A LEPKESZIRMÚ

a szabadulásról

Lepkeszirmú virág zúzos mezőben:
reszket dereka, vékony szára,
repes tavaszi esőben,
pillangóvá lesz nemsokára.

Gyökerénél a hideg sárban
billegnek gyermek káposztalepkék.
A magasság ütése várja:
kettészakított örök naplementék.

SZERELEM

Egy a felhő és a tenger,
egy az ég, a folyó.
Egybeölelt szerelemmel
ring a nád és ring a tó.

Lenn a tócsa, fönn a vihar:
Tükör bámul párás tükörbe.
Fogadj magadénak, ahogy
óceán húzódik a végső öbölbe.

AZ A KENDŐ

a szerelemről

Végig. A legvégéig. Ahogy az idő ömlik,
azután megzökkenti egy szívdobbanás.
Hulló veronika-kendő az ég, lebeg.
Fodrosan hull az elfutó folyóra.
Fölitatja arcunk, vízre-sárra írt térképeket.

Viszi a szél, pörög, színevisszája fordul:
megőrzi vérré-sárrá lett volt-időnk mását.
Dadog, azután elhallgat a szív.
Az idő újra mozdul, kicsap még nagyobb időbe.
Visszhangozza szívünk hallgatását.

A folyó fut, tükör az alja, fényvert iszap,
a sár felett arcunk arccal lefelé siklik.
Szemünk szemhéjtalan fölfeszítve néz:
árnyunk kagylók húsából szőtt szerelmes kendő,
végső maszk, viselni nehéz, levetni nem illik.

Tekintetünkbe vésnek perceket légző kagylópengék.
Gyöngyház fényben ázik a húsból szőtt selyem.
A víz szaladásába szövődik minden emlék.
Rendelt éveink fonták egybe arcunk.
Az a kendő örökké lebeg a fönti réteken.

 

(Illusztráció: Fábián István: A kert vége; Szitakötő; A várakozó; Engem hívnak fábiánpistának)