TÉTEL

[Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára]

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán –
fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor. Szélfútta
diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sistón ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

HÓRÁK IDÉZÉSE

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

 

(Illusztráció: Fábián István: Némulat-2; A főnök szeret; Ami fontos)