Címke: vers

VADVIRÁG

Messzeterülő Vadvirág visszahat – – –
Mint Föld és az Ember párja – – – –
( Mert a Föld az Ég párja ! )
Járásának nincs nyoma Az Ember a l h a t
/ Miniszterelnöknek tekint egy tuskót
Vagy Mount Everest (!)
( Mert nem aprítja ) Hát naggyá teszi – Jót
ékesítést ítéletet kritikát elereszt – – – /
( példa ) – De egy m é l y vers megértése
még kiásottabb értetlenség – – –
Minden talány talányba nyílik be
Főleg ha lány-idegenség
Mert selyemleheletét ú g y lélegzeni
csak az újszülött tudja – – – és ’VALAKI !’ – – –
És az Ég-adta kapuk őrzés-fénye
csak a nőstények erénye – – –

(Illusztráció: Rachel Newling: Satin Bowerbird (linocut))

szojuz-11; karácsony

szojuz-11

csillag milliárdok
belefúródnak karok, lábak
hang nincs, hullám nem
rezeg
sűrű lebegés az anyagban
kitölt, de szememet
csukva tartom
földről sötétség
mégis látom, hogy egyedül
vagyok

 

karácsony

utcán a faragott fák
már nem állnak be sehova
ünnepet növesztettek magukon
meddő hónapban
csillogó gömbök csüngnek
rajtuk gyerekek
benne az egész család
24-25-26-27
vége

(Illusztráció: Rob Gonsalves)

Fekete, ólmos

Ólmos fények, fekete árnyak,
meghajlik alattuk az ablakok íve.
Mit akarhat, hogy arcom vonásait
a ladikhoz hordja. A hegyek
hullámain úszna el? Egy szürke,
szavaimból varrt vászonba
csomagolja a locsogó vizet,
s azt is a ladikba dobja.
Ami utána marad, patak, vagy
tenger, nem látom tisztán.
Ha ott hagy, mindent
elnyel a lágyhátú iszap.
Port kavar a szél. Lehet
hogy már a tómeder is kiszáradt.
Ha eltűnnek
a víz csillanásai
eltévednek az esőfelhők.
Ő csónakázik mégis.
Fél, hogy összetéveszthetnek
bennünket. Énekel.
Énekel, akárcsak én,
s kék dalait,
mint valami hatalmas, duzzadó
vitorlát kiteregeti a part fénylő
lankáira. Vadászkutyák
ugatását utánozza, mintha
el akarna riasztani.
Vicsorgást imitál, köhögve
morog, végül belefordul a
homokfoltos levegőbe. Bár
innen már nincs messze a part,
arcom ólmos vonásaival
mégis, elnyeli a mélység.

(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)

Plusz a függőleges

(Válima)

Mi vár még rám Meglátogat
egy megrendítő ember És akkor megvan
Az Alagútnak is van vége 4,5 kg hegyikréta
4,5 l víz
4,5 kg súlypát
1,6 l lenolaj

46,6 dkg csontenyv
plusz a függőleges:
A 12 éves Jézus újra

feltalálása a templomban Nem feltétlen
az idő Szokatlanul lapos vénuszdomb
Mária megtanulta nem az övé Szokni

kell Pillanatragasztóval
remélem tényleg ragaszt
nem pillanat Teaháromperc
közben rég elfelejteném
Hat perc denevérpad
Csak hogy a szagát fogjam Életre

kaparom
amennyire engedi
Lassabban kellett volna
de azt nem tudom

Nem bírja hallgatni nyögéseimet
Gondolom hiányzik a fekete Van
ahol elmászik valamerre a vörös felé
Kezdetnek ősz A fanszőrzet

tévedés Akkor is ha nem úgy tűnik
hogy igazam lenne Abszurd érzés
az idő szokatlanul A vénuszdomb
megtanulta Mária nem az övé

(Illusztráció: a szerző fényképe, Firenze)

Újragondolja

Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –

Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom

Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele

S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]

[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?

 

(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)

Csendélet almákkal

Aznap két öregasszonyt láttam,
Amikor homoród-menti mintás
Ládikával és tálcával a kezemben
Mentem végig a Körúton.

Az egyik zsugorian számolgatta a sárgadinnye árát,
Oxigénpalack mellett nézegette
Az elmúlt három éve kórházi leleteit,
Elfogyó teste emlékiratait.
Csontsoványan ült esküvői fényképe alatt.
Ötven év cigarettájától érces hangja
Ismételgetett orvosi műszavakat,
Míg almakompótot evett.
Haja alig, az is csak szürke szösz.
A háttérben halkan ment az esti híradó.
Anyámmal mentünk.
Kielemeztette velünk a papírokon a számadatokat.
Hazafele irigykedve néztük kiskamasz húgom
Izmos combjait.

A másik ragyogó arccal mesélt egy barna fejű kisfiúnak
Árnyakban bujkáló lények fényes szeméről a vonaton utazva.
Hangja csobogott, és kacagása loccsant a köveken,
Mint Uzonkában a kert alatt a patak.
Vászon ruhája zsebében huncut nyárialmák
Hosszú bicikliutakat terveztek, körbebringázzák talán a
Velencei-tavat a hétvégén.
Itt sétáltunk, emlékszel?
Nagyanyámra emlékeztetett, biztosan száraz
És meleg a keze.
Otthonillatú.
Hófehér tincseiben ott a szél, és a frissen mosott
Lepedők száradása.

Az én méhemben vadalmafák nyílnak.
Bimbójukban friss húsú
Életerő.
Ágai feszítenek belülről, ha nem teremhetnek.
Szeretnék szépen megöregedni majd,
Ha lombjuk mind lehullt, s elgurult az avarba az
Utolsó alma is.
Óvom a fagytól kis kertemet,
De mindig nyitva hagyom a kaput,
Hátha egyszer egy kertész arra jár,
És megmetszi a gallyakat,
Hogy az átszűrődő fényben
Mint a szélforgók, pörögni kezdjenek
Forgórózsáim szirmai.

(Illusztráció: Elspet McLean: Spring Time Tree)