Az értekezlet túl régóta tartott. A falon található táblákon a számok kígyózva mosódtak össze, kifogyott golyóstollak hevertek az asztalon, hamutartókban cigarettacsikkek tornyosultak. Lessing igazgató behunyta szemét, és leeresztett fejjel a homlokát masszírozta. Hansen már egy órája beszélt, és szavai Hansen fejében furcsa hangzavarrá formálódtak.
Csak a szokásos problémák voltak terítéken: a konkurencia átláthatatlan terveket szőtt, az előrejelzések nem voltak ígéretesek, a számításokba pedig hiba kerülhetett. Hansen és Mühlheim nem értettek egyet. Berger szerint az előző évet mutató függvény közelítő értéke félrevezető. A cigarettavégekből tekergő füstszálak emelkedtek a magasba, majd fodrozódva, számos ágra szétszakadva a levegőben szertefoszlottak. A plafonról lelógó lámpák alatt kékes füstgomolyag hömpölygött. A kávéscsészék már rég kiürültek.
Hány óra lehet? Lessing nem mert az órájára pillantani, mivel nagyon udvariatlan gesztus lett volna, viszont kitekintve az ablakon, meg lehetett állapítani, hogy már rég besötétedett. Legalább este hét vagy akár már fél nyolc is lehetett… – Egy széllökés olyan erővel remegtette meg az ablakot, hogy az asztalon a kávéscsészék és csészealjak csörömpöltek. Hansen megszakította előadását, Lessing pedig a helyzetet kihasználva hátrapillantott a faliórára, hogy megnézze az időt. Az óra háromnegyed kilencet mutatott. Úramatyám, tényleg hat órája ülünk már itt? A felismerés pillanatában hirtelen felerősödött a fejfájása, kimerültsége pedig tovább fokozódott. A kinti sötétség nekifeszült az ablaknak, miközben nagyon barátságtalan vihar tombolt.
Pedig a reggel nyugodtan indult: kövér, nagyszemű hópihék kezdtek el hullani, és lassan, csendben betemették a tájat. Még az időjárás-előrejelzés sem látta előre. Ez minden évben megismétlődik: az égbolt tiszta, és tapintható közelségbe kerül, majd az egész világra – a pázsitra, a szomszéd ház tetejére, a kutyaólra – fehér fátyol borul. A városi zajok elhalkulnak, és minden egy rövid időre fényesen tiszta és szép lesz. De ez az állapot nem tart sokáig: hamarosan hólapátok karistolják a járdát, hókotrók küzdik át magukat a hóakadályokon, vegyi anyagok barna, szennyes latyakká változtatják a havat, végül autók próbálnak újra közlekedni az utakon.
Délben a szél is felerősödött, majd több és még több hó hullott. A gyerekek csalódottan, és átfagyva menekültek a hátsókertekből a házba; a szél szétrombolta a gyerekkezek által emelt hóembereket, miközben a hópihék kisebbek és keményebbek lettek, s arcba fújva fájdalmat okoztak. Röviddel ezután a kutyák is vonyítva, és jeges bundával követték a gyerekeket, és kerestek menedéket a házban. Az értekezletet viszont nem lehetett kihagyni. Tehát: a legmelegebb télikabátot, kesztyűt, sálat, szőrmesapkát felvenni. Lessing igazgató villája a külvárosban egy előkelő környéken volt. Nyáron ennek megvoltak az előnyei, de télen számos hátránnyal kellett szembenéznie: a munkába vezető út nem könnyű, a látási viszonyok rosszak voltak, hóátfúvások nehezítették a haladást, az út néhány szakaszát pedig jégpáncél borította. Szabad parkolóhelyek már nem maradtak, de szerencsére a vállalat rendelkezett saját garázzsal.
Hansen leült és elégedetten körbenézett. Mühlheim következett volna az ellenérvei bemutatásával, de csupán a helyén ülve hallgatott, kimerültnek látszott. Nyakkendője ferdén állt, szakálla pedig szétzilált volt. Itt az idő, hogy befejezzük, gondolta Lessing. Egy kis időre mindenki szünetet tartott, senki sem beszélt, csak a kint tomboló vihart lehetett hallani. Nos! Lessing mély levegőt vett, hogy az utolsó szót kimondja, amikor Berger felemelte a kezét, és elkezdett beszélni. Mindenki Bergert bámulta, de ettől ő nem esett zavarba. Néhány megjegyzést felírt magának Hansen elméletével kapcsolatban. Egy egész oldalnyi megjegyzést. Nagyon sok megjegyzést.
Berger lassan és halkan beszélt, gyakran megakadt, és újra meg újra előről kezdte mondanivalóját. Egyszercsak kinyílt a terem ajtaja és Lessing igazgató titkárnője, Perske kisasszony aggódva, alsó ajkait harapdálva, az ajtóban állva végignézett a teremben ülőkön. Mühlheim hátradöntötte a fejét, és mélyeket sóhajtott; Dr. Köhler asszony, a személyzetisek főnöke, egy nagy, ferde pálcikaembert rajzolt, de a lábak megrajzolásáig nem jutott el. Lessing nyugtalanul figyelte a rajzkészítést; láb nélküli teremtmények mindig félelmet keltettek benne.
Lessing képtelen volt már Berger szavaira figyelni; az elhangzott gondolatok már nem tudtak értelmes mondatokká összeállni a fejében, így jelentésüktől elszakadtak, és puszta zajokként terjedtek tovább a teremben. Lessing fejfájása feje egyik oldaláról a másikra terjedt át, miközben könnyű szédülés járta át gondolatait. Táskájába nyúlt, hogy kivegye a vérnyomáscsökkentő tablettáit tartalmazó dobozt. Hirtelen egy irritáló gondolata támadt: a tábla, a diagrammok, a telefon és a számítógép csak díszletek voltak, részei egy ügyesen megtervezett dekorációnak, amelyről a részvevők tudtak. Hosszasan, egyesével végignézte a teremben tartózkodókat. Most már abbahagyhatjátok! Rájöttem…
Hirtelen megtalálta a tablettákat, a dekorációval kapcsolatos gondolatai tovaszálltak. Egyszerűen csak túlterheltnek érezte magát. Bárcsak szabadságra mehetnék, pihenni, sétálni és aludni, sokat aludni…- De az következő hónapokban erre nem lesz lehetőség, változatlan formában tovább kell haladni a munkával. Jó – gyorsan kitöltöm a vizet a pohárba, és lenyelem a tablettákat, nem akarok feltűnést kelteni. Egyszerűen, kiegyenesedve össze kell szednem magam… Az ördögbe is, még egy további órával felülmúlnám a többiek kitartását!
Lessing egyszercsak felfigyelt, hogy mindenki őt bámulja: Hansen tükröződő szemüvege, Mühlheim szakálla, Berger bezselézett haja, Dr. Köhler asszony hegyes orra. Először megijedt, majd rájött, hogy arra várnak, hogy az értekezletet berekessze. Istenem, végre! Gyorsan befejezem, mielőtt valaki szót kérne.
„Na igen”, Lessing hallatta hangját, majd krákogott, és újra nekikezdett: „Na igen”. A vihar megremegtette az ablakot, amitől a kávéscsészék újra megcsörrentek. Egy ceruza, halk, fás kopogások kíséretében gurult az asztal széléhez, majd hangtalanul a földre esett, miközben senki sem vett róla tudomást. Lessing nem látta, hogy a ceruza a szőnyegre zuhant volna; a földre érkezést nem lehetett hallani. Megdörzsölte a szemeit, majd harmadszorra is megpróbálkozott berekeszteni az ülést: „Na igen… ma sikerült néhány fontos kérdést tisztázni…a fennmaradó tisztázatlan kérdéseket pedig később…” A plafonról lelógó lámpák megremegtek; hirtelen tompa, fémes csattanás hallatszódott kintről. Lessing az ablak felé fordult, de mintha a többiek ebből semmit sem észleltek volna. „ … biztosan fogunk megoldást találni…úraim és … és hölgyem”. Gyakran alkalmazta ezt a szójátékot, de most senki sem mosolygott rajta. „… szép estét kívánok”.
„Kívánjon inkább jó utat”, mondta Berger. „ Nem lesz könnyű.”
Perszke kisasszony lépett be a terembe, és hevesen csóválta a fejét. „A hírekben bemondták: mindenhol karambolok történtek. Talán biztonságosabb lenne, ha itt éjszakáznak.”
Berger nevetett. „Úgy érti, hogy itt az irodában? Hát, ha ön így dönt – tessék csak.” Berger gúnyosan vigyorgott, majd kiment a teremből. Mühlheim szemrehányó pillantásokat vetett Perszke kisasszonyra, majd motyogott valamit, és követte Bergert.
A vállalati garázs majdnem teljesen üres volt. Lessing a kabátzsebében kereste az indítókulcsot, miközben mélyeket lélegzett, hogy kellő mennyiségű oxigén kerüljön a szervezetébe. A kollegák elbúcsúztak egymástól; mindenki suttogott, pedig erre nem volt okuk, majd beszálltak az autójukba; az ajtók becsapódása után a motorok is felpörögtek, és a fényszórók, mint izzó napok, elkezdték ontani magukból a fényt. Lessing az autójában ücsörgött és várt; az első, majd a második, végül az utolsó autó is elhajtott előtte, és haladt a kijárat felé; egymás után tűntek el az éjszakába.
Aztán minden elcsendesedett. Csupán néhány apró lámpa adott egy kis fényt a garázsban, amitől megnyúlt árnyékok borították a földet. Amerre nézett, mindenhol mozdulatlanság volt tapasztalható. A hideg levegő kellemes volt; Lessing érezte, hogy az ereje kezd visszatérni. Tehát, indulás!
Kint mindent fehérség borított. Az utcát, az eget, de még az étert is beborította a havazás. Hó hullott a magasból, hó tört elő a földből; bármerre nézett az ember, tomboltak, röpködtek, ugráltak a hópihék. Lessing érezte, ahogy a szél a kormányt rángatja, miközben a kerekek megpróbálnak tapadni. Csak lassan! Lassan és óvatosan vezessek…! Méterről méterre haladt el mellette az utca, majd a csillogó fehérségen keresztül sikerült a megszokott épület részleteit felismernie. Most balra lekanyarodni, rá a főútra…
Itt aztán minden feltorlódott. Fények: sárga és vörösen villogó, rotálódó fények, melyek egy pillanat erejéig falakat, ajtókat, ablakokat, tűzcsapokat emeltek ki a sötétségből. A távolban szirénák vonyítottak. Az autók egy része az úttesten keresztbe fordulva akadályozta a forgalmat, a többi a hófúvás fogságában volt; ötven méterrel távolabb, három autó ment egymásba, amelyeket a villogó vörös fény megvilágított. Egy rendőr bolyongott kezében egy használhatatlan jégkaparóval; emberek havas dzsekikben álldogáltak és beszélgettek, hevesen gesztikuláltak. Hirtelen, egy, az úttesten keresztülrohanó gyerek alakja rajzolódott ki, majd lett újra a sötétség része.
Lessing azonnal reagált: hátramenetbe kapcsolni, hátrafordulni (miközben szörnyen fájt a nyaka) és vissza. A motor sikított, de még engedelmeskedett. Néhány másodpercig még láthatóak voltak a visszaverődő fények, de hamarosan már azok sem.
És most? Lessingnek sosem volt jó a tájékozódási képessége; muszáj volt találnia egy hazavezető utat, amely nem halad át a főúton. Egy idő után eszébe jutott egy keskeny utca, amelyet évekkel ezelőtt már használt. – De, így sikerülhet. „Na igen”, motyogta, s közben észrevette, hogy ma már túl sokszor használta ezt a kifejezést. Kinyitotta a kesztyűtartót (saját megvilágítása volt, amely egyike volt az autó számos felszereltségének), és látta, hogy nincs térképe a városról.
Néhány kereszteződést elhagyva, már azt sem tudta, hogy merre jár. Újra meg újra találkozott más autókkal, amelyek hevesen, ide-oda járó szélvédőtörlővel küzdötték magukat előre; egy gyalogos télikabátban és kalapban integetett, és valamit kiabált, csak Lessing sajnos nem értette. Egy hatalmas kotrógép hánykolódva haladt előre, hasztalan kavicsos nyomot húzva maga után.
Végre egy hely, amely ismerős volt. Egy kút, melyen egy méltóságteljes szobor állt lándzsával a kezében, de még a körvonalai is alig voltak kivehetőek. Tehát, végre eljutott ide. Megkönnyebbülten, egy sóhajtás kíséretében bekapcsolta a rádiót. Először emberi hangokkal átszőtt mély zúgás volt hallható, amelyek akár szófoszlányok is lehettek vagy talán valami egészen más. Lessing megtalálta az autórádión a szabályozógombot (nem, nem az; az a hangerő-szabályozó; a másik – ez az) és rövid keresgélés után a rádiózúgás emberi hanggá formálódott. Egy női hang volt hallható. „Jelenleg a legtöbb fő- és mellékút járhatatlan. A hatóságok dolgoznak az akadályok lehető leggyorsabb…” Egy sípoló hang lett egyre hangosabb, majd halkult el újra. „…a váratlan havazás miatt az útfenntartók teljesen túlterheltek…”. A adás hirtelen félbeszakadt, és már csak rekedt sistergés volt hallható. Lessing idegesen tekergette a rádió gombját. „…semmi esetre se üljenek autóba.” Szitkozódott, majd lekapcsolta a rádiót.
Egy ideig jól haladt előre. Egyik ismerős utca követte a másikat, nem voltak hóakadályok. Úgy érezte, egy közelebb kerül külvárosi villájához, minden kanyarban egy láthatatlan erő próbálta eltéríteni az útról, de az autó ellenállt. Hamarosan érzi majd az otthoni puha ágyat, és végre aludni fog.
Állj! Úristen, egy pillanatra elbambultam és…. Hol is vagyok? Nem, nem látom sem a plakátot az „igyál sört”-felirattal, sem pedig a kápolnát az ide-oda inogó kereszttel a tetején. Az elhaladó garázsbejáratot sem látta azelőtt. Csak nyugalom; nyugi! De legalább jó irányba megyek.
Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami nem lenne rendben; és már hallatszódott, ahogy az autó kerekei kipörögnek. Sebességbe rakta a váltót, majd gázt adott; a felbőgő motor kíséretében a szélvédőre hó spriccelt, majd hirtelen, egy lendülettel kiszabadult a hó fogságából. Egy lámpaoszlop felé tartott; Lessing próbált ellenkormányozni, de a kormánykerék elfordítása nyúlóssá vált, mintha beleragadt volna valamibe; a lámpaoszlop egy körívet írt le, kilengett, majd a jobb első ajtóba csapódott. Lessing mélyeket sóhajtott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy dühös legyen.
Mégis felcsillant egy reménysugár: a távolban egy város rajzolódott ki. A házak egyre alacsonyabbak lettek, a távolság közöttük pedig egyre nagyobb, fák és kertek tünedeztek fel. A környék hasonlított, ahhoz a helyhez, ahol Lessing is lakott. Még az is lehetett, hogy otthona a közelben volt…- valakit meg kellene kérdezni, majd ekkor tűnt fel neki, hogy régóta nem látott senkit, se embert, sem közlekedő járművet.
Egy egyenes útszakaszon haladt; mindkét oldalon földszintes házak sorakoztak, melyek kerítések választottak el egymástól. Az út mentén sorakozó lámpaoszlopok, az autó fényszórója, az ablakokból kiszűrődő fényt egy kevés világosságot vitt az éjszakába. A fény élesen körülhatárolt kis területeit jelentették. A hó már nem pelyhekben esett, hanem fehéren világító köddé változott, amely tobzódva töltötte meg az eget és a levegőt. A fák meghajolva szorították magukhoz ágaikat, s úgy néztek ki, mint a remegő csontvázak. Egy leszakadt ág ráesett a szélvédőre, Lessing hirtelen megijedt. Ebben pillanatban kezdett kanyarodni alatta az út, és ment át egy előre nem látható teljes ívbe. Lessing a lehető legrosszabbat tette: fékezett.
A hangtalanul megemelkedett a horizont, majd átfordult – egyszer, kétszer – Lessing feje körül. A házak, fák, az utca elsuhanó árnyakká estek szét, majd egy mozdulattal, hirtelen minden megállt. A sötét és a világos foltok igyekeztek újra tárgyakká összeállni.
Lessing egy ideig csak saját lélegzését, és a felgyorsult szívverését hallotta, majd a kezeire pillantott, amelyek az ölében remegtek. A fáradság viszont elmúlt. A motor még járt. Leállította az autót, majd kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.
Térdig süppedt a hóba. Egy kis réten találta magát, egy fával a közepén. Egy pad háttámlája emelkedett ki a hóból, mellette egy tábla felső körvonala: a kutyákat kérjük…
Lessing a havat döngölte az autó körül, minden oldalról megvizsgálta, miközben a kezeivel az arcát védte; a jeges szél csípte. Teljesen világos volt: az autóval nem megy tovább, sehogy sem tudja kiszabadítani.
„Na, igen”, kimondta hangosan, majd felhúzta az anyósülésen található kesztyűket, kitapogatta a kulcslyukat. Egy pillanatra megtorpant. Minek zárjam be? A kocsi a hó fogságában volt. Az ördögbe is, ha valaki kiássa innen, megkaphatja! Lessing bedobta a kulcsot a vezető oldali ülésre, majd az ajtó a lendülettől becsukódott. Megindult a széllel szemben anélkül, hogy visszanézett volna. Ez meg mi volt, kérdezte magától, annyira meglepődött, hogy még a fejfájása is elmúlt. Tényleg megtettem? Igen, válaszolta magának.
Egy telefonfülkét szeretett volna találni, és hívni egy taxit. Amennyiben nem kap taxit, hívja a rendőrséget, a sürgősségit vagy a tűzoltóságot, legrosszabb esetben kér egy helikoptert; addig fog telefonálni, amíg nem talál valakit, aki haza tudja vinni. Sehol sem talált fülkét. Látott egy utcatáblát, de a rajta található név ismeretlen volt. Mennyi lehet az idő? Ezt sem lehetett meghatározni; túl sötét volt ahhoz, hogy karóra számlapját le tudta volna olvasni, ahhoz meg túl világos, hogy az óramutató foszforeszkálását leolvassa. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
Hirtelen egy hangra lett maga mögött figyelmes. Egy éles csilingelő hang volt. Mikor megfordult, egy lassan közeledő fényszórót pillantott meg. Csak most figyelt fel az utcák fölött végighúzott vezetékekre. Egy villamos! Itt villamos közeledik! Lessing elkezdett föl-le ugrálni, miközben a kezével integetett.
Néhány szörnyű pillanat erejéig úgy tűnt, mintha a villamos annak ellenére továbbhalad, hogy Lessing öklével, kiáltásai kíséretében még a jármű oldalán is dörömböl. De akkor hirtelen, mikor már teljes hosszában elhaladt mellette a villamos, hirtelen megállt. Lessing utánaszaladt, és elérte az utolsó vagon utolsó ajtaját, majd megnyomta a gombot, és beszállt.
Lessing egyedül volt a szerelvényben. A vizes padlón egy félig fagyott hódarab hevert; egy félig elfogyasztott alma gurult ki az egyik ülés alól, tétovázott egy ideig, majd begurult egy másik ülés alá. Az ablaküvegeket tejes sötétség borította; Lessing lekapart néhány centiméter, hogy kilásson: hópelyhek süvítettek az üveggel szemben, mögötte pedig valami fekete dolog csapkodott a közvilágítás fényében – talán egy madár, vagy egy darab szövetanyag, akár papír. Melyik járaton volt? Merre tartott? Teljesen mindegy; akármerre is tart a villamos, eljut majd egy helyre, ahol lesznek emberek, de legfőképpen telefon. Leült, és lehunyta szemeit.
A fejében, a sötét helységben világító pelyhek záporoztak; egy cérnavékony villámlás vonult át lassan a horizonton, kettéágazott, majd folyamatosan elhalványulva kialudt. Egyszer, mintha tompa alig hallható suttogást hallott volna, de nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Később a hangok elnémultak. Már csak egy könnyed rázkódást érzett, amikor a szél felerősödött…-
Magához tért, amikor mindez alábbhagyott. Kinyitotta a szemeit, a szerelvény mozdulatlan volt.
Lessing felállt, ásított, jobbra balra döntötte a fejét, hogy a nyakizmokat ellazítsa. A szájíze keserű volt; legszívesebben köpött volna egyet. Letörölte a villamos ablakát, hogy kilásson, de az éjszakán és a havazáson kívül nem látott mást. Hideg volt; összecsapta kesztyűvel borított kezeit, majd a vagon hátsó részébe húzódott, majd odaérve megfordult és elindult a másik irányba. Mint a börtönben, gondolta, és megpróbált közben mosolyogni.
De túl régóta áll már a szerelvény. Istenem, csak nem akadt el a hóban ez a szerencsétlen villamos? Lessing lehajolt, és izgatottam kibámult az ablakon.
Na! Most már elég legyen. Előre menne, és megkérdezné a villamosvezetőtől, hogy mi a helyzet, és amennyiben szükséges lenne rádión keresztül segítséget kérne. A fenébe is, itt az ideje, hogy cselekedjek. Odalépett az egyik ajtóhoz, és erősen megnyomta a piros gombot. –
Az ajtó ennek hatására kinyílt. Hideg szél csapta meg az arcát, miközben a szúró pelyhek felhője beborította. Ösztönösen hátralépett, majd összeszedte magát, felcsapta kabátja gallérját, végül kilépett a szabadba.
Koromsötét volt, közvilágítás sehol sem volt. Hallotta, amint becsukódik maga mögött a villamos ajtaja. Majd hirtelen megindult a szerelvény. Lessing látta, ahogy az utolsó előtti ajtó, majd az utolsó ajtó, végül a hátsó fényszórók is elhaladnak mögötte, a kiáltásaitól függetlenül. Elkezdett a villamos után szaladni. Ahogy folyamatosan haladt, egy olyan érzés kerítette hatalmába, amelyet már többszázszor átélt álmában: szüntelenül fut és fut, miközben üldözője egyre közelebb, a cél viszont egyre távolabb kerül. Mindez, annak ellenére történik, hogy mindent belead, mégsem sikerül gyorsabban futni. Úgy tűnt, mintha testtömege hirtelen megnövekedett volna, a gravitáció az eredeti többszöröse lenne, a talaj pedig ragadós massza lenne. Ennyi lenne, kérdezte magától, miközben ellentartott a szélnek, és saját zihálására lett figyelmes. Tényleg csak ennyi lenne? Ha akarom, és amikor akarom, bármikor befejezhetem…? Vidám mosollyal az arcán elengedte magát. És zuhant. A világ körülötte egyre távolabb került; érezte, ahogy a pillanat kitágul és a valóság egy másik valóságba megy át. Majd hirtelen, valami fehér és puha borította be, tudta, most már biztonságban van. Kinyitotta a szemét. –
A villamos már csak egy távoli világos pont volt, amely egyre távolodott, majd elsárgulva kialudt. Lessing szemeit kezdte a hó belepni, megpróbálta a kezével a havat letakarítani az arcáról, de nem sokat segített, hiszen a kesztyűje is tele volt hóval, akárcsak a kabátja, a nadrágja, mindene. Megpróbált felállni, de ez reménytelennek bizonyult; ott maradt kinyúlva, a hideg, kemény massza fogságában. Aztán amikor végre sikerült talpra állnia, elvesztette egyensúlyát, és újra a hóba zuhant.
Lessing szemei ezen idő alatt hozzászoktak a sötétséghez. Sikerült talpra állnia egy fehéren csillámló felületre; a szél havat dobált a magasba, hogy aztán finom porként szétszórja; – úgy nézett ki, mintha cakkos fekete hullámok vonulnának a földön. Lessing az egyik oldalon fákat, a másik oldalon pedig valami nagy és szögletesnek a körvonalait látta. – Házak? Igen, valószínűleg. Biztos, hogy házak voltak; a villamos nem közlekedhet városon kívül. Csak most tűnt fel Lessingnek, hogy csupasz volt a feje. Esés közben elhagyhatta a szörmesapkáját…Nem látta sehol, a hó valószínűleg már beborította.
Elindult a házak irányába. A szél most már nem csak egy irányból fújt, hanem úgy tűnt, mintha minden irányból próbálna rászakadni; semmi más nem létezett, csak viharos, fehérséggel borított sötétség. A sálja vége szabadon lengett mögötte, olyan volt, mint egy szánalmas kis zászló. Amikor érte nyúlt, már keményre fagyott volt. A hó térdig ért, majd alacsonyabb lett, aztán megint magasabb. Olyan érzése volt, mintha valamilyen folyadékban gázolna, amely vele szemben áramlana, és megpróbálná magával sodorni. Megállt egy pillanatra, és megpróbált tájékozódni: az előtte álló házak eltűntek. Megfordult, és újra megpillantotta őket. Tőle jobbra voltak, alig haladt valamit az irányukba. Már nem próbálta védeni az arcát; a fájdalom már elviselhető volt. Hirtelen Mühlheim, Hansen, és Dr. Köhler asszony jutott az eszébe, a fejét csóválta azon, hogy nemrég még közöttük ült, és számok, kalkulációk, előrejelzések…Nem, teljesen abszurd volt; sosem léteztek; semmi sem létezett a ma esti káoszon kívül. Még a családja gondolata, a felesége, a három gyerek is absztrakttá, feleslegessé vált. Ezt a gondolatot is elnyomta magában.
A fáradtság átszaladt a testén, a nyaktól kezdve, amely a fejet nem bírta már tartani, a vállakon át egészen tüdőig (most először vált világossá számára, hogy több tonnányi levegő veszi körbe, amelyet minden belégzésnél arrébb kell tolnia), majd a lábakig, amelyeket egyre gyengébbnek érzett. Nem volt szabad megállnia, de legfőképpen elesnie. Miért integetett neki az a járókelő? Most megint mélyebb volt a hó.
Hirtelen megvilágosodott. Nem volt tovább. Vége volt.
Nem léteztek már emberek. Mind meghaltak, egy jeges kataklizma pusztított végig a bolygón, és már csak ő, Lessing maradt életben egy véletlen folytán. Az üres házakból elektromos fény szűrődött ki egy lakatlan világba. Holnap reggel, az éjszaka végén, a Nap tökéletes pompájával kell majd fel.
Megállt, hátradöntötte a fejét, és a felette látható csillogást bámulta. A csillogás, és a végtelen sötét égbolt. Mialatt térdre rogyott, elmúló életének emléke súrolta, mint egy elhalkuló hang, mint egy gondolat árnyéka; amire a hó felfogta zuhanását, már erről semmit sem tudott. Megmaradt erejével a hátára fordult. Majd felnézett, hallgatta, ahogy a szívdobogása ritmust vált, miközben a hideg az ajkaira és a szempillájára nehezedik. A vihar mögött nyugalom rejtőzött. Lessing mosolygott, és lehunyta szemeit. Soha életében nem érzett még ekkora boldogságot.
Tóth Attila fordítása
Kép: Paul Klee: Vor dem Schnee
