Véletlen
Én hiszek a véletlenben,
és ez cseppet sem véletlen.
Véletlen szükségszerűen van,
és nem tompítja,
de éppenhogy
megerősíti az Isten létét.
Az isteni terv
és a szabad emberi döntés
keresztezik egymást
időről időre.
Egy ilyen kisülésből
melléktermék mindig adódik,
és ez lerakódik,
összegyűlik, s elkezd működni,
egy senemisten, senemember forma.
Kúszónövényként beleakaszkodik
az égbe, a porba,
a földmagba
meg a fekete lyukakba.
Az Isten persze kiismeri,
tisztában van az összes jó
és rossz kimenettel,
és néha ezért hajlandó
átformálni az eredeti tervét,
csak hogy az ember megmeneküljön.
Néha meg úgy tesz, mintha a terve is
épp az lenne, amit az ember döntött,
hogy így jól összezavarja
a véletlent, ezt az ördögi fegyvert.
Az ember persze nem ismeri
soha ki magát,
na de nem is az a dolga.
Csak az, hogy higgyen,
például az Istenben,
meg a véletlenben akár,
és persze magában.
Ha jól hisz,
megértenie semmit sem kell,
és érteni fogja, miért.
Ha meg érteni akar,
hát küzdenie kell
minden aprócska hitért.
Végső város
Csak azt a helyet vihetjük magunkkal
az utolsó utunkra,
amit két lábunkkal bejártunk.
Az nem elég, ha elképzeltük,
ha körbehordtuk rajta a tekintetünk,
ha bemetróztuk, körbekocsikáztuk…
De biztos, hogy a miénk lett a hely,
ha végiglépkedtük a járda szélén,
a cipőnkbe vasaltuk
ereklyeként az út porát,
végighúztuk az ujjaink
a fákon és a kerítéseken,
megérintettünk egy-egy házfalat.
Az utolsó utunkra
ez mind-mind elkísér,
és lesz belőle egy nagy végső város.
Ahol csak oda léphetünk,
abba a cipőnyomba,
amit mi hagytunk rajta valaha.
Ha benéztünk egy sikátorba,
hiába láttuk át,
hogy hova lyukadt volna ki,
nem merészkedtünk bele akkor ott,
nem léphetünk a köveire most.
Ha holnap netán utazol,
ne felejts el minden utcában járni,
minden járdára lépni,
így építgesd a végső városod!
Az ünnep előtti este
Hogy mire várok folyton? Nem titok:
az „ünneplés előtti éjszakára”.
Előtte rettentően izgulok,
utána minden elszáll, mint a pára.
A nagy esemény előtti napon
felkészítem magam az üdvösségre,
mert mikor, ha nem épp akkor kapom
meg a rég várt boldogságomat végre?
Persze nem jön el ez a pillanat,
de boldog vagyok, amíg kiderül,
puha ujjaival bennem matat,
libabőrös leszek kívül-belül.
Az ünnep előtti éjjel a csúcs.
Elképzelem, hogy táncolok vele.
Felforr a vér, és egybefő a hús,
egymás illatával leszünk tele.
Előre jóllakottan alszom el,
reggel korán kipattan a szemem.
Az ünnep napja gyorsan elszelel,
egész nap a ház óráit lesem.
Aztán kezdetét veszi a mulatság.
Én hirtelen magamba roskadok.
A többiek mind kurjongatva ropják,
bennem felborulnak az asztalok,
minden ital az ölembe folyik,
száraz búbánatommal itatom fel.
Már csak azt várom, mennyi még, amíg
szólnak, hogy vége, rég elmúlt az éjfel.
Ha itt lenne, se táncolna velem.
A nők a vidámakat szeretik.
Közöttük én is őket kedvelem,
de én még úgy se kellenék nekik.
Nekem marad az előeste bája,
huncut mosolya, lágy idomai,
a nőkét tőlem az élet sajnálja,
sebaj, nem nagy csalódás a mai.
Holnap a mának úgyse lesz nyoma,
egyedül majd a másnaposság szed szét.
Emlékeztet, hogy alig várjam a
következő ünnep előtti estét.
(Illusztráció: Patricia Coenjaerts: Two Trees, Belgium)
