Most jövünk a strandról. Benyitunk a lakásba, a piros padló telis-tele döglött csótányokkal. Kihívtuk a csótányirtókat, mert nagyon elszaporodtak. A csótányok.

Azt mondták az irtók, menjünk el valahová, akárhová. Hat órát várjunk, utána visszajöhetünk, de nyissunk ablakot. Ezért voltunk a strandon. És most minden tele tetemmel. De szerintem nem szabadultunk meg tőlük végleg. Pedig már évek óta a nyakunkon vannak és összecsesznek mindent. Egyszer az egyik még a számba is bele akart mászni, miközben aludtam, de csiklandozta az arcom és felébredtem.

Anya szerint a szemétledobó az oka. Nem tisztítják. Nyáron bebüdösödik és idevonzza a csótányokat. Jó, de akkor miért nem jelenik meg például a szomszédoknál? Csak minket szeretnek ennyire.

„Talán most mind megdöglöttek” – mondja anya. Talán. De szerintem vannak még. Majd megtudjuk. Mindenesetre seperhetünk utánuk. Belelapátoljuk őket a kukába. Mind egy szálig.

A gáz nagyon erősen érződik még most is. Tényleg ablakot kell nyitni. Anya fuldokolni kezd, nem bírja a szagot. Öklendezik. Hányni is fog tőle, de majd csak este. Alex meg befullad, de ő is csak később. Asztmás.

Nekem nincs semmi bajom. Előző életemben apokalipszis-túlélő voltam a távoli jövőben. Nagy csomó sugárzást lélegeztem be, és most itt vagyok. 1998 augusztusán, a csótányok elleni kíméletlen küzdelemben. Még mindig jobb, mint mutánsok elől menekülni, mint ezután.

Este majd bebújunk hárman a franciaágyba. Persze, csak miután anya kihányta magát. Bebújunk, és megnézzük a Manian Cop 3-at. Most adják a Viasaton. És akkor borzonghatunk együtt. Ilyenkor, amikor történik valami velünk, valahogy más minden. Valamit érzek én is, amit máskor nem. Együtt lenni jó. És a horrort mindhárman szeretjük.

A lényeg, hogy ma este ne másszanak a szánkba a csótányok. Ma már ne rondítsanak bele a levesünkbe. Majd máskor, de ne ma. Úgyis tudom, hogy a háborút ellenük nem nyertük meg. Még évek múlva is itt lesznek a nyakunkon, amikor már minden más lesz. Belemásznak majd akkor is a bögréinkbe, a müzlinkbe, a gabonapehelybe. Ott lapulnak majd a párnáink alatt. És az ágyunk alatt. Hosszú ideje boldogítanak már minket, és ez nem lesz másképp ezután sem.

Annyi, hogy télen kevesebben vannak. Nem jönnek annyira elő. De hát télen nekünk sincs kedvünk semmihez. Nyáron mozgolódunk mi is jobban. Télen majd mi is csak kuksolunk a szobánkban. A csótányok meg valahol titkos odúikban. Ki tudja, hol vannak azok olyankor.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Visszafordíthatatlan)

 

Mikor Julka megtudta, hogy a szőlőhegyen megérett a meggy, megkérte Nyunyut, hogy menjenek ki, szedjenek mindent, ami kedvencéhez szükséges, és főzzenek gyümölcslevest.

Gyere, mondta Nyunyu, a fél kettes buszt még elérjük, ha kilépünk, hát hiába, te sem bírod a kánikulát, ilyenkor mi mást is ehetne az ember, legjobb egyszerre megfőzni legalább tíz litert, akkor nem kell a meleg tűzhely mellett állni mindennap, beteszi az ember a hűtőbe, egy hétig azt eszi, minden nappal egyre finomabb, összeérik, hiába no, te se erre az éghajlatra való vagy, mondta, ki tudja, miféle őseink is voltak, neked biztos van valami viking felmenőd, gyere, majd a buszon elmondom, hogy kell, de tudod, nem véletlenül magyarázom mindig főzés közben, most már itt az ideje, mondta, te sem bírod megenni másét, keresztanyád pudingport, szegfűborsot meg minden istenharagját beletett a Balatonon, nem is lett jó, barack se kell bele, gyere, itt a busz, egy diákot meg egy nyugdíjast kérek a szőlőhegyre, gyere Julka, ülj ide, a jó gyümölcsleves titka, hogy semmi más nem kell bele, csak alma, meggy, ha van, cseresznye meg körte is lehet, de véletlenül se tegyél bele nem odavalót, ne hidd, hogy attól majd gazdagabb lesz, öreganyád is ehetetlenre főzi, de te már tudod, jól csináltad múltkor is, érzed az arányokat, mondjad csak, mi is következik? Igen, cukor, szegfűszeg, fahéj, mindet hidegen teszed bele, azaz, teliöntöd hidegvízzel, megkevered, felteszed a lapra, látod, még itt sem kell semmi meleget csinálni, te sem bírod a kánikulát, legjobb volna valahova Dániába vagy a norvégokhoz költöznöd, de ott is megfőzheted ám, fagyasztott meggy is jó bele, ha ott nem érne be, na, aztán lassú tűzön megfőzöd, nem kell sokáig, ne málljon szét az alma, a menzás változat tisztára elszomorító, meg azt talán meg is sózzák az istenadták, amikor felforrt, leveszed, behabarod tejföllel, csak semmi tejszín, nem lesz tőle előkelőbb, hiába is gondolja apád anyja, nálunk nem volt sose ilyesmi, mégis az lett a legfinomabb, te is ilyen vagy már, a kicsiből jobbat hozol ki, mint más a drágából, mondta, megint felforralod aztán, kavargasd, ne legyen csomós, majd ha kész, leveszed, mert még nincs kész, ki kell hűlnie, és akkor facsarod bele a citromot.

Megérkeztek, leszálltak a buszról, baktattak a hegyre felfelé.

Tudod, Julka, szólt újra Nyunyu, most kell vizet inni, mielőtt még teleennéd magad cseresznyével a fán, mert ha utána iszod, olyan hasmarsod lesz, hogy még holnap reggel se tudunk hazamenni, oszt’ akkó’ mi lesz a gyümölcsleveseddel? Tudom, hogy most már csak megjegyezted, ne felejtsd el, mert majd ha már én nem leszek, ki főzi meg a kedvenced? Jókorát húzott a vizespalackból, majd Julkának nyújtotta. Julka csuklójával megtörölte a palack száját, ivott, aztán a kezében lévő üres vödörbe tette a vizet. Megtörte a nap sugarát az üveg víz, Nyunyura sütött, fénylett az arca, ugyan, majd kérdezek, ha valamit elfelejtenék a receptből, gondolta Julka, hiszen bármikor szólhatok, eszébe sem jutott, hogy valamikor nem tudja már megkérdezni, pedig ott fog állni a tűzhely mellett, és nyúl a telefonért, de azon a számon előfizető nem kapcsolható.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Utolsó nyár Torok Sándorral)

 

Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.

Volt órája, tudhatta volna a pontos időt, hogy amikor majd visszaidézi magának ezt a különös, egyszerre éteri és mégis gyantaillatúan reális nyári délutánt, legyen a pillanatot kézzelfoghatóan igazoló fogódzója, de nem az érdekelte.

Régen mindig úgy kezdte a naplóját, hogy szép akkurátusan odaírta a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába, milyen nap, hány óra, csak azután kezdett el írni.

A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak.

Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.

A kétely nem kedvez a romantikának.

Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott.  Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény.

Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.

Könnyűnek érezte magát, alig maradt valami pénz a zsebében, és félig nyitott sporttáskájában néhány nagy gonddal összehajtogatott pólón, két vászon bermudanadrágon, egy szürke esődzsekin, pár alsóneműn, a tisztálkodási szereit tartalmazó neszeszeren és két könyvön kívül nem volt semmi. Azért nem egészen: lapult ott még egy apró ajándék, a nővérének szánta, négyszögalakú, bársonybevonatú kis ékszeres szelence, gondosan becsomagolva és mohazöld szalaggal átkötve.

Minden rendben lesz. Hosszú utánjárást követően végre talált mohazöld szalagot. Mégsem vihet neki ajándékot ennyi idő után akármilyen színű szalaggal átkötve. A nővére kedvenc színe, így mondta neki, a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak azelőtt, a kedvenc színem a mohazöld, mert olyan puha és mély, mint a szemed. Egészen így mondta.

Halántékán lüktetni kezdett az ér. Szabad kezével megtörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mint a palatáblát szokás, ha nem szeretnék, hogy más is elolvassa, mi volt ráírva előtte.

Ő felfedezni szeretett, nem emlékezni.

Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.

A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül.

Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.

Nemrég még romokban volt az egója.

Bárcsak láthatatlan lenne, hogy eltűnhessen a saját életéből, el a balfenéken, melegebb égtájra, így mondta magának, ahol békében, zavartalanul elgondolkozhat a hogyan tovább lelkét és ismereteit furdaló nagy kérdésein.

Ebben a korban nem ritka az ilyesmi.

Csalódások egész láncolata érte, ne legyünk igazságtalanok hozzá, nála idősebb és kevésbé érzékeny fiatalemberek is padlót fogtak volna a misztikus rendben sorjázó, egymást tetéző kalamitások súlya alatt.

Az év elején meglopták. Az egyik edzés végén, miután felöltözött, vette észre, hogy eltűnt a pénztárcája azzal a pénzzel, amit nagyanyjától kapott aznap ebédkor, hogy megvehesse a régen áhított zenelejátszót. Bárki más a társaira gyanakodott volna, akik tudták, miért volt olyan kitörően jókedvű, és hová készült edzés után. Ő, aki mindig kész volt rá, hogy mindenét odaadja másoknak, lehajtott fejjel, értetlenül bámult maga elé, és azt hajtogatta, hogy biztosan elhagyta valahol az utcán vagy a buszon. Mintha önmaga előtt szégyellné, amiért az ő pénztárcája tűnt el, és ezzel kellemetlenséget okozott a többieknek.

Volt egy lány, sudár vidéki virágszál, apró, világító szeplőkkel és okosan fénylő, mandulavágású szemekkel. Kettővel járt lejjebb, de ugyanazt olvasta, amit a negyedikesek, progresszív zenéket hallgatott, és filmklubba járt. Ráadásul úgy csókolta, hogy a fiú hajhagymái belebizseregtek, és a szájpadlásán napokig ott cirkált fürge, akaratos nyelvének savanyúcukorka íze. Meg akarta volna tartani, hogy ő is pátyolgathasson valakit, mégha a másik nem is szorult rá. Olyan önjáró kis lény volt, örökké szervezkedő, gyors eszű és talpraesett, a fiúk elnevezték Rakétának. Amikor egy füstös, kellemetlen februári reggelen Rakéta azzal adta oda neki az ezüstpapírba csomagolt kétszemélyes tízóraiját, hogy egye meg mind, mert ha üres gyomorral fogadja a hírt, hogy az apja diplomáciai küldetése miatt márciustól külföldön folytatja a középiskolát, akkor el fog ájulni, és azt nem szeretné. Így lőtték ki Rakétát egy számára távoli és elérhetetlen bolygóra, mielőtt közös föld körüli pályára kerülhettek volna.

A bizonytalan jövő, akár egy nyugtalanító érzés, úgy lebegett szomorú szemei előtt.

Készült az érettségire, összeszorított foggal gyűrkőzött neki a matek korrepetációs feladatoknak, heti egy edzést kihagyott, csakhogy irodalomból behozza a kötelező olvasmányok terén felgyülemlett elmaradásait.

Néha megállt a tóparton, figyelte a tavasz mind egyértelműbb jeleit, megtapogatta a fák rügyeit, beleszagolt a fűbe, szemével hosszan követte a vízimadarak mozgásirányát fenn a kék foltos, rohanó égen.

Azzal vígasztalta magát, hogy most kell belehúznia, később azután már lazíthat.

Lesz ez még így se, mondogatta, és magában mosolygott, ahogy szokta.

Már bízni kezdett a saját erejében és kitartásában, amikor oda kapott kíméletlen ütést, ahol a legjobban tud fájni. A szívére.

Elveszítette a nagyanyját.

Nem úgy, ahogy a pénztárcát, Rakétát, vagy a tizenhatodik születésnapjára kapott ékszerteknősét, Tódort.

Nagyon nem úgy.

Ezekről tudta, hogy valahol, a valóságnak egy másik kiszemelt szegletében, valakinek a tenyerében, a zsebében, az ölében, bárhol, léteznek tovább.

Ahogy a gyermekkorát hagyja maga mögött, ahogy a mesékbe vetett hitét veszíti el az ember.

Akár a bunker, egyszerre minden tömör lesz, süket és visszhangtalan. És az egymásnak rendelt emberek tarka, természetes képzeteinek helyét elfoglalja a régi szavakat, és megbízható gesztusokat egyenként felmorzsoló üresség.

Menten megfullad.

Ott állt a ravatalozóban, és szemét szinte dühösen belefúrta abba a koporsó tetejére helyezett, sárga virágkoszorúval hangsúlyozott, keret nélküli fényképbe, amelyről nagyanyja mindent tudó és mindent megbocsátó, finoman barázdált, kerek arca mosolygott vissza rá.

Úgy állt ott, mintha máshol lenne, valaki másnak a későbbi, de indulatok nélkül később sem mesélhető történetében. Képtelen volt mozdulni, lélegezni, akárha homokba ásták volna arccal a hangyák vonulási iránya felé, és vicsorogva várta a véget. Amely el is jött, a gyermekkor vége.

Ezektől a gondolatoktól valamiképp meg kellene szabadulnia. Legalább ma, most, amikor a könnyű párától lüktető, álmatag dombok egymáshoz simultak, és a fenyők tűhegyén lángolt a napsütés.

A gyanta erős illata szinte összeragasztotta a száját.

Szomjas vagyok, gondolta.

A szomjúság ebben a hőségben fokozza az érzékenységet, és egy hosszú másodpercig úgy érezte, mintha megfosztaná realitásérzékétől is.

Körülnézett.

Nagy zöld mozi.

Lomha, zizegő szél, madárhangok, aláfestő tájzene mindenfelől. Akár egy regényben.

De merre menjen tovább.

Azt követően, hogy szülei a nyár vége előtt az iskolai beiratkozás miatt elvitték a nagyanyjától, az lett az egyik kedvenc foglalatossága, hogy elveszett. Szinte minden hónapban kieszelt valami trükköt, hiába keresték a napköziben, a sportdélutánon, a természetismereti szakkörben, vagy abban a buszmegállóban a Bátky-saroknál, ahonnan délutánonként felbukkant a norvégmintás, bojtos sapkájában, kanárisárga iskolatáskával a kissé előrehajló, csontos gyerekvállán. Azt játszotta, hogy láthatatlanná vált, legalábbis az undok felnőttek számára. Felszívódott, átváltozott tófenéki manóvá, és senkit nem engedett be a rejtekhelyül szolgáló új világába.

Utólag visszagondolva, és sokszor visszagondolt utólag, nem annyira menekülésféle volt ez, mint játék. Kölcsön kenyér, amiről úgy vélte, visszajár. A sok reguláért, amit kapott a szüleitől, az iskolában, mindenhol, amerre csak felnőttek kuszálták össze gondosan eltervezett kis partizánakcióit.

Az egész égboltot egyetlen kromatikus színskála uralta az acélszürke és a tengerkék összeakaszkodó árnyalataiban.

Tágra nyílt szemmel bámult felfelé, mintha onnan várna útmutatást, mintha a helyes irányt a különböző szögben felcsillanó fények rejtjelezéséből olvashatná ki.

Az erős, kora délutáni napsugár az egyik pillanatban szinte rárontott, és gyöngyöző homlokára vöröses hőbélyegeket nyomott, majd mire hátralépett volna, hogy árnyékmenedéket találjon, a sugarak már távoli fenyők sötétjébe olvadva utaztak tovább a dombok izzadt hátát hűsítő széllel.

Azraelt az Isten is csodálkozásra teremtette.

Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.

De jó, hogy nem este érkezett ide.

Megállt.

Ha most hagyjuk, hogy a tájékozódást megkönnyítendő egy helyben álljon, megigazítsa a saruját, majd beletúrjon a sporttáskába, és olyan mozdulatokkal keresgéljen, mint aki biztos benne, nem fogja megtalálni, amit keres, akkor kihasználhatjuk az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegyük őt.

Magasra nőtt fiatalember volt, gótikusan elnyújtott, világosbarna testét vékony csíkokra szabdalta a fák lombjai közt áttörő napfény. Meglehetősen széles váll, amit még jobban kiemelt a keskeny csípője.

Az utóbbi hónapokban három kilót fogyott.

Hosszú, csontos végtagjaival gazdaságosan bánt. A végletekig leegyszerűsített, szinte szögletes mozdulatokat használt, fürgén és hajlékonyan mozgott, mintha kímélni akarná magát minden fölöslegesen megterhelő elrugaszkodástól.

Az a típus, aki alig gesztikulál, és helyváltoztatáskor sohasem sebzi meg a tárgyakat.

Aki a vele egykorúakkal ellentétben kevéssé figyeli ugyan a saját testét, de tisztában van annak képességeivel.

Csigás, dús, gesztenyebarna hajzat, fénylő, tiszta homlok, lányosan nagy és kerek zöld szem, akkora szempillával, hogy fekete pillangónak lehetett nézni, ha meglebbentette. Lefelé görbülő hosszú orrát, nehogy önállósítsa magát, a szájzugáig lefutó két lankás árok fogta össze.

Görögös arcél, mondta neki egy azonosítatlan lányszemély a diszkó vakító ezüstben forgó gömbje alatt, ahová idén egyszer ment el az osztálytársak unszolására. De a lány nem tudta megmondani, pontosan merre is van Görögország, ezért a lökdösődő tömegben nehezen indult párbeszéd hamar és a fiú számára végérvényesen megszakadt közöttük.

Amikor leszállt a vonatról, és először felnézett a kristályos, tömött, szikrázó égre, tudata peremén rögzítette, hogy úticélját a völgykatlan felső végében, a napkorongtól távolodva, keleti irányban találja meg. Egész úton ehhez tartotta magát. Azt nem mondhatjuk, hogy egyetlen pillanatra is eltévedt volna, hiszen mindvégig nyitva volt számára a lehetőség, hogy rátérjen a táblákkal jelzett turistaösvényre. De ezt megalkuvónak találta volna.

Ne a legkisebb ellenállás irányába menj, a fülében zúgott, mintha a fák adnák egymásnak tovább, nagyanyja oly sokszor elismételt intelme.

Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tüzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.

Tőle hallotta először a neve jelentését.

Akit az Isten megsegít.

Egyszer, egyetlenegyszer valami halál angyaláról is mesélt neki, de nem igazán értette. És meg is lepte, hogy ilyesmi szóba került. Az évek során automatikusan kitörlődött az emlékezetéből, csak a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt egyedül üldögélve válogatta a régi fényképeket, olvasgatta a feljegyzéseket, akkor jutott eszébe ugyanolyan automatikusan ez a halál angyala dolog.

Megfogadta magának, hogy utána olvas, de az egyetemi felvételi miatt az is elmaradt.

Akit az Isten megsegít, gondolta, és határozottan elindult egy irányba. Amerre a völgykaréj kiszélesedett, és érzékelhetően úgy folytatódott, mintha egy nagy, sík, gyönyörű fákkal övezett magaslati futballpálya szélére ért volna.

Felsóhajtott.

Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.

Nevetni kezdett, közben azt figyelte, vajon visszahallja-e a saját nevetését.

Mindig talált okot a vidámságra.

Természeténél fogva ilyen volt, ami rossz történt vele, abból is inkább erőt merített.

Ha a nagyanyja látná, biztosan büszke lenne rá emiatt.

(Folytatás következik!)

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Eón III)

 

Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.
Egy nagyon régi vasárnap. Fortyogó húsleves illatú. Galambok búgnak a kertben, a diófa alatt jó hűvös van. Zölddió lekvárt csinál sokszor nagyanyus. Máskor kapkodni kell a barackot a földről, tenni a kosárba. Arrébb a meggyfa göcsörtös, felhorzsolja a térdet, amikor egyensúlyozva mászom. Apró vörös meggyszemek, bekapok egyet, keserű lé keveredik a nyálba. A sufni düledező faház, benne Dédi kerti szerszámai. Kicsit rozsdásak, mint Dédi volt. Egy simalevelű nagy bokor, mögötte ott a hintaágy. Piros-fehér, váltakoznak a lécek. Ráülök, hátra lendül, szúrja a combom a száraz, felpöndörödő festék. Mint fakígyóról, a körmömmel tépkedem a félig levedlett, kemény hintabőrt, ahogy a varrt a sebről. Pörc, azt mondja rá anyu, és hogy ne piszkáld, és tényleg kibuggyan a piros vér. A hintaágy nem vérzik, de a pörcök alatt, világít a meztelen faléc, kilátszik foltokban a húsa. Nem bántom tovább, leheverek, kemény és érdes, pont olyan széles, ha kinyújtom a lábam, végigérem. Egyik kezemmel meglököm magam, nedves, fekete föld megy a körmöm alá. Vastag ágért nyúlok, azzal próbálom lökni magam. Beletörik a földbe. Hangyák rohanják körül. Óriási nagyok laknak itt. Pont az útjukba döftem, gyülekeznek a bot körül, tanácskoznak, futnak, szólnak a többieknek, baj van, felülről egy dolog lecsapott. Azt hiszik, bomba, és háború van, olyan gyorsan szaladgálnak. Belefúrnám az egyikbe a botom. Egyszer már csináltam ilyet, utána még nagyon sokáig mocorgott, többször bele kellett döfködnöm, hogy ne kalimpáljon tovább. Végül hagyom a hangyákat, mert néha kicsit félek, hogy néz az isten. Ő csak a jókat szereti. Apát nem, nagyanyus mondta. De én is rossz vagyok. Akkor kikapok, és onnan tudom. Csukott szemmel fekszem a hintán, hagyom magam lengni, rossz-jó-rossz-jó.
Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Elengedés)

 

∞ Zulal: Tamzara (Seven Springs, 2016)

Napok óta egyedül indulok el, érkezem meg. Meredélyek, szakadékok, sötétegem. Csillagánizstea felhők.

Lehullott kékégtulipánszirmok között keresek, nem találok másikfelé szavakat. Elmenéssel beszélek. Eddig se használt, na majd most.

Fulladok meg, sziklaszirtes csendemen kőmagból kőfű, kővirág. Nyílik? Duzzadt ínyemre zsályát teszek.

Fáira, leveleire hagyott sivatagom. Ki van velem, ha én is máshol. Félig alszik a szemem, félig Hold.

Szavak, szavak tüskéi, tüskeszavak. Tüskeszavak selymes szirma. Amit most mondanék, sikítás.

Agyar, agancs, szarv. Óvakodok magamtól. Befelémtől elfordulok, de nem kifelé. Ki nem mondom, bent nem tűröm.

Alagút, kőlépcsősorok, korlát. Gyöngyös kokabura, ezüstsapkás gyümölcsgalamb. A Hold másik fele Nap, ahogy fordul.

Napsugarakkal kuporogtam, sötétszavam. Jégesőmadár iszik császárkörtefák virágainak cseppjéből. Virágzó pamutvirág.

Beszédtilalom, kerülje a szavakat, kérem. Szóböjt. Ki nem mondom, bent mondom ki? Szavak sátraiban botlok.

Lehulló gyümölcsre várakozó madarak. Síkdombormű, intarzia. Csészelevél és sziromlevél a kétnemű virágtakaróban.

Meleg kamillatea. Citromfű-illóolaj fogmosáshoz. Egy hétig nem nézek tükörbe. Ablakba. Tóba.

Kaktusz- és fenyővirágok napsugáron. Karmazsin-bozótgébics, héjakút mácsonya. Gliptika, ekliptika, bíboránizs.

Ugyanaz vagy, nézett a tükör, de nem szólt. Láttam már sebet és seb helyén a sebet nem. Seb gyógyulását még nem.

Kolonnád, átrium. Skarlátgyapjasmadár. Az elmenéssel elmegyek, vagy milyen beszéd a csend? Borzaskata vagy török kandilla.

Nyolckor fekszem, hajnali egykor ébredek. Gyógyulj, gyógyulj, napersze. Nincs türelmem a gyógyuláshoz.

Eső esik a szakadékba, tó. Egész nap feküdtem, még éjszaka is? Zsályatea. Zöldfűszirmok, fűlevelek. Ború.

Álmodd át napsugárrá! Aranyszínű tükörbársony. Szavak nélküli sivatagom, szavakhomok, ahogy némán pereg, pereg.

Ismeremalagút, álmomban jártam itt. Álommal járom be. Mi újság a sivatagban? Új homokot fújt a szél.

2022. 04. 26. 10: 26–2024. 12. 23. 16: 59: 24

 

(Illusztráció: Penelope Williams: Ruby Root, hand embroidered appliqué on table linen, after Yuko Kurihara’s painting, 2024; Penelope Williams: Fennel, hand embroidered appliqué on table linen)

 

Teli érdemmel, mégis […] ember.

Friedrich Hölderlin (Szijj Ferenc fordítása)

El lehet-e menekülni ebből a világból oda, ahol már semmi nem változik, ahol az ember végre nem rabnak érzi magát?

Földényi F. László

 

Mielőtt elindultam, menni akartam, egyre csak menni.

Most, hogy úton vagyok, csak meg-megállnék. Alig emelem a lábam, máris visszatenném.

Fáradtságot nem érzek. Nem fáj semmim. Nem vagyok szomjas. Nem vagyok éhes.

Le kell ülnöm erre a nagy, lapos kőre. Innom kell abból a forrásból. Ezt a szép, érett almát le kell szakítanom a fáról, amire aztán föl kell másznom, és a sűrű ágak között elhelyezkedve aludnom kell.

Ha felébredek, a kezdeti lendülettel folytatom az utam. Őszintén, mert magamnak nem hazudhatok. Csak úgy tudok menni, ha az utamon vagyok.

Épp kiérek az erdőből, amikor elém áll az őrmester, kezembe nyomja a gépkarabélyt, vállamra akasztja a tölténytáskát, és besoroltat a szakaszába.

Társaim rögtön cigarettával kínálnak, sőt magánéletükbe is beavatnak.

 Az előttem menetelő újságíró több nyelven olvasott, így rendkívüli tájékozottsággal bír világunk elégtelen voltának okairól. Mögöttem a hentes a legharsányabb és a legvidámabb. A csodacsatár leginkább csak hümmög. A matematikatanár mindig az eget bámulja, mintha folyamatosan számolna. A nőcsábász asztalos kapja el minden alkalommal.

Az utolsó ütközetnél olyan csapdába kerülünk, hogy alig tudok elmenekülni. Végül elég távol jutok, és miután üldögélek kicsit egy nagy, lapos kövön, kortyolok a forrás vizéből, megeszem egy szép, érett almát, és alszom valamicskét a fa sűrű ágai között, végre folytathatom az utam, amin mennem kell, aminek a végén megkapom a szükséges segítséget, amiért útra keltem.

Mert nekem segítségre van szükségem. Azt mondják, pont ilyen, amikor valakinek segítségre van szüksége. Vagyis most én vagyok ez a valaki.

Ez az első lépés, a felismerés, a szembesülés azzal, hogy egyedül nem megy, hogy segítségre van szükségem. Mivel megtettem, elindultam a gyógyulás útján.

Teletömök egy hátizsákot, aztán alszom egy nagyot.

Könnyen kelek, vidáman zuhanyzom, nyugodtan reggelizem, és lazán indulok.

Micsoda pirkadat! Milyen kár, hogy ritkán ébredek a nappal! Micsoda hiba!

Ha megállok, látom magam, ahogy észreveszem, hogy repül az idő. Körülöttem a táj ismeretlen, befelé figyelek.

Amikor felébredek, egy állomásnál áll a vonat.

Utastársaim nyugtalanul ide-oda ülögetnek, veszekedve mutogatják egymásnak, kinek hova szól a jegye, kinek hol a helye.

Egy másodpercig késztetést érzek, hogy belefolyjam az eseményekbe, de inkább visszacsukom a szemem.

Ha kinyitnám, látnám, hogy elment a busz. Utolérhetném, felszállhatnék rá, de nem teszem.

Csak szemlélődés és rácsodálkozás leszek. Ahaevangélium.

Mint amikor valami hasonló eszembe jut arról, amit a beszélgetőtársam mond. Ez a legcsodásabb pillanat, az összeolvadásé. Olyan leszek, mint a beszélő, és ő olyan lesz, mint én. Párrá leszünk. Testvérré. Végre nem vagyok egyedül. Ha tehetném, a végtelenségig, de legalább halálomig, vagyis lelkem úgynevezett kileheléséig nyújtanám ezt a állapotot.

Mert amúgy csak kínos, megbetegít, hogy akármikor mondani akarok valamit, nem sikerül, nem jön. Pedig fontos lenne, tudom, azért fecsegek annyit. Próbálom kicsalogatni reggeltől estig, éjt nappallá téve, különböző helyzetekben és időpontokban, hiába. Nem jön. Nem és nem. Helyette csak az üresség növekszik, mint egy rákos daganat. Ez táplálja önvédelemből született vezérlő hübriszem, végletekig feszített barokk logikám és a rátelepedő ösztönös dagályrokokóm.

Ezért képes a valójában kiszáradt forrás újra és újra hitet adó feltámadást, látványos buzgást hazudni, kihasználva, hogy a szél fújja a fákat, amelyek árnyéka és a lombok között be-becsúszó napfény a csobogó víz illúzióját kelti. De ki lépne közelebb észrevenni, hogy ez csak a sötét és a világos játéka a sziklákon?

Aztán máris érzem, ahogy nyílik a szám, és hallom, ahogy átveszem a szót. Asztaltársaságom azonmód hömpölyömbe merülni kényszerül a lubickolás reménye nélkül, csak izzasztó gimnasztika, keserű kapálózás, végül fulladás az osztályrészük.

Persze a tapasztaltabbak könnyedén felismerik arcomon az okoskodás borvirágját, és ezt rögtön jelzik is szájszélrándulással, hátradőléssel, elnyomott ásítással. El is szégyellem magam, mint akit rajtakaptak, hiszen rajtakaptak. De mire elindulna a pír a fülemen, új erővel, még keményebben, még harciasabban sodrom tovább monológom drótkötelét. Ha triumfálok, nekem tündököl az esthajnalcsillag, nekem világítanak a dicsőség szentjánosbogarai.

Fogságba kerülésünk óta egyszerű az életünk. Reggel kelünk, délig megyünk kelet felé. Akkor megállunk egy fogadónál vagy tanyánál. Éppen azoknál, ahonnan azelőtt engem elkergettek. Azt mondták, nekem itt nem jár semmi, hordjam el magam, amíg jó dolgom van. Vagy hogy nem kell a pénzem, meg nézzek tükörbe, akkor megértem. Most a többiekkel együtt kapok egy tányér főzeléket és egy pohár vizet. Aztán megyünk tovább sötétedésig.

Sorstársaim jól fogadják nagy élettapasztalatról és irigylésre méltó analitikus képességről árulkodó szózataimat, csak az őrmester kiált rám időnként, hogy kussoljak, de nem jövök zavarba, sőt azt kell mondanom, az ő értetlensége és érzéketlensége egyre közelebb visz a megértéshez. Egyszer-egyszer úgy érzem, a közelben lapul vagy ólálkodik a számomra szükséges segítség.

Egyszer aztán a legkedvesebb hangomon megkérdezem az őrmestert, tudja-e, hogy hova megyünk.

Kőbányába, mondja az őrmester, egy kőbányába visznek dolgozni. Ott döglünk meg. csákánnyal a kezünkben.

Én nem.

Az első adandó alkalommal az erdőbe szököm. Üldögélek kicsit a nagy, lapos kövön, iszom a forrás vizéből, megeszem a legszebb, legérettebb almát, felmászom a fára, a sűrű ágak között kényelmesen elhelyezkedem, és elalszom.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Vezeklés)