Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

beszélgetések Fehér Tükörrel

vonateltolódás
ma nem tudok jelen
lenni, ma nem

gyere vissza velem

válaszolj ahol még nem válaszoltam
gyászold el amit nem gyászoltam
mondd ki velem ahol nem szóltam
állj fel velem ahol botoltam

kacagd ki velem amit nem kacagtam
pihenj velem ahol fáradtam
hallgasd velem amit nem mondtál
hiányozz onnan ahol nem jöttél

egy kettő három négy évesen
amikor még nem volt nevem
kérdezd amit még nem kérdeztél

erdőre ahol még nem jártam
táncra amire nem kértek fel
vitákba amikbe nem szálltam
gyere vissza, gyere velem

visszafelé visszafelé
lépj velem
míg megérkeze

 

Napfa. „és ő válaszol nekem a bőrön keresztül”

 

teraszon

A teraszon ültünk, a lombok között most jöttek át az alkonyati fényfoltok, néhányuk a falra vetült, mások a poharakra. Hallottam egy rigó énekét, zörgést az avarban a tuja alatt. A tető még vörösebb, egyébként bordó színe most válaszol az égre. Egy rész fölöttünk még mélykék, lehetetlen.

– Mit tennél most, ha azt tennéd, amit valójában akarsz? – kérdezel.
– Biztos vagy benne?
Csend. Kérdően nézel rám. Aztán a hunyorgó foltok forrása felém fordulsz, de nem egészen. Még a poharat sem veszed kezedbe. A torkomban gombóc, aztán, ej, hagyjuk
– Van egy testem. Egy kiegészítő, fehér, sápadt, férfi. Nem is férfi, inkább kamasz, felnőtt, velem egyidős. Változó. Most magam előtt látom csupasz mellel, és párbeszédet folytatok vele.  Nagyon fontos, hol: a válla alatt, a hónalj fölött , a vállcsont és a mellbimbó között félúton, a fejem ráborul, az arcom éri. Ez a párbeszéd és ő válaszol nekem a bőrön keresztül. Pontosan engem válaszol, pontosan a lenyomatát a számnak. Nem érintem végig, csak szaggatottan, néhány milliméterrel fölötte, siklok a hónalj alatt, itt felnézek a karnak arra a részére, amely a legsápadtabb, ahol kékes a bőr és még a mosott testnek is fanyar, hűvös, árnyékos és némileg szúró illata van. Itt, ahol a fekete fonalak alatt kezdődnek a bordák, ez a rész különösen drága nekem. Itt közeledem, nekem van egy rezgőtestem, egy amőbához hasonló, rezgésekből álló plazma, és most a bordák mögé megy, mert engeded. Engedi – ugyanis ez a képzelt test nekem mindig – te. Orromat és ujjaim végighúzom a bordákon és a bordák között, úgy, hogy a kulccsontnál érzed. Aztán hátrasiklom a lapockákhoz, a hajammal, a fejem, most háttal vagyunk, érted?
Miközben itt ülök, ez az amit valójában teszek.
Elgondolkozol. Babrálsz a pohárral.
– És ha tényleg megtennéd?
– Már tényleg megtettem. Ha most ismét tenném, már nem lenne ugyanaz.
– Kicsit szomorú. Ez a pillanat sohasem lesz itt?
– De már itt volt. Tényleg van benne szomorú. Tudod miért? Mert ha fordítva lenne, és ez a kiegészítő te-m kérdezné, amit te, akkor azt mondanám neki, hogy itt akarok ülni veled a teraszon.

 

Motorozó. „– Ez a pillanat sohasem lesz itt? – De már itt volt.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Napfa, Motorozó)