Címke: próza

Kitalált szavak nyelve

 

Sötétben próbálok lenni, összezsugorodott lehulló levelek, nem kapok levegőt.

Veszi a levegőt, ahogy kifújja, sötét ruha hideg napokra.

Nem engedek ki semmit, se szavakat, se levegőt.

Ahogy lépek, ahogy mozdul a föld, esek bele a hideg szavakba, sötét patak kihűlt halaknak.

Semmi álom nem hull, próbálok nem lenni, mintha a levegőn túli világé.

Összenyom a paplan, gömbölyű szakadék, ahogy mozdul, omlik össze az égfehér kékbolt.

Törött víz, napok a levegő nélküli sötétben, megosztom vele, vagy kiveszi belőlem.

Ahogy fulladok, csendben fulladok csendbe, kicsorbult szavak törött parkettán.

Jégtáblán búzakalász, búzatáblán jégkalász.

Nem esik hó, de a szél odafújja.

2022. 12. 31. 2: 33
Vidracco (Damanhur), Piemont, Olaszország

 

Azok a szavak, amiket nem beszélünk. Az a fullasztó légzés. Mások lélegzetébe fulladok. Lassan álomba, percből percbe.

Ahogyan a szavaink, közös festmény, amit széllel festünk égre, vízre. Közös szavunk, szívünk.

Annyira nem szobor, hogy szinte nincs.

Súlya nélkül, árnyék nélkül, az a fény sötét súlya, tudod.

Melegítő sugaraival, ahogyan a Hold, amikor az éjszakai szavaink.

Ágyban, álomban, más ágy és más álom, amibe lépünk, miután a szavaink is álomba, ágyba.

Ahogy gyökeresen, levelesen egymásba simulunk, mintha fenyők.

Egyvirágunk halk szirmai nyílnak.

Ahogyan lassan, lassan a gödör távoli hangja, ahogy csak egyre halkabb.

2024. 03. 19. 19: 40
Attert, Luxembourg, Belgium

 

(Illusztáció: Erin Hanson: Sunset Cypress, 2022; Erin Hanson: Color Expression, 2020)

Fekete humorral egy komoly témáról

 

Gagyy Lehel, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szabad bölcsészet alapszakos hallgatója, egy rosszul sikerült esztétika vizsgát követően (micsoda kérdések! még hogy esztétika a politikában!) kimerülten az ülésére rogyva robogott a Déli pályaudvar felé. Ha van szörnyű nap, akkor ez az, hajtogatta Lehel. Elbukott egy fontos vizsgát (amire egyébként nem tanult egy árva percet sem, ugyebár mindig csak a tivornya… hogy lesz így ebből az ifjúból tisztességes ingyenélő!), s ha ez még nem lett volna elég, késésben volt a vonatához. Ez egy normális napon nem jelentene problémát ‒ elvégre manapság oly ritka a pontos vonat, mint becsületes kormánypárt a Kárpátok alatt ‒, de Lehel biztosra vette, hogy ma, csak ma, minden szerelvény óramű pontossággal közlekedik. Mintha az egész világ ellene esküdött volna fel!

Mielőtt az olvasó Lehel hazajutásán aggódva étcsokoládét ragadna, hogy az abban fellelhető örömhormonoktól intoxikáltan visszatérhessen korábbi, kiegyensúlyozott kedélyállapotához (miért is olvas az, aki nem készült fel szenvedni, mondta valaki bölcs hajdan, minden bizonnyal Dosztojevszkij), hadd nyugtassam meg: a mi szeleburdi hősünk még éppen időben ugrott fel a vonatra.

Immár a fedélzeten, némiképp lihegve, Lehel a következő meglehetősen kellemetlen fejleménnyel szembesült: egyetlen ülőhely sem volt szabad!

Álljon hazáig (Budaörs) akinek két lábán négy visszere van, Ő, ha törik, ha szakad, de ülőhelyet szerez. Rövid keresés után ki is választotta célpontját: egy a korához képest meglehetősen sportosnak tűnő idős hölgy, aki elmélyülten tanulmányozott egy napilapot. Odalépett hozzá.

‒ Elnézést, hölgyem, lenne kedves átadni a helyét?

A nő homlokát ráncolva tekintett föl.

‒ Tessék?

‒ Azt kérdeztem, lenne kedves átadni a helyét?

Felvonta a szemöldökét.

‒ Talán mozgássérült?

‒ Nos, nem éppen.

‒ Talán beteg?

‒ Tudtommal nem, de sosem lehet tudni.

‒ Talán messzire utazik?

‒ A távolság relatív. Egy hangyának messze.

‒ Akkor nem. Szép napot.

Lehel nem hagyta annyiban.

‒ No, kérem, ne siessük annyira el a dolgot. Felnőtt emberek vagyunk, bizonyára képesek egy egészséges kompromisszumot kötni. Esetleg a karfára felkapaszkodhatnék? Van egy papagájom, ő tanított meg rá.

‒ Legyen szíves békén hagyni, fiatalember. Keressen máshol helyet.

Lehel egyre kétségbeesettebb lett. Vesztésre állt ebben a csatában, és ami kellemetlenebb, hogy még mindig nem ült.

Ekkor fényes ötlete támadt. Táskájából egy kisbaltát húzott elő, és néhány ügyes csapással tőből levágta jobb lábát, majd felmutatta a nőnek.

‒ Nos, ami azt illeti, mégiscsak mozgássérült lennék. Most már átadja a helyét?

A nő rémülten sikoltott fel, ahogy a csonkból vér spriccelt a szemüvegére. Elhűlten bámulta az előtte állót.

‒ Szent ég! Megőrült?!

‒ Akkor leülhetek?

‒ Magának ez miért nem fáj?!

‒ Nihilista vagyok, kérem. Tagadom a fájdalom értelmét. A tagadás értelmét is tagadom.

‒ Kalauz! Valaki, segítsen!

‒ Ami azt illeti, mégsem tagadom minden fájdalom értelmét. A trianoni békediktátum… az borzasztóan fáj. Leülhetek?

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Amikor beszakad)

Bizsu

 

Húsvét hétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hét éves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A Húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzávaló cipőt. Biztosra akar menni.

-Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

-És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: -Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

-Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

-Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, minden nap megsimogatja egyanyja pocakját.

-De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombuszalakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

-Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

-Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. Nagyika azzal engedett útnak, hogy „legyetek mindenkihez nagyon kedvesek, és ne válaszoljatok semmire, abból nem lehet baj.” Hosszú nap lesz.

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszipuszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű háziköntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

                                   Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

 

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

-Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kiváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna.” Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

-Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Én már feszengek, de Dávidka szerencsére nem zavartatja magát. Célorientált gyerek, megáll a szobaajtóban, és egy szuszra eldarálja a locsolóversét. Van mit tanulni a fiamtól. Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és haláltmegvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

, -Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

   Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

   Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

   Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

-Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

-Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

-Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Morovici formák III. részlet)

I hold You tight

 

A laptopos helyleíró vár egy lányt, a lány copfos, szemöldöke ívelt, olyan, amilyent a helyleíró még soha nem látott, ezt a finom kis hajlatot is csak képzeletben, ha becsukja a szemét, akkor viszont folyamatosan ott van előtte, függönyként ereszkedik a szemhéja mögé, ott van a fejében, az agyában, nem ismer ilyen lányt, az se biztos, hogy létezik. Három hete van ez így, azóta ereszkedik a függöny, azóta keresi, vagy hát inkább várja, hogy bejöjjön, mindig azt gondolja, oda lép majd be, ahol éppen ül a laptopjával. Billentyűkbe kopogja, szavakba önti a benyomásait, ezzel foglalkozik egy ideje, írja le a helyeket, kocsmákat, sörözőket, a plafonok mintáiból, a falak állagából, a berendezések színeiből próbálja megérezni a hangulatukat, megérteni a hatásmechanizmust, osztályzatokat is ad, enni nem szokott munka közben, inni igen, van, hogy sokat, de a bódulat mértéke nem befolyásolja értékítéletét. Azt mondja, három hete dörömböl benne egyre erősebben ez a felemelő, de – mert bizonytalan és ködös – émelyítő érzés, nem tudja, nem bolondult-e meg, előfordul-e ilyen mással is, ha igen, mi ez, megérzés, előérzet, nem tudja, megtörténik-e, amire vár, és ha igen, hogyan, bejön-e tényleg az ívelt szemöldökű lány két copffal, él-e egyáltalán. Talán gyerekkorában álmodott róla, valami régi dolog lehet, ami törlődött, közben meg nem tűnik annak, új kényszer a rágondolás, édes, borzalmas rabság, és többet nem is tud meghatározni belőle, csak a copfot és a szemöldököt, ezenkívül semmit, sem a szeme, sem a haja színét, a járását se, nem gondolkodik az alakjáról, a körmeiről, hogy milyen színűek, ha festettek, pedig nem mindegy, milyen az alak, milyenek a lábak, a mellek, még a ruha se mindegy, azt még hagyjuk, hogy szereti-e őt egyáltalán, ha jön, nem lesznek további felesleges kérdések, ha megjön, akkor szereti. Így történik majd, ilyen egyszerűen, belép, leül, behozza mély tengerek legmélyének nyugalmát, édes fájdalmakat hoz és extázist, soha nem csillapuló dorombolást fog belételepíteni, igazi szerelmet, amit úgy vár, így lesz, és akkor plafontól, berendezéstől függetlenül az lesz a legjobb hely, az lesz az igazi, ahová a copfos lány megérkezik, és ezt ő majd meg is írja.

Kifejezetten megindító tud lenni egy budapesti este, főleg ha téli, mindegyik, hacsak nem otthon fekszem. Ülnek, állnak az emberek itt, ahol vagyok, közel egymáshoz, ismeretlenek koccannak össze a WC-ajtóban vagy a pultnál, tele van bocsánatkéréssel az éjszaka, húszéves vagyok, és nem tudom, mit kellene csinálnom magammal, elvesztettem az érdeklődésemet, csak figyelek, mint a laptopos, sajnálok mindenkit reggeltől estig, estétől reggelig, lehet, hogy ez kevés, húszévesen tudnom kéne valamit a világról.

Mostanában azt vettem észre, hogy valamiért szívesen elegyednek szóba velem. A laptopos csávót láttam korábban itt-ott a környéken, nem ismerem, nem beszéltünk soha, most mégis meséli nekem a copfos lányt, miközben szemével a bejáratot lesi. Ma csak a bárpultnál jutott hely nekem, rézsút, szemközt vele, kicsit magasabban ülök, felnéz rám, de inkább az ajtót figyeli, nem akarja elmulasztani a pillanatot, amikor először látja meg azt, akiről mesél. Szörnyű lehet három hete folyamatosan várakozni, bele fog bolondulni, három hét, és lehet, hogy ez még semmi, nem tudni, hol a vége. Ahogy jönnek-mennek a vendégek, nyílik az ajtó újra és újra, be-becsap a hideg, nem zavar, mert a levegővel élet jön be, súlyos éjszaka van kinn, január, készülődik valami, mintha a hó is esni akarna, nincs teljes sötét, nemcsak a lámpák miatt, talán a hold süt, barátságtalan, bizonytalan homály uralkodik, várok egy lányt, nem a laptopos szerelmét, akit én várok, annak nincs copfja és a szemöldöke sem különleges.

Szeretem ezt a helyet, úgy alakulnak mostanában az esték, hogy többnyire a Karma Pointban kezdek, szűk, de nekem mindig jut asztal, ilyenekben a legtöbbször szerencsés vagyok, onnan átsétálok az Aloéba, ha valaki találkozni akar velem, mindig oda hívom, aztán jövök ide a B. Citybe, mindhárom helyen van kedvenc asztalom, az itteni a belső helyiségben, az, amelyik fölött a falon egymás mellé került Jack Nicholson és Anthony Hopkins fotója, őket állandóan összekeverem, erre itt egymás mellé teszik őket, mintha velem viccelnének, nagyon sok színész feszeng a falakon egyébként, mutatja mind, milyen jó neki, nem tudom, a hely hangulatát ez miként befolyásolja a laptopos szemében. Nekem tetszik. Azt az asztalt sokkal jobban szeretem a bárpultnál, de most két sustorgó borivó foglalta el, megállás nélkül duruzsolnak, rendelnek, rendelnek, rendelnek, részeg mindkettő, egyikük férfi, másikuk nő, nem tudom, borból hogy lehet bírni ennyit. Látom a laptoposon, hogy még mesélni szeretne, kidülled az állkapcsa, a tekintete kétségbeesett, de lehet, hogy csak elszánt, talán tanácsra vár, idősebb nálam, az előbb szólított meg, tüzet szeretett volna, előtte kért nekem egy Calvadost, meglepődtem, miért pont Calvadost, aztán láttam, hogy ő is azt iszik, rendelt és idetette elém, nem homokos, nem akar semmit, hogy is akarna, azonnal a lányról kezdett beszélni, akiről nem tudja, létezik-e, aki majd bejön hozzá, talán pont a mai éjszakán.

Felhajtom a Calvadost, ízlik, nem elképzelhetetlen, hogy rászokom majd, hallgatom a fiút, nem mondok semmit neki, nem is azért mesél, nem akar tanácsot, bólogatok, ha akarnék, se tudnék segíteni senkin, ő beszél, beszél, elmondja, mivel foglalkozik, nem figyelek eléggé, nem emlékszem, kinek ír a helyről, újságnak vagy csak magának, nyílik az ajtó, belép a lány, akit várok, ő is odakapja a fejét, az enyém jön, nem az övé. A lányt nyáron ismertem meg, finoman kezdődött, barátkozgattunk, nem lakik messze, a Hajós utcában, közel hozzám, szeretem ezt a környéket, megiszunk egyszer-egyszer valamit, néha olyan, mintha lenne dolgunk az életben egymással, néha olyan, mintha nem, ahogy meglát, sietősen odalép hozzám, nem csókol meg, mosolyog, én csókolom meg, de csak a homlokát. Mindig így kezdődik, aztán sokféleképpen folytatódhat az este, sose tudjuk előre. A laptopos visszavonul, folytatja az írást, nem akar zavarni, dolgoznak benne a sóhajok, megszületnek, de benne rekednek, nem jó, ha sóhaj nem tud kijönni, ha benn marad, az rosszabb, mint a hányás. Éjfél jócskán elmúlt, különös, hogy nincs hely egyetlen asztalnál se, úgy látszik, ide menekült mindenki ma este, ilyenkor részeg az egész város, de most nincsenek hangos társaságok, visszafogottak a beszélgetések, viszonylag halkan beszél mindenki, persze csak viszonylag, ez azért egy budapesti éjjel, jól megvagyok a bárpultnál, egyre jobban érzem magam, mindent szemmel tarthatok, szerencsére a lányt sem zavarja, hogy nincs asztalunk, és minthogy a hidegről jött, nem tűnik fel neki, hogy ajtónyílásokkor jeges szél süvít be a B. Citybe.

Ha nagyon akarod, nem kapod meg, ennyit mondtam volna a laptoposnak, ha nem érkezik meg a lány, már készültem a mondatra, nem örült volna neki a srác, nekem se tetszik tulajdonképpen, szerencsére nem kellett megszólalnom, már a lánnyal foglalkozom, megint Bloody Maryt kér, majdnem mindig, és mesél, vacsoráról jön, nem kérdezem, kivel volt, lelkendezik az indonéz étteremről, Dadar gulungot evett, ez kókuszos palacsintát jelent, teát ivott hozzá, nekem a tea nem legitim, de a Bloody Mary sem igazán, amit kér, én maradok a Calvadosnál, lesz, aki sznobságnak tartja majd, pedig csak megszerettem hirtelen, soha nem jutott eszembe, a sör jó még, az stabil dolog, mindegy, milyen típusú, csak Stella ne legyen. Ma ittam már sokfélét, fogok is még néhányat, itt talán Beck’s-et, de egyelőre Calvadost fogyasztok kísérő nélkül, kértem még egyet magamnak, ha már erre a pályára állított a laptopos, rendeltem neki is, odatettem elé, nevetett, csúnyán dülled az állkapcsa, percek óta nem néz a bejárat felé, miért is nézne, egy ideje nem jön senki, ütögeti a billentyűket, nem tudom, mi mindent írhat egy ekkora helyről.

– Ha a Bloody Mary csak vodka és paradicsomlé, borítom rá a pincérre, ahogy van – mondja a lány. – A Bloody Mary az vodka, paradicsomlé, worcester szósz, tabasco, só, bors és pár csepp citromlé. Meg zellerszár.

Ezt ilyen szépen még nem fejtette ki soha, bólogatok, közben megérkezik az itala, most mindjárt kiderül, van-e benne zellerszár, megkóstolja, de nem mond semmit, csak a szája jár, nem csinál botrányt. Vagy tökéletes, amit kapott, az is lehet, mosolyog, kis mosoly bujkál mindig a szája szegletében, nézi a szememet, bírom őt mindenestül, ő is húszéves, még annyi minden történhet vele, velem is, figyelem, ahogy cigizik, kidülleszti közben a mellét, kicsit eltartja magától a szálat, szépek a mellei, szabályosak, nagyok, tudja is ezt, kiteszi őket, talán öntudatlanul, talán nem, lehet, hogy így esik jól neki az ülés, magabiztosság is van benne, kis kérkedés is, akár tud róla, akár nem. Azt is szeretem, ahogy szívja a Marlboróját, nem lightot, erős pirost, pedig általában rettenetesen idegesít a cuppanás, ahogy az ajkak búcsúztatják a cigit, még az is megőrjít, ahogy én szívom, nemhogy más, nem akarom hallani. Emiatt fogok leszokni a dohányzásról, mint kiskoromban a gitározásról, jól ment, csak nem bírtam, hogy a mellemhez ért a hangszer, a szívemhez kellett támasztani, Mária néni bután nézett, amikor szégyenlősen elmondtam neki a gondomat, azt hitte, viccelek, aztán mikor látta, hogy nem, próbált rábeszélni a folytatásra, tehetséges nyolcéves lehettem, még telefonálgatott egy darabig a szüleimnek, de én hajthatatlannak bizonyultam, befejeztem egyszer és mindenkorra. Nem bírom a kezemet se a szívemre tenni, még a csuklómat se fogom meg szívesen, más szívverését meghallgatom, de a sajátomat ne kelljen. Hát hülyeség persze.

Van egy négyéves piros Nissanom, itt áll nem messze a ház előtt, ahol lakom, nem tudom miért, kényszert érzek, hogy beleüljek, nem vezetek sokat, ha iszom, szinte sosem, most mégis érzem, el kellene indulnom valamerre. Nem először fordul elő, legutóbb másfél órát vezettem céltalanul, késő délután indultam, csak úgy érzésre, amerre jólesett, nem hagytam el Budapestet, pedig az lett volna az igazi, valahogy nem sikerült, a végén megijedtem, olyan volt, mintha nem tudnám abbahagyni a gáz nyomását. Mondom a lánynak, még mindig a Bloody Maryt kortyolgatja, mondom neki, hogy autóznunk kéne, ő olyan, hogy jön, ha hívom, nem fog lebeszélni, nem kérdezi, hova, azt se, miért, ezt szeretem benne talán a legjobban, szerencsére nem figyelmeztet rá, hogy ittam, pedig látja rajtam, nem tudom mi ez a részéről, talán bizalom, ő se tudja, mit akar az élettől, én se, hátha éppen most történik valami, amire majd érdemes lesz emlékeznünk. Akkor induljunk, fizetek, még kér egy cigit az utolsó pillanatban, a laptoposnak majdnem elfelejtek köszönni, veszem a kabátomat, megérzem, hogy néz, odafordulok, biccentek, kérdezi a szemével, bejön-e a copfos, nem biztatom, értelmetlen lenne.

Nagyon hideg lett, rosszabb a helyzet, mint mikor beléptem a B. Citybe, a hó is szállingózik, lehet már egy óra, fél kettő is, nem tudom, nem hordok órát, majd az autóban megnézem, nem mintha jelentősége lenne, végiggondolom, kell-e tankolni, nem kell, benzin van, téli gumi mondjuk nincs, majd óvatos leszek, csak hát az alkohol, ha rendőr jön, majd gyorsítunk. A lány is fázik, nem kérdez semmit, összebújunk, de ez nem sokat jelent, kicsivel többet annál, mint hogy fázunk, már látjuk az autót, véletlenül nálam van a slusszkulcs, pedig nem terveztem vezetést, kifejezetten vonz a kocsi, jobban izgat az egész, mint múltkor, amikor majdnem baj lett, erősen koncentrálnom kellett, hogy rászánjam magam a megállásra másfél óra után, szerencsém volt, sikeresen visszakavarogtam a környékre. Nem tudom a célt most se, csak azt, hogy mennem kell, érzem, a lányban is ez van, hogy bármi lehet, kikerülhet az ember az időből és a térből, csak észnél kell lenni, észnél leszek, olyan, mintha kábítószeres utazás várna ránk, pont olyan várakozás van bennem, majd meglátjuk, mit akar a Nissan tőlem, vagy én tőle, kiderül, merre visz az út, nem lehet tudni, mi irányít mit, csak annyi biztos, hogy én vezetek, a lány meg mellettem ül, indulunk, csúszik az úttest, szépen suhanunk, a lány nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, rágyújt egy cigire, résnyire kinyitja az ablakot, ez nem jó ötlet, de a füstölés se, nem szólok rá, belátja magától, kidobja a Marlborót, és felhúzza az ablakot.

Nézzük a várost. Fázik. Kék. Beindítom az ablaktörlőt, felnyomom a fűtést, jól látni, milyen hideg van kinn, vigasztalan minden, reszketni kezdek a kormány mögött, lassan megyünk, itt a Körút, rákanyarodom, megyünk az Oktogon felé, pici a forgalom, alig látunk néhány autót, magányos taxik lendülnek el mellettünk, lehagy legalább három, én az utat nézem, a szomorú úttestet, a lány oldalra figyel, jobbra a kirakatok felé, addig szép, míg nem szólalunk meg, minél később rontjuk el ezt a jóságot, annál szebb, fél ő is, nem tudjuk, mitől, én nem tudom legalábbis, a szorongást megérzem rajta, készül valami, részeg vagyok, ez nem kérdés, de uralom a helyzetet. Csendben vagyunk még mindig, együtt vagyunk nagyon erősen, amit nem mondunk ki, a ki nem mondott szavak egy másik birodalomba kerülnek, és vissza már nem térnek, nem tudnak, egyetlen ideális pillanata van minden mondatnak, egy lehetősége arra, hogy érvényesen kimondódjon, utána már késő, utána már nem kell vele erőlködni.

Ez közben már az Andrássy út, éjszaka szeretem, lehet rendesen haladni, átmegyünk egy piroson is, még egyen, nem érdekel, a lány beletúr a hajamba, hátul, a tarkómnál, érzem az ujjait külön-külön; erotikusabb lesz ez az utazásunk, mint egy-egy fáradt szerelmeskedés, lehet, hogy az is lesz mindjárt, bár nem valószínű, megyünk a Lánchíd felé, az intuíció vezet, nem én, picit ködös az éjszaka, nemsokára kezdődik a hajnal, milyen könnyen elindult a Nissan, ez jut eszembe, majdnem kimondom, de nem akarom elrontani a csöndet, biztos a lány is mondott volna már valamit, mégse mondott, az előbb a Liszt Ferenc térnél eszembe jutott egy nyári hajnal, padon ültem a legnagyobb szerelmemmel, én a padon, ő az ölemben, nem lehet jobban szeretni valakit annál, mint ahogy én akkor őt szerettem, mégsem aludtunk együtt azon az éjszakán, van ilyen, biztos sok ilyen van, húszéves vagyok, annyi minden történhet még, bár azóta is fáj, talán nem lesz több Liszt Ferenc tér, nem mondom a lánynak el ezt az egészet, talán ő is valamelyik szerelmén gondolkodik.

Nem megyek fel a Lánchídra, észak felé haladok tovább, közel vagyunk a Dunához, járókelőt még nem láttunk, kis zavart érzek, így kezdődött a múltkor is, csak ne legyen baj, ne essen ki megint némi idő, ránézek az autó órájára, majdnem két óra, jön a legnagyobb sötét, valaki integet az út szélén, a lány tesz egy mozdulatot mellettem, látom, mondom, ezzel megtöröm a varázst, fiatal csaj integet, sapkája mélyen a fejébe húzva, fázhat nagyon, lassan megyek, megnézem, megállok, beszáll hátra.

– Köszönöm – mondja, amint beül.

– Stoppolsz a város közepén? – kérdezi a lány mellettem, szóba fognak elegyedni, a sapkás zavartnak tűnik, nem válaszol a kérdésre, hogy hova megy.

– Baj van? – kérdezem, erre sincs válasz, nézem őt a visszapillantó tükörben, a sapkától a szeme se látszik, reszket, biztos a hidegtől, aztán sóhajtozni kezd, közben a Margit híd felé sem kanyarodok el a Szent István körúton, változatlanul északra tartunk, talán kelet felé kéne, akkor hamarabb kelne fel a nap. Váratlanul kezd beszélni hátul, a lány mellettem hátrafordul, úgy figyeli őt, ez kicsit zavar, de nem vészes, tartom a sebességet, hallgatom én is a szép utast.

– Ma csupa szívest hoztak be. Az egyik meghalt a kezeim között. Nem tudtam mit csinálni.

Talán az Árpád hídon majd átmegyek Budára. Viszonylag hosszú ideje nem hagyott le egy taxi se.

– Órákkal korábban behozták, aztán nem csináltak semmit vele. Nem lehetett látni, hogy baj van.

– Nem tehetsz róla – mondja a lány mellettem.

Sokáig nem szólal meg egyikünk se. Mondani akarok én is valami vigasztalót, de nem tudok, eltelik néhány perc, belenézek a tükörbe, látom, ahogy leveszi a sapkáját, előbukkan két copf, a szemöldöke különös ívet rajzol a homloka aljára, biztos vagyok benne, hogy ő az, de hát mit csináljak, öntudatlanul beleharapok az ajkamba, a lány se értené mellettem, meg ő se, hogy mondjam neki, hogy várja egy laptopos fiú egy sörözőben valahol, teljesen hülyén hangzana.

– Merre mentek? – kérdezi, válaszolnék szívesen, de nem tudok, a híd felé fordulok, erre a legegyszerűbb, percek óta azon gondolkodom, milyen típusú autóban ülök, nem jut eszembe a márka neve, bosszant, nem jön a nyelvemre a szó, csak nem fogom megkérdezni a lányt, kellemetlen lenne, azt hinné, túl részeg vagyok, pedig nem erről van szó. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megint eszmélek, hegyek között járunk, aludtam vagy mi, nem tudom, riadtan nézek a lányra magam mellett, most veszem észre, hogy lenőtt a haja, eddig nem tűnt fel, megkérdezem, jól van-e, bizonytalanul néz rám, hunyorog, elég nagy a köd, nézem a benzinmutatót, jócskán fogyott, a hajnal is mintha derengene, úgy látom, a város felé gurulunk, valószínűleg a budai hegyek felől, belenézek a tükörbe, a hátsó ülésen nincs senki, megrémülök, a fékre taposok, lefullad az autó, a lány megijed, de csak mintha rosszat álmodna, összeráncolja a szemöldökét, kisimítja gyorsan, kérdezi, mi van.

– Hol van? – kérdezem olyan halkan, hogy alig hallom a saját hangomat.

Néz rám, mintha bolondoznék.

– Kiugrott? – közben már indulok tovább, aludtam volna, lehetetlen, kiszállt és nem emlékszem rá, vagy itt se volt, nem merem megkérdezni, mi ez az egész, azt se tudom, mi az autóm neve, egyre nagyobb a köd, alig látni, a fűtés mintha nem működne, fázom egy ideje, próbálom feljebb tekerni a fűtést, nem segít, megyünk tovább, a János Kórház, örülök, végre ismerős környék, de hogy kerülünk ide, végre eszembe jut a Nissan szó, hogy felejthettem el, most a rendszámmal küszködöm, most az nem jut eszembe, egyetlen betű vagy szám se, ez lehet egyszerű kimerültség, de a sapkás lány megmagyarázhatatlan úgy, ahogy van, a legjobb, ha nem hozom szóba.

– Én sem tudom – mondja csendesen a lány, nem világos, ez a sapkás hollétére vonatkozik, vagy arra, hogy merre megyünk, mindenesetre nincs pánikban, ettől megnyugszom én is kicsit, ezt is szeretem benne, hogy elfogadja a dolgokat, ideteszi például az életét a kezembe, és nem aggódik miatta, pedig látnivaló, hogy nincs minden rendben velem, továbbra is foglalkoztat, miként eshetett ki az idő, és most már az is, hogy vajon mennyi, abba kéne hagyni ezt az utazást, a lány is ezen tűnődik, tudom, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lesz megoldás, tipikus rémálom, addig mész, míg kitart a benzin, mintha nem lenne fék, miközben van, ahhoz meg kellett állnom, hogy a lány kiszálljon, ha kiugrott volna, észrevesszük, hogyhogy nem emlékszem semmire, valahogy ráálltam erre a negyvenes sebességre is, nem tudok gyorsabban menni, hiába ad parancsot az agy, próbálkozom, nem megy, lassítani se sikerül, azt hiszem, lebénult bennem valami.

– Hallottad, mit mesélt? – kérdezi fojtott hangon a lány.

Óvatosan intek nemet a fejemmel. Mesélt volna?

– Hogy hetek óta keresi azt a fiút.

– Milyen fiút?

– Hallottad, nem? A határozott állkapcsút, aki csak miatta van a világon. Itt ültél, mikor mondta.

– Nem figyeltem.

Nagy levegőt veszek, hogy kibírjam.

– Őt látja maga előtt hetek óta, a riadt tekintetét. Bemegy valami sörözőbe, és ott ül, szép, határozott állkapcsa van, a bejáratot lesi, és amikor ő belép, kicsit megemelkedik. Hetek óta keresi a helyet, nem tudja, hogy néz ki, de ha belépne, megismerné, még mielőtt a srác mozdulna. Nem figyeltél?

Kiver a verejték, nem mondok semmit, ezek szerint itt volt, nem őrültem meg, vagy éppen hogy igen, róla mesélt a laptopos, keresik egymást, rajtam keresztül keresik, de hova lett, a lány se tudja, miért nem idegesíti jobban, mi ez, közben a Tabán mellett járunk, most már fúj a köd, közel az Erzsébet híd, mintha be lennék nyugtatózva, le lennék lassulva, az utolsó pillanatban látom meg a jobbról elénk lépő embert, óriásit fékezek, hátralép, megyek tovább, nem vagyok ideges egyáltalán, a lány se, hosszasan nézzük az embert, ő is néz, mérhetetlen tanácstalanság az arcán, szelíd értetlenkedés, olyan, mintha magamat látnám, mintha én lennék harminc év múlva, a lány is felém fordul lassan, ugyanerre gondolhat, vagy csak arra, hogy nagyon hasonlít rám, mikor az előbb majdnem elütöttem, úgy éreztem, mintha én lennék életveszélyben, dobogni kezd a szívem, majdnem kiesik, ráteszem a kezem, most nem idegesít, érzem, ahogy dübörög.

Felkanyarodunk a hídra, nehezen vehető ki a sáv, mellettünk záróvonal innentől nagyon sokáig, meg kéne beszélnem a történteket a lánnyal, de nem szólok semmit, nem jut eszembe a neve, kapkodni kezdem a levegőt, ez rosszabb mindennél, olyan régen utazunk, kísérteties a köd, és itt van a kényszeres negyvenes sebesség is, muszáj tartanom, ezt akarja valami bennem, megkísérlem összeszedni magam, nézzük akkor, mi volt ez, az ember, aki mintha én lennék, a csaj a hátsó ülésen, aki a laptopost keresi, a laptopos, aki őt, nem tudtam összehozni őket, oda kellett volna vinnem a lányt, én zökkentettem ki az időt, ez lett volna az éjszaka küldetése, vagy az enyém, mi lesz, ha soha nem találják meg egymást miattam, de hát azt se tudom, hova megyek, hogy én mit akarok, miért akar tőlem bárki bármit is, mikor kérdezi már meg a lány mellettem, hogy mit csinálunk, én nem merem sem tőle, sem magamtól, egyre nagyobb a homály, ez az éjszaka közepe, mostantól virradna már, nem látni semmit a ködtől, a hajnal fényei nem tudnak áttörni rajta, képtelen vagyok gyorsítani, fékezni az előbb még sikerült szerencsére, nem lettem gyilkos, de most már nem tudnék, nézünk előre mereven mindketten, elvesztettük az időt, végképp elveszett, nem tudom, a Keletinél járhatunk vagy ez már Mogyoród, esetleg egy másik ország, kelet az irány, de ez is csak sejtés, gurulunk a felkelő nap felé, hacsak fel nem kelt már, nem látjuk a ködtől, talán ez már nem is a hold ideje, tartom az irányt, mióta mehetünk, még van benzin, félek a mutatóra nézni, még kiderülne, hogy hosszabb ideje vagyunk úton, mint ahogy a józan ész szerint lehetséges, tény, hogy éhes például nem vagyok, szomjas se, már világosnak kell lennie, csak a köd beburkol, nem kormányzom az autót, csak fogom a volánt, minek, úgyse látok utat, egyre valószínűtlenebb, hogy nem ütközünk semminek neki, ez a legrémületesebb, iszonyú baromság jut eszembe, hogy élünk-e még, ezen gondolkodik a lány is, hallom, ahogy felnevet, és tudom, hogy ezért nevet fel, fáradt a hangja, nem csilingel, ahogy szokott, mélyebb, nincs bátorságom ránézni, csak meredek előre, oldódjon meg magától minden, hálás vagyok, amiért nem kérdez feleslegesen semmit, lehajtom a fejem, nekem még lett volna egy-két dolgom, tudományfilozófiai PhD-képzésem például, ez jut eszembe, mint legfontosabb, meg hogy épp most szerettem meg a Calvadost, innom kéne még belőle, nem ezek számítanak, hanem hát itt ez a lány, lehet, hogy a szerelmem, még nem derült ki, jön velem a ködben, betakar minket a fehér tej, felhő, ragacs, már nem is várom a csattanást, úgyse jön, belém hasít valami, szerintem nem csak órák teltek el, összegyűjtöm minden erőmet, nehezen megy, rákészülök, nagy levegőt veszek, és óvatosan, lassan ránézek kormányt tartó kezeimre, hirtelen fogy el a levegőm, hiába készültem rá, érzem, ahogy kitágulnak a pupilláim, azt látom, amitől féltem, ránc, tiszta ránc az egész, ösztönösen kapom jobbra a fejem, igen, az van, amire most már számítok, mégis elborzadok, a lány már nem lány, nem fordul felém, tud mindent, nem mer megnézni engem, én se nézek a tükörbe, megyünk akkor az idők végezetéig, egymás fogságában a Nissanomban, tudom már a rendszámot is, mélyről, messziről jutott eszembe, valahol kódorog a nővér és a laptopos az éjszakákban, sose találkoznak, miattam, mi viszont itt vagyunk, a hold tart minket az úton, mi meg egymást szorosan, a legszörnyűbb, hogy ez nem álom, nem akarom bámulni a lányt, nézek előre ki a szélvédőn, mintha rendben lenne minden, én egy nyugodt vezető vagyok, ő egy higgadt utas, nézünk előre, mintha látnánk valamit vagy mintha értenénk ezt, most szűnnek meg a hangok, tartom a kormányt, erősen szorítom, véget érhetne már minden, de valahogy nem történik semmi, nem történik semmi baj egyelőre.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Elízium)

Ádili nem megy

 

Ádili miután lemászott a szederfáról, a pajta felé tartott a kutyával. Odabent körülnézett, egy idő után elnyúlt a szalmán, a nyakánál fogva szorosan átölelte a mellé heveredő kutyát, és biztatta, hogy maradjon csöndben. Az anyja a házban téblábolt, próbálta valamivel elütni a várakozás perceit. Egy darabig úgy tett, mintha nem is venné észre a hiányukat, aztán amikor már nagyon szorított az idő, elszántan megindult az udvaron. Tudta, hogy együtt kell keresni őket, és a kutya előbb-utóbb el fogja árulni a fiát. Fennhangon szólongatni kezdte az állatot, de a végére elcsuklott a hangja.

Ádili ekkor nem volt már kisgyerek. Negyvennégy nyarán született. Német katonának besorozott apja nem hogy a fia világra jöttét nem várhatta meg, de kilenc éves koráig egyáltalán nem is láthatta. Akkor, ötvenháromban aztán megkapták az engedélyt, családegyesítés címén kimehettek hozzá az anyjával.

Amikor megérkezett a pecsétes hatósági végzés, az édesanya repesett az örömtől, alig várta, hogy hazaérjen a fia az iskolából, és megoszthassa vele a hírt, hogy hamarosan mind a ketten mehetnek az apjához Németországba.
Ádili nehezen illeszkedett be az iskolába. Szívesebben játszott a szabadban, akár otthon is, egymagában vagy az állatokkal. Bár szerte a faluban, szinte minden utcában volt pajtása, de valahogy már óvodába járás is nagyon terhére volt, pedig a székelyudvarhelyről ideszármazott Sarolta néni mindent megtett érte, hogy magához édesgesse a kisfiút. Nem is az óvónénivel, inkább az otthonitól oly nagyon különböző, zárt térrel nem tudott megbarátkozni Ádili, folyton azt érezte, hogy csapdába került, és nem tud menekülni.

Az óvoda után iskolába is nehezen akart elindulni. Mikor elérkezett az idő, inkább elbújt a tyúkólban, nehogy iskolába kelljen mennie. Tanítója sóhajtva elnézett a fiúcska feje fölött, mikor az dacosan összeszorította a száját, és nem válaszolt a kérdésére, hogy miért nem szeret iskolába járni, közben pedig átfutott benne, milyen nehéz is lehet ennek a gyereknek apa nélkül. Hiába van ott a nagyapja meg a nagyanyja, az mégsem olyan, mintha kiskorától fogva az apjától leshetné el, amire egy fiúgyereknek szüksége lesz az életben.

Ádili nagyon nehezen rázódott bele a tanulásba. Nem mintha nehézfejű lett volna, nem is lustaságból hanyagolta a tanulást, inkább mert sajnálta, hogy az iskola elveszi tőle mindazt, ami számára a legkedvesebb: a barátait, az állatok társaságát, meg persze a végtelen szabadságot, merthogy Ádili az otthoni kötelező feladatai ellenére is szabadnak érezhette magát a világban. Tanulni nem szeretett, hiába mondta neki a nagyapja, hogy fiam, annyit érsz, amennyi tudást magadba szedsz. Nem értette, mi szükség van erre az egészre, amikor ő minden fontosat megtanult már, amit tudnia kell. Befogja a lovakat, tud bánni a marhavakaróval, még kecskét is tud fejni. Igaz, azt nem is otthon tanulta, hanem a pusztán az egyik pajtásától, mert ők nem tartottak se kecsékét, se birkát, csak lovat, tehenet, disznót, meg baromfit.

Ha azt mondom, Ádili szabadnak érezhette magát az iskola előtt, ezt pusztán a mai szabadságfogalmaink szerint érthetem, hiszen számára ez a szabadság csupán a természetes létállapotot jelentette. Az iskola aztán hozzáadott valamit pluszban abból az idegenségből, amire ő sosem vágyott. Az a világ, amelyikről az iskolában kínált tudás szólt, Ádili szemében egyáltalán nem tűnt vonzónak. Ő a háztáji kertjük meg a falujuk határán belül érezte magát biztonságban, azokon túlra nem is kívánkozott.

Amikor anyja bejelentette, hogy Németországba fognak költözni, Ádili csak nézett rá értetlen szemekkel. Nem kérdezett semmit, eszébe sem jutott megkérdezni,  hogy mennek-e velük a tehenek, disznók, malacok, tyúkok, Betyár vagy Cirmi, hirtelen olyan zsibongás támadt a fejében, mint amikor a tanító úr a nagy csatát kezdte magyarázni, amelyben a magyar sereg vereséget szenvedett a töröktől. Úgy érezte, mintha hirtelen valami áthatolhatatlan burok képződött volna körülötte, megszűnt minden kívülről érkező hang, és a fejében kezdett el dobolni a három szó, akár egy biztató rigmus, Ádili nem megy, Ádili nem megy, Ádili nem megy, és ettől olyan nyugalom áradt szét benne, hogy az édesanyja is föllélegzett.

Attól fogva, hogy megérkezett az írásos engedély, a vacsoránál egyéb téma sem került szóba az asztalnál, mint a németországi családegyesítés. Egy darabig csöndben ettek, a szalonnával, kenyérrel és az ecetes lila hagymával együtt alaposan megrágták a gondolataikat is, mielőtt szavakká formálták volna őket, és csak akkor kezdtek el beszélni, megfontolt, szűken mért tőmondataikkal, amikor Ádili édesanyja fölállt, hogy helyére tegye a kenyeret a kamrában, a nagyapa pedig maga elé húzta a boros poharát. Még nem ivott belőle, megvárta, amíg visszajön a menye, és csak utána szólalt meg, dörmögős, mély hangján mondta ki, mint valami szentenciát, hogy asszonynak az ura mellett a helye, megelőzve ezzel a felesége sopánkodását, aki bánatában csak a kezét tördelte, hogy mi lesz velük ott a messzi idegenben.

Nekünk is legjobb volna utánuk menni, ezt is elmondta néhányszor a férfi, de ezt már csak lefekvés előtt, miután eloltotta a villanyt, és befeküdt a felesége mellé. Az asszony először nem válaszolt, csöndesen szipogott mellette egy darabig, aztán halkan kinyögte, hogy ő inkább maradna. Ebben a mondatban benne volt minden, az is, hogy ha egyszer muszáj lesz, akkor persze ő is megy, de bízik a férje belátásában. Menjenek a fiatalok, a menyük, az unokájuk, még előttük az élet, öreg fát már nem szabad átültetni. Meg aztán az öregszülőket sem szabad magukra hagyni.

A férj, az após és nagyapa nem szólt rá semmit. Sóhajtott, kifelé fordult, aztán a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott, idő kérdése volt csupán, hogy mikor kezd el fújtatni, aztán horkolni. A feleség szívét pedig ekkor olyan mélységes nyugalom szállta meg, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Tudta, a férje csak kötelességből mondta, amit az imént mondott, dehogyis akar ő menni, esze ágában sincs itt hagyni mindent, egy élet munkáját, amit a háború tönkretett, meg amit utána szorgalmas munkával ez alatt a pár év alatt visszaszereztek.

Maradnak. A férfinak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, még talán a feleségnek sem, a menyüknek pedig esze ágában sem volt maradni, ő egyre csak azon törte a fejét, hogy milyen lesz majd odakinn. A nyelvvel nem lehet gondjuk, hiszen kiskorától fogva mindenki beszélt németül a faluban, még ha kicsit másképp is, de két-három faluval arrébb is másképp beszélnek a svábok, mégis megértik őket. Gondolatban már az ottani utcákat járta, ízlelgette a település nevét, ábrándozott, hogy milyen lesz majd az ottani élet a férje mellett. Megérkeznek Münchenbe, aztán onnan továbbutaznak majd Kirchdorfba. Kirchdorf, Kirchdorf, Kirchdorf. Magában mondogatta új lakhelye nevét, nem akart betelni az érzéssel, melytől egyszerre borzongás és bizsergés fogta el ott legbelül, mintha pillanatok kérdése lenne csupán, hogy a férje karjaiban találja magát. Sose mondta volna ki, még magában sem talán, mennyire hiányzott neki a férfi.

Ádili még az utolsó szalonnakatonával bíbelődött, amit nagyapja az imént csúsztatott oda neki. Mereven nézett maga elé, tologatta, helyezgette a kenyérkockán a vékonyka, puha, fehér szalonnacsíkot, ujjbegyével rásimította, gondosan ügyelt rá, nehogy egy fél milliméternyit is lelógjon, mint akinek az élete múlik rajta, hogy pontosan illeszkedik-e a kenyérre. Hosszan csodálta művét, mielőtt bekapta, és utána még jó sokáig rágta, nehezen akart lemenni az utolsó falat a torkán.

Volt a kertjükben egy jó terebélyes szederfa, Ádili először fölmászott arra, hogy majd ott bújik el a lombok takarásában. Alig ért el az első ágig, Betyár megállt alatta, hangos szűköléssel próbált felkapaszkodni utána, aztán amikor látta, hogy nem megy, addig nyüszített, amíg Ádili le nem jött onnan. Ekkor jutott eszébe a pajta, ott majd ellesznek ketten, ott talán nem fogják keresni, ha csöndben maradnak.
Korábban az is megfordult a fejében, de még jóval a szederfa meg a pajta előtt, hogy mi lenne, ha a hostélon keresztül elmennének a Rinya árokig, ott elbújhatnának a sásosban, ahová békászni meg rákászni járnak a fiúkkal. Aztán elvetette az ötletet, mi lesz, ha találkozik valakivel, és megkérdezi, mi járatban vannak errefelé iskolaidőben. Mit válaszolhatna erre a kérdésre?

Mikor az apjáról meséltek neki, csak hallgatott. Lehajtotta a fejét, rá se nézett az anyjára, dacosan gyűrögette maga előtt a viaszosvászon terítőt a konyhaasztalnál. Pedig az utóbbi időben egyre többször szóba került, többnyire olyankor emlegette az anyja, amikor a nagyszülők még nem értek haza. Miután hosszas nógatásra Ádili fölnézett, azonnal el is fordította a fejét, nem akarta látni az anyja párálló kék szemét, inkább az ablakon keresztül bámulta tovább a szederfát, leste, hogy megjelent-e már a gerle, vagy a szomszédok valamelyik galambja, és arra gondolt, föl fog mászni egyszer arra a dúcra, megnézni, mennyi fióka kelt ki a nyolc tojásból, amit a múltkor mesélt a szomszéd.

Az anyja csak akkor hallgatott el, amikor hangos krüsztivel belépett a nagyapja, felakasztotta a kalapját a konyhaajtó melletti szögre, aztán rácsapott az unokája hátára. Méghozzá olyan embereset, hogy Ádili bele is rázkódott, majd’ a feje repült le, ám ez a mozdulat mégsem zökkentette ki a merengésből. Éppen az járt az eszében, hogy a temetőben is el lehetne bújni, le kellene mászni a kriptába, nyitva is van az ablaka. Sokszor jártak arra, de sose mertek lemenni, pedig a nagyobb fiúk már jártak odalenn, tőlük hallotta, hogy az oroszok szétdobálták a grófok csontjait, mielőtt kivontatták onnan az érckoporsókat.

A hátsó ajtón mentek be pajtába, nem a nagykapun. Ádili olyan óvatosan lépett, mintha attól félne, elriasztja a tetőn hangoskodó verebeket. Tekintetével egy pillanat alatt körbejárta a hatalmas építményt, végigvizsgálta a gerendákat, mintha azt fontolgatná, hogy oda kéne fölmászni, végül a kutyára nézve hirtelen letelepedett a szalmára. Betyárnak intett, hogy maradjon csöndben, üljön oda mellé. Majd gondolt egyet, elnyúlt a szalmán, erre a kutya is oda heveredett mellé. Ádili addig fészkelődött, amíg teljesen össze nem simultak, aztán átkarolta a kutya nyakát és így feküdtek néma csöndben.

Közben megszűnt a verébcsipogás, a légüressé változó csöndben Ádili hallgatta, ahogy a torkában zakatol a szíve, a dobbanások üteméhez igazodva ismételgette magában, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, és lassan álomba ringatta magát.

https://orszagut.com/szepirodalom/adili-nem-megy-761

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

AVILÁGIDEGEN

 

Beszáll a metróba, és úgy tűnik mindenképpen, de cél nélkül utazik.

Azon gondolkodik, hogy hol veszthette el mindazt a sok mindent, amit nem talál, mert talán soha nem is volt az övé és különben sem tudom mi is az, amit nem találok, lehet, hogy nem is létezik, azaz nem is létező dolog az, amit kutatok, még csak fogalmi szinten sem meghatározható, tárgy se, személy se, érzés se, csak úgy értelem mentesen keresek valamit, mert soha nem is volt semmi, amit elvesztettem, vagyis amit elveszthettem volna, tehát valami olyasmi, ami már nem az enyém, vagyis nem birtoklom.

Lehet, hogy tényleg csak feleslegesen keresek valamit?

De mit?

És Miért?

Őrület

Lehet, hogy valami olyasmit keresek, amit talán meg sem képes találni senki sem? NEM!

Valami biztos, hogy volt éreztem a közelségét, és lehet ugyan, hogy valójában tényleg nem volt az enyém, de mégis birtokoltam általa valamit, ott volt a közelemben és most érzem a hiányát, pontosabban az ürességet, amit hiánya kelt.

PSZICHODILEMMATIKUS HÁNYÓDÁSOK

Az ajtó becsukódik, sőt inkább csapódik – mamutlepkék újságolvasás közbeni szárnycsikorgása ez.

Kinéz a szerelvény ablakán, nézi a sötét furcsa világos alagutat, figyeli a száguldást, a hullámzón állva rohanó fénycsövületeket, amik tömegek hipnózisát hivatottak végezni, napról – napra állandóan és szinte tökéletesen.

Hirtelenjében, nem is tudja miféle irányból egy gyermekmondóka néhány sora tolakszik szemtelen egyenességben eléje.

Nem tudja hol hallotta

Nem hallhatta sehol

Senki nem hallotta még

Ez hangzik most a fejében (pattogón és pergően):

Lepedékes lepkék lepték el elmémet

Világom – Világod

Érzelmi gyilkosok

Értelmetlen indokok

Szalad – szalad ki – be jár: ez az élvezet, ami beléd igen, de rád bizony nem talál…

IDIOFANTAZMAGÓRIÁK

El is hessentgeti gyorsan ezt a nem kívánt serdülőkori trauma beinjektálódást és inkább a szerelvény belseje, az utasok felé fordul. Sokan vannak nem egyformák, csak tekintetügyileg azonosak némiképp: baldachinos téli ködharmatot könnyeznek az utastérbe és ennek kavargó polipcsáp áramlását figyelik konok önzésbe merülve.

Mondhatni viasztalan vigaszmaszkok hevülnek a fűtésben, de a nefelejtés csókja nem érintheti a lebiggyedő arcokat – gondolta ezt, vagy csak úgy eszébe juttatta egy korábbi érzület.

Nem lát semmit, amit látni szeretne. De aztán mégis: egy lányt, aki nagyon szép, talán még kedves is lehet. Mellé ülni, megszólítani és a beszélgetés:

  • Szia kérdezhetek valamit?
  • Persze, szeretem ha kérdeznek.
  • Szerinted ha tengeri csiga volnék és az óceán mélyén egy sötét barlangban élnék mit sem tudva a világról boldog lennék, vagy csak egy őrült csiga lennék?
  • Szerintem boldog lennél, mert a csiga szép állat.
  • És ez elég?
  • Talán. Lehet, hogy nem is kéne az óceán és a sötét barlang. Lehetnél erdei csiga is, aki tudja, hogy van körülötte egy világ és az tetszik is neki…
  • Mit Bámulsz?

A gondolatdialóg itt megszakad, elfordítja a fejét és újra az ablak felé, az ablakba néz.

Most is az utazókat figyeli, de most valójukban látja őket: hullámzóak, áttetszők – szellemmentes szellemek, beburkolódzott fantomok. A lányt is megnézi, ő még rosszabb: messzibb, még áttetszőbb és valami szippantó sötétséggel kevert a belseje.

Úgy látszik minél szebb a maszk, annál nagyobb árulást rejt.

BAKÓARC A KÖZÉRTHETŐ HELYTELENSÉG

Lassulás –csikorgás

Megállás

Cserélődés, ami nem változás

Csattanás

Gyorsulás

Újra száguldás

Itt most valami történt, ami akár sorsfordító is lehet. Ha az esemény jelentőségét megpróbálom vizuális összefüggéseiben, ok – okozati együtthatói alapján értelmezni az hosszas fejtegetést igényel a megoldás pedig: SEMMI. ŐRÜLET.

Az utazás az alagútban hirtelen megszakad, a fantomszemek tanácstalanul ide – oda libbennek, mindent körülvesz a szuszogó sötétség.

  • Őrület! –hangzik a kocsi belseje

Ez azt jelenti vajon, hogy az őrület határán állunk? HÜLYESÉG

Az őrület határán állni nem lehet – az őrület határtalan, mindent átjár és körbevesz. – A helyzet ez.

Mert ha valaki fogékonyabb rá, vagy éppen csak nem figyel az őrület bizony azonnal rávetül és megtölti bomlottan sokszínű eszenciájával. Ez persze felfogható egyszerűen átoknak, vagy akár éppen csak szeplőtelenül nyűgös áldásnak is.

Persze az őrületnek rengeteg szintje van, ki tudja mi nagyobb és mi kisebb őrület.

A legnagyobb őrület talán a születés, a halál pedig valamiféle végső igazságtétel lehet?

A legkisebb őrület pedig esetleg a szeretet lehet. (persze ez könnyen a tisztán esszenciális őrület elhatalmasodásához vezethet)

NEKROMETAFIZIKÁLIS FELSZISSZENÉSEK

A kocsi újra elindul – megnyugvó sóhajok keringenek az izgatottan nyikorgó fémtestekben. Megpróbál másfele figyelni, erre pedig legalkalmasabb a mennyezeti lámpák egyike lehet. Homályos test belülről fakadó létidegen, vagy talán a létet hordozó fényével akár egy tökéletesen megteremtett univerzum is lehetne.

Megpróbál semmire sem összpontosítani, bukkanjon csak fel az, aminek előtörnie kell:

Amidőn a legyek belepték a fátyolos ábrándokat

valaki ordított egyet a felforduló napba

miközben baltával fésülte az összekócolódott vakfoltokat

tudta azt, hogy érzelmei patkolatlan tisztaságát mosolyféreg nem szennyezheti be…

Az előbb egy idétlen gyermekmondóka, most meg egy értelmetlen vers. Itt valami nem működik, nem ott vagyok, ahol kellene, vagy nem az vagyok, aki kellene, nincsenek együtt azok a létemények, amiknek pedig kellene, most már biztos, hogy elveszett és így én is elvesztem. ÚJRA MEG KELL TALÁLNOM. – Remélem még lehet

PSZEUDO DÉJA-VU

Úgy dönt, hogy lefoglalja magát, ezt pedig úgy próbálja meg elérni, hogy a mellette és egy kicsit alatta elhelyezkedő, jobb híján magát olvasó és lapozgató, újságba kapcsolódik.

Az újságból megismerhető a világ, csak az a kérdés melyik világ: az enyém, a miénk, vagy pedig az övék? Nem mindegy, de ha figyelek végül összeáll és egységbe kerül a világmindenség.

És valóban:

Sokra viheti az életben az a nebuló, aki

megúszta a kilakoltatást

Pokollá változott álom buddhista zenéket hallgat

Tudomány nem ördöngösség:

támad a madárvész – garantált élmény

Túszul esett személyi egyre több helyen

5 év garancia üzent a fogdából, mert csak a kopaszságot vállalta

Krokodilfarmra utazik az állatkert

jelentette be az egészségügyi miniszter és hozzátette: most mi vagyunk a legolcsóbbak

Leszereltek és bevonultak inni a paprikaevők: tőlük félnek az ittas autósok

Rendelje meg most: férfi holttest a Dunában

RACIONÁLSZELEKTÍV LÁTÁSMÓD

Lehet-e rendszerezni a káoszt?

PATOLOGIÁLABERRÁCIÓ

Még mindig bosszantja az, hogy valami –úgy érzi – elveszett.

Kuszamód próbálja felidézni mi lehet:

Alkalmatlan illeszkedés

Tehetetlen elvágyódás

Temetetlen halott

Elfelejtett igenlés

Idegen érzések

Láthatatlan érzelmek

Utópisztikus világkép

Jégvárak

Persze lehet, hogy mindez fordítva igaz!

Megnyugszik: most éppen úgy érzi a keresés értelmetlen, mert nem is veszett el, ez már nem lehetséges – mivel, egy világot jelent neki és így mindig vele és benne lesz.

Újabb állomás, újabb beszállókkal.

Egy alak lép hozzá:

  • Szevasz öregem! Mi a helyzet? Tudtad, hogy tegnap nálam hagytad a Gyűrüsférgek szaporodásának relatív hatásai az univerzum kvantumfizikális vetüléseire című könyvedet? Jó nagy baromság!

Ebben a pillanatban minden kitisztul és a helyére kerül: az univerzum, a világ és minden egyéb, ami van.

És hirtelen feltör:

a Tudás:

ŐRÜLET

SZÜRREALISTA REALIZMUS

*: A cím tagolása az olvasóra bízva

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt  – Fétisimágó II.)