Címke: vers

a háta mint

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.

Konflagráció

Mint tenyeremből szétfolyó vizet
Gondolom a tegnapot.
Aranyló nárciszokon a márciusi nap fénye
Esték, amikor még hallatszott a tücskök zenéje.
Most csak rendőrautók szirénája –
Valahol vért ontani készülnek.
Bezárom a fülem,
Kérdem: „miért engeded?”
De hisz régen is engedted
Miért lenne más a Ma?
Bezárom a fülem
Várnám a választ
De mint azon bizonyos nárciszok sárgája
Úgy gyűlik tenyeremben a homok.

Fagott trolival és mérnöki erudícióval

Érkezik szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű
A Baross téren gospel folydogál
Ruth karjai között egy fonott kosár
Mandula, banán és olíva
S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra
A szundikáló zenebohóc fagottja
Rádől a szemben ülő dobosra
Aki a tokjából rögtön kibontja
Nagy megrökönyödésre megfújja
S táncra perdül néhány illatos díva

Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár
A mérnök már a fogantyút harapná
Nem evett semmit manapság –
Ő csupán egy adattrezort szeretne
Zavarja az improvizálás, mint eszme
Az esti lefekvésen még tán merengne
Nem számít a neje: hű-e, szent-e?
Esküszik a csepegő ereszre
A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be!
Magányát a bankba. letétbe tette
Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?

Aspiration

A cuppogós, nyúlós, fogdosós
férfiak csak megbántanak. És a világot
sajnálod, hogy a lélegzetvételét hozzájuk
igazítja. De az igazi szörnyek másfélék.
Helyettük gondolkodsz és helyettük lélegzel.
Álmodban is egy nem létező szív dobbanásához
igazítod a szívverésedet. Neki mosolyogsz
és neki nevetsz. Igazgató úr már megérkezett?
Jaj, csak elég jó és friss legyek! Amióta a világ
a világ, igazgatom a hajam és remegek.
Mert a bennem lévő üresség és félelem
nála, az Örök Igazgatónál is erősebb.

 

(Hendrik Goltzius  metszett grafikái)

 

 

RÓZSA UTCA, RETROSPEKTÍV (részlet)

A Rózsa utca elvarázsolt kastély,
szívemben pulzáló szürrealista vitrin,
egy babonás kéz porcelán-figurákat rendez el benne,
nippek kuporognak a tükörfal előtt,
szűkösen élünk az elnapolt időben,
a melancholia pengéje az elvékonyodó percek elevenébe vág,az emlékezés csapda,
a régmúlt események rejtjeleinek megfejtése
mégsem a szemfényvesztés művelete.

A Rózsa utca a százegyedik út hőse,
szívesen édesget illúziókat és feledkezik magába,
hogy a gyászos napokat távol tartsa,
a vágy modelljével fölfejti az abbamaradt édent,
és az angyalok megjelenésére gondol,
ha gyanakvás támad benne;
az esőnek is csupán néhány olajzöld gyom látja hasznát:
az Ég mégis dajkálja a hegyet,
hiába kő a háta, és a hasa gyom.

A Rózsa utcába hozott a gólya,
kakas kukorékolt, akkor születtem,
eztán csak kakasszót ünnepelek,
fennhangon dicsekedtem vele,
hogy fölcicomázzam jövetelem színpadát,
ezerkilencszázötvenhat július huszonegyedikén
a fenyők élfényei között történt meg
az élet első jelenete,
a Rózsa utca a frissen fölhúzott vánkosciha illata,
a Föld szélén szempillaív a hajnal,
láthatatlan égitestekkel szépítkezik a mozdulatlan messzeség,
a mosoly kiolthatatlan varázs,
júliusban az ég tiszta kék,
egész álló nap átsüt rajt a Nap,
egyformán tűz négy égtáj felé,
egyformán kék mindenfelé.
A gyermekkor félreeső zugban
szomorúságról és megbántottságról beszél,
hepehupás Ég a vigasza,
odalopakodó titkát a felhők mészdarabjaival rajzolja meg,
kiélezem az érzelmeimet,
a Rózsa utca minden epizódja rám mutat,
festetlen pompa a szálkás emlékképek forgatagában,
a Rózsa utca a habzó cseresznyefák alatt olvadó cukorhegy,
a természet színes világa ámulatba ejt,
a fák árnyékainak közét fenyőillat tölti meg,
gyantaszag,
a kerítés mögül a mezők széltől keményített abroszaira látni,
varjak kívántak eleséget a borostás földeken,
sürgölődésük átadja röptüket a nyugtalan messzeségnek,
elszunnyad lassan a fény,
szemtanúja leszek ennek a darabka átváltozásnak,
mely készen vár minden nap,
mint a temetők szomorúfűzei.

Amikor beírattak az iskolába,
már tisztában voltam a számokkal,
az óra lapjáról képes voltam leolvasni
a mutatók állását,
az idő irreverzibilis folyamat,
a lépcső alatt szertár bújt meg a felejtés
tárgyilagos pókhálóival,
a mennyezethez szorított bolthajtás
ívében kerékpárküllőket pengetett a Nap,
térdnél metszett lábak sétáltak ki-be
a falmélyedésben,
porszagú volt a levegő, gázolajszagú a padló,
elégikus távlat az elvágyódáshoz.

Arató György felvétele