Címke: vers

Véletlen; Végső város; Az ünnep előtti este

 

Véletlen

Én hiszek a véletlenben,
és ez cseppet sem véletlen.

Véletlen szükségszerűen van,
és nem tompítja,
de éppenhogy
megerősíti az Isten létét.

Az isteni terv
és a szabad emberi döntés
keresztezik egymást
időről időre.
Egy ilyen kisülésből
melléktermék mindig adódik,
és ez lerakódik,
összegyűlik, s elkezd működni,
egy senemisten, senemember forma.
Kúszónövényként beleakaszkodik
az égbe, a porba,
a földmagba
meg a fekete lyukakba.

Az Isten persze kiismeri,
tisztában van az összes jó
és rossz kimenettel,
és néha ezért hajlandó
átformálni az eredeti tervét,
csak hogy az ember megmeneküljön.

Néha meg úgy tesz, mintha a terve is
épp az lenne, amit az ember döntött,
hogy így jól összezavarja
a véletlent, ezt az ördögi fegyvert.

Az ember persze nem ismeri
soha ki magát,
na de nem is az a dolga.
Csak az, hogy higgyen,
például az Istenben,
meg a véletlenben akár,
és persze magában.

Ha jól hisz,
megértenie semmit sem kell,
és érteni fogja, miért.
Ha meg érteni akar,
hát küzdenie kell
minden aprócska hitért.

 

Végső város

Csak azt a helyet vihetjük magunkkal
az utolsó utunkra,
amit két lábunkkal bejártunk.
Az nem elég, ha elképzeltük,
ha körbehordtuk rajta a tekintetünk,
ha bemetróztuk, körbekocsikáztuk…
De biztos, hogy a miénk lett a hely,
ha végiglépkedtük a járda szélén,
a cipőnkbe vasaltuk
ereklyeként az út porát,
végighúztuk az ujjaink
a fákon és a kerítéseken,
megérintettünk egy-egy házfalat.

Az utolsó utunkra
ez mind-mind elkísér,
és lesz belőle egy nagy végső város.
Ahol csak oda léphetünk,
abba a cipőnyomba,
amit mi hagytunk rajta valaha.
Ha benéztünk egy sikátorba,
hiába láttuk át,
hogy hova lyukadt volna ki,
nem merészkedtünk bele akkor ott,
nem léphetünk a köveire most.
Ha holnap netán utazol,
ne felejts el minden utcában járni,
minden járdára lépni,
így építgesd a végső városod!

 

Az ünnep előtti este

Hogy mire várok folyton? Nem titok:
az „ünneplés előtti éjszakára”.
Előtte rettentően izgulok,
utána minden elszáll, mint a pára.

A nagy esemény előtti napon
felkészítem magam az üdvösségre,
mert mikor, ha nem épp akkor kapom
meg a rég várt boldogságomat végre?

Persze nem jön el ez a pillanat,
de boldog vagyok, amíg kiderül,
puha ujjaival bennem matat,
libabőrös leszek kívül-belül.

Az ünnep előtti éjjel a csúcs.
Elképzelem, hogy táncolok vele.
Felforr a vér, és egybefő a hús,
egymás illatával leszünk tele.

Előre jóllakottan alszom el,
reggel korán kipattan a szemem.
Az ünnep napja gyorsan elszelel,
egész nap a ház óráit lesem.

Aztán kezdetét veszi a mulatság.
Én hirtelen magamba roskadok.
A többiek mind kurjongatva ropják,
bennem felborulnak az asztalok,

minden ital az ölembe folyik,
száraz búbánatommal itatom fel.
Már csak azt várom, mennyi még, amíg
szólnak, hogy vége, rég elmúlt az éjfel.

Ha itt lenne, se táncolna velem.
A nők a vidámakat szeretik.
Közöttük én is őket kedvelem,
de én még úgy se kellenék nekik.

Nekem marad az előeste bája,
huncut mosolya, lágy idomai,
a nőkét tőlem az élet sajnálja,
sebaj, nem nagy csalódás a mai.

Holnap a mának úgyse lesz nyoma,
egyedül majd a másnaposság szed szét.
Emlékeztet, hogy alig várjam a
következő ünnep előtti estét.

 

(Illusztráció: Patricia Coenjaerts: Two Trees, Belgium)

Túratársnő; Csöndes rabszolgaság; Párizs-szindróma

 

Túratársnő

Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.

Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.

Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.

 

Csöndes rabszolgaság

Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.

Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.

 

Párizs-szindróma

Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.

Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.

 

(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)

Boldogságreceptek

Képzelj egy világot.

Nett test fusson le a pályán tízezreket,
akit csak lehet,
mint bekapcsoláskor automatikusan induló program,
mint vonat, joggal gázolj, sín csak neked,
sajátod mind az ötletek, játékszabályok (te szegheted meg),
minden anyag, a hited, az egód, hizlald, légy főnök, über légy,
légy csapat, ha alakulat az elit, bárkire bukó bakit ülepít.

Maradj felszínen,
marháskodj, söpörj be hars hörrenéseket, emeld rájuk tehénszemű önbecsülésed,
folytass száz teccenéses hecceket, gyomláld a komolyt, úszd meg,
rókázz el jó sok lehetőséget,
könnyezve kacagjatok, ne ússzon el, amin lehet.

Repedt csönded csempe szájjal gubbasszon, mogorva macska, sebét nyalogassa,
vagy szedje magát össze,
mint kéményből a pernye, pompás pelyhekben keringőt kavarjon a forgószélbe, ha puszta koszként tűnik is el, mire a latyakig lejt.

Légy építkezési változat,
hallgass, a lakókat ne riogasd,
de óvjad, légy a faldarab, mely földrengéskor fal marad,
akkor dúdolhatsz, ne sokat,
éjente, mikor lábra kap a szőnyeg, a polc, a pad,
válj palotává, parazsat evő paripává, imává, fonj szép sorsokat.

Főztödre a vendégek nem gyűlnek, de nem menekülnek.

(Illusztráció: M. C. Escher)

szimbiózis; szintézis; kontrasztok; ellentmondó tézisek; Filozofikus csepegtető

 

szimbiózis

én ennyi
te annyi

ez elég lesz

 

szintézis

jó kis analízis
igaz nem freudi tézis
és itt megjelenik az antitézis

 

kontrasztok

látszat önmagát
gyászolja a természet
mint ellentmondás

 

ellentmondó tézisek

keresztbetört álmok
kevélyen bólogatnak
önigazolásképpen

 

Filozofikus csepegtető

Némán ácsorgott,
miközben a lét
átcsorgott felette.

 

(Illusztráció: Serhii Cherniakovskyi: Dark forest, 2023)