Magas fák lombja közül vándormutatványos sátorcsúcs villan ki. Körülötte lakókocsik sora alkotta kerítés, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy állatfej. Több lámát is felismerek, de tevéket is látok, amint békésen nyámmognak. A lovak sörényét fújja a szél, kutyaugatást, kecskemekegést is hallok. Megdobban a szívem, mióta világ a világ rokonszenvezek velük, számtalan előadáson tapsoltam pirosra tenyerem. Cirkusz van a közelben, ki jön velem, toppanok be az unokákhoz szombat délután.  Mindenki lelkes, menjünk. Katus tizennégy, most még átöltözik, sminkel, Petra tizenegy, csak cipőt cserél, és Maxim, aki még nincs három, ő is szalad, szájába dugja a cumit, zsebre rak egy kisautót, odaáll az ajtóba, mehetünk. Míg haladunk, mit haladunk, száguldunk a cirkusz felé, félünk, hogy elkésünk, eszembe jut, hogy gyerekkoromban a legjobb mókát a strand, a vidámpark, de főleg a cirkusz jelentette számomra. Harsogó zene, színes, villódzó fények, büfé üdítővel és a legnagyobb kedvencem, a vattacukor. Hatalmas rózsaszínű imbolygó példányával keressük meg a nekünk kijelölt székeket. Máris kezdődik a műsor. Integetve, széles mosollyal az arcukon, a lüktető zene ritmusára lépegetve, táncolva vonulnak fel előttünk a szereplők, mintegy ízelítőt adva mi mindent láthatunk majd. Lopva az unokáimra pillantok. Vigyorogva, kipirult arccal, vattacukor maszatosan nézelődnek.  A legnagyobb figyelmét a fiatal artistafiúk kötik le, a középsőt az állatok érdeklik, a pici a bohócot értékeli a legjobban, mutogat, folyamatosan magyaráz, még jó, hogy itt nem kell olyan nagyon csendben lenni. A szünetben akár lóra is pattanhatnak a gyerekek három körséta erejéig, a két kisebb megy, a nagy csak legyint, ciki. A forgó, hatalmas keréknél izgulunk a legjobban. A szemet gyönyörködtető fiatal légtornászok túlontúl merészek, lélegzet elállító, ahogy minden háló nélkül szökkennek egyik kerékről a másikra, vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lelkesen tapsolunk, és valósággal megkönnyebbülünk, mikor épségben befejezik. Az utolsó szám következik. Egy harsány, tarkaruhás bohóc három hatalmas plüssállatot cipel be a porondra, és lerakja őket középre. Nagy lendülettel egy óriási kulcsot ránt elő a kabátja belső zsebéből. Kiválasztja a rózsaszínű elefántot, forgatja a kulcsot a hasánál, mintegy felhúzza, és leteszi a földre. Az elefánt egy pillanatig állva marad, majd elterül élettelenül. A bohóc hangosan mérgelődik, mutatja a közönségnek széttárt karokkal, hogy nem sikerült elindítania. Majd a krokodilt próbálja életre kelteni, de nagy bánatára az sem működik. Ekkor az oroszlánt veszi a kezébe, hosszasan forgatja a kulcsot, és csodák csodája, az elindul, rakosgatja a kicsi lábát, majd eldől. Aztán újból felhúzza, megy egy ideig, de aztán puff, elterül. Egyszer csak minden felhúzás nélkül magától felpattan, és szaladni kezd körbe-körbe, a bohóc meg hadonászva, kiabálva utána. Mindenki nevetve szurkol neki. Amikor sikerül megfognia, az oroszlánbundából egy parányi kiskutyát varázsol elő. Hogy képes ez a csöpp csivava mozdulatlanul feküdni, hihetetlen. Hazaérve látjuk, hogy Maxim a szoba közepére hurcol három nagyméretű plüsst, elefántot, mackót, tigrist, amit talál. Felkapja a kapukulcsot, forgatja elsőnek az elefánt hasánál. Nem mozdul. Aztán a mackóval próbálkozik, az sem csinál semmit. Eddig úgy érzi, minden rendben megy.  Ám amikor a tigris sem szalad el, értetlenül áll. Könnyes szemmel, döbbenten néz. Ollóért szalad, és ha nem állítom meg, lehet felkoncolja.

 

(Illusztráció: George Seurat, The Circus)

 

Nagybátyám imádja a vékony lábú, peckes vízimadarakat. A hatodik szülinapomra kaptam tőle egy látcsövet, hogy amikor apám legnagyobb örömére elcipeli magával a lápra a kis idiótát, engem, a vízimadarakat figyelni, ne kelljen folyton a saját látcsövét a szememre nyomni, hogy megossza a látványt.

Pedig engem nem is érdekel. Sőt, ijesztően közelinek tűnnek benne a madarak és a nagybátyám is. Főleg, amikor dühös arccal kitépi a kezemből, és fültövön csap, hogy tényleg micsoda kis idióta vagyok, a madarak helyett őt vizslatom.

A világ ijesztő és zavaros. Óvodába nem járok. Még nem beszélek, és nem vagyok szobatiszta. Anyám marad otthon velem, ő tanít meg enni, cipőt bekötni, házat rajzolni, beszélni. Apám gyűlöl, ügyetlen lassúságomért ver. Aztán anyámmal üvölt, és őt üti. Némán fojtom vissza a zokogást a sarokban. Tudom, minél jobban sírok, annál jobban üti.

Kipróbálom a látcsövet otthon, kinézek vele az ablakon, aztán körbe a szobában. Ijesztően közel kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám.

Csak akkor kezdek el igazán örülni a látcsőnek, amikor felfedezem, ha fordítva nézek bele, biztonságosan távol kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám. Anyám ruhájának öblítőillatán kívül ez az egyetlen megnyugtató.

Gyakorlom, végül megtanulom a látcső nélkül is messzinek érzékelni az iskolában Csaroda, Múry es Győrilevi rajtam vihogó pofáját, ütéseit, és Biró Gizi meg Kelemen Marika néni megszégyenítő szavait. Megbuktat mindkettő. Apám a szíjával üti kifulladásig a csupasz hátamat, aztán anyámat, amiért ilyen egy idiótát szült. De a tudat, hogy nem védem meg őt, sehogy sem távolodik.

Nem tudok figyelni, mikor már nem vagyok iskolaköteles, kirúgnak. Betanított munkásként dolgozom, de nem tudom megtartani az állásom. Végül már az utcára sem bírok kimenni. Taszít a világ. Biztonságos távolságban akarok tudni mindent, mint a látcsövön át. Apám továbbra is veri anyámat, én pedig bénultan várom, hogy abbahagyja. Minden erőmmel arra gondolok, valahol messze valaki más anyját verik.

Egy forró nyári estén ügyetlenségből eltöröm az egyik kristálypoharat. Pedig hozzányúlnom is tilos. A konyhapulton áll. Átszűrődik rajta az ablakon beeső fénynyaláb, szivárványszín sávokat rajzol a polírozott fára. Kézbe veszem. A szivárványnyalábok a kezemre ugranak. Megijedek, elejtem. Szilánkjai szanaszét hevernek a konyhakövön. Anyám rohan a segítségemre, kapkodná kötényébe a szilánkokat, mielőtt apám felfigyel a balesetre. De apám éles fülét nem kerüli el a gyanús zaj. Már a konyhaajtóban áll. Üvölt. Üti a fejemet, aztán a szilánkok közt térdelő anyámnak esik. Próbálom távolítani a látványt, de látom a vért, és azt is, ahogy apámat a földre teríti egy dühödt férfi. Üti, rúgja, ahol éri. Mint egy gép. Csak üt és rúg.

Apám hadonászva védekezik, egyre ernyedtebben. Aztán nem mozdul. Piheg, pislog, hebeg még. Végül már azt sem. Anyám kiabálását, aztán jajveszékelő sírását hallom a háttérben. De minden olyan távoli, mint a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák.

 

− négyévszakos karácsonyi próza

„A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”

−Szabó Magda

A gonddal foglalkozni maga a gondolkodás, gondolta, e megvilágító erejű etimológia pedig hirtelen olyan bizalmat keltett benne a nyelv iránt, hogy jó szívvel szánta viszont kínjában folytatott eszmefuttatása lenyomatául; akkor is, ha gond helyett inkább olyan tragédiáról volt szó, amelyre nincsenek is szavak. Bárhogy is, az elmúlt Karácsonykor – ő bizony nagybetűvel írta, akárhogy kell is − meg sem kísérelhette szóbahozni a kaszáját akkor még csak fenő halált: mintha az ünnepet nem éppenséggel annak születése tenné boldoggá, aki melegebb éghajlatra küldte… küldi… majd, dilemmázott, a kaszás bácsit. Na tessék, erre sincsenek szavak, nyugtatta magát, amiért nem talált.

Inkább azt a fogós kérdést firtatta, mégis mi a Karácsony halál nélkül. Legfeljebb raktárgondok, konyhai nehézségek és szót sem érdemlő családi összezörrenések által megzavart idill? Az ilyesmit ne is árnyékolja be a halál, mondhatta, sőt parancsolhatta volna a falnak, ha nem az ő fülébe cseng inkább saját költői kérdése, amely úgy fogalmazódott meg benne: mi más adhatná értelmét annak, hogy megszületett!?

Eljövetelének nyugalmát ugyan még Karácsonykor sem sokak arcára látta kiülni; de hát a hülye akar télen kiülni, pláne ki akarja, hogy rá üljenek ki? − gúnyolódott magában az ünnep félre-, illetve meg-nem-értésén, ha már szenvedést feltételező krisztusi ígéretek helyett beérni az úgynevezett pozitív gondolkodással: diktátumát a korszellem huhogja, kezdte jellemezni, jóllehet egy magára valamit adó szellemmel ellentétben tudomást sem véve a halálról. Az optimizmusnak éppenséggel a fonákja is az, hogy negligálja a halált, folytatta, hiszen, aki számít erre a – tán csak hite híján – legrosszabbnak tartottra, tehet ellene; arról nem is beszélve, gondolta, hogy aki csak a jót hajlandó meglátni, magányossá válhat, mert érzéketlen mások szenvedésére.

Ahogy tűnődött, azt is megértette, hogy nemcsak az idillt, hanem önmagában még azt a szeretetet sem jelentheti az ünnep, amely kétségkívül boldoggá tehet akár a csillogó terítékek barikádjai között is, némi iróniával élve; mert, ha van szeretet, akkor befigyel a bűn is zsoldjával, a halállal együtt. Ahelyett, hogy furcsállotta volna a páli tételt, kezdte kapizsgálni, miért éppen a bűntől kell megszabadítson az ünnepelt a halálon aratott győzelemhez: elvégre a létet oszthatatlanságában – fájdalmai dacára is – a szeretet adja; egysége pedig szintúgy vall igazságra. Minden jóra kell hát forduljon, hitegette magát, csak az igazság is olyan lehet, mint egy nő, aki akkor válhat igazán értékessé udvarlói számára, ha lassan áll kötélnek. Majd pedig eszébe jutott, hogy viszont rossz irányt is vehet minden… mármint a minden, pontosította az igazság ilyetén módját. Jót vesz, döntött, mert a jó éltet: A jó a lét, a lét a jó: / igaz, bár a síron túl. pattant ki a fejéből, verslábain pedig a Karácsony ünnepköréből végképp a metafizika úttalan ösvényeire tévedt.

Ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy ezt a két sort elég is tudni: titok kell övezze az – általa szintén nagybetűvel írt – Istent, különben ki sem lehetne érdemelni áldomásai non plus ultráját. Titka pedig már azóta erotikával ért fel számára, hogy kamaszként rádöbbent, a vonzalom teremtőerőt szít. Azt viszont egyenesen tudta, hogy ha – Ne hagyj Isten! – mégsem fordul jóra minden, akkor sem érdemes mást hinnie: ha nem volna Isten, ki kellene találni, csengett a fülébe. Mindazonáltal a végső halál lehetőségével még mindig szkeptikusabb volt, mint például a demokráciáéval, amely utóbbiban saját ellentétét is felfedezni vélte. Öröklét ide-oda, korlátok nélkül aligha tulajdonított volna értéket az életnek, hiszen eleve csak a maga határoltságában tudta megragadni.

A behatárolt istentia viszont csak ex lehet, hiszen kifelé tör. Mégis merre hatna?! Szerettei ápolandó emlékeként tartósulhat is: talán a vallást kihívó, de perfekcióra képtelen technika gyorsaságában sem mosódik el, talán a pontszerű információk e korában sem foszlik szerte. Így bizakodott, ha már Karácsony volt, arról nem is beszélve, hogy tartam a javából a Krisztus-történet is. Mégis értelmet vélt inkább keresni, miközben szíve szakadt meg. Ezért kellhet ésszel befoltozni, töprengett egyensúlyuk híján. Bárhogy is, nagybátyján túl írásának szintén végességében tulajdonított értéket. Befejeztével a hozzá tapadó emlékeken túl azonban reményeket sem átallott fűzni hozzá. Hadd szilárduljon előre-hátra a lét!

(Illusztráció: Tom Bushnell – Happy Christmas)

 

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenében nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem,  mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s  a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma,  továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

 

(Illusztráció: Saatchi Art)

Tóth Sárának

Mindegy a történet mely pontján vetik Józsefet a kútba testvérei. Zuhanni a nyitómondattal kezd. Kezdetben teremtette Isten. Vagy még korábban. Mikor név nélkül szunnyadott a sors is, betöltetlen várt a végzet. A könyv margója nem a szöveg, hanem a lap szélén kezdődik. A valóságot autofikcióként működteti. Mígnem a kiválasztottság önbeteljesítő rozsdája rozsdaövezetté nyilvánítja az egész bolygót. Az már a finomhangolás, hogy mi nem kiválasztottak, csak választottak vagyunk. Nekem ne mondjanak ennyit se. Fölöttünk összezárt a vörös tenger. Ez azonosít be minket. Ahhoz sem kell ketté válnia, hogy átkeljen lábon rajta az Egyszülött Egyiptomba. Akihez képest mindenki másodszülött. A visszataszító Egyiptom magához vonja. Egyiptom. Közszereplő. Projekciós felület. Sokan hiszik ismerni, kevesen találkoztak vele. Avagy ismerhető-e, akivel egyetlen személyes találkozás sincs az időben? Helyette az időtlen mélyalmos gyűlölet, melynek nincs feleződési ideje. Egyiptomból menekülni kell. Egyiptomba menekülni kell. Egyiptom a menekült státusz szimbóluma. Józsefet az egyiptomiak elfelejtették. A történet a felejtéstől válik történetté. Ha nincs az érzelmeknek feleződési ideje, komplexus. A projectile pedig a testen átmegy. Legyen bár letelt porladási ideje. A gyűlölet balzsamozási technikája az engesztelhetetlenség. A bőr emlékszik így. Egyiptom elfelejtette a balzsamozás ősi tudományát. A felejtés úgy organizálja az időt, organikussá teszi. Egyiptom nem balzsamozta be a tudást átörökített isteneivel. A projekciós felület a magunkból kiszerkesztett vállalhatatlan. Az undor vonásainkat átadja a függőlegesnek. Ami mégsem zuhanás. Megannyi családi tartozás. Jobb, ha ehelyett állatfejű isteneink vannak. Azt legalább az összes emberi érzelemből nyertük. Nem csak az undorból. Az isteneket, akiket sokan hisznek ismerni, kevesen találkoztak velük. A szüleimnek született egy gyereke, aki nem tudott undorodni. Mikor leválasztotta testhatárainak ismerete és énné feledte, magamra maradtam vele. Az undor másképp választ el. Eliszonyít. Ezzel a hiánnyal születtem. Nekem az undor nem segített magammá iszonyodni. Az angyal által meghirdetett és az angyal által legyilkoltak egy. A fáraó által legyilkoltak és a zsidó király által legyilkoltak egy. Szakadjon bár(h)ány ágra a történet. Hogy ki az elsőszülött? Nem téveszt meg a születési sorrend.  Mindig az, akit mások szerint szígyelni kell. Igen, így mondva. Mint az egykéző Ormánság másod-szülöttjét. Apát. Anyát. Kistestvírt. Valaki homlokomra írta letörölhetetlen: ki időt nyer, félelmet nyer. A Nílus torkolatpiramis. A piramis a Nílus függőleges deltája. Az emlékezet apad, és dagad, mint Égyiptom folyója. A zsigereket pedig külön edénybe temetem.

 

 

„A kurva egy olyan nő , aki többet vesz el, mint amit ad, azt a férfit, pedig aki többet vesz el, mint amennyit ad üzletembernek hívják.”

– Charles Bukowski

 

Gondoltam csinálok neki valami reggelit. Végül is csak tízre kellett visszamennie, talán még lesz egy kis időnk, ha felébred. Az én szervezetem korán kelő, a munkámból adódóan menetrend szerint hajnali négykor ébreszt. Persze így, hogy jóval éjfél után vergődtünk haza, szerencsére már nem működött a biológiai órám, de így is kevesebb időre van szükségem a regenerálódáshoz, mint a másnaposoknak általában.

És hát nem is vagyunk olyan másnaposok. Nem feszítettük túl az estét, csak néhány sör, miközben beszélgettünk a bárban, ahol különben valami közepesen ismert Dj-nek volt a születésnapja. A zene gőzölögve pattogott, ültünk a pézsmaködös boxokban, aztán egyre többen lettek, senkit nem ismertem, de persze előbb-utóbb valaki így is megkínált, mégsem ez volt a lényeg, hanem hogy olyan volt vele, mintha tényleg ezer éve ismertük volna már egymást, pedig hát csak aznap délelőtt találkoztunk először.

A tömeg egyre jobban bekészült, egyre szűkebb lett a tér, kimentünk inkább cigizni és az utcára nyíló teraszon tovább beszélgettünk arról, hogy az emberek ugyanazokat a viselkedésformákat veszik fel, mert nem tudnak már újakat kialakítani, hogy egybeolvadunk, közös digitális jelekké válunk, és a mindenáron-korrektség jegyében elérkezett a „tulajdonságok nélküli ember” kora, amelyben többé nem érezzük, hogyan kellene élnünk, hiszen teljesen általánossá vált a káosz meg a zavarodottság, így az elődöktől örökölt viselkedésmodellek egyikével sem tudunk mit kezdeni, csak nézzük tovább, ahogy a modern kor elveszti a hitét, s benne az egyén egyre kiábrándultabbá válik.

Aztán elhatároztuk, hogy inkább lelépünk, és itthon folytatjuk az eszmecserét, azt mondta, már ő sem bírja úgy az éjszakázást, mint annak idején, a zajt, a tömeget – én meg bólogattam, hát igen, régen nekem is voltak barátaim.

Gyalogoltunk végig a Damrak-on, az északi dokkok felől csípős novemberi szél fújt, úgyhogy sietősre vettük, hogy minél előbb elérjünk a lakásomig. Haladtunk az ismerősen idegen házak közt, a város még javában izzott, s a házakban mind a jóhiszemű ostobák csordája, jóhiszemű ostobák, azok, akik elhiszik, hogy az írott jog és a hatóság mindenáron követendő, akár a nyilvánvaló erkölcs kárára is. A tömegek, amelyek bármikor szó nélkül elveszejtenek minket, akik, ha megfizetik vagy meggyőzik őket, akkor a megfelelő ideológiai meggyőződésük birtokában úgy néznek a kegyetlenségre, mint az erény lehetséges változatára.

A Muntplein tornya már majdnem egyet mutatott, mire megérkeztünk, és rögtön felbontottunk még egy üveg acélvodkát, hogy átmelegedjünk. Aztán belemélyedtünk gy utolsó utáni beszélgetésbe, szó volt persze a nőkről, meg a politikáról, és nagyon örültem, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Lefekvés előtt közös egyetértésben kimentünk egy joint-ra az erkélyre és ahogy ott néztünk le a városra betépve, megállapítottuk, hogy ragyogó hulladékok vagyunk: villogó fogsorok, ravasz tekintetek, a babérfák alatt lapuló megfeketedett arany álarcok, üvegesnek tetsző szemek a ragyogásban. Hogy az utolsó kiszámított kétségbeesés vagyunk, akik után már nem következik semmi az idő tajtékfoltos peremén, mert ez egy mániákus társadalom, katasztrófa utáni világegyetem, ahol a politika szent, a döntések megfellebbezhetetlenek, a szükség törvényt bont, és ha az uralkodó osztály mohó profitvágya úgy ítéli meg, hogy a szellem korlátozza az akaratot, akkor azt kordában kell tartani, főleg most, hogy a technika elárulta az emberiséget és nászágyukat vértengerré változtatta. Ideák, eszmék, beteljesületlen pillanatok, az egész emberiség öngyűlöletben szenved.

Így kell lennie.

Készítem a rántottát, már bőven világos van, de ő még alszik. Főzök egy feketét is a maradék fazenda fundas keverékemből, és várom, hogy felkeljen. Tegnap este megbeszéltük, hogy majd én beviszem, hagyja a tömegközlekedést, ki akarom használni az időt, amit kifizettem.

Amikor felkel, jókedvvel és egymást barátian kóstolgatva elevenítjük fel a tegnap estét. Feltoljuk a koffeint és röhörészünk. Reggeli közben bekapcsolom a tv-t, ahol az aktuális tehetségkutató műsor elmúlt esti döntőjét ismétlik. Fitymagólemek, húgycsőbalerinák, abortuszhableányok, kokainpápák versenyeznek, és persze a zsűri ezúttal is a nemzeti magzatszurokpornó makkhámlásos hőseiből avanzsál.

Megy az etetés rendesen, jót nevetünk rajta. Amúgy meg majd a tarot, a vajákosok, a cigány-jósok, a trénerek, a nadisok, a reikisek, a fényevők, az aura-látók, az asztráltest-masszőrök, az ezo-kiborgok, a médium-gömbösök, a csakratisztítók, a rontás-levevők, a szellemmészárosok, a coach-ok, az életfonal-szövők és távgyógyítók megmondják. Majd a csillagok. Majd lesz valahogy, valamiben majd megint hinni kell, hogy tovább bírjuk.

Reggeli után összerázzuk magunkat és lassan megindulunk a kis Lancia Y-ommal, hogy visszavigyem őt. Alig bírok kiállni a parkolóhelyemről, mert egy rakás reggeli zombi keresztül kasul tántorog az utcán, míg végre megtalálják magukat. A lárma, a kacagás és a félelem pépes masszája kavarog a lábunk alatt, kiüresedett szólamokat labdáznak a tükrök és az utolsó vetéseket bámulják az emberek, akik könnyedén beállnak a sorba, ha az isteni büntetés kozmikus tüneteivel riogatják őket.

Nagy nehezen elindulunk de még mindig van vagy egy óránk, ezért úgy döntök, hogy megállok a Vondelparknál, hogy igyunk egy karamellás forró csokit. Ezt ő is örömmel veszi, egyben megállapítja, hogy mennyire jó csapat vagyunk. Találkozhatnánk még.

Miközben már parkolok le a park oldalában, én is megköszönöm neki az elmúlt napot, a meccset, a mozit, a sörözést meg mindent, szóval úgy tűnik, ez tényleg működik, nem hiába a több százezer elégedett felhasználó.

„Mindenképpen kereslek majd”- mondom, és jelzem azt is, hogy éves bérletem van, úgyhogy számít- hat rám, akár már a jövő héten. Arra gondoltam ugyanis, hogy a heti egy alkalmat engedem meg magamnak, azt még nem tudom, milyen leosztásban, de talán így a hétvégék jól működhetnek.

A forró karamellás ital nagyon jól esik a reggeli, tejfölös párában. Dumálunk még erről-arról, nézzük az ide-oda cikázó embereket és mindkettőnknek úgy tűnik, mintha boszorkány-tejjel itatták volna le a fél világot. Állandósult a szelíd, de görcsös idiotizmus, az erősek letipornak mindent, a gyengék veszítenek, a kisebbségek soha nem kapják meg a jogaikat. Kókuszférgek uralkodnak a népek törzsén, ez a tárgyak világa, és az ember úgy éli benne az életét, hogy tárgyakat szerezzen, mindenféle kétség, bizonytalanság és gyanú gyötri, de mindig megmarad a vigasztaló hite, hogy a tárgyak kárpótolják ezért: automata mosógép, légkondicionáló berendezés, síkképernyős plazmatelevízió, játék-konzol, önjáró porszívógép, vezeték nélküli hangfal-modul, okoskaróra, hibrid gépjárművek, feszített víztükrös medence vagy fürdődézsa a kertben és a legújabb almás kütyü, ami pár hétig a legtöbbet, legfeleslegesebbet tudja. Hangszerek, festmények, könyvritkaságok, történelmi relikviák, muzeális értékű fegyverek, Jézus halotti leple vagy a Mona Lisa eredetiben.

Szívjunk el még egy cigit, de aztán most már menjünk. Az iroda épp most nyit, viszont lehet, hogy lesz egy kis sor. Az egynapos, szombati bérlés elég népszerű, és a BEST FRIEND amúgy is az egyik legfelkapottabb a városban. Kiválaszthatod a karaktert, megadhatod, hogy nagyjából milyen súlyú legyen, vagy milyen színű legyen a haja, igazából bármi. Kérhetsz rá tetoválást, vagy szeplőt. Még a hangjának a tónusát is képesek beállítani. Egy jó órát faggatnak, mire kiadja, hogy milyen barátot is akarsz bérelni. Kevés olyan feltétel van, amit ne tudnának teljesíteni.

Már Haarlem-ban járunk, látom az iroda reklámtábláját, a Barátkölcsönző előtt semmi parkolóhely. Tényleg csúcsidő van így vasárnap délelőtt, ezt meg kell jegyeznem. A bérletemet múlt héten kaptam anyámtól az ötvenedik születésnapomra – milyen figyelmes – és, most, hogy az egy napig használt barátom, Tergu, kiszáll a kocsiból, máris pittyeg egyet zsebemben a kártya, hogy le lett vonva egy egység. Az elégedettségi kérdőív panelja azonnal felugrik a képernyőmön. Már csak azt nem tudom, hogy ez egy tíz alkalmas bérlet, vagy bármennyit használhatom?

Fel kell hívnom anyámat.