Címke: vers

Cabo da roca (Szikla-fok); Akár a tolvaj

 

Cabo da roca (Szikla-fok)

Hol jégvirágok bokra fut remegve,
cikázik szét megannyi fényfolyam,
és szédítő a mélység, s épp olyan,
akárha őrült álmokat temetne,

magába ránt a perc, a bősz jelenbe,
a szikla partján újabb cél fogan,
nem tudni még, miként lesz és hogyan,
de mintha már a messzeség vezetne.

A szárazföldnek, ím, a véghatára,
ki visszafordul, nem talál magára,
vihart idéz a szél, ahogy vacog.

Ha vízre szállsz, tiéd a fény, a fárosz,
ha itt maradsz, merészen érj a mához,
mint Szikla-fokra csattanó habok.

*

 

Akár a tolvaj

Jönnél, de már bezárva minden ajtó,
fejed fölött az ég sötétbe hajló,
komor magánya mindent hűsre mázol,
merítve lépted árnyas csendporából.

Beszökhetsz úgy, akár a tolvaj, lopva,
a szívedet szoros marokra fogva,
a minden mindegy reszkető falánál
hamis meséket, lim-lomot találnál.

Csak rettegést, csak néma szót, de főleg
üres szobát, mi nagyra nő belőled,
és mintha fogva tartaná az álmod,
amíg bizalmam újra megtalálod.

*

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Cliffs by the sea)

Hajnal; Egy perc

 

Hajnal

Még őriztem mosolyát a temetetlen holtnak,
mellettem elrohant az ősz,
apró macskaléptekkel láttam suhanni testét,
Élt, nevetett, és olyan édesen szeretett,
ahogy én is szerettem őt,
amikor egy óvatlan pillanatban lángra lobbant a kikelet,
s a nyári nap álmos ragyogással állt meg az ablak előtt.
Szeméből könnyek szálltak,
s én nem értettem, miért gyászolja a boldogságot,
miféle titkos jelet látott,
akit azon a gyönyörű hajnalon magával rántott
a másvilág.

 

Egy perc

Azon a délutánon máshol égett a nap,
Két világ közt robbant sosem volt életre a remény,
a gyilkos, az ősi, a cinkos, az égi,
S kézen fogva jártunk a csillagok között,
fejembe bezárva,
szénsötét szobákba, s néztem, ahogy öltözött
hófehér ruhába
az életem.
Láttam a végét, a hollót a sírokon,
Démon, a legszebb, a feketét gyászolom,
s gyászos, véres alkonyon,
megannyi színes vonalat festek majd
jéggel a szívembe,
a szénsötét szobákba, két világ közé,
S kézen fog majd a magány, az én örökkön
örökké hűséges társam,
De meghalnék ezerszer, hogy mosolyát
Lássam.
S, ha lehetne még egyszer, talán újra meghalnék
s úgy suhogna hatalmas szárnyam,
mint egykor annak a madárnak,
kire annyit és olyan sokat vártam,
Hol volt, hol nem volt, holló-fekete árnyam,
Démon, a
Legszebb, egy percét sem bántam.

 

(Illusztráció: Charles E. Burchfield: Nighthawks at Twilight)

Lélekben a kert VI.

 

Megérkeztem határaimhoz.
És visszanézve nem láttam semmit:
a csordultig telt semmit.
Véget ér az ember ott,
ahol már nem üríti ki magát.

Túlhaladni magamon semmibe haladás:
apályban, áradásban sem vagyok
több se kevesebb: csak magammal találkozom –
lázadó ha lehetnék – ki más ellen?
magammal lázadnék.

Tényleg véletlenül nyitják csak félig az ajtókat
mindaddig, míg nem értjük saját lényegünk?

Nem ti vagytok az én háborúm –
tudjátok, hogy hazug és számító, ki nem
háborúként hordozza családját: így tartom fenn
nekik a tápláló harmatot a húsevő szirmokon.
Ez az én gondoskodásom, a hajnal agapéja.
A reggeli sérv-szakadást meghagyom nektek

…mert harmónia csak ott van, ahol az erő
balját tűzbe tartja, míg jobbjával istenét becézi –
hát nekem ti csak zsivaj és fejetlenség vagytok:
kényszerű fegyverszünetem.

 

(Illsztráció: A szerző alkotása)

Éjféli hullámok, dobog

 

dobogó kövek a csizmád alatt,
sűrű levélzet a mellkasod tájékán
és fejed, akár a sárkányé.
ahogy tenger vizébe léptél,
pikkelyeid lehullnak, vörösek és
sárgák. szelek fújnak a szádból,
kavicsokat dobálok a négy
égtáj és évszak felé, egyszerre
egyet. várok, leülök addig, míg
visszadobognak, táncolnak felém.

 

(Illusztráció: Tetiana Bodnar: Sea Dragon)

Magánszínház; Ajándék; Szilveszter előtt

 

Magánszínház

Az erkély lakásom központi helye
Shakespeare óta nem volt itt
hatékonyabb sem hatásosabb jelenet
valahányszor itt állok, felidéződik
az intés és a hozzá fűződő
fájdalommal vegyes szégyen
az erkély foglya azóta is
talán álmodó vagyok
a harmadik évezred korlátja mögött
hallható az éjszaka képébe
böfögő szuszogó város
az alvók lélekzsugorodása
már-már kitapintható,
tragédiaszag terjeng a levegőben, körös-
körül a kiszolgáltatottságban menthetetlen;
az utolsó kétségbetaszító
színházi óra óta először
oszlik fel és szivárog szét bennem
a tehetetlen szigor.

 

Ajándék

Decemberben
pontosan
megérkezik a csomag;
van benne
egy darab a
márványerezetű
kemény sajtból,
egy megfakult képeslap
a tengerparti nyárból
szikla a képen,
melyből valaha
az élet vize fakadt.

 

Szilveszter előtt

Sokáig akarok aludni és mélyen,
hogy a felcsendülő Himnuszig
kibírjam a napot.
az éjféli óraütés
vajon felriasztja e még
a bennem fejét szárnyai alá
rejtő madarat?

Hogy nézzem tehetetlen,
miként emelik szájuk elé
a méregpoharat.

 

(Illusztráció: Benjamin Davis: Pure Water Pool Rocks)

SZENT ÖSSZEESKÜVÉS; SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

 

SZENT ÖSSZEESKÜVÉS

Ezer hidat ácsoltál,
kérdést is tettél fel; ezernyit,
ezerszer próbáltad megfejteni
a harangszó üzenetét,
s léted nagy erőművében
próbáltad illanó füstté
varázsolni a tények ördögi szeletét.

Emberszagú földet akartál,
akartad, ne menjen le a Nap,
s árnyékba szórtál ezer magot.
Észre sem vetted, hogy
cinkos vagy a vétkesek közt,
s hátat fordít neked az Úr,
hiába kéredzkedsz az Ég szívébe,
ha homokzsákba zártad sivatagot.

 

SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

Itt most megint arat a tél,
fáznak a hóvirágok, a fehér
harangszoknyák túl hidegek,
az alvó fákon nem gyúl fény.

Valami feszíti az ablakpárkányt,
halkan pattan az üveg,
nincsenek jégbiztos búvóhelyek,
csak a virágládában lapul az
égről leamputált nyár múmiája,
a megszáradt petúnia tölcsérben,
gyökeret eresztett itt a gyűlölet.

A hajnal torkába megint belefagyott
az ének, jégostyát köpnek a madarak.
Mentha rejtőzik az süppedő avaron, a
nimfa, akin csak Hádész tudott
varázslatot tenni, így nem látszik a zöld
fátyol alatt a halálfej, nem látszik, hogy
összetört a fényszínű arc körvonala.

A bosszú széthordott minden kincset,
csak töredékek maradtak a rokkant
növénytestek alatt, – valami mégis
kezd újraépülni, van remény, hisz
Perszefoné szemét kivájták a madarak.

Az árnyék pedig ott ül a kő alatt,
nem látszik változás a mozduló térben,
csak a levegőben ömlik finoman,
a metamorfózis jellegzetes illata.

Én pedig hagyom, hogy az üveg
túloldalán, a langyos semmiben
tovább gőzölögjenek a gondolatok.

 

(Illusztáció: Winter)