ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra
mit mindig tud tölgyfa, rózsa
arra a teljesség állapotra
hogy ne légy féreg járta gyümölcs
lehulló, töpörödött mása
látni, hallani, szagolni
magadból, világból növekedni
verejtékes, nász szagú testtel
ég alatt kedveshez simulni
írásban, képben, zenében
a mindenségre felmosolyogni
ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra
—–

(Illusztráció: John Glover OWS: The Beggar’s Oak)

SZIVÁRVÁNY-FÉNYTÖRÉSBEN

Megrezzen, akár
az óriás léptétől
megrémült Lilliput;
törpenép arcára kiül és világít
sok aprócska, kíváncsi telihold.

Határtalan a fény vonzása,
az érkezőt melege szuggerálja,
otthonosan vackolódik
a veszélyes közbe
itt kitapintható még
a hőssé avanzsált
Prométheusz lelke.

Lilliputban káosz a színpadon,
arcokról leváló szájakon
morzejelek sora;
az utolsó előadást
konferálja éppen valaki,
meg kéne futamodni
el kéne futni az óriásokhoz,
el a bejárhatatlan óriásföldre,
Isten kezében bízva
nem félni a talpaktól,
többé nem menekülni el,
harmatcsepp esőben sétálni
fányi fűszálak között
szivárvány-fénytörésben.

***

A tagadás tagadása
sem segíthet,
kedves, nem tőled félek
ne izgasd magad;
nem tudom levetni
hátamról a házam,
ha mégis lefejted rólam,
elpusztítod hazámat.

***

Ha már elfelejtetted
felnyitni szemem
álmaimról, áthallásaimról
hallgass mélyen Istenem,
az egyetlen tanúm Te vagy,
senki bőréért sem vedleném le
régi bőrömet.

***

Nagyobb hangsúlyt szántam a múltnak
apró mozaikokból rakosgatnám össze,
ám torzó marad az áhított kép
a puzzle hiányzó darabjait
valaki orvul zsebre tette.

LÁZGÖRBE

Harminchat: a halál még messze van,
Harminchét: a mindenség hava kék,
Harmincnyolc: hiába reggel, alkonyul,
Harminckilenc: mondatlanok lüktetnek nyelvemen,
Negyven: csak ne mellé és félrebeszélve!

(Illusztráció: Tiberiu Soos: Rainbow Rain, 2022)

Simulékony attitűd

érzéki
közelséged
azonosul
majd
változik

EZ

fatális
találkozásunk
(rövid)
története

Lassú leképzés

a lehulló levél törékeny hártya
tóban tükröződő részlettöredék
elmúlást idéző pillanatkép

a korai sötét rögzíti
a fent és lent végtelenségét

a láp zenéjét csak az hallhatja ki beavatott

Törékeny rezdülések

mint rosszkedv mikor előtűnik
egy komor reggel hajnalán
rád tör a magány csendje
s leláncol a szavak sorfalán

tünékeny szirom
az élet körforgása

mint a lehulló cseresznyevirág

(Illusztráció: Michal Boubin: Autumn leaf on the water)

Két napja majd szétvet a melankólia.
Csinálok magamnak, ha nincs baj.
Mélyfájás, életfájás.
Én ezt találtam ki.
Élni érdemes.
Miért?

Éhező gyermek, nyomorgó öreg,
Nincstelen valakik, senkik.
Ők: a jobbágy, a nép.
Aki kenyéren él.
Élni értük érdemes?
Bolygassak rendszert?
Változtassak létet?
Gyógyítok, s még tíz évig él,
De nem lesz más, mint nyomorék.
S én vagyok az, ki nyomorította életét.

S ha érdemes, tenni mit tudok?

Építhetek várat, burkot,
Fátylat, hurkot,
Fogadhatok tanítót,
Szabadíthatom állati gondolattól,
De minek?
Ő is ugyanide jutna.
Egy tökéletes életet unna.

Te látod az értelmet?

Én úgy lennék állat,
Úgy nem érne utol bánat.
Léteznék állatként,
Léteznék teljes állati valómban,
Megvalósítanám önmagam.
Ösztönlényként ösztönöznék,
Nem lenne sem érdek, sem érdem,
Sem siker, sem bánat, csak élet.

2024. nov. 13.

(Illusztráció: Kim Ford Kitz: Castle-painting)

ÖRÖM

Utolsó lélegzet a csend, a halál
állandósul a vén testben, lelécelt
vágyakból kerítkezik a temető,
ha kolbászból lenne, sose halnánk meg,

s ha siettetni akarnák a szentek
a feltámadást, bár az meg kizárólag
ösztönös lehet, egy hajóvontatás
észlelhetetlen mutatóujjának.

HADTEST

Aki nem tud meglenni a négy fal közt,
otthon van, sose kell megérkeznie,
és sose kési le a vasárnapi
családi ebédet, mindig egy helyben
egyensúlyozik, nem múlik el, mint az
a nap, aminek minden egyes évben
vissza kell térnie, megünnepelni
a félig teli borospoharakat.
Így hát János nem tudja utolérni
az előle menekülő halált, csak
akkor, ha megfordul és végignézi
élete filmjét, amit a felejtés

lusta angyala készített el, a sors
könyvének üres lapjait forgatva.

(Illusztráció: Josephine Czech: Cloud)

A japánakác és a vörösrózsa nyugalma az
ebédlőasztalon… kit is érdekel, hogy mindkettő
lego-ból van… ha az Úr azt akarná, hogy ne
másoljuk a természetet, minden anyagot
elvett volna tőlünk. Mintha engedné a
Nagy Vászon közelében ecsettel
randalírozni a bolondokat.

És a virágok is elszállnak végül.
Betakarják az alvó méheket a
könnyed szirmok,
de a cselekvés
elmarad.

Mintha csak az előjáték számítana
az újjászületésben. Ez már nem az… nem
a régi szenvedély, valami, ami hasonlítható
a keletkezés közben beteljesedő
megsemmisüléshez. Inkább
olyan elgyengülés, mint egy
szál virág hervadásának
felgyorsított, mégis lassú,
szomorú videofelvétele.

(Illusztráció: Adam Lowenbein: Dead Roses, 2020)