Címke: próza

Bejegyzések

Egyvalaminden − létmagyarázati prózálkozás

Hozzászólás most!

A semmiből nem lesz semmi − tartja a közhely és mint olyan, sok igazságot rejt. Lusta embereket szokás munkára bírni vele, jóllehet a teremtés aktusát is magyarázhatja. Hasonlóképpen egy néhai szellemóriás azon kérdése, hogy miért a valami van a semmi helyett.

Eddig akár elégedett is lehetett volna írásával, néhány dolog mégis nyugtalanította, jelesül: miután sokadrangú szerepet szánt csak a narrációnak, már a látszatát is nehezére esett fenntartania prózaiságának, továbbá nem volt világos számára, hogyan jön a valamihez a szeretet. Egyvalaminden − létmagyarázati prózálkozás bővebben… →

Bejegyzések

Zsákmány előtt, zsákmány után (Navigátor)

Hozzászólás most!

– A pénz, a pénz, a pénz! Hát nem ez mozgat mindent? – dünnyögte Nuno mester.
Pero engedelmesen bólogatott, bár nevelőapja elbeszéléseiből nem ilyen világra számított.
A hajó kapitánya, Francisco Motim nemesember volt, és csak azért szállt tengerre, hogy hűsége jeléül valami kis kegydíjat, pénzecskét kuncsorogjon ki Alfonz királytól. Francisco úr soha nem járt Tengerész Henrik udvarában, nem tudta, merre van Bizánc, nem érdekelte János pap, nem olyan lovag volt, aki a tengerparton andalogva verseket szerez.
De ha nem olyan, akkor milyen?, töprengett Pero. Ő még abban sem volt biztos, hogy a Santa Lucia kapitánya, ez a büszke nemesember tud írni-olvasni.
– Harminc rabszolga, és a király elégedett lesz velünk – mondogatta.
A szakállas Nuno mester, a navigátor, a karavella kormányosa hajósinasként részt vett José de Sintra  és Pero Alencar expedícióján.
– Azok voltak csak a szép idők! – mesélte. – A herceg indulás előtt minden tengerésszel kezet fogott, és már azért hálás volt, ha valami különleges virágot hoztak neki Afrikából. Istenem! Micsoda idők! Micsoda emberek! Ma már csak a lovagregényekben élnek ilyen férfiak. Édesapád büszke lehetett arra, hogy a herceget személyesen ismerte.
És gondolván egyet egy gyűrött paksamétával tért vissza a kabinjából.
– Ez apád széltérképe. Derék munka, csak épp senki nem igazodik ki rajta. Apádnak, az első Pero Alencarnak az volt a hóbortja, hogy színekkel jelölje a szeleket.  Ha te, fiacskám, tényleg piros, kék, zöld szeleket látsz, akkor jó hasznát veszed.
Pero bólintott. Egy széltérkép! Eddig nem érintett egyetlen olyan tárgyat sem, ami az édesapjáé volt. Se egy inget, se egy poharat, se egy gombostűt. A neve és az édesanyja teste volt az egyetlen, ami összekötötte azzal a férfival, aki egy apró falu mélyén életet adott neki.
Az összegöngyölt pergament elrejtette a szalmazsákjába – immár volt valamije, nemcsak bánata és sérelmei.
Közben az ütött-kopott rabszolgavadász hajó serényen haladt dél felé.
A marokkói partok közelében egyszercsak észrevettek egy fel-alá bukdácsoló arab vitorlást.
– Szent Jakab nevére, kapjuk el! Eltörött a főárbocuk, egy-kettőre beérjük őket! – kiabált a szállásmester.
A kapitány mosolyogva bólintott. Rajta, rajta! Egy gazdag mór hajó még a fekete rabszolgáknál is fényesebb zsákmány volt.
A hajócskán egy muszlim nagyúr utazhatott a kíséretével. Pero az orrában érezte az asszonyok rettegését, és már-már hallani vélte, ahogy magukon kívül sikoltoznak –hát nem azt mesélték hajdan a lagosi szomszédok, hogy ilyen hajón utazott az édesanyja? Összeszorította a száját, nem akart mást, mint újra otthon lenni az anyja, Aldonça mellett.
– Ezeknek elment az eszük! – rikoltozott a kapitány. – Az asszonyok beleugrálnak a tengerbe! Micsoda balszerencse! Mekkora kár éri Alfonz királyt!
Pero dermedten figyelte, ahogy a nők és a gyerekek kapálózva elmerülnek a habokban, a túloldalon pedig leeresztenek egy csónakot, és néhány mór tengerész hevesen evezni kezd.
– Azt a teremtette! Kapjuk el őket! – kiabált Nuno mester.
De a szél az arabok segítségére sietett, a portugáloknak csak a szárnyaszegett, törött árbóccal himbálózó bárka maradt. Finom szőnyegekkel, füstölőkkel, drága edényekkel, ékszerekkel, gyerekjátékokkal – melyeket a kapitány rögtön lefoglalt Jézus Krisztus, Szent Jakab és a király nevében.
– Jó előjel – mondta Francisco Motim kapitány a szakállát birizgálva.
De jó előjel ide, vagy jó előjel oda, a hőség nem kegyelmezett a portugáloknak. A Bojador-fok után kezdték kiköpdösni a fogaikat a fiatalabb tengerészek. Perónak helyén volt az esze – épp ezért a fogai is – hiszen a nevelőapjától, José Sintrától megtanulta, hogy csak egy őrült vág neki a tengeri útnak friss citrom nélkül. Fiacskám, jegyezd meg, a fogak kilazulnak, ha hónapokig füstölt, szárított, sózott ennivalón él az ember. És ez csak a kezdet: a nyelv megdagad, nyelni nem tudsz, és rúgkapálva, szörnyű kínok közt éhen veszel.
De mire elérték Arguimba, az óceán partján emelt portugál erődbe, a szalmazsák mélyén rejtegetett citrom is megrohadt, és Pero utolsó szalonnadarabkáját megrágták a patkányok. Hát még mindig ő lenne Pero Alencar? Drága édesanyja szeme fénye? Pero csontjai zörögtek, az arcán, akár a többieknek, vöröses kelések támadtak. Az utolsó nap  szinte várta, hogy megnyílik az ég szakadéka, a tengervíz felforr, és őt magával ragadja a megsemmisülésbe. Végre valahára!
– Vigyázz, fiam! Aki ébren álmodik, az önmagában veszik el, nem a tengerben – intette Nuno mester.
Arguimban, a hófehér, a hőségben tündöklő falak között trónolt dom Miguel udvari tanácsos, aki engedélyt adott a hajóknak a továbbhaladásra.
Portugália kicsi, szegény és gyenge, nem versenghet az angolokkal vagy a franciákkal – de lám-lám, az egész óceán a portugáloké!, magyarázta büszkén Francisco Motim kapitány. Idegen hajók csak Alfonz király engedélyével hajózhatnak rajta!
A szakállas dom Miguel a kikötőben fogadta kedves atyjafiát, a Santa Lucia parancsnokát.
– Nektek nem kell tovább vánszorognotok dél felé – mondta – mostanában az afrikaiak helybe hozzák nekünk a rabszolgákat.
Francisco Motim kapitány nagyot sóhajtott. Azt a parancsot kapta, hogy közelharcban szerezzen rabszolgákat, és haladéktalanul szállítsa őket a lisszaboni rabszolgapiacra.
– Remélem, az ég kegyes lesz hozzánk, és találunk néhány parton csellengő feketét! – fohászkodott a kapitány. – Pedig higgye el, kegyelmed, én már a hátam közepére kívánom ezt az óceánt.
És az ég kegyes volt a Santa Lucia legénységéhez, öt nap bukdácsolás után, egy harsányan zöld erdőkkel szegett part közelében észrevettek egy boldogan ugrabugráló tömeget.
– Kíméljük a lőszert! Hálóval ejtsük foglyul őket! – parancsolta a kapitány.
A szél a szárazföld felől fújt, úgyhogy Nuno mester és csapata ügyesen becserkészte őket. Hálót dobtak három fekete anyára és a gyerekeikre, miközben a férfiak kétségbeesetten rikoltozva, fel-alá ugrálva, a mellüket verdesve köveket hajigáltak a tengerészekre.
– Ezek nem emberek, Nuno uram! – kiáltott Pero. – Nézze csak, nincsenek dárdáik, nyilaik, az asszonyokon még ruha sincs!
A kormányos ingerült lett: – Neked elment az eszed, öcskös! Ki látott már ilyen állatokat?
– Nézze meg jobban, mester! Egytől egyig szőrösek! És többet járnak négykézláb, mint felegyenesedve.
Nemcsak Nuno mestert, a navigátort, hanem a hajó papját, José atyát sem lehetett meggyőzni. – Ez Kám elveszett törzse, ezért ennyire szőrösek – jelentette ki lelkendezve. – Ha megkereszteljük és megáldoztatjuk őket, rögtön emberibb formájuk lesz.
És a matrózok segítségével megpróbálta az összekötözött állatokat a parton sorba állítani, és ott helyben az Anyaszentegyház áldásában részesíteni. A kétségbeesetten tekergőző kölyköket igyekezett egy jó nagy husánggal észhez téríteni.
– Nem szabadna így megalázni őket – motyogta Pero maga elé.

De a kapitány elégedett volt. Három nősténnyel és öt kölyökkel tértek vissza Arguimba. Nem kell tovább vánszorogniuk az óceánon. Kis fáradtság, de nagy haszon.
Dom Miguel, Alfonz király megbízottja már hallott arról, hogy Isten végtelen bölcsességében és jókedvében emberhez hasonló állatokat, majmokat is teremtett.
– Ne bosszankodjon hát, jóuram! – vigasztalta a kapitányt. – És ami a fő, ne haragudjon ezekre a szegény csimpánzokra! A marokkói hajón megkaparintott zsákmányból vásárolhat itt legalább tizenöt életerős rabszolgát.
Ám ekkor Pero már nem akart a rabszolgavadász hajóval hazatérni.
Úgy érezte, a szükségesnél egyetlen perccel többet sem képes Motim kapitány és a többi rabszolgavadász, Nuno kormányos és a többiek társaságában eltölteni.

 

Bejegyzések

Erdőközöttünk

2 hozzászólás

 

∞ გალობის უნივერსიტეტის სტუდენტები: ხადის ალილო
(მთიულური სიმღერა, 2021)
[Galobis universit’et’is st’udent’ebi: Khadis alilo
(Mtiuluri simghera, 2021)[1]]

Szavak, szavak, írni próbálok, szavakkal ne, a láthatatlan, vajon reggelre fa vagy kő?

2023. 10. 18. 22: 10

 

Szavakat nézek, írott szavak.

Némán törik meg a csend. Némán mondja a csend: csend.

Távolság.

Egyenként a levelek, a harmat. Egyre messzebb a Nap. Közöttünk az erdő.

Nehezen lélegzem. Elfúj egy szellő. Mozdulatlanul.

Egyre messzebbi erdő.

Leveleket sodor a szél, ágról fűre. Harmatban fürdik.

Nézem.

2023. 11. 07. 17: 36: 36

 

Néma szavak, szavak akadálya.

Kőkerítésszavak. Falak.

Ágak törnek, hullnak avarra.

Egyre magasabbak a kopasz fák. Szerteszét törik a Holdat.

Szavakra szavakkal, de hogyan feleljek.

Száraz a torkom.

Sugarak árnyéka, visszhangja.

A szavaink. Utolsó élő beszélői a nyelvnek.

A csendnek.

Némán.

2023. 11. 07. 18: 08: 08

 

Egyre hangosabban a csend.

Egyre nehezebben a sötét ég.

Ahogy a Nap. Vagyis fatörzsek.

Harmat az éjszaka kint felejtett szavakon.

Szellő sepri a tegnapi sugarakat félre.

Mondogatom, mondogatom némán a szavaink, kicsi Nap, bele a levelekbe.

Fa, kő, belenehezedek a sárba.

2023. 11. 07. 18: 42: 42

 

Halkan, ahogy a visszhang, ahogy szavak nyitnak virágot.

Kővirágot, ha kő. Az is gyógyít.

2023. 11. 14. 10: 26: 26

 

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

[1] Students of Ecclesiastical Chant University: Khadis alilo (Mtiuletian song, 2021 – sung by თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili], ანი რობაქიძე [Ani Robakidze], მირანდა წამალაშვილი [Miranda Tsamalashvili], ქეთი ტაბახმელაშვილი [Keti Tabakhmelashvili], ნინო ნაყეური [Nino Naqeuri])

(Illusztráció: Mike Lathrop: Bear Hill at Sunset from Elk Lake; Andy Russell: Teal Lake)

Bejegyzések

ÉLETMŰVÉSZET – A Testodüsszeia második része

Hozzászólás most!

„Nem bocsátkozhat nagy lelkesedéssel küzdelembe az az atléta,
akin még sohasem volt két folt;…”

Seneca

 

Nincs nagyobb csönd és mozdulatlanság, mint egy téli erdőben. A fák meztelenek, hiszen réges-rég levetették lombjukat, az avar felett pedig méteres hótakaró. Nem reccsen a gally az erdőben élő állatok lába alatt, nem csicseregnek madarak a lombok között, nem dünnyögnek a bogarak, nem hallani a távolban bugyogó forrás csergedezését. Emberek sincsenek sehol, mert szó mi szó nem éppen kiránduló idő van, hiszen ki az az őrült, aki a legnagyobb havazás után vágna neki a Bükknek. Itt gyalogolni nem lehet, mert a hóban derékig süllyedne az ember. Csakis sível lehet a fehéren hullámzó lankákon haladni. Lesiklani a finom vonalú dombokon nem kihívás, de felmenni az emelkedőkön vértizzasztó. Legalábbis nekem.

Seneca szerint, ha szembe találjuk magunkat a sorssal és megküzdünk vele, akkor ismerjük meg csak igazán erőinket. De mit tudott Seneca a téli erdőben való túrázásról? Aki Córdobában született és élete java részét Rómában töltötte, az nem kompetens a síelés kérdésében. Maradjon csak az életművészet boncolgatásánál. Engem is fel lehetne ott az erdő közepén hirtelenjében boncolni, sok rejtélyre szinte azonnal fény derülne. Vagy nem. De az biztos: a vakítóan fehér hóra freccsenő vér, izgató látványt nyújtana.

Ott állok tehát az erdő közepén. Előttem is csupasz fák és hó, hátam mögött is csupasz fák és hó. Úgy érzem, egy tapodtat sem tudok megtenni. Sem előre, sem hátra. Tehát az, hogy visszaforduljak, szóba sem jöhet. Kimerültem. Pedig ez még igencsak a túra eleje. Nincs erőm – mondjon bármit Seneca. Egyedül vagyok – ez nem egy álom, hanem maga a valóság. Úgy érzem – ha bármit is számítanak az érzések –, meghalni is könnyebb lenne.

Mi mindig is sportos család voltunk. Hétvégenként kirándulni jártunk a Bükkbe, a Kis-Magurára, a Szent János-kúthoz, az Árpád-csúcshoz, a Majláth-kúthoz. Télen síeltünk. Édesapám lelkes hegymászó volt, aki a szomszédunkban lakó híres kolozsvári túrázóval Miklós Lajossal járta a Kárpátokat. A hétvégi túrákat is Lajos bácsi vezette, mindig ő határozta meg az útvonalat. Édesapám szeptemberben elkezdte a felkészülést a síszezonra: futás az erőnlétért, nyújtás az ízületek megfelelő kondíciójáért. A kaputól a kert végéig oda-vissza rótta a távot.

Én is lelkesen futottam vele, aztán hamar elfáradtam. Kicsi voltam, így ennek akkor nem volt jelentősége. Leültem a kertünkben álló Feleki-gömbre és onnan csodáltam apám kitartását. Bámulatosnak tartottam, hogy fáradságot nem ismerve, mindennap futott a kaputól le a kert végéig, majd vissza. Semmi sem tántoríthatta el. Bosszankodtam, hogy nincs erőm vele tartani, és hogy én már a második hossz után kidőltem.

Az edzés sötétedés után bent a szobában folytatódott: a nyújtás következett, hiszen nem köszönhetett be úgy a tél, hogy az Achillesz-ín túlságosan merev. Márpedig merev ízületekkel nem lehet kecsesen suhanni a Vlegyásza-lejtőin.

Apám nem csak úgy hebehurgya módon készült a téli sportokra, hanem szakirodalomhoz fordult. Déván István 1936-ban megjelent könyve szolgáltatta az elméleti alapot, amit már ronggyá olvastak a családban. A sízés technikája síkon, lejtőn, meredeken című műve nem eredeti borítójával pompázott, újra kellett köttetni, így már az én időmben piros keményborító fedte az opust. Nem mellesleg a piros az élet színe, ahogy az havas erdő friss haván terpeszkedő vércseppé is. Remekbe szabott ábrákon mutatta be a szerző, hogyan kell jól felkészíteni az ízületeinket a síszezonra.

Külön oktatásban részesültem apám és Déván István révén arról, hogyan kell szakszerűen felkelni, ha az ember síléccel bukik fel: melyik síléces lábat, hogy kell elhelyezni, hova kell a súlyt összpontosítani, és milyen mozdulatokkal kell utána a botok segítségével újra lábra állni. Az elmélet kiválóan ment, de sajnos a valóságban már nem muzsikáltam valami jól. Mert hiába alkalmaztam megfelelően a szárazon elsajátított technikát – minden végtagomat a Déván István könyv ábrái szerint helyeztem el −, ahhoz már nem volt erőm, hogy fel is nyomjam magam a botok segítségével. Persze az élet alfája és ómegája nem a síelés, és viszonylag kevesen követnek el öngyilkosságot, amiért nem tudnak Déván István útmutatásai alapján talpra állni egy síléces felbukás után.      

A túrákon lelkesen vonultam hátizsákommal, amelyben minden megtalálható volt, amire egy igazi turistának szüksége lehet: termosz, ételes doboz, szőlőcukor a fáradtság ellen, esőkabát. Azonban sok kirándulás végződött úgy, hogy a végén engem apámnak kellett vinnie. Ez egy darabig még akár indokolt is volt, hiszen kicsi voltam. De közben nőttem, ami azt jelentette volna, hogy egyre erősebb leszek és végig tudok gyalogolni bármilyen útvonalon. De nem így történt. Apám, mint igazi úriember, azzal nyugtatott: hosszabb túrákon anyámat is a nyakában kellett vennie.

Ilyen előzmények után és teljesen tudatlanul vágtunk neki egy havas téli napon síléccel a lábunkon a Bükknek. A tudatlanságunk abból állt, hogy sejtelmünk sem volt semmiféle izomnyavalyáról. Mert hogyan lehetne definiálni a betegséget? Leginkább úgy, hogy valami megbomlik. Hogy ez a valami hol bomlik meg: az egyén testében, elméjében, lelkében vagy a társadalomban, erre különböző korok eltérő válaszokat adnak. És ki tudja ezt a megbomlást helyére billenteni? A pap, a varázsló, az orvos vagy maga a társadalom? Erre is eltérő válaszokat kapunk attól függően, hogy milyen kultúrában vagy milyen korban akarjuk vizsgálni a kérdést.

Az én testem tehát megbomlott, csak nem tudtunk róla. Én éreztem – erőtlen voltam. De annyi mindent érez az ember. Nem lehet minden érzés mellé bizottságokat felállítani, amely szakszerűen eldönthetné: jogos vagy nem jogos az az érzés. Hiszen menyire tartósak vagy akár megbízhatóak az érzelmek? Nem csak az ipar termékeit és önmagunkat fogyasztjuk elszántan, hanem még a vágyainkat is vadállati éhség jellemzi. A vágyak orgiája – mondja Umberto Eco –, avagy a konzumizmus céltalan bulimiája. Emocionális éhségünket a megszerzés, kielégítés és eldobhatóság szentháromságára építjük. Lehetne tehát másnak nevezni az érzelmeket, mint álnok benyomások csalfa játékának?

Én nagyon lelkesen és boldogan vágtam bele a téli túránkba. A vállalkozásunk csupa izgalmas kalandot ígért. Lehet-e inspirálóbb és egyben titokzatosabb látvány a téli erdőnél?! Úgy képzeltem: felhőtlen kedéllyel suhanunk a lágy havon, szemléljük az elénk táruló táj titkait, és mint az idő úgy repülünk. Mint a versben a költő és az apja. Csak ők szánon siklottak, mi pedig a magunk erejéből. Mondhatni az erdő lett az én Atlanti-óceánom. A charco – pocsolya, ahogy a spanyolok nevezik. Csak én nem tudtam átkelni rajta, nem úgy, mint a vakmerő felfedezők a lélekvesztő karavellájukkal. Pedig milyen jól indult minden. Ott, ahol felcsatoltuk a síléceket, az egy magaslaton volt. Onnan lefele vezetett az út. De, ha valami lefele visz, annak előbb-utóbb elkövetkezik a felfele tartó szakasza.

Minden lelkes műkedvelő tud síelni – vagy legalábbis azt hiszi –, hiszen nem kell sok ész felcsatolni a síléceket, majd összetörni magunkat az első hóbuckán, aztán félévet begipszelve tölteni. De a sítúra más. Az nem amatőr turistáknak való. A sítúrához kell Déván István remekbe szabott útmutatója: jó kondiban lévő test, laza ízületek, remek formában lévő Achilles-ín és kalandra kész lélek. Némi őrültség sem árt.

Mert az izombetegség erről szól: az erő fokozatos elvesztéséről. Minden nappal valami odavész. A gyengeség felismerésekor két választás áll előttünk: a visszahőkölés, hogy akkor én ezt inkább nem csinálom, vagyis küzdelem nélkül kivonulok a saját testemből, vagy küzdök tovább a lehetetlennel, és csak akkor vonulok ki, amikor már semmiféle munícióm nem maradt. A küzdelemhez ember feletti erőre van szükség. Márpedig az ember mindig csak ember, sosem emberfeletti, akármilyen nehéz is ezt elfogadni. Ami viszont elvész, az örökre odalesz.

Tehát semmi sem jó. Ez a vég kezdete. A testem hanyatlása, de nem a lelkemé. Az ontológiai derű, ez a fontos, hogy az ember derűs maradjon. Esterházynak is bejött!

(Az esszé első része itt olvasható:
https://adrot.hu/testodusszeia-elso-resz/)

Utánközlés a Drót folyóirat szíves hozzájárulásával.
Eredeti megjelenés: https://adrot.hu/eletmuveszet-a-testodusszeia-masodik-resze/

Illusztráció: Paul Klee

 

Bejegyzések

Maradnék

Hozzászólás most!

– Tudod, néha úgy érzem, hogy csak egy pillanatnyi örömszerző vagyok számodra, egy intellektuális vibrátor – szólt Pierre.
Anna a szavaktól indukált szorongástól magába fordult a vörös falak között, a levesében úszó répákat szedegette apró darabokra semmittevésének redukálásaként. Ha most lelépek, akkor vajon megtarthatom a kutyát, vagy érte fog jönni?, morfondírozott.
– Az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én talicskával hordom eléd az élményeket, hogy örömet szerezzek neked, te pedig csak unalmad kielégítéseként keresel időnként, amikor éppen nem a pasiddal vagy – folytatta a férfi.
– Ez nem igaz! Sok dolgom van és csak így jön ki a lépés. Az a kevés idő pedig a mindent jelenti számomra. Olyan vagy nekem Pierre, mint a pohár alján a málnaszörp, lehet, hogy kevés, de vízzel minden szomjúságomat enyhíti – szólalt meg végre Anna.
Ez meg mi a tökömet kéne, hogy jelentsen, elmélkedtem a másik asztalnál, legutóbb gimnáziumi algebránál gondolkodtam ilyen hevesen, pedig ehhez közöm se volt. Az órámra pillantottam, még volt időm, vártam a katarzist vagy a tragédiát.
– Egy kibaszott hülye liba vagy, aki csak le akar húzni! Érted már basszameg!? – csattant fel Pierre.
Anna szemébe könnyek szöktek és félve a szék támlájának dőlt. A férfi felállt, odament a pincérhez, váltottak pár szót, és Pierre lelépett. Anna a szemeit törölgette.

Ismertem a pincért, régen rendszergazda volt a középiskolámban. Felálltam, én is odamentem hozzá, elővettem a tárcámat, fizettem.
– Hagelmayer úr, ennek még nincs vége! – szóltam.
Ő bólintott. Mindketten tudtuk, hogy Pierre és Anna kapcsolata olyan, mint a tangó: 12 lépés és mindig önmagába tér vissza. Hazafelé még bementem megvenni egy számomra ismeretlen Krasznahorkait, nem aludtam semmit.