Címke: próza

Hatodik érzék – 3. rész

– Szia, látnok!
Sarkadi és Rostás köszönt rám az ajtóból.
– Sziasztok! Hát a Robi merre van?
– Beteg – vont vállat a suszter egykedvűn. – Influenzás a nyavalyás.
– Jaja jaj!
Aggódva meséltem el, mibe halt bele a mostohaöcsém, Sebike.
– Ez komoly? – sápadozott Rostás. – Talán nem ártana, ha felhívnánk.
– Hívjuk – bólintottam beleegyezően.
– Halló, Vas-lakás? Emil vagyok, Eszter, akarom mondani a Gabi barátja. Beszélhetnék vele, Évikém? … Igen? … Értem… Hát csak gyógyuljon meg mielőbb!
– Nagyon beteg? – törölte meg a homlokát a kis varga.
– Úgy tűnik.
Körülültük az asztalt, és nekifogtunk zsugázni. Emil hozott bort, azt szopogattuk csendesen.
– Most milyen érzésed van? – lepett meg váratlanul az exlevélhordó.
– Kivel, mivel kapcsolatban?
– Gabival. A múltkor olyan szépen eltaláltad.
– Az más. Most Gabiról van szó, és hiszed, nem hiszed, a mások baját nem érzem.
– Hogyhogy? Egy látnok mindent megérez. Csak behunyja a szemét, és a múlttól a jövőig mindenbe belelát. A filmek, krimik szerint legalábbis.
– Na ne! – pislogott a kis cipész. – És te hiszel ebben a marhaságban?
– És ha hiszek? Mindenesetre bejött, amit megérzett.
– Egyszer. Nem nagy ügy, csak ha tízszer, százszor is sikerül. Akkor, de csak akkor én is azt mondom, ebben a vénségben mocorog valami – mondtam tétován.
– Naná, hogy mocorog! Csak gyakorolni kell, gyakorolni, amibe mi is szívesen besegítünk. Igaz, Sarkadi? – vágta hátba a barátját.
– Eszemben sincs! Kóklerkedjetek csak nélkülem.
– Ez nem kóklerség, hanem pára…, paratudomány, olyan izé… isteni adomány, ami mostanság pénzt is hoz a konyhára.
– Pénzt? –figyeltem fel érdeklődve.
– Világos. Ebben píz van, instálom. Kukkants csak a tévébe! Jósok, kártyavetők, gyógyítók hemzsegnek a képernyőn, akik nyilván nem ingyen produkálják magukat. De hát ilyen az élet, gyerekek. Ha elfogadjuk, jó, ha nem, az sem baj, de akkor sohasem fogunk szilveszterezni Párizsban.
– Hát én biztos nem, mert eszemben sincs produkálni magamat – hűtöttem le a spekuláló gémnyakút. – Nincs is ilyen készségem, erre mérget vehettek.
– Egy icipici sem?
– Pici, nem pici, végeredményben nem számít. Öreg vagyok én már az efféle kalandhoz.

2009.  január 20.

Ma nagyon hideg volt: -18 C. Nem is mozdultam ki egész nap. Csak néztem a tévét, vagy szörföltem az internet parttalan tengerén. Uri Geller – bukkantam hirtelen a híres mágus nevére. Hadd lássuk, igazából kicsoda: tényleg mágus, vagy mi a szösz! A Wikipédia[i] szerint bűvész volt, mellékesen mentalista, vagyis: olyan előadóművész, aki éleselméjűségét használja arra, hogy a hipnózis, szuggesztió alapelveivel a gondolatolvasás, pszichokinézis, prekog­níció, telepátia vagy elmekontroll illúzióját kelthesse. Hu-hu-hu! – kapkodtam a fejemet az ismeretlen szavakra. Vajon mit jelenthetnek? Nem voltam rest, utánanyomoztam. Bevallom, nem sokat értettem az egészből. Hiába, egy főiskolát, de még gimnáziumot sem lehet csak úgy átugrani. Szavamra mától kezdve előveszem a lexikont meg egy-két tankönyvet, elvégre auto…autidakták is vannak a világon. Csipegessünk tovább: Christian Panthera, a rejtélyes arisztokrata, Breiner Tamás, Danny Blue! Hoppá, hiszen ezeket én is láttam a tévében!

Este szellemileg elcsigázva bújtam az ágyamba. Odakinn valóságos szélvihar dühöngött. Milyen jó lenne, ha most összebújhatnék Erzsivel! Vajon a gyerekek mit csinálnak jelen pillanatban külföldön? Istenem, teremtőm, milyen rossz így szólóban! Mindegy, azért jó volna már elaludni! Kb. egy órai görcsös fetrengés után beláttam, hogy megint csak reggelig bámulom a falakat. Ami persze rossz ómen, hiszen nem sokkal előtte halt meg a mostohatestvérem. Illetve várjunk csak: a mostani érzésem különbözik az akkoritól! Nem tudom, miben, miért, de különbözik, tehát lehet, hogy szó sincs semmiféle ómenről. Érdekes észrevétel! Nos, nemsokára, akár már holnap kiderül.

Ha ugyan megérem a holnapot.

2009. február 27.

Este 10 óra. Ma megint találkoztam a fiúkkal. Beleértve a kajla fülű Gabit is. Jól mondta Emilke, nem bírja az sokáig nélkülünk.

– Mi újság, gyerekek? – huppant a gémnyakú megszokott helyére a radiátor közelébe. – Brr, de hideg van! És ez a gáz napról napra drágább, a máriáját!
– Én fával fűtök – büszkélkedett Sarkadi. – Az most olcsóbb jelenleg, plusz kicseréltettem minden ajtót, ablakot.
– Okos! – ismerte el Vas Gábor. – Kicsit drága… nekem. Másoknak… Attól függ.
– Mitől? – merevedett meg az excipész.
– Hogy mennyit lopott össze mostanig, mekkora a nyugdíja, vagy milyen becsben áll azoknak ott odafönt.
– Te… te rólam beszélsz?
– Miért, te is becsben állsz odafönt?
– Hallottátok a legújabb szenzációt? – avatkoztam közbe sebesen, még mielőtt megint hajba kapnak az elvtársak.
– Lemondott a miniszterelnök? – bazsalygott a gémnyakú.
– Százmillió végkielégítést adtak egy… egy vezérigazgatónak, ha jól emlékszem.
– Már megint? Nem azért mondom, ami jár, azt igenis adják meg. De ne olyankor, amikor az ország fele a földön van – füstölgött Vas Gabi. – Aztán itt ez a hideg, a természeti katasztrófák, járványok, amivel még a te MSZP-d sem tud elbánni.

Sarkadi a kártyalapok tanulmányozásába temetkezett.

– Most már játsszunk, vagy nem játsszunk?
– Még van egy újságom! – folytattam a tűzoltást, bár ezeket, úgy nézem, aligha lehet összebékíteni egymással. – Rájöttem, hogyan különböztessem meg a búzát a pelyvától.
– Milyen búzát? Nem értem.
– Emlékszel, miről beszélgettünk a jó múltkor?
– Könnyebbet nem tudsz kérdezni? Én örülök, ha arra emlékszem, mit ettem a délben ebédre.
– A 6. érzékről beszéltünk, az előérzeteinkről, melyek többé-kevésbé mindnyájunkban ott bujkálnak valahol.
– Ez az! – csapott Rostás a témára. – Épp erről akartam veled beszélni.
– Jelentem, végeztem néhány kísérletet, melynek során megtanultam értelmezni bizonyos jeleket.
– Nagyszerű! De mit értesz azon, hogy értelmezni?
– Tudod, mi a magnetofon?
– Már hogy a francba ne tudnám!
– Jó. Ez a szalag tárolja a hangokat. Ha erősek, erősen, ha gyengék, halkabban. Ilyen magnószalag az ember agya is. Ezzel tároljuk a fülünkkel, szemünkkel és egyéb érzékszerveinkkel közvetített jeleket. Ki tisztán, ki kevésbé, ki megérti, ki csak felfogja anélkül, hogy bármit is megértene belőlük.
– Tovább, nem érdekes! Inkább azt mondd meg, érkezhetnek ezek a jelek a jövőből vagy múltból is?
– Igen. A 6. érzékszervünkön keresztül.
– Vagyis olyasmin, amit nem hallunk, látunk, mégis érzékelünk valahogy.
– Pontosan.
– Szép! – elegyedett a beszélgetésbe Sarkadi. – Úgy látom, töviről hegyire áttanulmányoztad ezt a legújabb hóbortot. Nem mondom, láttam én is a tévében effélét. De ott a látók látják, hallják is a jövendőt.
– Állítólag. Én nem látom. Ettől függetlenül minden jelet, hullámot felfogok. Tulajdonképpen mindig is felfogtam, csak eddig még sohasem vettem komolyan.
– Gratulálok! – fogott kezet velem a gémnyakú. – Gyerekek, bekerülünk a tévébe! Remélem, jól megfizetik az attrakciót. De várjunk csak, nem ugratsz te itt bennünket?
– Hogy te milyen kapzsi vagy! – köhécselt Vas Gábor! – Nálad minden művészet, tudás annyit ér, amennyit fizetnek érte a piacon.
– Naná! Te talán ingyen esztergálsz? S még hálát is adhatsz ezért az istennek, mert milyen mellékjövedelme lehet például egy nyugdíjas boltosnak, péknek, postásnak? Melyik tévében akarsz fellépni?
– Egyikben sem – világosítottam fel sietve. – Ismétlem: túl öreg vagyok én az efféle kalandhoz. Másrészt nincs ebben semmi attrakció.
– Tévedsz. Ez igenis világszám.
– Gondolod? – húztam ki önkénytelenül magamat.
Még a végén kiderül, nem is vagyok olyan szürke egérke! Csupán az a szomorú, hogy eközben eltelt kerek 70 esztendő.
– Gondolom. Föltéve, hogy valóban belelátsz a jövőnkbe – fürkészett rám gyanakvóan.
– Há sze pont itt a bökkenő! – józanodtam ki azonnal. – Csak az én jövőmbe, és akkor sem mindig, csak amikor valamilyen zűr vár rám.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Hát ez tényleg nem nagy szám! Emellett, valljuk be őszintén, ugyan kit érdekel a más gondja, baja manapság. Kár, mert már kezdtem örülni, mekkora sztárral verjük a blattot mi időnként.

2009. február 28.

Egy perces boldogság. Ennyi ideig vagy még eddig sem tartott, hogy sztárnak éreztem magamat. De vajon igaz-e, amit a látnokokról beszélnek? És ha igaz, én miért nem érzek meg egy-egy tragédián kívül egyebet: örömöt, szerencsét, akármit, ami a jövőből érkezik. Fogas kérdés, amire talán soha sem jövök rá annál is inkább, mert véget vetek a teszteknek. Suszter maradj a kaptafánál! És ez bizony így van jól.

2009. március 10.

Nem egyszerre jöttem rá, s még ma sem vagyok benne igazán bizonyos, de egyre inkább erősödik bennem a gondolat, miszerint a látnokok zöme… hazudik. Logikus, hiszen sok fenomén dolgozik a rendőrségnek, titkos szolgálatnak, milliomosoknak… Eredmény? A sikeres ügyekről úton-útfélen beszélnek, a sikertelenekről mélyen hallgatnak. Ezenkívül, bocsánat a kérdésért, miért nem gazdagodnak meg sohasem a látnokok? Hiszen elég lenne, ha behunynák a sze­müket, máris megjelennének agyukban a lottók, rulett és hasonló szerencsejátékok összes nyerő számai. Olykor a parafenoménok maguk is bevallják, hogy valójában csak bűvészek, vagyis minden produkciójuk trükkökön alapul. Lásd Uri Geller esetét! (Igaz, utóbb tagadta, de ez semmit sem változtat a tényeken.)

Lassan melegszik. Maholnap újra ránk köszönt a frissítő, balzsamillatú kikelet. Hál’ istennek, mert már nagyon unom az unalmas, téli napokat! A fiúkkal együtt, akik… Őszinte legyek? Még nálam is szürkébb egerek.

2009. május 10.

Már régebben megbeszéltük Márkkal, hogy meglátogatom az USA-ban. Előbb persze vízumot kellett szerezni. Nem ment nehezen, megszereztem, s már a repülőjegy is itt lapul a markomban. Online rendelés, a fiam küldte egy futárral. Hát nem pompás dolog ez az internet! Szegény Erzsi, ha élnél, most együtt utaznánk Baltimore-ba. A város igazán… wonderfull[ii]. Már jártam ott egyszer, és íme, megértem, hogy most másodszor is meglátogathatom a fiamat. Egész nap fütyörésztem és bifláztam egy angol-magyar útikönyvet, hogy megta­nuljak néhány szót, kifejezést. Azért egy nyugdíjas melós életében is akadnak szép pillanatok! Egy fél életen át gyűjtögettem, robotoltam azért, hogy a gyerekeknek egzisztenciát teremtsek. Nem volt könnyű, de sikerült. Kívánhatok-e ennél többet az élettől, még ha nem is lett zeneszerző belőlem?
Annyira izgultam, hogy este el sem tudtam aludni. Már éjfél is elmúlt, amikor belém hasított a nagy kérdés: izgalom ez vagy előérzet? Úristen, csak az utóbbi ne legyen, mert nálam minden előérzet drámát hordoz magában. Akkor mit tegyek, mert itt bizony szűrni kell. Ez volt a legnehezebb, ezt a kétfajta szorongást megkülönböztetni egymástól. Emellett megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozom jóslással. Eltelt egy óra. Semmi változás! Koncentrálj, Feri, koncentrálj, akármire is esküdtél, ha biztos akarsz lenni a dolgodban. Két óra. Nyugtalanságom fokozódott. Eszerint mégsem izgalom, hiszen ennyire sosem szoktam izgulni. Három óra felé döntöttem: lemondok a nagy útról. Alig gondoltam végig a mondatot, eltűnt belőlem minden feszültség, és egy pillanat alatt elaludtam. Mire újra felébredtem, a repülőgép már régen elszállt Baltimore-ba.

2009. május 12.

Délelőtt tíz óra. Két órával ezelőtt kapcsoltam webkamerán a fiamat. Úgy nézett rám, mint egy fantomra. Még beszélni sem tudott, csak tátogott.
– Ejnye, de furcsa vagy! Miért nézel ilyen hitetlenül rám?
– Pa… pa, te vagy az?
– Micsoda kérdés, hát nem látod?
– De i… igen. Szűzanyám, ne hagyj el!
– Megmagyaráznád, miért vagy ekkora izgalomban?
– Susan, children, come on right now![iii]
A család odarohant a monitorhoz.
– My god![iv] – csapta össze a kezét Márk felesége, egy csinos, platinaszőke asszonyka.
– Mit mond?
– The granddad live, the granddad live![v]
A gyerekek örömujjongásba törtek ki.
– Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már ki vele, áruljátok el nekem is, mi a francnak örültök így!
– Tudod, mi történt a repülőgéppel, amelyen vártunk, apukám?
– Hogyne, lezuhant. Előfordul ez már máskor és mással is.
– My god, és ezt csak így mondod?
– Hát… Micsoda? – fogtam fel csak most a szavak értelmét.

Elmesélte, hogy s mint esett.

– Szörnyű! – töröltem meg a homlokom, amin egyből kiütött a veríték. – És senki sem élte túl?
– Egyetlen lélek sem. Mindenesetre óriási mázlid volt. Nem kaptad meg a repülőjegyet?
– Dehogynem!
– Lekésted a gépet?
– El sem indultam.
– Akkor te beteg vagy. Kérlek, bökd már ki, mert nem értem.
– Kutyabajom, csupán… izé… Figyelj rám, most én mesélek neked valamit! – szusszantottam egyet, és beszámoltam neki arról a bizonyos hatodik érzékről, továbbá milyen kísérleteket hajtottam végre e célból.

A fiam elképedve hallgatott.

– Nos, mi a véleménye, mérnök úr?
– Mint mérnöknek nincs véleményem – válaszolta fejcsóválva. – Nem műszaki kérdés, hát nem értek hozzá. Amúgy úgy vélem, nagyon ingoványos talajra tévedtél. Ez a hobbid…
– Nem hobbim. Csak, mint téma érdekel.
–… egyszerre ködös és veszélyes – folytatta a megkezdett mondatot –, ezért, ha rám hallgatsz, dobod a… témát, és visszatérsz a kártyához meg a „fiúkhoz”.

[i] Internetlexikon.

[ii] Csodálatos (ang.)

[iii] Zsuzsa, gyerekek, gyertek ide azonnal!

[iv] Istenem! (ang.)

[v] A papa él, a papa él! (ang.)

 

( Illusztráció: Wassily Kandinsky: Color study. Squares with concentric circles )

Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

Szuszi; Kristófnak, Tádénak (Káró és Emi és -)

Szuszi

Biztonságban, így lehetne a lehető legtömörebben méltányolni a pillanatot, amikor, mint péntekenként legkésőbb éjfélre, Emi a szülői ház udvarára libben. Mindazonáltal aligha hívná szülői háznak, a jelenetet is inkább hazatérésnek; csak ne járulna annyi hazatérés minden egyeséhez, akkor. Állandóan ehhez az éjszakába tájolt emlékhez fordulni, noha nem kizárt, kora esti és szombati, ő sem nem tizenhét, sem nem tizennyolc éves, körülményesen megnyugtató. Óráról órára, éjről éjre, hónapok óta tipeg, tipródik, cammog tulajdonképpeni végtelen terében. Máskülönben hívatlanok ejtenék foglyul, ha nem ügyelne; jobb nem is belegondolni. Levél erezete, kelekótya vanília áprilisi szélben, hasára betűket rajzoló férfi hideg ujja, fa reccsen, zápor tesz próbára kanálist, bőrradír gyűr galacsinokat, történetekké vagy történtekké nyilvánítva valamennyit, hiábavalókká, egy kilátástalan nap méltó végére, ágyban, kényelmesen, egyedülálló légzésére összpontosítva, hogy szorongatottsága múlté legyen, alhasson valahára. Adott esetben mindez nem igényelne figyelmet; amint adottként bármi adandó alkalom elfogadható, óvatlanságról tanúskodik.

Nincs az a ragyogóan sematikus udvar, ami tűntében ne idézné sötét anyagát: téglaház szélesre tárt, emeleti ablakokkal, eperfák koronái, széthajigált jánosbogarak, márványnak tetsző kövek, levegő. Az oxigénmolekulát illusztráló tankönyvi körök tulajdonságai közt felbukkanásuk mikéntje minduntalan elsikkad; hogy lehetnének tehát, ez válik sürgető kérdéssé, nem a valóságosságuk. Tolongó, torlódó, azonos átmérőjű – már csak az egymás takarásába esők miatt is –, megbecsülhetetlen számú – maradva az ábránál. Összeesett tüdő kormos hólyagjai, a foltokban színes, nyákos, holt szövet bizonyul velük szemben haszontalannak. Megfigyelése kiküszöbölhetetlen tárgyaként reszkető teste lesz mihamarabb felejtendő a beálló és nem létező fuldoklás következtében.

Kristófnak, Tádénak

Kérdés ezúttal a közterületek impozáns listáját szemügyre véve kínálkozik: van, ami nem az egyáltalán? Árok, átjáró, dűlő. Kapu, körönd, körtér. Lejáró, lejtő, lépcső […], mélyút […], pincesor […]. Egy másik, ha lehet, még ennél is körültekintőbb jegyzékben szerepelnek olyanok, mint malom, üdülőpart, vadászkastély. Listája válogatja. Attól függően, mihez szükségesek. Jellegükből adódóan megannyi lehetőséget tartogatnak. Kiválasztani, megadni vagy bejelenteni, kijelölve feltüntetni, tárva, belekeveredve, elengedhetetlen kitölteni, lakcímnek, ideiglenesnek, tartózkodási helynek, ismeretlenül, kiszolgáltatva. Egy horhosban lappangó lányról áradozni annak, aki nem tudja, mi a horhos, éppen elég komplikáltan hangzik. Ha valahol nem néz utána, könnyen tévútra vetődik. Jelentésére esetleg torkosként, vagy a horkolásból következtet. Közel volnának egymáshoz, ugyan, másrészről, képzésük helye szerinti ingadozás tapasztalható rögtön. Tovább gondolhatná azt, miből gondolja ezt. Horgosnak értve válik a helyzet hátborzongatóvá. Az ország egyes részein mód nyílik rá. Mit keresne ott Emi? Nem jószántából került oda, bizonyosan. Fogoly. Máris csurom egy vér. Hogy van szíve horgosba zárni, akinek nincs és nem is volt. Így, ezzel, talán mégis a boszorkány-hipotézis nyer lendületet, lel új támogatóra. Utazást, próbákat és megpróbáltatásokat kiállni, banyát nyirbálni, varjaknak szórni, Emit fércelni, elvenni, boldogan élni, míg meg nem halni.

Slussz-passz.

Csábító.

Szigorúan a kutatás eredményeire szorítkozva: kétségbeejtő, kilátástalan, veszett, menthetetlen, helyrehozhatatlan, esélytelen, lehetetlen, hiábavaló. Reménytelen a megléte. Emi netán máshonnan szorul keresésre.

   Van megoldás. Kell lennie. Nem elég több, ha egyszer nincs.

 

Illusztráció: Breathless

Sanyi

Pala tute merav![1]

– Szólni kéne a Sanyinak, hogy adja vissza a feleségem.
– Sanyi csak szomorodjon meg ott, ahol van.
– Átbattyogok a szomszédba, hozzájuk.
– A gyász egye ki a szívét annak a sutának.
– Anyukája van otthon, a Sanyinak az anyja. Kölcsönadom neki, aztán nem adja vissza. Kiáltok át hozzá, a kertkapun, mert bemenni nehéz, kutyájuk van, harap.
– Megveri az élet, megveri, meglásd!
– Zsoltika szerint is. A Sanyi nagy nulla. Na, hagyjuk is, mielőtt belemegyek.
– Mit csinálhat? Otthon, az anyja, egyedül!
– Süket, nem hall, pedig kutyája van neki. Akinek van kutyája, az sosincs egyedül. Nincsen. De süket.
– Halálos egy pillangó.
– Ki?
– Hát a feleséged.
– Újabban más zenéket hallgat – állítólag!
– Azért mondom. Megint mentél, mi?
– Mentem, de nem hallottam semmit, semmi zenét.
– Zsoltika nagyon tud, lefog neked bármilyen akkordot.
– Jó neki. Csak a Sanyi adná vissza végre.
– A Sanyi? Hát nem tudom. Ne bízz benne.
– Mindegy már. Majd lesz valahogy.
– Azért csak menjél, követeld.
– Jó, megfogadom a tanácsodat, bátya.
– Ne köszönd meg, nekem te a testvérem vagy, tudod. A Zsoltika is.
– Családom támogatása nekem a minden.
– Egyél levest!
– Nem kérek, nem eszem levest, bátya.
– Akinek ekkora szíve van, abba belefér egy jó kis leves, na; zúza van benne, nézd, meg máj is.
– Májusban még együtt voltunk, a Karin meg én.
– Minek adtad oda neki!? Ebbe te is hibás vagy kicsit!
– Odaadtam, mert kérte. ’Kölcsönbe’, így mondta: ’kölcsönbe kérem.’
– Az más. Milyen a leves?
– Jól néz ki. Van benne szív is?
– Szív az nincs, de van nyaka, zúzája, melle. A combja kirántva nyeleshúsnak.
– Akkor hülye voltam. Nem láttam, hogy kibabrálnak velem.
– Ha süket, akkor azt se hallja, mikor ugat a kutya.
– Hogy mi?
– A kutyát nem hallja az öregasszony. A kutyáját.
– Nem hallja meg. Mondjuk, ha szájról olvassa, hallja.
– Leolvassa, hogy mit ugat?
– Nem; hogy ugat. U-G-A-T. Harapós.
– Jó kis kutya lehet az.
– Nem, bátya, nem; nagyon-nagy kutyája van a Sanyinak.
– Nem az anyja kutyája, a Sanyi kutyája?!
– A Sanyi anyjának a kutyája. Én arról beszélek. A Sanyi anyjának a kutyájáról.
– Az, amelyik harapós, nem?
– Kaukázusi, bátya, kaukázusi.
– De a Sanyi hozta a házhoz; nem? Akkor hozta, mikor a feleségedet hozta, haljak meg! Soha nem fog elhagyni! Nem ezt mondta? Vagy ezt te mondtad neki?!
– Nem tudok megülni, bátya, csak mennék. Mindig csak mennék.
– Te! Szólj az Atinak, Ati szóljon Tintinek, Tinti Rajónak, és slussz, elintéződik.
– Azóta étvágyam sincs semmi. Pedig jól főznek itt nálatok: gazdagon!
– Megyek és kiadom. Nem ettél belőle. A kutyának jó lesz, az majd megeszi.
– Csak jöjjön haza a feleségem, hallod, olyat főzetek vele… hogy a szív megszakad, hallod, bátya! A SZ-Í-V M-E-G-SZ-A-K-A-D!

[1] Meghalok érted!

 

Illusztráció: Francis Picabia, Mardi Gras (Le Baiser) (Mardi Gras [The Kiss] ). c. 1924–26

Hatodik érzék – 2. rész

Próza? Valamikor sokat forgattam Jókait, Mikszáthot, Móriczot. De már gyerekkoromban elavultnak éreztem irodalmunk nagyjait. Más volt a nyelvük, mások az emberek, életcéljuk, erkölcsük, más szóval modern könyveket kell böngészni. Akkor gyerünk, nyomd meg a gombot, pajtikám! Megtettem. Na, nem azért, hogy ezentúl novellát, regényt írjak vers helyett! Csak úgy, egyszerű kíváncsiságból. Hátha valamelyik könyv lapjain ismerek valakiben magamra. Beiratkoztam egy könyvtárba, és átrágtam magam egy sereg regényírón. Csaplár Vilmos, Spiró György, Esterházy Péter, Vámos Miklós… Nem tudom, más hogy van vele, de én személy szerint úgy éreztem, mintha üres, koromtól független térbe csöppentem volna. Sehol egy ismerős, aktuális probléma, hús-vér emberek, beleértve csekélységemet. No persze, ki foglalkozna egy ilyen szürke egérrel! Abbahagytam hát a keresést, és kezdtem megszokni, hogy ez vagyok. Tehetség, önmegvalósítás: gyermekbetegség, amin a legtöbb gyermek átesik, s mihelyt felnő, szépen ki is gyógyul belőle.
Anyagi gondjaim nem lévén (asztalosként elég jól kerestem), no meg a korom is megvolt hozzá, elhatároztam, hogy megnősülök. Agyő, zongora, gitár, belső hangok, költemények! Egy év múlva megházasodtam, később apa lettem, aztán nagyapa anélkül, hogy egyszer is rájönnék, mi mocorog bennem olyan szívósan. Ha ugyan mocorgott, mert az ember fantáziál is időnként, és olyankor össze-összetéveszti a valós dolgokat a fiktívvel.
Közben eltelt, helyesebben elröppent 69 esztendő minden különösebb esemény nélkül, amikor egy hideg téli éjszakán… De innen, engedelmükkel, hadd idézzem inkább a naplómat.

2009.  január 1.

Gyűlölöm január 1-jét, mégpedig pontosan azért, amiért mások szeretik: az ünnepek miatt. Mióta meghalt a feleségem, ünnepnapokon érzem a legjobban, mennyire egyedül vagyok. Gyermekeim külföldön élnek, és annyira elfoglaltak, hogy néha még újévkor sem találkozunk. Különös, nem? Sajnos ilyen a mesterségük. Hilda Stockholmban orvosnő, Márk kutatómérnök Baltimore-ban. Erzsi, Erzsi miért kellett neked ilyen korán eltávoznod!
Az éjjel megint rosszul aludtam. Minél jobban öregszem, annál szerényebb az alvásigényem. Amúgy sohasem voltam jó alvó, de most a szokottnál is hosszabb ideig forgolódtam. Csak nem ér valami baj, kellemetlenség! – fogott el a nyugtalanság. Bekapcsoltam a rádiót, s csaknem reggelig hallgattam az MR1-et, miután más prózai rádió nem is létezik országosan. Zene, zene, zene, na, az van orrvérzésig, mert nálunk, Magyarhonban, mindenki danol, táncra perdül, miközben máshol cselekednek.

2009. január 12.

Délután meglátogattak régi szakmunkásképzős barátaim: Sarkadi Robi, a cipész, Vas Gábor, az esztergályos és Rostás Emil, a volt levélhordó. Általában hetente egyszer összeültünk kártyázni, römizni. Nyáron pingpongoztunk, még hordozható mini biliárdom is volt. Egy ideig szótlanul kártyáztunk, de a játék ezúttal egyikünket sem kötötte le.
– Passz, kiszállok. Egyébként is fáradt vagyok – ásított a gólyanyakú levélkézbesítő. – Ezek az ünnepek idegileg kicsináltak.
– Engem fizikailag – mormogta a beesett vállú, enyhén púpos cipészmester. – Négy gyerek, nyolc unoka… Összesen 20 személy. Igaz, csak vendégek, de egy vendéglátásra is elő kell ám készülni. Te hol szilvesztereztél, Ferike?
– Az ágyban. Egyedül. Néztem a tévét, míg el nem aludtam.
– Nagy család nagy gond, család nélkül még nagyobb. És te? – fordult a bajuszát rágó, kajla fülű öreghez.
– Párizsban. Mégis mit gondolsz, meddig nyújtózkodhat nálunk egy iparos?
– Jó, jó, ne kapj be! Hej, ha csak 20, nem, 30 évvel lennék fiatalabb!
– Nem lenne rossz. Ha lehetne. De hát nem lehet – hörpintette ki a borát Vas Gabi.
– Nem. Irigylem a mai fiatalságot! Ki Párizsba mehet, ki Bécsbe, ki…
–… egyenest az utcára – szúrta oda epésen. – Bezzeg a mi időnkben! Nem éltünk jól, de legalább ettől nem kellett tartanunk. Bocs, helyesbítek: sokkal jobban éltünk is. Hála Kádár papának, akit most… Á, hagyjuk! Ami volt, elmúlt, és kész!
– Ez a fejlődés, Eszterke – nevetett Rostás. – De ahova nem jutottál el te, eljutottak a fiaid. Meg a tieid – tette hozzá a suszter felé mutatva.
– Megkérhetlek, hogy ne szólíts Eszternek? – fortyant fel az esztergályos. – Különben nem értem: most a Munkáspárt vagy MSZP ellen vagy?
– Mintha nem tudnád. Egyik kutya, másik eb, hozzávéve a híres Fideszt is. Most mit néztek? Talán nincs igazam?
– Nincs, mert ha a Munkáspártra hallgatunk…
– Akkor még ma is a Balatonon nyaralunk – dőlt hátra a székén Sarkadi, aki meggyőződéses MSZP-és volt. – Az Adriai-tenger és Kanári-szigetek helyett. És nincs se Isten, se privatizálás, se ellenzék, se anyám tyúkja, csak állam bácsi élén a Munkáspárttal, aki mindnyájunkat kommandíroz.
– Kapd be! – ugrott talpra az esztergályos. – Alá’ szolgája! Ide se jövök többé, a kutyafáját!
Vette a kabátját, és faképnél hagyott bennünket.
– Viszontlátásra! – kiáltott utána Rostás Emil. – Majd visszajön, ha lecsillapodott. Kicsit hirtelenharagú a munkásosztály.

Nevettek.

– Te meg mért hallgatsz? – bökött oldalba kíváncsian.
– Hisztek ti a 6. érzékben?
– 6. miben?
– Megérzésben, előérzetben.
– Nem kell ide előérzet. Már kétszer is előfordult, mióta agyára ment a politika. De eddig még mindig visszajött a kajla fülű.
– Én nem Gáborra gondoltam.
– Hanem?
– Csak úgy általában.
– Miért ne! Nem 100 %, de… Igen, elég sokszor ráhibázunk.
– Véletlenül – legyintett fitymálóan a cipészmester. – Na, Isten Isten!

Koccintottunk.

– Adja az ég, hogy igazad legyen!
– Mert? – sandított rá az egykori levélhordó.
– Olyan fura érzésem volt a tegnap este.
– Jó vagy rossz?
– Inkább rossz. Mintha… Hagyjuk, úgysem tudnám leírni.
– Szoktál-e máskor is előre megérezni dolgokat?
– Mikor hogy.

Nem firtatta tovább, másról kezdtünk beszélni. Egyszer csak csöngetnek. A sürgönykihordó volt. Kalapáló szívvel futottam át a kurta, de annál mellbelökőbb szöveget:

Meghalt a mostohatestvéred. Temetés holnapután. Angéla

2009. január 13.

Folyton mostohatestvéremen és a vele kapcsolatos megérzésemen töprengek. Szegény Sebi! Még élhetett volna 10-20 évet, ha nem támadja meg ez az új típusú H1N1 vírustörzs. Szinte hihetetlen, hogy felszálltunk a Holdra, átvizsgáltuk a Marsot, egyre sikeresebben gyógyítjuk a rákot, őssejt beültetéseket végzünk, de nem tudunk elbánni egy influenzácskával. Ami pedig azt a bizonyos 6. érzéket illeti, az sem éppen tiszta ügy. Hiszen éreztem én ezt-azt máskor is anélkül, hogy ilyen biztos lettem volna magamban.

2009. január 19.

 

 

Illusztráció : Sixth sense

Hatodik érzék – 1. rész

Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-jén nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.

– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.

– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?

– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mi tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:

Boci, boci tarka,

Se füle, se farka,

Mégis olyan tarka,

Mint a macska farka.

– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.

Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul.
– Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.

Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.

Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáim.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.

Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.

– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.

Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.

– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.

A család elképedve hallgatta.

– Na, hogy tetszett?

Zolika kirohant a szobából.

– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?

Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.

– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.

Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:

Az én városom

Irgum-burgum, bekaplak, zsebre váglak, felkenlek.

Te vagy az én emberem,

mindent megkapsz, ha kiszolgálsz.

Ember, hazudhatsz, de csak úgy, hogy elhiggyék.

Lám, a politikus is hazudik, és milyen szépen boldogul.

Azért te ne így hazudj, hanem úgy, hogy nem hazudsz.

Érted? Nem érted? Sajnálom, nem tehetek róla, hogy hülye vagy.

Tegnap bankot rabolt két símaszkos aranyifjú.

Szükségből? Virtusból. Unatkoztak szegények,

s mivel visszaadtak minden dollárt, eurót,

még meg is dicsérték őket az újságban.

Az utcákon szeméthegyek bűzlenek,

és hajléktalanok serege kujtorog.

A sarkokon kurvák integetnek,

s lépten-nyomon kutyaszarban gázolunk,

de még ez sem baj, mert szerencsét hoz, így mondják.

Folytathatnám, de mi célból?

Ez a város, ahol születtem,

de biztosan nem az, ahol meghalok.

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.

– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!

– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.

– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.

Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.

Illusztráció: Education to empower