Címke: vers

Osztálytalálkozó

 

Nincs mit, és nincs kinek.
Nemtudomka bácsi, az örök pedellus
Pofonja lebeg a huzatban,
Mi pedig zúgva szállunk,
Mint a győzelmi zászló.
A te libidó-orgazmusodnak
Nincs eleje, és soha sincs vége.
Az első, szégyellt és tagadott szerelmed
Visszakacsint rád a vásári búcsú
Éjszakáján.
Hét pálinka után (legalábbis szóban)
Előbújik belőle az erotomán
Agresszor.
Szép őszünk lesz,
Október és november (osztályfőnöki
Utasításra) helyet cserél a naptárban.
Saját hősöket mozgatok a színen,
Pereg a tolluk és hullik a szőrük,
Mire eltalálnak saját múltjukhoz.

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Occasional loss of identity)

fürdés; müggelsee, vihar

 

fürdés

felfedeztem ezt magamnak augusztusban:
a nap végén felugrok a villamosra és kimegyek a müggelseehez
jé milyen közel van, csak egy félóra
és későn is megéri menni, sőt, az a legjobb
szokásom lett, hogy minden nap jövök
sosem strandolni,
ennek ahhoz semmi köze
izzadva heverni a rekkenésben – á dehogy
hanem mindig a fény utolsó órájában
amikor már minden lágy: a víz, a föld, a levegő
megérkezem
kiszállok a villamosból, átvágok a kiserdőn, bemegyek
és akkor kinyílik
csak víz meg ég
megnövök széles nagyra és boldog vagyok
fürdés, úszás! –
úszom fellélegezve, hosszan, egyedül,
alattam, köröttem, mindenhol a selymek
aztán esti szél, homok, vizet bámulás,
frottírtörölköző dörzsös, száraz melege –

minden nap ezt várom, és megbocsátom a dolgokat, mert tudom, vár a tó
végre!
megkönnyebbülés, ahogy a vízbe dőlök
végre!
a hullámok elfogadnak
végre!
hazaérkezem elsüllyedt víz-hazámba
végre!
zöldszürke ég
végre!
víz-elevenség
nem baromság az a vízimajom-elmélet, ilyenkor mindig eszembe jut
itt éltünk valaha, vízben vízközelben
így kellett lennie
másképp megmagyarázhatatlan szőrtelen szárazföldi bőrünk
és ez az ismerősség, mélységes rokon-érzés
meztelenségünk őrzi a vizet
az enyém biztos
úszom egyre beljebb
végre!
siklok előre
bár ez a tó, bár sose fogyna el
ahogy az este se
hogy úszhatnék örökké a színes, világító ég felé a tükröződésben
locska hangok
úszni úszni
bele az égbe
a fákba
a felhőkbe

 

müggelsee, vihar

mért ez lesz belőle
mért jövök így haza
a müggelsee-n kitörő viharból
amiben hajó nélkül is majdnem elhajózom
a kék-fehér batikolt vászonlepedőt összefogva magamon,
mintha a görög állam menekültje lennék egy félrenyomott, szabálytalan
mintájú zászlóba csavarva
villamosozva hazafelé, állva a megállókban, várva a csatlakozásra
úgy nézek ki, mintha csak ez az egy szál vászon lenne rajtam
lobogok, betakar
valamennyit melegít és levesz a vacogásból
pedig eredetileg csak a plédem volt, leterítve a homokban
várt rám, amíg én a hullámokon ugráltam a puha égbe,
amin nem is olyan távol az eső este egybe a színeket,
és amin nem voltak kontúrok,
csak halvány, porlódó, szóródó, minden irányba szűrődő fény
és egy vékony résben éles, villanyos nap

lent meg
….a végtelen
………a suttogó
…..elveszett elem
az ősrokon
………..ringató
………….régi hon
………….hullámzó
………..meleg
……de már borzos
………..víz
…………..váratlan
…………apró……………….. szembespriccek

mindez már mutatta, mi közeleg
nem volt véletlen, hogy kimentek a legbátrabb fürdőzők is
………………….juhéjjj!
…………………ujjongás!
teljes eufóriában ugráltam hullámról hullámra
rugaszkodás és loccsanás, hinta, hinta!
elhintázni odáig, ahonnan a vihar jön!
ahol lement a villámnap!
mindig tovább, soha, soha ki!
egyedül fürdök nehéz, lágyan lógó függönyök között
……………elmosódó szürkében
……………………….egyre feljebb
………………………………roskadó
…………………………hullámokon

…………………..ó hatalmak!
…………………………ó ti felkerekedők,
……………………………………felhorgadók!
………………………………………….ó felkavarodók!

………………….ó hatalmak!
……………………..ó én!
………………………itt!
…………………..itt vagyok!
……….nevetésem itt most az egyetlen emberi!

…………………………………………………………….tovább!

köhögök
arcul vág és orromba folyik a tó
tarajos csapások döntenek, sodornak el
………..lábam mint laza gyökér, elválik a talajtól
………………lebegek, nagyra nőtt vízinövény
……………………..átdől rajtam hullámok széles tömege
visszavet, kifésül, kisimít
…………………….szikráznak fölöttem éles, meztelen
……………………………………………………….villanyvezetékek
……….……………………………a hullámokból látom a tó fölött
……………………………………………..erre rohanó, növekvő eget

csak a természetes józanság hajtott ki a vízből
a mérlegelő, kicsiny értelem,
az emberi

…………………ó valóság!
………………ó bevárni a vihart!
fel se öltözni, csak maradni így, csatakosan
……………párás, fülledt meleg világ
………………roskadó egek közt
……….karomon felborzolódik a szőr és
vacogok
hűlő lábfej, hisztérikus belső hideg
……….pedig
……………most

……….pedig
……………………………most!

……………………………………………….ó erők, hatalmak!

mért kell mindig mindent elrontani egy sörrel
persze ki tudja, tényleg a sör-e a ludas
amíg a villamost várom, azalatt bontom meg
őrjöngő hideg száj, üvegen koccanó fogak
a semmibe növő sárga nyárfákat nézem
amik a semmi-égen söpörnek újra és újra
leveleik a földön meg a szélben
a kék-fehér vászonlepedő vizesen csattog
villamost váró vitorlaszárny

(Illusztráció: Helen Lepsky: The sunset was amazing)

Fény; Drót; Fél; Fék

 

Fény

Jobb napokon kinyitod a szemed. Ilyenkor nem kell
a párás levegőt orrlyukaidon át megszűrni, ilyenkor
elég annyi, hogy látod, itt vagyunk. Rozsdás vasként
nehezedik rád a beszélgetés, amit fölötted folytatunk,
mégis örülsz, örülsz nekünk. Sétálni szeretnél, az orvosok
nem engedik. Sétálni szeretnél, beléd karolunk, az udvarra
vezetünk. Látod, amit régen annyira szerettél. A földet,
lábad előtt az idő ette nyálkás faleveleket, a tavasszal
friss gyepként világító letaposott pár szálat. Kedvenceid
a fatörzsek, mindegyiket megérinted, amelyik mellett
elhaladsz. Évektől rücskösödik az anyag, itt töltött óráidtól
a bőr. Mondjuk, menjünk vissza, mielőtt ránk szólnak,
még maradnál. Beviszünk, ingatag vaságyad halkan nyikordul,
kicsi testedtől. Inni kérsz, hoztunk gyümölcslevet.
Megígérjük, hogy holnap is jövünk,
de csak a hazaút alatt érezzük súlyodat.

 

Drót

A kertben ültünk, épp lefordult rólunk a szél.
Boldog voltam, mert megtudtam, hogy
felvettek az egyetemre.
Boldog voltál, mert megtudtad, hogy
felvettek az egyetemre.
Nevetés után egymásra néztünk, itt
ért véget a nyár.
Azért majd néha hazamegyek, Apám.

 

Fél

Valaki fél a mellkasomban, ki kellene vágni.
Nem merek hozzányúlni, az oviban azt
tanították, ilyenkor nem szabad. Júlia
volt az egyetlen, egyedül csak Júlia tudta.
Nem erősen kell, csak meg kell neki mondani.
Nem azt, hogy ne féljen, arra úgysem hallgat,
csak annyit, hogy ne itt, ne pont bennem.
Hogy remélem tudod, az Úristennek is éppen
annyi értelme van, mint minekünk.

 

Fék

Kisfiam nem éri meg, hidd el, nem éri meg,
ügyvédnek vagy politikusnak inkább,
tanítani az egyetemen, az is egyészen jó,
de nem, költőnek semmiképp,
nem fontos, mivel, csak az, mennyi
pénzt keresel vele, abból majd nem
lehet eltartani egy családot,
jól van, még nincs, de majd a gyerekeknek
ruhát, meg az iskola, az se olcsó ám,
kisfiam, nem olvasnak az emberek,
nézd meg, apád se, én se, mégis
megvagyunk, én a gyárban, ő meg a postán,
hidd el, nem akartunk soha mást,
mert tudtuk, ebből megélünk, jól megélünk,
te is milyen szépen felnőttél,
sosem volt semmiből hiány,
nekem gyerekkoromban egy pár cipőm volt,
te meg nézz csak körül, kisfiam, mindig
volt mit enni, pedig ma már nem olcsó
az se, régen még megtermeltük otthon,
nagyanyád reggeltől estig a kertben,
nagyapád meg a hegyen munka után, az más
volt, ma jó állás kell, kisfiam hidd el,
írogatni úgy is lehet, ha dolgozol, hogyha
rendes munkád van, nem kell úgyse annyit,
jaj pedig hogy örültünk, mikor megtudtuk,
fiunk lesz, meg olyan szép jegyekkel végezted el
a gimnáziumot, tanultál mindig, azt hittük
tisztességes pályára készülsz,
erre ezt mondod nekem kisfiam, hogy te költő,
hogy te ilyen fölöslegeseket akarsz az egyetemen,
nem kell neked ez, kisfiam,
nem kell nekünk, apád ha megtudja,
mérges lesz, meg aztán nekünk arra nincs,
hogy téged még tovább eltartsunk, spóroltuk
a pénzt, hogy tanulhass, kisfiam, hidd el, ha
valami rendeset, jogot vagy amiből minket is
öreg korunkban, de arra, hogy te költő,
na, arra nekünk nincs, én elhiszem, hogy
neked nőkre, meg borra, meg könyvekre,
mi az, hogy nem kell, ezt tudom, tanultuk
elemiben a Petőfit, nekünk arra igazán
nincs, meg hogyha kérdezik a faluban, mit
mondjak, mit tanul a gyerek, hát kikacagnának.

 

(Illusztráció: Thomas Habermann: Old olive tree)

ESTI ZENE; GULLIVER SEHOVÁ; A PARLAMENTER

 

ESTI ZENE

A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.

Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.

Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A PARLAMENTER

„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” [Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

 

(Illusztráció:  Fábián István:  Az argonautak sem hősök; Erdőkirály menekül; Odusszeusz, a Senkise)

Deus

 

A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.

A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.

A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.

 

(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)

áramszünet; februári dal

 

áramszünet

sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van

nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá

vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja

ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám

a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk

a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást

 

februári dal

csak a csendes penészfolt
kíséri árva lépteim
amikor ágyadhoz térek
és két elgyöngült lábam alatt
vádlón
megreccsen a fa

fakón még érzem
két nehéz tenyerem alatt
susogó szép szavaidat
lecsurranni
megfáradt torkomon

tört derekam csöpp
ajkadként görbül és
fejem ágyadra nem öledbe
hajtom ó
két nedves pillám

alatt láttalak utószor

 

(Illusztráció: Duy Huynh: Counting on the Cosmos)