Csallóközben sok a rokon,
meg a rózombók,
integetnek, tellegetnek,
rossz kosárfonók.

Tőrömlőkös is van köztük,
sunyi, tapitnya,
sólát, siskát kéregetnek,
tenyerük nyitva.

*

Csallóközben, Nemesgombán
mielőtt a fa repedne,
könyörög a fellegeknek,
ne járjanak soha erre.

Csallóközben, szép Somorján,
mielőtt a kötél szakad,
nem is veszi a sors észre,
eláll a szél, nyugton marad.

 

(Illusztráció: Andy Sewell: Gathering before the Storm)

 

Így tűntünk el…

Az uralkodói jelvény
megszületett,
meg, meg, meg, meg, megszületett és téged sivárságon
kaptalak rajta.
Kaptalak rajta.
Nem segített a banán-horpasz, nem segített,
nem, nem, nem
és a korlát ledőlt, hogy összevesztek a szemeszterek.
Alvó tej fifikázott, a miniszoknyákat kisminkelve.
Nem volt köszönet a bolhairtásban,
nem, nem, nem, nem volt köszönet a bolhairtásban.
Az üvegházi lompos kétséget
turbinákkal mérted, turbinákkal, turbinákkal
mérted,
hívtál, de én már csoki-halmokat mozgattam,
mozgattam.
És vonakodtam a potrohoktól, a potrohoktól vonakodtam, ajánlott kiegészítők
voltak: a spirituálé, a koncentrikus kör, az alabástrom.
Nem akartam felnőtt lenni, nem, nem akartam felnőtt lenni.
A tájékozódás hiánya sújtott, igen, lesújtott a tájékozódás hiánya.
Töpörtyűm nézte a satut, a satut,
amint a cérnagombolyagot összelapította.
Nem voltam kiegyenesedve, így váratlanul ért, hogy a változókor eltaszított, eltaszított.
Meg kellett barátkoznom az altatógéppel, a felfüggesztett
hívsággal, hívsággal.
Fluxus erjesztett keszeget, s ó nimfomániások, ti tipródtatok ezerrel.
Hívtál, de engem a duettek elfásítottak, nyöszörögve bár, de elfásítottak,
elfásítottak.
Ki vonított itt?
A szökés erőpróbája volt a mellénybe döfött fűszernek?
A hóhércsuklyám alatt zöld komlóm vakolatot reteszelt?
A verbális lavinaveszély megkörnyékezett,
meg, meg, meg, meg, megkörnyékezett.

Szállásadóm a pint volt,
a kukoricacső iramodni látta durva elhajlásaimat, volt, akit lázálom gyötört és voltak tapintatlan mutánsok,
kik imádták a dér lehántotta testet,
hogy lehúztam a feszengő gyűrűt ujjadról.
Kukkoltam mosakodás közben a penész taréját, amint a vaskondérokat cipelő birizgálás szépreménnyel bálnaellést rúgott a számvevőszéknek,
hogy nem tudtam utolérni a fertőző gócot.
Nem, nem tudtam utolérni, mert habzott a szája.

 

Maradj még…

Hagyjuk a gyászszegélyt
a fürdőkádra;
mesék mindenünnen, a polikarbonát felíveléséig.
Gyújtsd fel a szegmensed;
lazacos dobok nyúlnak ki belőle, ami azt jelenti, hogy magadévá teheted
a korcsolyapálya albérlőit.

A gyámolító szusszanás nem vész el,
csak átalakul zsiráffá;
alaposan feltérképezted
őrangyalod,
miért is tárolja ampullákban kenyéradó gazdáját.
Kincs ez, mint mikor a kilincsek szapulnak.

Vesd ki a fülcimpaadót, vesd ki, vesd ki
a verselemzést;
hadd cirkuláljanak az ököljogok.
A perforált lemez kiszakadhat az együttérzésből, s a szirmát kifakító, az is köp
az egyezményekre.
Jogodban áll-e falazni a méreganyag disszidenseinek?

Porckorong bemenetét pumpolni aggállyal, meg nem történtté tenni a libidót,
a lepecsételt palackra áramütést mérni.
Muszáj, muszáj az énképeden
javítani;
menüett, ne félj, nincs korhatár,
ugyanis a turulpásztor golyósfüle érzéketlen…
Tedd ki ide is a hiányjelet!

Lényegbevágó, hogy a pajeszod mit parancsol;
ökörnyálat megbontani
villás farkúval
vagy bekebelezni a homárt.
Akarom mondani: a hóhért, aki nyiladoztatja a töltőszigetet. –
Vigyázat,
az adóbevallási ívek pipiskedve
lehorgonyoztak,
s vastagabb csomói szútrát is kóstoltak;
de ki tartja fogságban a tömeget?
Galoppozni a fásult duett statisztikailag pontatlan felszíni tépésén de érdekes,
szimulálni a közönyt de savkeltő,
mint mikor sodronyt ront a paradigmák tényszerűsége,
a fagylalttölcsérrel bevitt támadás;
fogd marokra enervált légpisztolyodat, mert kihűlt a bumeráng.

 

Mi mind, kaszaboltak…

Ha rám bízod a fémhengereket, megoldódik
minden problémád; kérdés,
hogy örökölted-e a sarat.
Fajtalan álmodba gyűrődik a sürgöny,
s néha vakaródzik,
csillag a hajtókád, az összesöpört haj a hóhért küldi rád.
Ne söpörj be légkalapácsot; nem tudja, megütközzön-e a darazsakkal.
Ha van pár cipőd, lúgozza ki a lottószelvényeket.
A pazarlás, a rekviem csípős megjegyzések, de egyaránt a szellemesség öntvényei.
Mi van veled?
A harmonikád hangjára már csak a pikkely
lejt, s az éter zsebében hordozza aktiválásod kódját.
Nálad a fejlemény mindennapos vendég… Szuperper-gyors hozzáférés az orvosságszag ellen védő moszkitóhálóhoz
és a jó helyeken mindig elegáns a rabszállító.
Ne hirdesd ki a tevéket;
valaki azt rebesgeti, a habzás a katakombákban kivirul. Valaki észrevétlen marad,
miközben haptákban áll a hárítás.
Erőt vesztesz a lendítésből.
A jégbevájt abrosz sokat segíthet a tervezeteid lefuttatásában.
Hurrá!
A szállítóleveledet eltépte az önazonosság piócája!
Nem kell többé ministránsnak öltöznöd.
Azaz, hogy vak koldusaid működő vulkánjának befellegzett. –

Hajadonfőtt, a mágnes kukás táncát járja az elektrolízissel.
Szabadesésed improvizáció;
csak, mert szaporodó lúdbőrökön mertél elmélkedni.
Ki visz el téged az áldozókövön tollászkodó keselyűkhöz?
Egy ajánlat nem állhat fenn örökké, így neked már csak a nyelvgettók kikímélt pártái jutnak…
Hé, beteg szú, célozd meg a hálók kancsal becsvágyát!
Oda ne égjen a lárvád,
mely kihat minden utópiára!
S kabineted oldott saruiról le ne mondj. –
Ha rám bízod a fémhengereket, te is kulcsfigura leszel az álmomban.
Hová tűntek kezeid, ezek a lármás óriáskígyók?
Ha ruhástól állsz a zuhany alá és a honfitársi kötelezettséged légkalapács
alá ejti a magod, elbúcsúzhatsz a bevásárlóközponttól!

 

(Illusztráció: John Lautermilch: Flying High)

 

nincs is szebb mikor befed a péntek
azt akarom ne tegye azt akarom tegye
ő sem tudja jól én nem veszekszem
az évek egy valamit tanítanak: szilánkokra
tör szét mind ami megalkot, embargó
és násztánc a kör érintőjét belengve
igazam van nincs igazam sűrű elmúlást
öklendezek az öreg zöld fotelben csikkek
átderengve rágnak száraz ágnak egyetlen
termése, átesem mint a hajnalok mik velem
keltek s hoztak rám bajt rutint meztelen
fohászt a csendnek. nincs pont nincs csak
elküldött kérésre későn érkező request
isten egy túlterhelt api: mire válasz jön
már új kérdés írja felül az eredményhalmaz
rendszerét, fura loop ez; szívünk hajtja míg
a gazdatest kér s tettekkel igazolja időben
elkésett fizikai manifesztumát. fejében száll
értelmet kíván s horgonyt vet rabszolgának
állva a pillanat kristályszerkezetébe rendezett
ballisztikus oltára körül részeg törvényt járva.
a tegnap, a ma, mind válasz fel sem tett hideg
és kusza kérdésekre, s tudom szenvedve így
egyedül kell élnem meg mi szemszögemből
kimaradt vagy kifolyt vagy vörösre dörzsölve
múlt el a hosszú éveim alatt nem emlékszem
már. csak ülök és révedve ott nézem a pultos
unott szemén át magam, tudja mit iszok tudja
még a madarak is tudják, hol van felettem az ég
bennem az ég, a hirtelen kitakart vihar, a rajtam
örök tekintetét tartó hosszú önpórázon tartott
tudva tudatlan magam csendje, ez esze van
nem mondja: csitt, csak mikor betakar a vihar
holdfénye dagályként enged, szív, majd szeretve
ránt vissza hogy feledve kezdve ugyanúgy ugyanaz
a miért ne legyen a kitért, néma lendület újra
a százszor átrajzolt kockalap lét, a hű sehol megint

tölt

Devilpeace 2025-07-12

 

(Illusztráció: Samiran Sarkar: Storm & Forest)

 

irodalmi félreolvasások 84.

vidéken 24 órás verstanfolyam is várja a költészet napját ünneplőket
(versfolyam)
*

mennyire ismered a hirtelen magyar verseket?
(híres)
*

Jadviga Prágája
(párnája)
*

őszi éjjel
ízlik a galagonya
ízlik a galagonya
ruhája
*

arról kérdez hogyan válhat a történet aspirációvá a ma embere számára
(inspirációvá)
*

közben Lady Constance folytatta a napjáról való megemlékezést
(az apjáról)
*

bérkoszorús költő
(babérkoszorús)
*

Gyönyörű apóka
(apokalipszis)
*

a díj ejakulációs programjának vezetője
(edukációs)
*

nehézvíz: jól ismered költőinket?
(nehéz kvíz)
*

pár perces nevetés fél óra edzéssel ér föl – így vegyük rá magunkat egy kiadói hahotázásra
(kiadós)
*

tanuljunk meg hányni
(bánni az üzeneteinkkel és a könyveinkkel)

 

irodalmi félreolvasások 85.

az új pápára lírai korszak vár
(drámai)
*

most lenne 100 éves Cangjang Gyaco a hatodik dali láma
(ha 1925-május 25-én született volna)
*

Dudát őrző tiszta tenger
(Tudást)
*

Jókai Mór: Egy magyar nádbot
(nábob)
*

A nőszívű ember fiai
(kószívű)
*

egy nyaraltató kisregény
(nagyralátó)
*

három trükk amellyel minimalizálhatja a felesleges költészetet
(költéseket)
*

melyik eszelőst választja?
(mesehőst)
*

bemutatják A napfény izé felújított változatát a cannes-i filmfesztiválon
(A napfény íze)
*

mi meghalni mindnyájan
úgyis tévés csatatéren
(téves)
*

téves csatt a téren
(téves csatatéren)
*

másnaposan végiggondolt kompozíciót tár az olvasó elé
(alaposan)

 

(Illusztráció: KostanPROFF: Hawthorn Branch)

 

TOVARINGÓ

A szerelem nem ölt testet.
Nem forog a világ.
Ma elcsitul minden hullámverés.
Itt csendesek az imák.
Mozdulatlan Emberfák tövén
pislognak őrmécsesek.
Itt nincsenek madárhangú hírvivők.
Csak a kabócák zúgnak hangosan.
Tengerbe szaladó peremvidék tartja
a szikkadt földrészeket.
Cserzett emberarcú fák ölelkeznek
a végtelen vidéken.
Rozsdás rögökbe kapaszkodnak
aranylón ringó olíva ligetek.
A zöld fügefa abroncsként hajlik a kőpad fölé –
ahol hajnalonta virágot könnyeznek
selyemkaktuszok.
Elnyílt koronás kártyavirágok
jelzik az ösvényt.
Mennék már hozzád Kedvesem.

 

Vento, mio Amore
(Szerelmem a Szél)

Rám borul a fügefa
Rám borul a remény
Csak egy nap az élet –
Csak egy naphossznyi
Selyemkaktusz virág
Kőpadon hűsöl a világ
S őrzöm a hangod itt
Mediterrán dallamok –
S olajfák mondanak mesét
Sirokko hozott reggel
Te vagy a Szél
Már elillant a déli pára
Sótól csillog a part ruhája
Szájam fűszeres ajkadon hagyom
Engedem hogy átszeress
Az utolsó fölénk hajló pugliai
Hajnalon

 

Puglia lépcsői

le is út
fel is út –
mondják lépcső
fényesre koptatták
lábnyomok –
itt állok
a mostban
bennem
koppanó léptek
csendesülése –
megtart a kő
felettem
üveg az ég
folyékony fátyol
a sziderikus idő

 

(Illusztráció: A – Wibaa: Puglia landscape (2021))

 

Szürke ember

Szürke lesz a sárga villamos
amikor éppen én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha én lépek rá,
zsenge fűszálait borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kéklő medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.

Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,

s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénpor és égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.

 

A patagón

Úgy tartják, van olyan ország, ahol óriások laktak;
akikre még a lóról is felfelé kellett a spanyoloknak
nézniük és hódítással inkább nem is kísérleteztek,
Patagóniából pedig el északibb vidékekre mentek,
amíg arról, mit láttak, csupa rémtörténet született.
Az őslakosok legendájának később nyoma veszett
és a modern ember nem is hitt többé már a mesében,
hanem, hogy nincsenek is óriások, elfogadta szépen,
így hát most, mint a tengeren magányos ringó csónak,
itt vagyok a pampák ölén különös fajtámból utolsónak.

Elnézek a népek feje fölött, majd a láthatárt kémlelem,
hátha ezen a tar síkságon néhány fűcsomó még terem
nekem is, bár azt hiszik, tekintetem elfordult a földről;
hogy kiléptem a mindenkit egyenlővé avató tűzkörből
és csak a csillagos eget bámulom fennhordva orromat.
Kíváncsian kérdezek mindenféle köveket és csontokat,
hogy súgják meg hová, merre vándorolt az én törzsem,
mert az nem lehet, hogy ilyen hatalmasra azért nőttem,
hogy féljenek tőlem a telepesek s egyedül üvöltözzem,
átkozva a napot, amikor szörnyetegként világra jöttem.

Betérek egy faluba és azonnal összesúgnak az emberek,
mert, hogy jó szándékkal érkeztem, az biztos nem lehet
szerintük, így kunyhóikba zárkózva pusmognak tovább
és ha már messze járok: még el is söprik lábam nyomát,
amíg hallom, a rossz gyerekeket hogyan riogatják velem,
hogy a létem csak egy evolúciósan hátramaradt förtelem,
ezért hiába sudár termetem: nem irigyli igazán senki sem,
mert én vagyok, akitől nem látja a vásznat a teljes moziterem
s jobban örülnének, ha mendemonda maradnék a térkép szélén.
Talán majd felkeresnek ott s szólnak nekem is az idők legvégén.

 

(Illusztráció: Johann Christian Brand: Danube valley near Vienna)