Sólem Aléchem, eredeti nevén Sólem Rabinovics (Perejaszlav, 1859. március 2. – New York, 1916. május 13.) jiddis nyelven alkotó orosz író. Tóbiás, a tejesember című írásának musicalváltozata, a Hegedűs a háztetőn. Színpadra írta Joseph Stein, zeneszerzője Jerry Bock, szövegírója Sheldon Harnick, 1964. szeptember 22-én mutatta be az Imperial Theater, Broadway, New York.

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót gondosan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyanféle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szélfújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbiház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagy ritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot, a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket, a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel meg Hódl, Tevje lányai is csak emlékek lettek szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Kék nadrágban, zöld lebernyegekkel. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel, aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról, meg a száműzött Percsik forradalmáról.

Ha Mendel jól értette.

 

(Illusztráció: Marc Chagall – La vie)

 

Bevezető

Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel.  Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.

 

Villányi G. András:

 

Orpheusz szerelmei[1]

 

Eurüdikének múlhatatlanul

 

A férfiú 6 fájdalma

 

(inka nagykorúsítási ének)

 

a Nő utáni vágy

a Nő meg nem szerzése

a Nő megszerzése

a Nő elvesztése

a Nő el nem vesztése

a Nő utáni vágy elvesztése

 

Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.

Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.

poéta

szerepe az antennáé

háló mi fogja a hallhatatlant

vevő akár a rádió

olykor elhiszi ő a forrás

az adó

továbbad ez tény

s ha ez-az elvész

helyébe tódít zörejt

elmeszüleményt

végül mégis mint a rádió

jelnek ad hangot

odaátról

 

A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.

Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.

Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert

a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,

forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát

a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján

szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan

lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,

akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl

„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva

a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog

„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon

az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe

hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is

Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.

 

Bach c-moll csellószvit

 

Suzuki Hideminek[2]

 

csellóasszony az ölben          a Mester

combja közt tartja                 térdéhez

az izmos fenék simul             a híd alatt

tisztán nőpőresége rajza

a sötétbe vonzó háromszög

melle bő dombjai a nyak

ötszáz éves rigószín fából

a gyönyör mélysötét tónusa

jajongva zeng a katedrálison

erdőária         lelt hangfestőt B-A-C-H-ban

a rengeteg énekel a nőszoborból

fateste sötét tükrén át

királyi légyott

a Mester ölén a halhatatlan Nővel

mintha e buja képen

húron zengne nászhevük

föld és ég zokogó terhével

 

Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.

Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.

Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.

A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?

Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?

Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?

Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.

Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.

Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.

A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.

– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!

– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.

Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.

Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.

Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?

A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.

A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.

Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.

A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.

Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.

Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.

 

légszomj

 

kileheltelek

százszor ezerszer

ám szemembe mint

fény vagy árnyék

mindig visszatérsz

tüdőmbe ömlő

levegőm vagy

mikor eljössz

légszomjam ha mész

 

[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024

Recenziók és egyéb itt:  https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e

 

[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ

 

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

 

Bartalis Barna megtöltötte a bockot. A patronok halálos zizzenéssel csúsztak a töltényűrbe. Armusa lőszerek, jó durva söréttel töltve. Vajon majd Alaszkában is lehet kapni őket?

Végignézett a földúton. Az aszály már az utolsó nedvességet is eltüntette. Az a kátyú, amiben három éve valami ki tudja, honnan idetévedt disznó dagonyázott, csont száraz. Félarasznyi por mindenütt. De nem baj, legalább hamar elissza a föld a vért. A nyomokat meg majd kukoricalevéllel elsöpri. Az öreg nem egy óriás. Vállára veszi, elviszi a tengeritábla túloldalán levő feneketlen kútba. Ott a kutya se talál rá.

Sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem. De azért bebújt a bokorba. Az úton nem messze fácántyúk szaladt át. Figyelte, követik –e csibék. Megörült, mikor meglátta a tojó után igyekvő apróságokat. Aztán dühös lett magára.

Szentimentális barom! Hát mit törődsz te már ezekkel a koszos madarakkal? Etetted őket eleget, sokra nem mentél vele. Nemsokára óriásjávorok után jársz, meg kodiakmedvék után!

Vállhoz kapta a puskát, célozgatott. Szemből lője le az öreget, vagy hátulról? Kicsit keményen süt ez a moslékkeverő. Majd a pumpálós, amit Anchorageban fog vásárolni, az kezesebb jószág lesz!

Ennek már így kell történnie! Az öreg Ottóba amúgy is csak hálni jár a lélek, a teste felét már felzabálta a rák, megváltás lesz neki a halál.

Mennyire más volt ülni a bokorban, mint mikor rókára lesett! Úgy látszik, még a fegyver fogása is változik, ha ember lesz a zsákmány.

Nyolc éve vadászott cseppet sem lanyhuló szenvedéllyel. Ez volt az élete. Minden szabadidejét a területen töltötte. Nem érdekelte asszony, család, haverok, televízió. Csak a vadászat. Egyszerű gyári munkás volt. A fizetéséből nem futotta sem nagyvadas tagságra, sem bérvadászatra. Dúvadazott a nyári tarlókon és rókaugatástól hangos téli éjszakákon. Biztos kézzel bukfenceztette fel a nyulat, emelte le a toronykakast. Szúnyogokkal etette magát a nádban kacsára várva, őszi ködök alatt libagödröt ásott.

Egy téli napon aztán, mikor foxijával a kotorékokat járta végig, megfordult benne a világ. Isteni látomásként magányos szarvasbika ügetett el előtte keresztül a fekete szántóföldek borította kultúrsivatagon. Honnan jött, hová ment? Nem tudhatta senki, szarvasnak még a nyomát sem látták arrafelé addig a napig. És Bartalis Barna tudta, hogy érte üzentek. Attól fogva üresnek találta a hazai tájat. Már nem tudott örülni a műuhura berepülő szürke varjúnak, a sípra ugró rókának. Mindez már kevés volt, átkozottul kevés. Már nem volt a vadásznak kedve ahhoz, hogy ezen a laposon kergesse a nyulakat élete végéig. Többet akart.

Makacsul keresni kezdte a lehetőségeket. Párszor meghívták ide-oda disznóra, egyszer muflonra is. Szép volt, jó volt, de már nem elégedett meg ilyen csurranó-cseppenő morzsákkal. Gyermekkori álmai egyre hangosabban dörömböltek homloka mögött. Vadont akart, szabadságot, ahol nem köti gúzsba vadászlelkét a mindennapok gondja, a láb lépteit nem fékezi beírókörzet határa, ahol nem kell alkalmazkodni kicsinyes cimborákhoz. Szirénhangon hívta a világ vége. A hely, ahol még mindig jókat lehet vadászni. Az utolsó határ civilizáció és vadon között : Alaszka.

Bartalis Barna kutyaszánon akart járni. Fából összerótt házat akart, ahol a gerendák réseit mohával tömi majd be, hogy ne fújjon be a blizzard. Nyírfakéregből csavart kürttel rigyető jávorbikát akart hívni, a köd eloszlására akart várni sziklaoldal takarásában vadjuhok nyomán, vonuló karibuk útját akarta elállni vadvirágos tundrán, medvenyomot akart követni tengerparti fövenyen sirályoktól kísérve.

Hívta, várta Alaszka.

Valamelyik színes folyóiratban egyszer talált egy hangulatos írást a magas északról. Egész oldalt kitöltő képen a Denali hófehér sapkája ragyogott, az indiánok szent hegye, Észak-Amerika teteje. A képet kivágta és az előszoba falára rajzszögezte. Ahányszor csak kiment, vagy bejött az ajtón, a Denali ott volt mellette.

Megváltozott az élete. Már csak egy célja volt. Eljutni Alaszkába. Lázasan gyűjtötte a pénzt a nagy útra. Aztán mindig történt valami. A megtakarított bankókat hol a fogorvos vitte el, hol az autószerelő, hol az adóhivatal. Évek hiábavaló sóvárgása után kiszámolta, hogy ha továbbra is ilyen ütemben gyűjtöget, akkor hatvanhárom év alatt gyűlik össze a pénze. Döbbenetes felismerés volt, keserves és fájó. Életunt, megkeseredett ember lett miatta, akinek már nem voltak céljai. A Denali még mindig ott trónolt a képen a vidék felett. Hívta, hívta, kínozta a vadászt, aki nem mehetett. Megpróbált valami jól fizető állást keresni, de nem sikerült. Rákapott a szerencsejátékokra, de ahelyett, hogy nyert volna, egyvégtében veszített. Mindennapi, filléres gondjai lettek.

Ilyenkor csíráznak ki a nagy bűnök gőzölgő koponyák alatt.

És ekkor kezdték a környék pusztuló tanyavilágát újra felfedezni. Nyugatról hazatelepült nyugdíjasok javítgatták a kisnemesi kúriákat, parasztházakat. Feltűnően jól éltek ezek az idegenek. Hát persze, hiszen egyiküknek német, másikuknak belga, a harmadiknak meg svájci nyugdíjat hozott minden hónapban a posta. Mindezt Bartalis véletlenül tudta meg a kocsmában. Mert már az italra is rákapott.

Így került egy nyári napon töltött puskával a bokorba a tanyavilág peremén, s leste az öreg Ottót, a pénzespostást.

Nem volt már visszaút. Hány álmatlan éjszaka volt mögötte? Maga sem tudta. De döntött. Ölni fog Alaszkáért.

Tizenegy óra körül járt az idő, mikor messze az úton valami mozdult. Távcső nélkül is tudta, hogy az öreg lesz. Bizonyára előredőlve tekeri a pedált, nagyokat szusszan, harcol a kerékfogó porral. Aligha sejti, hogy utolsó perceit éli.

Bartalis szíve tulajdonképpen csak akkor kezdett el dörömbölni a bordák ketrecében, mikor az alaktalan foltból kezdett kialakulni a bicikli, rajta az ember. Egy idő után azt is látta, hogy tátott szájjal veszi a levegőt. A nagy postástáska tehetetlenül verődött ide-oda. Mikor már nagyon előrecsúszott, s Ottó bácsi térdét verdeste, az öreg fél kézzel lenyúlt, bosszúsan hátralendítette. Közben a kerékpár kacsázva kilengett, de csak addig, amíg a postás nem fogta újra két kézre a kormányt. A bokor levelein hangyák nyüzsögtek. Bartalis hol őket nézte, hol a postást. Az öregnek vörös volt a feje. Hiába, meleg van, gondolta a gyilkos. Nicsak, Ottónak újra kinőtt a haja! Úgy látszik, mostanában nem volt kemoterápián. Az egyik hangya a puskacsőre tévedt. Leseperte. Már hallani lehetett, amint a bicikli murisan nyikorogott. A táska megint az öreg térdét verdeste, huppogott, ahogy a pedált tekerve ritmikusan belerúgott. De már nem lendítette hátra, mint aki feladta a táskával vívott egyenlőtlen harcot. Az úton, már a postás mögött megint átszaladt a fácáncsalád, ezúttal visszafelé. A bicikli hátsó kerekében mintha nyolcas lett volna, s a lánc is eléggé lazának tűnt.

Szemből lőjem, vagy engedjem túlmenni, aztán hátulról?

Előretolta a biztosítót, akkorát kattant, hogy tán a Pető Béla tanyáján is hallani lehetett. Ottó bácsi a bokor felé fordította a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Na lám, milyen véres a szeme! Mit csinált ez az éjjel?

Bartalis nyaki ütőere hangosan préselte a vért az agyba. Keze reszketett. A postás már nem a bokor felé nézett, hanem újra az útra, ahol fekete bogár araszolt, csápjaival túrva a port. Az első kerék maga alá taposta. Már tisztán látszott, hogy a hátsó kerékben tényleg nyolcas van. A biciklis a bokor mellé ért, tovahaladt.

Lőni! Lőni! Lőni már! Ökör, elszalasztod!

Bartalis Barna kiugrott a takarásból. Közben egy levél susogva az arcába vágott. Felkapta a bockot. A postás most újra hátralendítette a nagy táskát. A nagy táskát a rengeteg pénzzel. Nehogy a lövés a bankókban tegyen kárt, a célgömböt feljebb vitte az öreg gerincvonala mentén a tarkóig. Nyikk, nyikk, mondta a postásbicikli. Supp, supp, zúgott a vér a gyilkos füle mögött. Ujja rágörbült a ravaszra, húzta, húzta. Keményen süt ez a rohadt puska, gondolta, térdei megrogytak, az öreg kiugrott a célvonalból, ide-oda táncolt, mintha valami égi biciklit kölcsönzött volna a földönkívüliektől, aztán Bartalis arccal belebukott a porba, és öklendezve epét hányt…

Mikor magához tért, valami nedvességet érzett az arcán. Kinyitotta a szemét. Egy kisróka szaglászta kíváncsian az arcát. Soha nem látott még ilyen közelről élő rókát. Bajuszszálai közvetlenül az ember szempillái előtt remegtek. Csodálkozva ült előtte még akkor is, mikor Bartalis tántorogva felállt. Esteledett. Puskájára támaszkodva indult el, azt sem nagyon tudta, merre. A rókafi kicsit lemaradva ugyan, de követte, akár a kutya. A kukoricás felett fekete fellegek tornyosultak, s amint az alkony egyre jobban ránehezült a tájra, a felhők mind sötétebbek lettek, s mögöttük sejtelmes fénnyel ütött át villámok izzása.

Mint az északi fény ott, Alaszkában, gondolta Bartalis. Aurora borealis. Az lehet ilyen. Villództak a fények, és a gomolygó felhők különös alakzatokat rajzoltak az égre, medvefejet, jéghegyet. És amikor balra nézett, meglátta.

A többi felhő fölé magasodva ott volt, éppen úgy, mint a képen. Ott volt ősz fejével a Denali.

És akkor Bartalis Barna mindent megértett. Hosszú utazás végén megérkezett. Ha nem is így képzelte, de álma megvalósult. Megtalálta a maga Alaszkáját. Orrán még ott érezte a kisróka orrának melegét, s már tudta, hogy csak úgy lehet boldog, ha nem kerget elérhetetlen álmokat, s megtalálja a szépet abban, ami neki jutott. Vadréceszárnyak süvítésében, gallyazni készülő fácánkakas szavában, a kalapkarimára hulló hó zizegésében, a távoli templomtorony csúcsán megülő esti csendben. Ez mind az övé volt útlevél és pénz nélkül is, örökre.

Ahogy haladt az úton az alkonyatban, ha látta volna valaki, egy boldog embert látott volna, lépései nyomán a földúton apró porpamacsok keltek, s szálltak fel a magasba az ég, a felhők, a Denali felé.

 

(Illusztráció: Rupsona Chitrakar – Hunting)

 

Úgy határoztam önműködő írásba fogok, ami egyeseknek csupán azt jelenti, azt írja le az ember, ami éppen eszébe jut, ez az alkotási mód az ilyen embereknek nem jelent értelmes szöveget (ők azok, akik nem tudják, képtelenek értékelni az igazi művészetet), mert ők a megértéshez, a művészet végtelen mélységeibe történő megmerítkezéshez szükséges különleges értelmezési, ráérzési készségnek még csupán a csíráját sem nem hordozzák magukban, az ilyenek képtelenek értékelni ezt a magas művészi kibontakozási formát, számukra ezek a magas művészi értéket képviselő különleges alkotások nem mások, mint egymás után írt szavak zagyva és érthetetlen kuszaléka – értéktelen szemétnek bélyegzik azt, amit nem érthetnek meg. De valójában ezzel a technikával mégis igazán egységes szöveget, valami különlegesen művészi és egyéni, nem is inkább különlegesen egyéni és művészi teljesítményt lehet nyújtani, végezni. Egy különleges egyéniség különleges alkotása ez különleges egyéniségeknek (azoknak, akik értékelni tudják ezt).

A cél igazi műalkotás létrehozása, a spontán művészet révén ragadni meg a művészet valódi lényegét, feltárni és összefüggésbe hozni a valóság valóját, az összefüggéstelennek tűnő, ám mégis egymásba kapcsolódó apró részletvalóságok egymásba ötvözése révén új és csodálatos valóságokat létrehozni – és érzem is, hogy ez az alkotási mód az, amelyre születtem, hiszen az eddig leírtak is csak úgy, spontán természetességükben áradtak elő tollamból, a művészet megragadhatatlan éteri magaslataiból felém vezető láthatatlan, ám hatalmas és megfékezhetetlen csatornán áramoltak elemien elsöprő erővel felém – belém, érzem a művészet által rámruházott erőt magamban, amely egy csodálatos alkotás elkészítését teszi lehetővé számomra, a kezdet már itt is van, meg kell hát ragadnom ezt a különleges pillanatot    pöcegödör      hát lehet, hogy ennél valamivel különlegesebb és magasztosan egyedibb szóval is kezdhetném különc önműködő írói, illetve költői tevékenységemet     tollkés     hát ez sem tűnik sokkal jobbnak     vajaskenyér   anyád    ez egyre rosszabb, talán az első szót mégiscsak át kellene alaposabban gondolni ahhoz, hogy aztán egy különleges kezdés után az egész szöveg önmagát generálva, vagyis beindítva, önagától gerjesztve, pontosabban önmagát gerjesztve beinduljon, hömpölyögni kezdjen és egy különleges, spontánul tökéletes egésszé álljon össze, és így készüljön el egy csodálatos, utánozhatatlan egyedi műalkotás.

Vakolat         marhaság   semmi értelme így kezdeni egy különleges önműködő alkotást

Tejbetök            ha ezzel kezdődne a szöveg valószínűleg végigröhögnék az olvasók       MEGJEGYZÉS: az ilyen eset nem biztos, hogy túl szerencsés!

Tokhal         természetfilmbe, vagy gasztronómiai lapba illő nyitány: MELLŐZNI!

Szürreáldezorientáció         Talán idegen szóval sem túl szerencsés indítani, meg aztán elég értelmetlenül is hangzik    (AZ UTÓBBI NEM FELTÉTLENŰL BAJ)

Vakfolt         ez kétségtelenül elég misztikusan és talányosan cseng, de valahogy mégsem ragad meg.       (talán egy későbbi mű kezdése lehetne)

Gyökérféreg    EZ AZ  EZ AZ  AZ EZ, AMI KELL SPONTÁN ÉS TÖKÉLETES    kezdjük is:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos

harmatnak felszakadó lépfenéiből

úgy látszik ez az alkotói módszer még nem megy teljesen gördülékenyen, egy pillanatnyi elgondolkodás megakasztja az egész folyamatot: Mit lop, vagy miért lop? – mármint a gyökérféreg – ez az, amin nem szabad elgondolkodni, most aztán tényleg semmin sem lehet elgondolkodni, meg kell tanulni még annál is kevésbé gondolkodni, mint általában.    ÚJRA KEZDENI:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását

Újabb probléma: egy kis szünet, egy rövid pillanat, ami azzal telt, hogy átfutottam azon, amit eddig alkottam. Nem tudom, hogy ez ütközik e a műfaj íratlan, vagy ha van, akkor általam ismeretlen írott szabályaival, mindenesetre mindenképpen megpróbálom ezúttal egyetlen végtelenül spontán lendülettel befejezni a telje művet.            A KÉRDÉS: milyen hosszú lesz? – Alighanem ez NEM IS ÉRDEKES!

Tehát:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

ELKÉSZÜLT! És tökéletes lett. Végül sikerült létrehozni egy tökéletes alkotást olyat, ami utánozhatatlan, páratlan, megismételhetetlen és tökéletes, és kifejez mindent, amit csak egyszerű szavakkal, szerkesztett egységben kifejezni nem lehet. A létező, de ismeretlen világok közül sikerült egyet valósággá tennem, azzal, hogy újonnan összetett valósággá alakítottam, ötvözve különböző valóságok szilánkjait így létrehozva az én valóságát, ami így már mindenki, legalábbis sokak (a kiválasztottak) valóságává válik majd.

Persze azt még meg lehet próbálni, tenni, hogy a kész művet vesszőkkel, pontokkal és effélékkel tagolom, az értelmezés egyfajta variációját adva ezzel meg:

Gyökérféreg lop, a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó, virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből,

hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását, amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény, mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva,

kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra, céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben, vakondtúrások lankás melleiben tépődve – őrlődve, hangtalan testcuppanásba fonódva.

Talán a szöveg tagolásától mégis el kell tekinteni, jobb ezt az olvasóra, a befogadó közegre, a szöveg értelmezőjére bízni. Az általam készített tagolás egy lehetséges olvasat, de hagyni kell azt, hogy mindenki élhessen az olvasás szabadságával, létrehozza saját olvasatát, mindenki a saját valóság alakzatát alakítsa ki a kész szöveg meglévő, megkérdőjelezhetetlen, de mégis alakítható valóságából.

U.I.: Arra azért vigyázni, hogy a mű ne kerüljön elmeorvos kezébe.

A gyökérféreg vászon

 

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

(dadaista műalkotás)

 

(Illusztráció: Joan Mitchell)

 

Mirelit zöldborsót keresett. Felkapott egy dobozos Fantát, amíg a fagyasztott áruk felé tartott. Rossz szokása, hogy nem vesz magához a bejáratnál kosarat, mondván úgyis csak egy dolgot vesz. Most is egyensúlyoznia kellett – egy kézzel az ajtót fogta, a másikkal a zöldséget kereste.

Végül megkaparintotta, az ajtót hagyta hangosan becsapódni.

Sóska, spenót, fagyasztott meggy, így haladt végig a szeme és ő maga a soron. Leveles tészták, félkész ételek, egytál ételek. Itt megtorpant. Olvasta az árcímkéket: gnocchi, nokedli, ravioli, különböző ízekben. Májas ravioli. Tagoltan, betűről betűre végigolvasta: májas. Máj. Hirtelen kiverte a hideg veríték, aztán kifutott az erő a lábaiból. Hátra pillantott, hogy le tud-e ülni valamire, úgy érezte, el fog ájulni. Ujjai fehéredni kezdtek a Fantás dobozon, ahogy a kezével szorította azt. Máj – ez visszhangzott a fejében. Az áruház kövére tette az üdítőt és a zöldborsót, a homlokát pedig a hideg hűtőajtónak támasztotta. Behunyta a szemét. Érezte, hogy felkavarodik a gyomra.

Ahogy így támaszkodik, látja maga előtt a fakanalat a lábosban, ahogy az anyja keveri a sós főzővízben a töltött tésztácskákat. Leszűri, mikor kész, hűlni hagyja. Az lesz a holnapi ebéd. Az ebéd, amit majd az apjával kettesben kell elfogyasztania. Az egészet, az utolsó falatig. Aztán látja magát, ahogy a mélytányér fölött ül, mikor az apja sajtot reszel bele, aztán arra szedi rá a tésztát, aztán újabb sajtréteg jön. Úgy kell mindet megennie, hogy az apja mögötte áll. Áll, és figyeli, ahogy ő, harminc kilósan, háromhetes betegség után megeszik egy akkora tál májas raviolit, amennyi egy meglett férfiembernek is sok lenne. Úgy nyeli a falatokat, ahogy a könnyeit.

Utálja a májat. Utálja a májat és utál enni, utál ott lenni és utálja a hátába fúródó erőszakos szempárt. A villával úgy eszik, hogy szinte nem érinti a tányérhoz, nehogy zajt csapjon. Mert két dolgot megtanult: mindent meg kell enni és mindig csendben kell maradni.

Mikor végez az étellel, apja felkapartatja vele a tányér aljáról az olvadt sajtot. Az utolsó falatok még mintha ott lennének a torkában, nagyokat nyel, hátha lenyomja vele.

Legalább húsz éve nem kellett semmilyen májas ételt ennie. Most pedig ott vigyorog, gúnyolódik, vele szemben, – a hűtő harmadik polcán- ez a tésztalapok közé préselt szörnyeteg. Nincs ereje elemelni a homlokát az üvegtől, csak a tekintetét fordítja oldalra, figyeli-e valaki. Nincs más senki az egész soron, csak ő, az emlékei és a ravioli.

 

(Illusztráció: David Harianna)