Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára, a bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.

Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.

Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod olyan lágyan csengett, csilingelt benne akkoriban az élet, a fények is, úgy ragyogtak, anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban, mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon világít bennem a rémület, kivilágít mindent.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín nem égetné ki a bőrünk, az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés, soha többé nem félni, nem félni, milyen lehet az.

Mindez még a hajnalok előtt történt, mielőtt megtalált volna a hattyú, a hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket, elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem, hogy többször meghaltam, többször belehaltam ebbe, beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

Az álom megszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája, hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.

Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Közös a tér, az utca visszatér, az angyal is, megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel, a megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, már te sem gondolod komolyan, te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon úrrá lesz bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem, a test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak a nappalok.

Ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.

Húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, mosolygásod betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen velem senki, csak vak ragyogás, rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk halkan a tájon, a testét láttam, rózsaszín bőrt, a horgolás előtti fehérség kékségét, hangod olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban az élet, és a fények is úgy ragyogtak.

Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent, húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne, ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, bátor vagyok, útnak eredek, a hús ragyogása betemet, olyan jó a tested.

Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús, ha nem lenne ez is hús, mint minden, az arcok után terek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál, csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj kérlek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, por és zúzódás hangja, dermesztő reggelek, kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az, miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok is, ezt már te sem gondolod komolyan ugye, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok is velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ott van, lelkemig ér, a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben, anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és álom.

Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület, rózsaszín bőröd is arcomhoz ér, rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

–       Igaza volt, nővér, mégis szopik. Gratulálok a javaslatához.

–       Köszönöm, doktor úr – sütötte le a szemét az apáca. – Ne haragudjon, hogy felajánlottam a felügyelőnek, de egyszerűen el voltam keseredve. Az a pici, ha Isten az ő életét megmentette, nem veszhet éhen.

–       Ne aggódjon nővér, helyesen cselekedett. Most már itt marad nálunk. A szüleit nem kaphatja vissza úgysem. Ha belegondolok, hogy benn is éghetett volna a roncsban, mint ők… – és megborzongott. – Nővér, milyen nap is van ma?

–       Január 11., doktor úr, Ágota és Vazul neve napja.

–       Akkor a kicsi neve legyen Vazul. Pokoli szerencséje volt.

–       Doktor úr, én a gondviselésben bízom. Nézze csak, Ágota, bár autista, ezt a gyermeket mégsem utasítja el. A bűnben fogant másikat megölte, igen; de őt élteti, látja, uram?

–       A teste szoptatja csak, nővér – mondta az orvos -; a szopás stimulálja az emlőbimbókat, a szervezet oxitocint és prolaktint termel, és megindul a tejürítés. Ez szimplán biológia. A test autonóm funkciói ezek, működtetik a hormonok. A személyiség azonban – és levett szemüvegét csüggedten lóbálni kezdte, majd nagyot sóhajtva folytatta -, a személyiség mint egy gúzsba kötött túsz bolyong odabent. Minden kezelés hiábavaló, minden elmélet hézagos. Bábu kívül, rejtély és sötét magány belül.

A nő merev, görcsösen begörbített karjaiban egy csecsemő feküdt. A pici reflexeinek engedve markolta az emlőt, és mohón szívott, nyelt, lihegve enyhítette a mardosó éhséget, mely órák óta kínozta már. A sírástól kipirosodott szemeit behunyta, szinte aléltan evett, teljesen átadta magát az anyatej élvezetének. A nő viaszos, sárga bőrét simogatta apró ujjaival, de a loboncos hajú, üres tekintetű, mégis szép fiatalasszony ügyet sem vetett rá. Előre-hátra hajladozva himbálózott, és révetegen bámulta az üres falat.

A biztonsági kamera minden mozdulatát figyelte.

* * *

–       Elképesztő! – motyogta hitetlenkedve az orvos. – Ezzel nemzetközi hírnevet szerezhetek. Nővér, az ötlete forradalmi eredményekre vezetett – és a mosolygó apáca felé fordult. – Az elmúlt hat hónapban a szoptatás folyamatosan javított Ágota állapotán. Kenner-szindróma esetén még sosem értek el ilyen sikereket. Kezdetben nem reagált a babára, de az csak szopott rendületlenül, sírt, szívott és simogatott, egy hónap múlva már rendesen fogta, két hónap múlva átölelte, hat hónap múlva rámosolygott és gügyögött hozzá. Az oxitocin, nővér, ez a kulcs. Bár igaz– tűnődött –, a szakirodalom azt állítja, hogy az autistáknál az oxitocinreceptorok zavara húzódik meg a háttérben, de a szoptatás idején megnövekvő progeszteronszint magyarázhatja a neuronok és az oxitocinreceptor-struktúra regenerációját, akkor pedig ez az állapotváltozás is logikus és orvosilag helytálló. Igaz, hogy kizárólag Vazullal van kapcsolata, és vele is csakis szoptatáskor.

Egy percig gondolkodott, majd lemondóan megcsóválta a fejét:

–       Ebből viszont az is következik, hogy a javulás csak átmeneti.

–       Doktor úr – mondta a nővér, miközben kezét az orvos karjára helyezte és kedvesen rámosolygott -, bízzon a Gondviselésben. Nem csak hormonok léteznek.

–       Ágota a legrégebbi lakónk – magyarázta az idősebb apáca az ifjabbnak, miközben körbevezette az osztályon. Állandóan beszélt, a nála negyven évvel fiatalabb társa tiszteletteljesen bólogatott, meg se mert mukkanni. – Autista. Súlyos eset. Két évtizede már, hogy az akkori főorvos valamilyen rendkívüli módszerrel kezelte, világhíres lett a dolog, jöttek is mindenféle okosok delegációkkal, meg újságírókkal, volt is felfordulás, de akkora, hogy majdnem be kellett zárni a pszichiátriai osztályt, egy csepp nyugalom sem volt itt. A kis Vazul viszont, Ágota gyereke, illetve nem is igazi gyereke, szép kölyök lett ám! Itt élt az a szegény kis fiú a szoptatóanyja közelében, együtt volt vele folyton, de hát az a híres főorvos aztán meghalt, agyvérzés vitte el, meg az a sok cigaretta; szóval a doktor halála után nem volt patrónus, így aztán nevelőintézetbe került a gyerek. Ágota állapota pedig rohamosan romlott, és visszasüllyedt oda, ahonnan indult. Aztán persze felnőtt lett a legényke is, és azóta is visszajár, minden héten ugyanebben az időpontban, péntek délutánonként, és egy órát kettesben tölt Anyácskájával. Így mondja: Anyácskám. Kettesben vannak, de hogy mit csinál Anyácskájával, el sem tudom képzelni. Talán mosdatja, mert mindig visz be egy nedves törölközőt; de hát az emlékek tiszteletén túl mire is jó már ez a látogatás? Ágota csak olyan, mint egy bábu, nem érzékel semmit sem szegény a külvilágból, pedig milyen kár, pont most, amikor megszületett Vazul kislánya, egészen helyes darab, emberszabású, de igazán mondom, nem az a ráncos kis korcs, ami a legtöbb gyerek, hanem szép, kerekfejű, hajas kislány, láttam is a fényképet, amit magánál hord a büszke apuka.

–       Nővér – szólalt meg remegő hangon a fiatalabb apáca -, meg lehetne-e nézni azon a régi kamerán, amit említett, mi történik most Ágota szobájában?

–       Nézzenek oda – mérte végig megvetően az idősebb; látszott rajta, hogy méltóságán alulinak tartja, hogy erre a perverz voyeurizmusra két szónál többet vesztegessen. Némán intett, beléptek a már régóta üzemen kívül levő biztonsági fülkébe, bekapcsolta a fiatalabbnak a megfigyelőmonitort, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.

A fiatalabbik az apró kijelzőt figyelte, s feszültségét azzal próbálta enyhíteni, hogy grafitceruzát rágcsált. Mind közelebb és közelebb hajolt a képernyőhöz, míg szinte teljesen beleolvadt a szomszédos helyiségben zajló eseményekbe.

Vazul Ágota ágya elé húzott egy széket, felültette a nőt az ágyában, kigombolta a pongyoláját, levette a melltartóját, és langyos vízbe mártotta a törölközőt. Óvatosan lemosta az emlőket, és egy törölközővel megszárogatta őket. Ágota ölébe tett egy nagy párnát, lassan ráhajtotta a fejét, gyengéden bekapta a megereszkedett mell bimbóját, és finoman, ütemesen szívni kezdte.

–       Tervut, Anyátkám.

–       Szervusz, kisfiam. Régen láttalak, már hiányoztál. Hogy van a kislányod?

A megfigyelőszobában az apáca szájából kihulló ceruza nagyot koppant a padlón.

az arclemosóval kezdem, ami épp a laptop háta mögött van, talán még van benne, ami majdnem teli, azt még nem csomagoltam ki, amúgy mindent, de mindent iderendeztem magam köré, ami ehhez a fürdéshez kell, felraktam az ajtót, becibáltam az olajradiátort, leszedtem egy polcot, amin, miután a kád fölött keresztbe tettem, el tudtam helyezni a laptopot, amin egy winamp meg egy word fut most éppen, háttérképnek meg egy kurva jó kép egy kolléganőmről, olyan merengős, a deszka lenyúló részén meg ott a sarokgyalu, a teásbögre, egy léderman, mert a körömvágóm, az is még szintén kicsomagolatlan, tehát ezzel fogok körmöt vágni, meg a mobil, amit most raktam le, a koncert már hattól lement, beszoptuk, de tíztől lesz egy másik a várkanyarban, na mondjuk lehet, hogy én már azt is lekésem, szóval, a lényeg, hogy amióta itt ülök a forró vízben, írtam a wordon, hallgattam a winampot, kialakult körülöttem a dolgoknak egyfajta rendje, az arclemosó csak ilyen ötletszerűen jött, a laptopot teljesen előretoltam, neki a kádvégi polcnak, talán ki tudom piszkálni mögüle úgy, hogy semmit nem kell arrébb tenni, a vinyónak se tesz jót, ha az ember tologatja a laptopot, szóval a deszka alatt vezetem el a kezem, és alulról nyúlok be, óvatosan feldugom a három középső, egyben leghosszabb, tehát leginkább tapogatóképes ujjamat a laptop mögé, tapogatózok velük, először nem találom, de tudom, hogy az arclemosó ott van, még több ujjpercemet igyekszem felpréselni, na, megvan, arra gondolok, milyen jó is, hogy az ember képes emlékezni olyan dolgokra, melyeknek a létéről épp nincs módja szemmel primer információt nyerni, bökdösöm az ujjaimmal az arclemosót, érzem, milyen lapos a tubus, hetekig nem voltam itthon, de biztos vagyok benne, hogy valamennyi van még azért benne, bal felé bökdösöm, mert a laptop erről az oldalról megkerülhető, a másik oldalon a polc vége zárt, egyből a kijelző mellett, mondjuk a kijelzőt akár le is hajthattam volna, de hülye vagy, a kijelző lehajtható, mindegy, nem csinálok ügyet belőle, mert már így is megvan, a winamp meg közben üvölt, ez most valamiért nagyon pofán talál, hogy

a tévében az arcok a harcokról beszélnek én most múltam csak tizenhét gyűlölöm már az egészet a szívem összetörve ennyi maradt nekem a szenvedés a bűn a félelem

elvesztettem az egész életem

de a háborúnak vége —

azt hiszem, ezt már csak én gondolom hozzá, a tudatalattiból jöhetett elő vagy honnan mert én nem is figyeltem, hogy a szöveg más helyein tényleg hozzámondja, pedig ott tényleg hozzámondja.

Itt van a kezemben az arclemosó, tényleg olyan kevés van benne, hogy egy kézzel nem lehet már kinyomni, egy kicsi kijön, de elengedem, és a vákuum egyből visszarántja, megint megnyomom és a másik kezemmel egyből utánakapok hogy ne tudjon visszabújni, amit elkaptam, azt azonnal fel is teszem az arcomra, de ez kevés, nagyon kevés, próbálkozok úgy, hogy mindkét kezemmel nyomom, és a markomat aláfordítom, hogy abba buggyanjon, de ekkor egyszerre több dolog történik, egyrészt váratlanul sok jön ki egyszerre, ami még nem lenne baj, de túl nagy lendülettel jön, másrészt már megint a winamp, eddig egy kicsit megjátszotta, hogy mintha ott se lenne, váratlanul és pont ekkor beleüvölt a pofámba hogyafaszom mikor lesz már vége meghülyülök mert nem csinálok semmit én nem csinálok soha soha semmit, ezt biztos nem jól citálom, mert annyira elmeroggyant módjára üvölt, a pasas, hogy nem lehet érteni, a lényeg, hogy a tubust tartó kezem és a másik, ami most épp markom, megrezzen, hát persze, hogy ezek rezzennek meg a legjobban, ezek a testrészeim vannak a legkintebb, és mellébuggyan az egész, bele a vízbe, és már majdnem mondom, hogy fuck, mert mi van, ha nincs is már több a tubusban, de aztán látom, hogy nagy baj nincs, mert a faszom szőre közé rekedt az egész, még jó, hogy épp nincsen csajom, akinek sírjon a szája, hogy szőrtelenítés rulez, na, a víz onnan nem könnyen ragadja magával, tehát nagyrészt még menthető, ezért a lapockám most a kád végének vetem, és lassan, óvatosan, hogy a kelleténél erősebb turbulenciákat lehetőleg ne keverjek a fürdővíz liquid anyagában, kiemelem az altestemet a vízből, közben a winamp megint csendesre vált, de, talán a műveletet kísérő erős koncentráció miatt, most annak ellenére hallom is, hogy most csak susog, látod, itt a nyár, itt a nyár, …, és jössz te utánam, hív a száj, csak el ne szállj, magadtól el ne szállj, és, kimarkolom a szőr közül az ottrekedt arclemosót, felkenem az arcomra, mosom vele az arcomat, dörzsölöm, de túl híg, vagy nem tudom, biztos mert a víz alatt volt, de hiányzik a megszokott smirglifeeling, nem érzem, hogy a pórusaimba hatolna, vagy valami, a szemembe viszont, abba belemegy, miért is ne, hunyorogva megpróbálok nyomni még egy kicsit, nem látok semmit, mégis sikerül hiba nélkül, mert most vigyázok, meg hát a tapasztalat is, azért most már az is ott van

   Utólag visszagondolva, az egész a lépcsőházban kezdődött. Három boltot is bejárt, mire mindent megvett, és táskákkal megpakolva caplatott fel a harmadikra. Már az elsőn eszébe jutott, hogy az ajtónyitással bizony gondban lesz, szabad keze nem lévén, le kell majd tennie az egyik szatyrot, de mindegyikben törékeny, kényes holmikat vitt, féltette a borulástól . Persze végül aztán megoldotta a dolgot, de beletelt jó néhány percbe, mire beléphetett az ajtón. Addigra már csorgott a víz a hátán, és a fárasztó bevásárlás után sírni tudott volna a hosszú küzdelemtől, amire az utolsó métereken kényszerült.

 Másnap egész nap valami furcsa viszketést érzett a gyomra tájékán, de nem sokat törődött vele. Este már határozottan zavaró volt, reggelre pedig egy kis dudor keletkezett éppen a gyomorszáj fölött. Most már aggódott egy kicsit, el is határozta, hogy felkeresi az orvosát, de tudta, hogy erre csak pár nap múlva tud sort keríteni. Pár nap múlva azonban már nem kellett orvos. Pontosan értette, miről van szó. Nem egészen két nap alatt befejeződött a folyamat. A kis dudorból nagy lett, majd fokozatosan öt kis dudorrá vált. Körmök jelentek meg a kis dudorok végén, s a hasfalból tovább nőtt egy behúzható alkar. A második nap végére teljesen kifejlődött a harmadik keze, pontosan a köldöke fölött, praktikusan, elrejthetően. Zavarban volt, nem tudta mit is kellene éreznie. Még gyerek volt, amikor az első mutációk megjelentek, és a társadalom szinte azonnal egy emberként elítélte azokat a szerencsétleneket, akiknek valamilyen titokzatos okból megváltozott a teste. Kutatók hamar fényt derítettek rá, hogy a tudatalattiból indul a folyamat, és bebizonyították, hogy befolyásolható különböző meditációs technikákkal. Igaz, hogy ha már kifejlődött a mutáns testrész, nem lehet mit tenni, de kijelentették, minden állampolgár kötelessége felügyelni tudatalattiját, hogy megakadályozza ezt a társadalomellenes jelenséget.

 A harmadik kéz határozottan kényelmes volt. Nem is gondolta volna, hogy milyen sokat ad neki ez a tiltott adomány. Természetesen könnyebb lett sok tevékenység, így több ideje maradt szórakozásra, de nem ez volt a legfontosabb. Már régóta zongorázott, csak saját örömére otthon, vigaszt, megnyugvást, harmóniát talált a darabokban, amiket nagy gonddal gyűjtögetett évek óta. Volt köztük néhány kotta, amit egy furcsa ember nyomott a kezébe még évekkel ezelőtt egy kis antikváriumban, ahol különlegességek után kutatott. Nem tudott velük mit kezdeni, lejátszhatatlannak bizonyultak. Most megint a kezébe kerültek, és hirtelen rájött, hogy három kézre íródtak, valószínűleg mutánsoknak. Amikor belefogott az első darab első taktusaiba, szinte elakadt a lélegzete a hatalmas energiától, amely a hangokból áradt. Nem egyszerűen egy kézzel több ütötte a billentyűket, minőségileg más zene csendült fel. Ahogy játszott, egyre erősebbnek, és szabadabbnak érezte magát. Igen, ez most teljesen az ő zenéje, nem csak hasonít, emlékeztet rá, mint az eddigi darabok. Vitte, vitte magával a magasba, belső világának eddig elrejtett, szédületes magaslataiba.

 Aztán egyszer csak vége. Megrettent. Eszébe jutott fiatalkorának százszor elismételt erkölcsi tanítása: „Senkinek sincs joga többször meríteni a közös kondérból.” Akkor is, most is volt egy halvány érzése, hogy ez csak valami törvényesített kollektív irigység, de neveltetése erősebb volt annál, hogy komolyan elgondolkodjon ezen. Így hát most hatalmába kerítette egy kötelező szégyen azért, ami lett, ami mindig is volt talán. Tisztában volt vele, hogy mindig is titkolnia kell majd. Igaz, voltak, akik vállalták változásukat, de ők igencsak megvetett tagjai voltak a társadalomnak. Tudta, sohasem tenne ilyet családjával, és ő maga sem érez elég erőt jól felépített élete romba döntéséhez. Titkolózott hát. Nem használta harmadik kezét olyan helyzetben, amikor láthatták, amikor kiderülhetett, hogy miért ügyesebb, mint más. Nem járt közös fürdőbe, ahol megláthatták csupasz hasát, bő ruhákat hordott, hogy takarja köldöke fölött az árulkodó halmot. De legfőképpen nem beszélt senkinek csodás találkozásáról az igazi énjével, és nem mesélhetett zene szárnyán fellegekbe repülő gondolatairól sem. Az adomány volt is, meg nem is.

 Egy nap úgy érezte, nem bírja tovább a szégyenteljes titkolózást. Nem, nem vette le bő ruháit, inkább úgy döntött, felkeres egy specialistát, és eltávolíttatja a gyötrelmes magaslatokba repítő tiltott kincsét. Fájdalmas, nehéz döntés volt, de hitte, így a helyes. Lelke majd megnyugvást talál a rend és erkölcs stabil falai között.

 Az orvos megértő volt és kedves, csöppet sem éreztette vele, hogy megvetné állapota miatt, igaz nem dicsérte döntését sem. Tárgyilagosan elmagyarázta, hogyan fog zajlani a műtét, nem titkolta, hogy a lábadozás időszakában komoly fájdalmakra lehet számítani, és arról is beszélt, hogy hasonlóan egy szokványos amputációhoz, itt is fel kell készülni pszichés problémákra.

 Már mindenre felkészült, elszánt volt, akarta, hogy eltűnjön belőle az evolúció rákfenéje, szabaduljon meg minél előbb az életét felborító, csalfán fellegeket ígérő, de pokolra juttató tumortól.

 A műtét után lassan tért magához, hosszú percek teltek el, mire mindenre emlékezett. Tehát nincs többé. Nincsenek gyönyörűséges futamok a zongorán, már csak gyatra utánzatokra lesz képes. De így van ez jól, visszatérhet a régi, nyugalmas életéhez.

 Az élet azonban nem lett olyan, mint volt. Míg azelőtt teljesnek, egészségesnek érezte magát két kézzel, most nyomoréknak, esetlennek, hiányosnak tűnt a harmadik keze nélkül. Régen elégedett volt magával, most, hogy látta, milyen is ő igazán, szánalmas senkinek tűnt így, megcsonkítva. A korábban békességet sugárzó zeneművek fülsértő klimpírozásnak hatottak a háromkezesek után. A megtapasztalt szárnyalás megteremtette saját hiányát, mint egy alattomos kábítószer.

 Teltek a hetek, a hónapok, s mindent megtett, hogy elfelejtse keserűségének okát. Sokat dolgozott, színházba, hangversenyre járt, lassan nevetni is újra megtanult. Mára már határozottan jól érzi magát, eltekintve egy kis apróságtól:

                       Pár napja mintha fura viszketést érezne a köldöke fölött…

Van a táskámban egy vanília-cseresznye ízű ajakbalzsam. A tégely piros, a táskám is piros, virágmintás, a virágok bogyói apró gyöngyök. Semmi más nincs a táskámban. Sétálok az utcán, és tudom, hogy semmi nincs a táskámban, csak egy tégely ajakír, ettől kiszolgáltatottnak érzem magam. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Ez a sorrend, így kell elsorolni, mielőtt elmegyek otthonról. Nagymamámtól ered ez a szokás, és most elképzelem, hogy áll kék ruhában az ajtóban, kezén fehér kesztyű, kalap, haja sűrű és hullámos. Áll az ajtóban, készül valahová. Anyukám tizenöt, a bájos és kedves Zsuzsika, csak épp nem meri fölvenni a telefont. Mert akkor mit is mondana. Halló. És utána mit. Nagymamám áll az ajtóban, szedelőzködik, és sorolja: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Anyukám figyel, tudja, hogy ezek a fontos dolgok. Milyen a nyár Ontario-ban? Ugyanolyan forró és sűrű, mint Nebraska-ban vagy Iowa-ban? Fúj a szél a végeláthatatlan búza- és kukoricamezőkön? A szél, ami nem hoz enyhülést, olyan, mint sütőben a ventillátor, nem hűt, csak kavargatja a hőt. Mi lapul Gizella táskájában, amint halad az utcán Windsor, Ontarioban a házak között? A pénz, amivel kifizeti a boltját terhelő tartozást? Egy levél a kamionsofőr öccsének, akit hátrahagyott Magyarországon? A hajójegy, amivel hamarosan elutaznak Budapestre, hogy tíz év után a lánya újra láthassa az apját? Vannak fák az utcán? Szereti Gizella ezeket a fákat? Élvezi-e a napot, érzi-e bőrének illatát, amint megpuhítja a meleg? És a járda, melyen cipője kopog, milyen ez a járda? A cipője kicsit szorít, fehér lakk, mint a táskája. A táskája, amiben ott lapul a zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Mikor beszáll a kocsiba, rágyújt.

Zsuzsika otthon, harminc évvel később. Fölveszi a telefont, a lánya az, Magyarországról hívja, sír. Aztán már mindketten sírnak. A lánya egy sötét, budapesti lakásban. A szerelme elment, lejárt az ösztöndíja, hazautazott. Egyedül van egy budapesti lakásban, ahol hallja, ha a szomszéd fürdik, csobog a víz, a kakukkóra kakukkozik; sír, és felhívja anyukáját otthon, Connecticutban. Zsuzsika letörli könnyeit, miután leteszi a telefont. Később összeszedi a holmiját: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs. Cigaretta már nincs. Anyja is leszokott rég. De a felsorolás megmaradt. Egyszer elment barátnőjével egy napra Toronto-ba, még gimnázista volt, és nem sorolta a listát. Kabátzsebébe vágott egy húszdollárost, és elindult. Toronto-ban aztán egy galamb rákakilt a fejére, és nem volt nála zsebkendő. Azóta sorolja a listát. A zsebkendő a legelső, a legfontosabb. Most is hangosan elmondja a listát, bezárja az ajtót, és elindul. Beindítja a motort, a táskáját a hátsó ülésre teszi, elkezdi kapargatni a jeget a szélvédőről. Padlizsánszínű Chevy kombi. Van mit kaparni róla. Közben a lányára gondol. A lánya Budapesten fekszik egy ágyon, ruhástól, hallgatja a szerelme kazettáját, a szerelme hangját, míg el nem alszik. Addig sír, míg el nem alszik, aztán reggel újra kezdi. Elfogy a zsebkendője. Anyja kapargatja a jeget, beszívja a friss, Új-Anglia-i levegőt, fagyos és éles, és egy kicsit buja, érezhető benne az égett fenyő édes illata. A kesztyűje átázik, leveszi, a táskája mellé teszi, kiterítve. Elindul óvatosan a jeges kisúton. A főút már tiszta. Szereti ezt az utat, behajolnak a fák. Most még jobban lehajlanak az ágak, rajtuk a sok, tiszta hó. Fölveszi a napszemüvegét a piros lámpánál, annyira vakít a havas táj. Elhalad a Mr. Donut előtt, ahol lányával ültek minden szombat reggel, mikor vitte őt hegedűórára Hartfordba. Minden szombaton ugyanazt rendelték. Cherry cheese. Most már nem mennének be a Mr. Donutba, félelmetes hely lett, sötét és riasztó, tele idegenekkel. Elhalad a Mr. Donut előtt. Hová megy? A kesztyűje szárad a hátsó ülésen, amíg megveszi az utolsó ajándékokat a hartfordi mallban. Mire visszaér, a kocsit újra hó takarja. Beteszi hátulra a csomagokat. Jövő héten hazajön a lánya. Karácsony, a lánya díszíti a fát, amíg ő a konyhában szórja a köménymagot a sós stanglira. Együtt lesz a család. A kandallóban ég a tűz. Egyszer egy évben gyújtanak be; nehéz takarítani, és bepiszkítja a szőnyeget. Beszáll a kocsiba. Nem takarítja még le a havat. Ül a kocsiban, sötét van, de mégis világos a fehér hótól és a mall fényeitől. Hallja a többi kocsi motorját, a roppanó lépteket a porhóban, a hókotró kocsit, amint küszködve tisztítja a parkolót. Ül a kocsiban. Tompa csend és hideg. Nem lehet kívülről látni, Zsuzsika bent ül, és sír. Előveszi táskájából a papírzsebkendőt.

Sétálok az Andrássy úton a piros szatén táskámmal, benne egy piros tégely ajakbalzsam. Élvezem a fákat és a tavaszt, élvezem, hogy kopog a fehér cipőm a járdán. Kicsit szorít, majd megszokom. Élvezem, hogy a nap melegíti az arcom, megpuhítja az ajkam. Ma valamiért nem soroltam el a listát. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem tudnak elérni, nincs nálam pénz, hogy vegyek egy kávét, nincs zsebkendőm, ha rám piszkít egy galamb. Nincs igazolványom, de minek is, hisz látja mindenki, hogy én vagyok. Megnyalom az ajkam, vanília-cseresznye ízű. Megnyalom még egyszer és még egyszer. Ma nincs nálam semmi. A nagymamám úgyis beenged, ha anyukám nincs otthon. Lóbálom a táskámat, szép és piros, síkos szatén, kemények a gyöngyök. Kinyitom, kiveszem az ajakbalzsamot, most már nincs benne semmi.

Kálnay Mariska húsos lány volt. Az orra, az ajkai, az álla, a dereka, a karjai csak úgy roskadoztak a rá rakódó zsírtömegtől. Mire elsétált az iskoláig, hóna alatt termetes méretű izzadságfolt utalt az otthonról idáig megtett távolságra, sebességre. Homloka fénylett, arca kivörösödött.

– Paca! – kiabálták az iskolatársai messziről. – Zsírpacni! Hájhenger!

Mariska ilyenkor lehajtott fejjel lépett be az iskola kapuján és becsukta a füleit.

Különös képessége volt ez Mariskának: amit nem akart, egyszerűen nem hallott meg. Ami az egyik fülén be, a másikon ki. Hogy születési rendellenesség volt-e, avagy megmagyarázhatatlan, tudományon kívül eső jelenség – senki sem tudta. Tudatalattija egyszerűen kiszűrte azokat az információkat, amik Mariska felé bántók, veszélyesek vagy akár csak sértők is lehettek, és nem engedte a hallócsöveken keresztül bejutni a hangot először hallójáratokba, majd az agy felé vezető idegekbe.

Mariska tehát nyugodtan sétált végig reggelente a lányiskola folyosóján, nem törődve osztálytársai csúfolódásaival. Beült a padba és elővette az otthon előre becsomagolt tízóraiját. Jókora falatokat harapott a szalámis kenyérből, s csak a tanár beléptekor csomagolta vissza a maradék szendvicset.

Mariska nem volt okos lány. Az iskolában vérrel-verejtékkel sem sikerült közepesnél jobb jegyeket elérni, hiába járt hozzá külön-tanár, hiába foglalkozott vele édesanyja éjszakákba nyúlóan.

Mariskát nem szerették az osztálytársai. Egy olyan lány, aki nem reagál a csúfolódásukra, az semmivel sem jobb, mint egy báty, aki elrontja kishúga játékát. Aki szétszereli a babaházat, kibelezi a játék mackót és széttépi a zsírkrétával megalkotott rajzokat.

Mariskát afféle ünneprontónak tartották osztálytársai. De a tanárok sem tekintették kedvencüknek. Nála nem hatott a rábeszélés, sem a szidás, a kiabálás: amit nem akart Mariska meghallani, azt nem hallotta meg. Így hát az olyan jellegű megjegyzéseket, mint „de ostoba vagy te, lányom”, vagy hogy „néztél ma már tükörbe?” csak elengedte a füle mellett, mit sem törődve velük.

Mariskát egy idő után megunták az osztálytársai. Csúfneveit afféle napi rutinból és megszokásból ugyan kiabálták még utána, de rendszerint keresztülnéztek rajta.

Mariska pedig remekül elvolt a saját világában. A lekváros kalácsok, forró kakaók, házi sütemények kedves, porcukros közegében. Imádta a túróscsuszát, a császármorzsát, a mákosgubát, egyszóval mindent, ami édes, de nem vetette meg a jó sok zsírral leöntött rakott krumplit és a sült kacsát sem, párolt lila káposztával. Nagyokat csámcsogott az étkezőasztal mellett, édesanyja, édesapja és nagymamája megelégedésére. Ha olykor-olykor ráállt a mérlegre a körzeti orvosnál és az elégedetlenül csóválta a fejét, Mariska édesanyjának a szeme összeszűkült, édesapja pedig idegesen rángatni kezdte a bajuszát. Nem mertek ilyenkor összenézni.

Így, ebben a nyugalmas jóllakottságban teltek Mariska napjai, míg egy nap szokatlan dolog történt. Az iskolában az első óra után az igazgatóhelyettes mellett megtermett úr lépett be a tanterembe, csendre intette a zajongó lányokat és a figyelmüket kérte.

– Khmmm – krákogott zavartan. – dr. Károly Mihály vagyok és egy különös dologhoz kérném a segítségüket. Az igazgatóhelyettes asszony volt oly kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta az osztályt. Mindegyikőjükre szükségem lesz, egytől egyig. Khmmmm – krákogott megint zavartan és megtörölte az orrát. – Kutatóorvos vagyok, az emberi viselkedést tanulmányozom. De ne féljenek – mondta a lányok nyugtalan tekintetére reagálva – bár a kísérlet orvosi, de önöknek egy csepp bántódásuk nem fog esni. Egy szimpla, egyszerű fényképezésről van szó ugyanis, amely kimutatja az emberben lakozó motivációkat.

Felbolydult az osztályterem, vad susmorgás kezdődött, találgatások és kérdések sora futott végig a padsorok között.

A fényképezésre másnap délután került sor. Reggel Mariska gondosan öltözködött, bár eszébe sem jutott, hogy ez a nap lesz élete egyik kulcsfontosságú napja. Felvette legcsinosabb ruháját és próbálta a gombokat úgy összezárni, hogy a túlcsorduló hús ne lépje át a ruhaanyag által szabott határokat. Behúzta a hasát, de ekkor meg a mellén pattant szét a blúz.

Aznap is sietősen indult az iskolába, lehajtott fejjel surrant be az iskolakapun, beült a padba és csendben bontogatta a tízóraira szánt szendvicset. Aztán tanítás után, a többi lánnyal egyetemben páros sorokba állt és fegyelmezetten sétált el a városi fényképész műterméig. Olyanok voltak Mariska osztálytársai, mint a hajnali fán csicsergő madarak: fülsüketítően suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, ajkaik perpetuum mobileként mozogtak megállíthatatlanul. Csak épp Mariska hallgatott. Zavartan gyűrögette ruhája szélét és mereven nézett maga elé.

Aztán rákerült a sor. Összeszorult gyomorral besétált a műterembe és motyogva köszönt.

– Szervusz – köszönt vissza a doktor. – Arra kérlek, hogy állj oda a csíkra és félig fordulj felém.

Mariska engedelmeskedett az utasításnak, ráállt a csíkra és a doktor felé fordult.

Dr. Károly Mihály felhúzta a szemöldökét.

– Hmmm… – mondta. – Hát te pont olyan vagy, mint egy érett, húsos őszibarack.

Most Mariskának akadt fenn a szemöldöke.

– Hogy kicsoda? Én? – kérdezte. – Húsos őszibarack? – és csodálkozva nézett.

– Igen, pont olyan vagy, nem mondta még neked senki?

– Nem – mondta Mariska zavartan.

– Azt sem mondták még, hogy milyen egészségesen pirospozsgás az arcod?

– Nem mondták – mondta Mariska és még jobban elpirult.

– Hát pedig én pont az ilyen egészséges, húsos lányokat szeretem, mint te. Ha felnősz, bódítani fogod a férfiakat. Hallottad már azt a kifejezést, hogy delnő?

– Nem – motyogott Mariska.

– Hát pedig pont olyan leszel te is.

Mariska kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Zavar és utálat uralkodott el az arcán. És mikor lenyomták a fotómasina gombját, pont olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.

Mire kiért a műteremből, már potyogtak a könnyei.

Osztálytársai meglepődve nézték. Eddig soha, semmilyen érzelmi megnyilvánulást nem láttak Mariskán, ez a heves kitörés pedig felkeltette az érdeklődésüket. Gyorsan körbeállták a pityergő lányt.

– Miért sírsz Mariska? – kérdezték egytől egyig.

Mariska mélyet sóhajtott és annyit mondott:

– Azt mondta, hogy kövér vagyok – szólt, és újra zokogni kezdett.

A lányok egymásra néztek, aztán Mariskára, majd újra egymásra, és amilyen hirtelen körbevették, olyan hirtelen ott is hagyták.

– Milyen furcsa lány – suttogták maguk között.

Mariska pedig attól a naptól kezdve fogyókúrázni kezdett. És ahogy hullottak le róla a kilók, ahogy csökkent a zsír testében, úgy tisztult ki egyre jobban a hallása.

Dolgok, amik előtt addig értetlenül állt, hirtelen világosak lettek a számára. Megértette az összefüggéseket, jobb tanuló lett, a gimnázium elvégzése után egyetemre ment, lediplomázott, doktori képesítést szerzett, majd tanszékvezető professzor lett. A Kálnay-módszer – amelyet évek nehéz munkájával kifejlesztett – az egész világot bejárta; nemcsak Budapesten neveztek el róla utcát, de Buenos Airesben és Hollandiában is. Születésének századik évfordulóján pedig a Parlament megszavazta, hogy az újonnan bevezetendő fém kétszáz forintost Kálnay Mariska portréja díszítse majd.

Persze a történetnek, amit most itt elmondtam, nem sok köze van az igazsághoz. Ugyanis Kálnay Mariska igenis kezdettől fogva mindent hallott. Hallotta a pacát, a hájpacnit, a zsírhengert. A néztél-e ma már tükörbe, fiam-ot.. Kálnay Mariska minden egyes alkalommal sírva ment az iskolába és sírva futott onnan haza. Az ominózus napon pedig, mikor az osztályt fényképészhez vitték, a fotóművész semmiféle őszibarackot nem emlegetett. Hanem csak annyit mormogott halkan az orra alatt: bálna.

Mariskából nem lett tanítónő: Mariska a viadukt lábai tövében végezte, 15 éves korában. Megelégelte a bálnázást, fogta magát és leugrott.

Nem maradt utána más, csak egy paca. Egy nagy zsíros pacni.