Címke: próza

ZHÉ SHI – JU FU: In fugitis

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.

Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.

 

„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.

 

Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.

Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,

a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.

 

„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.

 

Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:

Aha. Még vagy. Ott vagy még.

Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.

Szünet.

 

„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.

 

Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.

A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.

 

„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.

 

(Illusztráció: Varga Borbála)

A délutáni vendég

Gulyás János emlékének (1927-1990)

 

Északon a Balti-tenger volt a cél. Sokáig azt hittem, félúton történt valami. Kiderült, az a valami elveszett az emlékezet útvesztőjében. Vadul veszekedtünk a német kisváros vasútállomásán. Az orrunk előtt ment el a csatlakozó gyorsvonat.  A vita után kimenekültünk a pályaudvar melletti parkba. Szótlanul ültünk a cirádás kőpadon. Valóban ott voltunk-e a várakozás idejében? Ha igen, hallgatásunk mögött ott motoszkált-e a tenger? Az éjszaka hűvös pengeként vágott be a nyitott vagonablakon. A kerekek egyhangú kattogása bölcsődalként altatott el minket.

***

A súlyos hátizsákokkal álmos idegenekként botorkáltunk a hajnali utcákon. Colin önfejűen előre sietett, elképedt vigyorral intett nekünk. Az olajfoltos tengeri csatornában egymás hegyén-hátán horgonyoztak a rozsdás teherhajók. Eszter jókedvűen felnevetett: nesztek, a tenger! Leszegett fejjel, kitartóan vonszoltuk magunkat előre. Végre: fehér vitorlások a warnemündei mólónál. A párás horizonton halászhajók ringatóztak. Testes kompok igyekeztek a szürkészöld vízen. Mezítláb bolyongtunk a sós nedvességet őrző reggeli dűnék homokjában. Először láttuk a tengert, azt hittük, ez a végtelen. Eszünkbe sem jutott, hogy a dán partoktól hatvan percre vagyunk.

***

Három év múlva zsúfolt sztrádán autóztam a Földközi-tengerhez. Jéghideg ásványvizet ittam a csenevész bokrokkal körbevett benzinkutakon. A szigeten a szálloda kávézójában megelevenedett a régi kép. Eszterrel és Colinnal a sétány szegélyéhez igazodó kőpadon várakozunk a gyorsvonatra. A park a reggel leírhatatlan pompájában ragyog. A sziklák közé ékelt repülőtéri kifutópálya hirtelen elfogy a tengernél. Két év múlva arab terroristák Mogadishuba térítik el a német légitársaság utasszállítóját. A túszul ejtett utasok elengedéséért a spandaui börtönben fogva tartott társaik szabadon bocsátást követelik. A pilóta túlfutással szabotálja a landolást, a futóművek beássák magukat a homokba. A terroristák nem hezitálnak, lelövik kapitányt. Három napba sem telik el, ők is bevégzik. A brit és német kommandósoknak a sziklák közé ékelt kifutópályáról startolnak el az afrikai ország fővárosába.

***

 A zaccos görög kávé csészéje fölül lestem a lomha charter-járatokat. Lehet-e jobban pontosítani helyszínt? Nem tudom, a park bizonyosság volt, a barátságé és a szerelemé. Akkor is, ha Eszterrel való szakításom után, Colin évekig tartó zavaros viszonyba keveredett volt barátnőmmel.

***

Évtizedek múlva sivatagi hőséget hozott a nyár. A vasúti pénztár üvegfülkéjében mintha viaszbábuként olvadozna a pénztárosnő. A peronon a bádog esőfogók felerősítik a  sugárzó napsütést. A külső vágányon dízelmozdony tolat. Az állomás tompa csöndjébe hangosan csattanak a tehervagonok ütközői. Harminc éve nem láttam Colint. Nehezen kászálódik le a másodosztályú kocsiból. Tekintete üres, mintha ép látással is befelé figyelne. Elhatároztam, bármilyen hajmeresztő dolgot hallok tőle, közömbösen fogadom.

***

Kilépünk a monarchiából megmaradt állomásépületből. Parasztbarokk házak utcája visz a főtér felé. A mutatós homlokzatok mögött közös udvarban élnek az emberek. A régi tulajdonosokról vajmi kevés tudomásuk van, régen eltűntek a múlt tejüveges homályában.

***

A főtéren Colin öklével nagyot sújt a bíróság boltíves kapujára. Bent is hallják meg az igazságot, ne csak az őt kínozza éjszakánként. Perben, haragban van a telefontársasággal: szent meggyőződése, többezer forinttal megkárosították. Colin nem a pénzéhez ragaszkodik, hanem az általa sokat emlegetett igazsághoz. Hirtelen váltással ifjúkorunk külföldi útjáról kezd beszélni, a tengerhez való utazásunkról.

***

Útitársaink lassanként elfogytak a vagonból. Puha itatóspapírként felszívta őket az éjszaka, Eszterrel hármasban maradtunk a kupéban. Hatalmas kereskedelmi hajók horgonyoztak a keskeny tengeri csatornában. Hosszan gyalogoltunk, hogy kiérjünk a nyílt vízhez. Szótlanul ültünk a szélbordás dűne nyirkos homokjában, bámultuk a tengert. Az éjszakai utazás fáradtságától elaludtunk. Dél körül a strandolók zsivaja ébresztett bennünket.

***

Colin csonka grafitceruzájával  ezt írta noteszébe: rothadó faág vagyok a világ gyökerén. Megismerkedett egy fényes, fekete hajú lánnyal, hamar összeházasodtak. Colint ebben nem zavarta viszonya Eszterrel, a házasság volt barátnőmet sem feszélyezte.

***

Colin dohos szagot hozott magával a Duna melletti faluból. Ide menekült házasságából, soha nem megy le a folyópartra. A házat belepték sűrű szövetükkel a pókhálók, Colin a pókok elől az ezotériába menekül. Folyamatosan issza a gyógyteákat, végzi a jógagyakorlatokat. Valóságos erődöt épít maga köré a máshol kidobott könyvekből. Szerszámokat, edényeket, bútorokat gyűjt, mozdulni sem lehet tőlük. Nem veszi hasznukat semmire. Ha nincs jó passzban, hadakozik a szomszédokkal. Birtokvitákba bonyolódik, melyekre a közösen megivott méregerős pálinka a gyógyszer. Kábulata ideig-óráig elnapolja a szomszédok iránt érzett haragját. Ilyenkor elhanyagolja az okkult tanokat, napokig az alkohol delejes mámorában támolyog. Nyomasztó álmok terhe alatt nyög, van egy visszatérő rémképe: az ártéri erdőben lakkbenzint locsol magára, de reszkető kezében nem kapnak lángra a gyufaszálak.

***

Kora ősztől fűrészeli, hasítja a fát télire. a fát. Ha elfogynak a hasábok, összetört bútorokkal, széttépett könyvekkel tüzel a kályhában. Tavasszal felpattan a régimódi biciklijére, a szomszédos város hipermarketjébe kerekezik. Nem akar  vásárolni semmit, nőkkel  szeretne ismerkedni. Ilyen napokon reggel lekaparja arcáról a borostát. A kiszemeltek közül egyiket sem meri megszólítani. Hazaérve dühében megissza a maradék pálinkát. És éjszaka jönnek az óriáspókok, nyálkás fonalukkal végleg behálózzák az életét.

***

A vasútállomáson türelmetlenül topogunk. Mindegyikünk menne a maga életéhez. A Colinnal  távolodó szerelvény a láthatáron átszakítja az alkonyi égboltot. Az így keletkezett résen lángoló lakkbenzin szúrós szagát sodorja a szél.

Lányok a klubból

Már megint itt zsonganak az agyamban, tőlük visszhangzik az egész szürke csarnok. Komolyan, néha rosszabbak, mint egy kiadós migrén. Gyógyszer sem használ ellenük. Be nem áll a szájuk, csak csacsognak, illegetik magukat, púdert kennek az arcukra vagy éppen a tükör előtt bámulják idomaikat a legújabb divat szerint készült ruhakölteményekben. Esős napokon még rosszabb, akkor érzik csak igazán csapdába magukat, hogy be vannak zárva. Többször megfenyegettem őket, de hiába.

Három éve élek boldog házasságban szívem választottjával, azonban a lányok a fejemből csak nem akarnak eltűnni. XX kromoszómával rendelkező egyedek elképesztő sokaságáról beszélek, akikhez életem negyvenkét éve alatt ilyen vagy olyan módon közöm volt. Átlagosnál szimpatikusabb ismerősök, vonzó kolleginák, attraktív havercsajok. Ex-barátnők, kihűlt kapcsolatok, egyéjszakás kalandok, sosemvolt szerelmek és még sorolhatnám. Eleven, örökmozgó nő-projekciók, akik egyfajta virgonc parazitaként állandóan itt köröznek a fejemben, alig van tőlük nyugtom. Bármikor képesek a semmiből kecsesen nyúlós gondolatok formájában előtüremkedni, és gátlástalan módon a legváratlanabb pillanatokban bevillanva megzavarni, akadályozni. Már a múltam részei, ám ennek nincsenek tudatában, így nem akarnak eltűnni. Ez viszont részemről több mint zavaró.  Lányok a klubból bővebben…

Dala, esője

 

Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)

A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.

Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.

Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.

Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.

Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.

Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.

Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?

És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.

A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?

De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.

Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.

Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.

Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.

És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.

A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.

Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.

A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.

Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.

2024. 04. 13. 8: 20: 59

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)

Je suis S.

Je voudrais parler au professeur.
Mindig hajnalban telefonálnak. És  nem mutatkoznak be soha.
Mezítláb végigrohanok a szutykos folyosón, és félig csukott szemmel felveszem a kagylót. Mindig ugyanazt mondják: Je voudrais parler…
Papa! Papa! Gyere! Megint téged keresnek.
Nagyapám összefogja magán a csíkos köntösét, és morogva kivánszorog a folyosóra. Dühösen int, hogy ne hallgatózzam,  takarodjam vissza a szobámba.

Mire emlékszem még a gyerekkoromból?
Mások elbeszéléseiből tudom, hogy mi is sétálgattunk a Margitszigeten. Fényképek is készültek rólunk:  egy torzonborz hajú kislány és egy sértődött öregúr az ősziesen halvány napkoronggal szemben. Nagyapámnak amúgy minden oka megvolt a sértődésre és a méltóságteljes neheztelésre. Tényleg professzor volt…  igazi professeur, hiszen pár évig még a Sorbonne-on is tanított. De valamit elkövetett…
Valami rosszat én is elkövettem, hiszen nem voltak szüleim, nem voltak barátaim, ráadásul  velem egyik tanítónő sem szívesen állt szóba. Az iskolai védőnő elszörnyedt, mikor meglátta a lábkörmeimet, és megtudta, hogy  a nyakamat sem mosom meg rendesen. De hogy én  mit éreztem, azt nem tudom felidézni.
Világosan csak a tetűre emlékszem. Nálunk is a fél osztály eltetvesedett, de nekem nem volt senkim, aki lehúzogatta volna a hajszálaimról a serkéket. Nagyapám leborotválta a fejemet, aztán szitkozódva, zsörtölődve elégette az összes játékomat. De ez mind nem volt elég. Talán ki kellett volna tisztogatni az ágyneműt és a szőnyegeket is. Én voltam a leghosszabb ideig tetves, az osztálytársaim csak Serkének hívtak.
Je voudrais parler au professeur, ismételgették a hangok hajnalban.
De én kivel beszélgethettem volna?

Arra is emlékszem, hogy sokan irigyeltek. Hiszen négyezer kötettel és egy tudós nagypapával éltem egy hatalmas villában. Nyáron  franciául beszélgettünk a cseresznyefa alatt. Hatalmas volt ez a fa már akkor is: uralta az utcát, uralta az egész hegyvidéket, de nem termett rajta egy szem cseresznye sem. Papa hetente kétszer eltaxizott a belvárosba, és hihetetlen csemegékkel tért haza: hozott francia salátát, grillcsirkét, téliszalámit. Az ebédért viszont nekem kellett elmennem. Az éthordót reggel letettem az osztályterem végébe, és iskola után elbattyogtam az étterembe. Rettenetesen szégyelltem a maszatos, ütött-kopott alumínium éthordót, amibe az osztálytársaim sokszor falevelet, papírszemetet, kavicsokat szórtak. Ha belépett egy új tanár az osztályterembe,  az volt az első kérdése, kié az az éthordó ott a sarokban.
A Serkéé, kiabálták mindannyian.
Nagyapám régi tanítványai bonbonokat hoztak. Sokszor bebújtam a paplanom alá, és egyszerre felfaltam az összeset. Kicsit féltem ezektől a bonbonos bácsiktól, mert az egyik benyúlt a ruhám alá, mikor nagyapám nem nézett oda. Egyszer negyed kiló rumos meggytől olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hozzám hívni orvost. Ez a gyerek részeg, mondta a doktor, és gyanakodva mért végig minket. A szobámban ragadt a padló, a szőnyeg foltos volt, és az ágyam telistele  csokipapírokkal, rajzokkal, levetett zoknikkal. Fel lehet így nevelni egy gyereket?, kérdezte az orvos szemrehányóan. Nagyapám széttárta a karját. Mit csinálhatott volna?
Ő soha nem beszélt a szüleimről, én meg elfogadtam, hogy a rosszaságom miatt nem lehet anyukám. Hiszen serkés vagyok. A nyakam se tiszta. A körmöm se. Egyetlen tanítónő sem szeret.
A serkézés elkísért a gimnáziumba is, csak ott viccesebbnek tartották a Sörkét, mint a Serkét. Sörke Kati… mondta egyszer hangosan az osztályfőnököm. Ha-ha-ha-ha, nevetett az osztályban mindenki. Én is nevettem, mert tudtam, ha megsértődöm, kegyetlenebbek lesznek, elgáncsolnak, megcsipkednek, kavicsot szórnak az éthordómba. Nagypapám egyszer beült a szülőértekezletre az anyukák-apukák közé, mon ami-nak hívta az osztályfőnököt, és franciául motyogott maga elé. Már nagyon beteg volt, és olyan áporodott szagot árasztott, mintha a Városligetben töltené az éjszakáit. Az anyukák elmesélték ezt a gyerekeiknek, a gyerekek meg másnap megkérdezték tőlem: ha egyszer nagyapád ilyen büdös, mért nem fürdeted  meg.
Ha-ha-ha-ha. Mért nem fürdeted meg? Együtt nevettem velük.
A magyartanárom, Sanyi bácsi viszont nagyon megértő volt velem. Külön feladatokat adott, magához rendelt a könyvtárba, hogy elolvassa az esszéimet. Falusi fiú volt, neki rettentően imponált a négyezer kötet, hogy a cseresznyefa alatt franciául beszélgetünk… Sanyi bácsi megértő volt, és állítása szerint mindig is a legjobbat akarta nekem. Teljes szívével. Minden erejével. Élesen emlékszem a délutánra, mikor a Hármashatárhegyen, a Skodája hátsó ülésén elvette a szüzességemet. Igen, emlékszem a hidegre, a csupasz ágakra, Sanyi bácsi lihegésére… és arra a furcsa érzésre is, hogy nem fáj semmim. Mintha csak tornáznék Sanyi bácsival a hátsó ülésen. Talán a fotók, a bevillanó emlékképek csak arra jók, hogy elfedjék a folyamatos iszonyatot, és elhitessék velünk, vannak jobb és rosszabb perceink. Én néha még mindig úgy érzem, a lakásunk egy távoli zugában heverek, és rettegve várom, hogy besurran-e hozzám nagypapa egyik vendége. Néha már annyira félek, hogy azt várom, hogy legyek már túl rajta, minél előbb történjék meg… de hogy micsoda, arra nem tudok visszaemlékezni.
Sanyi bácsi viszont tele volt a legkülönfélébb, legváltozatosabb történetekkel. Sógorok, komák, nagynénik, nagybácsik. Haverok az egyetemről, kollégák a tantestületből… egy rakás gazember, aki őt nem érti meg… De édes Katikám! Te legalább itt vagy nekem! Bár máshol lehetnék, gondoltam magamban. Még a Hármashatárhegy is tele volt velem egykorú fiatalokkal, akik szánakozva figyelték, ahogy egy bajszos, középkorú férfi ölelget vagy különórát tart nekem.
Ilyen csúnya volnék? Sanyi bácsi szerint csak az a fontos, hogy mi van a szívemben és a fejemben. A kultúra, igen. És kétségbeesetten próbált győzködni, hogy csak tőle számíthatok megértésre. Az éretlen fiatalok mind kinevetnek.
És kinevettek, tényleg. Az osztálytársaim még mindig Sörkének hívtak, a fiúk kakaót öntöttek a táskámba, a lányok befogták az orrukat, ha közelebb mentem. Mért nem fürdeted meg a szegény nagypapát, Sörke? Nem akartam elárulni, hogy nagypapa hónapok óta kórházban van, de eszem ágában sincs meglátogatni, nem hogy megfüröszteni. Mert mi történik egy tizenhét évessel, ha meghal a gondviselője? Elviszik intézetbe, elveszik mindenét, sós kútba teszik, majd onnan is kiveszik… Szerencsére én elég pénzt találtam nagypapa holmijai között, úgyhogy ki tudtam fizetni a számlákat. Már senki sem telefonált hajnalonként. Nagyapa még élt, de már a titokzatos franciák is elfelejtették.
A temetés után két héttel – épp a matematika érettségi napján – került elő az édesanyám. Néhány napra bekvártélyozta magát hozzám. Szörnyülködött, hogy az Akadémia nem temettette el a papát “tisztességgel”. Hogy zsíros a hajam, koszos a nyakam. Hogy az újságok a papa haláláról semmit sem írtak. És hadovált valami rettenetes nemzetközi bonyodalomról vagy összeesküvésről – mindig másféléről –, ami miatt nem jöhetett haza korábban. Én tudtam, hogy csak a lakásra fáj a foga, de egy ideig mindent ráhagytam. A felvételi utáni nyarat kint akartam tölteni Párizsban.

Csontos, magas, fekete hajú lány voltam, olyan fejletlen, hogy a franciák még tizenötnek sem néztek. De vajon akkora baj ez? Budapesten majd én leszek a lány, aki most jött haza Párizsból. Nem Sörke, nem Kati, vagy ami még rosszabb, Katika, hanem a legkatább Kata. A hátam mögött egy híres, halott nagypapával, egy százötven négyzetméteres villalakás tulajdonjogával és Párizzsal, amit most hazaviszek a zsebemben.
És pontosan így is lett.
Én mindig túl ideges voltam, hogy hosszú regényeket végigolvassak. Háború és béke. Vörös és fekete. Karamazov-testvérek. Százmillió oldal. Mind rémségesek. Nekem már a századik oldalnál el szokott fogyni a türelmem. De az egyetemen gyorsabb voltam másoknál, okosabb, ügyesebb, elmésebb. A Kata Párizsból. A Makkai György unokája. Még mindig rettentő sovány voltam, de ez még izgalmasabbá tett. Én voltam a legkatább Kata, akit a bölcsészek maguk elé képzelhetnek. De nem ambicionáltam túlságosan az egyetemet, a nagyapám híre itt is beburkolt, mint valami rossz szag, amit nem lehet a függönyökből kiszellőztetni.
Utolsó gazember volt, mesélték róla. Hatalmas tehetség. Hogy mekkora köpönyegforgató! Hány és hány embert tönkretett, megtaposott, kirúgatott! Egyszer egy ismeretlen nő  a csoporttársaim füle hallatára megátkozott, és a leggonoszabb sintér unokájának nevezett. De a tanáraim biztosítottak róla, hogy rám,  Makkai Katára eszük ágában sincs haragudni. Hisz én nem tehetek róla. Még fiatal vagyok és annyira ártatlan.
Annyira-annyira, de mennyire? Még mindig a nagypapa lakásában laktam. Még mindig a nagypapa edényeit használtam. Anyagi gondjaim nem voltak: a nagypapa éjjeli szekrényében találtam egy dobozkát tele régi érmékkel. Hát nagypapa nemcsak gazember volt, nemcsak leggonoszabb sintér és felülmúlhatatlan tehetség, hanem híres éremgyűjtő is? Hogyan kerültek az éjjeli szekrényébe ezek az érmek? Az is furcsa volt, hogy nagypapa összesen hét évig volt házas, mégis annyi fazék, vágódeszka, szűrő, szita sorakozott nálunk, ami elég lett volna egy tízfős családnak. Mi ketten évekig ki se nyitottuk a konyhaszekrényt. Akkor ki gyűjtötte össze ezt a  sok limlomot?
Nagypapa 1944-ben beköltözött Schwarzék villájába, de csak 1948-ban, a hű szolgálataiért törvényesíthette a „foglalását”. Netán  a Schwarz is valami egyetemi ember volt? Ismerte nagyapámat? De miért hagyott nagyapámra mindent? Az éremgyűjteményét, a fazekait, a lábtörlőjét? A hagyatékában találtam egy levelet, amit elvált nagyapám írt Schwarz Lenkének, a drága, kedves, egyetlen menyasszonyának, szíve szerelmének. De akkor hol ez a Lenke? Hol van nagyapám szíve szerelme? Őszintén reméltem, hogy soha nem kerül elő. Az éremgyűjteményt ugyanis eladtam. Miből is fizettem volna a számlákat?
Akármilyen borzasztó volt a lakás, nekem eszem ágában nem volt innen kiköltözni. Nagyapám titkai, ezek a félárnyékos szobák éltettek engem. A barátaimmal nyáron a nagy cseresznyefa árnyékában szoktunk üldögélni. Biztosítottam őket, hogy behívnám őket, megvendégelnék mindenkit a konyhában, megmutogatnám a lakást, de sajnos tele a ház kísértetekkel. Hogy micsoda szörny volt a nagyapám, azt ti is tudjátok, remélem.
A fiúk ezt rettentő izgatónak találták. És ott volt a kis piros Fiat a ház előtt. Mert Schwarz bácsi éremgyűjteménye minden várakozást felülmúlóan értékesnek bizonyult. Most már értettem, miért szeretett anyám a házban sündörögni. Talán ezt a dobozkát kereste hetekig.

Bár megtehettem volna, eszem ágában nem volt Párizsba kiköltözni. Én abba a világba vágyódtam vissza, ahol Sörkének hívtak. Visszatértem hát a régi középiskolámba.
Az első nap a portás tegezve megállított, és felelősségre vont: hogy merészelek hippi módra beállítani. Mi ez a szoknya rajtam? Mi ez a kendő? Milyen a hajam? És hogy képzelem, hogy zöldre festem a lábkörmömet? Lajos bácsi nehezen hitte el, hogy nem vagyok negyedikes. Hogy egy tanárnő ennyire kata lehet.
Már az első hónapban tömegével kaptam a fiúktól-lányoktól a szerelmes leveleket. Hiszen itt van az új franciatanárnő. Aki az órán Magritte-képeket mutogat. Aki zöldre festi a körmeit. Aki péntekenként francia filmklubot vezet. Aki zseniálisan megrendezte Genet Cselédekjét, csak az igazgatónő – micsoda botrány! – szégyenében félbeszakította az előadást. Kata, aki Kata. A fiúk találgatták, kivel élek együtt abban az irdatlan villában. Én mindenesetre az összes tanítványommal lefeküdtem. Hiszen nem számítottak – ahogy betöltötték a tizennyolcat, elfelejtettem a nevüket.
Na, mit szólsz ehhez, Sanyi bácsi?
Szegény vénember még mindig reménytelenül csodált engem.

De akkor miért is hagytam ott a gimnáziumot?
Féltem attól, hogy ha kimaradok a rendszerváltásból, akkor e én is lúzer vagy balek leszek? Egy felkapott budai gimnázium Sanyi nénijeként végzem? Semmivel nem volt izgalmasabb francia cikkeket lektorálni, a Nizzai filmfesztiválra utazgatni, mint a diákjaimmal a cseresznyefa alatt beszélgetni. De kicsit megöregedtem, szálkás és nyúzott lettem, harmincnégy évesen egyetlen portás sem kevert volna össze a tinédzserekkel.
Maradt hát a kulturális diplomácia, az újságírás. A fogadások. Más nyúzott, agyonfestett, öregedő arcok. Tudjátok, hogy én egy szörnyeteg unokája vagyok? Mindenki udvariasan nevetett, mintha csak azt mondtam volna, Sade márki leszármazottja vagyok. Sajnos egyre kevesebben tudták, ki az a Sade márki, ki volt az a Makkai professzor, a franciás rendezvények is megfogyatkoztak, úgyhogy kénytelen voltam iskola-ügyekkel is foglalkozni. Hiszen milyen híres gimnáziumi tanár voltam valaha!  Jöttek hát a fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyerekek. Mancika autista kisfiát nem vették fel az Artista-képzőbe! Szörnyű, szörnyű! Sokan az egyik legbátrabb újságírónak tartottak.

Aztán egyszer kaptam egy furcsa levelet.
Mindig jó kollégánk voltunk, ezért ezt a cikket először neked küldöm el, írta az egyik újságíró-barátnőm. A riport egy budai elit gimnázium francia tagozatáról szólt, ahol egy K-nak nevezett tanárnő megalázta és kihasználta a tanítványait. Dezsi, Ottó, Tomi, Andris (ma már befutott, középkorú emberek)  egymás után  elzokogták, hogy ez a szörnyű K. mit tett velük, hogy mi minden történt az osztálykirándulásokon, a színjátszó körben, no meg persze a  regényes cseresznyefa alatt. Egy bizonyos, reménytelenül szerelmes T.I. – akit egyesek szerint „bántalmaztam” – öngyilkos lett húsz éves korában.
No de ki lehet ez a T.I.?
Nem akartam a rágalmakat a tagadásommal dagasztani. Leírtam, hogy fiatal, tapasztalatlan középiskolai tanár voltam, magam is bántalmazott gyerek, úgyhogy nem igazán voltam képes tiszteletben tartani a határokat. Ezek a határok amúgy a hetvenes-nyolcvanas években még egészen máshol voltak. Az elkényeztetett kamaszok csak kihasználták  az én engedékenységemet.
Amúgy meg régesrég elévültek ezek az ügyek.
A nagyapám szörnyeteg volt, de én nem tehetek róla.

Ahogy a cikk megjelent, nem hívtak többé kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra. Egy autista gyerek anyja viszont felhívott, és kikérte magának, hogy én, egy szörnyeteg merészeltem írni az ő fiacskájáról. Mégis mit képzelek? Hogy süllyedtem ide? Én nem képzeltem semmit, már a fiacskája nevére sem emlékeztem.
És azt sem tudom, ha még meghívnának valahova,  elmennék-e. Már kezdek olyan csapzottan jönni-menni, elhanyagoltan öltözködni, mint nagyapám. A nagyapám, akinek még a naplójából sem derül ki, mit gondolt komolyan, miben reménykedett. A rossznak nincs kezdete, nincs története. Beburkol bennünket, mint valami rettentő szag, amit nem lehet sehonnan kiszellőztetni.
Aztán egy vidéki lap megírta, hogy a gimnáziumban az osztálytársaim Sörkének hívtak. A kisboltban hallottam, hogy az eladónők  a hátam mögött összekuncognak: No, nézd csak, itt  a Sörke Kata! Elmosolyodtam.  Ha életben akarsz maradni, együtt kell netned a többiekkel.
De talán most lesz időm kipakolni a konyhaszekrényt, és kidobálni a hasznavehetetlen fazekakat. Csak éppen nyomaszt ez a rettenetes, könyörtelen csend. Nyáron meg a cseresznyefa sértődött susogása. Nem bánnám, ha volna egy kisunokám, egy fekete hajú, sovány kislány. Vagy ha hajnalban nekem is rejtélyes idegenek telefonálgatnának.

Álmomban három

Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.