fiatal system error
*
halálra gázolta egy férfi a HÉV-et
*
cipőcsont
*
a siker elleni járványos védekezés
*
ütközési mánia
*
magyar nehézségügy
*
alipari hecckampányok
*
gépi demokratikus köztársaság
*
ürömlány
*
kórházi vágyfelszabadítás
*
munkavégzéssel összefüggő meggebedések
*
csak ordítási hiba történt
(Illusztráció: Andrew Tilsley: Experiment)
Postás Misi
Nagymamám barátja a Postás Misi,
hetedikén hozza a nyugdíjat.
Vagy hetedikéig, legkésőbb. Jóban kell lenni vele,
mert akkor a leveleket mákos tésztába süti,
úgy dobja be, hogy ne ázzon el, ha csepereg.
A Postás Misi méhész, tavasszal
bemásznak a fülén a méhek, mondjuk
csak minden második. Úgy duruzsolják,
hogy a strand melletti hársfák
idén későn virágoznak, ezért laminálni kell
a maradék virágot még a júniusi eső előtt.
Kivágták a ház előtt a tölgyfát. Vagy
a meggyfát, vagy a fűzfát. A törzsét elvitték
daruval, pedig a miénk volt. Postás Misinek
már nem kell kerülgetnie a biciklijével
minden hetedikén, vagy hetedikéig.
A törzsét a rászorulóknak adták, vagy
mákos tésztába sütötték, pedig
nekünk is kellett volna hetedike előtt.
A Postás Misi pálinkát is főz. A telek
végében fogja őket hálóval, a kisüstiben készíti,
megél belőle másodállásban, számlát nem ad.
A tanuló postás, a Géza, két nap után írta meg
a felmondását, a leveleket meg csak
a szél hordta el. A hivatalban pletykálták,
a nagymamám meghallotta, amikor ott
reggelizett mákos tésztát.
A fűzfa, vagy meggyfa, vagy tölgyfa
csak a rászorulóknak volt útban meg
a Postás Misinek mielőtt
megcsípték a méhek belül. Utána
már csak a többi fát kerülgette,
a strand melletti lamináltakat, pedig idén
későn virágoztak, hetedike után, júniusban.
Méhész Csilla és az idő
Méhész Csilla elköltözött,
elvitte magával az időt.
Szolnokon lakik egy kislakásban,
a szobában az idő, a nappaliban ő alszik
az éjszakás műszak után.
A nagymamámnál elromlott a falióra,
helyette kosarakba rakják az almát,
így mérik. Az udvari almafából hallani
azóta a ketyegést, délelőtt a törzs,
délután az ágai ütik.
Méhész Csilla szereti az időt,
minden kapkodással együtt elfogadja,
hajnalban kenyeret süt neki, mikor
az almafák arról énekelnek, amit álmodott.
Méhész Csilla nem tud elaludni,
nagymamámtól kér gyógyszert
a strandon. Az idő végigfolyik a törzsén,
a nap sem tudja megállítani. Akkor
boldog, ha felszárad,
vagy az almafák felisszák.
(Illusztráció: Hormok Magdolna: Friss kenyér)
A hatodik
Anyám hatodik szülése vagyok.
A gyerekek pontos száma három.
A kérdéseknek szűk rése ragyog,
a válaszokat majd kitalálom.
Tégla rajtam, hogy meg éppen én maradtam,
erős, aki halni tud, anélkül, hogy él.
A fal omlik. Megnyílik a föld alattam.
Két fél testvér az kettőt vagy csak egyet ér?
Rügy voltam egy letört ágon. És most
hat kis fácska fogócskázik a kerteken.
Szoknyánk leng, a zöld, a szép, a lombos,
de gyümölcsöt az anyámnak csak egy terem.
(Illusztráció: Claudia Tremblay: Her black dress)
Idegrázó
A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.
Ragadozó
Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.
Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)
Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.
Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.
Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.
Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.
Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.
Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és
végigsimítok az arcodon.
Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.
(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)
A táj
……………nem gondolkodik.
Ezért juthat eszébe
a parti sávon egy kisfiú,
aki már sejti a történet végét,
vagy a távolban valami,
ami egyszerre hasonlít dombhátra
és oroszlán emlékére.
Ha képesek volnánk, mint a táj,
nem gondolkodni: megteremhetne
bennünk is
a lelkek sokfélesége.
A gyönyörű test
…………………………elhajol a fény elől,
hogy ne zavarja a jóság útját;
aztán a füveket magig olvassa vissza;
aztán letör egy darabot az estből,
elteszi emlékbe; és csak akkor
néz arcunkba: „A seb emléke is seb”,
suttogja, majd kigyógyít
ebből a téveszménkből is.
Elmadár
Ha kettéhasad egy évszak,
összekeveredik testekkel a tér,
magtalan hitben egyesülnek
a fák gondolatai,
házak közé estét vetemít
a hirtelen hideg,
boldogságig utánozza
paplant az éji ember,
az ég elmadárlik,
a forma fény kudarca lesz –
ám akik észre sem vették, hogy
reggel óta ölelik egymást:
éven kívül születnek újjá,
mint akiknek Jézus a csillagjegyük,
és áldást munkálnak magukra
a szeretők,
holdlátta labirintusba
vezeti ki őket a múlás,
s halkan örülnek, hogy a kristályok
életre ne riadjanak.
A seb
az a részünk,
mely nem bízik
Istenben.
Akaratod
Legyen meg a te.
(Illusztráció: Barbara Weir: Grass Seeds)
Illatáldozat
Isten lehelete
Törd porrá a bűntudatot. Már este van.
Szűnni kezd a köd, a stressz.
Mama teát főz. Menta filter csüng
A csésze oldalán. Meg egy göndör fűszál.
Kísérőzene Benjámin aranyló dünnyögése.
S egy zengő doboz hirtelen megszólal
A kredenc alján. Az ószövetség múltja.
Vagy ez a tisztaszoba földjébe elásott vekker?
Ketyeg a lombhullás. A mama szíve.
Érezni a megsimított nyakán az ütőeret.
Olyan sovány, mint gondolatban a tett.
Egy korty, forró ital.
Anziksz a gramofon peremén.
Sáron rózsája a zongorához ballag.
Kankalin formája lett a hangnak.
Levendula kölni és almaszappan.
Maradt húsvét óta az ablakban.
Ceruzákat hegyez Szkrjabin a domboldalon.
A fiú tranzakciója
Jézus nem soron kívül jött
Egy nagyon rokonszenves, elegáns férfi
Állt előttem a sorban.
Nagy bevásárlókocsit tolt.
Rengeteg csomag, megannyi életmű roskadozott
A kocsijában.
Arra lettem figyelmes, hogy annyit mond
A kasszánál ülő hölgynek:
Az életemmel fizetek.
A pénztárosnő odahívta a biztonsági őrt.
Rendben, mondta az egyenruhás izompacsirta.
Jöjjön velem!
Hozza a bűnöket meg az átkokat is.
Miért csinálja?
A vér a benne lévő élet és lét által
Szerez engesztelést.
A parkolóban már állt a kereszt.
Az emberek megint nem védték meg.
Már nem kiabálták, hogy Feszítsd meg!
Csak hallgattak.
S akkor felültem az ágyban. Kinyitottam a szemem.
És megértettem a mondatot.
KRISZTUS SZELLEM ÁLTAL ÁLDOZTA FEL
MAGÁT, ÁRTATLANUL ISTENNEK.
S bejött a szobába a nyitott ablakon
A napsütés.
(Illusztráció: Pieter Van Tonder: Herfsdeken)
