A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”-  Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták.  Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját