„Mit ér, ha van az embernek egy zsák
kincse, vagy szebben énekel, mint
Orpheusz, de senki sem tud róla.”
Euripidész

Korán reggel volt. Kinyitotta szemeit, s a plafont bámulta, majd lassan leeresztette tekintetét, és a környezetét kezdte vizsgálni. Egy ideig nem jutott eszébe, hogy hol van, de néhány másodperc után,
ahogy kezdett egyre jobban felébredni, rájött, hogy egy hotelszobában ébredt. Szabadságon voltak: ő,  a felesége és a gyerekek. A szomszéd szobából már hallatszódott, hogy a gyerekek is felébredtek. Hiába, megszokta már a koránkelést, belső órája a gyerekekhez volt időzítve, s a szabadság alatt sem sikerült átállítania magát. Mellette, a franciaágy másik oldalán felesége még az igazak álmát aludta – ő élvezi csak igazán ezt a nyaralást – egy ideig bámulta, ahogy hosszú, vörös, kócos haja beborítja teste, paplan alól kilátszó csupasz testét. Lassan fény szűrődött ki a másik szobából: a gyerekek lassan kinyitották szobájuk ajtaját, s kidugták fejüket. Mikor szemkontaktust vettek fel, előmerészkedtek, és hangosan a szülőkhöz szaladtak, felugrottak az ágyra, és kezdetét vette a szokásos családi reggel. A hangzavar hatására az anya hasonfekvésből megfordult, kinyitotta szemeit, s a gyerekeket nézte. A gyerekek közelebb bújtak az anyához, aki mindkettejüket átkarolta, és megkérdezte tőlük, hogy jól aludtak-e? Eközben az apa – a helyzetet kihasználva – a mosdóba ment. Megnyitotta a csapot, majd mikor tenyerével formált edény megtelt hideg vízzel, fölé hajolva arcát megmártotta benne. Miután megtörülközött, a hatalmas tükörben megbotlott tekintete: valami furcsaságot vélt felfedezni tükörképén, forgatta balról-jobbra, majd jobbról-balra a fejét, s azon tűnődött, hogy ennyire megöregedett volna? De nem, valami más volt. Szemei nem sugároztak nyugalmat, inkább az aggodalom jele volt felfedezhető bennük. Nem értette a látványt, hiszen nem érezte nyugtalannak magát, mint ahogy azt a szemei kifejezték. Mosolyogni próbált, de tükörképe szája meg sem mozdult, majd hirtelen a szobából – apa gyere már – felkiáltásra lett figyelmes. Nem foglalkozott tovább a jelenséggel, visszatért a szobába, ahol a gyerekek anyjuk segítségével öltöztek – tízig van reggeli, jó lenne, ha nem utolsó pillanatban érnénk oda, úgy, mint tegnap – közölte az apa, majd ő is öltözni kezdett. Miután elkészültek, felesége a gyerekekkel előre ment asztalt foglalni, mivel a gyerekek már nem bírtak magukkal. Ő is sietett, az ágyat bevetette, elpakolt a gyerekek után, majd a falra felszerelt áramkapcsolóhoz nyúlt, hogy a belépőkártyát kihúzza, de ekkor olyan érzése támadt, mintha valaki mögötte állna, és a fülébe szuszogna. Kirázta a hideg. Késésben volt, kihúzta a kártyát, majd kilépett az ajtón, s családja után eredt. A közösen elfogyasztott reggeli után együtt tértek vissza a szállásra. Megbeszélték, hogyan töltsék el a nap további részét, majd egy rövid pihenő után a balatonfüredi strand felé vették az irányt. Strandolni szerettek volna, míg jó az idő. Nem zavarta az apát, hogy a strand felé vezető úton többször hallott megmagyarázhatatlan szuszogást a fülében, melyről nem tudta, honnan jöhet, mit jelenthet. Miközben egy megfelelő területet kerestek a vízparton, hogy letelepedhessenek, felesége szavaira figyelt. Míg bámulta, eltűnődött, hogy hosszú, vörös haja, hátul, természetesen göndörödve vállmagasságban fut össze. Szerette megfigyelni a részleteket, de csak néhány év házasság után tűnt fel neki ez a részlet. Felesége arcán, melyet halovány vörös szeplők  borítottak, bal szeme alatt, néhány szeplő szív alakzatot formált. A férj egyre jobban elveszett saját gondolataiban, miközben a felesége hangja fokozatosan távolodott. Miután találtak egy megfelelő helyet és lepakoltak, felesége látta, hogy férjének egy kis magányra van szüksége. A felesége, nemcsak jól ismerte férje gondolatait, hanem a férfi által elővett filozófiakönyvek is utaltak arra, hogy most egyedül kellene hagyni. Felesége mélyen a szemébe nézett, enyhe mosoly kíséretében, lassan tagolva közölte: – elviszem a gyerekeket fagylaltozni, úgy jó lesz? – A férj visszamosolygott, és bólintott, majd a felesége kérdést intézett a gyerekekhez: – na, ki jön velem fagylaltozni? – majd mindkét gyerekkel kézen fogva elindult a parti kövezéssel párhuzamosan. Néhány lépés után a felesége visszanézett, azt
mondta a gyerekeknek: – integessetek apának, mindjárt jövünk! – A férj a parton állva figyelte, ahogy távolodnak, megértette, hogy egész életében kereste a Szépet, de csak a Szép ideáljának hordozóit látta meg, viszont most valóban meglátta magát a Szépet: ez a pillanat volt az. Eközben a szél egyre erősebben fújt a Balaton felől, a hullámokat olyan erősen felkorbácsolta, hogy ütemesen csapkodták
a part menti sziklákat. A hullámok hangja lépcsőfokokhoz verődő női magassarkú cipők hangjává alakult át. A felfelé tartó lépések határozottak, és lendületesek voltak, miközben a fehérbe öltözött két ápolónő közül az idősebbik kérdést intézett a másikhoz:
– Először dolgozol nyugdíjas otthonban?
– Igen. Előtte, a végzést követően a megyei kórházban dolgoztam.
– Az ott szerzett tapasztalat jól fog jönni. Meg is érkeztünk, ez a tizenkettes szoba. Itt csak végstádiumos, elfekvő lakóink vannak, többségüket sajnos nem látogatja senki.
A fiatalabb nővér az ajtó mellett, a sarokban fekvő beteg kisasztalát pillantotta meg, melyen három képkeret sorakozott. Érdeklődve közelebb lépett, hogy néhány pillantást vessen rájuk.
Mikor közelebb ért, kezébe vette az egyiket, s látta, hogy a képek két idős ember esküvőjéről készültek, ahol a vőlegény és a menyasszony egyaránt nyolcvan felett voltak.
– Ó, de édes pár! Gyémánt – vagy aranylakodalmukat tartották?
– Á, dehogy. Mindössze két évig voltak házasok, itt ismerkedtek meg és szerettek egymásba a nyugdíjasotthonban. Sajnos a felesége tavaly eltávozott, de az öregúr nagyon boldog volt abban a két évben, s örült, hogy megtalálta élete párját, akit egész évben keresett.
– Hogy mik vannak! Sosem túl késő.
Miközben a fiatalabb nővér a kezében tartotta a keretes képet, amelyen a boldog pár sugárzó életszeretete magával ragadta, hallani lehetett a háttérben működő lélegeztetőgép pumpájának szuszogó hangját.

Kép: Edvard Munch