Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó  nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig  életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most  azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még  éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts,  nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még  tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett.  mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.

De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta,  Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához.   Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze  ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt.  Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy  csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette.  Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:

– Eldöntötted végre, mikor indulunk?

 

 

Bartalis Barna megtöltötte a bockot. A patronok halálos zizzenéssel csúsztak a töltényűrbe. Armusa lőszerek, jó durva söréttel töltve. Vajon majd Alaszkában is lehet kapni őket?

Végignézett a földúton. Az aszály már az utolsó nedvességet is eltüntette. Az a kátyú, amiben három éve valami ki tudja, honnan idetévedt disznó dagonyázott, csont száraz. Félarasznyi por mindenütt. De nem baj, legalább hamar elissza a föld a vért. A nyomokat meg majd kukoricalevéllel elsöpri. Az öreg nem egy óriás. Vállára veszi, elviszi a tengeritábla túloldalán levő feneketlen kútba. Ott a kutya se talál rá.

Sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem. De azért bebújt a bokorba. Az úton nem messze fácántyúk szaladt át. Figyelte, követik –e csibék. Megörült, mikor meglátta a tojó után igyekvő apróságokat. Aztán dühös lett magára.

Szentimentális barom! Hát mit törődsz te már ezekkel a koszos madarakkal? Etetted őket eleget, sokra nem mentél vele. Nemsokára óriásjávorok után jársz, meg kodiakmedvék után!

Vállhoz kapta a puskát, célozgatott. Szemből lője le az öreget, vagy hátulról? Kicsit keményen süt ez a moslékkeverő. Majd a pumpálós, amit Anchorageban fog vásárolni, az kezesebb jószág lesz!

Ennek már így kell történnie! Az öreg Ottóba amúgy is csak hálni jár a lélek, a teste felét már felzabálta a rák, megváltás lesz neki a halál.

Mennyire más volt ülni a bokorban, mint mikor rókára lesett! Úgy látszik, még a fegyver fogása is változik, ha ember lesz a zsákmány.

Nyolc éve vadászott cseppet sem lanyhuló szenvedéllyel. Ez volt az élete. Minden szabadidejét a területen töltötte. Nem érdekelte asszony, család, haverok, televízió. Csak a vadászat. Egyszerű gyári munkás volt. A fizetéséből nem futotta sem nagyvadas tagságra, sem bérvadászatra. Dúvadazott a nyári tarlókon és rókaugatástól hangos téli éjszakákon. Biztos kézzel bukfenceztette fel a nyulat, emelte le a toronykakast. Szúnyogokkal etette magát a nádban kacsára várva, őszi ködök alatt libagödröt ásott.

Egy téli napon aztán, mikor foxijával a kotorékokat járta végig, megfordult benne a világ. Isteni látomásként magányos szarvasbika ügetett el előtte keresztül a fekete szántóföldek borította kultúrsivatagon. Honnan jött, hová ment? Nem tudhatta senki, szarvasnak még a nyomát sem látták arrafelé addig a napig. És Bartalis Barna tudta, hogy érte üzentek. Attól fogva üresnek találta a hazai tájat. Már nem tudott örülni a műuhura berepülő szürke varjúnak, a sípra ugró rókának. Mindez már kevés volt, átkozottul kevés. Már nem volt a vadásznak kedve ahhoz, hogy ezen a laposon kergesse a nyulakat élete végéig. Többet akart.

Makacsul keresni kezdte a lehetőségeket. Párszor meghívták ide-oda disznóra, egyszer muflonra is. Szép volt, jó volt, de már nem elégedett meg ilyen csurranó-cseppenő morzsákkal. Gyermekkori álmai egyre hangosabban dörömböltek homloka mögött. Vadont akart, szabadságot, ahol nem köti gúzsba vadászlelkét a mindennapok gondja, a láb lépteit nem fékezi beírókörzet határa, ahol nem kell alkalmazkodni kicsinyes cimborákhoz. Szirénhangon hívta a világ vége. A hely, ahol még mindig jókat lehet vadászni. Az utolsó határ civilizáció és vadon között : Alaszka.

Bartalis Barna kutyaszánon akart járni. Fából összerótt házat akart, ahol a gerendák réseit mohával tömi majd be, hogy ne fújjon be a blizzard. Nyírfakéregből csavart kürttel rigyető jávorbikát akart hívni, a köd eloszlására akart várni sziklaoldal takarásában vadjuhok nyomán, vonuló karibuk útját akarta elállni vadvirágos tundrán, medvenyomot akart követni tengerparti fövenyen sirályoktól kísérve.

Hívta, várta Alaszka.

Valamelyik színes folyóiratban egyszer talált egy hangulatos írást a magas északról. Egész oldalt kitöltő képen a Denali hófehér sapkája ragyogott, az indiánok szent hegye, Észak-Amerika teteje. A képet kivágta és az előszoba falára rajzszögezte. Ahányszor csak kiment, vagy bejött az ajtón, a Denali ott volt mellette.

Megváltozott az élete. Már csak egy célja volt. Eljutni Alaszkába. Lázasan gyűjtötte a pénzt a nagy útra. Aztán mindig történt valami. A megtakarított bankókat hol a fogorvos vitte el, hol az autószerelő, hol az adóhivatal. Évek hiábavaló sóvárgása után kiszámolta, hogy ha továbbra is ilyen ütemben gyűjtöget, akkor hatvanhárom év alatt gyűlik össze a pénze. Döbbenetes felismerés volt, keserves és fájó. Életunt, megkeseredett ember lett miatta, akinek már nem voltak céljai. A Denali még mindig ott trónolt a képen a vidék felett. Hívta, hívta, kínozta a vadászt, aki nem mehetett. Megpróbált valami jól fizető állást keresni, de nem sikerült. Rákapott a szerencsejátékokra, de ahelyett, hogy nyert volna, egyvégtében veszített. Mindennapi, filléres gondjai lettek.

Ilyenkor csíráznak ki a nagy bűnök gőzölgő koponyák alatt.

És ekkor kezdték a környék pusztuló tanyavilágát újra felfedezni. Nyugatról hazatelepült nyugdíjasok javítgatták a kisnemesi kúriákat, parasztházakat. Feltűnően jól éltek ezek az idegenek. Hát persze, hiszen egyiküknek német, másikuknak belga, a harmadiknak meg svájci nyugdíjat hozott minden hónapban a posta. Mindezt Bartalis véletlenül tudta meg a kocsmában. Mert már az italra is rákapott.

Így került egy nyári napon töltött puskával a bokorba a tanyavilág peremén, s leste az öreg Ottót, a pénzespostást.

Nem volt már visszaút. Hány álmatlan éjszaka volt mögötte? Maga sem tudta. De döntött. Ölni fog Alaszkáért.

Tizenegy óra körül járt az idő, mikor messze az úton valami mozdult. Távcső nélkül is tudta, hogy az öreg lesz. Bizonyára előredőlve tekeri a pedált, nagyokat szusszan, harcol a kerékfogó porral. Aligha sejti, hogy utolsó perceit éli.

Bartalis szíve tulajdonképpen csak akkor kezdett el dörömbölni a bordák ketrecében, mikor az alaktalan foltból kezdett kialakulni a bicikli, rajta az ember. Egy idő után azt is látta, hogy tátott szájjal veszi a levegőt. A nagy postástáska tehetetlenül verődött ide-oda. Mikor már nagyon előrecsúszott, s Ottó bácsi térdét verdeste, az öreg fél kézzel lenyúlt, bosszúsan hátralendítette. Közben a kerékpár kacsázva kilengett, de csak addig, amíg a postás nem fogta újra két kézre a kormányt. A bokor levelein hangyák nyüzsögtek. Bartalis hol őket nézte, hol a postást. Az öregnek vörös volt a feje. Hiába, meleg van, gondolta a gyilkos. Nicsak, Ottónak újra kinőtt a haja! Úgy látszik, mostanában nem volt kemoterápián. Az egyik hangya a puskacsőre tévedt. Leseperte. Már hallani lehetett, amint a bicikli murisan nyikorogott. A táska megint az öreg térdét verdeste, huppogott, ahogy a pedált tekerve ritmikusan belerúgott. De már nem lendítette hátra, mint aki feladta a táskával vívott egyenlőtlen harcot. Az úton, már a postás mögött megint átszaladt a fácáncsalád, ezúttal visszafelé. A bicikli hátsó kerekében mintha nyolcas lett volna, s a lánc is eléggé lazának tűnt.

Szemből lőjem, vagy engedjem túlmenni, aztán hátulról?

Előretolta a biztosítót, akkorát kattant, hogy tán a Pető Béla tanyáján is hallani lehetett. Ottó bácsi a bokor felé fordította a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Na lám, milyen véres a szeme! Mit csinált ez az éjjel?

Bartalis nyaki ütőere hangosan préselte a vért az agyba. Keze reszketett. A postás már nem a bokor felé nézett, hanem újra az útra, ahol fekete bogár araszolt, csápjaival túrva a port. Az első kerék maga alá taposta. Már tisztán látszott, hogy a hátsó kerékben tényleg nyolcas van. A biciklis a bokor mellé ért, tovahaladt.

Lőni! Lőni! Lőni már! Ökör, elszalasztod!

Bartalis Barna kiugrott a takarásból. Közben egy levél susogva az arcába vágott. Felkapta a bockot. A postás most újra hátralendítette a nagy táskát. A nagy táskát a rengeteg pénzzel. Nehogy a lövés a bankókban tegyen kárt, a célgömböt feljebb vitte az öreg gerincvonala mentén a tarkóig. Nyikk, nyikk, mondta a postásbicikli. Supp, supp, zúgott a vér a gyilkos füle mögött. Ujja rágörbült a ravaszra, húzta, húzta. Keményen süt ez a rohadt puska, gondolta, térdei megrogytak, az öreg kiugrott a célvonalból, ide-oda táncolt, mintha valami égi biciklit kölcsönzött volna a földönkívüliektől, aztán Bartalis arccal belebukott a porba, és öklendezve epét hányt…

Mikor magához tért, valami nedvességet érzett az arcán. Kinyitotta a szemét. Egy kisróka szaglászta kíváncsian az arcát. Soha nem látott még ilyen közelről élő rókát. Bajuszszálai közvetlenül az ember szempillái előtt remegtek. Csodálkozva ült előtte még akkor is, mikor Bartalis tántorogva felállt. Esteledett. Puskájára támaszkodva indult el, azt sem nagyon tudta, merre. A rókafi kicsit lemaradva ugyan, de követte, akár a kutya. A kukoricás felett fekete fellegek tornyosultak, s amint az alkony egyre jobban ránehezült a tájra, a felhők mind sötétebbek lettek, s mögöttük sejtelmes fénnyel ütött át villámok izzása.

Mint az északi fény ott, Alaszkában, gondolta Bartalis. Aurora borealis. Az lehet ilyen. Villództak a fények, és a gomolygó felhők különös alakzatokat rajzoltak az égre, medvefejet, jéghegyet. És amikor balra nézett, meglátta.

A többi felhő fölé magasodva ott volt, éppen úgy, mint a képen. Ott volt ősz fejével a Denali.

És akkor Bartalis Barna mindent megértett. Hosszú utazás végén megérkezett. Ha nem is így képzelte, de álma megvalósult. Megtalálta a maga Alaszkáját. Orrán még ott érezte a kisróka orrának melegét, s már tudta, hogy csak úgy lehet boldog, ha nem kerget elérhetetlen álmokat, s megtalálja a szépet abban, ami neki jutott. Vadréceszárnyak süvítésében, gallyazni készülő fácánkakas szavában, a kalapkarimára hulló hó zizegésében, a távoli templomtorony csúcsán megülő esti csendben. Ez mind az övé volt útlevél és pénz nélkül is, örökre.

Ahogy haladt az úton az alkonyatban, ha látta volna valaki, egy boldog embert látott volna, lépései nyomán a földúton apró porpamacsok keltek, s szálltak fel a magasba az ég, a felhők, a Denali felé.

 

(Illusztráció: Rupsona Chitrakar – Hunting)

 

Úgy határoztam önműködő írásba fogok, ami egyeseknek csupán azt jelenti, azt írja le az ember, ami éppen eszébe jut, ez az alkotási mód az ilyen embereknek nem jelent értelmes szöveget (ők azok, akik nem tudják, képtelenek értékelni az igazi művészetet), mert ők a megértéshez, a művészet végtelen mélységeibe történő megmerítkezéshez szükséges különleges értelmezési, ráérzési készségnek még csupán a csíráját sem nem hordozzák magukban, az ilyenek képtelenek értékelni ezt a magas művészi kibontakozási formát, számukra ezek a magas művészi értéket képviselő különleges alkotások nem mások, mint egymás után írt szavak zagyva és érthetetlen kuszaléka – értéktelen szemétnek bélyegzik azt, amit nem érthetnek meg. De valójában ezzel a technikával mégis igazán egységes szöveget, valami különlegesen művészi és egyéni, nem is inkább különlegesen egyéni és művészi teljesítményt lehet nyújtani, végezni. Egy különleges egyéniség különleges alkotása ez különleges egyéniségeknek (azoknak, akik értékelni tudják ezt).

A cél igazi műalkotás létrehozása, a spontán művészet révén ragadni meg a művészet valódi lényegét, feltárni és összefüggésbe hozni a valóság valóját, az összefüggéstelennek tűnő, ám mégis egymásba kapcsolódó apró részletvalóságok egymásba ötvözése révén új és csodálatos valóságokat létrehozni – és érzem is, hogy ez az alkotási mód az, amelyre születtem, hiszen az eddig leírtak is csak úgy, spontán természetességükben áradtak elő tollamból, a művészet megragadhatatlan éteri magaslataiból felém vezető láthatatlan, ám hatalmas és megfékezhetetlen csatornán áramoltak elemien elsöprő erővel felém – belém, érzem a művészet által rámruházott erőt magamban, amely egy csodálatos alkotás elkészítését teszi lehetővé számomra, a kezdet már itt is van, meg kell hát ragadnom ezt a különleges pillanatot    pöcegödör      hát lehet, hogy ennél valamivel különlegesebb és magasztosan egyedibb szóval is kezdhetném különc önműködő írói, illetve költői tevékenységemet     tollkés     hát ez sem tűnik sokkal jobbnak     vajaskenyér   anyád    ez egyre rosszabb, talán az első szót mégiscsak át kellene alaposabban gondolni ahhoz, hogy aztán egy különleges kezdés után az egész szöveg önmagát generálva, vagyis beindítva, önagától gerjesztve, pontosabban önmagát gerjesztve beinduljon, hömpölyögni kezdjen és egy különleges, spontánul tökéletes egésszé álljon össze, és így készüljön el egy csodálatos, utánozhatatlan egyedi műalkotás.

Vakolat         marhaság   semmi értelme így kezdeni egy különleges önműködő alkotást

Tejbetök            ha ezzel kezdődne a szöveg valószínűleg végigröhögnék az olvasók       MEGJEGYZÉS: az ilyen eset nem biztos, hogy túl szerencsés!

Tokhal         természetfilmbe, vagy gasztronómiai lapba illő nyitány: MELLŐZNI!

Szürreáldezorientáció         Talán idegen szóval sem túl szerencsés indítani, meg aztán elég értelmetlenül is hangzik    (AZ UTÓBBI NEM FELTÉTLENŰL BAJ)

Vakfolt         ez kétségtelenül elég misztikusan és talányosan cseng, de valahogy mégsem ragad meg.       (talán egy későbbi mű kezdése lehetne)

Gyökérféreg    EZ AZ  EZ AZ  AZ EZ, AMI KELL SPONTÁN ÉS TÖKÉLETES    kezdjük is:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos

harmatnak felszakadó lépfenéiből

úgy látszik ez az alkotói módszer még nem megy teljesen gördülékenyen, egy pillanatnyi elgondolkodás megakasztja az egész folyamatot: Mit lop, vagy miért lop? – mármint a gyökérféreg – ez az, amin nem szabad elgondolkodni, most aztán tényleg semmin sem lehet elgondolkodni, meg kell tanulni még annál is kevésbé gondolkodni, mint általában.    ÚJRA KEZDENI:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását

Újabb probléma: egy kis szünet, egy rövid pillanat, ami azzal telt, hogy átfutottam azon, amit eddig alkottam. Nem tudom, hogy ez ütközik e a műfaj íratlan, vagy ha van, akkor általam ismeretlen írott szabályaival, mindenesetre mindenképpen megpróbálom ezúttal egyetlen végtelenül spontán lendülettel befejezni a telje művet.            A KÉRDÉS: milyen hosszú lesz? – Alighanem ez NEM IS ÉRDEKES!

Tehát:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

ELKÉSZÜLT! És tökéletes lett. Végül sikerült létrehozni egy tökéletes alkotást olyat, ami utánozhatatlan, páratlan, megismételhetetlen és tökéletes, és kifejez mindent, amit csak egyszerű szavakkal, szerkesztett egységben kifejezni nem lehet. A létező, de ismeretlen világok közül sikerült egyet valósággá tennem, azzal, hogy újonnan összetett valósággá alakítottam, ötvözve különböző valóságok szilánkjait így létrehozva az én valóságát, ami így már mindenki, legalábbis sokak (a kiválasztottak) valóságává válik majd.

Persze azt még meg lehet próbálni, tenni, hogy a kész művet vesszőkkel, pontokkal és effélékkel tagolom, az értelmezés egyfajta variációját adva ezzel meg:

Gyökérféreg lop, a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó, virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből,

hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását, amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény, mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva,

kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra, céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben, vakondtúrások lankás melleiben tépődve – őrlődve, hangtalan testcuppanásba fonódva.

Talán a szöveg tagolásától mégis el kell tekinteni, jobb ezt az olvasóra, a befogadó közegre, a szöveg értelmezőjére bízni. Az általam készített tagolás egy lehetséges olvasat, de hagyni kell azt, hogy mindenki élhessen az olvasás szabadságával, létrehozza saját olvasatát, mindenki a saját valóság alakzatát alakítsa ki a kész szöveg meglévő, megkérdőjelezhetetlen, de mégis alakítható valóságából.

U.I.: Arra azért vigyázni, hogy a mű ne kerüljön elmeorvos kezébe.

A gyökérféreg vászon

 

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

(dadaista műalkotás)

 

(Illusztráció: Joan Mitchell)

 

Mirelit zöldborsót keresett. Felkapott egy dobozos Fantát, amíg a fagyasztott áruk felé tartott. Rossz szokása, hogy nem vesz magához a bejáratnál kosarat, mondván úgyis csak egy dolgot vesz. Most is egyensúlyoznia kellett – egy kézzel az ajtót fogta, a másikkal a zöldséget kereste.

Végül megkaparintotta, az ajtót hagyta hangosan becsapódni.

Sóska, spenót, fagyasztott meggy, így haladt végig a szeme és ő maga a soron. Leveles tészták, félkész ételek, egytál ételek. Itt megtorpant. Olvasta az árcímkéket: gnocchi, nokedli, ravioli, különböző ízekben. Májas ravioli. Tagoltan, betűről betűre végigolvasta: májas. Máj. Hirtelen kiverte a hideg veríték, aztán kifutott az erő a lábaiból. Hátra pillantott, hogy le tud-e ülni valamire, úgy érezte, el fog ájulni. Ujjai fehéredni kezdtek a Fantás dobozon, ahogy a kezével szorította azt. Máj – ez visszhangzott a fejében. Az áruház kövére tette az üdítőt és a zöldborsót, a homlokát pedig a hideg hűtőajtónak támasztotta. Behunyta a szemét. Érezte, hogy felkavarodik a gyomra.

Ahogy így támaszkodik, látja maga előtt a fakanalat a lábosban, ahogy az anyja keveri a sós főzővízben a töltött tésztácskákat. Leszűri, mikor kész, hűlni hagyja. Az lesz a holnapi ebéd. Az ebéd, amit majd az apjával kettesben kell elfogyasztania. Az egészet, az utolsó falatig. Aztán látja magát, ahogy a mélytányér fölött ül, mikor az apja sajtot reszel bele, aztán arra szedi rá a tésztát, aztán újabb sajtréteg jön. Úgy kell mindet megennie, hogy az apja mögötte áll. Áll, és figyeli, ahogy ő, harminc kilósan, háromhetes betegség után megeszik egy akkora tál májas raviolit, amennyi egy meglett férfiembernek is sok lenne. Úgy nyeli a falatokat, ahogy a könnyeit.

Utálja a májat. Utálja a májat és utál enni, utál ott lenni és utálja a hátába fúródó erőszakos szempárt. A villával úgy eszik, hogy szinte nem érinti a tányérhoz, nehogy zajt csapjon. Mert két dolgot megtanult: mindent meg kell enni és mindig csendben kell maradni.

Mikor végez az étellel, apja felkapartatja vele a tányér aljáról az olvadt sajtot. Az utolsó falatok még mintha ott lennének a torkában, nagyokat nyel, hátha lenyomja vele.

Legalább húsz éve nem kellett semmilyen májas ételt ennie. Most pedig ott vigyorog, gúnyolódik, vele szemben, – a hűtő harmadik polcán- ez a tésztalapok közé préselt szörnyeteg. Nincs ereje elemelni a homlokát az üvegtől, csak a tekintetét fordítja oldalra, figyeli-e valaki. Nincs más senki az egész soron, csak ő, az emlékei és a ravioli.

 

(Illusztráció: David Harianna)

 

– Nem láttad a cipőmet?

– Ott virít a sarokban – mondta Petra.

Egy levágott fülű kosár fölött kavaró mozdulatokat tett.

Elhúztam a sarokból a lábbelimet, felvettem és odacsattogtam hozzá.

– No mi készül itt, kérem szépen? – kíváncsiskodtam.

– Bájital a góliátoknak – felelte ő.

– Nos hát, tudnod kell Petra, hogy tegnap este a matrózlegényeket halálra masszírozta

egy láthatatlan bugyor – osztottam meg vele a gondolatomat.

De ez még nem minden; a kikötői kocsmából kitiltották a góliátokat, amiért szemérmetlenkedtek – fejeztem be.

– Végeérhetetlen történeteket én is képes vagyok kitalálni…

– Semmi kétségem felőle! – nevettem.

– Az orrüreg fúvóknak tehát annyi? – Petra immár egy széken állt, mint aki halálugrást

készül elkövetni.

– Azoknak igen. De nincs semmi különös abban, ha a provokálás lyukat fog vagy hamvast uszít.

– vontam meg a vállam.

– Ez az én skizofrén szövegem!!! – mordult fel Petra.

– Sejtettem, hogy a saját mondandódon fennakadsz.

– Jó, zárjuk le.

– Rendben. De a töltelékeid már kilógnak a fazékból!

– Úgy szép, ha duzzadtak… Apropó: hallottál már róla, hogy felrobbant

a repcefinomító?

– Igen, úgy déltájt értesültem az újságból róla.

Petra lekászálódott a székről.

– Én azt se értem, hogy miért kell elgázolni a patás állatokat. Talán gúnyt űztek belőlünk?

Vagy mesterségük a harc? Esetleg hárpiáik keresztmetszete megbabonázta a pelyhet?

– Őrült vagy, Petra, s kusza ideglaboratóriumod sajnos nem áll őrizet alatt. – csóváltam meg a fejem.

– Ide-oda csúszkálok, hogy észrevegyél! De látom már, minden tettem hiábavaló…

Én soha senkinek se leszek jó, én soha senkinek se leszek jó; pedig guggolásom lobbizó csilláma

kimeríti a nyüzsgés fogalmát! – Petra sírva fakadt,

olyannyira, hogy észre sem vette, hogy rám támaszkodva térdével kissé megbök.

– Jól van, kislány, csak ne bőgj már annyira – vontam még szorosabban magamhoz.

Petra könnyei hirtelen elapadtak.

És ami ezután jött, hogy szokásunkhoz híven együtt kántáltuk: – harcos csákó felvigyázó, harcos csákó felvigyázó!

– Tudom már, miért szeretsz! – Petra, úgy tűnt, megvigasztalódott.

– Na, miért?

– Mert a galagonyagyökér merényletet forral a disznótorosok ellen…

Ezen aztán mindketten jót kacagtunk.

(Illusztráció – Jackson Pollock – Drip paintings on paper)