A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin, meg másutt is gyakran látni effélét anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság… Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért? AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA bővebben… →

Bandit nem kötelezték, vagy írták elő neki, még csak nem is ajánlotta senki, hogy külföldre utazzon. Mégis, a Cseregdi család utolsó sarja önszántából olyasmire jelentkezett, amihez neki végső soron kevés kedve szegődött. Talán annyiban mégis szorult belé valamennyi lelkesedés, ahogy azt az utunk során megértettem, hogy cserediákságunk után a jövőre nézve nagy tervei voltak. Miután hazatér, otthon új bejárati ajtóra lesz szükség, vagy, ahogy ő mondta, „nem ártana kicserélni”, így, ha nem eszik, nem iszik, és a kollégiumból is csak alig lép ki, az utalt ösztöndíjából megspórolhat akár százhúszezer forintot is. CSEREGDI BANDI UNOKÁJA bővebben… →

– Foglalkozása?

– Herc… ööö, heringvadász.

– Hol?

– Skóciában.

A kopasz határőr kinézett a fekete keretes szemüvege fölött a vele szemben ülő vörösesszőke fiatalemberre. Az az érzése volt, hogy ismeri valahonnan, de ez megszokott volt az ő szakmájában. Ezreket látott naponta, s már régen rájött, hogy minden nap van vagy száz olyan utas, akit mintha már látott volna korábban. A reptéren bővebben… →

Egy pinceborozóban

A vendéglős rossz bort hozott, ecetes vinkó.
Nem szóltam neki. Ki lehetett volna persze verni
Belőle, hőbörögni, reklamálni, de minek,
Minek balhézzak, leckéztessek, ha a jót
Nem magától adja, ha ki kell kényszeríteni.

Ugyanannál az asztalnál

A második körnél azért reménykedtem, kicsit
Bizakodtam – nem volt felesleges. Úgy határoztam,
Ez lesz a törzshelyem. Ki fogom inni a vendéglőst
Mocsárrossz borából. Ezzel teszek neki szívességet.
És a végén, szokás szerint, meg fogom köszönni.

Harmadik kör

Nincs is abban semmi meglepő, hogy kiröhögnek,
Hagyom. Így bizonyos népszerűségre teszek szert,
És ha megszoktak majd, szívből megszeretnek.
Karcos, húzza az ínyemet, idétlenül somolygok,
Édes istenem, de kibaszarintottál velem, kurvára,
De kurvára savanyú. Mit makacskodom, tiszta szégyen,
Hogy élek, és közben azért néha még boldog is vagyok.

Kiprovokálom

Mégiscsak jó ember ez a vendéglős. Van valakije,
Van neki egy lánya. Az imént kétszer pofozta föl,
Már ültemből emelkednék, mikor rádöbbenek,
Nekem nincs senkim, így jogom sincs semmihez.
Magamban, dünnyögve mondom, azért üt meg, mert fáj,
Borzasztóan fáj neki. Mondd, hogy szolgáljunk téged,
Dühös kis úr, hogyan enyhítsünk szenvedéseden?
Egymásra néznek, csodálnivalók, aztán kihajítanak.

Házassági ajánlat

Visszamegyek, ez nálam afféle belső parancs,
Megkérdem, van-e még a borból, azt mondják
Nincs, és hogy az, amit kaptam, a legkevesebb.
Attól tartok, a szemembe hazudnak. Összekapaszkodtak
Ők jól a bajban, ezért nyugodt a lelkiismeretem.
Írok Lisának, meg annak a szerencsétlen vasalónőnek.
Megkérem a kezét, tudtommal, őt nem szereti senki.

Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.

– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.

– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.

– És?

– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…

– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben… →

Itt kell élnünk most

Ebben a csámpás tavaszban, majd egészen mélyéig a mozgássérült nyárnak, és beköszönt az est is – hidegen okádja tévedéseit. A zene már nem a mi zenénk, de a fehér zaj, a háttérzörej és az előtérben idétlenkedő kakofónia adja össze mondanivalónk. Minden az árnyak felől értelmeződik a felismerhetetlenségig rétegződve. Helykeresésünk kamaszos, megszólalásunk pedig esetlenül komolykodó. Jelenlétünk csalódás – csak látszat, hogy tökéletesen építkeztünk. Gyermeteg tartás negyvenen túl, még mindig a szánalmas csendőrpertu a terror elemis igazgatójával. Persze most mondhatom, szervusz vagy szevasz, vagy csak csá, a megtörténteken semmit sem változtat. Lehetetlen pózokban ébredünk ugyanarra a napra, mint egy vígjátéknak álcázott tragédiában. Napi jegyzeteink önismétlők, akár rutinjaink, melyeket vakon követünk, csukott szemmel is magabiztosan. Kabai Csaba – Árnyékboksz – Részletek bővebben… →