Címke: vers

Haikuk, tavasz

Prelúdium

fürtös gyöngyike
kék tündérfátyla borul
hajnali rétre

Ananké

körvédelemben
vonszolja roncsolt testét
a hullott rovar

Hajnalodik

harmatcsengettyű
csendül már újra: ne félj
feltámad a fény

A Zarándok

szép tündérlánynak
nyomát is megcsókoltad
Rezeda Kázmér
/Krúdy Gyula emlékére/

A másik part

csak útra kelni
holdezüstből  vert hídon
víz és ég között

Záróra

árva rőzsetűz
parázs már sosem lehetsz
beborult az ég

(Illusztráció: Виталий Уржумов: Утро улитки, 2010)

Eugenio Montale: Várakozva

 

Várakozunk, hogy megnyíljék
a hét ajtó közül az elsõ.
Hasztalan kitűzni érmeket
nyaktól egészen derékig,
mert várakozni jó ideig kell
exponenciális arányban.
hasztalan volt a kettős szárú öltönyt felölteni.
Hasztalan volt zsoltárok szimfóniáját várni,
farkas démonok tiszteletadását,
szertartást, ostorcsapást, előételt, méregkoktélt.
Ez az első kapu, semmi hajlandósága, hogy
kinyíljék, de etikettet követel:
nem bolond, ki szűk kapuról kerepel.
A kapuk retesszel és kettős nyelvvel zárva
valakinek talán felnyílt azok zárja.
De…….

 

Sallay Géza fordítása

Rögzített fogság

 

kifut tenyeredből a lét
–mint lenge fuvallat karjából a falevél–

szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend,

éned zavarosan mélyülő gödreiben
önbeteljesítő vakságod:

az idegek nesztelen lázadásában
az eszmélet lobbanása –

lebegve szitáló
sűrű végzetét
bőröd alá fogasolva,
omolhatatlan falaidra
beengedőn szorítja
az Idegen-mélység
ezerarcú terét –

éjszínt szivárgó szálaidba öltve március alkonyán
……………………….–ideje az ültetésnek
zsenge hajtásának
benned érő,
sejtjeid ölelő
védőburok-enyészetét.

…………………….így indulsz. szemközt a még
……………………….neve sincs pusztulással.

kíméletlen sodró partvonaláról
ideje van a kövek elhányásának–
beléd rugaszkodva,

foglyul markolt hálózatod romlását
szemérmetlen köréd szögezve

elnyel,

ahogy megáradnak
húsodra feszített  szövevényének
kiszellőztethetetlen szimptómái:

a test rögzített fogságában
tekinteted kettős világtalansága:
lidércesen elmosódó, fojtó
légüres-hullámlebegés

tétován beszélő,
néma játék csak
sziluettjén mozdulatod –
meddő akarat iránytalan, görcsös érzékelése

feszes erőtlenség a szakadékába zuhanó,
szabad lélegzetét elvarrt,
nincstelenné táguló odvaidra nőtt matéria –
bizalmatlanságod medre magad felé

……….ami eddig olyan természetes volt,
……………… elgondolkodásra késztet

…………határolt zónád
kétesen hullámzó-üressé apadt
libikóka-öléből szökve

egy csepptől
az egész bolygó kicsit súlyosabb,

ahogy földed, az anyag korpusza eltér pályájától,
billenő egyensúlya tükrén
tört fényed szűkülő sugarai,

mint május utolsó ölelésében
a Mindennek elrendelés:
…………élet és halál,

vészjóslón kapaszkodnak most össze
elszíneződő leveleid egymásba meztelenedő ágai.

(Illusztráció: Eyvind Earle: Evening Magic)

én megyek elöl

Thomas Bernhard nyomán

a félelem folyton azt akarja
hogy én menjek elöl
és a festő is azt akarja
a félelem miatt

még csak nem is sejti
mire nyit rá
ezekkel a kulcsokkal
ezekkel a félelmetes kulcsokkal

belülről fázom
ért engem?
belülről fázom mindig
félelmetes ez a fázás

már nem tudom
mit is akartam mondani
de valami gonosz dolgot
arra emlékszem

még csak nem is sejti
mennyire gonosz dolgot
akartam mondani
de már nem emlékszem

rímelhetne a kék szem
de a rend nem nyújt lehetőséget
a fantáziára
a rend nem tűri a fantáziát

én megyek elöl
a félelem miatt
mögöttem jön a festő
aki a félelem képeit megfesti

aztán elégeti
de már nem emlékszem
nem kívülről fázom
belülről fázom mindig

(Illusztráció: Hannah Lamb: Baptism, detail, 2014)

Mi fán ülök itt?

 

Mi fán ülök itt? Földi fa, fagyökerező, gyökérszagot érzek, ég a föld, belőlem, áradok, földben, mi fán ülök? Hol temettem be magam, hogy körém nőtt így, hogy már ülhetek is, nem próbálok a felszínre törni, csak megültem, s a gyökerek köröttem, ülőhellyé, hát mi fán ülök? Kár, hogy kapok levegőt, hiszen ez a föld már oszlat, szétoszlom, ó nagy tömeg, se ijedelmem, se félelmem, hát nyugodtan ülök, fa alatt a gyökér, támasztja életét, táplálja a föld, mely szétoszlat, a fa él meg egyedül, ő nem porlad el, ha él, hát élek én? Itt a föld fején, a gyökérben szálam, tenyeremből átivódtak hajszálaim, átidegültem, úgy ülök itt, nem mozdulhatok többé.

Némaságra inttettem. Egyetlen szerelmem. Némaságra inttettem. Hallgat, mint aki sír.

(Illusztráció: Juan Romero)

három

az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.

egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.

hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.

(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)