Címke: vers

Felszabadulás

 

Katonák meneteltek az utcán.
Csizmájuk egyenletesen kopogott a kövezeten.
Mozgásuk határozottságról tanúskodott arcuk azonban fáradtságról árulkodott.
Az emberek az ablakokból figyelték őket.
A felnőttek félve tekintettek ki a függönyök mögül.
A gyerekek orrukat az ablaküvegnek nyomva nézték az elhaladó menetet.
A menet végtelennek tűnt.
A katonák egyre csak jöttek.
Alkonyatkor robbanás rázta meg a falakat.
Majd egymás után több robbanás is hallatszott.
Az arcok ijedten elhúzódtak az ablakokból.
A menetelő katonák egy része a földre vetette magát.
Mások a fák törzse mögé bújtak.
Mások a házakban igyekeztek menedéket találni.
Futva közelítettek a kapukhoz.
A kapukat bezárták belülről különféle berendezési tárgyakkal gerendákkal támasztották ki őket.
A katonák szitkozódva rángatták a kilincset.
Néhány ház oromzatán golyószórók csöve jelent meg.
Ropogó hangjuk szünet nélkül fél órán keresztül zakatolt.
Az utcákat holttestek borították.
A fák törzsét golyó ütötte sebek tarkították.
A házak vakolata több helyütt lepergett.
A felszabadítók az éjszaka leple alatt kamionokkal gyűjtötték össze a holttesteket.
Reggel a kommunális közvállalat munkásai megkezdték a falak újrafestését.
A madarakat kiengedték a ketrecekből.

 

(Illusztráció: Osho Zen Tarot Understanding)

Dunszt; Félek, hogy

 

Dunszt

mennyire furcsa és titokzatos ez a szó
gyerekkoromban sosem értettem
a pléddel letakart zakuszkákban
volt valami különös és rejtélyes

a szoba különböző pontjain álltak bebugyolálva
olyan helyeken, amikre addig nem is gondoltam
fűtőtest alatt, fotel alatt, a sarkokban
jól beterítve, mint a babák

anyu időnként megnézte őket,
azt gondoltam, beszél velük, simogatja őket
jól vagytok, nem fáztok, kérdi
és én oda vágytam közéjük

szorosan összekucorodni velük a melegben
mint aki fontos, mint aki törékeny
mint akivel épp nagyon történik valami
láthatatlan és lényeges

hiszen egy rossz mozdulat
és megromlunk örökre
nem leszünk jók télire
nem vesz minket elő már senki

 

Félek, hogy

hogy bánatukban összetörnek és
az orromon kihullanak a csontjaim,

hogy leveleket növesztek és
szobanövénnyé válok,

hogy végleg lenyelem a szavakat
és rongyokat köpök ki helyettük,

hogy becsukódnak a szemeim
mögött az ablakok,

hogy túl messzire repülök
éjszaka álmomban,

hogy megtanulok nem félni az űrtől,
és megszeretem nem-szeretni a csendet.

 

(Illusztráció: Lydia Pepi: Perserved fruit and octopus, 2018)

Nővérem

 

(i)

Nővérem, aki fiatalabb nálam,
fogta a föld összes szomorúságát,
egy nagy bőröndbe belegyömöszölte,
és elköltözött. Aztán visszatért.
Évek múltán. Üres poggyásszal. Kérdtem:
„Hát a bánatok?” Szeretőn mosolygott:
„Tengerészek meséje csak a tenger.”

 

(ii)

Majd jön egy ember, hátán a hideggel,
zsákban hordozza decemberek átkát,
görnyedten lépked, görbén énekel,
hozza a telet, hozza a halált,
fázós törvényt és engedelmes álmot,
de meleg szóval nővérem megszánja,
s nevetik csak tündérfútta manók.

 

(iii)

Nővérem ébreszt. Azzal, hogy nem hallom
hangját, és arca nem ragyog teret.
Százvégtelenszer kalandor eső
gyógyulódásba tisztít élnököt.
A kapu is fal, ha nincs, ki belépjen;
a pocsolya is tenger, csak nem tenger.
Megérdemli a világ a katarzist.

 

(iv)

Nővérem ébreszt. Arcom cirógatja
a kis lábujja ívén megsikló fény.
Okosan ragyog túlsó partomon
a belső tenger. Őhozzád beszélek.
Körbeszédüllek, míg állsz józanul;
s nemcsak a szív: szó is irántad dobban.
Megszólítás tesz nyelvvé levegőt.

 

(v)

Mikor az ajtón bekopogtatott
a Kelet Krisztusa, összekevertem
a fénnyel, s hunyorogtam szó helyett.
Mikor az ablakot megkocogtatta,
azt hittem, csak a nyár bolondozik.
Harmadjára nővérem nyitott házat.
És betessékelt minket Vendégünkbe.

 

(vi)

Milyen finom egyenlege erőknek:
belülről én nyom, kívülről világsúly,
anyagtalanná mégse roppanunk.
S miért érkeznénk, ha nem melegedni
egymás mellé? Nővérem tudja: tudni
kevés az ilyest. (Élvén tudatot
légy áldott, hiszen az vagy már. És áldó.)

 

(vii)

Isten tudtára adni a világot
születik legkicsinyebb testvérünk is,
a harmatcsepp, fűszál gondolatául.
Hogy megtarthassam, nővéremnek nyújtom,
amim úgy van, hogy nem enyém. (Boldogság
és nyelv játéka a birtok, a vonzás.)
De angyalt tanít ő repülni éppen.

 

(viii)

Egymás mellett évszakszám eltörténünk.
Párhuzamosan tartunk végtelenbe,
s más végtelenek merőlegesek ránk.
Találkozunk majd? Beszélgessünk addig!
Nővérem úgy él titkokat: érettünk
magának sem árulja el, bár tudja,
hogy minek metaforája az Isten.

 

(ix)

Nővérem úgy beszél: a szavakat
szájából szabadon engeszteli,
s imára közben tördeli kezét.
Múlhatatlanodik gyönyörű kontya!
Vagyogatózom, hogy lehessek láttán.
Nővérem néha alszik, néha bűvöl
teát, néha világokat teremt.

 

(x)

Világ szélére sodródó világ
után nővérem játszi ujjakkal nyúl;
egyöntetűvé tisztult cinkeálmot
s görcsöket is dajkál hűs türelemmel;
közben Istennel egymást éltetik,
és tilinkót fú szólamhasadtáig,
és angyal kezét csúsztatja kezembe.

 

(xi)

A tavasz küszöbére hajtanám
fejem. Ha itt lenne már. Vagy ha lennék
már ott. Ha lennék. S nővérem lábához.
Szívemig egyetlenülsz néha, ne
jusson eszébe meg-megállni. Én vagy.
Elegendő a jó: az annál többet
rekvirálják ínséges angyalok.

 

(xii)

Krízisben nem marad velünk katarzis,
se művészet – csak akkor, ha ima.
Mikor a gonosz kísért, tűnhetik föl:
erősebb mindig a Jó kísértése.
Ma koreai tavasz vagy, nővérem;
köréd sűrűsödnek az angyalok,
s te esszenciájuk leszel, szirmokkal.

 

(xiii)

Nővérem! Számít-e, hogy nincs nővérem?
Persze Assisi, persze Cseh Tamás,
persze kolostorok és anima –
az érthetetlen szétolvasható.
De össze? Összébb? Múlatlan gyanánt?
Mit tud a nyelv, hogy nem tudhatjuk róla,
mit vél rólunk? Nővérem, te tudod.

 

(xiv)

Megindultan lehet csak megindulni?
S múlhatatlanul múlni közelebb
egymáshoz? Vajon ami maradandó,
magává marad-e, vagy új lélekké?
Nővérem tudja, mit nővérem nem tud.
Nincs nővérem. De megfogja kezem.
Milyen nemű a fény? Csak nővérem van.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Page of Cups, from the Tarot Card Series)

KALEIDOSZKÓP

 

/in memoriam R. D. Bradbury/

mezőn, virágok felett
a pacsirta hirtelen elhallgatott
meleg szél kószált erre-arra
mint gondtalan vándor az ég alatt
a halálodról szólt egy halk rádióhír
magányos gyalogjáróként csak megálltam
a nap kaleidoszkóp sziromtüzében
és rád gondoltam: talán már a Mars
kristályvárosai felé hajózol éppen
ezüstvitorlás csatornahajódon
hogy a kékszemű és aranyhajú leányok
többé ne várjanak hiába

 

(Illusztráció: Всеволод Иванов: Святилище у озера)

kamasz imatöredék

 

mikor megszülettem és anyám gondosan felírta magába hangomat,
mikor a teremtés sikolyait percek alatt csönddé szelídítette az akarat,
mikor elomlottak végleg a galaxisok, a fényévekre szikrázó ködök:
mikor végleg elvált egymástól anyától a gyermek, méhtől a köldök,
mikor először figyeltem fel távoli fényedre éjjel a hálószobaablakból,
mikor láttam táguló térben szétszóródó emlékeim egy lételőtti pillanatról,
mikor először akartam haragos marokkal merni bizsergető ajándékaid,
mikor semerre sem találtam tágas bolygórendszeredben azt a valakit,
mikor a menzán kisgyermekként mindenki elé furakodtam a sorban,
mikor figyelmet, kisautót, cukrot, ábrándot és hamis kéjt raboltam,
mikor a kusza kürtőkön át tüdőm rejtekeibe finomra szűrt füst szaladt,
mikor tétován és titkon először tapogatóztam a párás paplan alatt,
s mikor mindezt valami űrként kongó, anyaghiányos leltárba szedtem,
te mindent látó Teleszkóp és rezgésgyűjtő Radar, ott voltál mellettem?

 

(Illusztráció: J. Kirk Richards: Mother and Child)

Hajnal; Majdnem mindent a láthatárról

 

Hajnal

Addig maradok a paplan alatt
amíg már nem kapok levegőt
és megjelennek a
szinkronúszó sejtek a szemgolyómon.
A kora reggel befészkel a kócos hajunkba –
fél hat lehet, de végülis mindegy,
mert az idő te magad vagy,
(csak ne kéne kimondani a múlásod).
Érzem, hogy milyen erővel
szorítják maguk közé az ujjaid a kétségeim.
Roppanásig feszül.
Ez az ízületek hangosan megélt orgazmusa.

 

Majdnem mindent a láthatárról

mint kifűthetetlen bérházak
szobájában ahol
egyedül a szesz melege
szoktat hozzá a belefáradásba
hogy nincsenek új tájak
csak udvaron álló rozsdás porolók
pont ilyen a te és én

a mellkasodra tetovált pannon táj
elérhetetlen délibáb lett
amire nem hajthatom a fejem
mert horzsolás lennék rajtad
kibogozhatatlan néma rutin
amit bármikor levakarhatsz

de úgyis kibomlik a másnap
és mentségemre válik minden kudarc
fejemre húzom a pizsamát
mert jobban ijeszt a tudat
hogy nézel
mint óvodában a versmondás
hiába lesz vége az ünnepnek

hiába megyünk haza
mert nem érti a környék
a nyomodban mocorgó
gondolatbuborékot
amiben az áll hogy
jó lenne egy kis ideig megállni
többé nem kimondani a
szeretleket
mert gyávák vagyunk hozzá
és ettől egyre inkább
hideg neoncsövekké válik
a testünk ami nem a fűtés –
a kötődés hiánya

 

(Illusztráció: Chalermphol Harnchakkham: Merge)