meredek szurdok
mélyén a szabadságról
kérdezd a szelet

*

megsárgult rétet
borító por súlyáról
kérdezd az esőt

*

táncoló szirom
halhatatlanságáról
kérdezd a telet

*

az olvadó hó
hajthatatlanságáról
kérdezd a folyót

*

felszálló imák
beteljesüléséről
kérdezd az eget

 

(Illusztráció: RealArtIsBetter: This painting is of a “carpet” of Aspen leaves in an Alaskan forest in September after a rain storm)

 

Egy eltévedt múzsának…

A titkaidból rakhatlak össze,
Mélység határol,
kiemelve a még mélyebbet…
(Urbán Gyula, Invokáció)

A tiltott határzónán hiába
próbálom átcsempészni magam…
jeleket adsz a túloldalon,
de minden próbálkozást
szétmorzsolnak láthatatlan kövek.
A szél széthordja hangod,
a villámok sátáni vigyora
szakadékot hasít az égen,
csődöt mondott minden emberforma
próbálkozás, nem hallod
a hegyeken átszökő dallamot.

Gondolatom árnyéka ott
áll mögötted, szőkén, szelíden…
nem tudod, hogy én is ott rejtezem,
nem tudod, hogy el akarom árulni holléted.
Első akarok lenni a felismerésben,
elmondani akarom mindenkinek,
amit nem mondhatok el senkinek.

Pedig te magad elől is inkognitóba
menekülsz, már nem tudsz újra
beleszületni a ragyogásba.

Hiába kiáltok utánad, betakarja
a távolság a hegyeket, s én ott maradok
az üresjárat agyontaposott nyomvonalán.

 

Emlékezetketrec

Tolvaj gondolatok fogságában
sínylődsz nap mint nap,
lopsz magadnak mennyországot,
a csillag-öbölből elkötöd a béke szigetét,
mert kell neked a kárpótlás, kell
minden sérelemért, kell, hogy végre
mindenütt Isten töltse be a teret.

Benned a múlt úgy néz ki, mint
szárítókötélről leesett ruha, gyűrött
és piszkos, szövetébe beszivárgott
a kétségbeesés; a sebek begyógyultak,
a szenvedés maradt…
s most úgy dobál a szél, mint egy
leértékelt, kidobott múzeumi relikviát,
melyből az érték már rég elvesztette
önmagát…

Megszárítottad sok éves traumák
könnyeit, a szövetbe belehímezted
saját teremtményedet: a Félelmet,
s már csak a könyörületes vég
szépsége éltet…

Leeresztett redőny mögött van a
csatatered, gyűjtöd a homályból
kitüremkedő valóság darabkáit,
fénysugarakat telepítesz árnyék-erdődben,
s alteregód kiskamaszos ölelésében
naponta összerakod magad.

Gyertyád aurájában magad vagy
az élő Csend, kiáltás fehér zajban.
Füledben dobol a lenni vagy nem lenni
tanácstalansága; perceid és másodperceid
romlott keveréke vastagodik,
s arcod térképén sokasodnak
a megroggyant domborulatok.

 

(Illusztráció: Molnár C. Pál: Szürrealista látomás)

 

irodalmi félreolvasások 60.

szövegét szerte a Kárpát-medencében és a másvilágon felolvassák a nemzeti ünnep alkalmából
(nagyvilágon)
*

Ózd a csodák csodája
(Óz)
*

ókori érmekre kívánkozó pedofil
(profil)
*

vasárnap volt szeptember legelője
(legeleje)
*

Harry Flutter
(Potter)
*

előkerült Kosztolányi Dezső
(rég elveszettnek hitt Byron-fordítása)
*

így előzd meg hogy Goethe törölje a leveleid
(a Google)
*

katéterek gyűrődése a Marson
(kráterek)
*

a jachtkikötő túlsó végén dohányzott egy tábla
(hiányzott)
*

 

irodalmi félreolvasások 61.

a regényhősök személyiségük integritását próbálják megelőzni
(megőrizni)
*

egy perc különbséggel kétszer mondta el szóról szóra ugyanazt a felszólalást a parlamentben a fideszes képviselő
(egy hónap)
*

a költészet nem salgó-terem
(társalgó)
*

a szüleik hazajöttek a koplalásból
(kapálásból)
*

Aha Lujza tér következik
(Blaha)
*

százmilliók megélhetését fenyegeti az új kínai őrület hogy zselatint főznek a szavakból
(szamarakból)
*

puszilják a magyar ember lelkét
(pusztítják)
*

jogdíj felosztási kertek
(keretek)
*

írta Troppauer Hűbér
(Hümér)
*

igazából minden dal egy korábbi naplementéje
(komplementere)
*

ingyen elvihető legendák
(gerendák)
*

Lóvé Story
(Love)

 

(Illusztráció: Christine Krigovsky: Sunset Flood!)

 

SZÜLÉS

Szót kaptam, de napokig tartott, amíg
kihevertem a kinn felejtett csöndet.
Nem akarok olyan lenni, amilyen
lehetnék, persze csak akkor, ha hinne

bennem az ég angyala, ami meg azt
eredményezné, hogy ebből a versből
is hiányozna a mennyei sáros
költészet, a pokoli poétika.

Hiszen amikor még nem éltem együtt
a testemmel, jól elvoltam a saját
bőrömben, a tolerancia köpeny,
amiből kibújunk, mint az anyánkból.

 

SZERENÁD

János féltékeny a jóbarátjára,
még elszereti előle Julit, majd
rádöbben, a fél világra féltékeny
lehetne, ez végleg lecsillapítja,

mától nyugtatót se vesz be, issza az
erdei sós gyógyforrás szent szavait,
legurít mellé a fanyar vadkörte
pálinkából jó pár kupicával és

megáll Juli kitárt ablaka alatt
a legjobb barátjával, akinek a
kezében sír a hegedű, hogy vidám
éjjeli zenét, szerenádot adjon.

 

EGY KALAP ALÁ

János a múltat, a régi gyepűt, a
gyepföldet méri, bolygatja, büszke a
gyökerekre, melyek kitüremkednek,
mint a keleti, többszáz éves platán

gyökerei a falu határában,
amibe többször belecsapott a menny-
kő, tükörsima szilánk János szeme,
megfürdik a felejtés patakjában,

amitől kígyókövesre pattog a
bőre, fejére kapva a fejfedőt,
gyíkra, békára hagyva a fejfájást,
az üres és léha kalász magasan

hordja a fejét, a silány repcető
virágzik ki a legesleghamarabb,
idő előtt, bocsánatos bűne, hogy
van rá oka, legalább egy röpke kis

pillanatra odafigyelnek rá, ki-
csalja a sima kígyót a bőréből,
ha virágba borul az összes repce,
a kutya se figyel rá, nem még János,

aki a múlttal van elfoglalva, rá-
eszmél, míg a rossz ellen küzdene, hogy
a bűn léhűtői, gyilkos szándékkal,
önzőn, békepártivá vedlenének.

 

A VILÁG PEREMÉN

Jánossal a lehető legjobban bánt a
nagyapja, csak amikor elhunyt, akkor
értesült anyai nagybátyjától, hogy az
öreg fűvel-fával csalta a nejét,

s amikor felesége már haldoklott,
a fia kezébe adott egy égő
gyufát, gyújtsa fel anyja véres ágyát,
máskor, egy hideg, zord téli éjszakán

kidobta a forró péterkályhát az
udvarra, borgőzösen, szitkozódva,
mivel viszketett még a torka, bort kért,
részegesnek a bor az édesanyja

teje. János azt hitte, biztosan két
ember lakozhatott nagyapjában, vagy
belébújt apró testébe az ördög,
a Teremtő tudhatná, nem a legjobb

kicsi embert fellovalni, nem jó, ha
ördögöt engednek belé. János bús,
akár az ördög, akinek letörték
a szarvát, sehol sem találja helyét,

barangol, mint a Jób ördöge, szárnya
nő, nincs ég, hova repülhetne, tarka-
barka, akár az Isten madárkája,
ha Jánosra ül, magasról leszarja.

 

(Illusztráció: Mykola Kaftan: Native colors)

 

KÉPEK A GYERMEKKORBÓL

Szőlőnkbe menet

Felejthetetlen élmény
a lábaimat nyaldosó
hajnali harmat hűvöse.

Este

Forgolódunk még
a frissen tömött szúrós
szalmazsákokon

a korai le-
fekvés és szigorú csend-
rendelet után.

 

Fokozhatatlantól szelídülök

Gyermekkor-eresz
fészekrabló
felszarvazlak
elfojthatatlan meleg
utaztat a földön,
mely tűrte kisded játékaim,
nem baj, ha tüske vérzi be
mezítlábaim.

Ez a nyári délután
pacsirták dalait közvetít,
fecskéim torkából
átrepült tengerek zúgnak.

Fokozhatatlantól szelidülök:
a rét fölött brosstű a nap.

 

Hűség3

Az emlékezet mezőin
ekéim estéről estére
ugyanazt a mélybarna
földet szántják

 

(Illusztráció: Anita Nowinska: Release)