Szeptember 26. szombat

Meditáció
A nevem P. P. dictus magister. A krónikás. Az okos emberek szerint valami ilyesféle kijelentéssel indulhatott az ember karrierje. Az önmeghatározás. Mikor kimondjuk a nevünk, kiüvöltjük magunknak és a világnak kik vagyunk. Kell hozzá bátorság és egy mély meggyőződés, hogy a világot ez érdekli. Sokáig én is azt hittem, hogy ez fontos. De szeptember 27-én megértettem, hogy van egy sokkal fontosabb mondat: élek. Mikor úgy döntöttem, hogy 24 év után először és utoljára írni fogok, mert most már van mit, van miért, és nincs kinek, akkor megfogadtam, hogy lassan, ráérősen fogok írni. Mindenki megfogad marhaságokat mielőtt írni kezd. Ebben nem vagyok én sem kivétel. Bár a legtöbb kezdő 20. század végi író vagy legalábbis íróforma ezt fogadta meg: bárhogy is írjak, csak ne úgy mint Eszterházy! Pedig mind úgy írt, vagy hasonlóan. Viszont én nem fogadtam meg ilyesmit. Az ember legyen racionális, ne fogadjon meg olyasmit, amiről még azt sem tudja, hogy érdemes-e egyáltalán.

Praktikum
Az élet praktikus tudomány. Élni kell, lehetőleg élhetőleg. Ennek jegyében felkeltem, szokásomtól eltérően viszonylag korán, 7 körül ébredtem. Átlagos, kora őszi reggel volt, átlagosan hűvös. Mint eddig minden ősszel, immár 5 éve, fej,- és torokfájással, meg persze eldugult orral ébredtem. A fogínyvérzésem új. Átlagosan hulladék közérzettel. Fitten és üdén kikászálódtam az ágyamból, amely nemzetiségére nézve francia, de mégis ápolja velem a hagyományos francia-magyar barátságot. Ezután délcegen tettem három lépést a fürdőszobáig, majd kezdeti lelkesedésem elmúltával lomhán fogat mostam. A reggeli teafőzés és az ezt megelőző mosogatás után még véletlenül sem ittam meg forrón a teát. Minek, úgysem használ. Még akkor sem, ha apám állítja, hogy igen. Pedig neki általában igaza van. Elmentem bevásárolni a tőlem alig 100 méterre lévő kisebbfajta plázaszörnyetegbe. Ezzel valahogy eljutottam odáig, hogy 11 óra lett, de fogalmam sem volt, ma sincs, hová ment el így az idő. Ezután főztem egy spagettit, amelyben azt hiszem kivételesen jó vagyok, mióta kedves L. barátom megtanította, hogyan kell. A délután is úgy telt, mint a legtöbb hétvégén mostanság, bámultam a tv-t és egyedül gubbasztottam otthon. Vártam hogy keres valamelyik barátom, találkozunk, beszélgetünk. Majdnem mindegy. A lényeg, hogy teljen az idő, hogy elvonja a figyelmet a gondolkodásról a lélek szokásos, ám éppen adott pillanatban nagynak tűnő gondjairól. Mivel ma nem jött senki, elkezdtem az udvart söprögetni. Ez is jó. Ha ló nincs… Este, mint általában: tv, alvás és az alvást mindig megelőző csendes, sötét negyed óra. Ez az idő nekem mindig kell. Szükségem van rá, olyan mint másnak az esti torna. Nem kifejezetten gondolkodásra kijelölt idő ez, azt végül is mindig lehet, még akkor is, ha ez manapság ellenjavalt. Inkább csak afféle békekeresés, elmélázás.

Meditáció 2.
Csöngetés. Az életemben soha nem vált különösebben fontossá a mobiltelefon. De egy szokás megrögzült bennem a családom és a barátaim révén. Megcsöngetjük egymást. Ez amolyan „gondolok rád hogy vagy én jól vagyok”-gesztus. A csöngetésnek nem egyszerűen anyagi oka van, hogy az ember mindig csóró, és nincs pénze csöngetés helyett mindezt elmondani. Sokkal inkább egyfajta mindennapi igény, gyakran napi többször gondolunk egymásra, természetes, mint a légzés. Ugyanezért fölösleges mindig elmondani. Pedig érdekes lenne. Mintha minden egyes lélegzetvételünket kommentálni akarnánk.

Szeptember 27. vasárnap

Praktikum
Kinyílt a szemem úgy 7 körül. Most, mint általában, a gondolatokat megelőzte a tett, a lélegzet. A kezem kinyúlt az ágyam melletti éjjeliszekrényhez. Levettem a telefont. Először megcsöngettem ésapámat. Megszoktam, hogy gyorsan visszacsönget. Teltek a percek, de nem tette. Ha nem, nem. Marad a fogmosás. Közben megcsöngettem egy volt munkatársam F.-t. Kellemes srác, csak csönget. Ez sem nyert. Nem szoktam elvárni, hogy azonnal megcsöngessenek, végül is miért legyen az ember türelmetlen, néha én is csak órákkal később csörgök vissza.

Meditáció
Nagyon furcsa, hogy az emberek zöme görcsösen kíváncsi a jövőjére, próbálja észérvekkel kikövetkeztetni a lehetséges variációkat. Engem ez annyira nem érdekel. Most már. De volt idő, amikor én is megszállottan tudni akartam azt, amit csak sejteni, érezni lehet. A baj talán csak az, hogy valami miatt, ha a jövőt nem is, de a szeretteim jelenlétét mindig éreztem. Akkor reggel volt egy furcsa sejtésem. De az élet praktikus, érdemesebb inkább fogat mosni, mint sejteni dolgokat. Egy időben szerettem Agatha Christie-t olvasni. Mentem a könyvtárba, ott mesélte egy barátom, hogy kölcsönzött egyet, de csak a huszadik oldalig bírta. Érdekes, szerintem azért annyira nem rossz. Nem a szerzővel volt a baj: valami kedves olvasó odaírta a lap aljára: úgyis a komornyik a gyilkos. Cimborám a könyvtári tulajdonnak kijáró minden tisztelettel földhöz vágta a könyvet. Ezek az olvasók! Azért mégse érdekel mindenkit a jövő.

Meditáció
Ha megnézzük történelmünk eddigi nagy tragédiáit, látjuk az okszerűséget. Az események logikus láncolatát. Mikor tanuljuk a II. Világháborút, a fejünkhöz kapunk, te jó ég! Miért nem látták akkor, hogy a Trianoni békerendszer magában hordja az újabb háborút. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Persze utólag elég könnyű okosnak lenni. Körülbelül öt év kell hozzá egy egyetemen, mondjuk történelem szakon. Csak. De van az életnek egy olyan területe, amely számunkra minden híreszteléssel ellentétben kiszámíthatatlan. Ez az Isten. Vagy sorsszerűség, vagy bármi, ami az élet anyagiságát vezérli. Hardware-software. Ezt az elvet továbbra sem értjük. De mintegy száz év alatt eljutottunk oda, hogy már nem is félünk tőle. Végül is minek félni! A neandervölgyi is félte a természetfelettit, oszt mégis kihalt! Nagy ügy. De ezen a napon megtanult valamit az ember: az okszerűtlen, megváltoztathatatlan, sőt, a szinte természetesnek tűnő tömegpusztulást. Csak úgy megtörtént. Csendesen. Gyorsan. Tovább tartott felfogni, mint elfogadni. Pedig az emberiség nagyon készült rá: vártuk az UFOkat, az ezredfordulókat, a napfogyatkozásokat. Semmi. Egyszer csak szeptember 27-én bejelentés nélkül megtörtént. 6 milliárd emberből eltűnt 5. Jó és rossz emberek egyaránt. Mi volt a válogatás szempontja? Ki tudja? Hová tűntek és miért? De eltűntek állatok, növények, hegységek, síkságok. Mintha a teremtés követelt volna vissza egy szeletet. Egy hatalmas szeletet a művéből.

Praktikum
Délben kisétáltam a közértbe, kellett valamit venni. Ideje volt ebédet főzni. Az utcákon alig. Mint vasárnap rendesen. A közértben alig. Kevés eladó, mindössze egy ember a húspultnál, a szokásos három helyett, egy a kasszánál. Vásárló csak néhány. Furcsa volt. A kasszással elkezdtem beszélgetni. Zavarodott volt. A kollégái nem jöttek be. Semmi bejelentés, semmi telefon. A főnök keresi őket. Valami történt. Létszámleépítés. A hetedik napon. Vasárnap. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom eltűnt ismerőseim krónikáját. Vasárnap, amikor az élet teremtő munkája megszűnt, megkezdődött az enyém, hogy újrateremtsem az eltűnt lelkek panteonját. Vasárnap.