Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.
Beszélgetések Fehér Tükörrel: Zhé Shi az erdőszélen áll. Belső monológ. Vagy beszélgetés Istennel.
Borongósban állok itt a patak partján és körülöttem csak fekete árnyékok, a fenyőtönk elég széles és még langyos, kétoldalt patakok futnak az esővíztől, rádőlök és van, aki nézzen, a szemem felfele keresgél, meglátja árnyaitokat, fenyők, ahogyan magasodtok, igen, titeket el tudlak fogadni itt állni körülöttem, ti állhattok itt, csend van és a rezgések a fejemből lassan belétek szállnak, a tieitek pedig belém, cserélünk.
Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok. Ha ugyanezt egy szobában teszem, ottmarad. Veletek átalakul. Mire legközelebb jövök, csináltok valamit vele, nekem is érdekes, amit nálatok hagyok soha többé nem kapom vissza úgy, ahogy adtam. Amíg távol járok, gondoltok valamit rólam, a felhőkről és az esőről, és mire visszajövök, látható formában elmondjátok nekem. Itt állok a fénnyel szemben, a fekete fűrészfogak mögött készül eltűnni a nap és körülöttem minden hirtelen fekete. Arcomra esik az utolsó fénycsík, mert eléje álltam, hátam mögött a fakopáncs kiabál, vijjogó hangja van, hitted volna? Látod, most tudok beszélni veled és fáradt sem vagyok, sőt éhes sem, nem kell semmi. Egy szobában nem bírom. Halott a padló, a tárgyak, mind élet-éhes tárgyak, azaz nem ők, hanem a gondolat róluk, hogy valakinek állandóan suvickolni, mosni, taszigálni, felemelni és letenni… a tárgyak roppant fárasztóak, és a reklám szerint velük foglalkozni kell. Na és ha nem? semmi kedvem hozzá. Minek folyton emelgetni ami csak lehullni akar? és minek kivágni titeket, fenyők, akik nőni akartok??? fáj.
Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok.
Én, Zhé Shi, kinyúlok itt és kiáltok hozzád. Emberként minden időben egyetlen biztos, biztos-biztos tulajdonom hogy kiáltok hozzád és ennek gyökere a félelem, nehogy egyszer ne tudjak kiáltani, hát kiáltok, kiáltok, kiáltok!!! a fenyők kiáltanak, a kövek kiáltanak, az ég kiált és én kiáltok és ha kettészakadok is, akkor is, amíg van hangom; és amikor már nincs, akkor azzal, ami van. Itt megnyugszom, közöttetek, fenyők, nem kell akkorát kiáltani, mert ti már itt vagytok, megannyi minden irányba mutató kard, már kiáltotok értem és magatokért, ahogyan én is. Mivel osztozunk, nem kell akkorát. Csak önmagam vagyok itt és ez elég. Néha négy fal között kiáltok éjjeleken, néha tágas belső térben kényelemes pamlagok között a padlón, nem kell a kényelmük, csak a kiáltás, mert bordák találkozásánál kinyílik és egy kapun át ez eddigi élet kiszáll. Csak a válaszod kell. Évek és pillanatok törnek fel belőlem, rázkódik a csontból a test. Ez halál, de jó. Szállnak és szállnak kifelé, miközben valamennyivel kiáltok utánad. Aztán hallgatom a csöndet, aztán hallom, amint hangod a kiáltásomban van, és hallgatásomban, itt.
Kiáltok hogy minden vesszen, hadd vesszen még az is aminek a létezéséről eddig fogalmam sem volt, mert olyan közeli hozzám, csak ez a kiáltás maradjon meg, ha semmi sem marad belőlem, ez akkor is szóljon, ennek szólnia kell, itt vagy???!!! hát persze.
Zhé Shi testére kék és sárga árnyékok vetültek és táncoltak. A fenyők között felette fehér lepel és fekete háromszögek. Ez az a hely és ez az a fekvés, amelyben meg lehet halni. Semmi mást nem tudok egyelőre. Nekem csak így. Lehetne most?
– Nem.
Hallgatsz:
– Most még nem akarod. Te.
– De így?! így lesz.
– Igen. így lesz.
– Akkor jó.
– Egy perccel sem lesz hosszabb. Ahogy megvan, ahogy megélted, rögtön utána.
– Ezt akarom.
– Persze, ezt akarod.
Zhé Shi körül zöldek és égető nyár, Zhé Shi pedig koromfeketében ül, áll, lép, fekszik és fut. Végül beszalad öreg Anyóhoz, aki mosogat és akit életében nem látott sietni. Öreg Anyó sem elég. Most semmi sem elég. Piros almák érnek, szekér zörög az úton, reggel hajnalban keltem és nem elég. Semmi sem elég. Mi kell?
– Mi kell? – kérdezi öreg Anyó, közben mosogat és megkínálja Zhé Shit uborkával és túróval. Mi kell?
Zhé Shi vesz az ételből, segít mosogatni, leül az ágy szélére, hallgat, beszél, nem elég. Mi kell? Nem tudja. Sokat beszél, sokat hallgat, sokat eszik, sokat mosogat, sokat szalad, aztán fordítva, keveset beszél, keveset eszik, keveset hallgat, percig sem ül le, azonnal kifullad, lerakja a tányért.
– nem tudom mi van velem.
– szerelmes vagy?
– nem. igen. nem. nem vagyok. szerelmes vagyok, de ez nincs is, nem elég. ezen túl vagy innen, nem elég.
– mi?
– ha én azt tudnám.
– mi nem elég?
– ez. ez.
– mi kell? kérdezi anyó
és Zhé Shi egyre nyugtalanabb, anyó azt mondja
– ne aggódj, ne búsulj! és ismét tizenháromszor, hiába
– nem érzek semmit! nem tudom hol van!
– mi??
– látni akarom! érezni akarom! hol van??
– jól van, nyugtatja anyó és nem elég, simogatja és nem elég, ne aggódj ne búsulj nem elég, megint jól van, jól van, jól van nem elég
– hol van? hogy van jól? én nem tudom, hogy van jól? nem érzek semmit. hol van?
– veled van, mondja anyó, nem elég
– nem érzek semmit
– veled van
– hol? akkor miért nem érzem? miért nem tudom?
rázkódik, rázkódik, rázkódik
– veled van mondja anyó türelmesen, veled van, veled van,
és amikor nem elég, kiabálni kezd: veled van!!! aztán vállon ragadja és megrázza Zhé Shit, nem erősen, és azt mondja, hangosan és érthetően:
– értsd meg hogy veled van! értsd meg! és most menj haza.
Zhé Shi elmegy, már nincs tiltakozni ereje, továbbra is minden zöld koromból van, de hát, ez is az, velem van.
szükségem van a kezedre hogy tudjam milyen a bőröm
szükségem van a szavaidra hogy tudjam meddig terjedek
szükségem van a kövekre hogy megtudjak valamit magamról
szükségem van az álmodra hogy legyen nyugalmam
hallod?
válaszolj rám!
Zhé Shi egy vízszintes vonalon áll, amerre kiterjed, mindenütt föld, belőle köd, fehér tej párolog ki, nincs ég, nincs második dimenzió. Most itt kiabál, itt van előtte Fehér Tükör, szemtől szemben a válaszért.
„szemtől szemben a válaszért”
{két arc között}
– Nekem sincs válaszom tőled. Vagy van? – kérdezi Fehér Tükör. – Mit válaszolsz a fáimra? Mit válaszolsz a köveimre? És a betonra? és a rengeteg átkelőre a zebránál? amikor szmog van? és amikor jön a hajnal? alszol? mit válaszolsz rám?
Ha tudnád, hány évmilliók óta kiáltok, kiáltok, kiáltok érted. Válaszolj rám! válaszolj!
évmilliók, évmilliók óta várom, hogy válaszoljanak rám, jjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj, hallod? minden részem jajgat! a föld, a hegyek, a levegő, szél, nyögnek, már nem bírják soká válasz nélkül. Valaki végre válaszoljon rám! És te, te itt állsz és azt mondod, nem hallasz engem. Aki a Válasz Vagyok. Folyton válaszollak, folyton minden sejtecskédet és te a nagy kiabálásodtól észre sem veszed. Mindig máshol vagy, nem látsz és nem hallasz semmit. Fáááááááááááj, hallod? válaszolj rám!
Eljön a reggel, állsz az ablak előtt a fényben és ahogy a fény, úgy önt el a gyönyör. Én vagyok az, aki folyok minden sejtedben és kielégítelek téged, magam magadtól. Itt a csontjaidban és a véredben, az inaidban, itt a térded mögött, érzed? itt, ahol a gerinced kezdődik és itt, ahol a könyököddel támaszkodsz az ablaknak, érzed, ahogyan kering? Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová. De te itt vagy? te hol vagy? futsz és azt kiáltod, nincs válasz. Hát itt vagyok.
Zhé Shinek eszébe jutott Anyó, akit hat hétig cementen tartottak, kórházakba és börtönökbe szállítottak, megpofoztak és józanul ideggyógyintézetbe zártak a dühöngők közé és utólag az egészet elhallgatták, a levéltár pedig leégett. Nincs dokumentum. De Anyó megmaradt mindezek után, soha nem sietett – mert ezek után minek? és hová? és mindig hagyott egy tojást a tyúk alatt porozmagnak, Zhé Shit megölelte és azt mondta: Úgy szeretlek! Veled van.
„Úgy szeretlek! Veled van.”
[Hány Hold?]
– Tudod, hogy nem bírok embert öt percnél tovább elviselni. Nekem csak a válasz kell. Mindegy, kitől és milyen formában, csak válaszoljon rám. Akkor leadódik belőlem egy rész és észrevétlenül egyenletesen szétszórom magam a válaszokba, amikor minden sejtemre, minden mozdulatomra megtaláltam a választ, akkor én sem leszek többé. Mióta várom már ezt az ünnepet.
– Van, amikor nem találom. A kád szélén ma reggel, nem találtam. Vagy amikor készülődtem a városba, elfelejtettem. Esténként, a választ a mai napra. Nem egy ember kell. Válasz kell. És nem is akarok becsapni senkit és nem fogom mondani, hogy őt szeretem, mert csak magamat szeretem, csak a választ akarom magamra, csak ennyit. Nem adhatja ezt egyetlen ember és minden pillanatban, nem is hiszem, nem is kérem, megelégszem a magától adódóval, amikor nem is tudja, hogy az, amit tesz, válasz rám, és nem tudja, miért mosolygok vissza, hiszen nem csinált nekem semmit. Verni sok-sok kilométerre van tőlem, ő is egyedül és csendben, aztán egy fél évben egyszer találkozunk és hallgatunk együtt egy félórát. Ez válaszol rám és nem is akarok mást Vernitől. Kell valaki, aki a többi részt is eszembe juttassa, a többi választ rám, amikor nem találom meg egyedül.
Fehér Tükör hallgatott.
– Jó. Eljövök. De csak tíz évre. Mert igazából nem bírnál tovább embert elviselni. Mindig jövök, csak akkor, amikor egyedül nem találod. És aztán visszamegyek, és egyedül is fogod tudni
– egyedül is fogom tudni
– a választ rád
– a választ rám
– mindenütt
– mindenütt.
– Csak a válaszért jövök, nem azért, hogy én csináljam, hanem hogy meglásd, hogy már van.
– Meglátom, hogy már van, egyedül is, ismételte Zhé Shi
– hogy itt van benned, te vagy az
– meglátom bennem
– és nem lesz szükséged valakire, aki megmutassa
– nem lesz szükségem
– aztán visszajössz te is belém
– hát persze. így akarom.
– így akarod. egészen ez, amit te akarsz.
– jó!
– jó.
Zhé Shi ott állt a köddel szemben. Messziről csak a zöld kabátja látszott, egyetlen folt. Egy nagy barna kiterjedés, fölötte semmi és középen egy zöld pont. Megfordult. Ju Fu volt az. Guggolt a földön.
– Megyünk haza?
– Megyünk.
– Akarsz még maradni?
– Elmondtam, ami a legfontosabb.
„Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová.”
(Illusztráció: Varga Borbála: Zöld Hegyen; Mohás meleg, Olümposz; Két arc között, 2013; Hány Hold?; Kék és zöld, áthaladsz közöttünk)
Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren
„félbemaradt mondatainkat”
