Címke: vers

Odvas kő, csigaház

Sodort szárnyú bársonylevél halkan sömpölyög.
Csigaházba ragadt fényem kegyelemért könyörög.

Finom vonás húzódik az ősök szegletén.
Korong-lábú hernyó mászik üstdöb fenekén.

Vegyél észre, hályogszín sáros úti tapló,
véss erembe aranymívű, mázsás útinaplót.

És Tiszta, te görbe, te édes görbülékeny,
kiálts rám, nézz szemembe, érted hull anyavérem.

Vártalak és várattál, most bronzban tapicskolok.
Kapj el, végre, hullj karomba, égi gyógyír-titok.

Fejtsd fel szöveted, cincáld darabokra,
a méhes közelében csípésre állj sorba.

Készülj már, cseppje izzik a vég kezdetének,
Állj ki bátran, kezdj ki velem, vörös hőmérséklet.

(Illusztráció: Christi Belcourt: Prayers and Offerings for Genebek Ziibiing /Serpent River/, 2014)

Szégyenlős álmok

Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell, hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

(Illusztráció: Egon Schiele: Self Portrait with Arm Twisting above Head, 1910)

A mérnök

2001-ben Ugandában voltam,
egy viadukt építését vezettem.
Amikor készen lettünk a pillérekkel,
bennszülöttek kezdtek ott tanyát verni,
előre felosztották, ki hol fog lakni,
ha majd kész lesz az egész híd.
Erősen megijedtem, hogy mi lesz,
építési területen bármi történhet:
leeshet egy kalapács, agyonüt egy négert.
Ezért felhívtam a helyi rendőrprefektust,
hogy oszlassák fel a tömeget a híd lábánál.
Sokáig nem történt semmi, de hajnalban
megcsörrent a telefon, a rendőrség hívott,
hogy most jöjjek ki a viaduktomhoz.
Azonnal autóba ültem, de a bulldózerek,
három-négy is, elállták az utat.
Aztán már csak az emberek ordítását
hallottam, meg hörgést és halálsikolyt.
Akik nem tudtak a sötétben elfutni,
be lettek dózerolva – mintegy harmincan.
Még a viaduktot megépítettem,
de soha többé nem tértem vissza Afrikába.

(Illusztráció: Joel Barr: Surveyors)

FÖLMUTATOD AZ ANGYALOKNAK (Curriculum vitae 5)

Mikor újra rád lelt az élet áradása,
a világ egyetlen kertben szökött föl
az Égig; a bodzabokor alatt csodás
szívdobogás az éden zenéje, s a mesék

tündérei lábujjhegyen ágaskodnak
a hársak szakálla alatt. Vajon az angyalok
önfeledt jelenése ez? Tavaszi fecskék
születésnapi románca? A Rózsa utcában

önmagad vagy, folyton-folyvást a
diólevél erezetét nézed; tavalyról
maradt; széle töredezett az évszakok
prése alatt: fölmutatod az angyaloknak.

(Illusztráció: Lynne Bellchamber: Love In A Nutshell)

Te, meg én

Mindig úgy tesz, mintha véletlenül álldogálna a kapu előtt, amikor a gyereket hozom haza az óvodából. Dehogy néz rám, a messzeségbe réved, majd lehajtott fejjel cigarettára gyújt. Óvatosan, nehogy a láng megégesse a tenyerét. A legszívesebben belerúgnék, én sem nézek rá, jó mélyen lehajolok, hosszasan matatok a zárban a kulccsal. Semmi Nap, semmi út, két félelem soha nem lesz Egész: teljesen reménytelen eset vagyunk, te, meg én

két gépolajtól

 csöpögő szárnyaira

 figyelő sirály –

 Egymás felé araszolgató csigák egy végtelen pengén.

(Illusztráció: Зеленая лампочка: Журавлики)

pedig milyen közel vagy

kollázs Papp Tibor verseiből

alszol mint tündérfény  a lócán
amikor a szivárványok vérezni kezdenek
az ollók megörülnek a cirkuszi bohócnak
térdig érő szakállát levágják
ingedben és szoknyád alatt Petőfi versei
mégsem vagy te varrólányka
miféle hiány ez hogy ilyen közel vagy

egyszer egy fekete sziklához elértem
szabad-e locsolni yperittel
egyszer egy fekete konflis elhaladt
egy fekete szikla előtt
minden a többszólamú olvasat
szolgálatában halad el
mégsem vagy te varrólányka

pedig milyen közel vagy
minden lócához és minden szivárványhoz

(Illusztráció: Ishyndar: Gaia [Mother Earth])