∞ Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)

A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.

Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.

Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.

Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.

Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.

Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.

Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?

És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.

A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?

De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.

Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.

Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.

Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.

És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.

A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.

Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.

A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.

Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.

2024. 04. 13. 8: 20: 59

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)

Je voudrais parler au professeur.
Mindig hajnalban telefonálnak. És  nem mutatkoznak be soha.
Mezítláb végigrohanok a szutykos folyosón, és félig csukott szemmel felveszem a kagylót. Mindig ugyanazt mondják: Je voudrais parler…
Papa! Papa! Gyere! Megint téged keresnek.
Nagyapám összefogja magán a csíkos köntösét, és morogva kivánszorog a folyosóra. Dühösen int, hogy ne hallgatózzam,  takarodjam vissza a szobámba.

Mire emlékszem még a gyerekkoromból?
Mások elbeszéléseiből tudom, hogy mi is sétálgattunk a Margitszigeten. Fényképek is készültek rólunk:  egy torzonborz hajú kislány és egy sértődött öregúr az ősziesen halvány napkoronggal szemben. Nagyapámnak amúgy minden oka megvolt a sértődésre és a méltóságteljes neheztelésre. Tényleg professzor volt…  igazi professeur, hiszen pár évig még a Sorbonne-on is tanított. De valamit elkövetett…
Valami rosszat én is elkövettem, hiszen nem voltak szüleim, nem voltak barátaim, ráadásul  velem egyik tanítónő sem szívesen állt szóba. Az iskolai védőnő elszörnyedt, mikor meglátta a lábkörmeimet, és megtudta, hogy  a nyakamat sem mosom meg rendesen. De hogy én  mit éreztem, azt nem tudom felidézni.
Világosan csak a tetűre emlékszem. Nálunk is a fél osztály eltetvesedett, de nekem nem volt senkim, aki lehúzogatta volna a hajszálaimról a serkéket. Nagyapám leborotválta a fejemet, aztán szitkozódva, zsörtölődve elégette az összes játékomat. De ez mind nem volt elég. Talán ki kellett volna tisztogatni az ágyneműt és a szőnyegeket is. Én voltam a leghosszabb ideig tetves, az osztálytársaim csak Serkének hívtak.
Je voudrais parler au professeur, ismételgették a hangok hajnalban.
De én kivel beszélgethettem volna?

Arra is emlékszem, hogy sokan irigyeltek. Hiszen négyezer kötettel és egy tudós nagypapával éltem egy hatalmas villában. Nyáron  franciául beszélgettünk a cseresznyefa alatt. Hatalmas volt ez a fa már akkor is: uralta az utcát, uralta az egész hegyvidéket, de nem termett rajta egy szem cseresznye sem. Papa hetente kétszer eltaxizott a belvárosba, és hihetetlen csemegékkel tért haza: hozott francia salátát, grillcsirkét, téliszalámit. Az ebédért viszont nekem kellett elmennem. Az éthordót reggel letettem az osztályterem végébe, és iskola után elbattyogtam az étterembe. Rettenetesen szégyelltem a maszatos, ütött-kopott alumínium éthordót, amibe az osztálytársaim sokszor falevelet, papírszemetet, kavicsokat szórtak. Ha belépett egy új tanár az osztályterembe,  az volt az első kérdése, kié az az éthordó ott a sarokban.
A Serkéé, kiabálták mindannyian.
Nagyapám régi tanítványai bonbonokat hoztak. Sokszor bebújtam a paplanom alá, és egyszerre felfaltam az összeset. Kicsit féltem ezektől a bonbonos bácsiktól, mert az egyik benyúlt a ruhám alá, mikor nagyapám nem nézett oda. Egyszer negyed kiló rumos meggytől olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hozzám hívni orvost. Ez a gyerek részeg, mondta a doktor, és gyanakodva mért végig minket. A szobámban ragadt a padló, a szőnyeg foltos volt, és az ágyam telistele  csokipapírokkal, rajzokkal, levetett zoknikkal. Fel lehet így nevelni egy gyereket?, kérdezte az orvos szemrehányóan. Nagyapám széttárta a karját. Mit csinálhatott volna?
Ő soha nem beszélt a szüleimről, én meg elfogadtam, hogy a rosszaságom miatt nem lehet anyukám. Hiszen serkés vagyok. A nyakam se tiszta. A körmöm se. Egyetlen tanítónő sem szeret.
A serkézés elkísért a gimnáziumba is, csak ott viccesebbnek tartották a Sörkét, mint a Serkét. Sörke Kati… mondta egyszer hangosan az osztályfőnököm. Ha-ha-ha-ha, nevetett az osztályban mindenki. Én is nevettem, mert tudtam, ha megsértődöm, kegyetlenebbek lesznek, elgáncsolnak, megcsipkednek, kavicsot szórnak az éthordómba. Nagypapám egyszer beült a szülőértekezletre az anyukák-apukák közé, mon ami-nak hívta az osztályfőnököt, és franciául motyogott maga elé. Már nagyon beteg volt, és olyan áporodott szagot árasztott, mintha a Városligetben töltené az éjszakáit. Az anyukák elmesélték ezt a gyerekeiknek, a gyerekek meg másnap megkérdezték tőlem: ha egyszer nagyapád ilyen büdös, mért nem fürdeted  meg.
Ha-ha-ha-ha. Mért nem fürdeted meg? Együtt nevettem velük.
A magyartanárom, Sanyi bácsi viszont nagyon megértő volt velem. Külön feladatokat adott, magához rendelt a könyvtárba, hogy elolvassa az esszéimet. Falusi fiú volt, neki rettentően imponált a négyezer kötet, hogy a cseresznyefa alatt franciául beszélgetünk… Sanyi bácsi megértő volt, és állítása szerint mindig is a legjobbat akarta nekem. Teljes szívével. Minden erejével. Élesen emlékszem a délutánra, mikor a Hármashatárhegyen, a Skodája hátsó ülésén elvette a szüzességemet. Igen, emlékszem a hidegre, a csupasz ágakra, Sanyi bácsi lihegésére… és arra a furcsa érzésre is, hogy nem fáj semmim. Mintha csak tornáznék Sanyi bácsival a hátsó ülésen. Talán a fotók, a bevillanó emlékképek csak arra jók, hogy elfedjék a folyamatos iszonyatot, és elhitessék velünk, vannak jobb és rosszabb perceink. Én néha még mindig úgy érzem, a lakásunk egy távoli zugában heverek, és rettegve várom, hogy besurran-e hozzám nagypapa egyik vendége. Néha már annyira félek, hogy azt várom, hogy legyek már túl rajta, minél előbb történjék meg… de hogy micsoda, arra nem tudok visszaemlékezni.
Sanyi bácsi viszont tele volt a legkülönfélébb, legváltozatosabb történetekkel. Sógorok, komák, nagynénik, nagybácsik. Haverok az egyetemről, kollégák a tantestületből… egy rakás gazember, aki őt nem érti meg… De édes Katikám! Te legalább itt vagy nekem! Bár máshol lehetnék, gondoltam magamban. Még a Hármashatárhegy is tele volt velem egykorú fiatalokkal, akik szánakozva figyelték, ahogy egy bajszos, középkorú férfi ölelget vagy különórát tart nekem.
Ilyen csúnya volnék? Sanyi bácsi szerint csak az a fontos, hogy mi van a szívemben és a fejemben. A kultúra, igen. És kétségbeesetten próbált győzködni, hogy csak tőle számíthatok megértésre. Az éretlen fiatalok mind kinevetnek.
És kinevettek, tényleg. Az osztálytársaim még mindig Sörkének hívtak, a fiúk kakaót öntöttek a táskámba, a lányok befogták az orrukat, ha közelebb mentem. Mért nem fürdeted meg a szegény nagypapát, Sörke? Nem akartam elárulni, hogy nagypapa hónapok óta kórházban van, de eszem ágában sincs meglátogatni, nem hogy megfüröszteni. Mert mi történik egy tizenhét évessel, ha meghal a gondviselője? Elviszik intézetbe, elveszik mindenét, sós kútba teszik, majd onnan is kiveszik… Szerencsére én elég pénzt találtam nagypapa holmijai között, úgyhogy ki tudtam fizetni a számlákat. Már senki sem telefonált hajnalonként. Nagyapa még élt, de már a titokzatos franciák is elfelejtették.
A temetés után két héttel – épp a matematika érettségi napján – került elő az édesanyám. Néhány napra bekvártélyozta magát hozzám. Szörnyülködött, hogy az Akadémia nem temettette el a papát “tisztességgel”. Hogy zsíros a hajam, koszos a nyakam. Hogy az újságok a papa haláláról semmit sem írtak. És hadovált valami rettenetes nemzetközi bonyodalomról vagy összeesküvésről – mindig másféléről –, ami miatt nem jöhetett haza korábban. Én tudtam, hogy csak a lakásra fáj a foga, de egy ideig mindent ráhagytam. A felvételi utáni nyarat kint akartam tölteni Párizsban.

Csontos, magas, fekete hajú lány voltam, olyan fejletlen, hogy a franciák még tizenötnek sem néztek. De vajon akkora baj ez? Budapesten majd én leszek a lány, aki most jött haza Párizsból. Nem Sörke, nem Kati, vagy ami még rosszabb, Katika, hanem a legkatább Kata. A hátam mögött egy híres, halott nagypapával, egy százötven négyzetméteres villalakás tulajdonjogával és Párizzsal, amit most hazaviszek a zsebemben.
És pontosan így is lett.
Én mindig túl ideges voltam, hogy hosszú regényeket végigolvassak. Háború és béke. Vörös és fekete. Karamazov-testvérek. Százmillió oldal. Mind rémségesek. Nekem már a századik oldalnál el szokott fogyni a türelmem. De az egyetemen gyorsabb voltam másoknál, okosabb, ügyesebb, elmésebb. A Kata Párizsból. A Makkai György unokája. Még mindig rettentő sovány voltam, de ez még izgalmasabbá tett. Én voltam a legkatább Kata, akit a bölcsészek maguk elé képzelhetnek. De nem ambicionáltam túlságosan az egyetemet, a nagyapám híre itt is beburkolt, mint valami rossz szag, amit nem lehet a függönyökből kiszellőztetni.
Utolsó gazember volt, mesélték róla. Hatalmas tehetség. Hogy mekkora köpönyegforgató! Hány és hány embert tönkretett, megtaposott, kirúgatott! Egyszer egy ismeretlen nő  a csoporttársaim füle hallatára megátkozott, és a leggonoszabb sintér unokájának nevezett. De a tanáraim biztosítottak róla, hogy rám,  Makkai Katára eszük ágában sincs haragudni. Hisz én nem tehetek róla. Még fiatal vagyok és annyira ártatlan.
Annyira-annyira, de mennyire? Még mindig a nagypapa lakásában laktam. Még mindig a nagypapa edényeit használtam. Anyagi gondjaim nem voltak: a nagypapa éjjeli szekrényében találtam egy dobozkát tele régi érmékkel. Hát nagypapa nemcsak gazember volt, nemcsak leggonoszabb sintér és felülmúlhatatlan tehetség, hanem híres éremgyűjtő is? Hogyan kerültek az éjjeli szekrényébe ezek az érmek? Az is furcsa volt, hogy nagypapa összesen hét évig volt házas, mégis annyi fazék, vágódeszka, szűrő, szita sorakozott nálunk, ami elég lett volna egy tízfős családnak. Mi ketten évekig ki se nyitottuk a konyhaszekrényt. Akkor ki gyűjtötte össze ezt a  sok limlomot?
Nagypapa 1944-ben beköltözött Schwarzék villájába, de csak 1948-ban, a hű szolgálataiért törvényesíthette a „foglalását”. Netán  a Schwarz is valami egyetemi ember volt? Ismerte nagyapámat? De miért hagyott nagyapámra mindent? Az éremgyűjteményét, a fazekait, a lábtörlőjét? A hagyatékában találtam egy levelet, amit elvált nagyapám írt Schwarz Lenkének, a drága, kedves, egyetlen menyasszonyának, szíve szerelmének. De akkor hol ez a Lenke? Hol van nagyapám szíve szerelme? Őszintén reméltem, hogy soha nem kerül elő. Az éremgyűjteményt ugyanis eladtam. Miből is fizettem volna a számlákat?
Akármilyen borzasztó volt a lakás, nekem eszem ágában nem volt innen kiköltözni. Nagyapám titkai, ezek a félárnyékos szobák éltettek engem. A barátaimmal nyáron a nagy cseresznyefa árnyékában szoktunk üldögélni. Biztosítottam őket, hogy behívnám őket, megvendégelnék mindenkit a konyhában, megmutogatnám a lakást, de sajnos tele a ház kísértetekkel. Hogy micsoda szörny volt a nagyapám, azt ti is tudjátok, remélem.
A fiúk ezt rettentő izgatónak találták. És ott volt a kis piros Fiat a ház előtt. Mert Schwarz bácsi éremgyűjteménye minden várakozást felülmúlóan értékesnek bizonyult. Most már értettem, miért szeretett anyám a házban sündörögni. Talán ezt a dobozkát kereste hetekig.

Bár megtehettem volna, eszem ágában nem volt Párizsba kiköltözni. Én abba a világba vágyódtam vissza, ahol Sörkének hívtak. Visszatértem hát a régi középiskolámba.
Az első nap a portás tegezve megállított, és felelősségre vont: hogy merészelek hippi módra beállítani. Mi ez a szoknya rajtam? Mi ez a kendő? Milyen a hajam? És hogy képzelem, hogy zöldre festem a lábkörmömet? Lajos bácsi nehezen hitte el, hogy nem vagyok negyedikes. Hogy egy tanárnő ennyire kata lehet.
Már az első hónapban tömegével kaptam a fiúktól-lányoktól a szerelmes leveleket. Hiszen itt van az új franciatanárnő. Aki az órán Magritte-képeket mutogat. Aki zöldre festi a körmeit. Aki péntekenként francia filmklubot vezet. Aki zseniálisan megrendezte Genet Cselédekjét, csak az igazgatónő – micsoda botrány! – szégyenében félbeszakította az előadást. Kata, aki Kata. A fiúk találgatták, kivel élek együtt abban az irdatlan villában. Én mindenesetre az összes tanítványommal lefeküdtem. Hiszen nem számítottak – ahogy betöltötték a tizennyolcat, elfelejtettem a nevüket.
Na, mit szólsz ehhez, Sanyi bácsi?
Szegény vénember még mindig reménytelenül csodált engem.

De akkor miért is hagytam ott a gimnáziumot?
Féltem attól, hogy ha kimaradok a rendszerváltásból, akkor e én is lúzer vagy balek leszek? Egy felkapott budai gimnázium Sanyi nénijeként végzem? Semmivel nem volt izgalmasabb francia cikkeket lektorálni, a Nizzai filmfesztiválra utazgatni, mint a diákjaimmal a cseresznyefa alatt beszélgetni. De kicsit megöregedtem, szálkás és nyúzott lettem, harmincnégy évesen egyetlen portás sem kevert volna össze a tinédzserekkel.
Maradt hát a kulturális diplomácia, az újságírás. A fogadások. Más nyúzott, agyonfestett, öregedő arcok. Tudjátok, hogy én egy szörnyeteg unokája vagyok? Mindenki udvariasan nevetett, mintha csak azt mondtam volna, Sade márki leszármazottja vagyok. Sajnos egyre kevesebben tudták, ki az a Sade márki, ki volt az a Makkai professzor, a franciás rendezvények is megfogyatkoztak, úgyhogy kénytelen voltam iskola-ügyekkel is foglalkozni. Hiszen milyen híres gimnáziumi tanár voltam valaha!  Jöttek hát a fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyerekek. Mancika autista kisfiát nem vették fel az Artista-képzőbe! Szörnyű, szörnyű! Sokan az egyik legbátrabb újságírónak tartottak.

Aztán egyszer kaptam egy furcsa levelet.
Mindig jó kollégánk voltunk, ezért ezt a cikket először neked küldöm el, írta az egyik újságíró-barátnőm. A riport egy budai elit gimnázium francia tagozatáról szólt, ahol egy K-nak nevezett tanárnő megalázta és kihasználta a tanítványait. Dezsi, Ottó, Tomi, Andris (ma már befutott, középkorú emberek)  egymás után  elzokogták, hogy ez a szörnyű K. mit tett velük, hogy mi minden történt az osztálykirándulásokon, a színjátszó körben, no meg persze a  regényes cseresznyefa alatt. Egy bizonyos, reménytelenül szerelmes T.I. – akit egyesek szerint „bántalmaztam” – öngyilkos lett húsz éves korában.
No de ki lehet ez a T.I.?
Nem akartam a rágalmakat a tagadásommal dagasztani. Leírtam, hogy fiatal, tapasztalatlan középiskolai tanár voltam, magam is bántalmazott gyerek, úgyhogy nem igazán voltam képes tiszteletben tartani a határokat. Ezek a határok amúgy a hetvenes-nyolcvanas években még egészen máshol voltak. Az elkényeztetett kamaszok csak kihasználták  az én engedékenységemet.
Amúgy meg régesrég elévültek ezek az ügyek.
A nagyapám szörnyeteg volt, de én nem tehetek róla.

Ahogy a cikk megjelent, nem hívtak többé kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra. Egy autista gyerek anyja viszont felhívott, és kikérte magának, hogy én, egy szörnyeteg merészeltem írni az ő fiacskájáról. Mégis mit képzelek? Hogy süllyedtem ide? Én nem képzeltem semmit, már a fiacskája nevére sem emlékeztem.
És azt sem tudom, ha még meghívnának valahova,  elmennék-e. Már kezdek olyan csapzottan jönni-menni, elhanyagoltan öltözködni, mint nagyapám. A nagyapám, akinek még a naplójából sem derül ki, mit gondolt komolyan, miben reménykedett. A rossznak nincs kezdete, nincs története. Beburkol bennünket, mint valami rettentő szag, amit nem lehet sehonnan kiszellőztetni.
Aztán egy vidéki lap megírta, hogy a gimnáziumban az osztálytársaim Sörkének hívtak. A kisboltban hallottam, hogy az eladónők  a hátam mögött összekuncognak: No, nézd csak, itt  a Sörke Kata! Elmosolyodtam.  Ha életben akarsz maradni, együtt kell netned a többiekkel.
De talán most lesz időm kipakolni a konyhaszekrényt, és kidobálni a hasznavehetetlen fazekakat. Csak éppen nyomaszt ez a rettenetes, könyörtelen csend. Nyáron meg a cseresznyefa sértődött susogása. Nem bánnám, ha volna egy kisunokám, egy fekete hajú, sovány kislány. Vagy ha hajnalban nekem is rejtélyes idegenek telefonálgatnának.

Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.

Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.

Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána. Pont jókor bővebben… →

Egy pinceborozóban

A vendéglős rossz bort hozott, ecetes vinkó.
Nem szóltam neki. Ki lehetett volna persze verni
Belőle, hőbörögni, reklamálni, de minek,
Minek balhézzak, leckéztessek, ha a jót
Nem magától adja, ha ki kell kényszeríteni.

Ugyanannál az asztalnál

A második körnél azért reménykedtem, kicsit
Bizakodtam – nem volt felesleges. Úgy határoztam,
Ez lesz a törzshelyem. Ki fogom inni a vendéglőst
Mocsárrossz borából. Ezzel teszek neki szívességet.
És a végén, szokás szerint, meg fogom köszönni.

Harmadik kör

Nincs is abban semmi meglepő, hogy kiröhögnek,
Hagyom. Így bizonyos népszerűségre teszek szert,
És ha megszoktak majd, szívből megszeretnek.
Karcos, húzza az ínyemet, idétlenül somolygok,
Édes istenem, de kibaszarintottál velem, kurvára,
De kurvára savanyú. Mit makacskodom, tiszta szégyen,
Hogy élek, és közben azért néha még boldog is vagyok.

Kiprovokálom

Mégiscsak jó ember ez a vendéglős. Van valakije,
Van neki egy lánya. Az imént kétszer pofozta föl,
Már ültemből emelkednék, mikor rádöbbenek,
Nekem nincs senkim, így jogom sincs semmihez.
Magamban, dünnyögve mondom, azért üt meg, mert fáj,
Borzasztóan fáj neki. Mondd, hogy szolgáljunk téged,
Dühös kis úr, hogyan enyhítsünk szenvedéseden?
Egymásra néznek, csodálnivalók, aztán kihajítanak.

Házassági ajánlat

Visszamegyek, ez nálam afféle belső parancs,
Megkérdem, van-e még a borból, azt mondják
Nincs, és hogy az, amit kaptam, a legkevesebb.
Attól tartok, a szemembe hazudnak. Összekapaszkodtak
Ők jól a bajban, ezért nyugodt a lelkiismeretem.
Írok Lisának, meg annak a szerencsétlen vasalónőnek.
Megkérem a kezét, tudtommal, őt nem szereti senki.

Az anyai nagybátyám, egy nagyon furcsa ember. Amióta ismerem, mindig is az volt az érzésem, hogy leszarom-tablettán nőtt fel. Ritkán erőltette meg magát, mindig elfogadott mindent úgy, ahogyan van. Soha sem küzdött, mint malac a jégen. Ő inkább az a típus, aki megvára, amíg a jég beszakad alatta és onnan süllyed egyre mélyebbre. „Ez van, ezt kell szeretni”, ezt is szokta mondani. Minden napja egyformán telt. Reggel felkelt, elment dolgozni, majd hazaért és addig ivott, amíg az alkohol álomba nem nyomta. Ez nem történt ma sem másképpen.

Nagybátyám, akit egyébként Bélának hívtak, kimerülten érkezett meg VIII. kerületi lakásába. Ráérősen battyogott fel a lépcsőn, ugyanis a lift már lassan egy hete nem működött, pedig már régen megígérték, hogy megjavítják. De úgy gondolta, hogy ezek szerint ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem elég fitt a mindennapos lépcsőzéshez.

– Azok a szadista állatok… –  Motyogta magában lihegve, mikor felért a harmadik emeletre. Azonban a nagybátyám valóban nem kisportolt testéről volt ismeretes. Mikor nyáron betonozni kell, mindig ő az, akinek fél óránként árnyékba kell vonulnia. Leül, és mindig addig issza a vizet, ameddig csak tudja, hogy minél később kelljen visszamasíroznia a többiek közé. Sokszor ezután még beiktat egy taktikai pisiszünetet is, elvonul a Toi Toi WC-be, ahol a kelleténél több időt tölt, mint amire szüksége lenne. Béla felért a megfelelő szintre, majd lassan vonszolta végig fáradt testét az üres folyóson lakása ajtajáig. Nehéz lihegését talán az egész társasházban hallani lehetett, mocskos csizmájának ragadós visszhangjával együtt.

– Bazdmeg! – Káromkodott mikor próbálta előhalászni festékes nadrágja zsebéből lakása kulcsát, de az leesett. Nehezen hajolt le érte, miközben jobb karjával szorongatta sörös kartonját, majd felvette a kulcsot, elforgatta a zárban és megérkezett szerény otthonába.

Szegényes, rendetlen kis lak volt. A nappali, a konyha és a háló mind egy légtérben voltak, a fürdőt is csak egy rozoga ajtó választotta el, amit már nem is lehetett teljesen becsukni. A sötét, kopott színek domináltak. Beázás a plafonon a sarokban, bevetetlen ágy, mosatlanok a keskeny konyhapulton, néhol egy-egy üres, már behorpasztott sörös doboz, régen elfogyasztott vodkás üveg gurgulázása, na meg pár elszívott cigaretta csikk a földön. Ráadásul még por és penészszag kevercse is terjengett, de ehhez már régen hozzászokott az orra. Benne ez csak az otthon, édes otthon érzését keltette. A sörös kartont óvatosan letette az ócska fotelje melletti fa asztalkára, majd meglátogatta a slozit, ahogyan ő hívta. Miután végzett, lassan kezdte el levenni magáról festékes, betontól néhol megkeményedett munkás ruháit. Már-már olyan professzionalizmussal hámozta le a darabokat és szórta szét őket apró lakásában, mint egy chippendale fiú. Hopp! És a csizma a szoba két sarkába szét is repült. Hopp! És a kabát a fotelre már ki is terült. Hopp! És egy kifordított pulóver, ami már majdnem a ruhás szekrényben landolt. Kicsatolta övét is, ami egész nap szorította, mivel úgy gondolta, hogy a kisméretű, nem túl hatékony hűtője felé vezető úton, majd úgyis lekúszik róla és el is van intézve. Azonban mikor lábát próbálta kibújtatni, megbotlott és arccal előre elvágódott a koszos padlón. A nagybátyám mogorva szomszédja bizonyára azt hihette, hogy Béla bombákat tesztel lakásában, akkora volt a puffanás, amit még jobban fokozott az azt követő cifra, fantasztikusan improvizált káromkodása.

Miután feltápászkodott, a ruhadarabot nemes egyszerűséggel ott hagyta a földön.

– Ott rohadjá’ meg! – Mordult fel, miközben kicsit még fel is törölte nadrágjával a padlót lyukas zokni fedte lábával. Majd végül elérte célját és a hűtő felé nyúlt. A tátongó üresség mellett nem volt nehéz megtalálnia a tegnap este rendelt maradék pizza szeletkéit egy tányéron. Hamar ki is vette onnan, majd miután pár perc alatt megmelegítette a mikróban helyet foglalt ütött-kopott, ám nagybátyám állítása szerint nagyon kényelmes halványzöld foteljében. Mikor belehuppant, méretese hasa úgy ingott meg, akár egy kocsonya, vastag tokájával együtt.  Óvatosan bontotta ki dobozos sörét, nehogy véletlenül kifusson annak tartalma, majd nagyokat kortyolt belőle. Az alkoholt olyan mohósággal itta, mintha víz lenne és éppen most jutott volna ki a sivatagból több napi bolyongás után. Miután a szája sarkából lefolyó sárga cseppet is letörölte kezével, a távirányító után nyúlt és bekapcsolta TV-jét.

– Január 10.-én holtan találtak egy nőt otthonában. Az elkövető, valószín… – És ekkor már el is kapcsolt a híradóról. A nagybátyám nem szerette az erőszakot, emellett a bemondó férfi hangja és személye is idegesítette. Miközben ráérősen nyomkodta a gombokat és majdnem minden csatornánál elidőzött egy kicsit, megmelegített pizzáját is nagy falatokban falta. A tányér a fotel melletti kis asztalkán pihent és a vékonyka szeleteket egyenként emelte szájához. Azonban az egyik harapásnál, egy szelet sonka úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti szegény Béla életét, így öngyilkos akcióba kezdett. Lassan lecsusszant, majd fehér (a sárga izzadtságfoltoktól eltekintve) atléta pólóján landolt, fürdőzve a piros, paradicsom színű vérben.

– A te anyádat is. – Így szólt Béla az öngyilkos sonkának, majd virsli ujjaival felcsípte és megette, nehogy még kárba vesszen. A pazarlás nem volt rá jellemző.

Hosszú ideig haladt ez, amíg a csatornák között lapozgatott. Egy korty sör, egy falat pizza, sör, pizza, újabb doboz sör, pizza, egy kis maradék sajtos chips a földön, sör… Majd a pizza elfogyott, így maradt a chips, na meg a sör, egy újabb dobozzal. Végül egy olyan adásnál állapodott meg, amiről már többször is elkapcsolt. Egy kecses alak ragadta meg a figyelmét, ami feltűnt a képernyőn: Egy csinos, bögyös kishölgy a konyhában, aki éppen rántottát készített. Szép, telt idomai voltak, fehér, virágmintás ruhájából mélyen kilátszott dekoltázsa. Mézszőke haja hullámokban omlott vállára, arca bájos, szelíd volt és éppen koncentrált, hogy időben kimenekítse a serpenyőből a tojásokat. Pont a nagybátyám ideálja volt a hölgy. Óvatosan szedte ki a rántottát a tányérokra, még egy kis zöldet is vágott a tetejükre, majd az asztalra helyezte őket.

– Kész a reggeli! – Szép hangja dallamosan járta át a fényes szobákat. Először a gyerekek érkeztek meg nagy ujjongás közepette. Két szép kerek arcú fiúcska és egy lány. Óvodás vagy kisiskolás korúak lehettek. Sorban leültek az asztalhoz, majd mohón falatozni kezdtek.

– Szívem, kérlek segítenél nekem megkötni ezt? – Suhant be a szép hölgy férje az étkezőbe. Feleségével nagyjából egymagas lehetett, kissé pocakos ember, tömzsi végtagokkal. Legalább jól állt rajta a fekete öltöny. Világos vonásai, mosolygós arca volt, így a nagybátyámnak elsőre fel sem tűnt. Csak akkor vette észre, amikor a kamera ráközelített a halványzöld nyakkendő megkötésének mozzanatára.

– Mi a tököm? – Förmedt fel Béla, előrehajolva foteljében, mikor meglátta magát kivasalt öltönyben, szép feleséggel, gyerekzsivajjal a háttérben egy boldog családapaként. Sanda gyanúval pillantott rá a sokadik sörös dobozra a kezében, majd végül rárakta a kisasztalkára, magától a lehető legtávolabb és kikerekedett szemekkel figyelte tovább a műsort. Ahogy egyre tovább nézte, úgy lett egyre haragosabb. Felháborodott. Neki ott kell lennie, ahol most van. Ott, és nem máshol. Mit feszít ott a képernyőn olyan büszkén abban az öltönyben? Neki most itt kell ülnie ebben a fotelben, szűk lakásában és nem máshol.

– Mit képzelsz te ott magadról? Hm? Te pojáca! Te köcsög! Azt hiszed ellophatod a testemet? Az életemet? Az én életemet… – Azok a forrongó indulatok, mintha fokozatosan alakultak volna át bizonytalansággá és zavarodottsággá.

Miután a szép hölgy seperc alatt megkötötte férje nyakkendőjét és egy lágy csókot nyomott vastag ajkaira, leültek a kacagó, ám még kissé álmos szemű gyerekekhez az asztalhoz és hozzá láttak a reggelihez. Átlagos témákról beszélgettek, mint iskola, hétvégi programok, nagy családi vacsora a nagyszülőkkel, nagynénikkel. Olyanokról, amikben a nagybátyámnak nem igazán volt része. Itt van egyedül, 38 évesen egy kis albérletben, amit épphogy ki tud fizetni. Életének legfontosabb összetevői pedig: A munka, az alkohol, a cigi és a magány. De persze ő ezt nem így fogta fel. „Ez van, ezt kell szeretni”, szokta mondani.

A nagybátyám nem nézte túl sokáig ezt a műsort sem. Lekapcsolta a TV-t azután, hogy a férj elégedetten ért haza fizetésemelésével, és a csinos feleség a nyakába ugrik, miközben a gyerekek a háttérben ujjonganak. Pár pillanatig csend volt és feketeség a szobában. Majd Béla felállt és a sötét lakásban elbotorkált rendezetlen ágyáig, betudva az egészet annak, hogy túl sok doboz sör fogyott el.

– Micsoda röhej. Én egy ilyen jó kis bigével és ennyi kölökkel…Szusszal sem bírnék ennyit megcsinálni… – Kuncogott magában, mikor bevágódott párnája és takarója közé. Az ágy nagyot reccsent.

Másnap egy új nap kezdődött. De valami soha nem változik: Béla ma sem tudta bekötni a nyakkendőjét.