Címke: próza

Részlet Batári Gábor verses drámájából

Elég hosszú előzetes, egy majdnem elkészült verses színjátékból

 Ludus Fajansis 

Dívaszelídítő

 (misztériumjáték egy nemtő felemás Beyoncé – hasonmásra sikeredett megtestesüléséről)

 

Komár Homér ébredése

 interludium

 Sanson de Roland

Türelmetlen közbevágása jogosnak bizonyult, mert sok-sok idő telt el azóta, mióta közbeszólt, ám nem vehetett tudomást róla, mert ő is szunyókált csak a nagy színpadi álmon kívül, így a közönség nem érzékelheti szenderedtét, megébred mint egy Leander rising és szól

költő vagyok
versfaragó segédmunkás
Én, az eddigi író, Komár Homér
költő vagyok
versfabrikáló kisiparos,
óh, nemzet napszámosai, mi,
Fajanszé
a Duna meg  plazmacsík
hömpölygő szentanyag
mintha egy nagy-nagy

kisiparos az őszi alkony-eget
mint valami piszkoskék ócska posztót
pásztákra szabta volna széjjel

s közülük egyet a végtelen
mederbe helyezett volna
majd önmagam köré  tekeri

ezt az agyamnak mézédes
vizet vízválasztónak
így egyik felem barátom

az álmos Buda a másik
a virgonc kemence Pest
én-hazám szíve meg Budapest
Én, az eddigi író, Komár Homér
Ez az én versem, honnan tudod, babám,
Fajanszé
Én múzsa is vagyok, tán
én csókoltam beléd e sorokat,
 Én, az eddigi író, Komár Homér
Kizökkentettél a szerepemből, folytatom,
de ördög itt, belül minden nemes,
nemes vagyok, nemesi családból,
de apai nagyapám, kisiparos,
cipész és maszek,
Sanson de Roland
De mit szól ehhez Hedvig Kotaszek,
na, meg Rosa Luxenburg, a Nemzetközi
Nőnap anyja, a  luxushegy rózsája, burkusok
prusszusok réme, préme és kréme,
jujj, meg Liebknecht és a többiek
(a szerepét mondja, de az pont idepasszol,
mert féltékeny lett rám, hogy Fajanszé a múzsám )
Én, az eddigi író, Komár Homér
Mit nekem Hekuba, ide nekem az orosz lányt is,
(Közelítek az acélkék alapon pirosas rózsaszín csíkos mankójú,
jól megtermett nagyon-nagyon formóza
szellemlány – kiváltképp két tőgyére,
a daliás-dudás mellállományra,
és egyetlen virgácsára tekintvést
– tehát a széptermetű nemtő, Fajanszé,
a Beyoncé altergó felé sompolygok)
Fajanszé
Lassan a testtel, nem vagyok orosz lány, Oroszlán Szonja inkább,
Sanson de Roland
Az ember valamiért egy határterületre születik
–  a lét és nem lét határán van küldetésünk,
ntológiai szempontból van élő és élettelen anyag és a semmi,
ez a három, ebből kell kifőzni valamit,
arisztotelészi értelemben a holt anyag lehetőségi léte nulla.
Az életjelenségek valamiért áttörnek ezen a hálón,
tehát van egy lét-beáramlás,
ami szüntelenül,
felébreszti az anyagot öntudatlan állapotából,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Nekem a lényeg
a metafizikus Krisztus-központúság,
ha visszajön epifániában
önleleplezett Istenemberként
helyre teszi az ideológiákat a padláson.
– Engem vigyen fel a padlásra, toporzékolt J A is,
ki nemet intett e rendnek, a helyretétetlen ideológiáknak,

Az önmegváltó vallások tudom,
férfiasak, az általam nagyra tisztelt
Julius Evola is ezt mondja,
de az én világomban aktív fél, Alany,
csak az Abszolútum lehet, mert hát Abszolútum,
mi csak elszenvedhetjük intézkedéseit, boldog, ha boldog
tárgyai vagyunk annak:  alapintézkedései
fennebb összesűríttettek:

Mint egyes tétel: 

„Háromarcú Egy

létezésünk kegy,

mint kettes szemelvény:
az Ige testté lett,
a legistenibb isteni tett,“

és nem jöhetünk rá, hogy mi vagyunk a Szuper alany,
mint az általam nagyon kedvelt László András
mágikus szolipszizmusában, mivel  mi vagyunk
a nagy Autonhoz képest heteron, a semmi
de, ez a semmi minden lehet, akár Isten is, de
Isten teszi a semmit mindenné,
mert végül Isten lesz minden mindenben, ez a boldog vég.
Fajanszé
Mit hadováltok itt össze fiúk,
ancilla theologiae is vagyok,
a Sánta lány csillagkép, jól látható,
láthatjátok mennyire lesántultam,
sánta vagyok, sánta vagyok,
ennél sántább nem lehetek,
ó, gyerekek, gyerekek, gyerekek,
agyő, kis idea-gárdahadnagyok,
az ideológiák padlása is hozzám tartozik,
illetékes elvtársnő vagyok,
ja, az nem, az a
Rosa Luxemburg,
nemcsak bankokat raboltam, ám,
elloptam a Nemzetközi nőnapot,
jönnek értem, sajnos nem a harangok
és kérdőre von ezért, néhány nem tanult tínó;
Robespierre, Marat és Saint-Juste, konvent
elé idéznek, a kis buta bitangok,
de én nem haragszom rájuk,
aztán gijotin és a nyaktiló
nem megmaradt karom, lábam, uff
én beszélek, a szép Lélek,
vágják mint illő, ahogy rendelé Miló
ahogy jobb karom, bal lábam ment
a lecsóba (miként a milói Vénusz teste mutatja),
hanem a fejem, a fejem, a fejem,
amúgy nem parlament –
áris az a konvent,
ítélet után máris áristom,
ottan pár molekuláris momentom, eszement
pillanat és a szellemlánynak máris szép feje ment.

El ne hagyj, Kharma Drákó illő és kellő
fantomvégtagvágások atyja!

Ezt a világtörvény 4. úgynevezett Miló paragrafusa írja elő.
Én az eddigi író, Komár Homér
Kicsit nő létedre bonyolult vagy, kedves
már nemcsak pazar, bomba, félig fantom tested
nyűgöz le, villanyoz fel,
hanem mostani,
igen húsos, hamvas bőrű,
jó bőr szellemlényed,
szelleme is.
Fajanszé
Meg combom a hatalmas, íves kőrű,
ahogy ömlengsz róla – szinte azt hiszed
a te rost-izom-véredényed –
alsó végtagom kellemetesen
hengeres, vastag, hosszi
felső hányadáról,
testem magányos őrtornyáról
nekem kedvesen
te, kis hamis.
Én, az eddigi író, Komár Homér
Csak azt nem értem,
ha ennyire a törvények híve vagy
miért rabolsz bankot.
Szellemi szellem, nemtő vagy
minek suska tömérdek,
mozgathat fináncos érdek?
Nekünk meg adod a bankot,
mint világtörvény-tisztelő,
azt nagyon tiszteltető,
aranyszőke, világhíres
díva-haj-sörényes fejtető
alatt tündérkedő szárnyas agy,
materializálódott immatéria velő?
(Kezdek elszemtelenedni
fantom karját vagyis a teljesen
üres blézerujjat igyekszek elkapni,
aztán fogdosom és finoman emelgetem,
végül blézerzsebébe helyezem,
ne lengedezzen mint egy harang,
mert kar nélküli vállát hevesen rángatja,
azzal gesztikulál, viszont ő maga és meglevőségei
teljesen nyugodtak,
közben másik  kezemmel a comb alakú
semmit simogatom,
e művelet következtében
meglévő combját önkéntelenül megérintem,
ijedten odébb ugrik,
megrázza jobb vállát újra, de még jobban,
mérgesen, úgy hogy kilendül a női zakóujj zsebéből
és varázslatos vállcélzó tehetséggel pofon suhint vele)
Megvolt a testi érintkezés egy testetlen lénnyel, nagyon jól esett,
Fajanszé
Szemtelen,
Én az eddigi író, Komár Homér
De nem szellemtelen,
ám, szemtelen te vagy, legalábbis is egyik takarva,
vajon hova mereng szép szemed remény zöld világa a
tapasz alatt vagy vakfolt?,
reménye látásra holt?,
Fajanszé
Továbbra is szemtelen, sőt még szemtelenebb, (félre)

A másik viszont csillogó smaragd
látja a láthatatlant, az óz(d)i smaragdvárost
a szivárványon túl, lent Budafok-Hárost,
és persze távoli korokat,

Csinos, csíkos mankóm képében sújt le rád a harag,
kardlapként meglapogat,

Küzdj meg velem, dalia… lovag!
(A mankóját fenyegetően kezébe kapja úgy mint valami kardot,
 közben egyetlen hústoronyzatos nagy, mégis kecses,
arányos még mindig tűsarkús lábán ballanszíroz és rugóz)
Én, az eddigi író, Komár Homér
Én nőkkel nem harcolok,
harcoljon veled
a kis Roland Sanzon de,
ő mégis csak nagy lovag,
szőke fején föveg

nini, karimáján a comboddal
egyben leoperált löveg,

Mondtam én szép a szemed
az egy, ékes
testednek is éke
s ez nem mellékes,
macska-tarka zöldje;

tán körtefényű jáspis,
ám nem ritka kéke,
nem égi trónus zafír.
Te, te kígyó áspis,
pánsípoljon neked Zamfir!
Sanson de Roland
Én a nőket,
a fogyatékkal élőket
védelmezem,
ezért is lovagi mezem,
nem agyabugyálom,
alássan instálom,

De szerzőkém,
te, sanda kém,
hogy ismerted fel
a mindenség legfitnesz
ibb, legtömörebb, legesz-

ményibb, legpuha-keményebb
hölgy-comb-tornyát
omlasztó golyót,
a mohót,
(Nagyon barokkos föveglengetéssel meghajol,
a löveg a földre hull,

Repedések

Vörös és sárga derengés elmosódott szürkeségen, a rózsaablak kis üveglapocskái megfestették az enyhe meleg fényt, s beszivárogtak az aszfalt szűk repedésibe. A város dongott az esti félhomályban, az alkonyat mély szürkesége elöntötte az utcák sápadt köveit, beleivódott a házak vakolata alá. De a város élt, s lélegzett, nem vette észre az elhaló nap borongós sötétségét. Hosszú műszőrme kabát lágyan ringatózott a hűvös szélben, apró lábak döcögtek vidáman a Balzac utca rágógumi-foltos járdáján. Váradi Teréz félszegen billegett az úton, kezében nagy vászontáska, fehér szövetre rálógott a fonnyadt petrezselyem. Kopott bőrtáskáját hóna alá szorította, a téli jeges szellő fel-fellebbentette kopaszodó kabátját, az alsó gomb hiányzott, csak az ernyedt cérnaszálak mutatták valamikori helyét. De az arcán lévő mély barázdák, szinte kisimultak, izgatott öröm csillant meg mélyen ülő apró barna szemében. Az arca piroslott, kimelegedett a nagy cipekedésben, térdei elkezdtek bizseregni, majd a mély fájdalom beszivárogni csontjaiba, de most ezzel igazán nem volt ideje törődni. Megszaporázta lépteit, a szokásos méla ábrándozás egy-egy kirakat előtt, az új kor hasznos és haszontalan vívmányainak megcsodálása, ma elmaradt. Talán a hideg is tehetett róla, de a vendégség lehetett a merev lábak, hidegben összetapadt ínszalagok igazi motorja. Tovább lendülve a fájdalmon, Teréz szinte felvette a fiatalok hosszú lépéseinek iramát. Nem lakott messze, csinos kis bérházban egy utcával feljebb.

A valamikor sárgás vakolat, mostanra beitta a port, elcsúfítva ezzel kedves kis árnyalatát. Az ablakok fázósan vacogtak, de a szobák melegsége kiült üvegiekre. Teréz ügyetlenül kotorászott fekete kopottas retiküljében, csak be kellet volna ütni a kapukódot, de Teréz már nem tudott ilyen bonyolult és összefüggéstelen számsorokat megtanulni. Hosszas kutatás, néhány papír tasakos só és megannyi zsebkendő kitúrása után, a pár kulcsos csomó előkerült a retikülből. A nehéz, nedves kaput belökte, pici vállai belesajdultak az erőlködésbe. A lift pirosan málladozott az udvaron, körbe ölelte a szürke beton és a vizesedéstől fodrozódó vakolat. Nehezen vánszorgott felfelé, az ajtaja félig nyitva, csikorogva szenvedett egyre feljebb a magasban. A harmadik emeleti gang beleásított a félhomályba, csöndbe burkolózott a ház, egy lélek sem mozdult, az üresség visszhangzott a vastag falak között.

Teréz besietett szűk lakásába, cipőjét kint hagyta a gangon, nehogy egy porszemet is magával vigyen a frissen felmosott szobákba. A konyha pici fülke szerű helyiségében az asszony nagyon jól megtalálta helyét, kitöltötte a réseket, szépen beleillett a narancssárga szekrény és a megsárgult gáztűzhely közé. Idegesen a hátsó rózsára tolta ósdi zománcos fazekát, még langyos volt, a lebbencsleves ide-oda hullámzott belsejében. Remegő kezében majdnem kialudt a gyufa foszfor szagú lángja, megnyikordult a tűzhely, halk sziszegéssel ontotta magából a gázt, mély hangon magába fogadta a lángot, és tetejébe máris krumplival teli lábos került. Teréz hirtelen megállt, kezével rácsapott a konyhapultra.

– A hab, a tejszínhab! – kiálltott fel. Majd gyorsan elfordult és egy kis sámlira állva elkezdett kotorászni a szekrényben. Alig látott bele, rövid kezével mélyen a szekrénybe nyúlt, és próbálta kitapintani, mit is rejt. Keze átsiklott a cukor, só és liszt kiszóródott halmain, néhány konzerven és tartóstejen. Még a polc kis zugaiba is beletúrt, pár pormacska az útját állta, de szépen kiseperte ujjaival a linóleumra. Fáradsága nem volt hiába, kék papírzacskót húzott elő, és a habpor már a konyhapulton várta, hogy elkeveredjen a tejjel. Teréz szusszant egyet, jó lesz ez is, gondola, Zolika úgy is szereti az ilyet, a gesztenyepürével jó lesz.

Újra felvette a főzés ritmusát, a fazékban forrt a sós víz, a kockára vágott krumplik szorgosan bukfenceztek. A sok élezéstől elvékonyodott kés már aprította is a szomjúságtól lekókadt petrezselyem zöld leveleit. Sercegett a vaj, és a pecsenye a sütőben már kapott egy kis színt. A hideg ablaküvegeken megült a pára, kis cseppekben futottak le rajta, eltakarva a kinti kopár faágak kíváncsi bólogatását. A szűk konyhát betöltötte a petrezselymes krumpli nehéz vajas illata. Teréz boldogan mosolygott bele a serpenyőbe egy emléken elmélázva, mikor Zoli kisebb volt, állandóan azt mondogatta, anya csinálja a legjobb petrezselymes krumplit, hiába nincs új krumpli, a régit is ugyanolyan finomra főzi, mint az újat. A lebbencs alatt takarékra vette a gázt, hogy lassan forrjon föl, van ideje még.

A billegő étkezőasztalra új fehér abroszt terített, eltakarva annak mély, hámlott sérüléseit. Gondosan eltörölte ünnepekkor használatos porcelán tányérjait. Már csak pár darab maradt belőlük, mind fehér volt, de egyforma nem akadt köztük. Mindegyiknek más-más virág borította széleit, vagy ült meg a mélytányér alján. Meg-megcsillant a sárga fény az aranyszín futtatásokon. Nagy gonddal meghajtotta a szalvétát, lopva az órára nézett, mindjárt hét, lassan megérkeznek. Szépen kimerte a levest, tányérra szedte az omlós húst, kanalat tett a krumplis fazékba. Mindet behordta az asztalra. Leült a barna foteljába, szemben az órával, és fáradtan hátra dőlt. Kicsit pihenni szeretett volna, de az izgatottság, és a várakozás nem engedte, hogy egy pillanatnál tovább ülve maradjon, idegesen pattogott fel-le, rendezgette a kis porcelánfigurákat a polcon, elsimította az ágyneműt, kiment a konyhába, majd újra visszajött. Beengedett némi friss levegőt, majd becsukta az ablakot. Az óra mély kattogása egyre hangosabban visszhangzott a fehérre vakolt falak között, átjárta a szoba deszkáit, megpengette a fregoli ernyedt húrjait. Teréz újra belesüppedt foteljába, a keze izgatottan táncolt a karfán, de most már csak ült és hallgatta a percek lassú egyenletes lélegzését.

A padló megnyikordult, Teréz kiszakadva szendergéséből felkapta fejét. Zolika félszegen az ajtóban állt, kezét hatra kulcsolva. Az asszony felpattant, a rugó nagyot nyögött, és mellére vonta kisfiát. Az ölelésből kiszakadva, Zolika odasétált a feldíszített asztalhoz, mélyet szippantott a levegőbe, elmosolyodott ahogy végig nézett anyja keze munkáján. Leült arra a helyre, mely mindig is az övé volt a családi asztalnál. Az asszony követte, végigsimította fia arcát, majd mellé ült, s kezét a tenyerébe vette. A kis kéz pont oda illett.

A ház zsongott a napfényes délutánban, a gang megtelt a kíváncsi emberek sóvárgó tekintetével. A harmadik emelet 32. lakásából egy letakart holttestet hoztak ki, a fekete zsák durva anyaga mereven tornyosult a kis test fölött. A szomszédok elhűlten néztek a halott után.

– Borzalom, szegény asszony – csóválta meg egy öregasszony a fejét. – És azt hallotta, hogy már egy hete a lakásban feküdt?
– Ilyet és ez a mi házunkban… Hallatlan. Ön ismerte?
– Nem de azt mondják, nem volt senkije. Öt éve, hogy a fia meghalt autóbalesetben. Azóta senki nem látogatta.

 

2019 – (S)zárszó

Langyos nyár esti szél szárítja fel az aszfaltra csöppent sört. Egy légy mászik bele a habos permetbe, miközben a menetszél utat talál pállott golyóimhoz. A szárszói vasútállomás lépcsőjén iszom a Sopronimat, mellettem letámasztva ott áll a zamárdi szállásadóm által rendelkezésemre bocsátott szürke versenybicikli. Már több mint fél év telt el azóta, hogy karácsony éjszaka monoklival az arcomon leszálltam a vasúton. Senki nem várt a kihalt állomáson, a pofacsontom sajgott a jeges téli szélben, még erősen éreztem a Déli aszfaltjának lenyomatát rajta. Bolyongó szellemként sétáltam hazáig az alvó kisváros utcáin. Mikor beléptem az ódon bútor szagát árasztó meleg lakásba, úgy éreztem, csupán pár perc telt el azóta, hogy utoljára ott jártam. Apám és a tesóim ugyanazzal a zárkózott szeretettel fogadtak, ahogy mindig is, a levegőben mégis érződött a fél év kihagyás miatti feszengés. Alig ért le a mákos bejgli a gyomromba, már a Pest felé tartó gyorson ültem újra. P-hez költöztem be, akinél felszabadult az egyik szoba, miután kosárfonó lakótársa bevonult egy erdei szektába. Továbbra sem terveztem sokáig Pesten maradni, de konkrét terv híján a legjobb döntés a nem döntés volt. 2019 – (S)zárszó bővebben…

Elemér és a bogár

Bogár Elemér imádta a könyveket. Minél régibb, porosabb és dohosabb, annál jobb. Nem is volt véletlen, hogy egy könyvtárban dolgozott. Igazából az álommunkája volt, pár utcára az lakásától, ami egyébként már magában egy könyvtárként szolgálhatott volna, hiszen alig volt benne szabad hely, annyi darabból állt az otthoni gyűjtemény.
A hely, ahol dolgozott, nem volt nagy, de mégis sokan jártak oda, talán mert olcsó volt a bérlet. Elemér viszont meg mert volna esküdni rá, hogy azért, mert akármerre járt, mindenkinek ajánlotta: legalább csak egyszer megéri egy vizit, nem fogják megbánni! Könnyen elérte, hogy az emberek szavukat adják neki, hogy elmennek, csak hagyja abba a könyvekről való szövegelését. Ő pedig nagyon büszke volt magára, amikor így el tudott érni a szívükhöz.
A munkatársai általában magát Elemért is egy nagy, régi könyvnek nevezték. Először csak a háta mögött hívták így, később aztán valamilyen máig ismeretlen módon, Elemér számára is kitudódott a dolog. Az volt élete második legszebb napja. (Az első tudniillik, amikor felvették a munkára.) Hatalmas megtiszteltetés volt neki, hogy a munkatársai ennyire felnéznek rá. Onnantól kezdve szívesebben beszélgetett velük, sőt már bujkálni sem bujkált előlük.
Így ment Elemér élete békésen és a legboldogabban a szeretett könyvei között.
Egy napon aztán nagy baj történt a könyvtárban. Szombat volt, amit Elemér egyébként is utált, hiszen azt jelentette, hogy egy teljes napig utána nem mehet dolgozni, ám ami még nagyobb szörnyűség volt aznap, hogy a könyvtár egyik legforgalmasabb pontján, a szórakoztató irodalmi részlegen, kitört a pánik. Egy hatalmas fekete bogár volt az egyik könyvespolc feletti falon. Se a dolgozók, se a látogatók nem mertek a közelébe menni. Viszolyogva, néhányan sikítozva hagyták el a könyvtárat. Nem is kellett sok idő, az egész helyiség kiürült.
Elemér ezt hallva nagyon megrendült. Végtelenül sajnálta az embereket, hiszen nem elég, hogy másnap nem tudnak majd jönni, mert zárva lesz a könyvtár, de még akkor se tudtak nyugodtan a könyvek világában járni-kelni. Elkötelezetten állt fel szokásos helyéről, hogy szembenézzen a fekete fenevaddal, ám amikor megpillantotta, ő is teljesen megrémült. Sose látott azelőtt olyan hatalmas bestiát. A kollégái viszont, amikor meglátták őt, már nem hagyták futni. A karbantartó, az egyetlen, aki talán tudott volna tenni valamit, éppen lebetegedett, nem volt a könyvtárban. Elemér munkatársai pedig őt jelölték ki az állat likvidálására, ha már egyszer a neve úgyis az, hogy Bogár, biztosan szót értenek egymással.
Elemérnek esze ágában sem volt közelebb menni, az pedig még jobban sértette, hogy a bogárhoz hasonlítják. Ám csak addig noszogatták, és csak addig érzett bűntudatot az elmenekült emberek miatt, hogy rászánta magát a küzdelemre.
Odatoltak neki egy asztalt, hogy arra felmászva tudja megközelíteni, fegyver gyanánt pedig egy partvist adtak a kezébe. Csak egy nagy, jól célzott ütés, és vége is, ezzel biztatták. Elemér pedig felkapaszkodott az asztalra mindeközben, viszont minél közelebbről látta, annál hatalmasabb volt, és persze rémisztőbb is. Szerencsére mozdulni nem mozdult, tehát tökéletes volt az alkalom.
Elemér lendítette a seprűt, becsukta a szemeit, de éppen mielőtt teljesen behunyta volna őket, meglátta a könyveket a polcon, hát azért mégse lehet, hogy azokra essen rá a bestia holtteste! Azonban már késő volt, a figyelmetlenségtől viszont az ütés félrement. A bogár menekülőre fogta a dolgot a nagy ijedelemre, amit az ellene szóló gyilkossági kísérlet okozott benne.
Ekkor derült ki, hogy tud repülni is. Egyenesen Elemér feje felé méghozzá.
A férfi sikítva igyekezett kikerülni, ennek viszont az lett a következménye, hogy lelépett az asztalról, éppen meg tudott kapaszkodni a polc szélében. A lábai a levegőben, a talaj legalább egy méterrel lejjebb. A kollégák messziről nézték a jelenetet tátott szájjal, elbújtak két könyves szekrénnyel arrébb a bogár elől.
A polcok nem ígérkeztek olyan tartósnak, hamar feladták a szolgálatot Elemér súlya alatt. A férfi a hátára esett, a testére pedig legalább húsz-huszonöt könyv hullott.
Élete második legjobb napjának a címét erre a szombatra cserélte.

Kapás

A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.

– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.

– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát. Kapás bővebben…

Zhé Shi – Ju Fu: Fák

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.

Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.

Közben megállt Ju Fu is.

Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.

Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.

Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.

Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.

 

Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.

– Megölelsz engem is?

Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.

– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.

Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:

– Épp most vitték el egy ágam.

Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.

Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még,  talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.

Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.

Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.

Ju Fu mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.

 

Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.

Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.

– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert  tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.

Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.

Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.

Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.

Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)