Címke: próza

Hajnal

 

 

Megszúrta a nap sugara a bokor bogyóit, kiserkent rajtuk egy vércsepp, Csipkerózsika hagyta hátra. Hosszú haja beleakadt itt-ott az utána nyúló ágakba. Régi szerelmek görcsös rángatózása kapott utána csak. Puha talppal lépked tovább, hófehér bőrén már átviláglik a rá váró álom dermedtsége. De még elbújtatja reszketeg alakját a hajnali köd, amit egyedül a templom keresztje szúr át. Ráfeszül egy fénysugár, elhozva egy új nap megváltó reményét. Harmatcseppben fürödve a létbe költözik az ébredező világ. Fehér kakas rikolt az égre, ez az újszülött felsírása.

Még jár valaki a szűz földön. Valaki nem idevaló, valaki hátrahagyott. Mandula formájú szemébe a nyers agyag édeskés éhsége cseppent, néhol felcsillan egy kéjes gyönyör foszlány emléke benne. Állkapcsa kalitkájába magát a vonagló vergődést akarja zárni, kívánja a piros fém ízét, ami a bogyókon még gőzölög. Magába szívja a fehér köd és a kerigésben magáévá teszi. Így születnek vércseppből és ködfoszlányból a hajnal árva gyermekei. Nádszálak súgnak össze, a csend baljós hírnökei. A tavirózsák bezárulnak, kincsüket egy szép szerelmesnek tartogatják. Hideg az ágy, megdermesztette az édes álmot a veríték. Sápadt zugban összebújnak a didergők. Fehér békabőrük nyirkos, igaz szerelem csókjáért esedeznek. Ekkor indul útjára a Halál karmos lábain, téglaszínű palástjában. És a puha léptek nem hagynak nyomot, zengő harangszóra a köddel együtt tovaszállnak. Honnan tudod, hogy itt jártak? Elvittek valamit. Valami fényeset. Valami pirosat.

 

 

(Illusztráció: Ann Brauer)

Lewis Carroll: Évike Tündérországban (részlet, Szegi Enikő bevezetőjével)

 

HETEDIK FEJEZET.

Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő

 

 

Künn a ház előtt a fa árnyékában terített asztal állt s ott ült Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő és borozgatott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő rákönyökölt, mint valami párnára s a feje fölött beszélgetett.

Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának – gondolta Évike. – Még szerencse, hogy alszik és nem érzi.

Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.

Nincs hely, nincs hely – kiáltoztak, amikor megpillantották Évikét.

Dehogy is nincs – méltatlankodott Évike s leült egy székre az asztal végén.

Igyál egy kis kávét – kínálgatta őt nyájasan az Április Bolondja.

Évike keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak bort.

Nincs is kávé – szólt.

Nincs bizony, – mondta Április Bolondja – mi mindig bort kávézunk.

Nem illik kínálni, ha nincs – jegyezte meg Évike mérgesen.

Nem illik leülni, ha nincs meghíva – mondta Április Bolondja. – Kívül tágasabb.

Nem tudtam, hogy ez csak a kegyed asztala – felelte Évike. – Többnek van terítve.

De kócos a hajad – mondta a Részeg Kefekötő, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Évikét.

Nem illik mást megszólni – mondta Évike haragosan. – Igenis, hogy nem illik.

A Részeg Kefekötő erre óriási szemeket meresztett s csak ennyit mondott:

Mi a különbség a holló, meg az íróasztal között?

Jaj, de nagyszerű – gondolta Évike, mert szerette a találós kérdéseket. – Mindjárt kitalálom – mondta hangosan.

Azt gondolod? – kérdezte Április Bolondja.

Azt.

Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.

Én azt gondolom, amit mondok – hebegett Évike. – A kettő között nincs semmi különbség.

Dehogy is nincs – pattogott a Részeg Kefekötő. – Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: „Azt látom, amit iszom”, vagy: „Azt iszom, amit látok”.

Sőt mindegy lenne – tódította Április Bolondja – ez: „Azt szeretem, amit kapok”, vagy ez: „Azt kapok, amit szeretek”.

Meg egyformán mondhatnám – dünnyögött a Mormota álmában – „Akkor alszom, ha élek”, vagy: „Akkor élek, ha alszom”.

No, te valóban csak akkor élsz, ha alszol – nevetett a Részeg Kefekötő.

Itt a beszélgetés megfeneklett s az egész társaság elhallgatott. Évike azon törte a fejét, mi a különbség a holló és az íróasztal között, de nem igen tudta kisütni.

A Részeg Kefekötő szólalt meg először:

Hányadika is van ma? – kérdezte Évikétől.

Kihúzta zsebóráját, nyugtalanul nézegette, aztán megrázta és füléhez nyomta.

Évike gondolkozott egy kicsit, aztán kibökte:

Negyedike.

Akkor az órám két napot késik – sóhajtott a Részeg Kefekötő. – Látod, mondtam, hogy ne vajazd be a kerekeket – förmedt rá Április Bolondjára.

Egészen friss vaj volt – mentegetődzött Április Bolondja.

Igen, de azért néhány kenyérmorzsa is belékerült – dörmögött a Részeg Kefekötő. – Nyilván a kenyérvágó késsel kented be a vajat.

Április Bolondja vizsgálgatta az órát, elkomorodott, aztán beledugta a borospohárba, újra megnézte s megint csak ennyit mondott:

Egészen friss vaj volt.

Évike az Április Bolondja válla fölött kíváncsian kandikált az órára.

Jaj, de muris egy óra – mondotta. – A napokat mutatja, de a perceket meg az órákat nem.

Hát aztán, – okoskodott a Részeg Kefekötő – a te órád talán mutatja az éveket?

Dehogy is mutatja – csapott rá Évike. – Hiszen egy év az nagyon hosszú s akkor egy teljes évig egyáltalán nem kellene járnia.

No és az én órám talán jár? – kérdezte a Részeg Kefekötő. – Hiszen ha járna, akkor nem kellene a zsebemben viselnem és ide-oda vinnem, hanem magától menne a lábán.

Évike most már igazán nem tudta, hányat ütött az óra és hogy mi van a vajjal. Csak azt látta, hogy a Részeg Kefekötőnek hiányzik egy kereke, Április Bolondjának meg egy kerékkel többje van s mind a kettőnek vaj van a fején.

Egy árva szót sem értek az egészből – vallotta be Évike pironkodva.

A Mormota megint elaludt – ugrott föl a Részeg Kefekötő s egy kis bort loccsintott az orrára.

A Mormota lerázta orráról a bort. Szemét föl se nyitva ezt mondotta:

Én se, én se. Egy árva szót se.

No, kitaláltad-e már, mi a különbség a holló meg az íróasztal közt? – vallatta Évikét a Részeg Kefekötő.

Nem. Tessék megmondani – kérlelte.

Nekem halvány sejtelmem sincs róla – felelte a Részeg Kefekötő.

Nekem se – mondotta Április Bolondja.

Évike fáradtan fölsóhajtott:

Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni – méltatlankodott. – Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz.

Miért sajnálnók az időt? – ellenkezett a Részeg Kefekötő. – Hiszen az idő nem beteg.

Nem értem – jegyezte meg Évike.

Hát persze, hogy nem érted – vágott szavába a Részeg Kefekötő. – Hiszen az idő nem tud beszélni. Néma gyermeknek pedig az anyja sem érti a szavát.

Azért – szólt Évike kissé megzavarodva – én tudom, mi az idő. Az iskolából nem kések el soha.

Kések – ismételte a Részeg Kefekötő. – Na látod. Késekkel ölöd az időt. Pedig ha jól bánsz az idővel, akkor idővel tudni fogod, hányat ütött az óra. Például ha reggel nyolckor kezdődik az iskola, egyszerűen előre igazítod az órádat és máris dél van. Lehet ebédelni.

Ez remek – kacagott Évike s aztán elgondolkozva tette hozzá: – De hát ha még nem volnék akkor éhes?

Annyi baj legyen. Akkor addig vársz, amíg meg nem éhezel.

Maga csak így beszél az időről? – kérdezte Évike.

Nem – rázta fejét búsan a Részeg Kefekötő. – Mi nem vagyunk beszédes viszonyban egymással. Összevesztünk. Most április elsején történt. Éppen aznap, amikor szegény cimborám megbolondult – mutatott ujjával Április Bolondjára. – Akkor a Királynál nagy bál volt. Nekem kellett énekelni ezt a nótát:

Száraz tónak nedves partján
Döglött béka kuruttyol,
Meghallja egy süket ember,
Ki a vízben lubickol …

Ismered ezt a szép nótát?

Még sohase hallottam.

Várj csak, így megy tovább:

Ejhajh, denevér,
Hármat rikkant az egér”.

Erre a Mormota kissé fölneszelt s félálomban dudorászni kezdte: „Hármat, hármat, hármat rikkant az egér” s mindaddig dudorászta, amíg jól oldalba nem bökték.

No, szóval, alig értem az első versszak végére, folytatta a részeg Kefekötő – a Király fölugrott és elkiáltotta magát: „Ez sose vág be időre. Nem tartja meg az ütemet. Üssétek le a fejét”.

Borzasztó – fakadt ki Évike.

Azóta haragszik rám az idő – bólogatott a Részeg Kefekötő. – Most tehát így ütöm agyon az időt.

Ahá – mondotta Évike. – Azért iszik annyit.

Csakis ezért – felelte a Részeg Kefekötő. – Mindig búcsúpoharat iszom. Egyiket a másik után. Azért van itt annyi pohár. Ha feldöntöm a poharam és bepiszkítom a terítőm, odább ülök.

Azért cseréli folyton a helyét?

Úgy van. Ha egyik helyen leittam magam, akkor más helyet keresek.

De mi történik, ha már az egész terítőt beborozta? – kérdezte Évike.

Beszéljünk másról – ásított Április Bolondja. – Unom. Azt ajánlom, hogy ez a kisasszony meséljen most nekünk valamit.

Jaj, én nem tudok mesélni – szólt Évike félénken.

Akkor meséljen a Mormota – kiáltott a két jópipa. – Mormota, ébredj – s bökdösték jobbról is, balról is.

A Mormota lassan fölpislantott.

Nem is aludtam – szólt rekedt, álmos hangon. – Minden szót hallottam, pajtások.

Mesélj valamit nekünk – biztatta Április Bolondja.

Igen, – könyörgött Évike – legyen szíves meséljen valamit.

De siess, ingerkedett vele a Részeg Kefekötő – különben elalszol, mielőtt befejeznéd.

Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a Mormota sebbel-lobbal, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer három kislány. Úgy hívták őket, hogy Sári, Piri, Mári. Ez a három kislány egy kút fenekén élt.

És miből éltek? – kérdezte Évike, akit mindig nagyon érdekelt az evés meg az ivás.

A Mormota néhány pillanatig töprengett ezen, aztán így szólt:

Hát málnaszörpből.

Az lehetetlenség – jegyezte meg Évike mosolyogva. – Akkor elrontották volna a gyomrukat.

El is rontották – mormogta a Mormota. – De még mennyire elrontották.

Évike akárhogy próbálta, sehogy se tudta elképzelni, hogy élt ott a kút fenekén az a három kislány.

Aztán miért voltak a kút fenekén? – kérdezte:

Hörpints föl még egy pohár bort – kínálgatta a Részeg Kefekötő Évikét.

Én eddig egyetlen pohárral sem ittam – tiltakozott Évike megsértődve – hát nem ihatok „még egy” pohárral.

A semminél kevesebbet természetesen nem ihatsz – bölcselkedett Április Bolondja – de a semminél többet annál könnyebben.

Maga ne kotyogjon bele mindenbe – szólt rá Évike.

Nem illik mást megszólni – olvasta a fejére diadalmasan a Részeg Kefekötő.

Évike erre nem tudott mit felelni, hát bánatában kent magának egy darab vajaskenyeret, aztán újra megkérdezte:

És miért éltek a kút fenekén?

A Mormota ismét törte fejét egy-két pillanatig, majd kinyögte:

Azért, mert az málnaszörp-kút volt.

Olyan kút nincs is a világon – mondta Évike hitetlenül.

A Részeg Kefekötő meg Április Bolondja lepisszegte. A Mormota is megpirongatta Évikét:

Ha nem tudsz csöndben maradni, akkor csak mondd tovább magad.

Ne tessék haragudni – könyörgött Évike. – Tessék folytatni. Többet nem szólok bele. Végre lehet, hogy csakugyan van egy olyan kút…

Egy? – csattant föl a Mormota méltatlankodva, de azért folytatta:

Szóval ez a három kislány csak elkezdett merni. Mertek, mertek…

Mit mertek? – kérdezte Évike megfeledkezve fogadalmáról.

Hát málnaszörpöt – vetette oda a Mormota.

Tiszta poharat kérek – kiabált a Részeg Kefekötő – és üljünk egy hellyel odább.

A Részeg Kefekötő odább vonult, a Mormota került az ő helyére, a Mormota helyére pedig Április Bolondja. Évike szomorúan ült Április Bolondjának a helyére. Ebben a helycserében csak a Részeg Kefekötő járt jól. Évikének sokkal rosszabb hely jutott, mint előbb, mert Április Bolondja, mielőtt tovább ült volna, feldöntötte poharát.

Évike nem akarta újra megsérteni a Mormotát, ezért csínján érdeklődött:

Csak azt nem értem, honnan merték a málnaszörpöt?

Minthogy a vizes kútból rendszerint vizet szoktak merni, – tanította a Mormota – a málnaszörpös kútból málnaszörpöt mernek. Nem érted, te kis csacsi?

De hiszen a kislányok benne voltak a kútban – magyarázta Évike a Mormotának, ügyet se vetve előbbi megjegyzésére.

Persze, hogy benne voltak és benne mertek.

Ettől a választól Évike annyira meghökkent, hogy hagyta tovább beszélni a Mormotát s egy darabig nem is szólt közbe.

Szóval a három kislány egyszerre mindenfélét mert – folytatta a Mormota, nagyokat ásítva s szemét dörzsölgetve, minthogy már roppant elálmosodott. – Mindenfélét mert az a három kislány. Mindenfélét mert merni az a három kislány, ami m betűvel kezdődik.

Miért éppen m betűvel? – csodálkozott Évike.

Azért – felelt Április Bolondja, – mert mert. Azért, – folytatta – mert mert merni.

Évike elhallgatott.

A Mormota közben lehúnyta szemét és elszundított, a Részeg Kefekötő azonban jól oldalba böködte, arra fölriadt és folytatta:

Mindent mertek ezek a kislányok, ami m betűvel kezdődik, úgy mint Mézet, Mákot, Marhaságot. Láttál te már marhaságot merni?

Igazán nem tudom – hebegett Évike.

Nahát, akkor hogy mersz merni ennyi marhaságot? – ripakodott rá a Részeg Kefekötő.

Ez már több volt a soknál. Ilyen gorombán még senki se beszélt vele. Sértődötten fölkelt s otthagyta őket. A Mormota tüstént elszenderedett, a másik kettő pedig nem törődött azzal, hogy elmegy. Évike hátratekintett, hogy hátha visszahívják, de bizony nem hívták vissza.

Messziről még látta, amint a Részeg Kefekötő meg Április Bolondja a Mormotát belenyomja a boroskancsóba.

Ide se megyek többé – gondolta Évike, amikor már az erdőn ballagott. – Soha életemben nem jártam ilyen bolond társaságban.

Amint ezt mondotta, észrevette, hogy egyik fatörzsbe valami ajtó van vájva.

Jaj, de furcsa – szólt. – De ma minden olyan furcsa. Mindenesetre kinyitom.

Kinyitotta az ajtót és belépett rajta.

Ismét ott volt a hosszú folyosón, az üvegasztalka mellett.

Na, most okosabb leszek – bíztatta magát.

Fogta az ici-pici aranykulcsot, kinyitotta vele a parányi ajtót, amely a kertbe nyílt, majd kihúzta zsebéből a gombamaradékot s addig harapdálta, amíg megint húsz centiméternyire nem törpült. Aztán lement a szűk átjárón s végre-valahára ott volt a gyönyörű kertben, a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkútak között.

 

Kontrollszerkesztő: Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

 

 

Mi a különbség a holló, meg az íróasztal között?”

 

Az eredeti kérdés Lewis Carroll klasszikusában így hangzik: “Why is a raven like a writing desk?”, ezt tükörfordításban talán valahogy így lehetne visszaadni: miért hasonlít a holló az íróasztalhoz. Az angol mondat két alapvetően különböző dolog között hasonlóságot feltételez, illetve ennek a látszatát, a bizonyos logika szerint megoldható rejtvény – fejtörő – látszatát kelti. A címben idézett magyar fordítás pont fordítva, az eddig nyilvánvalónak tűnő különbségre kérdez rá, ezzel valami alapvető hasonlóságra, illetve közös alapra utal, amihez képest beszélhetünk a két dolog különbségéről.

A fordításról szóló értekezésekben a fentihez nagyon hasonló gondolatmenettel találkozhatunk. Kissé leegyszerűsítve a kérdést azt is mondhatnánk, hogy a fordítással kapcsolatos kérdések nagy része alapjában véve hasonlóság és különbség kérdésére vezethető vissza, jóllehet az okokat koronként másként magyarázzák. Fordítás és eredeti hasonlóságát biztosította már az eredeti szerző – korokon és nyelveken átívelő – szelleme, a gondolat és az érzések egyetemessége vagy éppen csak a könyvborítón szereplő idegen név, a különbség – elterjedtebb nevén hűtlenség – okaiért a rossz fordító, a nyelvek illetve a kultúrák közti eltérés tehető felelőssé. Másrészt, ha egy pillantást vetünk a magyar műfordítás-kritika gyökereire és a jelenséggel foglalkozó huszadik század eleji írásokra, akkor akár további párhuzamokat is vonhatunk.

A kérdést általában kétfelől közelítették meg: egyrészt arról írtak, hogy hogyan kell jól fordítani (elméletben), itt a kiindulási pont a hasonlóság, illetve annak egy extrém fokozata, az azonosság elvárása. Az alapelv tehát az, hogy egy fordítás akkor jó, ha tökéletes mása az eredetinek, ennek elérését azonban bizonyos tényezők – a nyelvek, kultúra..etc. különbsége – gátolják, de ezek csak kihívások, a fordító számára megoldandó rejtélyek, az alapelv pedig azt sugallja, hogy létezik tökéletes megoldás. Másrészt, az elkészült műfordítások megítélésénél leginkább a miben különbözik kérdésén volt a hangsúly, és minél több különbséget tudott felsorolni a kritikus, annál rosszabbnak ítélte a művet. Azonban egy irodalmi alkotás vizsgálata esetén csupán egyetlen szempont figyelembe vétele többnyire egysíkú értékeléshez vezet, főleg akkor, ha ez a szempont egy feltételezésen, de talán inkább mítoszon alapszik, hiszen az, hogy miért hasonlít, már régóta nem kérdőjeleződött meg. Ez még furcsább annak fényében, hogy mikor felmerül a kérdés – hogy milyen kapcsolat van eredeti és fordított mű között valójában – a Nyugatosok és főleg Kosztolányi fordításai nyomán, nem érkezik olyan válasz, amely máig meggyőzően támasztaná alá azt, hogy egy fordítás esetében a teljes hasonlóság/azonosság/hűség elérhető cél lenne, ezért az erre való törekvés minden más szempontot felülírna, mind az írás, mind az értékelés során.

Ha nem veszünk tudomást a kérdésről, akkor a Carroll mű magyar fordításainak történetét a következőképpen írhatjuk le – nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy ez sok helyen ma is olvasható:

Kosztolányi Dezső a harmincas évek elején kezébe vette Lewis Carroll (oxfordi matematika professzor, igazi nevén Charles Lutwidge Dodgson, aki Alice Lindnek, dékánja kislányának mesélt a zsebórát viselő nyusziról) népszerű könyvét és lefordította Évike Tündérországban címmel, amit 1936-ban ki is adtak, Fáy Dezsőnek a magyar szöveghez készített rajzaival. A mese (nonszensz regény?) legközelebb 1958-ban jelent meg, Alice Csodaországban címmel, Szobotka Tibor átdolgozásában, aki Kosztolányi művét igyekezett hozzáigazítani az angol eredetihez, mert a magyar szöveg szerinte nem tett eleget a fordítási hűség kritériumának, de úgy tűnik, mégis volt annyira jó (!), hogy ne az egészet vesse el, hanem bizonyos részeket meghagyva, másokat az angol szöveg után lehetőleg szó szerint, de legalábbis szorosan fordítva barkácsoljon egy új verziót, amely így Kosztolányi fordításaként, zárójelben Szobotka Tibor átdolgozásában jelent meg és kissé bizarr hibrid státusza ellenére máig több mint tíz kiadást ért meg. Tavaly készült el Varró Zsuzsa és Dániel fordítása, melyet Sir John Tennielnek az eredeti angol szöveghez készített illusztrációi díszítenek, és amely vállalkozás kimondott célja az volt, hogy több mint száz év után végre egy szöveghű, modern fordítás kerülhessen az olvasók kezébe Kosztolányi átköltése, erőltetett „magyarítása” és az ebből összerakott Szobotka átdolgozás után. Az átköltéstől a félmegoldáson keresztül végre eljutottunk az eredetihez méltó, (szöveg)hű fordításhoz, hurrá – olvasható az internetes kritikák, könyvismertetők többségében.

De talán térjünk vissza egy kicsit bevezetőnk felvetéseihez, és nézzünk Kosztolányi Dezső segítségével egy kicsit a szöveghűség illúzióján túlra:

„… désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó ötbetűs és magashangú, a magyar szó négybetűs és mélyhangú. … Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne például: vezér. E két nehézség közt tétováz az, ki idegen verset akar átültetni. … Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hűségéről hallok. Kihez vagy mihez hű, a szótárhoz vagy a vers lelkéhez? Fordítani nem lehet, csak átültetni, újrakölteni.”

Kosztolányi itt ugyan a versek fordíthatóságáról és annak nehézségeiről beszél, de mi sem egyszerűbb ezt prózára, sőt Lewis Carroll művének fordítására alkalmazni, hiszen itt van például a történet egyik legemblematikusabb szereplője, (a) Chesire Cat. A név – sőt, valójában a szereplő – lefordítása igen nagy kihívást jelent a magyar fordítóknak, több okból is. Az angolszász világban már ismert volt a mondás a vigyorgó chesire-i macskáról, ami a mű népszerűvé válásával széles körben vált használatossá, és a mondás magyar megfelelője talán „a vigyorog, mint a fakutya” lehetne, Kosztolányi át is vette, így azonban John Tenniel rajzai a vigyorgó macskáról ellentmondásossá váltak a szöveghez képest. Az új Varró-fordításban viszont a „chesire-i macska” (ejtsd:??) nemcsak hogy nehezen értelmezhető (gyakorlatilag értelmezhetetlen, ami igen nagy szó, hiszen több olyan idegen kifejezés, amit feltehetőleg az értelmezhetőség, és nem „csak” a jólhangzás miatt Kosztolányi lecserélt, ma már az interkulturális, globalizált világban jól ismert), de még kimondani sem könnyű. De az Évike Tündérországban nem csak ezért érdekes, nem érdemes azzal hívnunk fel rá a figyelmet, hogy szavanként, kifejezésenként igyekszünk bebizonyítani, hogy ezt vagy azt mégis helyesen fordította a költő, illetve hogy az ún. szöveghű fordításhoz képest is mennyire igazolhatjuk egyik vagy másik döntését, hogy mennyire egyezik az eredetivel. Ellenben arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez a könyv kimondottan egy másik alapján készült, Lewis Carroll művével szoros – csak nem feltétlenül vagy kizárólag eredeti/tökéletlen másolat – kapcsolatban van, és ez nem csak Kosztolányi „magyar mesét akartam írni” szándéka miatt van így.
Érdemes lehet olvasás közben elgondolkodnunk azon, hogy Tündérország milyen messze lehet Csodaországtól, illetve hogy ezen a képzeletbeli térképen hol lehet Wonderland, hogy AliceÉvike és Alíz miben hasonlítanak, miben hasonlíthatnak egymásra. Hogy a Részeg Kefekötő mennyire különböző dolgokat idéz fel, mint a Bolond Kalapos. De első olvasásnál talán hagyjuk az ilyen mélyenszántó gondolatokat és szórakozzunk a világ egyik ma is hallatlanul népszerű, számtalan fordítást, illetve képregény- és filmes adaptációt megélt történetén a huszadik század egyik legnagyobb magyar szóművészének ihletett átültetésén.

Az itt következő Hetedik fejezet bizonyos vélemények szerint az egyérdekfeszítőbb része a Kosztolányi fordításnak, mely több mint hetven év után kerül közlésre – nem teljesen véletlenül éppen karácsony előtt, bár hangulatában már némileg a szilveszteri mulatságot megelőlegezve.

 A szöveget az 1936-ban megjelent első kiadás után, betűhív alakban közöljük.

 

 

Most vagy

 

 

Fojtogató csend, szürkület. Kihalt utcák, kétségek. Pislákoló fények alatt recsegő dobozok.  Levelek alatt megbújó bogarak. Rémület szele söpör végig a városon, ahogy a hangszórók életre kelnek.

„Kedves lakók, figyelem! A helyi önkormányzat egyenes adásban jelentkezik a Hivatalból. Mint már bizonyára tudják, az utóbbi időben zavargások törtek ki a Hagymások és a Léggyökeresek között, de biztosíthatjuk Önöket, hogy békés tárgyalások folynak a Liliomok szóvivőjével, hiszen az Orchideacsalád célja a kialakult harmónia megőrzése. Az aggodalom eloszlatása érdekében leszögeznénk, hogy a csemeték cserepezése a továbbiakban nem csak hogy kötelező lesz, de kormányunk támogatni fogja a rászoruló csoportokat. A fiatal hajtások beoltásának szigorítása pedig holnaptól lép érvénybe, így kérünk mindenkit, hogy jelenjen meg a kijelölt helyszínen fotoszintézisre alkalmas időpontban! A tavaszra való tekintettel pedig felhívnánk figyelmüket a beporzás fontosságára is. Méh-gyakornokaink minden pirkadattól napnyugtáig állnak rendelkezésükre. Köszönjük szíves figyelmüket, további jó harmatozódást kívánunk, és még egyszer leszögeznénk, semmi, de semmi okuk nincs aggodalomra, a zavargások ártalmatlanok és kormányunk mi—”

Kioltódnak a fények, elhalt szófoszlányokat ver vissza a néma sötétség. Az idő megdermedt, a levegő súlyosan telepszik a városra. Apró hagymák menetelése olvad Kolónia dallá az éj leple alatt.

 

 

(Illusztráció: clls)

Ragasztó

 

 

Addig kell keverni a ragasztót, Góré, amíg el nem oszlik az utolsó csomó, mondja Márió, utána meg addig-addig, amíg elég sűrű nem lesz annyira, hogy ha Góré rávágná a falra, bizony nem akaródzna leesnie onnan a bestének.

Hiába, Márió már csak így beszél. Rendkívüli tehetséggel keveri a divatos szlenget az idejétmúlt tájleírás elemeivel, akkor is, ha épp fáért megy alkudozni a tüzépre, és akkor is, ha épp az ikreiről mesél. Kint lakik falun, messze Szegedtől, fél óra kocsival, meg egy szívroham, annyi a kóbor kutya útközben, na de hát ott mindenki így beszél, kérem, el kell eztet fogadni. Góré meg csak keveri a ragasztót, dagasztja – ha szakkifejezéssel szeretne élni –, és közben nem gondol másra, csak Dórikára.

Dórikát már azóta ismeri, hogy először betette szakadt sportpapucsát az óvoda küszöbén. Együtt cseperedtek, játszottak babásat, papásat-mamásat és hercegnőset, az udvaron meg együtt rúgták a bőrt, kardoztak könnyen hajló fűzfavesszőkkel, és bújócska-fogócskáztak, míg nem kiabált Piroska néni, hogy most már ideje bemenni csendes pihenőre. Dórikával egy osztályba is jártak, ahol aztán megismerték először a saját testüket, majd hallottak ezt-azt a másik nem felépítéséről, és alig észrevehetően elkezdték tartani a távolságot. Talán szégyenlősök voltak, talán féltek, nem tudni biztosan, annyi a lényeg, hogy nyolc évig pihentették egymáson a szemüket, azután pedig elballagtak. Góré maradt, Dórika ment, de hogy miért, és hogy hová, azt Góré sosem tudta meg. Arra eszmélt fel, hogy egyik napról a másikra eltűnt valami az életéből, egy biztos pont, egy bója a tenger közepén, amire jó volt nézni néhanapján, akár mindennap egyszer, vagy többször, néha percenként, néha csak óránként, de mindenképpen jó volt, és hogy ez most elveszett, és vissza sem tér talán soha. Nem volt mit tenni, el kellett hessegetni a gondolatokat, és meg kellett úszni ép bőrrel a szakközépet.

Az élet meg olyan volt, mint a tengerparton – voltak jobb napok, de voltak rosszabbak, mikor kiöntött a víz, és nem hagyta élni az embert, Góré viszont túlélte, napról-napra élt és úgy él még ma is, élni, élet, életet élni, csak egy dologra koncentrálva, mert azt hallotta a kollegáktól, hogy így kell, mert aki tervez, arra rájár a rúd, egy biztos pont legyen, az esti sör, meg a hádétévé, másra nincs szükség, lehet élvezni az életet, aki pedig tervezgetne, ne adj Isten!, álmodozna, arra bizony rájár a rúd, mert az élet, Góré komám, nem olyan, mint a fenékig tejfel, hanem inkább olyan, mint a betonkeverő: teszel bele ezt, azt, meg amazt, jól összerázod, kaptál egy tisztességes anyagot, ami néhány perc múlva jól összeáll és lehet vele kezdeni valamit, már éppen kifújnád magadat, hogy ez igen, erről van szó, de aztán egy csepp az arcodra csapódik, letörlöd, nézed-nézed, jól van, megesik, aztán meg jön a többi, de ezek már egyre nagyobbak és csak úgy záporoznak, te pedig hitetlenül veszed tudomásul, hogy a kiegyensúlyozott életet szimbolizáló betonkeverőbe tett értékek, álmok és szorgalom bizony másodpercenként pofánköp, méghozzá saját hiú naivságoddal, vagy akár naiv hiúságoddal, teljesen mindegy.

Figyelsz te rám egyáltalán, Góré, keverjed mán, az ég szerelmére, nem érünk rá egész nap.

Márió kissé feldúlt, már menne javítgatni az ablakok helyén tátongó cifra lukakat, de Góré nem sértődik meg, azonnal visszatér a valóságba, nincs mese, a feladatot el köll végezni és kész. Márió legalább dolgozik, nem bagózik folyton, mint a többiek, nem telefonálgat ide-oda, igyekszik legjobb tudása szerint eljárni, még ha ács létére nem is a saját feladatát végzi.

Góré szó nélkül nyújtja a vödröt Máriónak, majd térül-fordul lapátért és seprűért, szedegeti össze a téglaforgácsokat. Ma már nem fog leállni gondolkodni, ha munka van, hát munka van. Márió helyeslően bólint, előveszi kantáros nadrágjából a ceruzát meg a centit, és húzni kezdi a jeleket a vakolt falra, amit Lacinak bizony javítani kell majd, mert imitt-amott elég trehányra sikeredett.

Góré, gyere ide azonnal! – száll a parancs, Keri az, a vállalkozó, Góré hallotta is a traktorhangú, motorhibás Fordot megállni a ház előtt, nem tétovázik, leteszi a lapátot és már kint is van a kapunál. Keri zömök pasas, őszül, de még nincs ötven, viszont kemény, mint az acél, és amilyen hirtelen haragú, olyan megértő és kedves. Góré szeret mellette ténykedni, de azért tart is tőle, ha felmegy benne a pumpa, képes lenne testeket aprítani puszta kézzel. Most azonban jó hangulatban érkezett, és már veszi is ki a húszasokat a zsebéből. De jó, most végre megkapja a félhavi fizetését, amivel lógnak neki, de Keri csak azt mondja, hogy idefigyelj, Góré, negyedóra múlva jön a sóder, fülelsz meló közben, és ha hallod bippegni az ifát, rohansz, mint akire rájött a cifrafosás, nyitod a kaput, elzavarod a munkásokat, és segítesz betolatni. Aztán kifizeted a faszit, itt van hatvanezer forint, jó nagy kupacot fog ledobni a ház mellé, de te ne ijedj meg, amint kész van, fogjál hozzá a talicskázáshoz, ából bébe tegyed, látod?, igen, oda, kérlek, kemény lesz, de bízom benned, ezért is hagyom rád a pénzt, tanulj egy kis felelősséget. Nem lehetetlen küldetés, de készülj fel, hogy egész nap talicskázni fogsz. Ha valaki szólna, hogy segíts, hát csak pihenésképp, tíz percet, nem többet, mert ezt ma be kell hordani, holnap hozzák a térköveket, azokat is ide fogják letenni. Én most rohanok tovább, árajánlat kell az Olajos utcába, jövő hónapban ott fogunk burkolni, ha minden jól megy, és nem szakad ránk az ég, mert akkor tuti, hogy csúszunk, a kurva életbe.

És Keri már ott sincs, bevágja a kocsi ajtaját, és csattog tovább a félautomata kocsival.

Górénak dagad a melle, hiába egy utolsó segédmunkás, nála van a lóvé, ez csak jelent valamit. Mennyire büszke lenne rá az anyja, ha látná, és nem hagyta volna el őt és az apját, mielőtt betölti a tizenkettőt, de hát ez van, Svájcban jobban keres az ember, akármi is lesz belőle, még akkor is, ha a nyomor tetejéről jön. Csak azt tudja, hogy ő nem hagyja itt, amit elkezdett. Ahova születünk, ott is rohadjunk el – hallotta már sokszor.

Ha Dórika visszajönne, ő bizony nem engedné el még egyszer. Legutóbb is mondani akarta neki, hogy ne menjél, mert. Neked itt a helyed, nekünk játszanunk kell, nekünk élvezni az időt, nekünk beszélni és nevetni és ölelni. Nekünk ez kell, mindig. De Góré nem szólt, Dórika pedig nem köszönt el, egyszer csak eltűnt, a játszón mondták a lányok, Góré még csak nem is bólintott, csak felkapta a labdát, és szaladt vissza a betonosra, mert ők jöttek kirúgással. Most viszont felnőtt, felelősségteljes, fizető állása van, csak idő kérdése, hogy mikor teszi le a szakmait, nem hiába tanulta négy évig a vízvezetékszerelést, akkor aztán lehetne belőle mester, több pénzért, ami több boldogságot jelent, és akkor Dórikának sem kellene szégyellnie magát, hogy Góré csak egy segédmunkás, akkor igazi nagymenő lehetne, jönnének a megrendelések, a bizalmi munkák, még hétvégén is pihenne, nyáron pedig elmehetnének nyaralni Abbáziába, vagy hova, régebben olvasott róla valamit, szóval oda, az ott van Split környékén, ha jól emlékszik. Aztán meg születne egy fia, ő pedig elvenné Dórikát feleségül, nyálasság ide meg oda, nem törődne a haverokkal, azok úgyis csak rabolni tudnak meg kötekedni, az élet viszont nem ilyen, az élethez munka kell, a munkához meg élet, felelősségteljes, nem olyan, mint amilyenben ő nőtt fel. Lenne egy lánya is, szép kék szemmel, de lehet barna is, nem probléma, meg egy felesége, akire számíthat, és aki számíthat őrá mindig, mindenkor, még akkor is, ha szorítja őket a kocsi törlesztőrészlete, a főbérlő pedig a rezsicsekkekkel bűvészkedik, hogy még több bőrt húzhasson le róluk. Góré akkor is dolgozna, még többet, hogy megtegye azt, ami a kötelessége, amire születik az ember.

Góré, bátyja, kezdj mán hozzá, mit nézed azt a hegyet?!, ordítja Márió, Góré pedig észbe kap, rohan a talicskához, felkapja a lapátot, és hányni kezdi a sódert, mint a gép. Azt nem tudja pontosan, mikor fizette ki a szállítmányt, sem azt, hogy mikor ment el a kocsi, de ez nem is fontos, a lényeg itt és most van, dologra, egy-kettő, nem állhat le a munka, így nem jutunk sehová.

Már az ötödik talicskát tolja, a kert végében növekszik a kavicsos homokdomb, mikor Márió éles hangja ismét megüti a fülét.

Góré, öregem, te tényleg nem vagy ma formában, hát ilyennek kell lennie egy ragasztónak? Mintha egész nap csak álmodoznál, az Isten áldjon meg, hát úgy hozzáragadt a vödör aljához az anyag, hogy hajíthatjuk ki az egészet a szemétbe! Figyelj mán oda kicsit, nem volt ingyé ez se. Nincsen baj, ne vágjál ilyen fejet, nem haragszom rád, csak legközelebb ne kalandozzál el. Na, keverjél új ragasztót, de gyorsan, és meg ne lássam, hogy bambulsz, mert Keri mindkettőnket kinyír.

Góré pedig már rohan is, bontja a szürke port, önti hozzá a vizet, és kavarja, míg sűrű és ragadós nem lesz, mint az emlékezet.

 

 

 

(Illusztráció: Robert L. Terrell)

Angliai magyar (regényrészlet)

 

Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

 

 

(Illusztráció: Arshile Gorky)

Tamerlán (részletek)

 

 

Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

 

 

 

(Illusztráció: drgtl)