Címke: vers

Bakelit; Szombat

 

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

 

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

 

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)

Ki vagy?; Oltalom; Hiány

 

Ki vagy?

Kívülről a köveket kell csiszolni.

 

Oltalom

Hullámaimon, Odüsszeuszom, forrva, tajtékozva szeretlek,
körül így nem ölellek, hogy védjelek, partra vetlek,
téged zokog meddő morajom.

 

Hiány

Hegyek haján nem babrál tekintetem,
nem hajlik vállamra csorgó körteág,
dús szőlőjű kerttel nem keríttetem,
szavakból tapasztok tündérpalotát.
Szobám öt fala alatt a semmibe
illanok, alkotom valóságomat,
koncertterem helyett két fülem, ide
képzeletem kolibridallamot ad.
Rabságom aranypróba, kétélű kard,
csak addig kín, míg fölé nem kerülök,
de ha mennyei szürethez bakot tart,
utamon tovább manduladerű lök.

Téged is így képzellek ide, de fáj.
Hiányod merülő nemlétembe váj.
………………..vagy:
Hiányod elrengő gyémántalmafám.
eggyé lódulunk az idő hajlatán.
………………..vagy:
Hiányod lelkembe oldódik némán,
gyötrelmem helyett leszel legszebb témám.
………………..vagy:
Most te jössz, olvasó. Amit elméd szült,
benkototh@gmail.com-ra küldd!

 

(Illusztráció: Lorie Marsh: Frozen Leaves in Ice Bubbles)

Szent Pilinszky; Beteljesülés; Örök október

 

Szent Pilinszky

Előbb összegörnyedt,
aztán pózolt,
végül a mindenség
lepöckölt hamuja lett,
boldogan.

 

Beteljesülés

Szabad vagy, mondták,
és arra ébredtem:
pusztába kiáltott szó vagyok.

 

Örök október

Lángoló madarak tollászkodása.
Délutánba szikráztatott fák.

Hagyja forgolódni a tájat
rideg, ropogó parazsában:
(elmosolyodsz és)
félúton megáll
az eső.

 

(Illusztráció: Teri Malo: After the Rain Stopped)

Két hét

 

Két hétre elutazott és
két hétig nem láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

De két hét után hazajött
és újra láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

és csak ültem és sírtam és ittam.

 

(Illusztráció: Toni Demuro)

Chris Austin Hadfield jobb-híján-gyermeke voltam

 

Tegnap éjjel a valamit-kezdeni-vágyás
belovagolt a hideg, poros nappalimba.
A padló egyre csak nyöszörgött a prüszkölő,
topogó deres patáinak súlya alatt.

Proustot olvastam és éppen szerettelek, de
ez köztünk marad, mint az a folyton vibráló
szoláris sugárzás szívem légkörén: rövid-
és hosszúhullámú energiamérleged.

Apám hívott Skype-on. Budapest felett haladt.
Kinyitottam a hóporos ablakokat és
világolni láttam a napfényt visszaverő
egyenletes sebességgel úszó űrkabint.

Apám intett felém. Beszélgetni próbáltunk,
de nem értettük – vagy nem akartuk érteni –
egymást. Zavaró távolság, nyerítés, űrszél,
meg ez a folyton szar apa-fia-semmiség.

Bevett kezdő soraimról kérdezősködött.
Lomha mikorokról és törtető holokról.
Azt feleltem, hogy fontos térben és időben
elhelyezni miérteket és hogyanokat.

Aztán rólad kérdezett. Veled minden rendben,
feleltem apámnak, s látszólag megnyugtatta
ez a számomra cseppet sem egyértelmű, ám
annál sokkal jobban eső minden-rendbenséged.

Közben az épp Koszovóban állomásozó
magyar katonák honvágy-zöld harckocsik mellett
énekelték haza: „Ha elmúlik Karácsony…”
Szögesdrót, fegyverropogás: koszovói tél.

Heves köhögésben törtem ki, mire apám
jobbulást kívánt és bontotta a vonalat.
Felriadtál a makacs tüdőzajokra. Én
sosem riadok fel. Nem szokásom elaludni.

Helyette minden velőtrázó, súlyos éjjel
téged nézlek, s a szívem felé szakadatlan
áradó CO2-gázt. És eszembe jut
apám története a Vénusz légköréről.

A szőnyegen ültem. Lehunytam a szemem és
végignéztem, ahogy a szoba élhetetlen
pokollá forr, és szép lassan belém olvadnak
még reménykedő ólomasztronautáid.

Már nem tart soká. Holnapra elpárolognak
és vénuszi légköreim részévé lesznek.
Holnapra már csak Te maradsz és én maradok.
Meg ez a permanens egymásra vágyakozás.

 

(Illusztráció: Henn Kim: Rowing to you)