„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj” (W. S.)
(1-64)
Mint lebbenését a függöny, könnyen elfelejtem,
hogy végig igazad volt.
Hallgatom a nyár szuszogását, a kapukód pittyegését:
vörös szögeket kalapálsz az éjbe.
Begyakorolt mozdulataid szétdúlják nyelvemet.
Ilyen lehet a termőföldet savassá izzadni, gondolom,
míg közénk tolakodik a hűvös lépcsőház.
(65-156)
Vérben a bor, vér az esőben.
Szaggat az éjjel préshangja.
Mi marad a naptépte színeken túl? Mi marad
a felázott falakból? Ki forrasztja össze a megvetemedett
csendeket? Majd a reggel, a talaj menti kétkedés
metsző viszonyszavai. Esetleg mégsem, ugye?
Ha nem tudnám, mi ez, azt hihetném, valami más.
(157-246)
Akár az emberi szív az űrben, gömbölyűvé hajlik
talpam alatt a fagy, ág-erezetben lüktet a tél,
megannyi magányos kristály reccsen.
Eleinte nem volt mit és nem volt miért,
de amint lett, tagadni kezdtem a távolságokat,
ha rákényszerültem, hogy hátranézzek. Eddig kísértél
– mutatom majd hóba vájt lépteid lenyomatát.
(247-309)
Tavasszal ismét veled álmodom, de nem látlak igazán.
Régebben a vonásaid szaturálták éjszakáimat,
mostanában már csak érzem, hogy az ébredésben
(de talán az álomban is?) ködszitálta arc
hozzád tartozik. Meddig tapasztallak még
a zabolátlan formákon át? Hajgumi, papucs, lekvár
és így tovább. (Végig igazam volt.)
(Illusztráció: Nora Gallagher: Footprints in the Snow)
