Észrevétlen tűnt el. A férje nem vette észre, hogy nincs ott. Elhitte a csalást: a mozdulatok, az ölelésre nyílás, a monoton keringés a falak között (a házban, ami gyakran börtönnek tűnt), ez mind valóságosnak látszott –, az élet minden részletét folytatta a test, megszokásból.

A szerencsétlen asszony így tervezte el. Nem fognak rájönni. Eltűnik a szavak, mozdulatok mögül. Él tovább a teste és a szokásai. Õ pedig szabad lehet, végre kilopakodhat a falakon túlra, az ismert-gyűlölt részleteken túlra.

Csak akkor derült ki minden, amikor már késő volt. Akkor ordított a férj, rángatta, tépte, verte a gazdátlan testet. Megszöktél! Megszöktél!

Ez akkor volt, amikor a test is lankadni kezdett. A maga módján követni kényszerült a lelket. Az időtlenbe nem mehetett utána, de az időbelibõl kikerülhetett – a szem üvegessé vált, az arc sápadt, fehér lett, a bőr hámlani kezdett, a mozdulatok napról napra lassultak.

A kiabálást a fülek még távolról hallották, az ütéseket a test fogadta egy ideig. Majd lankadtan rogyott össze.

A szökés sikerült.

Horváth biztos volt benne, hogy a 315-ből szórakozik valaki, az a négy kis hülyegyerek, pedig ő megmondta augusztus végén az Edinának, hogy ne rakja őket egy szobába, mert abból csak a baj lesz. Persze mindig Edinának kell, hogy igaza legyen, mert jaj, ő mentálhigiénés szakember, ért a gyerekek lelkéhez meg miegymás. Horváth konzervatív ember volt, szerinte a lélek 21 éves korra fejlődik ki, ezeknek a bagós kis majmoknak meg nem lelkük van, hanem állati ösztönük a gonoszságra. Mindazonáltal húsz éve volt éjszakás nevelő, az Edina meg három éve csöppent ide az egyetemről, úgyhogy, ha valaki tud valamit a gyerekekről, akkor az bizony nem ő.
Nagy lendülettel lökte be a 315-ös ajtaját. Már üvöltésre készen állt, érezte a bizsergést a torkában, hasában megfeszültek az izmok, de a szoba sötét volt és néma. Csak Szabó Isti horkolt az emeletes ágy tetején.
– Nem szólt a hangos, tanár úr – nyögte Boros Laci kótyagosan.
– Még nincs ébresztő – felelte Horváth, és kifordult a szobából.
Ha nem ők, akkor ki? – gondolkozott, miközben hanyatt feküdt a vetetlen ágyba. De ahogy letette a fejét, a nevelői szoba csöndjén ismét keresztülhasított a telefon csöngése. Horváth légzése egy pillanatra elakadt. Felvette a kagylót, és erélyes hangon beleszólt. Csönd. Ezzel együtt már ötödjére aznap éjjel. Leült a forgós székre, és rászegezte a szemét a telefonra. Természetesen nem volt babonás ember, és mélyen lenézte az igazgatónőt, amiért mindenféle köveket aggat magára, hogy elűzze a rossz energiákat. Tudta, hogy valaki szórakozik vele, direkt ki akarják hozni a sodrából, próbára teszik, meddig bírja. De ez a borzasztó csend, a két csengés közötti várakozás egész testét elgyengítette.
Amikor hatodjára szólalt meg a telefon, Horváth teljes erőből földhöz vágta a készüléket.

– És biztos vagy benne, hogy nem az ébresztőórád csörgött? – kérdezte Edina.
– Valaki volt a vonalban, csak nem szólt bele.
– Aha.
Mindketten a papírkosárba dobott fehér műanyagdarabokat nézték. Edina nagy levegőt vett.
– Lacika mondta, hogy voltál náluk éjszaka – Horváth nem válaszolt. – Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem, hogy emlékszel-e rá. Mert te is beláthatod, hogy ez kicsit azért ijesztő. Mi lett volna, ha ott, az ő szobájukban jön rád ez a dühkitörés? Azért vagyunk itt, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, de így hogy bízhatnának benned? Ők az ilyet megérzik, tudod, lelkileg megárt nekik, ha egy instabil felnőttre kell támaszkodniuk.
Miközben Edina beszélt, Horváth még mindig meredten bámult a telefonra. Az az egészen lelkesítő ötlet járt a fejében, hogy aznap éjszaka fel fogja hívni Edinát. Ötször-tízszer, ahányszor csak kell. És nem fog beleszólni. Így talán holnaptól nem kell majd ezt a mentálhigiénés papolást hallgatnia.

“Már nem haragszom” – visszhangzott Thomas fejében újra és újra, miközben sétált. Mintha minden lépésével harangot kongatott volna, úgy kísérték a szavak gyászát, elnyomva minden más gondolatot. A pályaudvarra tartott, hogy menjen… valahova. Valószínűleg haza, de csak megszokásból és mert nem tudta, még hova mehetne. Csak abban volt biztos, hogy máshol akart lenni. A vágányra érve ledobta magát egy hideg padra és arcát tenyerébe temette, hogy elrejtőzzön az állomás teteje alá bekúszó napsugarak elől. Kivételesen, talán életében először, hálás volt a szerelvények zúgásáért és az utasok duruzsolásáért. A zaj segített, legalább egy pillanat erejére, visszatérnie a valóságba: másnap órái voltak és még beadandót kellett írnia. Megígérte a barátainak, hogy ír nekik, hogy ment a dolog. Pár, órának tűnő percig még mozdulatlanul ült, átadva magát a gondolatai statikus zörejének, majd nagy szenvedések árán rávette magát, hogy előhúzza telefonját a zsebéből.
Megnyitotta az általa oly gyakran használt chat-programot, de csak üres tekintettel bámulta, mint aki nem tudja mihez kezdjen vele. “Már nem haragszik.” – küldött végül mély sóhajjal üzenetet a csoportba. Nem tette el utána a készüléket, túl fárasztónak érezte a műveletet. A földet nézte maga előtt, émelyegve, mintha ébren álmodott volna.
Emlékezett rá, ahogy órákon keresztül tervezgette, hogy majd hogyan fog bocsánatot kérni és milyen módon fog érvelni, hogy tényleg megbánt mindent és megváltozott. Készen állt volna könyörögni, félredobni minden büszkeségét, csak még egy lehetőségért… de nem volt rá szükség. Hisz, “már nem haragudott.”

Néhány perc elteltével, hirtelen megcsörrent a telefonja, megzavarva az önsajnálatban. Magánszámról hívták, így rávette magát, hogy felvegye, hátha fontos.
– Igen? – morogta bele kissé rekedten a készülékbe.
– Thomas? – kérdezett vissza egy idős férfi remegő hangja pár pillanat után.
– Igen, én vagyok. Mi az? – rázta meg kicsit a fejét meglepetten a kétségbeesett hangnem hallatán.
– Thomas, segítened kell rajtam! Én vagyok az, Apu! Ó Istenem, segítened kell! – jajgatott az öreg a vonal másik végén. Thomas szemei tágra nyíltak, de mielőtt megfogalmazott volna bármilyen választ, a férfi folytatta.
– Elraboltak! És- és váltságdíjat követelnek! Azt mondják, ha nem kapnak három millió forintot akkor az én torkom… akkor a gyomromból – a zokogás és a zaj miatt, csak nagyjából a felét sikerült kiértenie annak amit az úr habogott.
– És az én… engem egy baltával… az anyut meg…
Eddig csak sokkban hallgatta az undorító és egyenesen borzasztó közötti terveket róla, hogy mit tesznek vele az emberrablók, de az utolsó szavaktól magához tért, mintha csak megfordult volna vele az egész világ.
– Állj, állj, rendben, értem. – vágott bele a siránkozásba – Miért engem hívtál?
– Azt mondták, egy hívást kapok és ha nem, akkor…  És tudtam, hogy rád szá…
– De miért kéne segítsek? – vágott közbe újra. – Anya azt is leszarja, ha tényleg kizsigerelnek, úgyhogy az ő kedvéért biztos nem segítek. Mi meg nem beszéltünk mióta, tudod, ott hagytál minket a gecibe! –- köpte ki feszülten a szavakat.
Pár pillanatra elcsendesedett a hívás.
– Sajnálom, bocsáss meg! Hibáztam, tudom! Kérlek, segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezek az emberek halálra kínozzanak!
– Uhum – morogta válaszként Thomas, miközben a kijelzőt nézte, miszerint a járata három perc múlva indult.
– Könyörgöm! Esküszöm, hogy megváltoztam! És.. és jóvá teszek mindent! Ne hagyj magamra… kérlek… – fulladt lassú zokogásba a férfi hangja, ahogy félig összefolyt szavakkal próbálta folytatni.
– Bocsássh mehg… segíts…!
Thomas sóhajtott és nyugodt hangon válaszolt:
– Nyugalom, ne aggódj. Nincs semmi baj. Hiszen már nem haragszom. – felelte, majd letette a telefont.

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.

Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.

„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.

Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.

Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,

a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.

„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.

Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:

Aha. Még vagy. Ott vagy még.

Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.

Szünet.

„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.

Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.

A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.

„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.

(Illusztráció: Varga Borbála)

Gulyás János emlékének (1927-1990)

Északon a Balti-tenger volt a cél. Sokáig azt hittem, félúton történt valami. Kiderült, az a valami elveszett az emlékezet útvesztőjében. Vadul veszekedtünk a német kisváros vasútállomásán. Az orrunk előtt ment el a csatlakozó gyorsvonat.  A vita után kimenekültünk a pályaudvar melletti parkba. Szótlanul ültünk a cirádás kőpadon. Valóban ott voltunk-e a várakozás idejében? Ha igen, hallgatásunk mögött ott motoszkált-e a tenger? Az éjszaka hűvös pengeként vágott be a nyitott vagonablakon. A kerekek egyhangú kattogása bölcsődalként altatott el minket.

***

A súlyos hátizsákokkal álmos idegenekként botorkáltunk a hajnali utcákon. Colin önfejűen előre sietett, elképedt vigyorral intett nekünk. Az olajfoltos tengeri csatornában egymás hegyén-hátán horgonyoztak a rozsdás teherhajók. Eszter jókedvűen felnevetett: nesztek, a tenger! Leszegett fejjel, kitartóan vonszoltuk magunkat előre. Végre: fehér vitorlások a warnemündei mólónál. A párás horizonton halászhajók ringatóztak. Testes kompok igyekeztek a szürkészöld vízen. Mezítláb bolyongtunk a sós nedvességet őrző reggeli dűnék homokjában. Először láttuk a tengert, azt hittük, ez a végtelen. Eszünkbe sem jutott, hogy a dán partoktól hatvan percre vagyunk.

***

Három év múlva zsúfolt sztrádán autóztam a Földközi-tengerhez. Jéghideg ásványvizet ittam a csenevész bokrokkal körbevett benzinkutakon. A szigeten a szálloda kávézójában megelevenedett a régi kép. Eszterrel és Colinnal a sétány szegélyéhez igazodó kőpadon várakozunk a gyorsvonatra. A park a reggel leírhatatlan pompájában ragyog. A sziklák közé ékelt repülőtéri kifutópálya hirtelen elfogy a tengernél. Két év múlva arab terroristák Mogadishuba térítik el a német légitársaság utasszállítóját. A túszul ejtett utasok elengedéséért a spandaui börtönben fogva tartott társaik szabadon bocsátást követelik. A pilóta túlfutással szabotálja a landolást, a futóművek beássák magukat a homokba. A terroristák nem hezitálnak, lelövik kapitányt. Három napba sem telik el, ők is bevégzik. A brit és német kommandósoknak a sziklák közé ékelt kifutópályáról startolnak el az afrikai ország fővárosába.

***

 A zaccos görög kávé csészéje fölül lestem a lomha charter-járatokat. Lehet-e jobban pontosítani helyszínt? Nem tudom, a park bizonyosság volt, a barátságé és a szerelemé. Akkor is, ha Eszterrel való szakításom után, Colin évekig tartó zavaros viszonyba keveredett volt barátnőmmel.

***

Évtizedek múlva sivatagi hőséget hozott a nyár. A vasúti pénztár üvegfülkéjében mintha viaszbábuként olvadozna a pénztárosnő. A peronon a bádog esőfogók felerősítik a  sugárzó napsütést. A külső vágányon dízelmozdony tolat. Az állomás tompa csöndjébe hangosan csattanak a tehervagonok ütközői. Harminc éve nem láttam Colint. Nehezen kászálódik le a másodosztályú kocsiból. Tekintete üres, mintha ép látással is befelé figyelne. Elhatároztam, bármilyen hajmeresztő dolgot hallok tőle, közömbösen fogadom.

***

Kilépünk a monarchiából megmaradt állomásépületből. Parasztbarokk házak utcája visz a főtér felé. A mutatós homlokzatok mögött közös udvarban élnek az emberek. A régi tulajdonosokról vajmi kevés tudomásuk van, régen eltűntek a múlt tejüveges homályában.

***

A főtéren Colin öklével nagyot sújt a bíróság boltíves kapujára. Bent is hallják meg az igazságot, ne csak az őt kínozza éjszakánként. Perben, haragban van a telefontársasággal: szent meggyőződése, többezer forinttal megkárosították. Colin nem a pénzéhez ragaszkodik, hanem az általa sokat emlegetett igazsághoz. Hirtelen váltással ifjúkorunk külföldi útjáról kezd beszélni, a tengerhez való utazásunkról.

***

Útitársaink lassanként elfogytak a vagonból. Puha itatóspapírként felszívta őket az éjszaka, Eszterrel hármasban maradtunk a kupéban. Hatalmas kereskedelmi hajók horgonyoztak a keskeny tengeri csatornában. Hosszan gyalogoltunk, hogy kiérjünk a nyílt vízhez. Szótlanul ültünk a szélbordás dűne nyirkos homokjában, bámultuk a tengert. Az éjszakai utazás fáradtságától elaludtunk. Dél körül a strandolók zsivaja ébresztett bennünket.

***

Colin csonka grafitceruzájával  ezt írta noteszébe: rothadó faág vagyok a világ gyökerén. Megismerkedett egy fényes, fekete hajú lánnyal, hamar összeházasodtak. Colint ebben nem zavarta viszonya Eszterrel, a házasság volt barátnőmet sem feszélyezte.

***

Colin dohos szagot hozott magával a Duna melletti faluból. Ide menekült házasságából, soha nem megy le a folyópartra. A házat belepték sűrű szövetükkel a pókhálók, Colin a pókok elől az ezotériába menekül. Folyamatosan issza a gyógyteákat, végzi a jógagyakorlatokat. Valóságos erődöt épít maga köré a máshol kidobott könyvekből. Szerszámokat, edényeket, bútorokat gyűjt, mozdulni sem lehet tőlük. Nem veszi hasznukat semmire. Ha nincs jó passzban, hadakozik a szomszédokkal. Birtokvitákba bonyolódik, melyekre a közösen megivott méregerős pálinka a gyógyszer. Kábulata ideig-óráig elnapolja a szomszédok iránt érzett haragját. Ilyenkor elhanyagolja az okkult tanokat, napokig az alkohol delejes mámorában támolyog. Nyomasztó álmok terhe alatt nyög, van egy visszatérő rémképe: az ártéri erdőben lakkbenzint locsol magára, de reszkető kezében nem kapnak lángra a gyufaszálak.

***

Kora ősztől fűrészeli, hasítja a fát télire. a fát. Ha elfogynak a hasábok, összetört bútorokkal, széttépett könyvekkel tüzel a kályhában. Tavasszal felpattan a régimódi biciklijére, a szomszédos város hipermarketjébe kerekezik. Nem akar  vásárolni semmit, nőkkel  szeretne ismerkedni. Ilyen napokon reggel lekaparja arcáról a borostát. A kiszemeltek közül egyiket sem meri megszólítani. Hazaérve dühében megissza a maradék pálinkát. És éjszaka jönnek az óriáspókok, nyálkás fonalukkal végleg behálózzák az életét.

***

A vasútállomáson türelmetlenül topogunk. Mindegyikünk menne a maga életéhez. A Colinnal  távolodó szerelvény a láthatáron átszakítja az alkonyi égboltot. Az így keletkezett résen lángoló lakkbenzin szúrós szagát sodorja a szél.

Már megint itt zsonganak az agyamban, tőlük visszhangzik az egész szürke csarnok. Komolyan, néha rosszabbak, mint egy kiadós migrén. Gyógyszer sem használ ellenük. Be nem áll a szájuk, csak csacsognak, illegetik magukat, púdert kennek az arcukra vagy éppen a tükör előtt bámulják idomaikat a legújabb divat szerint készült ruhakölteményekben. Esős napokon még rosszabb, akkor érzik csak igazán csapdába magukat, hogy be vannak zárva. Többször megfenyegettem őket, de hiába.

Három éve élek boldog házasságban szívem választottjával, azonban a lányok a fejemből csak nem akarnak eltűnni. XX kromoszómával rendelkező egyedek elképesztő sokaságáról beszélek, akikhez életem negyvenkét éve alatt ilyen vagy olyan módon közöm volt. Átlagosnál szimpatikusabb ismerősök, vonzó kolleginák, attraktív havercsajok. Ex-barátnők, kihűlt kapcsolatok, egyéjszakás kalandok, sosemvolt szerelmek és még sorolhatnám. Eleven, örökmozgó nő-projekciók, akik egyfajta virgonc parazitaként állandóan itt köröznek a fejemben, alig van tőlük nyugtom. Bármikor képesek a semmiből kecsesen nyúlós gondolatok formájában előtüremkedni, és gátlástalan módon a legváratlanabb pillanatokban bevillanva megzavarni, akadályozni. Már a múltam részei, ám ennek nincsenek tudatában, így nem akarnak eltűnni. Ez viszont részemről több mint zavaró.  Lányok a klubból bővebben… →