Kikönyökölt az ablakon és sápadt füstöt fújt a sötét utcára. Tudta, hogy papírforma szerint nem gyújthatna rá a kocsiban, de már a tetőn kopogó eső zaja is pont eléggé irritálta, semmi kedve nem volt megázni is. Mindenki feldughatja magának a problémáit, gondolta. Az utolsó éjszakája szolgálatban. Tőle már aztán meg is dögölhet valaki a taxiban, céges autó. Gyűlölte, hogy mások csicskáztatják, de még mindig inkább ült három évet volán, mint rácsok mögött. Hálás volt a fiúknak. Tiszta papírok, stabil fizetés, ő meg cserébe néha csak annyit kérdezett ‘hová?’, aztán befogta, meg nem ütötte be az órát. Jó üzlet volt, egy időre. Amíg szagot vesztettek a kopók. Most viszont már kezdte ő is nehezen bírni a bűzt és tovább akart állni, új város, új élet. Új lehetőségek.
Megint beleszívott a dohányba. A visszapillantóban egy alak lépett ki a fekete esőfüggönyből, le a járdáról, be a közvilágítás sárga fényébe. Ballonkabát, arcába húzott kalap, zsebre vágott kezek. Persze, hogy még így végszóra betalálja az egyik jómadár. A repjegy mellé lottószelvényt is vennie kellett volna, gondolta. Az ügyfél szó nélkül feltépte a hátsó ajtót, majd tocsogó hanggal ledobta magát az ülésre. A kalapot nem vette le.
–Hová? – kérdezte a sofőr kiejtve a cigarettát az aszfaltra, feltekerve az ablakot.
–Róbert utca 76. – hangzott a válasz.
A taxi megindult. Az óra nem.
Rádiót sem kapcsolt, nem sok értelme lett volna. A nyikorgó ablaktörlők, kopogó eső és zúgó motor elegek voltak háttérzajnak. Néha egy-egy kátyú, hogy monoton se legyen. Kényelmes tempóban gurultak végig a városon. Nem nagyon volt forgalom, a piros lámpák bizonyultak a legnagyobb akadálynak. Ahogy várta a zöldet, unottan bámult kifelé. Egy talpig retkes vénember a szemetesek között, kérdéses megfagy-e reggelre. Egy másik taxi egy kereszteződésnél, bizonyára részegekkel az utastérben. Dolgozó lányok egy-egy sarkon. Végigmérte őket, egy fiatal szőkét meg is jegyzett. Még utoljára kiélvezi majd a helyi kínálatot, ha kirakta a klienst. Az utolsó lehetősége rá, nem fog többé visszatérni. Innen csak akit kirúgnak, az áll fel. Ő viszont úgy döntött nyugdíjba megy, csak épp a felmondását nem adja le, nem zavar vele senkit.
Az óra nem járt, de az idő igen. Valamivel éjfél után lehetett és kezdtek közeledni a cél felé. Még egy pár sarok. Már ma van, gondolta, eljött a nap. Hamarosan szabadul. Egy régi cimborájánál húzza magát meg amíg egyenesbe jön. Azt még nem tudja mihez fog kezdeni, de majd lesz valahogy, mint eddig mindig. Ha összejönnek a dolgok, majd nyit egy kocsmát. Lehet, hogy keres valami asszonyt akivel elviselik egymást. Talán még egy kutyát is vesz.
Két balkanyar, aztán pedig egy jobb. Helyben voltak, egy omladozó bérház mellett parkolt le, a címtől pár méterre. Csendben ülve várakozott, a motort nem állította le. Nem sürgette az utast, nem szólt bele a dolgába. Rövid idő után mozgás zaja szűrődött előre a hátsó ülésről, örült, hogy végre távozik az ügyfél. Nyújtózkodva sóhajtott és a szőke lányra gondolt, az utolsó éjszakára amit itt fog tölteni. Hirtelen egy fémes kattanást hallott maga mögül. A dörrenést már nem.

 

Zhé Shi neve azt jelenti: Ami Van.
Ju Fué azt: Jól Van. Van rá válasz.

Teri néni mondja: mi marad az idillek után? kivágott erdők és mosatlan

 

Már rég a levegőben lógott. Hogy valaminek történnie kell. Kerekes Anti bácsi és a nagyfőnök évek hosszú során át próbálkoztak és még mindig semmi-semmi. Lenni kell egy változásnak, amely meghozza, amit meg kell hozni. Mit? hát a jutalmakat meg a tisztánlátást és főképp: az emelkedettséget. Deus ex machina tegyék meg, amit mi már nem tudunk.

Ennek érdekében készületeket tettek. Az általános képlet: folyton készület. Ha úgy vesszük, az egész életük nem volt más, csupa készülődés. Amikor megjött a hír: Érkezik! Természetesen mindenki eléje megy. A legszebb szobát kapja. Virágokkal fogadják, kosztümben. Díszebéddel, naná, hat üvegvázával, szósszal és tószttal, comme il faut. Ezentúl más lesz, úgy, hogy tudni fogják. Másképp lesz ugyanolyan. Minden marad a régiben, csak éppen más szemmel néznek majd rá.

Zhé Shi a terem közepén nézte az előkészületeket. Kicseréltek asztalt, széket, még a virágcserepet is. Teri néni mosta az ablakot. A főfők a lényegről tanácskoztak: hogy legyen. Mit mondjanak. Hova ültessék. Stb. Zhé Shi attól tartott, ha van egy csöpp ízlése ennek az inspektor-valaminek, nem jön el, ahogy rendes irodalmi fordulatokhoz illik. Esetleg eljön és közben nem ő az. De nem. Az inspektor – mert végül is effélének szabta ki őt a hitből a várakozók kollektív tudata – megjelent. Meg kellett jelennie, mert a semmiből is kiszobrozták volna a várakozásukkal. Megjelent pontosan úgy, mint Alexandra David Neel útjain egy sapka a bokron, majd a sapkához fej és test, majd a ló és végül még beszélni is tudott. Nem sokat. Csak amit illik. Megérkezett és minden úgy zajlott, amint akarták. Köszöntötték. Fogadta. Meghívták. Elfogadta. Ebéddel kínálták. Megette. Csak a virágokat nem szagolta meg. Aztán úgy, ahogy fontos és elfoglalt személyekhez illik, gyorsan távozott.

A terített asztal leürült, kialudtak a gyertyák. Az ünneplők elvonultak, ki-ki a maga körébe értékelni az eseményt, a kapott szépen hangzó szavakat. Most csillapul a gyomrokban az étel. A tanácskozó szobákban szanaszét maradtak a székek és a papírlapok teleírva. Zhé Shi felnyalábolta a mosatlant. Majd Teri nénivel letörlik a ráragadt nyálat. Sok volt a tányér, egynek kicsorbult a széle. Teri néni az egészet vízbe borította, vállat vont és elment pisilni. A kagylóban csak a kesztyűje lebegett a felszínen.

 

 

(Illusztráció: Ju Fu egy kávézóban. „mese habbal”; Ju Fu Arca és az Idő)

 

∞ Hajós Eszter: köderdő (2024. 09. 11. 10: 37)

Kinyitom a szemem, rám zárul az ég. Ajtaja, ablaka. Beesett a Nap a szakadékba. Hideg eső. Téli szél. Én a lángok szórta sivatagból jöttem! Akkora a szobám, mint az ég.

A fehérfarkú fényfácán, amikor a rododendron erdőn keresztül. Lement a Nap a szakadékba, utána a Hold, és a fehérfarkú fényfácán farktollai, amint az ég kékjébe.

Lángokban álltak a vizek. Tűzzé ég?

Néztem utána a könnyek egén át. Külön ege van a lement Napoknak, elrepült fehérfarkú fényfácánoknak? Esti tavak. Tengeri rózsák. Nem az lett, amit a tűz akart.

Sűrű köd jött a szobába. Nem látok el az ajtótól az ablakig, padlótól a plafonig. Bejött a köd a szobába és elbizonytalanodtam. A sivatagban, az óceánban merre induljak?

És bezárta magát a könyv belülről. A fiókon belülről nincs fogantyú. Lakatot az ég minden sarkára! Felhőbe kapaszkodom, és esőn csodálkozom? Könnyet nevettél?

A mikádófácán, egy pillanatra láttam, a bús bozótosban, bambuszfenyők közt. Úsznak, úsznak a szirokhalak, keresztül-kasul a vízen, a felhős égen.

Mi az a köderdő? Nekünk van ilyen a kertben? Hajnalban biztos. Akkor csak hajnalban lakhat nálunk ez a madár? Majdnem elbuktam egy felhőben. Csúszik, mint a szappan!

A szőlőfürtös kertben, a mikádófácános kertben. Nem is látni az eget a felhőtől, felhőt az esőtől. Harasztok és mohák távoli illata. A vakond ilyenkor mivel tölti az idejét?

Dobj felhőt az égre, mondta, aki hónapok óta az eső nélküli világban élt. Maguk alá esik az esőt. Amerre mennek, arra viszik az esőjüket. Kiszáradnak a mohák.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozásakor a víz is megsérült. Vérzik a víz. Mi nem, és elrejtették a tüskéket és tüskés szavakat a földbe, de véres volt a víz.

Megrepedt a felszíne, futott a repedés végig a vízen. Szakadékban a szavak, a Nap megvilágítja őket. És hiába a rulrul levélfakasztó énekei. A mikádófácán nyugalma a csend.

Nem értették egymást, mert az egyiket nem érdekelte, amit a másik mond.

A köderdőben. Meglátod a másikat, de amíg elindulsz felé, keletkezik egy felhő közöttetek. Nem találod többé. Megpillantod, egyet lépsz, a szemed láttára kialakul egy felhő.

Elfújom! De miközben elfújod az egyik felhőt, a helyén másik keletkezik. Míg ezt a másodikat fújod el, másik kettő. Miközben hajtod, tereled a felhőket, visszatér az első felhő.

Hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy testvérek, barátok, vagy csak találkoztak. Akik találkoznak, hasonlítanak egymásra kicsit? Te vagy a tükör, megnézlek magamat benned.

Mi itt születtünk, itt élünk. És minden percben újabb és újabb felhők születtek. Beborították a fák ágait. Elhomályosították a vizeket. Vízi pillangó keresgél.

A könyv minden lapján megjelent egy felhő. Esik az eső a könyvben. Áznak a lapok. Besurrant egy felhő a fiókba. Régen varrták a könyveket. Áznak a zoknik a fiókban.

Olvashatatlan régi szavak, amiket nem mondunk egymásnak.

Nem látom magam, csak a ködöt látom. Nem látom a tükröt. Köd van a tükörben. A húsevő növény éhes? Esik az eső a tükörben, elmossa a szavakat, színeket. Kígyók sokasága.

Homályos a tükör. Homályosak a szavak. Mielőtt kimondom, már. Mikor beszélek, köd. Amikor a köd és a köd a tükörben egymást nézik.

Találkoztál mostanában a mikádófácánnal? Kérdeztem a fehérfarkú fényfácánt. Ilyen ködben nem lehet találkozni.

Lehet, hogy találkoztatok, csak nem láttátok egymást.

2024. 09. 15. 1: 21: 18

 

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: Jerry Cutler: Switch-back Path (1995); John Lautermilch : Harvest Moon sketch)

Mónika a válása napján kapott egy nyulat az anyósától.
Aznapra a lány szabadságot vett ki, délelőtt tizenegykor kimondták a válást, este hétre pedig két üveg fehérborral meg is vigasztalódott. Akkor állított be az anyósa, a volt anyósa. Mónika körül kissé forgott a lakás. A rókázástól még messze volt, de sajnos már egy-két pohár után is úgy tudott mosolyogni, hogy bárki azt hihette, hogy fel akarja csípni. Nem lett volna jó, ha pont a volt anyósa gondolta volna ezt.
Aranka néni, az ex-anyós vörös szemmel adta át a rémült, szürke nyulat: Napi nyolc érintésre van szükség a lelki egészséghez. Nem akarom, hogy beteg legyél. Ezt simogathatod.
Mónikának így lett egy nyula. Ennek hat éve. Hat év már rekord. A férjével csak négyet bírtak ki. Mónika a béka feneke alatt volt a válás előtti hónapokban. Hiába mondták neki, hogy ne várjon sült galambra, és ebcsont beforr, meg kicsi a nyúl, mégis megfuttatja az agarat. Mónika nem értette ezeket a tanácsokat.
Mégis malaca lett a nyúllal. Ki hitte volna, hogy boldogabb lehet egy nyúllal, mint egy férjjel. Mónika új hobbija a fotózás lett: nyúl a hintaszékben, nyúl a gitártokban, a nyúl nézi a karácsonyfát (negyven centi szobafenyő cserépben).
Mindenki nevet akart adni a nyúlnak, aki fiú volt.
Jeromos – mondta a gyerekkori barátnő. – Jeromos-napon kaptad, egyszerre tarthatod a születés-és névnapját.
Foglalt! – vihogott Mónika a telefonba.
Mi?
A név! Jeremos, az remeterák.
Gyuszi – írta sms-ben a nővére.
Megőrültél – pötyögte Mónika. A volt sógorod volt Gyuszi. Már elfelejtetted?
Szilárd – simogatta a nyulat Jucika, a nyugger szomszédasszony.  – Szilárd vagy Leó – és Mónika kinyitott egy üveg bort. Jucika ideális poharazó társnak bizonyult, szinte az orráig se látott, így nem érthette félre Mónika mosolyát, nem gondolhatta azt, hogy Móni fel akarja csípni.
Bálint! – győzködte a lányt az anyja. Olyan jó bálintos feje van, mint keresztapádnak.
De Mónika nem akart nevet adni az állatnak. Mi lett őbelőle? Felvette a férje nevét, így lett Bogár Mónika, és mire ment vele. Most itt áll megint mint Kis Mónika. Mit ér az ember, ha bogár? Megelégelve a névadó javaslatokat kijelentette, Nyuszi is csak Nyuszi a Micimackóban, ezért egyszerűen Nyulam vagy Nyulacskám lesz az állat neve.
Nyulam jellemes lakótársnak bizonyult. Megtanulta a szobatisztaságot. Szívesen volt egyedül, de hálásan fogadta a simogatásokat, és még Jucika macskájával is összebarátkozott. A fájdalomküszöbe azért a fajra jellemzően alacsony volt, mert egyszer Mónika borozgatás közben a fülénél fogva akarta beletömködni a csizmájába vagy a sapkájába, ám a nyúl olyan nyüszítésbe kezdett, hogy Mónika rögtön józan lett. Utána napokig rémálmok gyötörték, azt álmodta, hogy főz, Nyulam ott lábatlankodik, s egyszer csak hopp, a forró vizet ráönti az állat hátára és a saját lábfejére, és ott állnak leforrázva, a nyúl pedig lassan eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nem marad ott csak egy icipici nyúlfarok.
Mónika a borról átszokott a tévénézésre. Hogyan használjuk hatékonyabban az élesztőt? Milyen egy színes nyomtató félbevágva? Ki az a tíz színész, aki megérdemelte volna, de sose kapott Oscar-díjat? Nyulam szinte birkatürelemmel fogadta, hogy elmaradnak a simogatások. Hogy nem hetente, hanem kéthetente takarítják a ketrecét. Hogy széna helyett kelkáposztát kap, amitől felfúvódik. De hát vak tyúk is talál szemet, no meg kecskére se bízzunk káposztát.
Nyulacskám ösztönös megoldásra lelt. Mikor Mónika bement a szolgáltatóhoz, hogy lemondja a tévé-előfizetést, megkérdezték, mi az oka. Költözés? Szolgáltatóváltás? Tévénézési szokásainak a megváltozása? Egyéb?
Nem merte elmondani, hogy a nyula elrágta a tévé vezetékét. Az ok: egyéb.
Azóta élnek, mint hal a vízben.

Dona Inezt don José kísérte az oltárhoz. Szülei már nem lévén, a könyvtáros, dona Inez úgy gondolta, hogy valakinek azért mégis férjhez kellene adnia, és a kocsmárosnál jobb személyt keresve sem találhatott volna. Don José volt a tanúja is. Don Alcalde, a polgármester, leendő férj, erre a szerepre a csavargyár igazgatóját, Flores urat kérte fel, aki örömmel vállalta, hiszen a város legfontosabb férfijának tehetett szívességet.

A vacsorán mindenki részt vett, aki számít, don José bárja megtelt vendégekkel. Don José megengedte Flores úr titkárnőjének, Belénnek, hogy feldíszítse a helyet, főleg hogy Flores úr hozzájárult ehhez egy kisebb összeggel. Mauro, aki segédkezett a dekorálásban, végigtekintett a művön, amikor végeztek.

– Angyalka, nem sok egy picit a tüll? – kérdezte Belént.

A nőt sértette a kérdés. Csak a bárpulton futott végig a tüllszalag, meg a székek támláját díszítette, és az asztalon lévő virágdíszt csavarogta körül. Nem válaszolt. Jézus szíve – Regényrészlet bővebben… →

Ferenc a Margit-hídon sétált, esős novemberi délután volt. Vidéken a nyirkosság ilyenkor mindig utat talál magának, hogy elérje a talaj legalsó rétegeit is, ezáltal járhatatlanná téve a globalizmus ösvényeit, az emberi fül számára pedig hallhatóvá varázsolva az évszak lelkét. Budapesten azonban ez az égi víz csakúgy, mint a jóra való lelkület, egyszerűen nem képes célt érni és kilátástalanságunkat képviselő pocsolyákban gyűlik meg, melyekben korábban az utca szemete létezett s most egy amolyan realista szörpként egy-egy figyelmetlen ember napjának részévé vált.
Ferenc már tizennégy hónapja nem lakott a fővárosban, egyetem után a Magyar-Mongol Barátság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet mezőtúri telephelyén kapott ügyvivői állást s lakhelye is a helyi kommunában volt. Feloldozásért jött Pestre, a tsz-elnök négy napra elengedte.
Ahogy a híd közepére ért, pillanatra lenézett a sziget csücskére, amit most is büdös vizek csapkodtak, csakúgy, mint annak idején, amikor halálosan szerelmes volt egy Sári nevű lányba, akivel együtt lógatták lábukat a hideg folyamba egy augusztusi éjszakán és megígérték, hogy sosem hagyják el egymást.
Ferenc a híd lábánál megtalálta a Bem Mozit, régi érzéseinek másik lenyomatát, ahol annak idején kettesben nézték meg Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét és miután vihar támadt, ahonnan a didergő Sári Ferenc karjaiba menekült. A férfit most is lázba hozta a fiatal lány forró bőrének és nedves, húsos ajkának emléke.
– Kit szerethet most Sári? – morfondírozott Ferenc, ahogy elhaladt a mozi büféjének párás ablakai előtt.
Esteledett, amikor a férfi a Déli Pályaudvar melletti szűk utcácskába ért, itt volt Sári lakása, melynek sárga keretes ablakát bármikor megismerte volna. A festék azonban már megkopott az ablakkereteken és a lány virágai is eltűntek a párkányról.
– Vajon itt lakik még? – tette fel az újabb kérdést magában a fiatal férfi.
Csak egy módon tudhatta volna meg a választ, de ahhoz nem volt ereje. Percekig nézte az ablakot és nem tett semmit. Végül úgy döntött, hogy a lakás alatti kis kocsmába, a Nyitott Műhelybe megy, ahová sokszor jártak Sárival és akinek azt mondta, hogy bármi baja van, őt mindig megtalálja itt esténként.
Ferenc belépett a helyiségbe, semmi sem változott. A polcokon több száz könyv, melyeknek nagy részét évtizedek óta nem háborgatta ember, a polcok tetején nikotinlerakódás sárgás pora, az egyik sarokban egy farmerdzsekit és kék baseball sapkát viselő férfi éppen a Bauhausról olvasott az Építészek Lapjában. A pultnál egy előrenyúló szakállú, kalapos úr fél centi Lánchidat ivott, Ferencet ez a férfi Hamurappi egyik domborművére emlékeztette. Jöttek-mentek a gyűrött arcú, magányos emberek és Ferenc tudta, hogy ő is ilyen véglénnyé fog válni 12-15 éven belül.
A fiatal férfi minden estét itt töltött és akárhányszor egy hosszú, barna hajú lány ment el az ablak előtt csontkeretes szemüvegben, ő mindig azt hitte, hogy Sári az és ez a hamis reménykép volt, ami most is az őrületbe kergette és amiért Pista nevű barátja mindig rászólt, hogy „Ha az ilyen szarokon rágódsz, akkor lemaradsz az élet szép pillanatairól és egy megkeseredett vén faszkalap lesz belőled öregségedre!”
Ferenc budapesti látogatásának utolsó napja sem telt másként, ugyanúgy várt az apró poharazó belső terében, várva, hogy Sári eleget tegyen régi, szerelmes ígéretének, de Sári nem jött. Legbelül Ferenc is tudta, hogy nem fog megjelenni a lány, azonban valamilyen ok folytán mégis reménykedett benne, hogy talán a véletlenben még bízhat, de a véletlen is elmaradt.
Hajnalodott a fővárosban, a férfi beletörődött abba, hogy már így is túl sokat áldozott Sári emlékének és visszaindult az Alföldre. A vonatút során Ferenc szemeire nem jött álom és amikor a Hochmeiss-dűlő horizontig elnyúló száraz szőlőtőkéi suhantak el mellette, rájött arra, hogy az emlékek mindig megszépülnek, de a világ ugyanúgy szar marad.
A Nyitott Műhely feletti lakás kis, sárga keretes ablakára jégvirág nőtt.

Kép: G. Chirico