Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)

 

A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.

 

A vonat olyan nehézkesen cammogott ki a nyíregyházi pályaudvarról, mintha egy mágnes húzta volna vissza a peronokhoz. A lány kétszer próbálta kék utazótáskáját feltenni a fém kalaptartóra, de az mindkétszer visszaugrott, amikor a vasúti kocsit hol jobbra, hol balra megrántották a váltók. Feladta. Betolta az ülés alá, s figyelte az elsuhanó várost az ablakból. A kocsi egyik nyitott ablakán át besikítottak a vonat gyorsuló kerekei: iszkolj!

Majd a fékek dübörögve lassították le a szerelvényt: maradj!

– Megengedi? – kérdezte egy fáradt hang. A lány a lihegő nőre pillantott, szemét tüntetőleg körbefuttatta az üres vasúti kocsin, majd kelletlenül bólintott. A középkorú nő meg sem próbálta csíkos, műanyag szatyrait feltenni a feje fölötti fémpolcra, rögtön az ülés alá tuszkolta be. Kigombolta kávészínű kabátját, s a lánynak úgy tűnt, mintha két piszkafa lábra termetes lufit fújtak volna. A nőnek sem dereka, sem nyaka nem volt. Fejtől combtőig egyetlen tömb képezte a testét. A kabátot felakasztotta az ablak mellé, de ő a külső székre huppant le.

A város már nem követte őket.

Ottmaradt, ahová való.

A Nyírség futóhomok buckái közé.

A lány le sem vette a szemét az ablakról, amelyben visszatükröződött a nő, aki a táskájában matatott. Sötétbarna műbőr ridiküljéből egy csomag Korpovit kekszet húzott elő.

– Megkínálhatom? – kérdezte.

A lány nemet intett a fejével, összehúzta magán a fehér ingére sebtében felkapott zöld pulóverét, lesepert egy, a sötétkék szoknyájára tapadt hajszálat és visszafordult az ablakban tükröződő nő felé, aki két kekszig nem szólalt meg, csak méregette utastársát.

– Vizsgázott?

A lány kipréselt egy ühümöt magából.

– Sikerült? – kérdezte a nő, közben az egyik csíkos szatyorból előhúzott egy rongyos Kiskegyed újságot és egy kopott szemüvegtokot.

– Semmi köze hozzá – ripakodott volna rá a lány, de ehelyett csak rázta a fejét. A nő Téglásig nem szólalt meg. Olvasgatta az újságot és ette a kekszet. Roppanás, csönd, majd nyelés. Mintha arra várna, hogy a nyál majd magától pépessé teszi a szájába vett korpás tésztát. Fogatlan, vagy olcsó műfogai vannak – nyugtázta magában a lány.

Bocskaikert előtt újra próbálkozott a nő.

– Ismételhet?

A lány bólintott.

A vonat megállt. Percekig rostokolt a semmi közepén.

A nő lehunyta szemét. Ablaküvegben bólogató díszkutyának tűnt. Elaludt. Időnként hangosan horkantott. A lány odanézett és kirázta a hideg: a nő szája szélén kekszmorzsával keveredett nyál folyt. Az ablakban keresett menedéket.

A nő alvó testén egyre többször suhantak át kockaházak. Azután jöttek a panelok, azok teljesen kitakarták hirdetőoszlop testét.

Hagyni kellene a fenébe az egészet, az idegen várost, a vizsgát, a büdös vonatot és a korpovitos nőt is. Két lépcsőfok, ennyit kell megtenni ahhoz, hogy kiszálljon és mindent újrakezdjen – mélázott magában a lány.

A hajdúsági főváros után az Alföld újfent kirajzolta az ablakra a nő oszlopos alakját. Még Püspökladányban is aludt. Időnként a lány a hátán érezte tekintetét, de az ablak nem csalt, a nő valóban szunyókált.

Törökszentmiklós előtt megjelent a kalauz. Felrázta a nőt, aki egy papírlapot adott át, amelyet a szótlan férfi hosszasan tanulmányozott, majd visszaadta.

Nincs jegye. Nem kell neki.

A lány odanyújtotta jegyét a kalauznak, aki lyukat ütött rá és visszaadta.

A nő közben kopott címkéjű ásványvizes palackot vett elő és ivott. Fékezett a vonat, leöntötte magát.

– Megismétli? – A lány felhúzott vállakkal jelezte, hogy fogalma sincs. Izzadsággal kevert lábszag csapta meg az orrát. Lenézett a padlóra és látta, hogy a nő kihúzta a cipőből a lábát.

– Ne haragudjon, de mindig úgy megfájdulnak a lábaim a gyaloglásban, Szolnokig még kipihenhetik magukat – szabadkozott.

A lány dühösen felpattant, kirántotta a kék utazótáskáját a szék alól és ráförmedt a nőre.

– Miért nem hagy engem békén? – Vállára dobta táskáját és átvágtatott a harmadik kocsiba, majd a negyedikbe és a következőbe, egészen a szerelvény végéig és közben magában a nőt szidalmazta: semmi köze a vizsgámhoz, maga fogatlan, büdös lábú seftelő.

A vonat fékezett, a lány leszállt.

Törökszentmiklóson hosszasan gyalogolt a peronon, mire az állomás épületén át a buszokhoz ért. Az elsőt, ami Martfűre ment, lekéste, de a másodikkal éppen vacsoraidőre az anyja házához ért.

– Klárikám, annyira aggódtam, te mivel jöttél? Szolnokon szálltál át? – hadarta az anyja a konyhaajtóban.

– Nem, kivételesen Törökszentmiklóstól busszal jöttem – válaszolta. Az anyja izgatottan a televízióra mutatott.

Szolnok előtt, Szajolnál kisiklott a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő gyorsvonat, a vonat második és harmadik kocsija a felismerhetetlenségig roncsolódott össze, a halottak száma meghaladja a húsz főt – harsogta a híradó.

A lány a konyhaablakhoz lépett, de abban csak anyja riadt arca tükröződött.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

 

 

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Հալա, հալա նինայե
(Քեսապ) (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Hala, hala ninaye
(Kessab) (2024)]

– Rosszul emlékszem.
– Vagy jobban figyeltél.

Sötét felhő alatt egyedül, minél kisebb lábnyomom legyen. Állok, ami árnyék hull, mint fény, borít be. Mélyen burkolózom a felhőbe, nem látok. Amit látok, felhő.

Néz a felhő, helyettem is lát, legalább láthatatlan, de felhő. Mindenki látja, hogy sötét lett. Sötét lett velem. Mintha gödörben, még gödör se kell hozzá, hogy hideg.

Melegít a hideg könny, esik, hallom. Csak akkor beszéljünk, ha más is jelen. Ha más is jelen, nem szólok. Minél kisebb, egy egész kicsi gödörben is jól elférek.

Sötétedik a szobában, ázik a szőnyeg, belülről veri az ablakot az eső. Csend, templomrom. Jéghideg falak, vagy csakugyan iglu. Cirbolyafenyők, vadrénnyomok.

Ajtók csukódásának hangja, ajtót látok magam előtt. Tövises lepényfa. Bújik be a felhőm kulcslyukon, ablakon, résen. Nézni sem, lépni, várom a végét, amikor kijön, oszlopfolyosón oszlop.

A hátuk látom, állok, a távolság nő. Szólok, megszólítom. Szólongatom. Egyáltalán nem látom a szemét. Pagodafa, csüngőberkenye. Kősziklák, kősziklák ege, jégsziklák ege, sziklafelhők.

A gödörben töltött napsütötte, holdsütötte órák, levélfakadás, a felhő meghallgatja a csöndet, megérti. Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.

Vele nem lehet, hallom. Velem. Ő nem hallja. Ő áll közelebb. Állok, hullnak rám levelek, hó. Velük megy. A fekete elefánt, a fekete hattyú, átölelem az árnyékukat.

Félig nappal van. Három ágban szikrázik a Hold. A Nap fényét világítom vissza, de itt nincs Nap, sötétet világítok. Egész éjjel süt ez a nagykerek Hold. A seregély is sötét a sötétben?

Beszélünk, lépései hangja. Egyre távolabbról fogunk beszélgetni? Ázik a hajam, a szoknyám, ahogy a felhőm utána indul lefelé a lépcsőn. Ernyős sárma, ösztörűs veronika.

Meglocsolja a virágokat, a lépcsőfokokat. A virágok az esőre bújtak elő, a lépcsőfokok nem. Végigjár a szobanövények fölött is. Könyvet, képet is locsol, vagy a cseppekből születnek.

Nem tudom, nem hallom, nem értem. Kérdésre tér nincs, rét, virágszőnyeg. Úgy is be lehet járni egy területet, hogy megnézem térképen? Kicsiny fenyveserdő, vagy erdei szőrmohagyep?

Rásüt a Hold a vízre. A háromágú Hold háromszínű szivárványt világít meg. A vízben szivárványhalak. Sűrű szálú, csípős eső után apró szemű, finom, hideg eső. Esik a vízbe, a halra nem.

Számíthatok az őszinteségére?

Amit rá mondok, az vagyok én, hallom. Megszúrja a sünt az akác? A bogáncs? Máriatövis? A mérges kígyó néha megmarja magát? Halfafű lengedezik sötét szélben. Virágzik.

Mindenki a saját valóságát látja. Van, amikor valaki valakit egyáltalán nem lát.

Két szájjal, három szájjal a szavak a titkokról, köztük ülök, hallgatom. Megszólalok a felhőn át. Ez túl sok, hallom. Lépcsőn fel. Holnap megyünk haza, ő pakol, én a szavaimmal ülök a gödörben.

Nem tett el kulcsot. Kocsi. Ház. Hallom, a bőröndben kicsi a valószínűsége, kulcs lenne, mindent legalább ötször megérintett. Letörött akácág. A sün tüskés vagy tövises?

A sötét ég felett van egy világos. Felhőpillangók felhőfák virágán. Felhőbozótos, az már köderdő? Felhők vagy jégtáblák. Itt nincsenek fák, felhők borítják a hegycsúcsokat.

Semmi ebédünk, semmi hová mennünk. Szavunk egymás felé. A sün élete tüskékkel telik? Süt a Nap, keresztülbújik a felhőn.

Ott a Hold, menjünk a fénye alá. Most nem süt a Nap, a hó a Nap. A hó fényénél megnézhetjük a Holdat.

2024. 09. 19. 20: 11–2024. 12. 29. 18: 41: 19

 

[1] Ելենա Ազարյան, Նաիրա Մուղդուսյան,Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան [Yelena Azaryan, Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan].

(Illusztráció: Hajós Eszter: “Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.”)

Tegnap ilyenkor életem szerelme kilépett a lakásom ajtaján. Némán néztem, ahogy az előszobában belebújik bakancsába, majd megragadja a gymbeam-es táskáját és a hátára csapja. Az ajtóból még visszaszólt.
– Akkor a macskáért jövő hétvégén jövök.
Bólintottam.
– Szombat este 8-kor, meló után.
Mintha csak újra az első randit beszéltük volna le, ő egy félmosoly kíséretében biccentett, én pedig zavartan félrenéztem. Felettébb rövid fejezetet foglaltunk el egymás életében, mindössze négy csodálatos hét volt a miénk. Ez valószínűleg életünk regényében nagyjából egy oldalnyit jelenhet mindössze, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez az egy oldal a regényem tetőpontja lesz. Négy hetes kapcsolatunk alatt többet éltem, mint addigi életem során, és boldogabb is voltam, mint eddig bármikor, de ahogy lenni szokott az egész életen át tartó szerelemhez több kell, mint boldogság, ő pedig feladta az első elénk vetődő problémánál.
A ruháimat pakoltam, az egész lakásban szortíroztam a dolgokat és mindent, ami az övé egy hatalmas szemeteszacskóba ömlesztettem, hogy majd szombaton elvihesse. Így akadt a kezembe a közös csillagunk örökbefogadási okmánya.
Igen, egyik randink alkalmával örökbe fogadtunk egy csillagot. Akkor valamiért nagyon romantikusnak és jó ötletnek tűnt.
Badarság, gondoltam és azzal a lendülettel össze akartam tépni a lapot, de a kezem megállt a papír szélén és még csak felszakítani se sikerült. Mégis csak egy örökbefogadási nyilatkozat, ha most összetépem, egy csillag örökre árva marad, nem dobhatok ki valamit, ami ennyire értékes. Ez igenis komoly dolog, miért ne lehetnének egy csillagnak is érzései. Árulásnak sőt egyenesen hátba döfésnek éreztem azt, amit tenni készültem. Elálltam szándékomtól.
Azonban az okmány nem maradhatott közös az exemmel. Elhatároztam, hogy visszamegyek a csillagárushoz és megkérem, hogy vegye vissza a csillagot és adja egy olyan embernek, esetleg párnak, akik jobban megérdemlik, mint mi.
Másnap ugyanazon a padon találtam meg az árust, mint amin akkor is ült, mikor exemmel elsétáltunk a „FOGADJON ÖRÖKBE CSILLAGOT” felirat mellett. Kopott ruházatú, őszes szakállú fickó volt, de kék szeme úgy csillogott, mint a gyermekeké.
– Jó napot kedvesem! Szeretne örökbe fogadni egy csillagot? Most jutányos áron adom, gyönyörű picinyeimet – kezdte mézes hangon.
– Nem, igazából azt szeretném kérni, hogy vegyen vissza egy csillagot. Tudja a párommal szétmentünk és közös néven van, így nem szeretnénk megtartani – közöltem vele, de már mondandóm kezdetén erős szégyenérzet kúszott lelkembe. A férfi először megdöbbent, valószínűleg én vagyok az első vevője, aki visszaviszi hozzá az áruját. Aztán elkomorult, arca lassan torz grimaszba változott. Lassan peregtek könnyei az arcán.
– Milyen szívtelen emberek léteznek a világban – sírta bele a szavakat szakállába.
– Nem, nem én nem… – kezdtem dadogni.
A férfi szemében őrült düh villant.
– Ez nem egy játékszer, hölgyem – morogta félig még mindig sírva. – Hogyan gondolhatja, hogy visszahozza nekem azt, ami az ön felelősségére lett bízva? Szép kis szülő lenne magából. A gyerekét is visszavinné a kórházba, ha elhagyja az, aki felcsinálta?
– Te jó ég! Dehogy, de az teljesen más dolog… – hüledeztem. A férfi belém fojtotta a szót.
– Maga egy bűnös lélek – kiáltott fel. – Bűnös. Eldobja az életét, annak az életét, akiét egyszer a szerelemért vett meg.  Felelősséggel tartozik az örökbefogadottjáért, nem adhatja csak úgy vissza. – S dobott még rám annyi szitkot, amennyit csak bírt fáradt tüdejéből kipréselni. A hosszú percek nyomasztó átkát nem sokáig bírtam viselni, elfutottam, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.

Úgy baktattam haza, mint akit felpofoztak. Sokáig bennem volt még a férfi kirohanása, az őrület, mely szemében csillogott, a hörgő hangú szitkok zápora, minden visszhangot vert lelkemben. Elhatározásomat, hogy megszabadulok a közös csillagtól azonban nem tudta megváltoztatni, nagyobb fusztráltság volt bennem az okmánnyal kapcsolatban, mint amekkorát a férfi ki tudott belőlem váltani. Továbbra sem hagyott nyugodni a dolog.
Otthon újabb és újabb ötleteken kezdtem agyalni, hogyan is szabadulhatnék meg a közös tulajdontól. Aztán rájöttem. Előkotortam az írószereim közül a hibajavítót és határozott mozdulatokkal, egyszerűen eltakartam exem nevét, és ilyesféleképp pedig már nem is létezett. Már csak a macska lábatlankodott nálam, a fiatal kandúr, akit még úgy mentett meg kapcsolatunk elején egy kukából. Szerencsére szombaton végre a macskával együtt fog távozni.
Bosszúságomra azonban a hibajavítós megoldásom nem vált be, két nappal később lekopott és ismét ott virított a kék tollal ráírt név. Ettől ideges lettem. Össze akartam gyűrni és kihajítani az ablakon az egészet, de végül mégsem tettem. Mégiscsak a mi kicsi csillagunkról van szó.
Nem maradt más választásom, úgy döntöttem, hogy felhívom exemet, ne csak az én problémám legyen a csillagunk.
– Mit stresszelsz ezen. Dobd ki azt a szart, aztán kész! – mondta és rám csapta a telefont.
Igaza van, ki kellene dobnom, de ez a lap összeköt egy csillaggal, egy igazi csillaggal, egy valódi, gőzökből és gázokból álló csillaggal. Pechemre ez az égitest ugyanannyira tartozott hozzám, mint exemhez.
A probléma kezdett megőrjíteni, fel-alá járkáltam a szobában, kerestem a megoldást, de az nem volt. Ki mégse dobhattam. Az nem megoldás, az olyan mintha elhagynám őt.
Hirtelen fülsiketítő csörömpöléssel megszólalt az ébresztőm. Munkába kellett mennem, bármennyire is nehezemre esett. Felkeltem az asztaltól, ahova hajnalban leültem, aztán kelletlenül készülődni kezdtem. Talán, ha leragasztanám a nevét, gondolkoztam tovább. Jó, de az hogy néz már ki?
Köszöntem a cicának és futottam, hogy el ne késsek. Azt, hogy az asztalon felejtettem az okmányt egy egészen csintalan cica társaságában, már csak akkor vettem észre, mikor este hazaérkeztem.
Ahogy a lakásba léptem őrült bűz fogadott. A meglepetéstől alig bírtam hirtelen mit kezdeni magammal, de aztán gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy szellőzzön a lakás. A huzat kicsapta az ablak szárnyait, a szobában felreppentek a papírok. Csak ekkor vettem észre, hogy az okmányom darabokra tépett fecnikként apró orkánná alakul az asztal fölött. Néhány cafatot azonban az asztallapon tartott egy jókora macskaürülék.
Megdöbbenésemben már nem is törődtem azzal, hogy a szél az ablakon át magával viszi a fecniket, szétszórva okmányom maradványait a nagyvilágban.
Hát ez lett a csillagomból.

 

 

Les Gobelins. Párizs. A kárpitok.

(Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

A Rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban, amikor Anna Weisz, fekete, hullámok fonta haját igazgatva az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit, feltöltötte vízzel a párizsi ég.

Anna Weisz fekete, hullámok fonta haját igazgatva, esernyőjével kapaszkodva a párizsi esőbe arra gondolt, hogy nem tud még hazamenni, maradnia kell, nem csak karrierje miatt, nem csak a város miatt, hanem egy bizonyos Francois Gautier miatt, akivel fél éve dolgozott már együtt a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak kerítései között. Akivel úgy érezte élete nem csak Párizs és Madrid lehet, nem csak a virágosládák öntözése a vasárnapi reggelekben, nem csak az elmúló idő elmulasztása.

A rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban feltöltötte vízzel a párizsi ég. És Anna Weisz, az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit. Anna Weisz, aki otthon csak Weisz Anna volt, a harminchárom éves lánya egy bizonyos Perr Rebekának, aki Budapesten élt, Anna Weisz, itt Párizsban ezen a március reggelen viszont Anna Weisz volt, aki a rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjában élt már közel egy éve és a rue de l’École de Médecine egyetemi épületébe sietett, hogy meghosszabbítsa kint tartózkodását. Anna Weisz, aki elképzelte életét, a vasárnap reggeleket, Párizst, Budapestet, az idő múlását a délportugál falióra repedéseiben máshogy másként Francois Gautier-val, akivel fél éve dolgozott már együtt a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak kerítései között, sietett, hogy esélyt adjon magának és esélyt egy másik életnek.

Az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójának lépcsőin Anna Weisz fekete, hullámok fonta haját igazgatva, kapaszkodott esernyőjével a párizsi égbe, amiből úgy ömlöttek a március képzelt könnyei, mintha ennek jelentősége lenne. És úgy figyelte Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő, aki éppen a Gobelin Manifaktúra épületét akarta megtekinteni azon a reggelen, úgy figyelte Anna Weiszt, mintha lányát látta volna, fekete, hullámok fonta haját igazgatva, kisebb-nagyobb megbicsaklásokkal szaladva le a lépcsőn. Anna Weisz látta Lefebrve asszony tekintetét és eszébe jutott anyja, egy bizonyos Perr Rebeka, Budapestről. Perr Rebeka és apja tüdőszövettani lelete még öt évvel ez előttről. Apja, Weisz Máté, akire mindig úgy tekintett, mint a Chateau de Vincennes tömör kőfalaira, amik az idő végezetéig védelmezni fogják őt.

Mindeközben Budapesten, egy bizonyos Perr Rebeka, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézve arra gondolt mikor lesz ő is újra szabad, legalább annyira, mint lánya, Weisz Anna, Párizsban, a rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjában. Ez a bizonyos Perr Rebeka közel öt éve temette el a férfit, aki harminchárom éve mutatta meg először neki, hogyan múlik egy másik élet. Ahogy ez a bizonyos Perr Rebeka a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézte, természetesen fekete és ősz haját, amit már nem fontak úgy a hullámok a tüdőszövettani lelet óta, mint régen, füle mögé bújtatta. És ekkor kellett volna neki is látnia  Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő tekintetét, aki éppen a Gobelin Manifaktúra épületét akarta megtekinteni azon a reggelen.

Aztán a délportugál falióra repedéseiben máshogy kezdett el múlni az idő.

A rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban feltöltötte vízzel a párizsi ég. És Anna Weisz, az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit, hogy esélyt adjon magának, hogy esélyt adjon Francois Gautier-nek és a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak.

Mindeközben Budapesten, egy bizonyos Perr Rebeka, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézte. A Szabadság hidat nézte és arra gondolt mikor lehet ő is újra szabad. Az injekciós tűt még napokkal ezelőtt feltöltötte kálium-kloriddal, kiszámolta pontosan mikor és hogy lehet újra szabad. Mikor láthatja újra azt a Weisz Mátét, aki megváltoztatta az életét. Ez a bizonyos Perr Rebeka, akinek természetesen fekete és ősz haját, amit már nem fontak úgy hullámok a tüdőszövettani lelet óta, mint régen, a kárpitra zuhant, és hófehér könyökéből ömlött a vér, ahogy szemei lecsukódtak, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában, a Szabadság híd sziluettjében.

Anna Weisz, akit otthon csak Weisz Anna volt, másnap, mikorra már megkapta az engedélyt, mikorra már napfényben úszott az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződése, telefonhívást kapott Budapestről.

Anyád, Perr Rebeka öngyilkos lett. Doktor Perr Rebeka halott.

A délportugál falióra repedéseiben máshogy kezdett el múlni az idő. A fehér királynő a kárpiton vérzett el. Anna Weisz apjára, Weisz Mátéra gondolt, és a Chateau de Vincennes tömör kőfalaira.  De legalább Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő egy új kárpittal tért haza.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – )