„Sok híresség nem azért híres, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömegek azonosulni tudnak vele. És nem azért azonosulnak vele, mert valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az eszményeik, tetteik és az életük is hamis.”
– Charles Bukowski
Már megint ott virít a neve a címoldalon.
És most már nem csak a szakportálok boncolgatják a felfedezését, mint pár hónappal ezelőtt, nem, ez itt a rohamosan erjedő bulvárhergelés, a verbális élveboncolás első érlüktetése.
A tudomány és technika legújabb vívmányai csaknem mind jóhiszeműen, jótékony cél érdekében születnek, hogy könnyebbé, kontrolláltabbá tegyék az ember életét, de minden esetben akadnak olyan rétegek, akiknek éppen hogy megnehezíti azt, vagy pedig az előre nem látott következményeitől szenvednek. Végül apró szívszúrások elszabadult légiója pecsételi meg egy-egy felfedezés megítélését, legyen az bármennyire is hasznos az emberiség számára.
Ahogy elnézem, Brian élete épp most fordul fel fenekestül, át sem kell mennem hozzá a laborba, hogy lássam az arcán a pánikot, amit ezek a cikkek okoznak. Ismerem jól évek óta. Szolid, magának való figura, kerüli a feltűnést, valójában még a tudományos sikerekre sem vágyott sohasem igazán, csak egyszerűen hitt abban, amin dolgozott, mert úgy vélte, a nagy körforgásban ez az ő rendeltetése, ez az, amit maga után hagy az emberiség számára.
És végül összehozta.
Az ember egész életében arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, miközben már rég történnek. És ez alatt csaknem végig azt a néhány igazán emlékezetes pillanatot, boldogan eltöltött pár órát, napot, hetet, vagy kiemelkedően nagy örömöt próbáljuk újra átélni, amit időnként éreztünk, amiről azt hittük, hogy az az élet. Azt kergetjük folyton, időnk ama pár szeletnyi momentumát, melyet igazán értékeltünk, mígnem egyszerre észrevesszük, hogy megsárgultak a levelek, kásás lett a dinnye, és a rosszul megemésztett élet salakja ott tornyosul az emlékek mellett, amelyek életben tartanak.
Az agy mindent eltárol, minden érzést, képet, illatot, amit csak átélt. Elöl tárolja a nélkülözhetetlen információkat, míg a hátsó részlegbe menti a többit. Sokáig nem jöttünk rá, hogyan szelektál. Voltak köztünk olyanok, akik már évtizedek óta az intézetben dolgoztak bármiféle komolyabb erőlelépés nélkül, noha bár egyes területeken valóban elértünk némi haladást. A professzor azonban bármi nemű kudarc ellenére folyvást bizakodó maradt, és bőséges szellemi táplálékkal látta el az alkalmazottakat, szinte éjjel-nappal. Az agy feltérképezésére szánta az egész életét megalkuvás nélkül, minden területen szerepet vállalva, mindig rendelkezésre állva. Elszántsága révén nem tehettünk mást, mint egyre eltökéltebben haladtunk a részlegünk számára kitűzött célok felé.
Forrásaink azonban jó ideje apadtak, az ország gazdasága az évtizedes rablás miatt romokban hevert, nemhogy a nagyurak holmi tudományos intézeteknek szánták volna a maguknak még át nem játszott pénzeket. Nevetséges lett volna azt gondolnunk, hogy az oktatás szándékos és szisztematikus lerombolása mellett majd pont mi számíthatunk valamire. Néhány elvetemült, a rendszeren még kívül álló milliomos adományaiból tengődtünk, olyan hibbant vállalkozók jóindulatára bízva, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csinálunk. Pénzüket a jövőbe való befektetésnek tekintették, majdani üzleteket reméltek belőle, az ideológia mit sem jelenthetett.
És aztán annyi fáradhatatlan munkaóra, reménytelennek tűnő próbálkozás után év elején megtörtént az áttörés.
Jól emlékszem, hogy a szokásos havi futóversenyt rendeztük az udvaron azon a meglehetősen hűvös januári reggelen. A hőmérő higanyszála bőven mínuszban járt, de mi a barátságtalan körülmények ellenére sem voltunk hajlandóak engedni furcsa szokásunkból, és ugyancsak megtartottuk beteges szeánszunkat a központi épület irányába futó salaksávon. Az elmúlt időszakban arra jöttünk rá, hogy a hét szakterület külön-külön nehezen halad előre munkájában, míg, ha mindannyian egy részterületre fókuszálunk, akkor jobb eredményeket érünk el – ezért aztán minden hónap elején a hét részlegvezető futóversenyt rendezett az udvaron, azzal a céllal, hogy az adott hónapban melyikük ötletét boncolgassuk tovább, fejtsük ki. Saját pályájukon nem versenyezhettek egymással, így valami semleges kellett, amelyet kevésbé tudományos légkör övez.
Mondjuk egy futóverseny.
De azért, hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat, vittünk bele egy kis tudományt is. Mint minden évben, Clark most is hozta a kis készletét, és a résztvevők combjába beinjektálta a lidokaint. Pár perc múlva kezdődhetett is a futam. A cirka harminc méteres táv lefutása a combokban csak látszólag mulatságos dolog, de hát éppen ez lett volna a dolog spirituális háttere, avagy legyőzve a hátráltató tényezőket célbadobó-ábrázattal vetemedni neki az előttünk álló akadályoknak.
Nem tudom, hogy a fiatalabb kollégák Szilveszter utáni, év eleji bágyadtsága vagy Brian jó formája okozta-e, de ő nyerte a versenyt. Kifulladva állt a salakon, a csupán hét centi előnyével, de ez a hét centi nemsokára széles utat vájt részlegének és egyben az egész intézmény munkájának robbanásszerű fel-pezsdüléséhez. Azt mondta rájött valamire, csak még ki kell dolgozni a módszert, tesztelni kell. Senki nem sejtette, hogy nagyjából egy héten belül képesek leszünk leszedni az agy hátsó memóriájából bármit, amit oda raktározott.
Képek, illatok, érzések.
Állok az emeleti irodám ablakánál, nézek le az udvarra, nézem a salakot, ahol mindez kezdődött.
Képek, illatok, érzések.
Máris megalakultak az első cégek, akik az eljárás legelső és legnagyobb élvezői lesznek, és bizony az ügyvédek meg a jogászok is megnyalhatják minden ujjukat, nem fognak unatkozni. Fél év sem telt el, és a média is keményen rábuzgott. Ott virít a monitorom kellős közepén Brian hülye feje, meg, hogy mit művelt a társadalmunkkal. Hogy ez majdnem olyan nagy szám, mint az internet meg a mesterséges intelligencia.
Hamarosan franchise vállalatok fogják árulni az eljárást, amellyel felidézheted a múltad, letöltheted magadból bármelyik emlékedet és egy apró fejmodul segítségével még illatokat és tűszúrásnyi érzelmi ingereket is kapsz a csomaghoz, amelyben beállíthatod, hogy mit akarsz visszanézni – visszaérezni. Újraélheted, hogyan buktál meg kémiából az érettségin, hogyan szexeltél azzal a csajjal a koleszbulin, az első csók, az első szerelem, hogy mit adott az első füves cigi, a sikereid, a fesztiválok, a gyereked születése, vagy amikor a feleséged a harmincadik születésnapodra behívta közös barátnőjét, hogy töltsétek együtt az éjszakát. Fél évet sem adok, és kreditmilliók fognak gazdát cserélni, mert az effajta kínálatra nem csak a gazdagok fognak áldozni – emlékek, melyek életben tartanak a rosszul megemésztett élet salakjában – látom már a holo-reklámokat is, meg hogy az állam egy idő után nyilvánvalóan bekebelezi majd ezt is, ahogy elkezd nőni, amikor rájönnek, hogy ez mekkora üzlet: Nemzeti Emlékgyár alakul, vagy valami még sajátságosabb – talán ezért is rohangál máris ennyi újságíró meg riporter a bejárati kapuknál nap, mint nap.
Köszönjük hát meg Briannak a hírnevet és az érdeklődést! Szerencsétlen. Utál nyilatkozni, most meg jönnek és faggatják, hogy mi lesz a szabadalommal, a hanyatló nyugatnak vagy a despota keletnek adná el inkább, hogy érez-e az erkölcsi felelősséghez, az miatt, hogy a módszere meg fogja változtatni az emberi kapcsolatokat, viselkedésmintákat?
Mégis csak le kellene ugranom hozzá.
Egy kis bátorítás ráférne, és jó lenne megbizonyosodni arról, hogy fel van-e készülve a rá váró viszontagságokra, a hírnévre, a meghívásokra, az épület előtt reggelente őt váró ellenzőkre, aktivistákra, vagy az erkölcsi károkra való hivatkozással pereskedő háborgókra, szektásokra, Vikingnek öltözött őrültekre.
Kimegyek hát a folyosóra, majd az első emeleti Büfében megállok, hogy vegyek két karamellás forró csokit (Brian kedvence), és közben nézem, ahogy Marty az új HR-es csajjal flörtöl az egyik körasztalnál. Mire megkapom a papírpohárban gőzölgő italokat, már egymással cserélik emléklemezeiket, amelyre életük bizonyos szakaszaiból vágtak ki jeleneteket. Egyenlőre még korlátozottak a felhasználás lehetőségei, de biztos vagyok benne, hogy év végére a reklámok fele erről fog szólni. (A másik fele marad a gyógyszerreklám) De még koránt sem ismerjük felfedezésünk hatásainak határait.
Ha az ember fogadalmat tesz önmagával szemben, akkor a sors valahogy mindig kétszer annyi akadályt gördít elé. Ez idegrendszeri kérdés. Az meg olyan, mint a hűtővíz egy gép működésénél. Az emberi idegrendszer egyfajta víz a szerkezetben, amit hűteni kell. Ha az autóban lévő hűtővíz felforr, akkor a jármű nem működik rendesen. Az ember idegrendszerét is hűteni kell, avagy szelepeket alkalmazni, amelyek időnként kiengedik a feszültséget. Brian általában mikrodózisban adagolt pszichoaktív gombaporlattal lazította elméjét ilyen esetekben, szelíden magyarázva, hogy hiszen hát mindenki eltapos, kihasznál, elviszi az idődet, s ha ezeket a téged elfogyasztó, lelkedet felzabáló, negatív ingereket nem kompenzálod valami olyannal, ami neked jó – ha nem alkalmazod legalább mikrodózisokban a számodra hasznos a pozitív ingereket: akkor megőrülsz.
Most is ott figyel valami üvegcse az íróasztalán, amikor belépek: tele van kapszulákra adagolt örleménnyel, gondolom valami Ecuadori vagy Perui kivonat, továbbá számítógépe hangfalaiból újfent erősítő mantra szól – míg Brian az egésztől messzebb, az irodai székét távolabb lökve gubbaszt magában.
Máris szarul van, pedig még el sem kezdődött igazán. Még csak most merülünk alá.
– Gondok akadtak? Ezzel számolhattunk volna.
– Az ilyesmivel senki sem számol. Oppenheimer sem nagyon aggódott.
– Valami személyes? – gyanakszom, mert a hatalmas felhajtás ellenére meglátásom szerint nő van a dologban, mint mindig, amikor újra kockákat vetnek felettünk.
– A feleségem… beadta a válópert.
– Nocsak.
– Emlékszel, hogy magamon teszteltem először az eljárást.
– Persze.
– Ott van minden adat a gépemen, több terrányi fájl, és persze én hülye..
– De hát mi történt?
– Nem tudom. Valahogy bekeveredett a dolgaim közé, valami jegyet akart rendelni a neten a filharmonikusok koncertjére, vagy mi…én hülye..faszér’ nem töröltem már ki régen azokat az emlékeket? Csak egyszer akartam újranézni őket, mert már nem is emlékeztem mindenkire, rég elfelejtettem.
– Hogyan?
– Azok a lányok… amikor Annával szétmentünk fél évre, emlékszel? Na akkor én masszívan elkezdtem kurvázni. Pár hónap alatt vagy negyven nővel voltam. Tudom, itt volt az agyamban, csak meg kellett számolni.
– És Anna megtalálta a felvételeket.
– Meg bazmeg.
Ritkán hallottam káromkodni. Szinte mindig választékosan beszélt, kivéve, ha Amerikai Fociról volt szó, mert akkor átvedlett sportriporterré, de egyébként teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott jellemmel rendelkezett, amiből azonban most semmi nem látszódott.
– De hát nem is voltatok együtt..
– Technikailag együtt voltunk.
Most mit mondjak neki? Technikailag igaza van, gyakorlatilag azonban fél év szabad utat adtak maguknak, és ezt igazán nem kérhetik számon egymástól.
Csakhogy az emberi agy másként működik.
A sebek ugyan idővel begyógyulnak, ámde a helyük ott marad. Lényünk egy része sohasem képes elfelejteni azt, ami ártott neki, akárhogyan is magyarázzuk magunknak, akármilyen korrektül is viselkedünk. Az öntudat genetikai emlékezete nem engedi elfelejteni a megszerzett tudást, legjobb esetben is csak eltakarhatja a hegeket.
Talán majd erre is találunk valami megoldást, talán már nem lesz rá időnk, talán pihenni kellene, megállni egy kicsit, és nem folyton azon agyalni, hogyan tegyük az életünket jobbá. A körülmények egyre erőteljesebben kényszerítenek arra, hogy folyamatosan teljesítőképességeid határán, a maximumon legyél. Nem állhatsz meg, mert a többiek megelőznek, vagy a rendszer nem működik nélküled ugyanúgy. Nem hibázhatsz, mert valaki a helyedbe lép, és mehetsz vissza balettozni. De talán egyszer véget ér a kontroll és akaratunk alá görgetett rögeinket simára csiszolja az idő, meghajolunk a sorsnak, elfogadjuk az egyenletes haladást, megszokjuk a nehézségeket, a fájdalmat, uralkodunk a káoszon, a legkényelmetlenebb helyzetekben leszünk úrrá önmagunkon.
Leteszem végre a karamellás forró csokit Brian asztalára, aki erre kissé megenyhül és visszahúzza magát a helyére. Belemarkol a tégelybe, majd azt mondja:
– Talán egyszerűen csak élvezni kellene a pillanatot, nem törődve a múlttal, sem a jövővel.
(Illusztráció: Mark Rothko)
