Máté a könyvtárban volt. Megpróbálta elképzelni a könyvtárat – kényelmes pamlagok, csend, kávéillat, körös-körül a sok könyv – a könyvtár persze nem ilyen volt. Vagy mint egy borgesi labirintus, ahol a polcok a végtelenbe vesznek, a dimenziók pedig sorra egymásba olvadnak – nem is egészen ilyen. Ez a könyvár, mint Máté körül minden, ellenállt a róla szőtt képzeteknek, aláásva a világ romantikáját. A polcok meglehetősen rövidek és alacsonyak voltak, kávéillat helyett por- és enyhe hónaljszag terjengett, a könyvtáras pedig unatkozva meredt maga elé a rozoga képernyőre. Tömeg volt, az asztaloknál nem jutott hely, a suttogás ellenére (vagy miatt) paradox módon hangzavar volt, pamlagokat pedig még elképzelni sem lehetett. Máté talált két könyvespolc között egy sámlit, ami talán az alacsonyabb növésű olvasókat volt hivatott szolgálni, és ott jegyzetelt valamit.
Valószínűleg sokan úgy képzelik, hogy a könyvárban a tudás bárki számára készen rendelkezésre áll, mint az automatás kávé. Az ember bedob egy százast, és szörcsögve kibugyog a porból kevert olcsó tudás egy műanyag pohárba. Tévedés! A tudás olyan, mint egy hegy, amire az ember a végtelen szerpentint megmászva nagy nehezen (talán akarata ellenére) végre felér, de kiderül, hogy eleve onnan indult, és hogy a hegy nem is hegy, csak valaminek a metaforája. A tudás olyan, mint egy tojás, amit hosszas erőlködéssel fel kell törni, aztán meg kell sütni. Mi több, strucctojás. Egy tízemeletes vasbeton strucctojás, amit az ember évekig egy kávéskanállal kocogtat, de ráeszmél, hogy az egész tojás tömör betonból van, vagy üres, sőt: záp. A tojások természete pedig olyan, hogy egyik a másikhoz vezet, és mire az ember észbe kap, már az őstojást keresi, ami nincs, és belátja, hogy soha nem lesz az egészből semmi, de közben mégis valahogy kiderül, hogy lett belőle valami, ha nem is az, amit előre elképzelt. Talán nem is tudás ez, hanem valami általánosabb. Talán afféle megismerés-féleség.
Ilyen és hasonló mély gondolatok közepette kocogtatta Máté az őstojást a sámlin kuporogva az izzadságszagú bábeli könyvtárban.
Mármost az emberiséget (többek között az antikvárius Palánkyt, Máté tulajdonképpeni barátját is) foglalkoztatta a kérdés, hogy Máténak egyáltalán mi a szakterülete. Azt, hogy van valami szakterülete, sejteni lehetett abból, ahogy gyakran, mikor valaki beszélt hozzá, ő kissé oldalra billentette a fejét, és jobbra-balra forgatta a szemét, mintha épp egy szakterületével kapcsolatos tudományos problémáról támadtak volna fontos gondolatai. Lehet, hogy Máté filozófus volt. Legalábbis sokat filozofált. „De mivel foglalkozol egyáltalán?”, kérdezte idegesen Palánky egy ízben, amikor önkéntelen szokásuk szerint csomós, cukorízű automatás kévét szürcsöltek a könyvár folyosóján. „Sokakat foglalkoztat a kérdés”, bólintott Máté. „Néha magam sem tudom.” Ez többé-kevésbé igaz volt. Mert hisz egyáltalán mi a tudás? A tudás csak a megismerés illúziója. Semmit sem lehet biztosan tudni. Ez biztos.
„Pillanatnyilag az egzisztencializmus és a kvantummechanika határterülete foglalkoztat”, tette hozzá, hogy megnyugtassa Palánkyt, aki könnyen felizgatta magát, ha nem kapott egyszerű válaszokat. De Palánky most is, mint mindig, közösen tengetett és javarészt vitatkozással töltött egyetemi éveik ellenére is, vagy talán épp azért, nem hagyta annyiban. „De mégis miből élsz?”
„Nézd, Palánky. Ne feszegessük.”
„De csak feszegessük. Hogyan fizeted a számlákat? Kierkegaardról és Schrödingerről tartasz órákat az Elektromos Műveknek?” Máté ezen nem nevetett, neki ennél sokkal jobb viccei szoktak lenni, Palánky jobban tenné ha nem viccelődne. „Nem érdekli azokat a tudomány”, jegyezte meg. Palánky nevetésképpen halványan horkantott, és elmélkedve szürcsölte a ragacsos, kihűlt kávét.
„És te? Te miből élsz?”, kérdezte Máté, akinek nem mindig jutottak eszébe jó kérdések. „Hát az  antikváriumból – tudod.” Máté bólogatott, hogy ja tényleg, hiszen a minap is, de közben már máson járt az esze.
Azon, hogy igazából a megismerés is lehetetlen. Itt van például ez a könyvtár. Végig lehetne olvasni benne az összes könyvet. De minek? Megismerne belőle valamit? Vagy valakit Ellenkezőleg! Itt van például Palánky. Az idők végtelenségéig itt iszogathatnák a valahogy soha el nem fogyó hideg, szar kávét, akkor sem tudná jobban megismerni, mert az emberek valamiért ellenállnak a megismerésnek, mint a kvantumok, túl szeszélyesek, csak fel-alá cikáznak a világűrben, és nem árulják el, mit akarnak. Főleg a nők.
Közben Palánky hosszú okfejtésbe kezdett valami nőről, aki folyton arról beszélt, hogy mit akar, és hogy bárcsak titokzatosabb lenne, bla, bla, bla. Máté nem nagyon figyelt. Oldalra döntötte a fejét és a könyvespolcok között babráló embereket bámulta, amint atomok gyanánt hemzsegtek bonyolult hullámfüggvények előírta pályáikon.
„Azt hiszem, el fogunk válni”, sóhajtott fáradtan Palánky. „Te nős vagy?”, meresztette a szemét Máté, és Palánky csak a fejét csóválta, hogy a francba is, ott voltál az esküvőmön te hülye, bár igaz, hogy akkor is csak a semmibe meredtél és a dolgok lehetetlenségén merengtél, ahelyett, hogy a Bettivel táncoltál volna, aki pedig kétszer is hívott, de te csak legyintettél, hogy a táncnak semmi értelme, mert csak valami törzsi ösztön, meg totem és tabu, vagy mi, és a Betti erre mérges lett, mert ki látott már ekkora idiótát, te pedig azon morfondíroztál, hogy ne növessz-e nietzschei bajszot, hátha az értelmet adna a dolgoknak és a nőknek, akikről már egy éve is azt hitted, hogy megismerhetetlenek, csak akkoriban kicsit másképp képzelted el a megismerést, de te már akkor is ugyanebben a végtelen spirálban keringtél, egyre följebb mászva valami metaforikus hegyre, aminek a teteje az alja, ugye, pedig a Bettinek tetszettél, te állat, csak persze egy hónappal később jutott eszedbe, amikor már mindenki mindent elfelejtett és a saját dolgával volt elfoglalva, de számodra az idő persze másképp telik, nem egyenletesen, hanem adagokban, mint valami csomós ragacs, és elsuhan melletted az élet, mert folyton azon tűnődsz, hogy hová suhan az élet, és hogy egyáltalán mi az az élet, és van-e a dolgoknak értelme, pedig rég tudod, hogy a dolgoknak nincsen saját értelme, hogy az értelem nem is lényeges, és az ember, ez a rövid felezési idejű részecske, nem tehet mást, mint hogy tovább oszcillál a végtelenben, egyedül, közösen a többi magányos elemi részecskével.

„Mondtál valamit?”, kérdezte Máté gondoltaiból kizökkenve. „Csak azt, hogy a világ mégsem olyan szar, mert legalább nem vagyunk egyedül.”, mondta Palánky.
„Ez nagyon érdekes”, bólintott unottan Máté „de nem érek rá itt csevegni veled egész nap. Készülnöm kell az órámra – valamiből csak ki kell fizetni a számlákat!”

Illusztráció:  Melissa Shaak: Through Lines (2018)