A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”- Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták. Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját
Tóth Attila összes bejegyzése
Szakadás
Mindig engedelmes volt. Gyerekkora óta mindig azt tette, amit a szülei jónak láttak, még akkor is, ha érdekei ellen voltak. A szülők nem voltak iskolázottak, mégis a legbölcsebb embereknek tartotta őket, a közeg, amiben felnőtt, a hétköznapi munkásemberé volt, de a világ közepét jelentette számára. Az apa alkoholizmusa miatt szenvedett, de nem panaszkodott – lesz ez még jobb is – mondogatta. Mondogatta, amikor az apjáért a kocsmába kellett mennie, amikor az agresszióját el kellet viselnie, s amikor bujkálnia kellett előle. Az iskolában szorgoskodott, jeleskedett, kitűnt igyekezetével. A kétes ügyletekbe nem bonyolódott, csupán a kötelezettségeinek élt, a maximumot akarta nyújtani mindenben. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Az értékterhes dolgok után rajongott: művészetek, irodalom, filozófia. A lelkiismeret szabadságát látta bennük. Szülei gépészeti szakközépiskola irányába terelték, s mondogatták – a rendszerváltás után nyolc évvel – hogy könnyen kap majd munkát a gyárban. Kitartása töretlen volt, csupán a magány nehezedett vállára. A középiskolai légkör nyomasztó volt, barátok nem igazán akadtak: a diákokat a szakma nem nagyon érdekelte, jobb híján kerültek oda. Szünetekben az ablakon bámúlt ki, gondolataiban messze a jelentől, s boldogság töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az érettségiig már csak két év van hátra. Ebben a két évben az apa váratlanul meghalt, s szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Szégyellte magát. Az anya dolgozott három műszakban, alig látták egymást. Főzött, takarított, levitte a kutyát sétálni. Arcán sosem látszódtak a csüggedtség vagy a szomorúság jelei, csupán a kedvesség és a barátságosság. Akkor sem tudott haragudni, amikor osztálytársai csúfolták különcsége miatt. Kiváló érettségi, majd irány – jólfizető állás reményében – a műszaki főiskola. A bányászváros paneljából a vidéki kollégiumba. Hétvégén otthon, hétközben előadásokon, laborgyakorlatokon. Hetente cipelte a dunsztsüvegebe töltött heti elemózsiát a távolsági buszon. Töltött káposzta illata lengte be az utazóközönség légterét. Iskola mellett dolgozott, egy percre sem ült ki arcára a fáradtság – megtérül ez még egyszer – mondogatta magában. A végtelen fáradtság ellenére sem mondott nemet szaktársának, aki éjszak átkopogott hozzá, hogy magyarázza el a mechanikát. Mindenki akart tőle valamit, és ő lelkesen adott. Barátnője a főiskolán nagy házról, kocsiról, utazásokról, pénzről álmodozott. Ő csak tette a dolgát, háttérbe szorítva vágyait másik érdekében. Államvizsga után összeházasodtak. Bányászvároskába költöztek, ahol időközben betelepültek a külföldi összeszerelő üzemek. Szülei helyet most már felesége irányította életét: elküldte az egyik helyi gyárba mérnöknek. Felesége igényei miatt szüksége is volt a bevételre- ezt mind a te érdekedben – mondogatta neki a felesége. A panel ne kellett házra vágyott szeretett felesége, évente kétszer külföldi utazásra, kétévente új telefonra. Nyögte a hitelt, műszakot is vállalt, de a mosoly egy percre sem fagyott le az arcáról. Felesége kihasználta. Tűrte szidalmait, lenéző magatartását, csicskáztatását, hiszen a gyerek már úton volt, s csak ez számított neki. A szülésnél komplikációk adódtak, fiúk oxigénhiányosan született. Nehezebb lett az élet. Speciális kezelésekre volt szükség, s mivel gyerekük nem fejlődött sem értelmileg, sem motorikusan megfelelően, a házukat akadálymentesíteni kellett. Éjjel-nappal családja boldogságán dolgozott, még vasárnapi túlórákat is bevállalt. A meghitt családi idill sosem valósult meg, helyette specialistákhoz és kezelésekre jártak. – Minden jobbra fordul- mondogatta magában. A tükörbe nézve idősebbnek látta magát mint harminc. Arcán a mély barázdákat eddig észre sem vette. Szemei viszont még mindig csillogtak. Miközben magát nézte, mondogatta – teher alatt nő a pálma – . Hobbira nem volt ideje, bár mindig szerette volna verseket írni és olvasni, de mindezek csak tervek maradtak. Érdekelték a költők, a művészek, a lelkiismeretükre hallgató emberek, hogyan látják a világot? Érzéseit, gondolatait sem feleségével, sem munkatársaival nem tudta megosztani. Egy nap munka után a felesége felhívta, megkérte, menjen el a patikába, mert elfogyott a gyógyszer. Fáradtan a legközelebbi patikához ment, de sajnos a keresett gyógyszer már elfogyott, így a város másik végébe kényszerült menni. Átment, leparkolt, s az üzletsor végén található patika irányába indult el. Az utcán vele szemben egy öreg járópálcás férfi közeledett, mikor a főút mellől felpörgő motorzajra és csikorgásra lett figyelmes. Értelmezhetetlenül gyorsan történt: egy gépjármű a főút és a üzletsor járdásját elválasztó korlátot áttörve a falhoz nyomta az öreg ember, aki azonnal meghalt. Észlelhetetlenné váltak benne a hangok és képek sorozata, melyek az idő legkisebb egységében, a pillanatban sűrűsödtek össze. Az értelmezhetőség artikulációja megszűnt, mint egy lavina amely elindul, de sosem érkezik meg. Megszűnt a változás észlelésének képessége, az idő a tér, amely egy ponttá zsugorodott össze A kiérkező mentősök kérdéseire nem reagált. Sokkos állapotban szállították korházba, ahol állapota két hét elteltével sem mutatott érdemi változást, így átkerült a pszichiátriára. Az intézetben hideg volt, a falak fehérre voltak meszelve. Az ablak mellett kapott helyet, ahova a holdfény néha besütött, de erről sem vett már tudomást. Reggel és este pirulákat kapott, a nővérek etették és ápolták. Egész nap a plafonon található repedést bámulta. Felesége egyszer meglátogatta, de nem mutatott semmi reakciót. Felesége később újra férjhez ment. A gyárban a pozícióját másnak adták. Néhány évet még élt az intézetben, anélkül, hogy valaha is szólt volna, aztán hirtelen meghalt. Arca nyugalmat sugárzott, mintha sosem létezett volna. Ágyára egy másik beteg került.
Heinz Strunk: A sarki pecsenyesütő
Anja a húszas évei elején kezdett el dolgozni a sarki pecsenyésnél, nem sokkal a válása után. Válása évekig tartott, és kimerítő volt. Ő és Marcel óvoda óta ismerték egymást, s ahogy Anja nagykorú lett összeházasodtak. Öt évre rá viszont megromlott kettejük között a viszony, talán korai volt még összeházasodni. Vajon minden másképp alakul, ha Anja megvalósítja gyerekkori álmát? Ezen sokat töprengett.
Marcelen kívül sosem volt mással, mindvégig hűséges volt hozzá, közben akadtak volna potenciális jelöltek, mivel Anja csodaszép volt. Ő lehetett volna a lány képes naptár első oldalán, de akár egyik vagy másik szépségverseny győztese is. Tényleg ő volt minden férfi álma, s nem akadt olyan, aki ne próbálkozott volna nála legalább egyszer. Annyira fiatal és elbűvölő volt, s ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai.
Amikor Marcellal végleg szétmentek (házasságuk vége felé Marcel bántalmazta Anját, aminek csak akkor lett vége, amikor Marcel új párt talált magának) Anja bárkit választhatott volna. Most kiélhette volna magát, hiszen fiatal korában erre nem volt lehetősége vagy kereshetett volna egy megfelelő társat, de úgy gondolta, hogy nem szeretné magát elkötelezni egy férfi mellett. Eredetileg péknek tanult, így keresett egy pékséget, ahol munkát vállalt. Meg akarta mutatni, hogy a saját lábán is megáll, nyugalmat szeretett volna vinni az életébe. Munkába állása után néhány nappal allergiás asztmatünetek jelentkeztek nála. Lisztérzékenységet diagnosztizáltak, amely az évek alatt fejlődhetett ki, s nem volt rá gyógyszer. Hogyan tovább? Szülei feltétel nélkül támogatták, így visszakapta gyerekkori szobáját, úgyis csak átmeneti megoldás – gondolta magában.
Hétfőn már haza is költözött, csütörtökön pedig elment a tőle kétszáz méterre található sarki pecsenyéshez, amelyet két évvel ezelőtt a Bruhn hentesüzlet nyitott meg. Régóta nem evett már sem grillcsirkét, sem saslikot, sem pedig sültkolbászt, s most újra meg akarta ezeket ízlelni. Összefut az üzletvezetővel, elpanaszolja neki, hogy allergiás. Itt pattan ki az ötlet az üzletvezető fejéből: Wasilijt, az előző beosztottat most zavarta el, mert lusta, szemtelen, megbízhatatlan volt – na meg azért is, mert orosz volt. Mi lenne ha… tegezhetlek? – Igen, persze! – Dolgoznál nálam? Anja azt gondolja, hogy ez jól hangzik, igaz a munkaidő rugalmatlan, ennek ellenére nem fizetnek rosszul. Munka közben pedig annyit ehet, amennyit csak akar. Úgy is csak átmeneti, még nem találok jobbat, nem innen akarok nyugdíjba menni. Anja elfogadja az ajánlatot.
Szenzációszámba ment, hogy Anja a sarki pecsenyésnél dolgozik, az ember azt sem tudja, mire figyeljen. Hallottátok, hogy a sarki pecsenyésnél egy szexbomba dolgozik? Az szőke a szűk farmerban, testhez simuló blúzban. A feneke, a szája, a karcsú dereka, a mellei mind csupa kísértés. Az üzletnek soha nem látott forgalma van.
A néhány hétből hónapok lettek, majd évek. A munkahelyváltás valahogy sosem sikerül. Ha valaki rákérdez, hogy meddig akar a jelenlegi munkájában maradni, mindig azt válaszolja, hogy hamarosan abbahagyja, és egy másikat keres, hiszen ő nem ezt szeretné csinálni. Hogy mit szeretne csinálni, azt még ő sem tudja pontosan.
Négy év múlva Anja, még mindig csinosan néz ki, négyes vagy inkább olyan négyes alá osztályzatot kapna a külsejére. Viszont egész nap átjárja testét a zsíros, dohos szag, amely az üzletben terjeng, az olajban sistergő krumpli fülsüketítő zaja, a levegőben terjedő szorbinsav, benzolsav, tejsav, nátriumnitrit, ízfokozók és persze a zsírban sült ételek dunsztja, amelyek eltömítik Anja bőrének pólusait. Ha ez mind nem volna még elég, a vendégek ugratják, a főnök állandóan követelőzik, a munkaidő rugalmatlan, a lábaiban egyre jobban érzi a felfelé kúszó hideget, egyedül cipeli fel a mirelitárút a pincéből, ezek mind-mind megkeserítették az életét. Szenvedett a valódi szeretet és a természet hiányától. Világos volt számára, mire megy ki a játék: vagy ő vagy az üzlet.
Az üzlet kemény ellenfélnek bizonyult. Lassan-lassan olyan hatással van rá, mintha kis dózisú, de rendszeres mérget szedne. Anja öt, hat év után már egyáltalán nem vonzó. A főnöke is elveszti az iránta érzett szexuális vonzalmat. Ennek Anja még örül is, de már nem fordultak meg annyian az üzletben. Egyre többször hibázik: a sültkrumplit vagy elsózza vagy sótlan, a bécsi szeletet és a grillcsirkét nem süti át eléggé, a saláta megerjed. Elfelejt megrendeléseket vagy összekeveri őket, a pénztárnál elszámolja magát, mindig leejt valamit a földre. Túl gyakran végzi ugyanazokat a mozdulatokat, így ezek kezdenek összekeveredni. Előfordulnak olyan napjai, ahol lábremegése annak ellenére sem tud csillapodni, hogy a kezével a térdeit leszorítja. Amíg szép és csinos volt, addig ezeket elnézték neki, de ezek az idők elmúltak.
A pecsenyesütőben a kemény élet nem volt semmilyen hatással a főnökére. Már a hatvanadik életévét tapossa, és kicsattanó egészségnek örvend. Olyan fitt, mint egy síoktató vagy egy túravezető, akár egy edző: egészséges, életerős, izmos. Mi lehet a titka?
Egyszercsak támad egy ötlete: megspórolja a takarítónő bérét, Anja majd átveszi a feladatkörét, mivel nagyon úgy néz ki végleg ezen a munkahelyen ragadt, akinek így nem marad más választása, este tíz után még ki kell takarítania az üzletet. Ő érkezik elsőként a munkába, és utolsóként távozik. A főnök elégedetten dől hátra, megengedheti magának, hogy szabadon járjon-keljen, ahogy kedve tartja. Biztosan nagy a felelőssége, hiszen gondoskodik a beszerzésről, vezeti a könyvelést, stratégiai, taktikai, és minden más döntést neki kell meghoznia. Anjának elmagyarázza, hogy a szabad piacgazdaságban az ötletek értékesek igazán. Ha nem tetszik a helyzet, nyiss egy saját pecsenyesütőt, Németország szabad ország, oda mész, ahova akarsz. Sok sikert, és minden jót kívánok! A főnök búgó hangja a szó szoros értelmében nyálas. Anja nem tud mit válaszolni. Gürcöl reggeltől estig, látástól vakulásig, heti hat napon át, napi tizenkét órában.
Anja az évek során nagyon megváltozott, korábbi szépségének nyoma sincs: haja darabokban lóg bele a forró olajba, arca ráncos, foltos, és merev. Könnyzacskói háromszorosára duzzadtak, bőre megduzzadt, és vörös foltok borítják. Lábai elvizesedtek, elhízott a sok egészségtelen ételtől. A főnök nem szeretné, ha a vendégek így látnák, ezért leveszi a kasszáról, és hátraküldi. Így egész nap grillezheti a húsokat, és sütheti a krumplit. Mindössze egy pici sarokra zsugorodott világában pokoli hőmérséklet uralkodik, amely gyakran a hatvan fokot is eléri. Amikor hátrafordul, hogy átadja a kisütött adagokat, főnöke megrémül. Anja megjelenése tovább romlott: vörös, remegő orrlyukak, megperzselődött szemöldökök, szempillái között szemfesték maradványok lógnak. A hüvelykujjait elhasználódott, koszos sebtapaszok borítják, körmei pedig sötétkék színben ékeskednek. Borzalmas látvány! Undorító. Ha már a látványtól a főnöke is megrémül a látványtól, akkor mit szóljanak a vendégek?
Már hátul a sütésnél sem vállalható a látványa. A vendégek is megláthatják. Most jól jönne valami ötlet. A főnök nem akarja elbocsátani hűséges alkalmazottját, aki húsz évet áldozott fel az életéből. Nem teheti csak úgy ki, mint annak idején Wasilijt vagy a többi semmirekellőt. A főnök vezetőként ember maradt, belül a lágy szívével, de elsősorban muszáj az üzletre gondolnia. Egy dolgot meg lehetne még próbálni: Anját lehetne lent a pincében még alkalmazni. Előkészítené az ételeket: a házi krumplisalátát porciózza, összekeverné a dresszinget, az árukat a polcokra tenné, elősütné a húsokat, tartósítaná a maradékot, és továbbra is takaríthatna zárás után, majd az árut a pultban feldíszíthetné paradicsomkarikákkal és petrezselyemzölddel.
A szülei megbetegednek, és otthonba kényszerülnek. Anja most már teljesen egyedül van a felújításra szoruló lakásban. Tudja nem sok ideje van hátra, mindennap vizsgálja magát a tükör előtt, s látja, hogy miután meghízott, most megfordul a folyamat, és kezd összezsugorodni. Olyan, mint egy összeszáradó földigiliszta a forró aszfalton. Alig fogyaszt folyadékot. Munkaideje alatt a kis ásványvizes palackjából csak néhány kortyot iszik. Bőre száraz, mint egy lepke szárnya. Teste minden része a szárazságtól kiállt.
Mióta beszélt utoljára egy másik emberrel? Három vagy akár négy hete? Nem hiányzik senkinek, s neki sincs szüksége senkire. Érzelemmentesen beletörődött sorsába.
A főnök elégedett, minden rendben megy, Anja jól teljesít az új feladatkörben, de már rég találkozott vele. Csak néha-néha látni megnyomorodott kezét a gumikesztyűben, mikor felnyújt valamit a pincéből. Minden ilyen alkalommal erős vizeletszag érezhető.
A főnök csak Anja hangjától retteg, a rekedt suttogástól, ami néha a pincéből hallatszik.
Tóth Attila fordítása
A boldogság arcai
„Mit ér, ha van az embernek egy zsák
kincse, vagy szebben énekel, mint
Orpheusz, de senki sem tud róla.”
Euripidész
Korán reggel volt. Kinyitotta szemeit, s a plafont bámulta, majd lassan leeresztette tekintetét, és a környezetét kezdte vizsgálni. Egy ideig nem jutott eszébe, hogy hol van, de néhány másodperc után,
ahogy kezdett egyre jobban felébredni, rájött, hogy egy hotelszobában ébredt. Szabadságon voltak: ő, a felesége és a gyerekek. A szomszéd szobából már hallatszódott, hogy a gyerekek is felébredtek. Hiába, megszokta már a koránkelést, belső órája a gyerekekhez volt időzítve, s a szabadság alatt sem sikerült átállítania magát. Mellette, a franciaágy másik oldalán felesége még az igazak álmát aludta – ő élvezi csak igazán ezt a nyaralást – egy ideig bámulta, ahogy hosszú, vörös, kócos haja beborítja teste, paplan alól kilátszó csupasz testét. Lassan fény szűrődött ki a másik szobából: a gyerekek lassan kinyitották szobájuk ajtaját, s kidugták fejüket. Mikor szemkontaktust vettek fel, előmerészkedtek, és hangosan a szülőkhöz szaladtak, felugrottak az ágyra, és kezdetét vette a szokásos családi reggel. A hangzavar hatására az anya hasonfekvésből megfordult, kinyitotta szemeit, s a gyerekeket nézte. A gyerekek közelebb bújtak az anyához, aki mindkettejüket átkarolta, és megkérdezte tőlük, hogy jól aludtak-e? Eközben az apa – a helyzetet kihasználva – a mosdóba ment. Megnyitotta a csapot, majd mikor tenyerével formált edény megtelt hideg vízzel, fölé hajolva arcát megmártotta benne. Miután megtörülközött, a hatalmas tükörben megbotlott tekintete: valami furcsaságot vélt felfedezni tükörképén, forgatta balról-jobbra, majd jobbról-balra a fejét, s azon tűnődött, hogy ennyire megöregedett volna? De nem, valami más volt. Szemei nem sugároztak nyugalmat, inkább az aggodalom jele volt felfedezhető bennük. Nem értette a látványt, hiszen nem érezte nyugtalannak magát, mint ahogy azt a szemei kifejezték. Mosolyogni próbált, de tükörképe szája meg sem mozdult, majd hirtelen a szobából – apa gyere már – felkiáltásra lett figyelmes. Nem foglalkozott tovább a jelenséggel, visszatért a szobába, ahol a gyerekek anyjuk segítségével öltöztek – tízig van reggeli, jó lenne, ha nem utolsó pillanatban érnénk oda, úgy, mint tegnap – közölte az apa, majd ő is öltözni kezdett. Miután elkészültek, felesége a gyerekekkel előre ment asztalt foglalni, mivel a gyerekek már nem bírtak magukkal. Ő is sietett, az ágyat bevetette, elpakolt a gyerekek után, majd a falra felszerelt áramkapcsolóhoz nyúlt, hogy a belépőkártyát kihúzza, de ekkor olyan érzése támadt, mintha valaki mögötte állna, és a fülébe szuszogna. Kirázta a hideg. Késésben volt, kihúzta a kártyát, majd kilépett az ajtón, s családja után eredt. A közösen elfogyasztott reggeli után együtt tértek vissza a szállásra. Megbeszélték, hogyan töltsék el a nap további részét, majd egy rövid pihenő után a balatonfüredi strand felé vették az irányt. Strandolni szerettek volna, míg jó az idő. Nem zavarta az apát, hogy a strand felé vezető úton többször hallott megmagyarázhatatlan szuszogást a fülében, melyről nem tudta, honnan jöhet, mit jelenthet. Miközben egy megfelelő területet kerestek a vízparton, hogy letelepedhessenek, felesége szavaira figyelt. Míg bámulta, eltűnődött, hogy hosszú, vörös haja, hátul, természetesen göndörödve vállmagasságban fut össze. Szerette megfigyelni a részleteket, de csak néhány év házasság után tűnt fel neki ez a részlet. Felesége arcán, melyet halovány vörös szeplők borítottak, bal szeme alatt, néhány szeplő szív alakzatot formált. A férj egyre jobban elveszett saját gondolataiban, miközben a felesége hangja fokozatosan távolodott. Miután találtak egy megfelelő helyet és lepakoltak, felesége látta, hogy férjének egy kis magányra van szüksége. A felesége, nemcsak jól ismerte férje gondolatait, hanem a férfi által elővett filozófiakönyvek is utaltak arra, hogy most egyedül kellene hagyni. Felesége mélyen a szemébe nézett, enyhe mosoly kíséretében, lassan tagolva közölte: – elviszem a gyerekeket fagylaltozni, úgy jó lesz? – A férj visszamosolygott, és bólintott, majd a felesége kérdést intézett a gyerekekhez: – na, ki jön velem fagylaltozni? – majd mindkét gyerekkel kézen fogva elindult a parti kövezéssel párhuzamosan. Néhány lépés után a felesége visszanézett, azt
mondta a gyerekeknek: – integessetek apának, mindjárt jövünk! – A férj a parton állva figyelte, ahogy távolodnak, megértette, hogy egész életében kereste a Szépet, de csak a Szép ideáljának hordozóit látta meg, viszont most valóban meglátta magát a Szépet: ez a pillanat volt az. Eközben a szél egyre erősebben fújt a Balaton felől, a hullámokat olyan erősen felkorbácsolta, hogy ütemesen csapkodták
a part menti sziklákat. A hullámok hangja lépcsőfokokhoz verődő női magassarkú cipők hangjává alakult át. A felfelé tartó lépések határozottak, és lendületesek voltak, miközben a fehérbe öltözött két ápolónő közül az idősebbik kérdést intézett a másikhoz:
– Először dolgozol nyugdíjas otthonban?
– Igen. Előtte, a végzést követően a megyei kórházban dolgoztam.
– Az ott szerzett tapasztalat jól fog jönni. Meg is érkeztünk, ez a tizenkettes szoba. Itt csak végstádiumos, elfekvő lakóink vannak, többségüket sajnos nem látogatja senki.
A fiatalabb nővér az ajtó mellett, a sarokban fekvő beteg kisasztalát pillantotta meg, melyen három képkeret sorakozott. Érdeklődve közelebb lépett, hogy néhány pillantást vessen rájuk.
Mikor közelebb ért, kezébe vette az egyiket, s látta, hogy a képek két idős ember esküvőjéről készültek, ahol a vőlegény és a menyasszony egyaránt nyolcvan felett voltak.
– Ó, de édes pár! Gyémánt – vagy aranylakodalmukat tartották?
– Á, dehogy. Mindössze két évig voltak házasok, itt ismerkedtek meg és szerettek egymásba a nyugdíjasotthonban. Sajnos a felesége tavaly eltávozott, de az öregúr nagyon boldog volt abban a két évben, s örült, hogy megtalálta élete párját, akit egész évben keresett.
– Hogy mik vannak! Sosem túl késő.
Miközben a fiatalabb nővér a kezében tartotta a keretes képet, amelyen a boldog pár sugárzó életszeretete magával ragadta, hallani lehetett a háttérben működő lélegeztetőgép pumpájának szuszogó hangját.
Kép: Edvard Munch
Daniel Kehlmann: Gyilkolás
Ott volt ez a kutya. Mindig is ott volt, amióta az eszemet tudom. Az a nagydarab németjuhász, világos, enyhén göndör bundájával, hegyes, felfelé meredő fülekkel, a nagy vöröslő szemeiből pedig sütött a tömör gonoszság. Na és persze a fogazata; micsoda fogai voltak.
Már három évvel ezelőtt is megvolt, de talán már öt éve is, akár már tíz éve. Mindig a kerítésnél állt és vicsorított, halk, félelmetes morgással a torkából.
Ez mindent beárnyékolt: a nappalt és az éjszakát (mert éjszakánként lehetett hallani az ugatást; autókat, a félholdat, álmai alakjait ugatta.) A szomszéd kutyája volt. A szomszéd egy kövér izzadt ember, akinek ritkán lehetett hallani a hangját, de büszke volt arra, hogy kutyája gyilkos ösztönnel rendelkezik. Ettől az embertől is féltek, nemcsak a kutyájától, de csak azért, mert a róla alkotott kép összemosódott kutyájának képével: a kutya gonosz volt, egyet jelentett a leselkedő veszéllyel. Az emberek reménykedtek benne, hogy egyszer majd eltűnik vagy elpusztul; de ez sosem következett be. Halhatatlannak tűnt. A legrosszabb időszak a nyári szünidő volt. A fű a sárga hőséget ontotta magából, és az égbolt olyan súlyosan nehezedett az emberre, mint forró páncélzat, miközben az idő nem haladt, és a világ mozdulatlan volt. A földön fekve lapozgatta a képregényeket ( Mickey egér ostoba), miközben hallgatta a televíziót, viszont odanézni nem érte meg. Az autók és a közeli híd zaja állandósult, mint a folyton csobogó víz. Ehhez társult a kutya ugatása, és néha-néha egy elhúzó repülőgép zaja. Így volt ez tíz, tizenegy, tizenkét éves koromban is. Úgy tűnt semmi sem változik. Tizenhárom, tizennégy évesen…
Ásított, majd másodszor is ásított, felnézett az órára: alig telt az idő, kevesebb mint egy negyedóra telt el. A nap izzott, sugarai az ablakpárkányról verődtek vissza, egy pici pók a falon mászott felfelé. Majd ismét ásított.
A nővére a következő oldalra lapozott az újságjában. A televízióból motyogás hallatszott, majd a nővére is ásított. Két évvel idősebb volt nála, miniszoknyát viselt egy ujjatlan inggel: a mellei fehérek voltak, és nem különösebben méretesek, de határozottan észrevehetőek. Nővére lassan felnézett, de ügyet sem vetett rá.
Közben a pók elérte a mennyezetet, tétovázott, úgy tűnt, hogy teljesen beleolvad a tapéta mintázatába. A televízióból, zene kíséretében, egy mosószerreklám hallatszott: egy háziasszony mosolyogva lobogtatott egy törülközőt…
„Mikor” – kérdezte nővérétől- „lesz vacsora?”
„Hogy mi?” – kérdezett vissza, anélkül hogy ránézett volna, s lapozott tovább az újságban.
„Mikor lesz kész a vacsora?”
Nővére némán hallgatott. A háttérben kutyaugatás hallatszott. Az ablakpárkányra egy árnyék vetült, négy lábbal, hátulról megvilágítva. Egy macska volt. Biztos valamelyik szomszédé. A farka vége súrolta az égbe meredő fűszálakat, mozdulatai puhák, szokatlanul gyengédek voltak. Leugrott az ablakpárkányról, majd eltűnt a kinti világosságban.
A televízióban egy garbót viselő férfit mutattak: sovány és sápadt volt. A szomszéd konyhában elgurult valami, majd széttörött.
„Kérdések”, mondta a televízióban szereplő férfi, „melyeket feltesznek nekünk, és amelyeket fel kell tennünk önmagunknak, mert mindannyian…” A hangja vékonynak és szokatlanul törékenynek tűnt, mintha a hangszóró meghibásodott volna. „ Szent Ágoston hiányról, hiányérzetről, egyfajta hézagról beszél. Gonoszságnak nevezzük, de ez megtévesztő. Csupán a jóság hiánya, semmi önálló, semmi…- hogy is fejezzem ki magam? – semmi valós. És ha…”
„Kapcsold már ki”- kiabált rá nővére.
Nem akarta. Na, nem azért, mert érdekelte volna, hanem szándékosan, sosem csinálta azt, amit mondtak neki. Egy pillangó nekiment a televízió képernyőjének, szárnyai sötétvörösen pompáztak, szárnya szemcséi napfényben ezüstösen villogtak. Ásított, miközben könnyek gyűltek össze a szemében, a szoba képe pedig világos köddé mosódott össze. Kezével a televízió távkapcsolójáért nyúlt: nem érte volna meg ezért veszekedni. Megnyomta a kikapcsológombot: a garbót viselő ember egy villanásban hirtelen eltűnt. A képernyő újra elsötétült, és tükörként mutatta az ablakot, alatta a kanapéval, és saját guggoló alakját: alacsony termetével (túl alacsony volt, mindenki ezt állította), kócos hajával, s gyűrött ingjével.
Felállt, miközben fájdalmat érzett mindkét lábában, a bal lába nagyon viszketett, majdnem teljesen elzsibbadt. Az ajtóhoz ment – a nővére fel sem nézett, mikor elhaladt mellette – és kiment a kertbe.
Hunyorított, a nap a szemébe sütött, és még a fejét is égette. A forró levegő pedig olyan volt, mint egy mozdulatlan folyadék. Egyet lépett előre, s a forróság beborította a lábát, a kezét, és a nyakát. Megállt, várt még teste hozzászokik. –
Előtte füves terület, ötször tíz méter, utána pedig egy zöld drótkerítés. A kerítésen túl (oda ne nézzenek) megmozdult valami, talán a kutya. A kerítés előtt tulipánok sorakoztak, melyek ide-oda inogtak, annak ellenére, hogy a szél nem fújdogált. A rét közepén, pontosan a közepén feküdt a macska.
Végre nem feküdt a macska, hanem már kúszott. Hasa a földet súrolta, fejét pedig mélyen leeresztette, miközben a lábait enyhén behajlította. Mozgása furcsa úszásra emlékeztetett, hangtalan volt, bajusza és a szőrzet a fülei csúcsán csillogtak a napfényben, miközben mancsaiból kieresztette a karmokat, de lehet, hogy csak úgy tűnt, mintha kieresztette volna. A vörös pillangó egy fűszálra leszállt, egy ideig ott maradt, majd tovaszállt; úgy reppent ki, mint egy aprócska láng.
És ott volt – a másik macska. Nagyobb volt és hosszú, bolyhos bundája volt. A két macska egymást bámulta, mereven, kikerekedett szemekkel. Nagyjából két méterre lehettek egymástól. A hőség, a fényes ragyogás, és a mozdulatlan levegő; az egyik macska fújt, a másik kitért előle, csupán néhány centiméterre…-
A háttérben hallotta, ahogy a nővére nevet. Megfordult: nővére eltette az újságot, hátradőlt, és vigyorogva bámult kifelé a nyitott ajtóból. „ Játszanak egy kicsit”, – mondta. „ Mamást papást. Érdekes, nem?”
Az egyik macska lépett egyet előre, a másik fújva hátrált, és akkor hirtelen, egy pillanat erejéig, összeolvadtak egy guruló, rikácsoló szőrmegomolyaggá; majd az egyik kiszabadult, és elszaladt a közeli bokor irányába, miközben a másik rohant utána, majd együtt eltűntek a bokrokban. Egy ideig mozogtak, a kis bokorról a levelek zizegő hang kíséretében a földre hullottak, miközben a szomszéd kutya ugatott; majd egyszer csak hirtelen vége lett. Minden elcsendesedett, csak a kutya morgott, és az utcán egy autó visító motorja volt hallható, a helytelen sebességváltás miatt. Ott volt újra az a pillangó. A nővére még nevetett, ő pedig megvonta vállait…- majd továbbállt.
A kertkapun át az utcára lépett: kihalt volt, az aszfalt csillogott, a parkoló autókat a nap fényesre festette. Minden kihajtó előtt egy szeméttároló konténer volt. A levegőben ételszag terjedt, talán valamilyen sült hús és párolt zöldség keveréke: az otthonokban éppen ebédet készítettek. Zsebre dugta kezét, majd elballagott.
Néhány méteren át, a kerítés mellett elkísérte a kutya. Némán, de figyelmesen ballagott a kerítés mellett; igyekezett, hogy ne nézzen a kutyára. A kutya mély, fura hangot adott ki magából, de nem hasonlított morgáshoz. Gyorsított léptein, majd egy másik ház kerítéséhez ért; megkönnyebbülten felsóhajtott. – Megállt, és lehajolt valamiért a földre: felvett egy hosszúkás követ. Fájt a lába, égő, éles fájdalmat érzett. Miért is hever itt ez a kő; el akarta dobni, de aztán…tovább sétált a kővel kezében. A kő durva és kemény tapintású volt, furcsán, kellemes érzést keltett benne. Az út enyhén meredek volt, és egy hídnál végződött. A közepén, igen egész pontosan a közepén, egy fehér csík ékeskedett a korláton. A csíknál, amelyet saját maga készített még évekkel ezelőtt, megállt.
A híd alatt az országút nyúlt el, mindkét oldalon fákkal tarkítva, zöld, gumós koronájú szilfákkal, csillogó levelekkel. Elbűvölő látványt nyújtva a horizont alatt sorakoztak. Éppen egy autó jött: egy növekvő pont, amely alakot öltött, zúgó hanggal közeledett, majd egy robogó morajlás kíséretében eltűnt- mintha valaki mélyen belélegzett volna –a híd alá, majd a másik oldalon újra felbukkant. Az autó zúgása hangosabb lett, alakja elkezdett zsugorodni, majd feloldódott a napfényben és eltűnt. Egy ideig nyugalom volt, amíg egy másik autó nem jött. Mintha valaki szabályozná vagy figyelte volna, hogy az időbeli távolságot betartsák. Legtöbbször így is történt.
A hőség ellenére már nem izzadt tovább, bőre teljesen száraz volt, telítődött fénnyel és világos meleggel. Egy kevés fuvallat azonban jólesett volna. A hídról kihajolt, kinyújtotta a kezeit, de megrémült, ezért gyorsan visszahúzta őket; a fájdalom a bőrébe harapott, amely csak lassan csillapodott. A vaskorlát (még egyszer hozzányúlt, most lassan, s csak az egyik ujjával) izzott; nem lehetett megfogni. Jobbra az úttól kéményes, nyeregtetős házak sorakoztak, antennával felszerelve. Balra egy rét terült el, mellette barna, bevetetlen szántóföldek sorakoztak, utánuk pedig dombok voltak, egészen a horizontig sorakoztak: alacsony zöld hullámzás, amely a földbe fagyott. Ez volt az alapállapot. Itt sosem történik semmi. Itt mindig minden nyugodt és csendes; ilyen lehet az a hely ahová az ember kerül, miután meghal, ahol az égvilágon semmi sem történik. Tőle jobbra a város terült el. Egy kisváros, melynek minden utcáját, s házát ismerte, de ezek számára semmit sem jelentettek. Csak el innen! Bárcsak el tudnék innen szabadulni, mindegy is hová…! Csak el innen!
Leült a kemény és meleg aszfaltra; a korlát rácsain keresztül továbbra is kitekintett, mintha börtönben lenne (valójában be volt zárva), miközben lábait a mélybe lelógatta a híd pereméről. Ha lóbálta őket, csak akkor érezte a kemény és hűvös fuvallatot.
Egy autó közelített, majd elrobogott. Egy repülő zúgott el felette, egy ívet tett a nap irányába, majd eltűnt. Elrobogott még egy autó, majd megint minden elcsendesedett. Tőle balra a mezőn tücskök tartottak többszólamú koncertet. Az órájára pillantott. Alig telt el idő, mintha megállt volna. Olyan érzése volt, mintha sosem jut ki a jelenből, soha. Mintha bezárták volna egyetlen, végtelen, sosem változó pillanatba. Halkan sóhajtott egyet.
És abban a pillanatban tudta, hogy valami történni fog, valaminek történnie kell. Hamarosan.
Nem akarta kinyitni a szemét. Kényelmes volt számára: egyszerre volt világos és sötét, meleg, és még a tücskök is ciripeltek. A közelében, tőle jobbra a kutya ugatott. Lassan ki-be lélegzett, majd ásítania kellett.
Egy pillanat erejéig érezte, milyen érzés lenne, ha az a kutya nem létezne. Ugyanaz a világ tárulna elé: a változatlan égbolt, az utca, az unalmas horizont, a nővére és az anyukája a konyhában a földön heverő szilánkokkal (amelyeket azóta már biztos összetakarított), a macskák a fűben, a szomszéd kutyája, az utcán talált kő, de még az a hangya is, amelyik éppen a kezén mászott fel. Csak az a kutya nem.
Lélegzése közben érezte, ahogy a forró levegő ki-be áramlik tüdejéből, a benne tátongó ürességbe. Viszketett az egyik keze, kinyitotta szemét: már megint az a hangya volt. Kinyújtotta a kezét, megrázta, a hangya pedig eltűnt. Valószínűleg lezuhant az utcára, egy végtelen, elképzelhetetlen esés lehetett a hangya számára. Először nevetett, majd elkomolyodott az arca. Hirtelen hideg járta át a testét.
Most már tudta, mi fog történni.
A rácsok közül behúzta lábait, majd lassan felállt. A térdeit fájlalta, s emellett még a víz is folyt róla, pedig még a hideg is kirázta. Szóval, ezért tartottam meg. Gondolta magában. Ezért…?
Körbenézett. Senki sem jött se balról, se jobbról, csupán alvó gépjárművek, szeméttárolók, de egy árva lélek sem. A főút mellett fák sorakoztak. Éppen dél volt: ide ilyenkor senki sem jött, és akik itt laktak, jelenleg ebédhez készülődtek otthonaikban. Náluk is hamarosan kész az ebéd. Igyekeznie kellett.
Várt, miközben a keze elkezdett remegni. Tudta, hogy legbelül valami meggátolja, hogy éljen a kínálkozó lehetőséggel, és arra kényszerítse, hogy az maradjon, aki volt. Még jobban elkezdett izzadni. A halántéka lüktetett, és lüktetése belezúgott a fülébe, miközben az utca a szeme előtt (az égbolt a fákkal együtt) elkezdett remegni, mintha egy rossz televízióadást nézne. Legbelül, végig az erezetében, furcsa, éles elektromos fájdalmat érzett. Hallotta a saját lélegzetvételét és a szívdobbanásait. Akart egy lépést előre lépni, de aztán lemondott róla, mivel nem bízott már a lábaiban. Nehezére esett, hogy megtartsa a követ a kezében, majd hirtelen szédülni kezdett, alatta a talaj elvesztette színét, s elkezdett szétolvadni. Hirtelen zajra lett figyelmes.
Egy közeledő autó hangját hallotta. Kihúzta magát, a félelem, a reszketés és a fájdalom: mind eltűntek.
Az autó hosszú és fehér volt, csillogó Mercedes szimbólummal a motorháztetőn. Az utca mintha tisztábbnak tűnt volna: kivehetőbb, élesebb körvonala volt, miközben a fák továbbra is mozdulatlanul álltak, egy levél se mozdult ( vagyis, de: az egyik levél spirális pályán a földre zuhant). A domboknál, jobbra a házaknál egy lelket sem lehetett látni. Rendben. Belélegezte a levegőt, s elhatározta, csak akkor fújja ki, ha már vége. Már majdnem odaért az autó, mivel elég gyorsan közeledett; tetején a fák árnyékai vonultak végig, amely ritmikus lobogásra emlékeztette. Az ég sötétkékre festette a szélvédőt. Azon gondolkodott, vajon ki ülhet benne…Tudta, hogy ez a kérdés talán élete végéig követni fogja. A jobb kezét, amelyben a kő volt, a korláton túlra kinyújtotta.
A megfelelő pillanatra várt, megbecsülte, felmérte, mintha lövészeten lenne vagy biliárdozna, de egyikhez sem volt szerencséje még. Összeszorította szemeit, mintha az utcák közelebb kerültek volna; az autó tetején ragyogott a nap; hamarosan ideér. A kő szürke volt, s olyan nehéz, hogy a karját lefelé húzta; mindjárt, még nem, mindjárt ideér; még nem, eszébe jutott a nővére, majd furcsa módon a televízióbán látott férfi jutott az eszébe… – most!
Egy pillanat erejéig attól tartott, hogy a kezei nem engedelmeskednek: de egészen könnyen ment. Ezt követően olyan érzése támadt, hogy a kő a levegőben megáll, mozdulatlanul, egyszerűen nem akarna leesni. A kő ott volt, ott maradt, s még mindig egyhelyben. – Aztán hirtelen mégis csak leesett.
Az autó ideért, a kő leesett, két tiszta és éles geometriai mozgás, két vonal, amelyek metszik egymást, s egy pontba találkoznak, de szokatlanul lassan. A kő zsugorodott, miközben az autó egyre nagyobb lett. Azon elmélkedett, hogy talán elvétette vagy túl korán csapódik be a kő, esetleg túl későn…- –
Az autót pontosan eltalálta. A kő egyenletesen növekvő árnyékkal a szélvédő kékségébe, sípoló hang kíséretében hullt alá…
Mintha valami rugalmas felületre érkezett volna, úgy pattant félre a kő. Körív alakban lepattanva a szélvédőről, majd az utca szélén, gurulva folytatva útját.
A szélvédőről visszatükröződő égbolt apró darabokra esett szét; s valóban – igen –szakadások…És most, csikorgások kíséretében felbomlott a szélvédő, s fokozatosan nyelődött el egy fokozatosan egyre nagyobbá váló sötét lyukba… miközben az autó jobbra vette az irányt, a másik sáv széle felé, majd eltűnt a híd alatt.
Még mindig nem fújta ki a levegőt. Megfordult és elrohant az utcán át a szemközti telekre. Az autó viszont gyorsabb volt: amikor megpillantotta, már több mint tíz méterrel arrébb volt, egészen balra tartva, miközben a fékpofák sikítottak. Útjában állt egy fa, s az autó nem tudta kikerülni. Egy csattanás kíséretében (hirtelen, reflexszerűen behúza a fejét) nekicsapódott a motorháztető: összegyűrődött, eldeformálódott, mintha valami puha anyagból, gyurmából lett volna… A hátsó kerekek lendületesen fekete csíkokat rajzoltak az útra. Még pörögtek, miközben előre nyomultak: a hátsó rész – a csomag- és a kalaptartó, a hektikusan ide-oda himbáló antenna- egy félkörívet írt le a fa körül. Az autó forgott, forgott. Murva spriccelt szanaszét, miközben a nap megcsillant az egyik ablakban, miközben a fék még mindig sikított, majd hirtelen elszakadt a fától. Az autó hátrafelé sodródott, a kerítés irányába: a kerítés recsegő hangok kíséretében bedőlt. Az egész oldalkerítést magával rántotta (egy faoszlop egy ideig vízszintesen a levegőbe került, mintha néhány pillanatig a levegőben lebegne, majd az úttesten landolt, hosszában kettétörve); madarak riadtan, idegesen röppentek az autó fölé. Az autó megállt.
Egy ismeretlen udvarban megállt: az autó hátsó kerekei egy virágágyásban voltak, az elülső kerekei pedig a pázsiton, alatta pedig a kidöntött kerítés. A motorháztető mélyen, görbén behorpadt, a szélvédő teljesen hiányzott. Egy apró füstfelhő hontalanul kúszott fel az égbe, majd szétoszlott nyomtalanul. Teljes csend honolt, a tücskök is elhallgattak. Minden mozdulatlan volt, a világ egyetlen pontján sem mozdult semmi. A levegő lobogott, s olyan érzést keltett, mintha apró hullámok vonulnának végig az aszfalton. A madarak – összesen három – egymás után ereszkedtek le a rétre.
Most fújta ki a korábban belélegzett levegőt.
Érezte, ahogy lassan lélegzik, s közben az önmagáról alkotott képe, az autó, a kerítés és a három feketerigó képe a tudatába beleég. Mostantól örökre megmaradnak. Tudta. A fa, aminek az autó nekiment, ferde volt, megtört, mint egy fűszál. Egy madár repült el a fa magasságában. Hirtelen, egész lassan, mintha saját súlya húzná, kinyílt a jobb első ajtó. Kilendült, majd tárva-nyitva maradt.
Megfordult és elrohant. A szeme sarkából még látta, ahogy egy nő lép ki a házból, és szalad az autóhoz. Ezzel egy időben a távolban egy másik autó jelent meg, a kutya elkezdett ugatni, és a tücskök is ciripeltek. Az élet ment tovább. Fejét leszegte, szemeit pedig, felváltva megjelenő tornacipőire irányította; senkinek sem szabad meglátnia az arcát. Felesleges, gondolta magában, hiszen senki sem látta, majd az órájára pillantott: az egész nem tartott tovább húsz másodpercnél, s mindössze tíz perc telt el mióta elindult otthonról.
Már itt is van a kertkapu. Megállt, kinyitotta és belépett. A ház mellett tulipánok sorakoztak, egy macska hempergett a pázsiton, miközben lábait az ég felé kinyújtotta, s halkan dorombolt. Lehajolt és megvakarta a kezéhez kellemesen simuló macska nyakát. A pázsit, a bokrok, a tulipánok elkezdtek himbálózni…Szél! Igen, hideg, friss levegő volt keleti irányból, mely tompa motorzajokat és (már?) szirénahangokat hozott magával a távolból. És persze ez az ugatás. Rezdüléstelenül állt és figyelte a kutyát, majd elkezdett mosolyogni.
A garázsban sötét volt – a fény, amely a bejárati ajtón szűrődött be elégtelen volt, mivel a két villanykörte közül az egyik kiégett – dohos levegő keveredett nedvességgel és benzin szagával. Hamar rátalált arra, amit keresett: öreg eszközök, kesztyűk és egy tekercs drót hevert a polcon…egy pók rohant függőlegesen felfelé a falon, majd eltűnt egy hasadékban. A hátrahagyott pókhálója a kezéhez ragadt; összeszorította a fogait, hogy az egyre jobban fokozódó undort leküzdje. Megdöbbenve tapasztalta, milyen könnyen megy, könnyebben, mint valaha. Itt egy kartondoboz, még félig tele van szúrós szagú fehér porral. Gyerekektől távol tartandó. Amott egy műanyag tálka, talán egy kicsit koszos, de így is jó lesz.
Visszament a házba. A televíziót kikapcsolták, a nővére már elment otthonról, s az asztalt megterítették, majd átment a konyhába.
Az anyja kötényben és kanállal a kezében, bolyhos papucsot viselve a tűzhelynél állt; nem nézett az anyjára.
„Hagyd a hűtőt! Hamarosan ebédelünk. Mit vettél ki?”
„Semmit”. Mondta, majd becsukta a hűtő ajtaját. A kolbászt úgy tartotta, hogy ne vegye észre.
„Semmit!”. Megismételte, majd kiment a konyhából.
A meleg, kiégett fűre ült le, a hátát nekitámasztotta a ház falának. A kolbászt elkezdte felkarikázni; a kolbászkarikák túlságosan vastagok lettek, majdnem magát is sikerült megvágnia közben. Ezt követően nagyon óvatosan beleszórta a patkánymérget a dobozból a tálkába. Óvatosan, halk zörgés kíséretében öntötte bele a port, amely a naptól csillogott. A mutatóujjával alaposan megkeverte a port a kolbászkarikákkal, egyenletesen összekeverte, mintha főzne valamit. Eddig még sosem főzött semmit.
Felállt, miközben a szél felerősödött, s emiatt a kezével le kellett takarnia a tálkát. Ennek ellenére egy kevés port a szél mégis magával ragadott, mintha egy aprócska fehér felhőt vitt volna magával. A tulipánok illata felerősödött, a macska pedig egy piros pillangó után ugrott. Talán ugyanazt a pillagót üldözte még mindig.
A kerítés fölé hajolt. Ilyet még sosem tett. „He!” Kiáltott fel. „Hallasz? He!”
És ott volt. Egy rohamozó, morgó árnyék; a kutya olyan erővel ugrott neki a kerítésnek, hogy a drótháló megfeszült. –
„Jól van!” – mondta, majd letérdelt. „Éhes vagy?”. A kerítés tövében egy keskeny rés volt, olyan öt-tíz centméteres lehetett. Régebben attól tartott, a kutya átszökik rajta. A tálka átcsúsztatására éppen megfelelő volt, s még arra is, hogy visszahúzza; ezzel minden nyomot eltüntetve maga után.
Felállt, miközben a kutya a vörös szemével bámulta. Most már nem vicsorított , s nem is morgott. Az utolsó alkalom volt, ennyi idő után végre az utolsó. A kutya lehajtotta a fejét, miközben a fülek hegyesen és egyenesesen álltak. A kutya mindet megette.
Megfordult, majd zsebre dugott kézzel visszaballagott a házba. A háttérből még hallotta a váltakozó szirénahangokat; s ha nagyon fülelt, akkor még nem is tudta őket megkülönböztetni: a mentőt a rendőrségi szirénától. Izgalmas napok elé nézünk, hiszen fennállt a lehetősége, hogy megtalálják. Legrosszabb esetben is mindent letagadna, mivel úgysem tudnak rábizonyítani semmit. A kő túl durva tapintású volt ahhoz, hogy ujjlenyomatok maradjanak rajta. Egyenrangúnak érezte magát velük szemben, az egyész világgal szemben. A macska felpattant, és a pillangó után kapott, amely csillogása kíséretében egyre magasabbra és magasabbra szállt, majd eltűnt a napban. Ki ülhetett az autóban? Na igen, ha a mentők időben érkeztek, akkor bent ülő férfi vagy nő megmenekülhetett, nem halt meg, legalábbis most még nem. Rendben, de ez már nem tartozott rá.
A ház ajtaja nyitva volt, belépett, majd megtorpant. Még érezte a kinti hőséget a hátán, szemeinek is hozzá kellett szokniuk a benti fényviszonyokhoz. Három árnyék fordult felé némán a sötétségből…Majd egyre jobban kivehető alakot öltve látta, hogy csupán a szülei és a nővére voltak azok, akik éppen egy asztalnál ültek. Mosolyogva ránézett a nővérére, aki kerülni próbálta a szemkontaktust.
„Ülj le!” – szólt hozzá valaki, valószínűleg az édesanyja.
„Igen.” – viszonozta. De egy pillanatig még állva maradt, mivel kintről furcsa zajok szűrődtek be. Vonyításnak hallatszódott, nem emberi vékony hangon.
„Furcsa.” – mondta az édesanyja „ez biztos a kutya lesz. Ülj már le!”
Végre helyet foglalt, még egy darabig azt fogja tenni, amit mondanak neki, most már úgy sincs jelentősége. Erősebbnek érezte magát az egész családnál. A legtöbb embernél, akikkel találkozni fog útja során, még erősebbnek érezte magát. Hátradőlt, miközben mélyeket sóhajtott. Úgy érezte, hogy egy megfoghatatlan hideg ragyogás, szentség veszi körbe. Volt valami, amit nem tudtak róla, viszont ő igen. Még mindig vigyorgott, teljesen ellazult.
„Csodálatos időnk van ma, nem?” – mondta az édesanyja, miközben a tányérjára szedett valamit. „Szünidőre tökéletes. Ugye szép volt ez a délelőtt?”
Az anyjára pillantott, aki hirtelen félrenézett. Megmarkolta a kést és villát; a fém hideg és kemény volt, kellemes érzést keltett benne. Egy pillanatig elgondolkodott.
„Dehogynem” – válaszolta édesanyjának, „valóban, nagyon kellemes volt.”
Tóth Attila fordítása
Piac
Betonba zuhanó fémes csörömpölés,
Álomba fúródó döfés,
Felriaszt a piac, kirángat párnámból.
Szerda hajnal van: állítják, emelik a ponyvát,
Akárcsak a bitófát.
Egykori bányászváros beton mezején,
Szocreál tízemeletesek,
Mint bukott istenek
Borulnak a zsibvásár népére.
A kapitalizmus piaca ez:
Mindent is kapni,
Hol találkozik szegény és gazdag,
Ki sportkocsival, ki banyatankkal,
Ugyanúgy tolakszik, furakszik
Ki csirkefarhátért, ki marhaszegyért, ki társaságért.
Ahány ember annyi irány,
Nem tudni ki itt a király,
Hol háttérből hallani – két leguruló zsebrakéta közt
Az élet végállomásait.
Nem látni hol kezdődik vagy
Végződik a tömeg,
Csupán, hogy hömpölyögve vergődik.
(Illusztráció: Федот Васильевич Сычков: Collective Farm Market, 1936)