ANGYALKELTETŐ

páraköd mögött a rét,
tócsákból múlik éjféli csillag.

kusza vadrózsa bokrok csukódnak,
tépnek, tépődnek, kinyílnak.

harmatot vetkőzve feszülnek füvek,
napvitorlái minden maradásnak.

gyökereik közt forróság gőzöl,
angyalkeltető köznapi varázslat.

a lélegzet megtelik karcos bogarakkal,
rezegve állnak zengőlegyek.

boszorkánypillék, egerek, békák,
cinegék falják a rémült méheket.

az eget rángatnák a fák,
húsukba rág a szép fagyöngy.

héják karmában a világ,
szép a semmi is odafönt.

csupaszon, félig még vakon
egymásba tépnek ártatlan sasok.

mókus roppantja szét a rigófiókát.
bámulom e békés mezőt: itt vagyok.

kezemben, emberkezemben itt a kés,
húsomból elhagyva minden ölelés.

születés, múlás, ez a rend,
a héja fönt időtlen kereng.

csak az én kezemben az a kés:
teremtem ím az embertelent.

KAPUALJ

Vacok taposott dobozból vetve
alkóv alá huszas odavetve
a múlt a volttal egybevetve
utcanép ügyet se vetve
valaha arc sose szeretve
soha még csak meg se vetve
átlépés pillantást se vetve
soha aratva se vetve
ennyi az egész összevetve
utolsó tudásba avatva
sóhajtva legyintve. Nevetve.

A KŐ

árva
a kő is
egyetlenségébe
zárva.

álmos
folyókban
alszik a kő, a víz
alámos

partot
gyökeret,
rétet, ki egeket
tartott.

alszik
lenn a kő,
álmodik: leomló
szikla.

(Illusztráció: Fábián István: Vizitáció)

HŰSÉG AZ OTTHAGYOTT KAVICSHOZ

Mint őszöket túlélt gyümölcs,
ki fekete ágán kapaszkodik,
a mélység fölött himbál a szív,

hol fehér ösvények kanyarognak
a domboldalon légző hangamezőkkel
föl egészen a hegy zúgó csendjéig,

ahol lelkedig átfúj a szél,
ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság
és szemhéjad alá csukódik minden szépség.

Ott virágok üzletelnek a halállal,
gyökerek és szökni kész szirmok közt
jár föl-le a válthatatlan idő.

A gyökerek s a szirmok között megfeszül,
pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek,
dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics!

Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben.
Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában
fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott!

2022 04 03

Ne bánkódj,
nincs semmi baj.
Tovább nő
a köröm,
tovább a haj
és bezárt pofádon
a borosta is
kiütközik.

Ne bánkódj,
a búzaföldig
lóg az ég
s mint lelkes jojó
le-föl zuhan
a boldog pacsirta:
Otthona mélység,
s a biztos fönti kék.

AZ IKSZ SZÉPSÉGE

(vendég, idegen, a megtagadott)

Ha múlik a hiány,
a helyén mi marad?
Ha foszlik a nincsen,
mi marad fájó helyén?

Ha láthatárig nő a semmi,
hová lehet majd lehetni,
megkapaszkodni hol lehet,
mint esőcsepp fűszál tetején?

Ha madarak üres szemében
csukódik minden nap a holnap,
a szavak elköszönnek szépen:
a soha meg se fogant holtak.

Ha elnémulnak a mesék,
rossz párák rejtik a Holdat,
növekszik, elvész a veszteség:
a gödrök gödörbe hajolnak.

Szembogárra égnek Nap-sebek,
elvásnak vonalak, szavak,
suvadásokból lógó gyökerek
alatt reszket a megállt patak,

álmodik mint sosemvolt lányok,
szaladna mint örök elmúlások,
itt volt, már nincs is itt:
megtartó, áldott hiányok.

(Illusztráció: Fábián István: A VONAL; OLTÁRFOSZTÁS, AZTÁN HAZAMEGYÜNK; INDIÁN EMLÉK)

LÉT-KÓD

a szerelem tó- és ég-szemű,
kéklő zápor, váratlan napfény,
fölszálló könnyű pára.
ég és tó egymásra nyílva
boldog vízcseppé
egybehajlanak:
a tó a tó egébe,
az ég az ég tavára,
s a vízcsepp, hétszín derű
a földre hull
és egy fűszál élén
a teliholdig elgurul.

A SZÍV BELSEJE

Sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

Fekete-vörös karcok a szív barlangfalán,
körömmel vájt rajzok dárdával, nyíllal
vörös-fekete bölényekkel.
Tágul és szűkül a szív,
kamráiban alvadó mélységek ringanak
mohazöldnél, vérnél feketébben.
Ó, a félelemben gyökerezik minden:
az idő fölfalja gyermekeit,
kik lennének mind-mind csak egy.
Vagyunk elefántcsontfehér
vagyunk a világ tüköre ében,
ízzadó kezek az égi kilincsen:
rettegnek új és új heródesek,
hol születik majd az az egyetlenegy,
mert a rettegésből virágzik minden,
gyilkosság, ölés, aknamezők,
szűköl és liheg a szív, kamrái falán
véresre vakart karmolások:
ákombák véset szívünk katakombáiban.
A riadás indája befurakszik
meszesedő ereink alagútjaiba, nézd,
bakanccsal szétrúgott hangyaboly a város,
ereink göbje szagunktól bűzlő metróállomás,
sötét álmaink betonívekre vetítve
fölfeszült, elkésett látomások,
köhög, akad a szív, rejtené asszonyok
keresztre küldött magzatjait,
kik az anyaméh áldott öbleiből
küldetnek a sáros partokra boruló
ég-dobogásba s mint óriás szívharang,
magába öleli őket a lassuló csend
arcukra símul veronikakendő:

sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

A KÓDEXRAJZOLÓ

Szép, mint a boldog távolságok:
a szemhatár vonalán mozdulatlan állok
magam s a túloldal között,
míg a tél tavasszá öltözött

és fénylettek megtartó messziségek,
az idő mint porló eső fehérlett,
macska játszott egy gombolyaggal
fonalként gurítva a kezdetet s a véget.

Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén

tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.

A VONAL

Csak a fekete,
csak a fehér.
Indulat
fojtott
fehérben:
tussal karcolt
sötét telér.

A vizek mélye
a hold
tüdejével
egyetlen
világ-
lódulással
egybeér.

Állok éjfélben
holdezüst
homokpadon:
az ismeretlen,
ki egyszer
elszámol
mindenér’.

Akiben
kérések lenti
parazsa
ízzik,
akiben fehéren
pilinckázik
a fönti dér.

(Illusztráció: Fábián István: a pacának mindegy)

KÖZELÍTŐ ÖNARCKÉP

hogy távollétem átég a képen
és leírt szavam varjak lépése a havon
rajzaim mind-mind fekete-fehérek
ne szomorítson semmiképpen

ha nyelved kidugva mint a gyerek
színes krétával rajzolsz örvényeket
a színek egymást takarva-fedve
feketülnek sötét madárszemekbe

s ha vízcseppbe rejted a szivárványt
azután hagyod az égre feszülni
magától lesz ismét angyal-fehérré

mert mindenben minden benne van
a szobor nem felejti a sáros márványt
a fekete sosem akarhat kifehérülni

AZ EMBERFIA

a disznó némán zokog,
darabka könnye jég.
a halak odalent boldogok,
templomfényük a fönti lék.

a farkas éji futása örök,
egy az idő, a falka, az ölés,
a mezőn mélyülnek fagyos körök
és újraír mindent a hóesés.

isten legsűrűbb magánya:
fekete bivaly áll fehér havon,
bámul a hűlő világra
a sötét szem mindent visszavon:

vissza a langyos réteket,
kaszálót, lágyan elfedő sarat,
mindent, mi a nyárestből maradt.
egy rózsa-arcocska fölnevet.

AZ EGYETLENEK
Tandori sétál

a mindenség egy szív
alakja tervszerű véletlen
lényege a dobogás
formái összehajlanak

a teremtés sok-sok ér ahol
vér a vérrel szembe megy
nincs múlás és nincs idő
csak egybeforgó hajnalok

a világegyetem egyetlenegy
ha mégis volna belőle kettő
(akár számolatlanul végtelen)
mindig ugyanegy marad

szépsége is szépen egy
épp mint a boldog számok
ki hogyha büszke árva prím
akkor a legboldogabb

a mindenség buboréktükör
éppen egy madár néz bele
a világ egy madár szemébe
bámuló egyetlen madár szeme

ZÁRÁS

kertek, füvek, jégverések,
felhőárnyak égmagas nyárban.

a jászol lábához lánccal kikötött,
kapával agyonvert kutyakölyök.

a kaszából hidegvágóval
kikalapált, kireszelt kések.

mi tervezve sem volt,
már végre van hajtva hibátlan.

kacagások, ijedések,
álmodás halálraváltan.

kertaljában bóklászó disznók,
fehér bárányok merülő zöldben.

az összes bámészkodás, múlás,
miket mint magamat: megörököltem.

a hat rekvirált s a megmaradt
egyetlen tehén.

a folyó gátján megyünk
hárman a vágóhíd felé:

az ócska bicikli,
a mit sem sejtő barom

és könnyektől vakult gyerekként
köztük én.

hallgat az ürgék-tanyája mező,
hallgat a tornyadőlt templom:

végleg beszántva hallgató népe,
ízikkórót hajt a temető.

nem látom apánk arcát:
fehér inges szelekkel házal.

nem látom anyánk arcát:
virágot szed bedőlő hegyek oldalában.

azok az ingek rég szétrongyolódtak,
üres a templom kihűlt virágok illatával.

üres az a jászol és hideg.
semmi királyok nem járnak erre.

visszatartják szép lehelletüket
az erdők, füvek, a soha nem nyírtak.

röpül föléjük, mintha ígéret lenne,
fejszével hasított csillag.

(Illusztráció: Fábián István: március)

SZÉTHANGZAT

Mert mi gyártjuk a negyvennapos esőt
és mi hajózunk a dióhéj bárkában
százötven napig, mi kitölti létünk.
Ki valaha élt, mindünk lelke ott lakik
az örök árban, hol a tengerek
és minden egek vizei egybeérnek
minden Ararát minden oldalában.
Az összes lelkek sűrűsödnek
diónyi aggyá, lesznek közös félelemben
eggyé, a repedt burokba beleférnek,
s míg szívünk fullad, fölhull az összes csillagig,
vérünkben hatalmas terek zenélnek,
vesződik, harcol az apró csontladik
s mire fölészáll a szelektől borzas galamb,
az a csónak már végleg üres.
Nincs állat, nincsen ember,
a vizek fölött egy kölökveréb
fészekből kifútt utolsó tolla leng.

JÖNNEK, MINTHA VALLÁS

a létezés megindult

Ázott zsákvászon:
erős szövetek szétszálazódnak,
penész és magábafordult
képzelet tartja egyben
vitorláit a konok hajóknak.
Zilálják, űzik őket
máris széttépett szelek.

Födetlen arccal,
nyitott szível jönnek, kiket
nem fogadtak be tengerek:
jelenlét sápadt kalózai.
Bezárt markukban éles kövek,
gyilkolni-fürge kések. Jönnek
az otthontalan hajótöröttek,

kiket nem ringatott
sem föld sem bármi ország,
megtagadta őket négy óceán,
ölnek egy fagyott krumpliért akár.
S ha lábuk tapossa küszöböd,
otthonod szívmegállva némul:
bezárt, büdös és gyáva vár.

A HIÁNY JELENLÉTE

kamasz évek árulása

Mint elrúgott borját,
szeret engem a teremtő.
Égnek fordított tenyereim
vízen vergődő rémült halak.

Növekednek a hiányok.
A tóra hajló fűz alatt
mint lassú örvényben
kerengő tavirózsák:

halott fiúk és régvolt lányok
arca néz az égre fel,
nyitott szemüket már
nem bántja se víz, se fény,

tekintetükre nem felel
tekintet. Arcuk elmerül.
Zárul a tó néma tükre:
a síma este szétterül.

ÖRÖKBÚCSÚ

Boldog a Nap, száll a Hold,
és olyan magasan jár a szél,
a tenger az éghez fölhajolt,
az éj a lélegző hajnalhoz beszél.

Ahogy a koldus szem elmerül
mélyülő szembogár-feketében,
ár és apály az égre hull.
Csendesednek a fönti szélben,

és ver a boldog szív vadul,
minden elmúlt hajnal elfehérül.

A kéz a kézben kővé fehérül:
míg szakad a hó a télben.

(Illusztráció: Fábián István: Ujjlenyomat; Haladás; Kötélpadlás; Telkipásztor; Balansz)

A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)