Mindig engedelmes volt. Gyerekkora óta mindig azt tette, amit a szülei jónak láttak, még akkor is, ha érdekei ellen voltak. A szülők nem voltak iskolázottak, mégis a legbölcsebb embereknek tartotta őket, a közeg, amiben felnőtt, a hétköznapi munkásemberé volt, de a világ közepét jelentette számára. Az apa alkoholizmusa miatt szenvedett, de nem panaszkodott – lesz ez még jobb is – mondogatta. Mondogatta, amikor az apjáért a kocsmába kellett mennie, amikor az agresszióját el kellet viselnie, s amikor bujkálnia kellett előle. Az iskolában szorgoskodott, jeleskedett, kitűnt igyekezetével. A kétes ügyletekbe nem bonyolódott, csupán a kötelezettségeinek élt, a maximumot akarta nyújtani mindenben. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Az értékterhes dolgok után rajongott: művészetek, irodalom, filozófia. A lelkiismeret szabadságát látta bennük. Szülei gépészeti szakközépiskola irányába terelték, s mondogatták – a rendszerváltás után nyolc évvel – hogy könnyen kap majd munkát a gyárban. Kitartása töretlen volt, csupán a magány nehezedett vállára. A középiskolai légkör nyomasztó volt, barátok nem igazán akadtak: a diákokat a szakma nem nagyon érdekelte, jobb híján kerültek oda. Szünetekben az ablakon bámúlt ki, gondolataiban messze a jelentől, s boldogság töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az érettségiig már csak két év van hátra. Ebben a két évben az apa váratlanul meghalt, s szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Szégyellte magát. Az anya dolgozott három műszakban, alig látták egymást. Főzött, takarított, levitte a kutyát sétálni. Arcán sosem látszódtak a csüggedtség vagy a szomorúság jelei, csupán a kedvesség és a barátságosság. Akkor sem tudott haragudni, amikor osztálytársai csúfolták különcsége miatt. Kiváló érettségi, majd irány – jólfizető állás reményében – a műszaki főiskola. A bányászváros paneljából a vidéki kollégiumba. Hétvégén otthon, hétközben előadásokon, laborgyakorlatokon. Hetente cipelte a dunsztsüvegebe töltött heti elemózsiát a távolsági buszon. Töltött káposzta illata lengte be az utazóközönség légterét. Iskola mellett dolgozott, egy percre sem ült ki arcára a fáradtság – megtérül ez még egyszer – mondogatta magában. A végtelen fáradtság ellenére sem mondott nemet szaktársának, aki éjszak átkopogott hozzá, hogy magyarázza el a mechanikát. Mindenki akart tőle valamit, és ő lelkesen adott. Barátnője a főiskolán nagy házról, kocsiról, utazásokról, pénzről álmodozott. Ő csak tette a dolgát, háttérbe szorítva vágyait másik érdekében. Államvizsga után összeházasodtak. Bányászvároskába költöztek, ahol időközben betelepültek a külföldi összeszerelő üzemek. Szülei helyet most már felesége irányította életét: elküldte az egyik helyi gyárba mérnöknek. Felesége igényei miatt szüksége is volt a bevételre- ezt mind a te érdekedben – mondogatta neki a felesége. A panel ne kellett házra vágyott szeretett felesége, évente kétszer külföldi utazásra, kétévente új telefonra. Nyögte a hitelt, műszakot is vállalt, de a mosoly egy percre sem fagyott le az arcáról. Felesége kihasználta. Tűrte szidalmait, lenéző magatartását, csicskáztatását, hiszen a gyerek már úton volt, s csak ez számított neki. A szülésnél komplikációk adódtak, fiúk oxigénhiányosan született. Nehezebb lett az élet. Speciális kezelésekre volt szükség, s mivel gyerekük nem fejlődött sem értelmileg, sem motorikusan megfelelően, a házukat akadálymentesíteni kellett. Éjjel-nappal családja boldogságán dolgozott, még vasárnapi túlórákat is bevállalt. A meghitt családi idill sosem valósult meg, helyette specialistákhoz és kezelésekre jártak. – Minden jobbra fordul- mondogatta magában. A tükörbe nézve idősebbnek látta magát mint harminc. Arcán a mély barázdákat eddig észre sem vette. Szemei viszont még mindig csillogtak. Miközben magát nézte, mondogatta – teher alatt nő a pálma – . Hobbira nem volt ideje, bár mindig szerette volna verseket írni és olvasni, de mindezek csak tervek maradtak. Érdekelték a költők, a művészek, a lelkiismeretükre hallgató emberek, hogyan látják a világot? Érzéseit, gondolatait sem feleségével, sem munkatársaival nem tudta megosztani. Egy nap munka után a felesége felhívta, megkérte, menjen el a patikába, mert elfogyott a gyógyszer. Fáradtan a legközelebbi patikához ment, de sajnos a keresett gyógyszer már elfogyott, így a város másik végébe kényszerült menni. Átment, leparkolt, s az üzletsor végén található patika irányába indult el. Az utcán vele szemben egy öreg járópálcás férfi közeledett, mikor a főút mellől felpörgő motorzajra és csikorgásra lett figyelmes. Értelmezhetetlenül gyorsan történt: egy gépjármű a főút és a üzletsor járdásját elválasztó korlátot áttörve a falhoz nyomta az öreg ember, aki azonnal meghalt. Észlelhetetlenné váltak benne a hangok és képek sorozata, melyek az idő legkisebb egységében, a pillanatban sűrűsödtek össze. Az értelmezhetőség artikulációja megszűnt, mint egy lavina amely elindul, de sosem érkezik meg. Megszűnt a változás észlelésének képessége, az idő a tér, amely egy ponttá zsugorodott össze A kiérkező mentősök kérdéseire nem reagált. Sokkos állapotban szállították korházba, ahol állapota két hét elteltével sem mutatott érdemi változást, így átkerült a pszichiátriára. Az intézetben hideg volt, a falak fehérre voltak meszelve. Az ablak mellett kapott helyet, ahova a holdfény néha besütött, de erről sem vett már tudomást. Reggel és este pirulákat kapott, a nővérek etették és ápolták. Egész nap a plafonon található repedést bámulta. Felesége egyszer meglátogatta, de nem mutatott semmi reakciót. Felesége később újra férjhez ment. A gyárban a pozícióját másnak adták. Néhány évet még élt az intézetben, anélkül, hogy valaha is szólt volna, aztán hirtelen meghalt. Arca nyugalmat sugárzott, mintha sosem létezett volna. Ágyára egy másik beteg került.