Anja a húszas évei elején kezdett el dolgozni a sarki pecsenyésnél, nem sokkal a válása után. Válása évekig tartott, és kimerítő volt. Ő és Marcel óvoda óta ismerték egymást, s ahogy Anja nagykorú lett összeházasodtak. Öt évre rá viszont megromlott kettejük között a viszony, talán korai volt még összeházasodni. Vajon minden másképp alakul, ha Anja megvalósítja gyerekkori álmát? Ezen sokat töprengett.
Marcelen kívül sosem volt mással, mindvégig hűséges volt hozzá, közben akadtak volna potenciális jelöltek, mivel Anja csodaszép volt. Ő lehetett volna a lány képes naptár első oldalán, de akár egyik vagy másik szépségverseny győztese is. Tényleg ő volt minden férfi álma, s nem akadt olyan, aki ne próbálkozott volna nála legalább egyszer. Annyira fiatal és elbűvölő volt, s ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai.
Amikor Marcellal végleg szétmentek (házasságuk vége felé Marcel bántalmazta Anját, aminek csak akkor lett vége, amikor Marcel új párt talált magának) Anja bárkit választhatott volna. Most kiélhette volna magát, hiszen fiatal korában erre nem volt lehetősége vagy kereshetett volna egy megfelelő társat, de úgy gondolta, hogy nem szeretné magát elkötelezni egy férfi mellett. Eredetileg péknek tanult, így keresett egy pékséget, ahol munkát vállalt. Meg akarta mutatni, hogy a saját lábán is megáll, nyugalmat szeretett volna vinni az életébe. Munkába állása után néhány nappal allergiás asztmatünetek jelentkeztek nála. Lisztérzékenységet diagnosztizáltak, amely az évek alatt fejlődhetett ki, s nem volt rá gyógyszer. Hogyan tovább? Szülei feltétel nélkül támogatták, így visszakapta gyerekkori szobáját, úgyis csak átmeneti megoldás – gondolta magában.
Hétfőn már haza is költözött, csütörtökön pedig elment a tőle kétszáz méterre található sarki pecsenyéshez, amelyet két évvel ezelőtt a Bruhn hentesüzlet nyitott meg. Régóta nem evett már sem grillcsirkét, sem saslikot, sem pedig sültkolbászt, s most újra meg akarta ezeket ízlelni. Összefut az üzletvezetővel, elpanaszolja neki, hogy allergiás. Itt pattan ki az ötlet az üzletvezető fejéből: Wasilijt, az előző beosztottat most zavarta el, mert lusta, szemtelen, megbízhatatlan volt – na meg azért is, mert orosz volt. Mi lenne ha… tegezhetlek? – Igen, persze! – Dolgoznál nálam? Anja azt gondolja, hogy ez jól hangzik, igaz a munkaidő rugalmatlan, ennek ellenére nem fizetnek rosszul. Munka közben pedig annyit ehet, amennyit csak akar. Úgy is csak átmeneti, még nem találok jobbat, nem innen akarok nyugdíjba menni. Anja elfogadja az ajánlatot.
Szenzációszámba ment, hogy Anja a sarki pecsenyésnél dolgozik, az ember azt sem tudja, mire figyeljen. Hallottátok, hogy a sarki pecsenyésnél egy szexbomba dolgozik? Az szőke a szűk farmerban, testhez simuló blúzban. A feneke, a szája, a karcsú dereka, a mellei mind csupa kísértés. Az üzletnek soha nem látott forgalma van.
A néhány hétből hónapok lettek, majd évek. A munkahelyváltás valahogy sosem sikerül. Ha valaki rákérdez, hogy meddig akar a jelenlegi munkájában maradni, mindig azt válaszolja, hogy hamarosan abbahagyja, és egy másikat keres, hiszen ő nem ezt szeretné csinálni. Hogy mit szeretne csinálni, azt még ő sem tudja pontosan.
Négy év múlva Anja, még mindig csinosan néz ki, négyes vagy inkább olyan négyes alá osztályzatot kapna a külsejére. Viszont egész nap átjárja testét a zsíros, dohos szag, amely az üzletben terjeng, az olajban sistergő krumpli fülsüketítő zaja, a levegőben terjedő szorbinsav, benzolsav, tejsav, nátriumnitrit, ízfokozók és persze a zsírban sült ételek dunsztja, amelyek eltömítik Anja bőrének pólusait. Ha ez mind nem volna még elég, a vendégek ugratják, a főnök állandóan követelőzik, a munkaidő rugalmatlan, a lábaiban egyre jobban érzi a felfelé kúszó hideget, egyedül cipeli fel a mirelitárút a pincéből, ezek mind-mind megkeserítették az életét. Szenvedett a valódi szeretet és a természet hiányától. Világos volt számára, mire megy ki a játék: vagy ő vagy az üzlet.
Az üzlet kemény ellenfélnek bizonyult. Lassan-lassan olyan hatással van rá, mintha kis dózisú, de rendszeres mérget szedne. Anja öt, hat év után már egyáltalán nem vonzó. A főnöke is elveszti az iránta érzett szexuális vonzalmat. Ennek Anja még örül is, de már nem fordultak meg annyian az üzletben. Egyre többször hibázik: a sültkrumplit vagy elsózza vagy sótlan, a bécsi szeletet és a grillcsirkét nem süti át eléggé, a saláta megerjed. Elfelejt megrendeléseket vagy összekeveri őket, a pénztárnál elszámolja magát, mindig leejt valamit a földre. Túl gyakran végzi ugyanazokat a mozdulatokat, így ezek kezdenek összekeveredni. Előfordulnak olyan napjai, ahol lábremegése annak ellenére sem tud csillapodni, hogy a kezével a térdeit leszorítja. Amíg szép és csinos volt, addig ezeket elnézték neki, de ezek az idők elmúltak.
A pecsenyesütőben a kemény élet nem volt semmilyen hatással a főnökére. Már a hatvanadik életévét tapossa, és kicsattanó egészségnek örvend. Olyan fitt, mint egy síoktató vagy egy túravezető, akár egy edző: egészséges, életerős, izmos. Mi lehet a titka?
Egyszercsak támad egy ötlete: megspórolja a takarítónő bérét, Anja majd átveszi a feladatkörét, mivel nagyon úgy néz ki végleg ezen a munkahelyen ragadt, akinek így nem marad más választása, este tíz után még ki kell takarítania az üzletet. Ő érkezik elsőként a munkába, és utolsóként távozik. A főnök elégedetten dől hátra, megengedheti magának, hogy szabadon járjon-keljen, ahogy kedve tartja. Biztosan nagy a felelőssége, hiszen gondoskodik a beszerzésről, vezeti a könyvelést, stratégiai, taktikai, és minden más döntést neki kell meghoznia. Anjának elmagyarázza, hogy a szabad piacgazdaságban az ötletek értékesek igazán. Ha nem tetszik a helyzet, nyiss egy saját pecsenyesütőt, Németország szabad ország, oda mész, ahova akarsz. Sok sikert, és minden jót kívánok! A főnök búgó hangja a szó szoros értelmében nyálas. Anja nem tud mit válaszolni. Gürcöl reggeltől estig, látástól vakulásig, heti hat napon át, napi tizenkét órában.
Anja az évek során nagyon megváltozott, korábbi szépségének nyoma sincs: haja darabokban lóg bele a forró olajba, arca ráncos, foltos, és merev. Könnyzacskói háromszorosára duzzadtak, bőre megduzzadt, és vörös foltok borítják. Lábai elvizesedtek, elhízott a sok egészségtelen ételtől. A főnök nem szeretné, ha a vendégek így látnák, ezért leveszi a kasszáról, és hátraküldi. Így egész nap grillezheti a húsokat, és sütheti a krumplit. Mindössze egy pici sarokra zsugorodott világában pokoli hőmérséklet uralkodik, amely gyakran a hatvan fokot is eléri. Amikor hátrafordul, hogy átadja a kisütött adagokat, főnöke megrémül. Anja megjelenése tovább romlott: vörös, remegő orrlyukak, megperzselődött szemöldökök, szempillái között szemfesték maradványok lógnak. A hüvelykujjait elhasználódott, koszos sebtapaszok borítják, körmei pedig sötétkék színben ékeskednek. Borzalmas látvány! Undorító. Ha már a látványtól a főnöke is megrémül a látványtól, akkor mit szóljanak a vendégek?
Már hátul a sütésnél sem vállalható a látványa. A vendégek is megláthatják. Most jól jönne valami ötlet. A főnök nem akarja elbocsátani hűséges alkalmazottját, aki húsz évet áldozott fel az életéből. Nem teheti csak úgy ki, mint annak idején Wasilijt vagy a többi semmirekellőt. A főnök vezetőként ember maradt, belül a lágy szívével, de elsősorban muszáj az üzletre gondolnia. Egy dolgot meg lehetne még próbálni: Anját lehetne lent a pincében még alkalmazni. Előkészítené az ételeket: a házi krumplisalátát porciózza, összekeverné a dresszinget, az árukat a polcokra tenné, elősütné a húsokat, tartósítaná a maradékot, és továbbra is takaríthatna zárás után, majd az árut a pultban feldíszíthetné paradicsomkarikákkal és petrezselyemzölddel.
A szülei megbetegednek, és otthonba kényszerülnek. Anja most már teljesen egyedül van a felújításra szoruló lakásban. Tudja nem sok ideje van hátra, mindennap vizsgálja magát a tükör előtt, s látja, hogy miután meghízott, most megfordul a folyamat, és kezd összezsugorodni. Olyan, mint egy összeszáradó földigiliszta a forró aszfalton. Alig fogyaszt folyadékot. Munkaideje alatt a kis ásványvizes palackjából csak néhány kortyot iszik. Bőre száraz, mint egy lepke szárnya. Teste minden része a szárazságtól kiállt.
Mióta beszélt utoljára egy másik emberrel? Három vagy akár négy hete? Nem hiányzik senkinek, s neki sincs szüksége senkire. Érzelemmentesen beletörődött sorsába.
A főnök elégedett, minden rendben megy, Anja jól teljesít az új feladatkörben, de már rég találkozott vele. Csak néha-néha látni megnyomorodott kezét a gumikesztyűben, mikor felnyújt valamit a pincéből. Minden ilyen alkalommal erős vizeletszag érezhető.
A főnök csak Anja hangjától retteg, a rekedt suttogástól, ami néha a pincéből hallatszik.

Tóth Attila fordítása

Ott volt ez a kutya. Mindig is ott volt, amióta az eszemet tudom. Az a nagydarab németjuhász, világos, enyhén göndör bundájával, hegyes, felfelé meredő fülekkel, a nagy vöröslő szemeiből pedig sütött a tömör gonoszság. Na és persze a fogazata; micsoda fogai voltak.

Már három évvel ezelőtt is megvolt, de talán már öt éve is, akár már tíz éve. Mindig a kerítésnél állt és vicsorított, halk, félelmetes morgással a torkából.

Ez mindent beárnyékolt: a nappalt és az éjszakát (mert éjszakánként lehetett hallani az ugatást; autókat, a félholdat, álmai alakjait ugatta.) A szomszéd kutyája volt. A szomszéd egy kövér izzadt ember, akinek ritkán lehetett hallani a hangját, de büszke volt arra, hogy kutyája gyilkos ösztönnel rendelkezik. Ettől az embertől is féltek, nemcsak a kutyájától, de csak azért, mert a róla alkotott kép összemosódott kutyájának képével: a kutya gonosz volt, egyet jelentett a leselkedő veszéllyel. Az emberek reménykedtek benne, hogy egyszer majd eltűnik vagy elpusztul; de ez sosem következett be. Halhatatlannak tűnt. A legrosszabb időszak a nyári szünidő volt. A fű a sárga hőséget ontotta magából, és az égbolt olyan súlyosan nehezedett az emberre, mint forró páncélzat, miközben az idő nem haladt, és a világ mozdulatlan volt. A földön fekve lapozgatta a képregényeket ( Mickey egér ostoba), miközben hallgatta a televíziót, viszont odanézni nem érte meg. Az autók és a közeli híd zaja állandósult, mint a folyton csobogó víz. Ehhez társult a kutya ugatása, és néha-néha egy elhúzó repülőgép zaja. Így volt ez tíz, tizenegy, tizenkét éves koromban is. Úgy tűnt semmi sem változik. Tizenhárom, tizennégy évesen…

Ásított, majd másodszor is ásított, felnézett az órára: alig telt az idő, kevesebb mint egy negyedóra telt el. A nap izzott, sugarai az ablakpárkányról verődtek vissza, egy pici pók a falon mászott felfelé. Majd ismét ásított.

A nővére a következő oldalra lapozott az újságjában. A televízióból motyogás hallatszott, majd a nővére is ásított. Két évvel idősebb volt nála, miniszoknyát viselt egy ujjatlan inggel: a mellei fehérek voltak, és nem különösebben méretesek, de határozottan észrevehetőek. Nővére lassan felnézett, de ügyet sem vetett rá.

Közben a pók elérte a mennyezetet, tétovázott, úgy tűnt, hogy teljesen beleolvad a tapéta mintázatába. A televízióból, zene kíséretében, egy mosószerreklám hallatszott: egy háziasszony mosolyogva lobogtatott egy törülközőt…

„Mikor” – kérdezte nővérétől- „lesz vacsora?”

„Hogy mi?” – kérdezett vissza, anélkül hogy ránézett volna, s lapozott tovább az újságban.

„Mikor lesz kész a vacsora?”

Nővére némán hallgatott. A háttérben kutyaugatás hallatszott. Az ablakpárkányra egy árnyék vetült, négy lábbal, hátulról megvilágítva. Egy macska volt. Biztos valamelyik szomszédé. A farka vége súrolta az égbe meredő fűszálakat, mozdulatai puhák, szokatlanul gyengédek voltak. Leugrott az ablakpárkányról, majd eltűnt a kinti világosságban.

A televízióban egy garbót viselő férfit mutattak: sovány és sápadt volt. A szomszéd konyhában elgurult valami, majd széttörött.

„Kérdések”, mondta a televízióban szereplő férfi, „melyeket feltesznek nekünk, és amelyeket fel kell tennünk önmagunknak, mert mindannyian…” A hangja vékonynak és szokatlanul törékenynek tűnt, mintha a hangszóró meghibásodott volna. „ Szent Ágoston hiányról, hiányérzetről, egyfajta hézagról beszél. Gonoszságnak nevezzük, de ez megtévesztő. Csupán a jóság hiánya, semmi önálló, semmi…- hogy is fejezzem ki magam? – semmi valós. És ha…”

„Kapcsold már ki”- kiabált rá nővére.

Nem akarta. Na, nem azért, mert érdekelte volna, hanem szándékosan, sosem csinálta azt, amit mondtak neki. Egy pillangó nekiment a televízió képernyőjének, szárnyai sötétvörösen pompáztak, szárnya szemcséi napfényben ezüstösen villogtak. Ásított, miközben könnyek gyűltek össze a szemében, a szoba képe pedig világos köddé mosódott össze. Kezével a televízió távkapcsolójáért nyúlt: nem érte volna meg ezért veszekedni. Megnyomta a kikapcsológombot: a garbót viselő ember egy villanásban hirtelen eltűnt. A képernyő újra elsötétült, és tükörként mutatta az ablakot, alatta a kanapéval, és saját guggoló alakját: alacsony termetével (túl alacsony volt, mindenki ezt állította), kócos hajával, s gyűrött ingjével.

Felállt, miközben fájdalmat érzett mindkét lábában, a bal lába nagyon viszketett, majdnem teljesen elzsibbadt. Az ajtóhoz ment – a nővére fel sem nézett, mikor elhaladt mellette – és kiment a kertbe.

Hunyorított, a nap a szemébe sütött, és még a fejét is égette. A forró levegő pedig olyan volt, mint egy mozdulatlan folyadék. Egyet lépett előre, s a forróság beborította a lábát, a kezét, és a nyakát. Megállt, várt még teste hozzászokik. –

Előtte füves terület, ötször tíz méter, utána pedig egy zöld drótkerítés. A kerítésen túl (oda ne nézzenek) megmozdult valami, talán a kutya. A kerítés előtt tulipánok sorakoztak, melyek ide-oda inogtak, annak ellenére, hogy a szél nem fújdogált. A rét közepén, pontosan a közepén feküdt a macska.

Végre nem feküdt a macska, hanem már kúszott. Hasa a földet súrolta, fejét pedig mélyen leeresztette, miközben a lábait enyhén behajlította. Mozgása furcsa úszásra emlékeztetett, hangtalan volt, bajusza és a szőrzet a fülei csúcsán csillogtak a napfényben, miközben mancsaiból kieresztette a karmokat, de lehet, hogy csak úgy tűnt, mintha kieresztette volna. A vörös pillangó egy fűszálra leszállt, egy ideig ott maradt, majd tovaszállt; úgy reppent ki, mint egy aprócska láng.

És ott volt – a másik macska. Nagyobb volt és hosszú, bolyhos bundája volt. A két macska egymást bámulta, mereven, kikerekedett szemekkel. Nagyjából két méterre lehettek egymástól. A hőség, a fényes ragyogás, és a mozdulatlan levegő; az egyik macska fújt, a másik kitért előle, csupán néhány centiméterre…-

A háttérben hallotta, ahogy a nővére nevet. Megfordult: nővére eltette az újságot, hátradőlt, és vigyorogva bámult kifelé a nyitott ajtóból. „ Játszanak egy kicsit”, – mondta. „ Mamást papást. Érdekes, nem?”

Az egyik macska lépett egyet előre, a másik fújva hátrált, és akkor hirtelen, egy pillanat erejéig, összeolvadtak egy guruló, rikácsoló szőrmegomolyaggá; majd az egyik kiszabadult, és elszaladt a közeli bokor irányába, miközben a másik rohant utána, majd együtt eltűntek a bokrokban. Egy ideig mozogtak, a kis bokorról a levelek zizegő hang kíséretében a földre hullottak, miközben a szomszéd kutya ugatott; majd egyszer csak hirtelen vége lett. Minden elcsendesedett, csak a kutya morgott, és az utcán egy autó visító motorja volt hallható, a helytelen sebességváltás miatt. Ott volt újra az a pillangó. A nővére még nevetett, ő pedig megvonta vállait…- majd továbbállt.

A kertkapun át az utcára lépett: kihalt volt, az aszfalt csillogott, a parkoló autókat a nap fényesre festette. Minden kihajtó előtt egy szeméttároló konténer volt. A levegőben ételszag terjedt, talán valamilyen sült hús és párolt zöldség keveréke: az otthonokban éppen ebédet készítettek. Zsebre dugta kezét, majd elballagott.

Néhány méteren át, a kerítés mellett elkísérte a kutya. Némán, de figyelmesen ballagott a kerítés mellett; igyekezett, hogy ne nézzen a kutyára. A kutya mély, fura hangot adott ki magából, de nem hasonlított morgáshoz. Gyorsított léptein, majd egy másik ház kerítéséhez ért; megkönnyebbülten felsóhajtott. – Megállt, és lehajolt valamiért a földre: felvett egy hosszúkás követ. Fájt a lába, égő, éles fájdalmat érzett. Miért is hever itt ez a kő; el akarta dobni, de aztán…tovább sétált a kővel kezében. A kő durva és kemény tapintású volt, furcsán, kellemes érzést keltett benne. Az út enyhén meredek volt, és egy hídnál végződött. A közepén, igen egész pontosan a közepén, egy fehér csík ékeskedett a korláton. A csíknál, amelyet saját maga készített még évekkel ezelőtt, megállt.

A híd alatt az országút nyúlt el, mindkét oldalon fákkal tarkítva, zöld, gumós koronájú szilfákkal, csillogó levelekkel. Elbűvölő látványt nyújtva a horizont alatt sorakoztak. Éppen egy autó jött: egy növekvő pont, amely alakot öltött, zúgó hanggal közeledett, majd egy robogó morajlás kíséretében eltűnt- mintha valaki mélyen belélegzett volna –a híd alá, majd a másik oldalon újra felbukkant. Az autó zúgása hangosabb lett, alakja elkezdett zsugorodni, majd feloldódott a napfényben és eltűnt. Egy ideig nyugalom volt, amíg egy másik autó nem jött. Mintha valaki szabályozná vagy figyelte volna, hogy az időbeli távolságot betartsák. Legtöbbször így is történt.

A hőség ellenére már nem izzadt tovább, bőre teljesen száraz volt, telítődött fénnyel és világos meleggel. Egy kevés fuvallat azonban jólesett volna. A hídról kihajolt, kinyújtotta a kezeit, de megrémült, ezért gyorsan visszahúzta őket; a fájdalom a bőrébe harapott, amely csak lassan csillapodott. A vaskorlát (még egyszer hozzányúlt, most lassan, s csak az egyik ujjával) izzott; nem lehetett megfogni. Jobbra az úttól kéményes, nyeregtetős házak sorakoztak, antennával felszerelve. Balra egy rét terült el, mellette barna, bevetetlen szántóföldek sorakoztak, utánuk pedig dombok voltak, egészen a horizontig sorakoztak: alacsony zöld hullámzás, amely a földbe fagyott. Ez volt az alapállapot. Itt sosem történik semmi. Itt mindig minden nyugodt és csendes; ilyen lehet az a hely ahová az ember kerül, miután meghal, ahol az égvilágon semmi sem történik. Tőle jobbra a város terült el. Egy kisváros, melynek minden utcáját, s házát ismerte, de ezek számára semmit sem jelentettek. Csak el innen! Bárcsak el tudnék innen szabadulni, mindegy is hová…! Csak el innen!

Leült a kemény és meleg aszfaltra; a korlát rácsain keresztül továbbra is kitekintett, mintha börtönben lenne (valójában be volt zárva), miközben lábait a mélybe lelógatta a híd pereméről. Ha lóbálta őket, csak akkor érezte a kemény és hűvös fuvallatot.

Egy autó közelített, majd elrobogott. Egy repülő zúgott el felette, egy ívet tett a nap irányába, majd eltűnt. Elrobogott még egy autó, majd megint minden elcsendesedett. Tőle balra a mezőn tücskök tartottak többszólamú koncertet. Az órájára pillantott. Alig telt el idő, mintha megállt volna. Olyan érzése volt, mintha sosem jut ki a jelenből, soha. Mintha bezárták volna egyetlen, végtelen, sosem változó pillanatba. Halkan sóhajtott egyet.

És abban a pillanatban tudta, hogy valami történni fog, valaminek történnie kell. Hamarosan.

Nem akarta kinyitni a szemét. Kényelmes volt számára: egyszerre volt világos és sötét, meleg, és még a tücskök is ciripeltek. A közelében, tőle jobbra a kutya ugatott. Lassan ki-be lélegzett, majd ásítania kellett.

Egy pillanat erejéig érezte, milyen érzés lenne, ha az a kutya nem létezne. Ugyanaz a világ tárulna elé: a változatlan égbolt, az utca, az unalmas horizont, a nővére és az anyukája a konyhában a földön heverő szilánkokkal (amelyeket azóta már biztos összetakarított), a macskák a fűben, a szomszéd kutyája, az utcán talált kő, de még az a hangya is, amelyik éppen a kezén mászott fel. Csak az a kutya nem.

Lélegzése közben érezte, ahogy a forró levegő ki-be áramlik tüdejéből, a benne tátongó ürességbe. Viszketett az egyik keze, kinyitotta szemét: már megint az a hangya volt. Kinyújtotta a kezét, megrázta, a hangya pedig eltűnt. Valószínűleg lezuhant az utcára, egy végtelen, elképzelhetetlen esés lehetett a hangya számára. Először nevetett, majd elkomolyodott az arca. Hirtelen hideg járta át a testét.

Most már tudta, mi fog történni.

A rácsok közül behúzta lábait, majd lassan felállt. A térdeit fájlalta, s emellett még a víz is folyt róla, pedig még a hideg is kirázta. Szóval, ezért tartottam meg. Gondolta magában. Ezért…?

Körbenézett. Senki sem jött se balról, se jobbról, csupán alvó gépjárművek, szeméttárolók, de egy árva lélek sem. A főút mellett fák sorakoztak. Éppen dél volt: ide ilyenkor senki sem jött, és akik itt laktak, jelenleg ebédhez készülődtek otthonaikban. Náluk is hamarosan kész az ebéd. Igyekeznie kellett.

Várt, miközben a keze elkezdett remegni. Tudta, hogy legbelül valami meggátolja, hogy éljen a kínálkozó lehetőséggel, és arra kényszerítse, hogy az maradjon, aki volt. Még jobban elkezdett izzadni. A halántéka lüktetett, és lüktetése belezúgott a fülébe, miközben az utca a szeme előtt (az égbolt a fákkal együtt) elkezdett remegni, mintha egy rossz televízióadást nézne. Legbelül, végig az erezetében, furcsa, éles elektromos fájdalmat érzett. Hallotta a saját lélegzetvételét és a szívdobbanásait. Akart egy lépést előre lépni, de aztán lemondott róla, mivel nem bízott már a lábaiban. Nehezére esett, hogy megtartsa a követ a kezében, majd hirtelen szédülni kezdett, alatta a talaj elvesztette színét, s elkezdett szétolvadni. Hirtelen zajra lett figyelmes.

Egy közeledő autó hangját hallotta. Kihúzta magát, a félelem, a reszketés és a fájdalom: mind eltűntek.

Az autó hosszú és fehér volt, csillogó Mercedes szimbólummal a motorháztetőn. Az utca mintha tisztábbnak tűnt volna: kivehetőbb, élesebb körvonala volt, miközben a fák továbbra is mozdulatlanul álltak, egy levél se mozdult ( vagyis, de: az egyik levél spirális pályán a földre zuhant). A domboknál, jobbra a házaknál egy lelket sem lehetett látni. Rendben. Belélegezte a levegőt, s elhatározta, csak akkor fújja ki, ha már vége. Már majdnem odaért az autó, mivel elég gyorsan közeledett; tetején a fák árnyékai vonultak végig, amely ritmikus lobogásra emlékeztette. Az ég sötétkékre festette a szélvédőt. Azon gondolkodott, vajon ki ülhet benne…Tudta, hogy ez a kérdés talán élete végéig követni fogja. A jobb kezét, amelyben a kő volt, a korláton túlra kinyújtotta.

A megfelelő pillanatra várt, megbecsülte, felmérte, mintha lövészeten lenne vagy biliárdozna, de egyikhez sem volt szerencséje még. Összeszorította szemeit, mintha az utcák közelebb kerültek volna; az autó tetején ragyogott a nap; hamarosan ideér. A kő szürke volt, s olyan nehéz, hogy a karját lefelé húzta; mindjárt, még nem, mindjárt ideér; még nem, eszébe jutott a nővére, majd furcsa módon a televízióbán látott férfi jutott az eszébe… – most!

Egy pillanat erejéig attól tartott, hogy a kezei nem engedelmeskednek: de egészen könnyen ment. Ezt követően olyan érzése támadt, hogy a kő a levegőben megáll, mozdulatlanul, egyszerűen nem akarna leesni. A kő ott volt, ott maradt, s még mindig egyhelyben. – Aztán hirtelen mégis csak leesett.

Az autó ideért, a kő leesett, két tiszta és éles geometriai mozgás, két vonal, amelyek metszik egymást, s egy pontba találkoznak, de szokatlanul lassan. A kő zsugorodott, miközben az autó egyre nagyobb lett. Azon elmélkedett, hogy talán elvétette vagy túl korán csapódik be a kő, esetleg túl későn…- –

Az autót pontosan eltalálta. A kő egyenletesen növekvő árnyékkal a szélvédő kékségébe, sípoló hang kíséretében hullt alá…

Mintha valami rugalmas felületre érkezett volna, úgy pattant félre a kő. Körív alakban lepattanva a szélvédőről, majd az utca szélén, gurulva folytatva útját.

A szélvédőről visszatükröződő égbolt apró darabokra esett szét; s valóban – igen –szakadások…És most, csikorgások kíséretében felbomlott a szélvédő, s fokozatosan nyelődött el egy fokozatosan egyre nagyobbá váló sötét lyukba… miközben az autó jobbra vette az irányt, a másik sáv széle felé, majd eltűnt a híd alatt.

Még mindig nem fújta ki a levegőt. Megfordult és elrohant az utcán át a szemközti telekre. Az autó viszont gyorsabb volt: amikor megpillantotta, már több mint tíz méterrel arrébb volt, egészen balra tartva, miközben a fékpofák sikítottak. Útjában állt egy fa, s az autó nem tudta kikerülni. Egy csattanás kíséretében (hirtelen, reflexszerűen behúza a fejét) nekicsapódott a motorháztető: összegyűrődött, eldeformálódott, mintha valami puha anyagból, gyurmából lett volna…  A hátsó kerekek lendületesen fekete csíkokat rajzoltak az útra. Még pörögtek, miközben előre nyomultak: a hátsó rész – a csomag- és a kalaptartó, a hektikusan ide-oda himbáló antenna- egy félkörívet írt le a fa körül. Az autó forgott, forgott. Murva spriccelt szanaszét, miközben a nap megcsillant az egyik ablakban, miközben a fék még mindig sikított, majd hirtelen elszakadt a fától. Az autó hátrafelé sodródott, a kerítés irányába: a kerítés recsegő hangok kíséretében bedőlt. Az egész oldalkerítést magával rántotta (egy faoszlop egy ideig vízszintesen a levegőbe került, mintha néhány pillanatig a levegőben lebegne, majd az úttesten landolt, hosszában kettétörve); madarak riadtan, idegesen röppentek az autó fölé. Az autó megállt.

Egy ismeretlen udvarban megállt: az autó hátsó kerekei egy virágágyásban voltak, az elülső kerekei pedig a pázsiton, alatta pedig a kidöntött kerítés. A motorháztető mélyen, görbén behorpadt, a szélvédő teljesen hiányzott. Egy apró füstfelhő hontalanul kúszott fel az égbe, majd szétoszlott nyomtalanul. Teljes csend honolt, a tücskök is elhallgattak. Minden mozdulatlan volt, a világ egyetlen pontján sem mozdult semmi. A levegő lobogott, s olyan érzést keltett, mintha apró hullámok vonulnának végig az aszfalton. A madarak – összesen három – egymás után ereszkedtek le a rétre.

Most fújta ki a korábban belélegzett levegőt.

Érezte, ahogy lassan lélegzik, s közben az önmagáról alkotott képe, az autó, a kerítés és a három feketerigó képe a tudatába beleég. Mostantól örökre megmaradnak. Tudta. A fa, aminek az autó nekiment, ferde volt, megtört, mint egy fűszál. Egy madár repült el a fa magasságában. Hirtelen, egész lassan, mintha saját súlya húzná, kinyílt a jobb első ajtó. Kilendült, majd tárva-nyitva maradt.

Megfordult és elrohant. A szeme sarkából még látta, ahogy egy nő lép ki a házból, és szalad az autóhoz. Ezzel egy időben a távolban egy másik autó jelent meg, a kutya elkezdett ugatni, és a tücskök is ciripeltek. Az élet ment tovább. Fejét leszegte, szemeit pedig, felváltva megjelenő tornacipőire irányította; senkinek sem szabad meglátnia az arcát. Felesleges, gondolta magában, hiszen senki sem látta, majd az órájára pillantott: az egész nem tartott tovább húsz másodpercnél, s mindössze tíz perc telt el mióta elindult otthonról.

Már itt is van a kertkapu. Megállt, kinyitotta és belépett. A ház mellett tulipánok sorakoztak, egy macska hempergett a pázsiton, miközben lábait az ég felé kinyújtotta, s halkan dorombolt. Lehajolt és megvakarta a kezéhez kellemesen simuló macska nyakát. A pázsit, a bokrok, a tulipánok elkezdtek himbálózni…Szél! Igen, hideg, friss levegő volt keleti irányból, mely tompa motorzajokat és (már?) szirénahangokat hozott magával a távolból. És persze ez az ugatás. Rezdüléstelenül állt és figyelte a kutyát, majd elkezdett mosolyogni.

A garázsban sötét volt – a fény, amely a bejárati ajtón szűrődött be elégtelen volt, mivel a két villanykörte közül az egyik kiégett – dohos levegő keveredett nedvességgel és benzin szagával. Hamar rátalált arra, amit keresett: öreg eszközök, kesztyűk és egy tekercs drót hevert a polcon…egy pók rohant függőlegesen felfelé a falon, majd eltűnt egy hasadékban. A hátrahagyott pókhálója a kezéhez ragadt; összeszorította a fogait, hogy az egyre jobban fokozódó undort leküzdje. Megdöbbenve tapasztalta, milyen könnyen megy, könnyebben, mint valaha. Itt egy kartondoboz, még félig tele van szúrós szagú fehér porral. Gyerekektől távol tartandó. Amott egy műanyag tálka, talán egy kicsit koszos, de így is jó lesz.

Visszament a házba. A televíziót kikapcsolták, a nővére már elment otthonról, s az asztalt megterítették, majd átment a konyhába.

Az anyja kötényben és kanállal a kezében, bolyhos papucsot viselve a tűzhelynél állt; nem nézett az anyjára.

„Hagyd a hűtőt! Hamarosan ebédelünk. Mit vettél ki?”

„Semmit”. Mondta, majd becsukta a hűtő ajtaját. A kolbászt úgy tartotta, hogy ne vegye észre.

„Semmit!”. Megismételte, majd kiment a konyhából.

A meleg, kiégett fűre ült le, a hátát nekitámasztotta a ház falának. A kolbászt elkezdte felkarikázni; a kolbászkarikák túlságosan vastagok lettek, majdnem magát is sikerült megvágnia közben. Ezt követően nagyon óvatosan beleszórta a patkánymérget a dobozból a tálkába. Óvatosan, halk zörgés kíséretében öntötte bele a port, amely a naptól csillogott. A mutatóujjával alaposan megkeverte a port a kolbászkarikákkal, egyenletesen összekeverte, mintha főzne valamit. Eddig még sosem főzött semmit.

Felállt, miközben a szél felerősödött, s emiatt a kezével le kellett takarnia a tálkát. Ennek ellenére egy kevés port a szél mégis magával ragadott, mintha egy aprócska fehér felhőt vitt volna magával. A tulipánok illata felerősödött, a macska pedig egy piros pillangó után ugrott. Talán ugyanazt a pillagót üldözte még mindig.

A kerítés fölé hajolt. Ilyet még sosem tett. „He!” Kiáltott fel. „Hallasz? He!”

És ott volt. Egy rohamozó, morgó árnyék; a kutya olyan erővel ugrott neki a kerítésnek, hogy a drótháló megfeszült. –

„Jól van!” – mondta, majd letérdelt. „Éhes vagy?”. A kerítés tövében egy keskeny rés volt, olyan öt-tíz centméteres lehetett. Régebben attól tartott, a kutya átszökik rajta. A tálka átcsúsztatására éppen megfelelő volt, s még arra is, hogy visszahúzza; ezzel minden nyomot eltüntetve maga után.

Felállt, miközben a kutya a vörös szemével bámulta. Most már nem vicsorított , s nem is morgott. Az utolsó alkalom volt, ennyi idő után végre az utolsó. A kutya lehajtotta a fejét, miközben a fülek hegyesen és egyenesesen álltak. A kutya mindet megette.

Megfordult, majd zsebre dugott kézzel visszaballagott a házba. A háttérből még hallotta a váltakozó szirénahangokat; s ha nagyon fülelt, akkor még nem is tudta őket megkülönböztetni: a mentőt a rendőrségi szirénától. Izgalmas napok elé nézünk, hiszen fennállt a lehetősége, hogy megtalálják. Legrosszabb esetben is mindent letagadna, mivel úgysem tudnak rábizonyítani semmit. A kő túl durva tapintású volt ahhoz, hogy ujjlenyomatok maradjanak rajta. Egyenrangúnak érezte magát velük szemben, az egyész világgal szemben. A macska felpattant, és a pillangó után kapott, amely csillogása kíséretében egyre magasabbra és magasabbra szállt, majd eltűnt a napban. Ki ülhetett az autóban? Na igen, ha a mentők időben érkeztek, akkor bent ülő férfi vagy nő megmenekülhetett, nem halt meg, legalábbis most még nem. Rendben, de ez már nem tartozott rá.

A ház ajtaja nyitva volt, belépett, majd megtorpant. Még érezte a kinti hőséget a hátán, szemeinek is hozzá kellett szokniuk a benti fényviszonyokhoz. Három árnyék fordult felé némán a sötétségből…Majd egyre jobban kivehető alakot öltve látta, hogy csupán a szülei és a nővére voltak azok, akik éppen egy asztalnál ültek. Mosolyogva ránézett a nővérére, aki kerülni próbálta a szemkontaktust.

„Ülj le!” – szólt hozzá valaki, valószínűleg az édesanyja.

„Igen.” – viszonozta. De egy pillanatig még állva maradt, mivel kintről furcsa zajok szűrődtek be. Vonyításnak hallatszódott, nem emberi vékony hangon.

„Furcsa.” – mondta az édesanyja „ez biztos a kutya lesz. Ülj már le!”

Végre helyet foglalt, még egy darabig azt fogja tenni, amit mondanak neki, most már úgy sincs jelentősége. Erősebbnek érezte magát az egész családnál. A legtöbb embernél, akikkel találkozni fog útja során, még erősebbnek érezte magát. Hátradőlt, miközben mélyeket sóhajtott. Úgy érezte, hogy egy megfoghatatlan hideg ragyogás, szentség veszi körbe. Volt valami, amit nem tudtak róla, viszont ő igen. Még mindig vigyorgott, teljesen ellazult.

„Csodálatos időnk van ma, nem?” – mondta az édesanyja, miközben a tányérjára szedett valamit. „Szünidőre tökéletes. Ugye szép volt ez a délelőtt?”

Az anyjára pillantott, aki hirtelen félrenézett. Megmarkolta a kést és villát; a fém hideg és kemény volt, kellemes érzést keltett benne. Egy pillanatig elgondolkodott.

„Dehogynem” – válaszolta édesanyjának, „valóban, nagyon kellemes volt.”

Tóth  Attila fordítása

Az értekezlet túl régóta tartott. A falon található táblákon a számok kígyózva mosódtak össze, kifogyott golyóstollak hevertek az asztalon, hamutartókban cigarettacsikkek tornyosultak. Lessing igazgató behunyta szemét, és leeresztett fejjel a homlokát masszírozta. Hansen már egy órája beszélt, és szavai Hansen fejében furcsa hangzavarrá formálódtak.

Csak a szokásos problémák voltak terítéken: a konkurencia átláthatatlan terveket szőtt, az előrejelzések nem voltak ígéretesek, a számításokba pedig hiba kerülhetett. Hansen és Mühlheim nem értettek egyet. Berger szerint az előző évet mutató függvény közelítő értéke félrevezető. A cigarettavégekből tekergő füstszálak emelkedtek a magasba, majd fodrozódva, számos ágra szétszakadva a levegőben szertefoszlottak. A plafonról lelógó lámpák alatt kékes füstgomolyag hömpölygött. A kávéscsészék már rég kiürültek.

Hány óra lehet? Lessing nem mert az órájára pillantani, mivel nagyon udvariatlan gesztus lett volna, viszont kitekintve az ablakon, meg lehetett állapítani, hogy már rég besötétedett. Legalább este hét vagy akár már fél nyolc is lehetett… – Egy széllökés olyan erővel remegtette meg az ablakot, hogy az asztalon a kávéscsészék és csészealjak csörömpöltek. Hansen megszakította előadását, Lessing pedig a helyzetet kihasználva hátrapillantott a faliórára, hogy megnézze az időt. Az óra háromnegyed kilencet mutatott. Úramatyám, tényleg hat órája ülünk már itt? A felismerés pillanatában hirtelen felerősödött a fejfájása, kimerültsége pedig tovább fokozódott.  A kinti sötétség nekifeszült az ablaknak, miközben nagyon barátságtalan vihar tombolt.

Pedig a reggel nyugodtan indult: kövér, nagyszemű hópihék kezdtek el hullani, és lassan, csendben betemették a tájat. Még az időjárás-előrejelzés sem látta előre. Ez minden évben megismétlődik: az égbolt tiszta, és tapintható közelségbe kerül, majd az egész világra – a pázsitra, a szomszéd ház tetejére, a kutyaólra – fehér fátyol borul. A városi zajok elhalkulnak, és minden egy rövid időre fényesen tiszta és szép lesz. De ez az állapot nem tart sokáig: hamarosan hólapátok karistolják a járdát, hókotrók küzdik át magukat a hóakadályokon, vegyi anyagok barna, szennyes latyakká változtatják a havat, végül autók próbálnak újra közlekedni az utakon.

Délben a szél is felerősödött, majd több és még több hó hullott. A gyerekek csalódottan, és átfagyva menekültek a hátsókertekből a házba; a szél szétrombolta a gyerekkezek által emelt hóembereket, miközben a hópihék kisebbek és keményebbek lettek, s arcba fújva fájdalmat okoztak. Röviddel ezután a kutyák is vonyítva, és jeges bundával követték a gyerekeket, és kerestek menedéket a házban. Az értekezletet viszont nem lehetett kihagyni. Tehát: a legmelegebb télikabátot, kesztyűt, sálat, szőrmesapkát felvenni. Lessing igazgató villája a külvárosban egy előkelő környéken volt. Nyáron ennek megvoltak az előnyei, de télen számos hátránnyal kellett szembenéznie: a munkába vezető út nem könnyű, a látási viszonyok rosszak voltak, hóátfúvások nehezítették a haladást, az út néhány szakaszát pedig jégpáncél borította. Szabad parkolóhelyek már nem maradtak, de szerencsére a vállalat rendelkezett saját garázzsal.

Hansen leült és elégedetten körbenézett. Mühlheim következett volna az ellenérvei bemutatásával, de csupán a helyén ülve hallgatott, kimerültnek látszott. Nyakkendője ferdén állt, szakálla pedig szétzilált volt. Itt az idő, hogy befejezzük, gondolta Lessing. Egy kis időre mindenki szünetet tartott, senki sem beszélt, csak a kint tomboló vihart lehetett hallani. Nos! Lessing mély levegőt vett, hogy az utolsó szót kimondja, amikor Berger felemelte a kezét, és elkezdett beszélni. Mindenki Bergert bámulta, de ettől ő nem esett zavarba. Néhány megjegyzést felírt magának Hansen elméletével kapcsolatban. Egy egész oldalnyi megjegyzést. Nagyon sok megjegyzést.

Berger lassan és halkan beszélt, gyakran megakadt, és újra meg újra előről kezdte mondanivalóját. Egyszercsak kinyílt a terem ajtaja és Lessing igazgató titkárnője, Perske kisasszony aggódva, alsó ajkait harapdálva, az ajtóban állva végignézett a teremben ülőkön. Mühlheim hátradöntötte a fejét, és mélyeket sóhajtott; Dr. Köhler asszony, a személyzetisek főnöke, egy nagy, ferde pálcikaembert rajzolt, de a lábak megrajzolásáig nem jutott el. Lessing nyugtalanul figyelte a rajzkészítést; láb nélküli teremtmények mindig félelmet keltettek benne.

Lessing képtelen volt már Berger szavaira figyelni; az elhangzott gondolatok már nem tudtak értelmes mondatokká összeállni a fejében, így jelentésüktől elszakadtak, és puszta zajokként terjedtek tovább a teremben. Lessing fejfájása feje egyik oldaláról a másikra terjedt át, miközben könnyű szédülés járta át gondolatait. Táskájába nyúlt, hogy kivegye a vérnyomáscsökkentő tablettáit tartalmazó dobozt. Hirtelen egy irritáló gondolata támadt: a tábla, a diagrammok, a telefon és a számítógép csak díszletek voltak, részei egy ügyesen megtervezett dekorációnak, amelyről a részvevők tudtak. Hosszasan, egyesével végignézte a teremben tartózkodókat. Most már abbahagyhatjátok! Rájöttem…

Hirtelen megtalálta a tablettákat, a dekorációval kapcsolatos gondolatai tovaszálltak. Egyszerűen csak túlterheltnek érezte magát. Bárcsak szabadságra mehetnék, pihenni, sétálni és aludni, sokat aludni…- De az következő hónapokban erre nem lesz lehetőség, változatlan formában tovább kell haladni a munkával. Jó – gyorsan kitöltöm a vizet a pohárba, és lenyelem a tablettákat, nem akarok feltűnést kelteni. Egyszerűen, kiegyenesedve össze kell szednem magam… Az ördögbe is, még egy további órával felülmúlnám a többiek kitartását!

Lessing egyszercsak felfigyelt, hogy mindenki őt bámulja: Hansen tükröződő szemüvege, Mühlheim szakálla, Berger bezselézett haja, Dr. Köhler asszony hegyes orra. Először megijedt, majd rájött, hogy arra várnak, hogy az értekezletet berekessze. Istenem, végre! Gyorsan befejezem, mielőtt valaki szót kérne.

„Na igen”, Lessing hallatta hangját, majd krákogott, és újra nekikezdett: „Na igen”. A vihar megremegtette az ablakot, amitől a kávéscsészék újra megcsörrentek. Egy ceruza, halk, fás kopogások kíséretében gurult az asztal széléhez, majd hangtalanul a földre esett, miközben senki sem vett róla tudomást. Lessing nem látta, hogy a ceruza a szőnyegre zuhant volna; a földre érkezést nem lehetett hallani. Megdörzsölte a szemeit, majd harmadszorra is megpróbálkozott berekeszteni az ülést: „Na igen… ma sikerült néhány fontos kérdést tisztázni…a fennmaradó tisztázatlan kérdéseket pedig később…” A plafonról lelógó lámpák megremegtek; hirtelen tompa, fémes csattanás hallatszódott kintről. Lessing az ablak felé fordult, de mintha a többiek ebből semmit sem észleltek volna. „ … biztosan fogunk megoldást találni…úraim és … és hölgyem”. Gyakran alkalmazta ezt a szójátékot, de most senki sem mosolygott rajta. „… szép estét kívánok”.

„Kívánjon inkább jó utat”, mondta Berger. „ Nem lesz könnyű.”

Perszke kisasszony lépett be a terembe, és hevesen csóválta a fejét. „A hírekben bemondták: mindenhol karambolok történtek. Talán biztonságosabb lenne, ha itt éjszakáznak.”

Berger nevetett. „Úgy érti, hogy itt az irodában? Hát, ha ön így dönt – tessék csak.” Berger gúnyosan vigyorgott, majd kiment a teremből. Mühlheim szemrehányó pillantásokat vetett Perszke kisasszonyra, majd motyogott valamit, és követte Bergert.

A vállalati garázs majdnem teljesen üres volt. Lessing a kabátzsebében kereste az indítókulcsot, miközben mélyeket lélegzett, hogy kellő mennyiségű oxigén kerüljön a szervezetébe. A kollegák elbúcsúztak egymástól; mindenki suttogott, pedig erre nem volt okuk, majd beszálltak az autójukba; az ajtók becsapódása után a motorok is felpörögtek, és a fényszórók, mint izzó napok, elkezdték ontani magukból a fényt. Lessing az autójában ücsörgött és várt; az első, majd a második, végül az utolsó autó is elhajtott előtte, és haladt a kijárat felé; egymás után tűntek el az éjszakába.

Aztán minden elcsendesedett. Csupán néhány apró lámpa adott egy kis fényt a garázsban, amitől megnyúlt árnyékok borították a földet. Amerre nézett, mindenhol mozdulatlanság volt tapasztalható. A hideg levegő kellemes volt; Lessing érezte, hogy az ereje kezd visszatérni. Tehát, indulás!

Kint mindent fehérség borított. Az utcát, az eget, de még az étert is beborította a havazás. Hó hullott a magasból, hó tört elő a földből; bármerre nézett az ember, tomboltak, röpködtek, ugráltak a hópihék. Lessing érezte, ahogy a szél a kormányt rángatja, miközben a kerekek megpróbálnak tapadni. Csak lassan! Lassan és óvatosan vezessek…! Méterről méterre haladt el mellette az utca, majd a csillogó fehérségen keresztül sikerült a megszokott épület részleteit felismernie. Most balra lekanyarodni, rá a főútra…

Itt aztán minden feltorlódott. Fények: sárga és vörösen villogó, rotálódó fények, melyek egy pillanat erejéig falakat, ajtókat, ablakokat, tűzcsapokat emeltek ki a sötétségből. A távolban szirénák vonyítottak. Az autók egy része az úttesten keresztbe fordulva akadályozta a forgalmat, a többi a hófúvás fogságában volt; ötven méterrel távolabb, három autó ment egymásba, amelyeket a villogó vörös fény megvilágított. Egy rendőr bolyongott kezében egy használhatatlan jégkaparóval; emberek havas dzsekikben álldogáltak és beszélgettek, hevesen gesztikuláltak. Hirtelen, egy, az úttesten keresztülrohanó gyerek alakja rajzolódott ki, majd lett újra a sötétség része.

Lessing azonnal reagált: hátramenetbe kapcsolni, hátrafordulni (miközben szörnyen fájt a nyaka) és vissza. A motor sikított, de még engedelmeskedett. Néhány másodpercig még láthatóak voltak a visszaverődő fények, de hamarosan már azok sem.

És most? Lessingnek sosem volt jó a tájékozódási képessége; muszáj volt találnia egy hazavezető utat, amely nem halad át a főúton. Egy idő után eszébe jutott egy keskeny utca, amelyet évekkel ezelőtt már használt. – De, így sikerülhet. „Na igen”, motyogta, s közben észrevette, hogy ma már túl sokszor használta ezt a kifejezést. Kinyitotta a kesztyűtartót (saját megvilágítása volt, amely egyike volt az autó számos felszereltségének), és látta, hogy nincs térképe a városról.

Néhány kereszteződést elhagyva, már azt sem tudta, hogy merre jár. Újra meg újra találkozott más autókkal, amelyek hevesen, ide-oda járó szélvédőtörlővel küzdötték magukat előre; egy gyalogos télikabátban és kalapban integetett, és valamit kiabált, csak Lessing sajnos nem értette. Egy hatalmas kotrógép hánykolódva haladt előre, hasztalan kavicsos nyomot húzva maga után.

Végre egy hely, amely ismerős volt. Egy kút, melyen egy méltóságteljes szobor állt lándzsával a kezében, de még a körvonalai is alig voltak kivehetőek. Tehát, végre eljutott ide. Megkönnyebbülten, egy sóhajtás kíséretében bekapcsolta a rádiót. Először emberi hangokkal átszőtt mély zúgás volt hallható, amelyek akár szófoszlányok is lehettek vagy talán valami egészen más. Lessing megtalálta az autórádión a szabályozógombot (nem, nem az; az a hangerő-szabályozó; a másik  – ez az) és rövid keresgélés után a rádiózúgás emberi hanggá formálódott. Egy női hang volt hallható. „Jelenleg a legtöbb fő- és mellékút járhatatlan. A hatóságok dolgoznak az akadályok lehető leggyorsabb…” Egy sípoló hang lett egyre hangosabb, majd halkult el újra. „…a váratlan havazás miatt az útfenntartók teljesen túlterheltek…”. A adás hirtelen félbeszakadt, és már csak rekedt sistergés volt hallható. Lessing idegesen tekergette a rádió gombját. „…semmi esetre se üljenek autóba.” Szitkozódott, majd lekapcsolta a rádiót.

Egy ideig jól haladt előre. Egyik ismerős utca követte a másikat, nem voltak hóakadályok. Úgy érezte, egy közelebb kerül külvárosi villájához, minden kanyarban egy láthatatlan erő próbálta eltéríteni az útról, de az autó ellenállt. Hamarosan érzi majd az otthoni puha ágyat, és végre aludni fog.

Állj! Úristen, egy pillanatra elbambultam és…. Hol is vagyok? Nem, nem látom sem a plakátot az „igyál sört”-felirattal, sem pedig a kápolnát az ide-oda inogó kereszttel a tetején. Az elhaladó garázsbejáratot sem látta azelőtt. Csak nyugalom; nyugi! De legalább jó irányba megyek.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami nem lenne rendben; és már hallatszódott, ahogy az autó kerekei kipörögnek. Sebességbe rakta a váltót, majd gázt adott; a felbőgő motor kíséretében a szélvédőre hó spriccelt, majd hirtelen, egy lendülettel kiszabadult a hó fogságából. Egy lámpaoszlop felé tartott; Lessing próbált ellenkormányozni, de a kormánykerék elfordítása nyúlóssá vált, mintha beleragadt volna valamibe; a lámpaoszlop egy körívet írt le, kilengett, majd a jobb első ajtóba csapódott. Lessing mélyeket sóhajtott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy dühös legyen.

Mégis felcsillant egy reménysugár: a távolban egy város rajzolódott ki. A házak egyre alacsonyabbak lettek, a távolság közöttük pedig egyre nagyobb, fák és kertek tünedeztek fel. A környék hasonlított, ahhoz a helyhez, ahol Lessing is lakott. Még az is lehetett, hogy otthona a közelben volt…- valakit meg kellene kérdezni, majd ekkor tűnt fel neki, hogy régóta nem látott senkit, se embert, sem közlekedő járművet.

Egy egyenes útszakaszon haladt; mindkét oldalon földszintes házak sorakoztak, melyek kerítések választottak el egymástól. Az út mentén sorakozó lámpaoszlopok, az autó fényszórója, az ablakokból kiszűrődő fényt egy kevés világosságot vitt az éjszakába. A fény élesen körülhatárolt kis területeit jelentették. A hó már nem pelyhekben esett, hanem fehéren világító köddé változott, amely tobzódva töltötte meg az eget és a levegőt. A fák meghajolva szorították magukhoz ágaikat, s úgy néztek ki, mint a remegő csontvázak. Egy leszakadt ág ráesett a szélvédőre, Lessing hirtelen megijedt. Ebben pillanatban kezdett kanyarodni alatta az út, és ment át egy előre nem látható teljes ívbe. Lessing a lehető legrosszabbat tette: fékezett.

A hangtalanul megemelkedett a horizont, majd átfordult – egyszer, kétszer – Lessing feje körül. A házak, fák, az utca elsuhanó árnyakká estek szét, majd egy mozdulattal, hirtelen minden megállt. A sötét és a világos foltok igyekeztek újra tárgyakká összeállni.

Lessing egy ideig csak saját lélegzését, és a felgyorsult szívverését hallotta, majd a kezeire pillantott, amelyek  az ölében remegtek. A fáradság viszont elmúlt. A motor még járt. Leállította az autót, majd kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.

Térdig süppedt a hóba. Egy kis réten találta magát, egy fával a közepén. Egy pad háttámlája emelkedett ki a hóból, mellette egy tábla felső körvonala: a kutyákat kérjük…

Lessing a havat döngölte az autó körül, minden oldalról megvizsgálta, miközben a kezeivel az arcát védte; a jeges szél csípte. Teljesen világos volt: az autóval nem megy tovább, sehogy sem tudja kiszabadítani.

„Na, igen”, kimondta hangosan, majd felhúzta az anyósülésen található kesztyűket, kitapogatta a kulcslyukat. Egy pillanatra megtorpant. Minek zárjam be? A kocsi a hó fogságában volt. Az ördögbe is, ha valaki kiássa innen, megkaphatja! Lessing bedobta a kulcsot a vezető oldali ülésre, majd az ajtó a lendülettől becsukódott. Megindult a széllel szemben anélkül, hogy visszanézett volna. Ez meg mi volt, kérdezte magától, annyira meglepődött, hogy még a fejfájása is elmúlt. Tényleg megtettem? Igen, válaszolta magának.

Egy telefonfülkét szeretett volna találni, és hívni egy taxit. Amennyiben nem kap taxit, hívja a rendőrséget, a sürgősségit vagy a tűzoltóságot, legrosszabb esetben kér egy helikoptert; addig fog telefonálni, amíg nem talál valakit, aki haza tudja vinni. Sehol sem talált fülkét. Látott egy utcatáblát, de a rajta található név ismeretlen volt. Mennyi lehet az idő? Ezt sem lehetett meghatározni; túl sötét volt ahhoz, hogy karóra számlapját le tudta volna olvasni, ahhoz meg túl világos, hogy az óramutató foszforeszkálását leolvassa. Végtelenül fáradtnak érezte magát.

Hirtelen egy hangra lett maga mögött figyelmes. Egy éles csilingelő hang volt. Mikor megfordult, egy lassan közeledő fényszórót pillantott meg. Csak most figyelt fel az utcák fölött végighúzott vezetékekre. Egy villamos! Itt villamos közeledik! Lessing elkezdett föl-le ugrálni, miközben a kezével integetett.

Néhány szörnyű pillanat erejéig úgy tűnt, mintha a villamos annak ellenére továbbhalad, hogy Lessing öklével, kiáltásai kíséretében még a jármű oldalán is dörömböl. De akkor hirtelen, mikor már teljes hosszában elhaladt mellette a villamos, hirtelen megállt. Lessing utánaszaladt, és elérte az utolsó vagon utolsó ajtaját, majd megnyomta a gombot, és beszállt.

Lessing egyedül volt a szerelvényben. A vizes padlón egy félig fagyott hódarab hevert; egy félig elfogyasztott alma gurult ki az egyik ülés alól, tétovázott egy ideig, majd begurult egy másik ülés alá. Az ablaküvegeket tejes sötétség borította; Lessing lekapart néhány centiméter, hogy kilásson: hópelyhek süvítettek az üveggel szemben, mögötte pedig valami fekete dolog csapkodott a közvilágítás fényében – talán egy madár, vagy egy darab szövetanyag, akár papír. Melyik járaton volt? Merre tartott? Teljesen mindegy; akármerre is tart a villamos, eljut majd egy helyre, ahol lesznek emberek, de legfőképpen telefon. Leült, és lehunyta szemeit.

A fejében, a sötét helységben világító pelyhek záporoztak; egy cérnavékony villámlás vonult át lassan a horizonton, kettéágazott, majd folyamatosan elhalványulva kialudt. Egyszer, mintha tompa alig hallható suttogást hallott volna, de nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Később a hangok elnémultak. Már csak egy könnyed rázkódást érzett, amikor a szél felerősödött…-

Magához tért, amikor mindez alábbhagyott. Kinyitotta a szemeit,  a szerelvény mozdulatlan volt.

Lessing felállt, ásított, jobbra balra döntötte a fejét, hogy a nyakizmokat ellazítsa. A szájíze keserű volt; legszívesebben köpött volna egyet. Letörölte a villamos ablakát, hogy kilásson, de az éjszakán és a havazáson kívül nem látott mást. Hideg volt; összecsapta kesztyűvel borított kezeit, majd a vagon hátsó részébe húzódott, majd odaérve megfordult és elindult a másik irányba. Mint a börtönben, gondolta, és megpróbált közben mosolyogni.

De túl régóta áll már a szerelvény. Istenem, csak nem akadt el a hóban ez a szerencsétlen villamos? Lessing lehajolt, és izgatottam kibámult az ablakon.

Na! Most már elég legyen. Előre menne, és megkérdezné a villamosvezetőtől, hogy mi a helyzet, és amennyiben szükséges lenne rádión keresztül segítséget kérne. A fenébe is, itt az ideje, hogy cselekedjek. Odalépett az egyik ajtóhoz, és erősen megnyomta a piros gombot. –

Az ajtó ennek hatására kinyílt. Hideg szél csapta meg az arcát, miközben a szúró pelyhek felhője beborította. Ösztönösen hátralépett, majd összeszedte magát, felcsapta kabátja gallérját, végül kilépett a szabadba.

Koromsötét volt, közvilágítás sehol sem volt. Hallotta, amint becsukódik maga mögött a villamos ajtaja. Majd hirtelen megindult a szerelvény. Lessing látta, ahogy az utolsó előtti ajtó, majd az utolsó ajtó, végül a hátsó fényszórók is elhaladnak mögötte, a kiáltásaitól függetlenül. Elkezdett a villamos után szaladni. Ahogy folyamatosan haladt, egy olyan érzés kerítette hatalmába, amelyet már többszázszor átélt álmában: szüntelenül fut és fut, miközben üldözője egyre közelebb, a cél viszont egyre távolabb kerül. Mindez, annak ellenére történik, hogy mindent belead, mégsem sikerül gyorsabban futni. Úgy tűnt, mintha testtömege hirtelen megnövekedett volna, a gravitáció az eredeti többszöröse lenne, a talaj pedig ragadós massza lenne. Ennyi lenne, kérdezte magától, miközben ellentartott a szélnek, és saját zihálására lett figyelmes. Tényleg csak ennyi lenne? Ha akarom, és amikor akarom, bármikor befejezhetem…? Vidám mosollyal az arcán elengedte magát. És zuhant. A világ körülötte egyre távolabb került; érezte, ahogy a pillanat kitágul és a valóság egy másik valóságba megy át. Majd hirtelen, valami fehér és puha borította be, tudta, most már biztonságban van. Kinyitotta a szemét. –

A villamos már csak egy távoli világos pont volt, amely egyre távolodott, majd elsárgulva kialudt. Lessing szemeit kezdte a hó belepni, megpróbálta a kezével a havat letakarítani az arcáról, de nem sokat segített, hiszen a kesztyűje is tele volt hóval, akárcsak a kabátja, a nadrágja, mindene. Megpróbált felállni, de ez reménytelennek bizonyult; ott maradt kinyúlva, a hideg, kemény massza fogságában. Aztán amikor végre sikerült talpra állnia, elvesztette egyensúlyát, és újra a hóba zuhant.

Lessing szemei ezen idő alatt hozzászoktak a sötétséghez. Sikerült talpra állnia egy fehéren csillámló felületre; a szél havat dobált a magasba, hogy aztán finom porként szétszórja; – úgy nézett ki, mintha cakkos fekete hullámok vonulnának a földön. Lessing az egyik oldalon fákat, a másik oldalon pedig valami nagy és szögletesnek a körvonalait látta. – Házak? Igen, valószínűleg. Biztos, hogy házak voltak; a villamos nem közlekedhet városon kívül. Csak most tűnt fel Lessingnek, hogy csupasz volt a feje. Esés közben elhagyhatta a szörmesapkáját…Nem látta sehol, a hó valószínűleg már beborította.

Elindult a házak irányába. A szél most már nem csak egy irányból fújt, hanem úgy tűnt, mintha minden irányból próbálna rászakadni; semmi más nem létezett, csak viharos, fehérséggel borított sötétség. A sálja vége szabadon lengett mögötte, olyan volt, mint egy szánalmas kis zászló. Amikor érte nyúlt, már keményre fagyott volt. A hó térdig ért, majd alacsonyabb lett, aztán megint magasabb. Olyan érzése volt, mintha valamilyen folyadékban gázolna, amely vele szemben áramlana, és megpróbálná magával sodorni. Megállt egy pillanatra, és megpróbált tájékozódni: az előtte álló házak eltűntek. Megfordult, és újra megpillantotta őket. Tőle jobbra voltak, alig haladt valamit az irányukba. Már nem próbálta védeni az arcát; a fájdalom már elviselhető volt. Hirtelen Mühlheim, Hansen, és Dr. Köhler asszony jutott az eszébe, a fejét csóválta azon, hogy nemrég még közöttük ült, és számok, kalkulációk, előrejelzések…Nem, teljesen abszurd volt; sosem léteztek; semmi sem létezett a ma esti káoszon kívül. Még a családja gondolata, a felesége, a három gyerek is absztrakttá, feleslegessé vált. Ezt a gondolatot is elnyomta magában.

A fáradtság átszaladt a testén, a nyaktól kezdve, amely a fejet nem bírta már tartani, a vállakon át egészen tüdőig (most először vált világossá számára, hogy több tonnányi levegő veszi körbe, amelyet minden belégzésnél arrébb kell tolnia), majd a lábakig, amelyeket egyre gyengébbnek érzett. Nem volt szabad megállnia, de legfőképpen elesnie. Miért integetett neki az a járókelő? Most megint mélyebb volt a hó.

Hirtelen megvilágosodott. Nem volt tovább. Vége volt.

Nem léteztek már emberek. Mind meghaltak, egy jeges kataklizma pusztított végig a bolygón, és már csak ő, Lessing maradt életben egy véletlen folytán. Az üres házakból elektromos fény szűrődött ki egy lakatlan világba. Holnap reggel, az éjszaka végén, a Nap tökéletes pompájával kell majd fel.

Megállt, hátradöntötte a fejét, és a felette látható csillogást bámulta. A csillogás, és a végtelen sötét égbolt. Mialatt térdre rogyott, elmúló életének emléke súrolta, mint egy elhalkuló hang, mint egy gondolat árnyéka; amire a hó felfogta zuhanását, már erről semmit sem tudott. Megmaradt erejével a hátára fordult. Majd felnézett, hallgatta, ahogy a szívdobogása ritmust vált, miközben a hideg az ajkaira és a szempillájára nehezedik. A vihar mögött nyugalom rejtőzött. Lessing mosolygott, és lehunyta szemeit. Soha életében nem érzett még ekkora boldogságot.

Tóth Attila fordítása

Kép: Paul Klee: Vor dem Schnee