Fábián István összes bejegyzése

1953-ban születtem Budapesten. Grafikai munkákkal, kiadványtervezéssel és versírással foglalkozom. Sok év után írok és rajzolok ismét – a 80-as években rendszeresen jelentem meg különböző folyóiratokban (Alföld, Élet és Irodalom, Palócföld, Mozgó Világ, Magyar Napló, Somogy, Hitel stb.), azok az idők adnak számomra tartást, alapot ma is. Megjelent versesköteteim: A képzelet bádogtornyai (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984), Némulat (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990), Ebgondolat (Kopf, 2003), Örökévad (Gondolat Kiadó, 2016), Kettős:pont (Mohai V. Lajossal közös kötet – Könyvpont, 2020), Fölsértett ég (Gondolat Kiadó, 2020). 2011.11.11-én önálló honlapot indítottam, mintegy rendszeres írásra és rajzolásra ösztökélve magam, abban bízom, már nem adom lejjebb – se föl. Azóta az online folyóiratok mellett (Kortárs, Kurázsi, Holdkatlan, Tiszatáj, Art7, Napút, Litera-Túra, ÚjNautilus) különböző antológiák, valamint a pozsonyi Szőrös Kő, a tatai Új Forrás, a Fedél Nélkül, a Parnasszus, az AB ART Kiadó, az Élet és Irodalom, a kecskeméti Forrás adtak teret munkáimnak. Legutóbbi, örömet hozó nagyobb könyvtervezői feladatom az AB ART Kiadó világirodalmi sorozatának megvalósítása volt Balázs F. Attilával és Halmosi Sándorral közös elképzeléssel. Az alábbi web-oldalakon többszáz munkám megtekinthető: http://ajel.hu/ http://ajel.hu/blog.html

TÉTEL; HÓRÁK IDÉZÉSE

 

TÉTEL

[Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára]

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán –
fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor. Szélfútta
diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár
– ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sistón ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

HÓRÁK IDÉZÉSE

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

 

(Illusztráció: Fábián István: Némulat-2; A főnök szeret; Ami fontos)

BIRTALAN ZSOLT – séta, utazás

Síneken fut az idő. Párhuzamos drótok viszik életünket körbevattázva a haldokló, megbántott, fölsértett tájjal: elhagyott minket a teremtett környezet[5]. Ha fönti akarat teremtette, akkor is, ha ember alkotta, akkor is. Sziluett lesz csak, ki az elveszett világba téved, sínpárokból font arc, óriás hangárt bemérő kóbormacska elmosott árnya[13], értelmetlen méretű falak tövében értelmezhetetlen céltudattal lépő emberalak. Miért? Miért épp a térfigyelő kamera sugarába lép az az öltöny[15]? BIRTALAN ZSOLT – séta, utazás bővebben…

ESTI ZENE; GULLIVER SEHOVÁ; A PARLAMENTER

 

ESTI ZENE

A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.

Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.

Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A PARLAMENTER

„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” [Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

 

(Illusztráció:  Fábián István:  Az argonautak sem hősök; Erdőkirály menekül; Odusszeusz, a Senkise)

TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

(ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőlt betűs elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.” TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN bővebben…

Azonosságfosztás… FEKETEVERS

„Nem az…, …hanem 
         akinek az unokái lesznek magyarok….”
[Karácsony Sándor]

Elköszönök
[Európa]

 Sohanyár
[Nagy Gáspárt kérdezve]

Dél felől alvad bibliai tenger: asszony-öl, medencecsont-öböl, kin régebb átutaztunk férfivá születni – ostoba hősök. Sötét mélyéről duzzad fölfele, böffen fekete hullám, fekete hullák dalolnak vele. Vérem alvasztja feketeség: szívemre pancsolt ütem: rám nem vigyáz innét senkisem. Több van, ki öl…, mint ki nem. Azonosságfosztás… FEKETEVERS bővebben…

Gurul és állat. Vizitáció. Fábián István prózái és rajzai.

GURUL ÉS ÁLLAT

szánalommagyarázat Ami gurul, bármi is, feladta ellenőrzését a súlypontja fölött, a lent és fent értelmét veszíti, ami gurul, kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza, feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek, míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik, megáll. Az a vég.
Az állat nem ellenőriz semmit, élete egyenletes. Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak, ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben létezik addig. Van. Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel, böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni, hiszen nem ellenőriz semmit: négy lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült égtájakig, szemei egyetlen ég-üvöltés, míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll. Az a vég.
Egy végesebb van: a KETREC.

VIZITÁCIÓ

Az angyal jön

Az angyal jön. Nem jön. Ha egyetlen drónt látok az ablakunkhoz közeledni, ígérem, tollporlóval, partvissal, prakkerrel, rugós sámfával, fakanállal fogom az égboltról lebaszni. Nem fenyegetés ez, ígéret. Ahogy az angyalé.

Az illusztrációk Fábián István grafikái. Sorrendben:
Hemingway
Mammut
Dron
Forrás

További szövegek és rajzok megtekinthetők a szerző honlapján.