatni. Bás megköszörülte a torkát, majd kiosztotta a havi feladatokat, míg a vérző férfiért kiért a mentő. A megbeszélést követően rövidre zárta a napot és hazaindult. Vérző combja miatt sántítva, lassabban ért vissza, mint általában. Barátja már asztalt terített, mikor megérkezett, így a vércsével együtt helyett foglalt. A vacsora alatt a madár ide-oda ugrált és mindenbe bele csipegetett.
Evés után Bás lezuhanyozott, majd sóhajtva nyújtotta ki fájós tagjait a takaró alatt. A vércse a hasába marva pihent meg, fejét a szárnya alá hajtva. Már majdnem elnyomta az álom, mikor a párja elkezdte a nyakát csókolgatni.
– Most ne, nagyon fáradt vagyok, kedvesem – tolta el magától a férfit.
– Dehát főztem neked vacsorát! – tiltakozott az, és a mellét kezdte simogatni.
Bás el akart fordulni, mikor a kék vércse felvijjogott, s a következő pillanatban a férfi torkából spriccelni kezdett a vér.