Csendes éjszaka
(Éjféli mondatok)
Meleg odúmból az elhagyott ólakhoz
évente egyszer kimerészkedem,
mintha pislogó fényt követnék,
elindulok jóakaratú embereket keresni.
Körös-körül a közepes ipartelep népe
varázsütésre felkerekedik, a kinyílt ég alatt
rendeződnek a foltok, vonalak, évente egyszer
összegyűlve mind egy irányba tartanak.
Aztán mint szorzótábla elkoptatott dallama,
éjszakába sóhajtott elhaló fohász,
a sugáron áthaladva a sötét dombtető
elnyeli az engedelmes vonulást.
Odavetett szavak, félmondatok maradnak:
Ki az? Ki maga? Nem ismerem, nem itt dolgozik,
én még új vagyok. Külföldre költözött.
Előbb fel kell hívni a főnököt.
Be se tette a lábát évek óta.
Mobilomat ő nyúlta le,
szóljon, ha megtalálja,
a címét nem adta meg?
Hagyjon békén, nincs időm emberekre.
Maga az adóhivataltól jött?
Hé, Noémi, ellenőrök,
itt egy álruhás tekes!
A kocsmában megtalálja
hosszában a pult előtt.
A piacon keresse, a halsütő mögött,
ha látott már drogkereskedőt.
A fürdőben, a Fórumon, meleg
haverja számát nem kéri el?
Maga is olyannak látszik,
hajléktalan vagy mi az isten, libsi.
Majd ha égő lámpa lesz magánál,
elhiszem, hogy embert keres.
Meghalt. Ne keresse! Nincs itt,
nem is volt. Hívom a biztonságiakat.
A keresés iránti igényt írásban kell benyújtani,
adok tollat, űrlapot, a fülke mellett
megtalálja digitális rendszerünket,
nyomja meg a megfelelő gombokat.
A szám a biztos vonal embertől emberig,
higgye el! Ha keresni akar egy másikat,
adja meg a jelszót, töltse ki a biztonsági kódokat,
várjon a kezelő jelentkezésére. (Stille Nacht)
Az ünnepi műsor után évek óta nincs buli,
néptelen a placc, a jászol, bezárt a tarka csarnok,
a dombtető felől távolodó paták kopognak,
egy asszony kutyáknak gyűjt csontokat.
Talán nem volt térerő, karbantartás miatt
üzemen kívül a műholdas adóvevő,
lejárt a folyóévi kedvezményes akció:
Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.
Előrelátható véletlenek
(Készenléti állapot)
Reggel-este sor kerülhet igazoltatásra,
megérinthetik a válladat, megzörgethetik az ajtót:
ki vagyok, voltam, leszek?
Mi kérdezünk, ne kérdezzen vissza, DNS!
Nem kell, hogy pirongassanak,
táskám okos rejtekeiből veszem elő
az igazolványokat, hasznos kártyákat
az akciós kedvezményekkel együtt.
Megpróbálok nem remegni, közömbös
képpel rendületlen őrzöm méltóságomat,
fejbólintással jelzem készségemet
a szervekkel való együttműködésre.
Közös érdekünk, sejtjeink közé nehogy
beszivárogjanak bomlasztó vírusok,
felforgassák kiérdemelt nyugalmunk
organizmusát idegbérenc árulók.
Hiszen az erre rendszeresített közeg
védi az autonómiát, identitást,
egyszóval az egységesen szabad létezést,
bármi legyen is az, amit tisztelek.
Aki beleszületett, annak természetes,
vannak erre szolgáló, már örökölhető zsebek,
de én két világ határán szorongok,
izgulok, hogy valamit elfelejtek,
vagy elejtek és nevetséges leszek,
nehéz fejemmel elvétem az aktuális illemet,
az értéket és a rendet, a feljebbvalót,
a táplálót, a kedvem kereső szórakoztatót.
Sötét képemből ítélve folyton
a halálon jár eszem,
a mindenkit megillető,
előrelátható véletlenen,
a csak nekem kitáruló
nagy, szálkás kapun.
Pesszimizmusommal mintha
semmibe venném az egészség-
és szociálpolitikát, a gondoskodás egész
diszkréten humánus rendszerét,
mely leltárba veszi az elesetteket,
őrzési listán naponta átsorolja
az elengedhetőket, elhanyagolhatókat
és akik rászolgáltak, a VIP-eket.
Az, hogy saját halálra gondolok,
elvonja a figyelmet a többiektől,
elbizonytalanítja az igazoltatót,
arra kényszerítheti a szolgáltatót,
hogy rám törjék az ajtót,
ezért előrelátó udvariasságból
éjjel-nappal nyitva tartom magam,
és nem kérek a szokásos zárszavakból.
(Illusztráció: Irina Afonskaya: Dark blue hills)
