Por
Magától semmi nem tökéletes,
ha tökéletessé tesszük, sem marad úgy.
Folyton-folyvást tökéletesítgetni kell:
kitakarítani, ápolni, fényesíteni,
karbantartani, edzeni.
Mi az a por? Minek van?
Mindenért a por a hibás.
A por a tökéletesítgetés metaforája.
Ha végre kitakarítottuk a lakásunk,
miért nem marad úgy, patyolattisztán?
Miért lepi be újra
a por a felületeket?
Ha végre helyretettük a kapcsolatunk,
miért merül fel újra
bármi ok összeveszni?
Ha végre lefogytunk, vagy feledzettük
kívánt formára testünk,
miért satnyulnak újra el
semmittevéstől izmaink,
miért halmozódnak fel újra a kilók?
Ha végre megtanultunk jól egy nyelvet,
miért felejtjük el
a szavait, ha nem használjuk?
Ha végre összeházasodtunk
életünk szerelmével,
miért kell napról napra újra
meghódítani, elcsábítani?
Minden a por miatt van.
Az a fránya por a hibás.
A por, ami nem hagyja
azt hinnünk, mindent megoldottunk.
A por, ami gondoskodásra késztet,
folyamatosan tisztán tartani
magunk és a környezetünk.
A por, ami sosem hagy megnyugodni.
És milyen jól van így!
Aki sokáig hagyja lerakódni
a port maga körül,
kiesik az életből.
Először pár dobásból kimarad,
aztán behozhatatlan
hátránya lesz,
a por fölé nő,
mindenét elveszíti.
(Így keletkeznek a nincstelenek.
Minden szegény, hajléktalan és elhagyott
tehet a helyzetéről,
mert addig hagyta a port lerakódni,
míg betemette mindenét.)
Emlékezz, ember, porból lettél,
és halálod után porrá leszel
(hogy ezzel is munkát adj
a többi életben maradtnak),
de a kettő közötti állapotban
gondoskodj a magad és mindened
portalanításáról,
nehogy idő előtt térj vissza porrá!
A háborúk szükségességéről
A történelem ismétli magát –
ez nem banális, elcsépelt szentencia,
a történelem ismétlések
harmonikus egymásutánja,
repetitív zene.
Az ember is ismétli önmagát:
megszületik, felnő, dacol,
belenyugszik, majd meghal.
A történelem mért ne tenne így,
ami teljes mértékben emberi?
Az „aktuális ember” épp olyan, mint
a szinkrón nyelvszemlélet.
A most rabja, se előre, se hátra
nem lát, de hisz nem is kell,
mert csak a kézzelfogható valóban
tud hinni, amit lát, tapasztal,
így a jövő s a múlt nem is való.
Az ember az épp aktuálisan
folyó jelenben mindig azt hiszi,
hogy a valaha volt
legjobb, legokosabb.
Csakhogy az aktualitás
idejét múlja holnapig
– sőt már a következő pillanatban,
a változás csak hosszú távon fogható fel –,
szinkróniából így lesz diakrónia.
Ami múltkor legokosabbnak tűnt fel,
sületlenség lett mára,
bezzeg, amit ma gondolok!
A jelenből kilépni képtelen
ember, szinkróniába zárva,
a diakrón világ
kis mozgatórugója.
A történelmet az örök
és változatlan emberi természet generálja,
ezért tér mindig önmagába vissza.
Az ember néha elkényeztetődik.
Egy-egy kitüntetett,
szép történelmi pillanatban
– e pillanat akár
évszázad is lehet.
Ilyenkor, tespedése közepette
olyan ideák születnek meg benne,
amiket előtte-utána,
a vele nem szinkronizáló társai
csúfosan kiröhögnek.
Ilyenkor hajlamos
elharapódzni az
idealizmusa.
De az nem emberi.
Az emberi természet visszavág,
ha az embertelen, eszményi ideák
túlzottan elborítanák.
Ilyenkor pedig az
elkényeztetett ember
értetlenül, megbotránkozva kérdi:
mai világban hogy történhet ez meg?
Szegény, nem tudja, hogy
nincs is „mai világ”,
csupán világ van.
Nem is sejti, hogy ugyanezt a kérdést
újra és újra felteszi,
minden korszakban,
amikor visszatér az ideje.
Mert nem a tespedés az emberi.
Nem a jólét az emberi.
Nem az egyenlőség az emberi.
Nem a testvériség az emberi.
Nem az igazságosság, ami emberi.
A háború az emberi.
A küzdelem az emberi.
Az érvényesülés az emberi.
Az eltiportatás az emberi.
A körforgás az emberi,
a történelem, az az emberi.
(Illusztráció: Daily Chores in an Indian Villge)
