Címke: próza

Bejegyzések

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Hozzászólás most!
Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

fenyőfák várai, templomai

2 hozzászólás

 

∞ ანსამბლი „სათანაო”: 9. რაჭა /3. ლამარია აზარიაშვილი 3:01 &
5. ნინო გიორგობიანი 5:53/ (ფესტივალი ნანინა, 2023)
[Ensemble Sathanao: 9. Racha /3. Lamaria Azariashvili 3:01 &
5. Nino Giorgobiani 5:53/ (Festival Nanina, 2023)]

A fehér virágoknál guggolt. Mező. Folyó a közelben, nézte a vizében az eget. Az ég vizében nem látta a folyót.

A halak, megcsillan a pikkelyük, ahogy úsznak. Harmatcseppek a szirmokon. Valamikor hópehely ül a virágok kelyhében.

Melyik irányba, házak, fák. A fenyőkhöz indult a fehér virágos mezőn, háta mögött a folyó. A fehér virág és a lila testvére, ahogy egymás mellett.

Az édes angyal* védi a gyerekeket, amikor keresztülmennek valamin. Például hídon?

Házak és fák tükörképe, ahogy a vízben egymásra mosódnak. Ház ága, fa ablaka, ahogy a halak és hullámok.

Amikor az erdeifenyők** közé ért, éjszaka lett, világos nappal. Éjszakai madarak éneke. Nekik akkor is éjszaka van, ha süt a Nap.

Két várárok veszi körül a vár helyét. Egyikben a cethal a csíkkal az oldalán, másikban csíkos csukák?

Szemben a távolban a templom. Megvárták, amíg leég a teteje, szép egyenesen állt a láng. A fenyők a hegyről is nézték. Minden ház fából körülötte.

Már egyikben sincs víz. Híd épült az árkok fölé. Lehet, a víz helyén átmenni akkor se könnyű, ha nincs víz.

A templom az új tetejével, nézi a vár helyét. Fából volt a vár, most fenyőfák várai, templomai, ahogy nőnek, nőnek.

A folyó vize a távolban, tükröződik benne a templom, a hegy. Amikor cethal volt, a vízből látta a Napot.

Ha legalább rozoga lenne, mozogna. Mozdulatlan hidak a mozdulatlan tájban. Ha elindulna a híd a talpa alatt.

Lehet, ment is már egy kicsit a föld, amíg guggolt. A fehér virág kelyhéből kicseppent az a nagy csepp.

Amikor a savanyú cseresznyék*** és bogyók a napfényben. Érnek, ha éri őket a fény. Énekel a Nap a szirmoknak, leveleknek.

Zöld levélen fehér lepke, nem mozdult a szárnya.

Ahogy a hídról lenézett, és a Nap, ahogy az égről. Már a hegyek mögött, csak a fénye járt hullámon, kérgen.

Például hídon, egyik hídon, másikon, gyökerek, madárszárny suhogása. Új dal, ahogy visszaemlékezett, végülis járni is csak ennyi.

Aztán a kert, kővé vált folyók, hullámaik fehér rajza szalad a kövekben. Híd van a kővízen is, figyelte, hova lép.

Virágoznak a fenyőfák, nézte, ahogy a napsugarak. Ahol a cirbolyacédrusok, mindig rájuk gondol. Vajon hol?

2024. 06. 15. 22: 47: 43

* édes angyal: Ihana enkeli (finn) ‘lovely angel’
** erdeifenyő: mänty (finn) ‘Pinus sylvestris’
*** savanyú cseresznye: hapankirsikka (finn) ‘sour cherry’ = ‘meggy’

 

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo, Finnország, 2024. 06. 09.; kivéve a fehér lepke Valkijärvi, Finnország)

Bejegyzések

A nagy álom

Hozzászólás most!

Philippe megtörten ücsörgött a váróban. A bal alsó nyolcas úgy hasogatott, hogy úgy érezte, a szemgolyója is kiesik a gödréből. Ketten vártak előtte: egy ötvenes férfi akkorára feldagadt arccal, mint egy sárgadinnye, és egy öregasszony, egykedvűen lapozgatva egy többnapos újságot.

– Bellange úr, már vártuk – hangzott fel a recepciós trillája a bejárat felől, és hamarosan az ismert tőzsdeguru lépett be a váróba, az elegáns hosszúkabátba öltözött, kalapos, sétapálcás férfi ment egyenesen a doktor ajtajához. A rézvörös loknis, fiatal recepcióslány követte, majd az ajtón ő kopogott, bedugta fejét, szélesen visszamosolygott az üzletemberre, bólintott, és kitárta előtte az ajtót. A nagy álom bővebben… →

Bejegyzések

Vicc, szex, bor − megart

Hozzászólás most!

„[…] én belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”

− R. M. Rilke

Mintha egy kimeríthetetlen tenger partjához guggolnék egy ócska műanyag vödörrel, úgy érzem magam jelen kísérletem alkalmával is, mégsem kudarcként élem meg, mint inkább a születésével halálra ítélt ember, főként a gondolkodó végképp balszerencsére kárhoztatott indíttatásának engedek, hogy ittléte méltóságához azért fejtegesse csak a mindent, akárha tárgyiasítható lenne.

***

Leginkább titkolandó naplóbejegyzésnek illenének be a fenti sorok, mégsem annak szánta őket. Amikor megmutatta a lánynak, az először úgy grimaszolt rá, mintha bivalyerős pálinkát hajtott volna fel, majd hirtelen elnevette magát.

− Hát ez nem igaz! – fűzte hozzá túl a kacagáson, amely nem volt ám ártalmatlan, elvégre kigúnyolta vele, éppen ő, akit társának fogadott. Vicc, szex, bor − megart bővebben… →

Bejegyzések

ZHÉ SHI – JU FU: Hűség – Nevek

Hozzászólás most!

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Hűség

Zhé Shi mondja Ju Funak
most hogy többször látsz mint eddig, valaminek másnak kellene lennie?
Ju Fu, én továbbra is ugyanaz vagyok és továbbra is projektmegbeszéléseim lesznek Janikával, úszni megyek Terézzel és ha Robi a műteremben van, továbbra is jól érzem magam. mondd, a hűség azt jelentené hogy mindennek el kellene maradnia? tudod, ez egy emeletes ostobaság. kinevezni egyetlen embert a világnak. szegény ember. mert mostantól fogva neki kell lennie a kedves bolti eladó, a traccsoló szomszéd, Teri, a munkatárs, fél tucat barát és barátnő, Domokos, Teodósziusz, a szentek mind és az ég. ez elviselhetetlen. ha mostantól fogva tőled várnám az élményt amit masszírozás közben kapok, vagy neked kellene meghallgatnod és főleg meg is felelned szakmai kérdéseimet a perspektíváról, főzz is vendégvacsorát és hívj meg és legyen olyan mint Albertéknél.
nekem a világ pont úgy jó ahogy van. és természetesen én sem lehetek Marikád, Angellád, Kléód, Micud és mit tudom én ki egyszerre. roppant fárasztó lenne ha mindezt egymáson keresnénk. úgyhogy jó egészséget kívánok nekik, összes barátodnak és múltadnak és az összes helynek ahova mész. sőt még meg is köszönöm, csak így messziről és általad, hogy tehermentesítenek és nem kell mosó-, vasaló-, főző-, sörivó, szurkoló-, szaki- és egyéb szerepeket betöltenem. ezek opcionálisak. mert én főállásban Zhé Shi vagyok és te nekem Ju Fuként kellesz, nem pedig valamit behelyettesíteni pótkeréknek.
hozzám csak Zhé Shiért jöhetsz és – az én hűségem ez – ígérem, ezt mindig megkapod.

 

 

Nevek

Zhé Shi mondja Ju Funak
nem tudom mi lesz belőlünk, akármi is, egymást ne nevezzük el. ahogy kimondódunk, elkezdődne a szokásos sorozat a szokásos véggel. szerelem???! ó!!! és akkor mi a folytatás?
rögtön jönne a gondolat hogy találkoznunk kell. dilemmák a távolságról és közeledésről. bejelentések és kijelentések rólunk a külvilágnak. megbeszélések hogy te hogy képzeled és én hogy képzelem. aztán csaták hogy kinek az elképzelését…
az én kapcsolataimnak sohasem lesz neve. vannak, és nincs erő amely kényszeríthetne rá hogy valakinek megfeleljem őket. mindenekelőtt a névnek nem. mit érdekel engem hogy a mi életünk bepréselhető-e egy olyan szóba, mint szerelem? vagy a barátság kategóriába – és máris betiltva hogy átöleljelek? hogy máris szerződjünk aztán egymást nyaggassuk holmi ideákért? nyugodj meg, ha fű van a talpam alatt, nevek nélkül is tudom. nem fogok a kő mellett elmenni észrevétlenül.
nézz szembe. innen nem hull ki semmi sem.
nem kell hozzá név. mihelyt van, éltetjük és mi szolgái lettünk, de, Ju Fu, állítom, van hatalmunk, van erőnk elengedni és lenni, lenni, egyszerűen, szabadon.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: akvamarin; Zhé Shi Ju Fu; puha álmok)

Bejegyzések

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8