A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, a konyhában kiabál, káromkodik, Pétert szidja. Persze Péter nincs itt. Akkor Anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán hagyja, hogy Péter lekurvázza. És megverje. Meg engem is. Péter bármit megcsinálhat, mert Anyu nem akarja elveszíteni. Péter, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja Anyut. Azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Olyankor velem is kedves. Na, hogy ityeg, kacsintgat, és az iskoláról meg a barátnőimről kérdezget. Azt utálom. Inkább verjen.

Anyu azt szereti, ha inkább kedves. Hallom őket sokszor. A szomszéd szobában Anyu hangosan nyög, mintha fájna, de mégis olyan elnyújtva, mint a nő a videóban, amit Sári mutatott, amikor nem voltak otthon a szülei. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem, amikor ezt csinálják. 500-tól visszafele számolok. Néha, mikor csak az utcai lámpa fénye világít be a sárga függönyön át az ablakomon, hallom, az ajtó kilincse, aztán az ajtó nyikordul. Kinyílik, bezárul. Én nem nyögök, csak befelé. Mint a növények.

Anyu tudja. Mikor elmondtam neki, azt mondta, biztos csak féltékeny vagyok. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobámba. Gyerünk, indulunk, siess, három és fél óra alatt Mamáéknál vagyunk, kiabálja. Többet látni sem akarja Pétert, hallom a szomszéd szobából, örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Pakolj, kiabál át nekem, csak a legfontosabbakat.

Söpröm a fiókokból a ruháimat egy bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüsskutyámat is. Átmegyek Anyunak segíteni. Rohangál, dobálja be a ruhákat, esnek le a zoknik, egy hajkefe, rálép, dühösen arrébb rúgja. Közben dülöngél, cigizik, hamuzik mindenhová. Most motyog, tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. A fülemben hangosan zúg a vér. Rángatja a bőrönd zipzárját, remeg a keze, végül becsukjuk. Iszik a vodkából, visszacsavarja a tetejét, és bedugja a táskájába, indulunk.

Szaladunk ki az utcára, a kezemnél fogva húz, én meg a zötykölődő bőröndöt, néha megbillen, a csuklóm sajog. Metróval egy átszállás, és a pályaudvaron vagyunk. Kezd valóságnak tűnni az egész. Vigyázok a csomagokra, amíg Anyu jegyet vesz. Tömeg hullámzik, kerekek kattognak a betonon, recseg a vonatbemondó hangja, távolról sípszó, mozdonyok morgása. Az emberek rohanása megnyugtató, kabátok, cipők, sálak suhannak. Talán mindenki menekül.

Anyu rohan felém a jegyekkel, magas sarkújában nehezen egyensúlyoz. Felkapja a bőröndöket, int, hogy jöjjek. Futok utána, kerülgetem a lábakat, követem a bukdácsoló bőröndöket. Megbillennek, Anyu ránt rajtuk egyet, futunk tovább. Felrángatjuk őket az egyik vonatra, találunk két helyet egy fülkében. Befészkelem magam az ablak mellé, egy fiú segít anyunak feltenni a csomagokat.

Kint már sötétedik. Az ablakban látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Néhány utas még táskákat cipel, helyet keres. Az ablak párás üvegén mozgolódó alakok, kabátok színei, fények halvány csillogása. Mintha egy filmben lennék. Végre meglendül a vonat alattunk. Elsuhan az állomás, összefirkált falak, álló vagonok, házak, fák, aztán csak a visszatükröződésem. Eszembe jutnak Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a főtt tészta gőze bepárásítja az ablakot, kint a kert, a mandulafák, a hegyek meredek lejtői. Tata kivisz lovas kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyaráz a termésről, a borról. Nem zavarja, hogy nem értem, engem sem. Óvatosan emel le a szekérről nagy barna kezével. A tükröződésem rám mosolyog. Elalszom.

Ott élünk a hegy alján a faluban. Segítek Mamának reggel a tyúkokat etetni, aztán együtt csinálunk reggelit Anyunak és Tatának. Felébredek. Az arcom és a fülke visszatükröződésén túl a tájat fürkészem. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Anyu ideges. Előveszi a telefonját, aztán elrakja, megint előveszi. Kifurakszik a fülkéből a mosdóba. Táskája a hóna alatt, szorítja az üveget, majdnem elbotlik a lábakban. Mikor visszajön, már mosolyog. Kicsit hangosan arról beszél, Mamáék hogy fognak örülni. Holnap már ott ébredünk, nevet. keresünk neked egy jó iskolát, magyaráz tovább, a szemei csillognak. Nézem, a többi utast, mit szól, de a fiú fülhallgatóval a telefonján néz valamit, a néni olvas, olykor elalszik, előre billen a feje, és még egy lány ül az ajtónál, hosszú körmeivel a telefonján kopog, néha felröhög magában. Anyu egyre többször megy ki táskáját szorongatva a mosdóba.

Mindjárt ott vagyunk. A fiú segít levenni a bőröndöket, mert Anyu majdnem felborul. Kirángatjuk őket a folyosóra, lelassul a vonat alattunk, csikorogva megáll, lerángatjuk a csomagokat. Nagyon hideg van, a holdfényben a hótól szikrázik az állomás. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön eltűnnek. Sípszó, a vonat továbbgurul. Mindent elnyel a havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnek a csúszós peronon. Az állomás épületet megkerülve a buszmegálló felé indulunk. Anyu előttem, kicsit inog, sietek utána. A levegő fagyos, a lélegzetem fehéren gomolyog. Átvágunk a parkolón, csak két autó áll ott. Az egyikből hirtelen kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Tovább akar menni. Péter az. Mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja Anyu lábát. Anyu felkiált, mit csinálsz te itt, hagyj békén, de Péter felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Anyu, mint egy kígyó, tekereg, hogy kiszabaduljon, végül elernyed. Összefonódva állnak. Anyu bábként lóg Péter ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve bőgni kezd, mint egy kisgyerek. Péter tartja, simogatja. Néhány méterre állok, de hallom, azt suttogja neki, szeretlek, nem tudok nélküled élni. Anyu hüppög, Péter nyakába fúrja az arcát. Nézem őket. Sírok. Némán, mint a növények vagy inkább a kövek.

ma arra a kérdésre ébredtem tiszteletes úr, mi van azzal, aki csak úgy elfárad.

az ébredés mindig jól kérdez, mári néni. már én úgy vagyok, bennem a fáradtság sokszor az, hogy elunom. elunom a lélegzetre kijelölt holdkrátereket. és sokszor van, a gravitációt gondolom egyetlen önzetlen akaratnak.

ez még annak a világnak a maradványa bennünk, tiszteletes úr, mikor nem valami ellenében jöttek létre a dolgok.

az régen lehetett, mári néni. nem hiszem, hogy odáig elhat az emberi emlékezet.

na, az nem is. nem emlékezet nyitja meg azokat az időket.

hanem mi?

hát ez az, hogy azt nem tudjuk. még az is lehet, csak úgy magától néha elnyílik bennünk ez az idő.

ha elnyílik, az már rögtön hervadás.

van a hervadásnál nagyobb ámulás? hisz magánál nagyobbra nyílik.

a jelen mindig a múlás. nem tudom, mári néni, aki magába néz, az távolba néz.

és biza tiszteletes úr, aki távolba néz, nem ez az egyholdas ég borul fölé.

most éppen csak félholdas az ég.

én biza, mindig kiegészítem a holdat. nekem aztán lehet mondani, hogy a fényességes része az érvényes éppen. kiszámolom én a sötét részéből is az időket.

és az ugyanazt az időt adja?

az idő, tiszteletes úr, olyan, mint egy gyerek mászóka. mindig mászik rajta valaki, akit magunknál jobban féltünk. és ez az idő lényege: a magunknál jobban féltés.

na, már maga is játszótérrel kampányol, mint a faluban a tanácselnök. jó lenne tudni a ciklonokon átívelő ígéretekre mi szükség, ha egyszer úgysincs anticiklon.

persze, itt úgyis fára másznak a gyerekek. még sosem gondoltam az időre, mint játszótérre. valahogy nem vagyok egy játékos ember. sem játszótérnek, sem játszó pajtásnak nem gondoltam sosem az időt. lehet, aki ezt gondolja, nem fárad el és nem unja el?

hát bíz ezek az elvtársak is csak elvben társak. ahogy azt a téeszesítésnél mondták: ha nincs ellenállás, ellen akkor is van. ha más nem, az októberi holtak. az elvtársak is csak felekezeti alapon tologatják az időt 13 nappal. aztán így lesz a novemberi forradalmuk nagy októberi.

bizony, fontos nekik, hogy az októberről az ő novemberi forradalmuk jusson eszünkbe. egy másik forradalom. és az októberről a november, mint leveretés. kétszer szálld meg az emlékezést, hogy bevésődjék. ez bizony nem az az idő, mikor a dolgok nem valami ellenében jönnek létre. épp az az időbeli eltolás volt a forradalom időszaka. ha a saját gergely naptárunk szerint tör ki, ők meg a saját julián naptáruk szerint érkeznek leverni, akkor csak nézőpont kérdése, hogy semeddig sem tartott a forradalom.

hát, ilyen ájtatosak az elvtársak! tán gamatok voltak, de nem voltak ezek tiszteletes úr ennyire okosok.

nézze, az ég rozsdaövezete már a fák! mint akkor.

tiszteletes úr: a kenyér nem a bor ellenében jön létre, a bor nem a kenyér ellenében. emelje fel a két jegyet egyszerre: ha nem is látomásos, de áldomásos idők! emelje az ég rozsdaövezetéig!

igaza van, azokra emelem áldomásnak, kik semmi szín alatt úrvacsoráznak.

jól teszi, ha ezt teszi, mert tán ők az a magától elnyíló idő. a semmi szín alatt úrvacsorázva jön létre a valami.

 

 

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!

 

Mányinka, becsületes nevén Mány Inka, egy faangyal volt, aki a falon lógott. Eredetileg nem volt akasztója. Az operaénekesnő polcán momentán álldogált. Ő azonban odaajándékozta, hogy örömet szerezzen vele.

Így került a szárnya köré madzag, és akasztották a falra, szembe az ajándékozottal, aki nagyon kedvesnek találta kinézetét. Mányinkában egyébként nem volt semmi különös. Arca két petty, két vonal, haja öt szál madzag. Egyetlen dísze a nagy csillag a ruhája elején. Mereven állt, lógott, nézett előre. Legalábbis szakavatatlan szemek számára.

Merthogy Mányinka folyton úton volt. Gondolatokon sétált. A gondolat ugyanis olyan, mint egy út. A semmiből jön, oda is veszik, hol keskeny, hol szilárd, kacskaringós, vagy egyenes, satöbbi. Mányinka folyton rajtuk sétált. Bárkién, aki az adott szobában volt. Így sokfelé eljutott, pl. a három és fél éves Ádámhoz Norvégiába, mert a kisfiú ahhoz tartozott, akinek ajándékozták. De erről majd később.

A faangyal ezt szerette legjobban a gondolatjárásban. Ezt a végtelen szabadságot. Senki nem is sejtette, mi mindent látott.

Azon a szép nyári estén, a könnyű papír tépésének folyamatos halk nesze töltötte be a szobát. Mindegyikbe került valami, aztán ment a hánytálba.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép töröl, sóhajt.

Mányinka pedig inkább ugrált, mint sétált, mert a gondolatok gyorsan oszlottak.

A fohász vékonyka vonala újra és újra nekiindult, majd a fájdalom elnémította. Legyen már vége!

Az elkeseredés és a remény hullámokban váltották egymást. Míg Inka az elsőn egyre mélyebbre jutott, úgy az idő teltével a remény egyre kevésbé vitte magasra. Előfordult, hogy ilyenkor megfogta a végét és megpróbálta esetlenül felfelé húzkodni, de rá kellett jönnie, hogy a gondolatutat és a hozzá tartozó érzelmet, csak az tudja mozdítani, aki építette. Többször odaült a nő vállára és a fülébe dúdolt.

Ma három angyal altat el… Az egyik angyal útra kel… És szárnyalunk az égre fel…

Ilyenkor mintha csillapodott volna, ami elviselhetetlennek látszott, és a férfi mindig reménykedett.

Miközben Mányinka nagyon sajnálta a nőt, érdeklődve is figyelte.

Például, hogy hogy lehet, hogy az

– ez egy folyamat része nemsoká vége lesz, alázattal viselem-

vonal nem szakadt meg egyszer sem.

Sehol a türelmetlenség, vagy a düh cikcakkjai. Csak a hit fénye, ami halvány világossággal borított mindent.

Én azt hiszem már toporzékolnék, vagy sírnék, de a nő hallgat. Aztán amikor annak egy halvány gondolatút indult a fejében, és az angyal rálépett, megértette őt.

Magába zárta a Gondviselő, lecsupaszította testét, míg szinte rőzsévé vált,

a lelkét, kiürítve belőle az örömöt,

a tünetekkel hallgatásra kényszerítette, kiszolgáltatottá tette, és addig tanította elengedni, míg elfogadta mindkét lehetőséget…. Hisz a lélek úgysem hal meg.

A muszáj pihennem, mert összeesek gondolat szakította félbe Mányinka sétáját.

A férfi sokadszorra is visszafordult, visszatette a szatyrot az asztalra, ásított és leült a szoba másik ágyára. Ugrott minden pillanatban, ha úgy vélte segíthet. Nem tudta otthagyni a nőt. Ürítette a tálat, papírt tépett, homlokot, torzult ödémás testrészeket simogatott, pisiltetett, fürdetett, párnát igazított.

Amikor a nő picit nyugodott, a férfi ledőlt. Horkolása tovább barázdálta az amúgy is zavaros gondolatfolyamatát. Egy anyáról, aki ugyanebben…

A Kékgolyóról ahol az utolsó napok…

A felfüggesztett munkáról, hogy most jelen lehessen,

vajon mi lesz utána,

csak a derekam bírja,

a gyógygombát is meg kéne rendelni,

Istenem nem veszíthetjük el őt!

Mányinka ezt a káoszt figyelte egy darabig, de nem lépett rá.

Talált azonban valami egészen szépet.

Egy karácsony gondolatát. Az ünnepét, amikor Ádám unokájuk negyedik születésnapját is ülik, a norvég táj szépségével, és annak örömével, hogy újra együtt vannak. A két ember egymás mellett futó erős utat teremtett ezzel, és Mányinka újra meg újra végig ment rajta, megpihent itt. Melengető volt a gondolatmenet, az öröm lehetősége. A kisfiú ugrált, bohóckodott, számtalan ölelés váltotta egymást.

A muszáj, hogy így legyen,

az eljöttél hozzám mama, a meg kell, hogy erősödjön addigra fonalat, egybeszőtte a szeretet. Az angyal léptei puhák és könnyűek voltak tőle, szinte el is felejtette honnan indul ez az út. Épített egy kis hóembert az ablakpárkányra, felült a karácsonyfára, aztán csak visszajött, mert egy új utat vélt itt felfedezni.

A hála ami a nő lelkéből áradt a férfi felé, amiért mellette áll, a legszebb volt ezen az estén. Tiszta volt, finom fényű bársony, simogatta meztelen talpait. Meg kellett köszörülnie a torkát ahogy az érintése felpuhította fa testét.

Közben hajnal lett, ami még mindig ébren találta őket.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép, töröl, sóhajt….

 

Gabi ötvenöt éves beteg ember volt. Reggel hatkor szokott ébredni. A vérnyomására gyógyszert szedett. Muszáj volt szednie. Magas volt ugyanis. Utolérték őt a nyavalyák. Erős dohányos volt. Jól értett a politikához.

Tehát hatkor felkelt s ilyenkor mindig bevette a gyógyszereit. Ám most egész más dolgok jártak a fejében. A gyógyszereit aztán bevette. Épp kopogtatott a szomszédja.

– Jó reggelt Gabi bácsi! – mondta Zoli.

– Magának is!

– Hogy érzi magát?

– Egész jól.

– Az a lényeg. Azért jöttem, hogy ezt a befőttet odaadjam magának.

– Nagyon köszönöm.

S átnyújtotta a barackbefőttet. Majd Zoli elköszönt. Gabi tette volna további dolgát, de hirtelen megtántorodott.

– Bevettem-e a gyógyszert? – kérdezte magától.

-Jézusom! Nem tudom.

Gabi úgy emlékezett rá, hogy nem… Szerencsétlen bevette megint. Majd mosni kezdett. Ám olyan ájulás érzetet érzett, hogy elvágódott a fürdőszoba hosszába. Laci a fia épp a barátnőjével töltötte az időt. Mikor hazaérkezett, megrémülten látja, hogy apja a fürdőszobában fekszik. Nem tudta, mitévő legyen… Azt nem tudta, hogy azért lett rosszul, mert kétszer vette be a tablettáit. Kihívta a mentőket. Azok megvizsgálták. Ők azonban nem látták, hogy olyan nagy baja lenne Gabinak, hiszen Istennek köszönhetően kis milligrammú gyógyszert szedett. Magához térítették.

– Hogy van? – kérdezte a mentős.

– Mi történt velem? – kérdezte Gabi.

– Nagyon leesett a vérnyomása.

– Hiszen arra szedek gyógyszert, hogy magas…

– Mintha többet vett volna be…

Gabi gondolkodott egy kicsit s rájött, hogy valóban így esett.

– Hát a szomszéd!

– Mi van a szomszéddal?

– Megzavarta a memóriámat! Kopogtatott s átnyújtott egy barackbefőttet miután még egyszer bevettem a gyógyszert, holott azt már megtettem.

– De jól érzi magát?

– Most már jól.

– Az a lényeg. Azt hiszem, mi megyünk is…

Laci megnyugodott. A mentők elhajtottak.

– Kétszer vetted be a gyógyszert? – kérdezte az.

– De most már jól vagyok.

– Máskor vigyázz! Lehetett volna nagyobb baj is.

– Igazad van.

Laci meg ment s bekapcsolta a számítógépet. Gabi meg fogta a befőttes üveget, kivette a spájzból s kopogtatott Zoli ajtaján:

– Ezt nem kérem, mert rossz az íze, talán elromlott!

– Az lehetetlen!

– Pedig de.

Majd Zoli megfogta s Gabi faképnél hagyta. Majd bezárta a lakás ajtaját.

– Akkor ilyen nem fordul elő többet ilyen!

S ment a dolgára, most már helyreállt vérnyomással.

A nap reggeli függönyét még nem húzta el az ég. Éles csattanást hallottam magam mögött, amikor kiléptem a gangos, ódon kiépítésű lakás kapuján. Ahogy a kapu becsapódott, pár zöld festékdarab peregni kezdett róla a földre.
A buszhoz siettem. Hajnali 5 óra volt, az utcák kongtak az ürességtől, a lámpák sárga fényei néhol gyengéden ráfeküdtek a sötét horizontra, az orromba a fémes illatú, dohos, ázott falevél szag kopogtatott. Fent, a lakásban, két nyikorgó parketta-lépés között született meg a haditerv a fejemben: busszal megyek. Semmi kedvem és türelmem nem volt 12 percet sétálni az Ecseri úti megállóhoz, pláne ebben a szürke félhomályban.  Séta közben látni való sincs –  se fàk, se szép házak, csak a nagy város egyik széles sávú bevezető útja. A látvány mindig ugyanaz: néhány korán útnak indult sofőr, akik fáradtan maguk elé bámulnak.
Vékony barna szövetkabátomat vettem fel. Elegánsabb akartam lenni a mai találkozómra, így a vastag meleg bomberdzseki nem jöhetett szóba. A kapu csattanása után három vagy négy lépést tettem, és akkor váratlanul meleg szellő simította végig a bőrömet. A barna szövetkabáton, a kék cipzáras pulóveren és a fehér alapon világoskék csíkú ingen keresztül is éreztem, ahogy a mellkasomig hatol.
Régóta vártam a zord tél első melegebb napjait. A madarak a fák koronáin trónolva csiripeltek. Mégis erősebb volt bennem a vágy a zenére, mint a természet dallamaira. Sötétkék fejhallgatómat kibányásztam a tokjából, és a reggeli hidegzuhanytól még kissé nyirkos fejemre tettem.
Benyomtam a hangtompító gombját. Kattanás. Csak én és a zene.
Ilyenkor egy ördögi vágy hajt: bármilyen érzésvilágot teremthetek magamnak, ha megfelelő dallamokat választok. Néha felteszem a kérdést, vajon manipulálom-e magam?
Tegnap este az ablakban cigarettáztam. Bágyadt melankóliával figyeltem a távoli benzinkút pirosas-zöldes fényeit. A fejhallgatóm rajtam volt. Mintha Kharón csónakjában ültem volna, s a Sztüx habjain csillantak volna vissza a távoli fények. “Olvaszd fel jégszívemet” – zúgott a fülemben. Legalább háromszor-négyszer meghallgattam. Hol csendesen, hol énekelve két füst eregetés között.
Ahogy a hangtompító gombja kattant, ez a tegnap esti emlék villant be az agyamban.
Ki is kerestem a számot, majd elindítottam. A haditerv hamar füstbe ment tervvé változott. Nem akartam sétálni, de a zene most más irányba sodort. Elindultam hát. Hadd lássam a kopár tájat.
Pár perc sétálás után, az írásaimon kezdtem el morfondírozni, ahogy egy szülő figyeli gyermekét, merre terelgette a csemetéket – a szavakat, hogyan fejlődnek, szépülnek. De jó lenne végre kötet formájában összefogni e sok gondolatot, érzést, melyek végig mossák a lelkem. Izgága vizuális képességem hamar képekké formálta a gondolatokat. Láttam magam a színpadon, finom öltönyben. Hamar beletekertem a filmbe. Ott voltatok mind, barátaim, útitársaim, szeretteim. Láttam, ahogy kijöttök megölelni, gratulálni, velem osztozkodni az örömben és sikerben.
A sok ruha réteg alatt forró melegség tapadt a mellkasomra, mintha a zene belülről sugározná a forróságot. “Olvaszd fel jégszívemet” – szólt tovább a dal. Mintha csak engem szólítana fel névrokonom. “Olvadj fel Szilárd!”
Ekkor léptél be a képbe Apa, először ültél a figyelő hallgatóság között. Majd kijöttél a színpadhoz, hogy te is gratulálj. Zavarban voltál, vegyes érzéseid nehezen fejezted ki. Akárcsak pár évvel korábban, mikor Neked írt versemet olvastam fel a nappaliban születésnapod alkalmával. Nehezen tudtál szemembe nézni, mintha tűző nappal kellett volna farkasszemet nézned. Egy-egy pillanatra azt hihettem volna, hogy nem is figyelsz. De a felolvasás végén az esetlen, de szeretetteljes ölelésed, és az “ezt majd küldd át, kirakom az irodámban” mondatod jelezte, igen is figyeltél.
Szokatlan helyzet ez neked. Nekem is. A szemedben láttam a kényelmetlen zavarod legyőző büszkeséggel átitatott szereteted.
“Olvaszd fel jégszívemet” – szólt még hangosabban. Kattanás. A jég könnyekké olvadva folyt le a széltől piros arcomon.
Nem bömböltem, mint egy gyermek kitől kedves játékát elveszik. Nem örömömbe könnyeztem, mint szerelmes párok újra összetalálkozásukkor.
Sírtam. Megfoghatatlan lebegés volt ez, mely régóta szállni vágyott, s végre szabadjára engedték.
Jelen volt bennem a fájdalom. Miért oly nehéz e szép tiszta szeretetet egymásnak adni ajándékul köntörfalazás nélkül?
Jelen volt bennem a felszabadító öröm. Hisz szeretetem mindig feljebb való lesz, mint a harag, s elzárkózás hiúsága.
Oly szép élni – súgta testem. Megélhetem a fájdalmat, a feloldozást. Van ebben valami szeretet önmagam, s a világ felé. Ki tudja hány hosszú nap, hét, hónap, év után olvadt fel jégszívem egy deres darabja a zene lángoló kardja által?
A nap reggeli függönyét már félig elhúzta az ég. Tompa dobogást hallottam a talpam alól, amikor lesétáltam a metrómegálló szürke, márvány lépcsőin. Ahogy lejjebb lépkedtem, az utolsó pár szabadságtól csillogó könnycsepp is rászáradt az arcomra.