Radnai István összes bejegyzése

Író, költő (Budapest, 1939). Megélhetését a külkereskedelemben illetve pénzintézetekben betöltött állása biztosította. Első írásai a hetvenes években jelentek meg. Legújabb alkotó korszakában tíz év alatt tizenegy kötetét adták ki, ebből három novelláskötet. 2019-ben három verseskötete jelent meg alapítványok támogatásával. Azóta elektronikusan novelláskötetet publikált (MEK). A határon túl, többek között Kanadában is jelennek meg írásai, itthon mintegy húsz folyóiratban publikál rendszeresen. Több kötetnyi verse és novellája, valamint egy regénye vár kiadásra. Számos önálló estje volt a járványidőszak előtt, sok helyütt évente visszavárt vendég. 20–21. századi szerzőnek tartja magát, aki a kor kérdéseire keresi a választ. 2011. óta a Magyar Írószövetség tagja.

meddig; folyamatos percek; cinke

 

meddig

társasjáték ma itt a halál
odalent kirügyeztek a céda fák
a magányérzet rád fagyott nagykabát
rettegsz ha valaki rád talál

hétköznappá rongyolódik az élet
szerelmem ne közelíts te sem félek

huszonegy mindjárt itt a május
elérhetetlen az andrássy út s a vár
a város börtön ajtód magára zár
minden kínoddal nehogy kijuss

odakozmáltak éhen a remények
meg ne közelíts félek félek félek

 

folyamatos percek

elhittük hogy a terror véget ér
csak tűnjön le az ideológia
amelynek legalább célja volt
elfoglalni a teret

ahogy a cárok hozzákezdtek

most arctalanok diktálják a nihilt
már nem elég hogy fogyasztunk
számok futnak a gépeken
illúzióban élnek

hogy a számok mögött pénz van

mert érték biztos nincs cinkelt kártya
ahány párt annyi káosz
volt egyszer egy polgári világ
népünnepély hit egyetértés

intrika a falak mögött sok aktív ember

kár hogy aktívan csapódik evilághoz
az igazakat elriasztja mert látjuk
amit őriznek a falak
már a sehol sincsen

nincs önálló gondolat

pusztába kiált és pusztulásba
ha a jövő negyven napra elvonulna
így géptörés lesz a vége
csak géptörés állítja meg

a közelgő szakadékot

herceg miért vagy herceg
miért vonszolod magad és a keresztet
a szőlőmunkások semmit sem örökölnek
illúzió a gyilkosság folyamatos perce

 

cinke

önnön foglya lett
vajon mit rejt a nyitott ablak
a madár nem ismer kerülőutat
harci pózban ki önmagát meghaladta

utolsót koppant csőre az üvegen

vajon mi átlátunk-e rajta
a önnön szobánkban rendetlen szívvel
magához ölel hamis biztonságérzet
gyávák vagyunk kilépni a szoba börtön
kimúlunk meg sem zörgetve a kinti világot

 

(Illusztráció: Eileen Hinckle: Lobby Forest)

Az agyagedény

 

Mindig jönnek új napok, változást hoznak. Ki jó, ki rosszat. Most éppen előtte vagyunk.

Csak így mondták, hogy az oroszok, pedig nem oroszok voltak, de a szovjet hadsereg nekünk ruszki volt. A távoli középkorban alakult meg a Kijevi Rusz. Maga a “Rusz” varég név, a perlekedő keleti szláv klánok lecsendesítéséből született, az arra vetődött északi kereskedők városainak mintájára.

Cári orosz csapatok is vetődtek erre, az osztrák birodalmat a végveszélytől megmenteni.

Eltelt száz év és egy új keleti birodalom tört ránk. És persze a szövetségesből lett hitszegő náci harmadik birodalom seregére.

Volt egy álmennyezet a kamra, a spájz fölött. A katona beledöfte a hegyes szovjet bajonettet a sonka konzervbe… A bajonett hegyén kínálta anyámnak. Ha eszik belőle, igen, ha eszik belőle, akkor a konzerv nem mérgezett, a többit is érdemes elzabrálni.

A szekrény tetején van egy agyagedény. Az ilyen jellegű változásokra készülve, teli volt olvasztott zsírral. A zsírban konzerválódott a sült hús. Menekültünk lakásról lakásra, házról házra. A mi lakásunkban hol tábori kórház volt, hol vodkaraktár.

A sült hús velünk maradt.

Hogy azt a rengeteg szárazbabot hol szerezték be anyámék nem tudom. Ezek nélkül másfél évig éheztünk volna. Éhen is halhattunk volna, de babfőzelék után is babfőzelék következett, Tavasszal fiatal csalánlevelet téptünk spenótnak. Amikor már élelmiszerjegyek is voltak, jutott kukoricakenyér. Téptük a meleg kenyér ropogós héját, addig téptük, a másik serclit sem kéméltünk Ketten voltunk a nagyanyámmal. egymás ellen téptük. Otthon jött ránk a lelkifurdalás.

Anyám heti fejadagja is odalett!

A kukoricakenyér szalonnás volt, a héja alatt volt egy keletlen réteg, mindig olyan volt. Már ameddig a pék lisztet kapott az állami tartalékból.

Az agyagedényből a zsír és a sült hús szürreális ideig nem fogyott ki,

Ma szobadísz a vörösréz teáskanna és a mozsár társaságában.

Ami a mozsarat illeti, azzal csináltunk riadót, amikor katonaszökevények és nemzetközi alvilág valahol zabrálni kezdett Battai utca 19 adta tovább a riadólánc a húsz házzal távolabb eső rendőrségig. Még akkor is raboltak, mire megszervezték a magyar rendőrséget. Az egy szem rendőr egy óra múlja jött visszafelé, Kínosan sántított. Meglőtték.

Tőlünk is zabráltak, de az agyagedényre nagyon vigyáztunk.

A nappaliban, majdnem azt mondtam, a szalonban, a szekrény tetején áll. Ott van a mozsár is. Meg a vörösréz teáskanna.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Azután)

madarak; egybefonódó ellentétek; a megrepedt jelen

 

madarak

a finomvonalú orr alatt éneklő ajkak
a fogzománcnak koccanó hangok
a csók halálra zárta az utolsó dalt is

húsz év csak húsz és a tévesztő üvegből
a huszadik század visszautat nem ismer
a halálhoz ragasztotta pergető nyelvét

valahol a nógrádi hegyek közt
busznyi idegen keresi az örök békét
de csak a gödör ásít részvétlen mélység

csak egy sort ismétel a torkolat
fekete volt lassan őszült a tolla
a beszédes madarak halál-himnusza szólít

 

egybefonódó ellentétek

az éterben elágaznak a vágyak
mégis homokban fogan a gyökér
befonja az ábrándot mint tanyákat
orgonál minden ágon zengő szél

ó furcsa tizenkilencedik század
lázad egyfelől míg szplín és undor
másfelől kezdi ki a patinádat
sava visszahajló földi kunkor

mert a fák csak hinnéd az égig érnek
gyümölcs fa tetején madarak s férgek
férnek hozzá ami néked tiltott

maradj a földön saját századodban
mindenkinek szíve itt maga dobban
öl rabol mit erkölcs szava tilt ott

 

a megrepedt jelen

a tegnap szívébe vájtam a szavakat
amelyek holnapra élesednek
akit a paraván túloldalán halottnak
hittek a létet tagadók akik gyötörnek

az égkárpit felhőket hímez a szemhatár fölé
meg kell mentenünk a nihiltől a semmit is
mert a szándék önmagában rosszat őriz
de van még hová feljebb lépnünk

a honnan-hová nap mint nap felvetődik
amikor egyhelyben járunk de mi hiszünk
van odaát a földön is pokoli kráterek nyílnak
szavakat szórnak mint izzó köveket

az én szavaim az én békémet osztják
az idézetek lelke galamb mely nyugalmat ígér

 

(Illusztráció: Jonathan Sainsbury: Apple Tree and Wood Pigeons)