Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.
Egy nagyon régi vasárnap. Fortyogó húsleves illatú. Galambok búgnak a kertben, a diófa alatt jó hűvös van. Zölddió lekvárt csinál sokszor nagyanyus. Máskor kapkodni kell a barackot a földről, tenni a kosárba. Arrébb a meggyfa göcsörtös, felhorzsolja a térdet, amikor egyensúlyozva mászom. Apró vörös meggyszemek, bekapok egyet, keserű lé keveredik a nyálba. A sufni düledező faház, benne Dédi kerti szerszámai. Kicsit rozsdásak, mint Dédi volt. Egy simalevelű nagy bokor, mögötte ott a hintaágy. Piros-fehér, váltakoznak a lécek. Ráülök, hátra lendül, szúrja a combom a száraz, felpöndörödő festék. Mint fakígyóról, a körmömmel tépkedem a félig levedlett, kemény hintabőrt, ahogy a varrt a sebről. Pörc, azt mondja rá anyu, és hogy ne piszkáld, és tényleg kibuggyan a piros vér. A hintaágy nem vérzik, de a pörcök alatt, világít a meztelen faléc, kilátszik foltokban a húsa. Nem bántom tovább, leheverek, kemény és érdes, pont olyan széles, ha kinyújtom a lábam, végigérem. Egyik kezemmel meglököm magam, nedves, fekete föld megy a körmöm alá. Vastag ágért nyúlok, azzal próbálom lökni magam. Beletörik a földbe. Hangyák rohanják körül. Óriási nagyok laknak itt. Pont az útjukba döftem, gyülekeznek a bot körül, tanácskoznak, futnak, szólnak a többieknek, baj van, felülről egy dolog lecsapott. Azt hiszik, bomba, és háború van, olyan gyorsan szaladgálnak. Belefúrnám az egyikbe a botom. Egyszer már csináltam ilyet, utána még nagyon sokáig mocorgott, többször bele kellett döfködnöm, hogy ne kalimpáljon tovább. Végül hagyom a hangyákat, mert néha kicsit félek, hogy néz az isten. Ő csak a jókat szereti. Apát nem, nagyanyus mondta. De én is rossz vagyok. Akkor kikapok, és onnan tudom. Csukott szemmel fekszem a hintán, hagyom magam lengni, rossz-jó-rossz-jó.
Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Elengedés)

 

∞ Zulal: Tamzara (Seven Springs, 2016)

Napok óta egyedül indulok el, érkezem meg. Meredélyek, szakadékok, sötétegem. Csillagánizstea felhők.

Lehullott kékégtulipánszirmok között keresek, nem találok másikfelé szavakat. Elmenéssel beszélek. Eddig se használt, na majd most.

Fulladok meg, sziklaszirtes csendemen kőmagból kőfű, kővirág. Nyílik? Duzzadt ínyemre zsályát teszek.

Fáira, leveleire hagyott sivatagom. Ki van velem, ha én is máshol. Félig alszik a szemem, félig Hold.

Szavak, szavak tüskéi, tüskeszavak. Tüskeszavak selymes szirma. Amit most mondanék, sikítás.

Agyar, agancs, szarv. Óvakodok magamtól. Befelémtől elfordulok, de nem kifelé. Ki nem mondom, bent nem tűröm.

Alagút, kőlépcsősorok, korlát. Gyöngyös kokabura, ezüstsapkás gyümölcsgalamb. A Hold másik fele Nap, ahogy fordul.

Napsugarakkal kuporogtam, sötétszavam. Jégesőmadár iszik császárkörtefák virágainak cseppjéből. Virágzó pamutvirág.

Beszédtilalom, kerülje a szavakat, kérem. Szóböjt. Ki nem mondom, bent mondom ki? Szavak sátraiban botlok.

Lehulló gyümölcsre várakozó madarak. Síkdombormű, intarzia. Csészelevél és sziromlevél a kétnemű virágtakaróban.

Meleg kamillatea. Citromfű-illóolaj fogmosáshoz. Egy hétig nem nézek tükörbe. Ablakba. Tóba.

Kaktusz- és fenyővirágok napsugáron. Karmazsin-bozótgébics, héjakút mácsonya. Gliptika, ekliptika, bíboránizs.

Ugyanaz vagy, nézett a tükör, de nem szólt. Láttam már sebet és seb helyén a sebet nem. Seb gyógyulását még nem.

Kolonnád, átrium. Skarlátgyapjasmadár. Az elmenéssel elmegyek, vagy milyen beszéd a csend? Borzaskata vagy török kandilla.

Nyolckor fekszem, hajnali egykor ébredek. Gyógyulj, gyógyulj, napersze. Nincs türelmem a gyógyuláshoz.

Eső esik a szakadékba, tó. Egész nap feküdtem, még éjszaka is? Zsályatea. Zöldfűszirmok, fűlevelek. Ború.

Álmodd át napsugárrá! Aranyszínű tükörbársony. Szavak nélküli sivatagom, szavakhomok, ahogy némán pereg, pereg.

Ismeremalagút, álmomban jártam itt. Álommal járom be. Mi újság a sivatagban? Új homokot fújt a szél.

2022. 04. 26. 10: 26–2024. 12. 23. 16: 59: 24

 

(Illusztráció: Penelope Williams: Ruby Root, hand embroidered appliqué on table linen, after Yuko Kurihara’s painting, 2024; Penelope Williams: Fennel, hand embroidered appliqué on table linen)

 

Teli érdemmel, mégis […] ember.

Friedrich Hölderlin (Szijj Ferenc fordítása)

El lehet-e menekülni ebből a világból oda, ahol már semmi nem változik, ahol az ember végre nem rabnak érzi magát?

Földényi F. László

 

Mielőtt elindultam, menni akartam, egyre csak menni.

Most, hogy úton vagyok, csak meg-megállnék. Alig emelem a lábam, máris visszatenném.

Fáradtságot nem érzek. Nem fáj semmim. Nem vagyok szomjas. Nem vagyok éhes.

Le kell ülnöm erre a nagy, lapos kőre. Innom kell abból a forrásból. Ezt a szép, érett almát le kell szakítanom a fáról, amire aztán föl kell másznom, és a sűrű ágak között elhelyezkedve aludnom kell.

Ha felébredek, a kezdeti lendülettel folytatom az utam. Őszintén, mert magamnak nem hazudhatok. Csak úgy tudok menni, ha az utamon vagyok.

Épp kiérek az erdőből, amikor elém áll az őrmester, kezembe nyomja a gépkarabélyt, vállamra akasztja a tölténytáskát, és besoroltat a szakaszába.

Társaim rögtön cigarettával kínálnak, sőt magánéletükbe is beavatnak.

 Az előttem menetelő újságíró több nyelven olvasott, így rendkívüli tájékozottsággal bír világunk elégtelen voltának okairól. Mögöttem a hentes a legharsányabb és a legvidámabb. A csodacsatár leginkább csak hümmög. A matematikatanár mindig az eget bámulja, mintha folyamatosan számolna. A nőcsábász asztalos kapja el minden alkalommal.

Az utolsó ütközetnél olyan csapdába kerülünk, hogy alig tudok elmenekülni. Végül elég távol jutok, és miután üldögélek kicsit egy nagy, lapos kövön, kortyolok a forrás vizéből, megeszem egy szép, érett almát, és alszom valamicskét a fa sűrű ágai között, végre folytathatom az utam, amin mennem kell, aminek a végén megkapom a szükséges segítséget, amiért útra keltem.

Mert nekem segítségre van szükségem. Azt mondják, pont ilyen, amikor valakinek segítségre van szüksége. Vagyis most én vagyok ez a valaki.

Ez az első lépés, a felismerés, a szembesülés azzal, hogy egyedül nem megy, hogy segítségre van szükségem. Mivel megtettem, elindultam a gyógyulás útján.

Teletömök egy hátizsákot, aztán alszom egy nagyot.

Könnyen kelek, vidáman zuhanyzom, nyugodtan reggelizem, és lazán indulok.

Micsoda pirkadat! Milyen kár, hogy ritkán ébredek a nappal! Micsoda hiba!

Ha megállok, látom magam, ahogy észreveszem, hogy repül az idő. Körülöttem a táj ismeretlen, befelé figyelek.

Amikor felébredek, egy állomásnál áll a vonat.

Utastársaim nyugtalanul ide-oda ülögetnek, veszekedve mutogatják egymásnak, kinek hova szól a jegye, kinek hol a helye.

Egy másodpercig késztetést érzek, hogy belefolyjam az eseményekbe, de inkább visszacsukom a szemem.

Ha kinyitnám, látnám, hogy elment a busz. Utolérhetném, felszállhatnék rá, de nem teszem.

Csak szemlélődés és rácsodálkozás leszek. Ahaevangélium.

Mint amikor valami hasonló eszembe jut arról, amit a beszélgetőtársam mond. Ez a legcsodásabb pillanat, az összeolvadásé. Olyan leszek, mint a beszélő, és ő olyan lesz, mint én. Párrá leszünk. Testvérré. Végre nem vagyok egyedül. Ha tehetném, a végtelenségig, de legalább halálomig, vagyis lelkem úgynevezett kileheléséig nyújtanám ezt a állapotot.

Mert amúgy csak kínos, megbetegít, hogy akármikor mondani akarok valamit, nem sikerül, nem jön. Pedig fontos lenne, tudom, azért fecsegek annyit. Próbálom kicsalogatni reggeltől estig, éjt nappallá téve, különböző helyzetekben és időpontokban, hiába. Nem jön. Nem és nem. Helyette csak az üresség növekszik, mint egy rákos daganat. Ez táplálja önvédelemből született vezérlő hübriszem, végletekig feszített barokk logikám és a rátelepedő ösztönös dagályrokokóm.

Ezért képes a valójában kiszáradt forrás újra és újra hitet adó feltámadást, látványos buzgást hazudni, kihasználva, hogy a szél fújja a fákat, amelyek árnyéka és a lombok között be-becsúszó napfény a csobogó víz illúzióját kelti. De ki lépne közelebb észrevenni, hogy ez csak a sötét és a világos játéka a sziklákon?

Aztán máris érzem, ahogy nyílik a szám, és hallom, ahogy átveszem a szót. Asztaltársaságom azonmód hömpölyömbe merülni kényszerül a lubickolás reménye nélkül, csak izzasztó gimnasztika, keserű kapálózás, végül fulladás az osztályrészük.

Persze a tapasztaltabbak könnyedén felismerik arcomon az okoskodás borvirágját, és ezt rögtön jelzik is szájszélrándulással, hátradőléssel, elnyomott ásítással. El is szégyellem magam, mint akit rajtakaptak, hiszen rajtakaptak. De mire elindulna a pír a fülemen, új erővel, még keményebben, még harciasabban sodrom tovább monológom drótkötelét. Ha triumfálok, nekem tündököl az esthajnalcsillag, nekem világítanak a dicsőség szentjánosbogarai.

Fogságba kerülésünk óta egyszerű az életünk. Reggel kelünk, délig megyünk kelet felé. Akkor megállunk egy fogadónál vagy tanyánál. Éppen azoknál, ahonnan azelőtt engem elkergettek. Azt mondták, nekem itt nem jár semmi, hordjam el magam, amíg jó dolgom van. Vagy hogy nem kell a pénzem, meg nézzek tükörbe, akkor megértem. Most a többiekkel együtt kapok egy tányér főzeléket és egy pohár vizet. Aztán megyünk tovább sötétedésig.

Sorstársaim jól fogadják nagy élettapasztalatról és irigylésre méltó analitikus képességről árulkodó szózataimat, csak az őrmester kiált rám időnként, hogy kussoljak, de nem jövök zavarba, sőt azt kell mondanom, az ő értetlensége és érzéketlensége egyre közelebb visz a megértéshez. Egyszer-egyszer úgy érzem, a közelben lapul vagy ólálkodik a számomra szükséges segítség.

Egyszer aztán a legkedvesebb hangomon megkérdezem az őrmestert, tudja-e, hogy hova megyünk.

Kőbányába, mondja az őrmester, egy kőbányába visznek dolgozni. Ott döglünk meg. csákánnyal a kezünkben.

Én nem.

Az első adandó alkalommal az erdőbe szököm. Üldögélek kicsit a nagy, lapos kövön, iszom a forrás vizéből, megeszem a legszebb, legérettebb almát, felmászom a fára, a sűrű ágak között kényelmesen elhelyezkedem, és elalszom.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Vezeklés)

 

A Mangó nevet adták neki a tollazata miatt. Hasa alja narancssárga volt, szárnya zöld, a nyaka körül pedig mintha háromszögbe hajtott, kiwi színű kendőt viselt volna. Nem ők voltak a madár első gazdái, egy másik pártól hozták el vidékről, akik egészen szűkszavúak voltak, ha a papagájról esett szó, de jól megkérték az árát, nyolcvanezer forintért bocsátották áruba kedvencüket. Egy percre sem vették ki a ketrecből, azzal együtt adták át az új tulajdonosoknak. Új gazdái igyekeztek megfelelni a madár igényeinek. A szenegáli papagájnak napi tíz órát kell aludnia, de tizennégy a fényigénye, ami nyáron könnyen biztosítható, viszont  télen mesterséges lámpa kell hozzá. A helyiségben, ahol a papagájt tartják, a hőmérsékletnek folyamatosan tizennyolc és harminc fok közé kellett esnie, és fontos az is, hogy ne legyen hirtelen huzat, alacsony páratartalom, vagy hőmérséklet-ingadozás. A szenegáliak különösen szeretnek fürödni, úgyhogy vettek neki egy miniatűr fürdőkádat, amiben zuhany volt és elemről működött.

Hamar rájöttek, hogy madaruk gyors észjárású, már a kocsiban kinyitotta a ketrecajtót, amin egyszerű tolózár volt, le kellett húzódni az útról, hogy elkapják őt. Ezt leszámítva szeretetreméltó kis háziállat volt, remekül utánzott hangokat, fénykardot, autóriasztót és a mosógép sípolását.

Mangó eleinte jól kijött Évivel, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább átpártolt Gyurihoz. Órákig ücsörgött a fején és a vállán, kis csőrével finoman csipegette az arcát, csócsálta a haját, míg ő ilyenkor orrával vakargatta a madárka fejét. Bármit is csinált Gyuri, Mangó rajta lógott, repült utána a lakásban, puszika, mondogatta. Amikor Gyuri bedugta a kulcsot a zárba, a madár már önkívületben visított. Este nem volt hajlandó bemenni a ketrecébe, hisztizett. Lefeküdtek hát aludni hárman. Amikor Évi közeledni próbált férjéhez, Mangó megtépte őt, és vadul belecsípett a karjába. Mivel erős volt a csőre, másnap válogatás nélkül legyalult mindent, ami útjába került és a nőhöz tartozott, a hajkeféjét, a kézitáskáját és a mobiltelefonját. Te kurva, rikácsolta.

Mindent magadra veszel, Évi, azt hiszed, minden rólad szól, mondta férje, majd fütyörészett a papagájnak, és az rövid rikkantásokkal tarkított, elnyújtott füttyszóval válaszolt. Csak utánozza a hangokat, fogalma sincs arról, mit beszél. Takarodj, ringyó, nyugtázta a papagáj. Ne túlozzál, Éva, Mangó nem agresszív, nem akar téged kitúrni. Aranyos, jóindulatú kismadár, csak kissé frusztrált. Mangóban valóban volt valami mániává fokozódó frusztráltság, miközben belepottyantott a nő kávéjába.

Gyuri, mivel gondos és jó férj volt, utánaolvasott a jelenségnek. Igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Új kalitkát vásárolt, tágasabbat, kényelmesebbet. Ezt a ketrecet már nem az ablak közelébe akarta helyezni, mint a korábbit, inkább átrendezte nappalit, áthúzogatta a szekrényeket a másik oldalra, és a nagy bőrkanapét is elmozdította a helyéről. A kalitka sehogy sem fért el, ezért Évi mindenes asztalkáját kivitte az erkélyre, ott pont jó helye volt. Új redőnyt szerelt fel, hogy szabályozni tudja a beeső fény mennyiségét. Azt is ellenőriznie kellett, hogy megfelelő legyen a mikorklíma. Előbb beszerzett egy páratartalom mérő készüléket, majd másodszorra is autóba ült a párásító berendezésért. Kicsit keményebben rászólt Évire, akit azon kapott, hogy éjszakára vastag takaróval akarja lefedni a kalitkát. Ettől csak megijedt volna Mangó, összevissza verdesett volna a szárnyával, akár sérülés is lehetett volna belőle. Megkérte a feleségét, hogy legyen türelmes, és egy darabig aludjanak külön.

Mangó valóban jobban érezte magát, mintha kicserélték volna, csak Évi kezdett furcsán viselkedni.

 

(Illusztráció: Valkó László – Erdőben)

 

Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Nem eszik, nem alszik. Ha szólok hozzá, szeme sem rebben. Tegnap reggel egy pillanatra halványan elmosolyodott, aztán a következő másodpercben megint kifejezéstelen arccal meredt a képernyőre. Este bezárkóztam a gardróbba sírni. Apa napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, keze a térdén, borostás állát óránként egyszer megvakarja. Apa nézi a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a monitoron a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Este a gardróbba zárkózom. Hangtalanul sírok, levegőt sem veszek. Bár itt maradhatnék a földön. Sötét van, levendulaillat. Itt senki nem keres. Apát már nem kellene apának szólítanom. Apa már nem apa, csak a férjem, és én sem vagyok már anya, csak egy feleség. Apa, azaz Ádám tíz évig udvarolt, pedig én minden nap elmondtam, hogy nem akarok gyereket, keressen valakit, aki házasságot akar, meg házat, kölyköt, mert én nem tudom, mit akarok, de olyasmit biztos nem, amit a többiek, a többi normális ember. Mert én nem tudom, mit akarok, és nem tudom, fogom-e valaha is tudni. Tíz évig jött utánam, aztán már nem volt szívem elküldeni. Az esküvőnk napján voltam először maradéktalanul boldog életemben. Nem számítottam rá. Nem vártam, hogy bármi vagy bárki feloldja a kocsonyás ürességet bennem. Aztán hat év, hat vetélés. Mégis egyre nagyobb bizonyossággal tudtam, hogy anya leszek, hogy mindig is anya akartam lenni, és semmi más. Ádám különösnek találta, mért nem szomorodom el egy-egy vetélés után. Rajta minden baba után olyan megfeszítő fájdalom lett úrrá, hogy napokig csak szótlanul feküdt. A hetedik évben született meg Áron. Azóta szólítottuk egymást Anyának és Apának. Három hét múlva volna tízéves a fiunk. Egy vihar. Egy villámcsapás. Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, és csak nézi a monitort, a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Most nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, ki leszek ezután.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Lecznában esik az eső)

 

A Tizenkét Apostol-hegyvonulata mögött, Constantiában szálltunk meg, ahol  annak idején Jan van Riebeek, a holland kolónia alapítója, vadmandulából és szederből hosszú sövényt ültetett, hogy lefoglalja a földterületeket, a kedvező klíma miatt a bevándorlók idetelepítették a szőlőültetvényeket; manapság felső-középosztálybeli családok lakják a szőlőskertek melletti, sorompókkal, biztonsági őrökkel védett lakónegyedek elegáns villáit. Apartmanunkat térdig érő kerítés választja el a házigazdák kiterjedt, pompázatos délszaki virágokkal zsúfolt kertjétől, az alacsony farácsok a kutyákat tartják távol, de a kedves, kistermetű keverék ebeket inkább azért szigetelik el, hogy esetlegesen hátrahagyott ürülékük ne okozzon kellemetlen perceket az úszómedencéhez baktató szállóvendégeknek. A teakonyhából, nappaliból és hálószobából álló lakrészük terasza előtt, a februári napsütésben teljes virágukban kelletik magukat az őshonos proteák, vagyis a mutatós cukorbokrok. A világhírű Kirstenbosch botanikuskertben a növény sokféle válfajában gyönyörködhettünk volna, ha leszállunk a városnéző autóbusz ottani megállójánál, de lustaságból ezt nem tettük meg, még sincs hiányérzetünk, mert az útikönyv erre vonatkozó fejezetét, – hasonló okból – nem olvastuk el. A ház mindenese, Gabriel gondoskodik a kényelmünkről; a magas, nyúlánk fiatalember álló nap szorgoskodik, a mosogatás és takarítás napi rutinjához hozzátartozik a mosás, a vasalás és a háztartás minden gondja, a délkelet-afrikai Malawiból vállalta ezt a munkát. A szárazföldi ország Tanzánia, Zambia és Mozambik földrajzi szorításában nem sok megélhetési lehetőséget kínál az ott élőknek, arról nem is beszélve, hogy saját rokonságában tapasztalta meg – a statisztikák nem kendőzik el az igazságot –, miszerint az afrikai kontinensen, hazájában a legalacsonyabb a várható élettartam. Malawi egyötödét a Nyasza-tó foglalja el, legmélyebb pontját hétszáz méterre becsülik, David Livingstone, a skót misszionárius orvos, akinek nevét leginkább a Nílus forrásának keresése, vagy a Viktória-vízesés felfedezése miatt emlegetik, több expedíciót vezetett ehhez a nagykiterjedésű vízhez. Gabriel a Kasungu Teacher’s Training College-ban szerzett tanítói diplomát, amely azért vált hasznára, mert iskolázott angol nyelvtudása és kiejtése vonzóvá teszi alkalmazását az álláskeresésnél a tehetős családok körében; megjelenése sem hagy kívánni valót maga után, zulu származása olyan külső tulajdonságokkal, testi adottságokkal ruházta fel, melyekkel rögtön leveszi lábukról leendő munkáltatóit. Kénytelen volt otthagyni szüleit, testvéreit, hogy havi jövedelméből komoly támogatni tudja megélhetésüket, hiszen Kasungu-ban a mai napig gyakori az éhínség, emiatt sokan meghalnak a városban. Az emberek többsége vályogtéglákból rakott, szalmával, esetleg hullámpalával fedett házakban él, ha szerencséjük van, akkor a szubtrópusi klímában korántsem kellemes, de a térségben egyetlen nyereséget hozó mezőgazdasági iparágban, a dohánytermesztésben juthatnak munkához.

David a Mercédesszel balra kanyarodik a Costantina Main Road-on, majd a legközelebbi körforgalomból jobbra felhajt az M3-as autópályára, ennek nyomvonaláról negyedóra múlva  tér le, hogy a budapesti Józsefvárost idéző utcákon eljussunk a Mnandi Beach-re, Fokváros ingyenes strandján szeretnénk megmártózni a hűvösnél hidegebb Atlanti-óceánban, ahol a fürdőzéshez a Wolfgat mészkősziklái adják a festői hátteret. Ugyanúgy fázom az óceán harsogó kék vízében, mint Warnemündében a Balti-tenger szürkészöld hullámaiban, amikor Colinnal és Eszterrel az éjszakai vonatozástól összetörten a parti homokbuckák halványodó árnyékában aludtunk. A zuluból magyarra fordított Jázmin-part fürdőzőinek zsivajában az évtizedek alatt homályossá lett régi emlék lebeg lehunyt szemhéjam alatt: a nyári szünidőben a Zúgó-folyó zsilipjénél zajongtunk, a felkavart iszaptól barnás, langyos vízzel spricceltük egymást. Idővel a régi meder a kiterjedt kertészet szomszédságában fűvel benőtt árok lett, vadkacsák költőhelye, emiatt keresik fel előszeretettel a Tébába bemerészkedő rókák. A magasból készített légifelvételen a tájba simuló  kiszáradt patakmeder rajzolata, a történelmi századok előtti civilizáció titkos üzenete is lehetne, persze, erről szó sincs, az egykori kacskaringós vízfolyás régóta a kiegyenesített, szabályozott és kikövezett csatornában folydogál északnyugati irányba, útja közben négy tavat is táplál, mindegyikben maga is új erőre kap, hogy átbukjon zsilipeken, gátakon és elérje az egykedvűen hömpölygő Dunát. A Zúgónál a mederzár deszkáin túlcsorduló víz mohával benőtt betonlépcsőkre zubogott, az így keletkezett sodrás erejét használtuk arra, hogy fenéken lecsússzunk a sekélyessé változott patakba, mert a zsilip előtt, természetesen, az átlagosnál mélyebb volt a víz, a gyerekeknek mellkasig, a felnőtteknek derékig ért, ezért népszerű volt ez a szakasza a folyócskának a vadvízi fürdőzők körében, hiszen értelemszerűen jegyet sem kellett váltaniuk, mint a Góbé kényszerleszállásakor említett újvárosi hidegvizes strandon, ahonnan az akkor divatos vietnámi papucsban is eljöttek megbámulni a szántóföldön szárnyára billent, kényszerleszállást végrehajtó vitorlázó repülőgépet.

A Zúgó vízének langyossága nemcsak a nyári hónapok napsütésének erejével magyarázható, hanem jelentős szerepet játszik az útjába eső Centrálé, vagyis a „négy tavak” egyike, amely az erőműi turbinalapátok forgásától felmelegedett vizet cirkulálta, hűtötte a földgáttal kettéválasztott mesterséges tóban. Széljegyzetként feleleveníthetjük a korábban írtakat: ennek az erőműnek tágas légópincéjében találtak menedéket a klinkertéglás vasutasházak lakói az amerikai Liberatorok az angol Lancesterek második világháborús bombázása elől. Az óceán partján újra felidézett töredékes emlékemben nem szerepel, hogy a zsilip előtt volt egy nyugodt partszakasz, ott a parasztszoknyás nénik is megmártóztak a folyócskában, de ezt a részt nem preferáltuk barátaimmal, ahogy a „nagykanyart” sem, aminek azonban sekély vize sokakat hívogatott fürdeni, neve is mutatja: egyszerűen nagyobb ívben szélesedett ki a régi meder; innen, a folyásiránnyal szemben, mintegy háromszáz méterre találtuk meg kedvenc helyünket, a „magaspartot”, ez annyi megkötéssel járt, hogy lendületesebb talpast kellett ugranunk folyócskába egy alattomos vízalatti karó miatt, de megérte a kockázatot, mert utána az otthon degeszre felpumpált, vállukon magunkkal hurcolt autógumi-belsőkön a szelíd vízáramlattal a zsilipig csordogálhattak. Ezért már felnőtt férfiként, egyik utazásom alkalmával, nem kis nosztalgiával néztem az autóbelsőkön száguldó falusi kisfiúkat az osztrák hegyi patak ijesztőnek tűnő sodrásában. Aztán eljött a gyermekkor egyik gyászos pillanata, a hatóságok betiltották a fürdést a Zúgóban, pár nappal később nehézkes munkagépek vonultak a terepre, markolókanalaikkal sáros iszaphalmokkal torlaszolták el a partot, kiegyenesítették a folyó szelíd hajlatait, a félmeztelen munkások a rézsutos partoldalakat megtámasztották terméskövekkel.

a mélység vonzásában a fából ácsolt

zsilip gerendáján egyensúlyoztak,

botcsinálta kötéltáncosok a szürkén

habzó víz felett, a kertek alján rozoga

kerítések védték az almafák korpuszait,

a tüzek Káin-füstje nem szállt az égbe,

rideg alkony ereszkedett rájuk, nem

számoltak a veszteséggel, csak futottak,

hátrahagyni az elátkozott  Édent

A Zúgó mederrendezésének nyarán a csendes utcához közeli réten találkozunk a barátokkal  – ha maga a tájék ismerős, az nem véletlen, itt szaporáztam lépteimet a Góbé típusú vitorlázógép kényszerleszállásakor – a napsütés ereje miatt a bágyadt nyárfák lombjai alatt üldögélünk a fűben, szórakozásként az távolabb elhaladó tehervonatok vagonjait számolgatjuk, vajon hova tartanak a szerelvények, hányszor válogatja szét a téglavörös kocsikat a kietlen pályaudvarokon a tolatómozdony, hogy hosszas huzavonával megérkezzenek célállomásra. A rét túlsó oldalán a kaszárnya lyukas dróthálójú kerítése a határ, (emlékezhetünk arra is, hogy az ötvenhatos forradalom bukásakor az egyik borús éjszakán innen költöztetették el a katonákat, és a kantin helyén népboltot nyitottak) a többi épület sokáig kísértetiesen kihalt maradt, aztán váratlanul nagy sürgés-forgás támadt, orvosi rendelők, kórházi osztályok költöztek a falak közé, az udvaron szirénázó mentőautók keresték a sürgős ellátásra szoruló betegekkel az illetékes pavilonokat, ilyenkor a sebtében kikövezett járdákon a vijjogó hangtól riadtan igyekeztek a dolgukra. A hátrahagyott gondozatlan lőtér egyelőre szabad prédája maradt csatangolásainknak, a golyófogódomb homokjában kispuskatöltények ólommagjait kerestük, hogy megolvasztásukkal, aprószemű légpuskatöltényeket öntsünk az üres konzervdobozokban forráspontig felhevített ólommasszából. ebben az elfoglaltságban zavartak meg minket a nővérszálló fiatal ápolónői, akik a kórtermek sápadt villanyfénye után a forrón cirógató napsugarakra vágytak. A nyári napsütés izzó érintése utáni sóvárgás lényegét akkor kezdem kapiskálni, amikor fiatal felnőttként látom a később politikussá avanzsált drámaíró darabjában a korosztályomhoz tartozó bikinis színésznőt, aki színpadon arról elmélkedik, hogy a Nap az igazi szerető, hiszen soha nem fárad el a gyengéd érintésekben.  Az ifjúság szépségétől csinos lányok a hőségtől kiégett füvön gondosan kisimítják plédjeiket, elnyújtóznak, de előtte elzavarják tébláboló, idétlen csapatunkat, hogy ügyes mozdulattal kikapcsolják bikinifelsőjük csatját a hátukon. A hófehér lánymellek igézetében másnap a hátsó lövészárokban lapulunk, orrunk előtt a fűben lódarazsak zümmögnek a lila bogáncsvirágokon, kézről-kézre adjuk az aranyszínű kopott színházi látcsövet, a lányok, megfejthetetlen női ösztönükkel bizonyára érzik a szűkülő optikán keresztül pásztázó kamasztekinteteket, de nem hagyták magukat zavartatni a napozás felhőtlen élvezetében, olyannyira nem, hogy álmomban ott fekszem a lányokkal a fűben, de hiába szeretném, nem merem megérinteni őket.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A paranoid bolygón)