Síneken fut az idő. Párhuzamos drótok viszik életünket körbevattázva a haldokló, megbántott, fölsértett tájjal: elhagyott minket a teremtett környezet_[5]. Ha fönti akarat teremtette, akkor is, ha ember alkotta, akkor is. Sziluett lesz csak, ki az elveszett világba téved, sínpárokból font arc, óriás hangárt bemérő kóbormacska elmosott árnya_[13], értelmetlen méretű falak tövében értelmezhetetlen céltudattal lépő emberalak. Miért? Miért épp a térfigyelő kamera sugarába lép az az öltöny_[15]?

Birtalan Zsolt ebben a célját felejtett létezésben jár, konokul bízva a jelenlét erejében, abban bízva, arra biztatva: a tekintet megtart mindent. A múltat, a folyót, minket is. Bizonyosság erre a sár- fémszínű víz fölött repülő sirály_[17]: felülről látjuk, de madár nem szállhat ennél magasabban. Hogy honnét jön a jelölő fény, azt pedig kérdezzük a fény cinkosától, ki összejátszik az idővel és a mindent összesimító geometriával. Ahogy nem futnak szanaszét rácsok-oszlopok_[21], úgy válik düreri pontos rajzzá a gyerektricikli szöcskeformája_{[23 ]} (mondanám, a legkedvesebb Birtalan-fotóm, ha nem lenne még ugyanennyi), úgy marad meg pontos rajza egy emberpár évektől mosott életének az elhagyott szobabelsőben, ahol csak a múlás, a koszolódás őrzi az ezerszer elálmodott álmok-éjszakák ágyfej-ívét, a falakról leakasztott képek múltidejét_[33]. A jelenlétet. „A könyv a hiányról szól,…” –  mondja Birtalan, s „ahogy Ansel Adams fotográfus írta, »a fényképen  mindig két ember van, a fényképész és a néző«.

Igen, ez három dolog, teszem hozzá: a fényképész, a néző és a hiány. Meg a fénykép maga. Ez mindjárt négy. Mert a megfogalmazás pontossága_[39] lenyűgöz, ahogy a belvárosi ablakból kidagadó függöny elénk önti az odabent éveit – hiszen laktunk ilyen szobákban, ilyen időkben_[44] –, laktam én is.

Már öt ez és akárhány megint.

Személyes, megbántóan személyes képek Birtalan képei. Ezeket a képeket laktam én is, ha dal volna, Cseh–Bereményi talán, ha mértani ábrázolat volna, Kaiser talán, ha a múltam-jelenem, én lennék talán. Lapok, síkok függőleges párhuzamosokká igazodva vetkőzik le a perspektíva kényszerét, Miró, Klee, Deim festik a gyerekkor árnyékait_[48-49]:  Egészen az ötvenötödik oldalig_[55]: mert ez a fénykép megakaszt. Ez szebb mint a lakótelepek szimfóniája, betonabb mint a békés szocializmus, ez az örökkévaló meder és szabály. Kolumbárium. Ez a kép végleges. Ahogy a könyv következő oldalai is. Ahogy hátat fordítva szétfutnak fiaink Európában, ránk hagyva a félkész falakon zokogó graffitiket_[65].  Zebrák, falak gigantikus falfelületek és az örök árvaság: a kéreckedő fák_[67], a hiány megint, mert szebb lenne tágas mezőkön!

33…try everything és a fa öntöttvas nyakörvére állított bringa-kerék_[72-73]. Volna kiút? Azután a lépcsőre kitett ócska cipő_[74]: nincs, nincs kiút, hacsaknem a műszőrmés angyal. Mert volna tollas, glóriás lány_[75], lehetne izzó fény_[76], lehetne klasszicista befalazott erkély_[78], de lehetne Város (az örök Róma akár), a gyönyörű múlt hullámbádoggal ésszerűsítve_[83]. Lehetne város, falain értelmetlen talpazatokkal, miken állhat leány- vagy munkásszobor_[87] (na jó, számomra a másik legsajátabb), düböröghet bármi redőny, a halálból visszatért sétapad dacolhat az erőművek mintha-zuhanásával_{[943, 95]}, emberek (figurák inkább) behúzott vállal jönnek-mennek tűzfalak_[97], óvatosos kutyák_[98] – közben elkóborolt fiatalságunk megint_[99] – és lovasszobrok őrizetében_[103], ebben a városban mégiscsak odafönt a fönti szobor és az érthetetlen munkás-sárkányölő_[104]. Az volt az ifjúságunk.

Alatta ülök én. Meg te. Meg ő. Ott ülünk Birtalan szerethető mértanában_[107], tervezett, kigondolt rendszerekben, a falakon árnyékként vergődő madarakkal_[108], galamb- és veréb (róluk nincs üzenet)- gyilkos üvegfalak síkjai között fejtegetjük a város ostoba üzeneteit, lovat a tetőn vagy a kietlenség kávéautomatáit_[111], és feltöltjük magunkat élőlényeinkkel, a hidak reflektoraival_[113], értelmetlen magunkkal, de kedvesebb énünkkel, a bármikor ölni képes pitbulljainkkal_[117] (ahol – balra-lent – nem értem a vezetékkel szopatott régi kamerát_[117])  kamerád, kamerád… – micsoda dalok csorognak itt, az engedem-nemengedem földalatti parkolóiban_[118] le-föl jár az örök sorompó, ahogy az Erzsébet-híd kiegyezik a tizenharmadik kerülettel, és festményekké_[124] varázsolódnak a téglákból, salétromba kapaszkodó repkény-hullákból álló (örökkémegálló) pesti tűzfalak_[124], és a város, Birtalan városa visszakapaszkodik esőkben ázó önmagához, a Lánchíd fullasztó ködéből_[133] különleges (=extra) hullaneonnal a folyó fölött fölhulló sirály ismét kibábozódik, és a szigetcsúcson két kezét széttáró fiunkat csőrébe fogva elviszi_{[137, 141]}.

ugyanaz
a sirály
a mélység
jegei fölött
elviszi akárhová.

 

Az illusztrációk Birtalan Zsolt: séta, utazás című albumából származnak.