1:
kegyelet így hívták az otthon helyén
profán liturgiák alatt a szivárványokat
azóta már minden steril mint az asszonyok
még tartják a hangokat a szószék viszont
már rég üres otthonom ez a poszt
humanista szentély asztal abrosz
a kenyérmorzsán átvilágító fény
amikor utoljára elhittem hogy létezik
huszonnyolc éves voltam és negyvenhat kiló
nehéz nyár volt izzadtam mint akik
végleg elfelejtettek hinni a testükben
mint idegen országok madarai
akik soha nem tanulták meg hogy
hogy kell ugyanabba az égbe emelkedni
ismétlem magamban a szavakat amiket
sokáig nem tudtam kimondani
túl elevenek voltak meg amúgy is
az elfojtás a leghűségesebb tanú
kegyelet majmolom a kert végébe
olyan vagyok mint a fény
ami az eső után nem találja a határait
mikor utoljára elhittem már nem tudtam
kihez beszélek csak azt hogy a létezés az
a hiány másik neve és a hit hogy
az is csak addig tart míg van a test
amit szeretni lehet
aztán már meghalni sem akartam csak nézni
a bőrt ahogy leválik a csontról hogy majd az
üszkösödött darabot a vadaknak dobálják
2:
álmaimban ha nem figyellek ostoba vagy
kardok helyett bokrokba dőlsz
láttalak az éj leple alatt egyszer
bíborvörös vér csorgott tenyeredből
nézem mennyi éved fekszik a boncasztalon
reszkető kezemben szikével felmetszem
hónapjaidat végrendeletként rám hagyod
mint rózsákra hazudott harmatot majd
elhessegetem ezt is ahogy
szagodtól megvadult kutyákat
a hátsó udvaron mennyi éved
féltelek és szelekbe bújok mielőtt
megtanulhatnék imádkozni érted
ne félj hű maradok hozzád mielőtt felébrednék
tékozlón megkívánlak és rád gyújtom a falvakat
3:
amikor maradni kívántam estig
néztem a folyót még látni lehetett
lábnyomaid az iszapban azóta se
nem járt utánad senki itt
én viszont nem ismerlek téged csak
nyomaidat amint követve végigvonulok
a partvonalon negyvenhármas lábad lehet
és hínárszagút lehelsz amikor
a fűzfák alatt utolér a szél
babért gyújtok érted és
ágakra lógatom a lerágott ruhacafatokat
az iszap összeolvasztja nyomainkat
figyelmetlenségem mint őzeké
nem megyek haza ma sem
vedd meg a házat fesd bogáncsszínűre
a falakat és balták helyett körmeiddel
kapard a tűzifának valót
gyerekedet majd felnevelik a vadak
tenyeréből majszolnak kenyérhéjakat
merj neki a kútból torkát köszörülő
friss hideg patakvizet
asszonyaid szoknyája kapaszkodó
fiad szeme mocsárzöld
fákról szedett ruhákkal indián
hínárok csorognak nyál helyett az állán
már három éve nem beszél de
teliholdkor mint anyja
vonyít meztelen és félszegen ráhagyod
boldogok akik sós iszapot nyelnek
4:
ma első napján a szeptembernek
újjászületek nem a halálhoz
a hagyományhoz közelítve
de ketten az istennek se itt nem férünk el
és a kétszemélyes amúgy is
csak a magzatkorban elhalt ikreknek jár
azért még utoljára nyitva hagytam
rajtad a szemem irgalomnak atyja
ne hagyj el könyörögtem miközben
kapkodva ütöttem körmöm hegyére
az utolsó szöget siettem mély árkába
temetni téged a csillogó nagy szerelemnek
koporsód viaszbársony
fekete napszítta kalap rajtad
anyád utolsó barackpálinkája
jó leszek hozzád gondoltam
ujjaimmal ástam a földet is a kifeküdt tölgy alatt
ahol hetente egyszer bujdokolva
tanulni jártad a gyomokat
a dombot ahonnan néztelek
már elhordták elnézésedet kérik de
majd pöckölnek egy csikket
tiszteletedre bár mióta is? tizenöt éve
nem dohányzol
azért csak a megszokás maradt
a te egyetlened pökhendi
vaj ízű démonembered
jó voltam hozzád gondoltam
tetemed mellé őzlábakat hordtam
a menetelő gyökerek hallod
egyedül ahogy ma sem hagylak
legyenek csendesek hozzád kívántam
spóráikkal ahogy ajkamra tapadva
mint szelídült állatok hangja én is
felkiáltalak az áldott virradatban
7:
ideges lennél mindentől a szekrényekből
három másodpercesekben dobálnád ki az
akadályokat pedig vettünk nyitó gátlót
sarokvédőt apád a parkettát egy hétig csiszolta
meg lakkozta hogy fél év múlva zsírkrétákkal és
szarral kend át de sosem haragudna dehogyis
örülne hogy mászol a levesnek is csak a sűrűjét
ennéd de nem baj gondolnám a te korodban pont elég
a levét majd megeszi a kutya aki allergiás a csirkére
én meg megölném
egy tányér levessel mert épp jó anya akarok lenni
figyelni az igényeidre közben minden
szétesne és csak lamentálnám neked
a bajaim amiket nem értesz
de nevetnél
ha sírni látsz mert a szemben a csillogás
megtévesztő egy babaszékből
megtorpanok és eszembe jut
mennyire nem akartam ezt az egészet itt ezt a házat
a kertet amit apád sosem akart befejezni meg téged sem
csak itt már ki lehetne mondani te persze semmit sem tehetsz
és ettől még jobban összezuhannék mert
jó akarok lenni hozzád elterveztem hogy jó leszek
olyan akikre a játszótereken mosolyognak pedig
boldogtalanok de mi nem lennénk azok
mert én felásnám a kertet és jukkák helyett
paradicsomokat ültetnék a hozzátáplálásod
lenne épp a legfontosabb projektünk
jövő héten lennél kettő éve a földön
csendben ünnepelnénk a kisoroszi gátnál
utolsó napja lenne az ősznek
ahol még kitehetnélek a fűre szorongás nélkül és
apád órákig pucolná a halat és megrágná előtte
hogy neked már a pépet kelljen csak nem lenyelni
jövő héten lennél kettő éve a földön de a testem
apád helyett is döntött és amikor már
hiányozni kezdtél nem tehettem semmit mert
csak rá pár napra értettelek meg amikor
egy idegen ország vécédeszkáján jajgatva
helyetted üvöltöttem fel
8:
és akkor a temető kapujában megcsókolom a
keresztre feszített lábát
nagyapám sírjánál
harminc éve zokog a nagyanyám
én meg verset szavalok neki
azt mondja nagyapád csak ennyit kér
ne szomorítsd el
fontos hogy örömet okozzunk a halottainknak
hat éves vagyok
épp gyomorból tanulok sírni
a félelemtől elfelejtem a sorokat
és a számban csak a keresztre feszített vas íze
marad összekeveredik a bűntudattal
ők meg néznek mintha rajtam múlna
mintha könnyebb lenne a föld nagyapám csontjain
ha megáll a zokogás
9:
Két hónapja voltál otthon
utoljára még látni akartad
édesvízében a mozduló halakat
a bánya tragédia
mi mégis elnevettük
mert a kín lenyelhetetlen
mint a sós iszap.
felhívtál
azt mondtad ha hamarabb születek
együtt úsznánk hínárokat
és anyád értem is
kiáltotta volna haragját
de ő már alig hallgat rád
te pedig egyre többször
mondanád a palló alatt azokat a szavakat
amelyek tíz év múlva is
ugyanazt jelentik
mert a gyász nem lineáris hanem folyik
mint repedéseidben a víz
egyetlen szó
amit csak közösen tudtunk kimondani
azóta rombolsz
mióta ők
a bányát fáradozzák
10:
a fekete tenger gyermekei vagyunk
napsütötte
karjaid nyomait emlékezik a nyárnak
három napja annak a bokornak
a nevén gondolkodom meg azon
hogy lehet e beleférni egy versbe úgy
hogy az olyanná legyen
amiben jó felismerni téged
tested viaszbársony
nyakamra aggatja ékköveit
nézlek mennyire gyönyörű
ribizlibokor vagy nagyanyád szedte
bodzavirág szemeid
takaróink hullámok
alattunk halak úsznak
besötétítesz
mire megtanulok a sötétben látni
már minden vonásod az enyém
nem kérdezlek
ma épp boldogok vagyunk
12:
A réttel amit mindig veled álmodtam és ahová
bemutatni vittél a kedvenc fáidnak
mert fák kérgei üzenetek mondtad és
pánikszerűen a vállamba markoltál de
bíztam benned mint azok ott
az erdő másik oldalán a durranás utáni tetemekben
és nyomoroddal mit sem törődve
olvasni kezdtem a kérgeket
talán mert túl abszurdnak éreztem
meg mert vártad a reakciókat felnevettem de
bólogattál mert elhitted hogy én végre értelek
én meg nem mertem elmondani hogy
ehhez az egészhez kevés vagy
nekem
13:
uram
emlékszel azt ígérted hogy mi soha
mint a fák hogy semmilyen pusztítás közepette nem
most mégis nevetésed ez a vérízű roppanás
gyilkolja a betont törmelékké rajtunk
légszomj és ágyúhang
csontok és hamuk tánca
hogy könyörögjek ha nincs több
ott ahol te kegyelemnek hívod a lángokat
sikolyaikban a te hangodon éheznek
te irgalomnak atyja hallasz
a még meg nem szülötteim miattad
épp sírásommá öröklik a földet
(Illusztráció: Tuco Amalfi: Moment in the forest)
