Címke: vers

ibolya; kötés

 

ibolya

elfelejtettem meglocsolni.
fonnyadt szirmai,
mint penészes pelyhek,
a halál semleges szaga.
kókadt szárak hajolnak előre,
ha lenne bokájuk, megérintenék.
beletúrok a kásás földbe,
száraz, lapos gumó,
egy kaspó szépség helyén.

a földet hamuval elfedem.
csikkek rajta,
egy-egy szál liliom.
virágot hogyan kell temetni?

 

kötés

mosodába jártunk,
te cipelted a szennyest.
üvöltöttél, hogy semmire
nem vagyok képes,
aztán én is meztelenül
a párnahajba.
a szívemmel vertelek agyon.
most sincs mosógép,
csak a bubbles öblítőjének illata.

a szennyest magamnak cipelem.

 

(Illusztráció: Vikki Wicks: Columbine In Violet)

Dekameron, 2020.

Megduplázza magát a történelem, akárcsak az évszám.
Nemes boccacciói urak és hölgyek helyett
Gucci-maszkba bújt a félelem.
Üres képtárakban epednek
A Medici, Farnese, Borghese hercegek és dámák
Jelenbeli csodálókért.
„Hisz a bámulatért születtem vászonra,
hova legyek így innét?
Koronám adnám, ha bárki rám nyitná az ajtót…
Hm, talán most mégsem csábít sokakat ez az ajánlat…”
A 16 millió Filoména földjén
vécépapírért és kézfertőtlenítőért
hallgat a zaj és egy dicstelen,
Legvilágosabb óráért reszket a csend.

Medál; Utazás

 

Medál

Van remény, csak az üvegfalon
túl, jól láthatóan fekszik, lábát
felhúzva, takarója az álláig ér.
A víz felett pihen, erősen
párolog, gyurma testén ujjnyomok.
Egy tenyér is látszik, az élet-
vonala rövidülő, talán
fél a derékban karcsú lánytól,
aki mereszti szemét.
Hová néznek apró lábain a cipők,
mit látnak a fekete bőrtől, látják-e
a falon a sárga festéket, dől
belőle az izzadtság, mintha
dolgoztatnák a színeket, ki
érti meg a festőket, és kit
értenek meg a színek. A lányt nem,
még mindig bámul, lábait
okosan mozgatja, eltörpül a
képen, ami a nyakában lóg.

 

Utazás

Torkom néma, fogva tartja
a hideg, ami a fogasokon lógó
kabátokkal kezében a cipőkbe
szagol, hull fekete szőre,
éhes gyomrokkal játszik.
Előbb tücsök zenélt,
zöld bőrét eltakarja a lépcsőház,
a lemosni próbált kocsonyás
faggyú, a fordulóknál egy-egy
csikk, üres sörös doboz vázlat,
az átevett, átivott délutánok
sárga csendje. Törpék
zajonganak hófehér sapkában,
keresik a lakást a negyediken.
Kinyitják a várost, a tetők
alá szorult árnyékokat rászabadítva
a gyalogosokra. Meleg tüdővel
vízpermetet köhögnek beton
utcabútorok közé, bicegve
koldusokat etetnek,
érzik az idő kanyargását.

 

(Illusztráció: Gyuri Lohmuller)

Halak a hálóban; Lírai én

 

Halak a hálóban

léket ütnek halászok
álmok
izzanak horgokon
rokon
a hal s ki halálát adja
vézna
világot fest a tél

varjak az éjben
ébren
virraszt a tó mélye
fényre
vágyó némaságban
bátran
hasít jeget a csend

 

Lírai én

A kilincsen én
az értelem – ha megértem
a kőhideg, hangsovány szó enyém.

Arcom névtelen
elhasadva az emlék – vesztes én
én vagyok, a kulcsok is
mind csak én – a kilincsen én.

És a vége én
szégyen nélkül – a zárban
a néma, kegyetlen rezzenés.

És betűkké sötétül otthonom
a papíron elbomló ráncok én

belém lép a vers
én lépek belém

 

(Illusztráció: African Tingatinga Art)

Összekulcsolom nyakadon a lábam

 

Szárnyaid felborzolták alvó szőrömet.
Megtanultam csendben maradni.
Ha beszélni kellett, nem találtalak,
hogy lefordítsd némaságom.

Akkor sem vagyok magasabb nálad,
ha lábujjhegyre állok előtted.
Összekulcsolom nyakadon lábam.

Földből kikelt tested szorítom,
sárból edzett öklöd az ég felé tartom,
kirajzolódom körvonaladban.

 

(Illusztráció: Away I Fly Photography)

Imamalom; Világfolyamat; Repülés

 

Imamalom

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
létfolyamba térve

Milyen rémítő ez
folyónk várja tavunk
békés ölelése

Milyen szédítő ez
felérzünk s dalolunk
téridőbe vésve

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
soha többé vége.

 

Világfolyamat

Fényesség, színtelen,
áramlás, mozdulatlan,
íz, illat íztelen,
zeneszó, hangtalan.

Burjánzó televény
növekvő ágboga,
szétfutó telefény
teremtő mámora.

Csendes pihenésben
elcsituló zajlás,
vad ellenvetésben
forráshoz-egy hajlás.

Dagadva-apadva
hullámzás dús tájban,
egymásba tapadva
rend van a világban.

 

Repülés

Mennyi ház és mennyi élet!
Föld felmagzó jégbora.
Mennyi sors és mennyi lélek!
Csillagsávok fénypora.

Tűzpontokban írva sorsunk,
legyen mégoly meglepő,
nem a fénygömb lépte hordoz,
benned tágas léte nő.

Világporrá szétomolva
ezeregy kis lélekút,
egy-forrásból összefonja
végül tó-mély békekút.

Azt gondoljuk, sok vagyunk itt,
gyökérfonta látszatok,
egységmélyből feltörő kis
szár, levél, virágzatok.

Mindezen túl tárt-valóság
tömbje nyílik, szétömöl,
felmutatva fátylak csokrát
elsimítja lét-öböl.

Ott a csendnek tágas háza
nyugszik égi vízgyepen,
együtt minden sors vad láza
állócsillag-íveken.

Lent a nyüzsgés, fent a béke,
tárul harmadik világ,
több mint ezek vegyüléke,
bonthatatlan ház s csigák.

Színe nincs, de tág szivárvány,
hangja nincs, s zeng hangtalan,
földi kő és égi márvány,
ócskavasként színarany.

Lüktető szív, csend a lélek,
egyen-túli gondolat,
átfogja s tárja a létet
önazonos mozdulat.

 

(Illusztráció: Victoria Shaad: Sea waves)