A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

EXODUS

csak izzadt tenyér, összegyűrt jóslat,
csak a halánték bizonyossága s a rá-
gyűjtött célkörök: figyelj! csak
csöpp-ízű félelem: nem osztozol itt
senkivel. reád árvul az arcod, kolompok
mezője.

a halottak beléd költöztek végleg:
való bakái a nemlétnek. bábuvá épül
a homok, ahogy romokká szépülnek
romok. romlás pofoz a rosszra-jóra,
fölépülsz: moccanatlan
óra jár.

AZILUM

Késsel
cinkosok néma ereim. Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.
Hová cipelnek éjszaka kései, utak,
hová még lejjebb? az ország útjai alá,
gyökerek alá
az idő vázaihoz,
szerelmes kövekig, hová?
Fölvet
hétfői hajnal,
csattog iratos zászló,
szárba szökken a rozs is,
hiába: nyár van, a sínek sem
tépődnek fel zokogó
vonatok előtt.
Az ismerős szélben
cédulák szállnak,
ismerős szélben libben a rozs:
papírcsákós szentek szaladnak
utánam: megállni! megállni!
Hazám, vívhatatlan nyaradban megállni:
hangjaiddal sötétül egybe a szívem.
A folyó sebeihez gyárak szegődnek,
nagybetűs falakhoz csehók
s a gépekhez részegség szomorú harlekinjei,
sárga estéket viselnek arcukon, csontig
hűlünk erős nyaradban.
Mélyeidből előkotornak
szavakra leső büdöskirályok, mintha
magam elloptam volna!
havat kiabálnak szemgödreimbe,
huhhogatják füleim dobját, menekülök
hozzád halánték két csontját
mutogatva
és elérek hozzád fénnyel, ahogyan
sín a gerinchez, mint
hallgató vérhez a kés.

BALANSZ

………….a sáros
deszkák alól, csillekerekek csorba dögei alól,
torzók alól,
………….ahogy a köteles idő, mint a virág kinyílik,
tonnás vasak alól,
arccal lezuhant gyárfalak alól,
………….ahogy a formák önmaguk fölé szöknek,
homlokfény alól,
………….ahogy a hasíthatatlan álmok tömbjei megmaradnak,
a nyolcórás műszakok ferde síkjai alól,
………….ahogy a felfordított kő hűvös fészkében
………….ezüst bogárkák rohangálnak
nézz fel most.

orra buktál, hülye. tetszhalott
bodobács lesi szemed, az óriási, dermedt golyót.
………….mit van itt jogod feladni:
………….vagdalózást, halántékpüfölő szerelmet?
a fegyvert letetted,
a festett tojásokat elhajigáltad,
fogaid között vérbuborék,
forintos nyalókától piros az állad,
kocsmába tévedtél húsvét után, s a kedvestől
hajnali gangon szöksz
szemetes szélben.
………….nézz fel, mondd,
mi az, amit itt föladhatsz?

FORRADALMAS DÉLUTÁN

negyvenszáz és füstölő nélkül
létezem
darazsak osztják az estét
üdvözlégy Filkó mondom
ha tökkel találkozom
s tessék
pohár alatt vörös kokárda nő
az abroszon

levélmérleg billenti a kort
libera antali űz
libera hó
szabadíts alkonyi zöld
sikkasztok akár egy
trikolort

(Illusztráció: Fábián István: szemszögek; digicica 1-4. /kézirajz és digitális megoldások/)

A LEPKESZIRMÚ

a szabadulásról

Lepkeszirmú virág zúzos mezőben:
reszket dereka, vékony szára,
repes tavaszi esőben,
pillangóvá lesz nemsokára.

Gyökerénél a hideg sárban
billegnek gyermek káposztalepkék.
A magasság ütése várja:
kettészakított örök naplementék.

SZERELEM

Egy a felhő és a tenger,
egy az ég, a folyó.
Egybeölelt szerelemmel
ring a nád és ring a tó.

Lenn a tócsa, fönn a vihar:
Tükör bámul párás tükörbe.
Fogadj magadénak, ahogy
óceán húzódik a végső öbölbe.

AZ A KENDŐ

a szerelemről

Végig. A legvégéig. Ahogy az idő ömlik,
azután megzökkenti egy szívdobbanás.
Hulló veronika-kendő az ég, lebeg.
Fodrosan hull az elfutó folyóra.
Fölitatja arcunk, vízre-sárra írt térképeket.

Viszi a szél, pörög, színevisszája fordul:
megőrzi vérré-sárrá lett volt-időnk mását.
Dadog, azután elhallgat a szív.
Az idő újra mozdul, kicsap még nagyobb időbe.
Visszhangozza szívünk hallgatását.

A folyó fut, tükör az alja, fényvert iszap,
a sár felett arcunk arccal lefelé siklik.
Szemünk szemhéjtalan fölfeszítve néz:
árnyunk kagylók húsából szőtt szerelmes kendő,
végső maszk, viselni nehéz, levetni nem illik.

Tekintetünkbe vésnek perceket légző kagylópengék.
Gyöngyház fényben ázik a húsból szőtt selyem.
A víz szaladásába szövődik minden emlék.
Rendelt éveink fonták egybe arcunk.
Az a kendő örökké lebeg a fönti réteken.

(Illusztráció: Fábián István: A kert vége; Szitakötő; A várakozó; Engem hívnak fábiánpistának)

A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

ITTHON

Itt a hely,
ahol lakom.
Van falam,
a falon van
ablakom.
Hajlik felé
bogos kezekké
fagyott téli ág.

Mint a tej
nejlon
abroszon,
csorog a hajnal
az álom széléig
vakon.
Üvegen roppan
jégvirág.

Odakint
szakad a hó.
A hóban
ócska fillér
gurul-szalad.
Nő a fény, az éjfaló:
temeti szépvolt
országomat.

(Illusztráció: Fábián István: A félőlény; Tükörbörtön; Nem akarom hallani!)

TÉTEL

[Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára]

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán –
fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor. Szélfútta
diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sistón ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

HÓRÁK IDÉZÉSE

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

(Illusztráció: Fábián István: Némulat-2; A főnök szeret; Ami fontos)