Címke: vers

Felezett boldogság; árnyék és fény; Elmélyedés; lelki folyamatok

 

Felezett boldogság

tövis vagy
szurkálod lelkem burkát
hogy pihenjek meg

2025. február

 

árnyék és fény

fa vagyok
meghajlott

fa vagy
meghajlított

kereszteztük
egymás lét-terét

 

Elmélyedés

Itt ülök a Duna-parton és bámulom a vizet,
arra gondolok: vajon jobb lenne nélküled?

 

lelki folyamatok

rozsdás levelek
fanyar illatú ősz
koptatják szívemet
nehezebb lett a jövő
vakít a lemenő nap mint nap
belenézni nem tudok
apró fénypontok
szemgödröm mélyén
mint hulló csillagok
felettem
szétterült felhők
színük szürkéskék
hangulatbiztosító háttérkép
alkalmi ködbe merült
bokrok és csupasz fák
elhullatták a nyár ruháját
talpad alatt zörög
ezer színben játszik
a fákon maradt
arany barnán szikrázik
*
rozsdás levélen
fanyar illatú ősz jött

 

(Illusztráció: Nataliya Stupak: Fall Tree Painting, Canada)

a nyelv peremén; apa versek még

 

a nyelv peremén

Montpellier tágas utcái kanyarodnak,
a dialektusom múltamat sejteti
a mondat közepére.
nagyapám elmenekült,
amikor Mali és Burkina Faso
vitatkoztak, hogy hol a határ,
idejött, és újrakezdte
egy konténer mögött.

tejeskávét iszom,
és irodalomra hivatkozom,
amikor nem tudom, mit mondjak.
a családom gazdag, mondják.
nem kérdezi senki,
honnan a gazdagság.

aranybánya.
a szó úgy csillan, mint az izzadság.
nem tudom, ki fizeti a lakbért,
apám, aki mást küld a föld alá,
nem beszél róla.

és én
írok róla, csendben,
sosem kérdeztem rá igazán.

 

apa versek még

lehet, most is innál, annak is örülnék, legalább volnál
fogtalak, hogy el ne ess, szégyellte a kisgyerek
szükségem volt rád, vártalak, nem hívtál, alig láttalak

elmondhatatlan, ami köztünk elmaradt
arcomon ráncok, ismerős vonások, arcommá mélyülő arcod-árok
közös a múltunk, de a lényegben, a jelenben nem vagy jelen

járnánk az erdőt, hegyre másznánk, beszélnél, én hallgatnám
nem tudom milyen az, ha egy fiú számíthat az apjára
elmondják majd mások, ebben nincs tapasztalásom

hogy egy apa sétál a fiával csak láttam olyat
nem állhattam melletted, csak a sírodnál
nyugodj békében, ha ilyen van

 

(Illusztráció: Milka Urbaníková: The Blue-Green Forest)

A barátság stációi III.

 

Nem tágít
a látvány vándora,
lélek lélek mellett galoppozik.
Vaddisznós erdőben
megállítja a csörtetést,
órán az időt, amíg
csodálja a fény és
árnyék játszadozását
a lét megkopott kövein.

* * *

Tétován zörög az óda
egy dermedt rózsán
a jeges fény ahogy
fogalommá tisztul.

A történelmi kerékből
ki- és lelépni nem lehet:
akár egy összetartó
hű tükör osztja a parancsot.

* * *

Terjeng a vér
édeskés szaga,
míg tart a boncolás
hosszú ceremóniája

a zuhanás előtti
kupolában rándul éber
lelkének harangkötele:
hogy ágazhat ezerfelé
aminek nincsen gyökere?

* * *

(Késés)

Puffad az égitest gömbje
fényénél kirajzolódik
az oázis kútja,
melyben a tükörkép lakott,
lencsevégre kapja,
az utolsó utáni napon feladja,
bízik a vak szárnycsattogásban
mígnem a groteszkbe fúl.

 

(Illusztráció: Mary Kocol: Orange Roses, Floating)

meddig; folyamatos percek; cinke

 

meddig

társasjáték ma itt a halál
odalent kirügyeztek a céda fák
a magányérzet rád fagyott nagykabát
rettegsz ha valaki rád talál

hétköznappá rongyolódik az élet
szerelmem ne közelíts te sem félek

huszonegy mindjárt itt a május
elérhetetlen az andrássy út s a vár
a város börtön ajtód magára zár
minden kínoddal nehogy kijuss

odakozmáltak éhen a remények
meg ne közelíts félek félek félek

 

folyamatos percek

elhittük hogy a terror véget ér
csak tűnjön le az ideológia
amelynek legalább célja volt
elfoglalni a teret

ahogy a cárok hozzákezdtek

most arctalanok diktálják a nihilt
már nem elég hogy fogyasztunk
számok futnak a gépeken
illúzióban élnek

hogy a számok mögött pénz van

mert érték biztos nincs cinkelt kártya
ahány párt annyi káosz
volt egyszer egy polgári világ
népünnepély hit egyetértés

intrika a falak mögött sok aktív ember

kár hogy aktívan csapódik evilághoz
az igazakat elriasztja mert látjuk
amit őriznek a falak
már a sehol sincsen

nincs önálló gondolat

pusztába kiált és pusztulásba
ha a jövő negyven napra elvonulna
így géptörés lesz a vége
csak géptörés állítja meg

a közelgő szakadékot

herceg miért vagy herceg
miért vonszolod magad és a keresztet
a szőlőmunkások semmit sem örökölnek
illúzió a gyilkosság folyamatos perce

 

cinke

önnön foglya lett
vajon mit rejt a nyitott ablak
a madár nem ismer kerülőutat
harci pózban ki önmagát meghaladta

utolsót koppant csőre az üvegen

vajon mi átlátunk-e rajta
a önnön szobánkban rendetlen szívvel
magához ölel hamis biztonságérzet
gyávák vagyunk kilépni a szoba börtön
kimúlunk meg sem zörgetve a kinti világot

 

(Illusztráció: Eileen Hinckle: Lobby Forest)

ZÖLD KÜSZÖBÖN

 

/Szepesi Attila emlékezetére/

Budaszentlőrinc

ős romkert ligetet
átölel egy város
elfoszló dallama
sorsunkkal határos

Kesztölc – Klastrompuszta

kinyíló hajdani táj
egykoron itt járta
erdeit, rétjeit
szent barátok lába

Pilisszentlélek

félúton, Isten tenyerén
erre járt egy költő
mormolt püspöki áldást
már egy emberöltő

Bükkszentlélek

ódon falak, zöld szelekben
darazsak zsongása
felparázsló bükkök
földmély hallgatása

 

(Illusztráció: Arató István: Kesztölci udvar)

BABKALEVÉL; LIDÉRKE; ECETFA, EGÉRFA, EGRES

 

BABKALEVÉL

Nagymagyaron
káposzta fő,
babkalevél
sok van benne,
bandzsa, öreg
a szakácsnő,
haptákban áll,
orra ferde.

Gubacsot szed
unokája,
megtelik az
öreg fandli,
azzal meri
a gabonát
a kiblibe
ura, Anti.

Unokáján
szakadt gúnya,
a lábán meg
csúf botaszki,
félujjú a
pólója is,
mi lesz, hogyha
meg fog fagyni.

Elkészült, lám,
a káposzta,
kicsit bugyvadt,
benne párki,
olyan csípős,
hogy ekrazit,
aki eszi,
nem akárki.

Hőröget a
házigazda,
delet ütött
már a harang,
nem elég, hogy
ehetetlen,
hol a kanál,
hol az eszcajg?

 

LIDÉRKE

Zöld a fűszál,
égre mutat,
jelentkezik,
felkelt korán,
lamos, lamos,
lágy harmatos,
kisujjában
a tudomány.

A laposban
nincs esővíz,
rég kiszáradt
folyómeder,
hetlekotla,
bőbeszédű,
dörög az ég,
mégse felel.

Leselkedik
már egy felhő,
Kukkónia
nyitja szemét,
lidérclángú
kis lidérke
mutatja a
kincs hűlt helyét.

 

ECETFA, EGÉRFA, EGRES

Ecetfa, egérfa, egres,
szomszédunk kutyája tetves.
Elpetyül, elpilled, fárad,
nem kerget többé macskákat.

Telihold van, ekecsi nap,
görhönyt, málét eszik a pap.
Rozoga a pajta, szérű,
belecsap a hajderménkű.

Kukkó a férj, kalba, magas,
a fenekén angoltapasz.
– Ne menj oda, az egy méhkas,
mosogassál, sok a rékas.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Pollard Willows and Setting Sun (1888, Arles, Bouches-du-Rhône, France))