A gyerek II.

Trepáknét se ma szalajtották. Átlátott ő a nyafizós védőnőkön, a félbolond úriasszonyokon, a nagyképű illetékeseken…. Átlátott mindenen, mindenkin… Kádáron, Orbánon, talán még a Gorbacsovon is… Ha él még valahol ez a tökkelütött.
Ha él még… A világ egyre bolondabb, minek a tévét bámulni.
Tudta ő már 1980-ban, hogy a kommunizmusnak annyi. Abban is biztos volt, hogy ez az új rendszer sem tart sokáig. De mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Így ment már csillebérci úttörőtáborban is. Ők eladták a férjével a megmaradt ételt, a leselejtezett ágyneműt, no, de a gazemberek, a hatalmasok még többet loptak! Nekik semmi nem volt elég. Még jó, hogy a gyerekek szemét meghagyták… Szép élményekkel térhettek haza…  Hisz  a kommunizmusban mindenki boldogulhatott. Trepáknén akkor sem múlt semmi. Ő a szívét-lelkét is kitette,  éjjel-nappal talpon volt. Egyik gyereknek a hasa fájt, a másiknak a foga, a harmadiknak meg ki akart lyukadni a vakbele. Szaladni a mentő után, mosogatni, rendet csinálni, takarítani. Intézkedni reggeltől estig. Mert arról híresek a tanárok, hogy nem csinálnak semmit. A munka nehezét az alantasokra hagyják. A takarítónőkre és a gondnokokra.
Piszkok, gondolta Trepákné. De legalább úgy végezték, ahogy kell. Tengődnek otthon a kis nyugdíjukból. Ő, Trepákné Magdi viszont  nem hagyta magát. A férje halála után – a szíve vitte el, hisz hitt a rendszerben – elég hamar összekapta magát. Volt otthon három kiló Kiváló úttörő-jelvénye.  Egy csomó, a nagy összeomlásból kimentett jegyzőkönyve. Melyik nagy kereszténydemokrata volt rajparancsnok Csillebércen… Hogy ugrált ő is, mint a mókus fenn a fán… Na, majd meglátjuk, mit szólnak hozz?.  Egyszer majd ő is előáll az igazsággal!
Szegény embernek is kell a biztonság.

Ő nem gyűjtött szemetet, konzervdobozokat, kidobott újságot, összetaposott cigarettásdobozt, mint az a szerencsétlen Lenke, a szomszédasszonya. Csak értékeket: igazolványokat, pénztárcákat. Az ember nem szürkülhet bele a nyomorúságba!  Egyszer talált az egyik hegyi úton egy autóstáskát, benne egy államtitkár kulcsaival, noteszével, igazolványaival. Ha megkeresi a gazembert, akkor pár ezer forinttal kiszúrják a szemét. Ám ha csak őrizgeti a kincseket, és arra gondol, mennyi csalafintaságot követhetne el az iratokkal, a boldogságba belereszketett.
De egy talált gyerek persze más.
Az annyit ér, amennyit fizetnek érte.
Épp a nyomorult Lenke tornáca közelében ólálkodott, mikor elhozták a kisunokáját. Ő aztán tudta, hogy ez a nyomorult Lenke két nap múlva már nem emlékszik rá, hogy került hozzá ez a gyerek. Gyogyós, mit csináljunk.
Elvesztette az unokát? Nem vigyázott rá? Megy a börtönbe vagy a diliházba.
Ezt a Lenkét arról is meg lehet győzni, hogy az idő a járvány miatt visszafelé folyik: szerda után kedd jön, utána hétfő… a végén meg majd mind megfiatalodunk.
Nem is volt nehéz elhozni tőle a gyereket. – Most szépen hazasétálunk az unokámmal, maga meg csak pihenjen – mondta Lenkének, és szép nyugodtan kézen fogta a gyereket.
– Gyere Andris, indulunk!
Helyes kölyök, az bizony igaz. De hogy lehet, hogy nem tud beszélni?
Trepáknénak az úttörőkre korlátozódtak a tapasztalatai, nem  is nagyon ismert kicsiket. Hirtelen nem is tudta, hány éves korban kell elkezdeni beszélni a gyerekeknek. De ha nem beszél, akkor annál jobb. Legalább nem csinál lármát, nem óbégat, nem rázza fel az utcában az összes szerencsétlent.
Befektette a gyereket a saját ágyába, és ráripakodott, ne bámuljon rá, hunyja le a szemét, nyugodjon szépen! Normális gyerek persze zokogna, ha el akarják a családjától választani. De ez? Minél mulyább, annál jobb.  Majd ő keres neki jó szülőket.  Kiteszi a szívét! Megteszi, amit megtehet.
De ahelyett, hogy nyugodtan átengedte volna magát a tervezgetésnek, a hasára szorította a kezét. Eddig azt hitte, tíz vetélés után őt már nem érheti meglepetés. Hogy örökre meggyűlölte a gyerekszülés gondolatát is. De ahogy nézegette a lehunyt szemmel fekvő gyereket, átsuhant rajta, ő is felnevelhetné. Elmúlt hetvenöt, no igen. De kutya baja sincs, nyugodtan megérhetné a kilencvenet is. A rokkantnyugdíj persze kevés. No de ha eladná a gyűjteményét? Vagy ezt a príma, budai telket, és leköltözne egy faluba Andriskával… Kézen fogva járnák az erdőket-mezőket…
Felröhögött az ötlet képtelenségén.
– Fordulj a fal felé! – mordult a gyerekre.

Trepákné azért járta a piacokat, üzleteket, sőt azért lófrált a városban, hogy minél több emberről minél több mindent megtudhasson. Az emberek imádnak panaszkodni – de csak kevés alkalmuk van rá. Ő, Trepákné szívesen segített ezen. Mindenkit örömmel meghallgatott, alig várta már, hogy megtudja, melyik szemétláda mikor mit csinált. Elég volt leülni a buszon az emberekhez, és már ömlött belőlük a sóhajtozás. Sógor, unoka, unokahúg, unokaöccs, polgármester, miniszterelnök. A körzeti orvosok még a vízvezeték-szerelőknél is rosszabbak. Nem hallgatnak rájuk. Nem figyelnek. Hiába tömik őket pénzzel, nem csinálnak semmit.
Így aztán Trepákné pontosan tudta, hogy a Héthalom utcában él a Kinizsi házaspár, ahol az asszony már belebolondult a mesterséges megtermékenyítésbe. Évek óta szurkálják, de semmi eredménye. Szegény Kinizsi doktornő! Mit nem adna már egy babáért! Persze Trepákné nem tudta, hogy hány évesnek kell lenni az áhított babának. De gondolta, Andris is megteszi, olyan tedd ide-tedd oda. Nem tud beszélni. Úgy néz ki, mint egy óriási csecsemő.

Másnap meglátogatták doktor Kinizsiéket a Bóbita utcában.
– A legjobb szívű doktornőt keressük, bejöhetünk-e? Csak egy kis bizalmi megbeszélésre…
De Kinizsiné Tünde, az agyonszurkált doktornő nem sok bizalmat érzett Trepákné iránt. Csak a harmadik felcsengetésre volt hajlandó elindulni a társasház kapujához. Elkínzott arcú, nagy darab, harmincas nő volt,  és körzeti orvoshoz méltatlan viszolygással méregette Trepáknét.
Hát nem ezek a rókaképű vénasszonyok árulnak román ágyneműt? Akciós étkészletet? És nem ők azok, akik rosszullétet színlelnek, és gyorsan fel kapkodnak mindent?
Harcias tartással vonult a kapuhoz.
Trepákné bemutatkozott, és gyorsan elhadarta: ennek a drága kisgyermeknek, ennek a drága kis Andriskának az édesapja autóbalesetet szenvedett. Az édesanyja meg Olaszországban kóricál valamerre. Apai nagyanyjának nem kell, anyai nagyanyja meg azt sem tudja, milyen nap van ma. Hát nem érdemel ez az ártatlan kisgyermek egy csöpp szeretetet? Egy csöpp figyelmet?
Tünde legyintett, és megkérdezte, miért nem fordul Trepákné a gyámhatósághoz. Ez az ő dolguk, mi köze ehhez egy körzeti orvosnak?
Trepákné elkapta a karját. Biztos forrásból tudja, hogy minden gyerekből bűnöző lesz, ha bekerül egy intézetbe. Hát hogy lehet a doktornő ilyen szívtelen? Ez a kis Andris nem érdemelne valami különbet?
Tünde sarkon fordult volna, de Trepákné belecsimpaszkodott a vállába.  Ha kap 300 000 forintot, elfelejti, hogy itt járt. Ennek a szegény Andriskának semmilyen igazolványa nincs. Aki ügyes, az megszerezheti. Csak egy kis bátorság kell hozzá, és mindenki jól jár.
Kinizsiné Tünde rácsapta Trepáknéra a kaput.

A kitüntetések, a leltári jegyzékek, az eldobott igazolványok nem kérnek enni. De mennyibe kerül egy éhes kisgyerek, töprengett Trepákné a buszon. Ha ez a gyerek csak eszik, eszik, eszik, és végül senki nem hajlandó elvinni.
– Kuka vagy, csúnya,nem kellesz senkinek – sziszegte Andriskának, miközben lecibálta a buszról.
Ám nem érzett különösebb szomorúságot. Érdeklődő később is jöhet, ez a hisztérika, ez a bolond Kinizsiné  nem a világ. És ha nem jön érdeklődő, akkor majd ő feláldozza magát. Elköltözik ebből a rohadt Budapestről, és egyedül felneveli a gyereket.
Alszunk rá egyet, aztán majd meglátjuk.
Ahogy álmában átölelte a gyereket, arra jutott, ketten laknak majd az erdőben. Andriska előbb-utóbb meghálálja a gondoskodást és a szeretetet, kedve támad megszólalni, és az első szó, amit kiejt a száján, az lesz, hogy…
Reggel arra ébredt, hogy nincs az ágyában a gyerek.
Ha ott nincs, akkor hol lehet?
Valahova elcsatangolt? Hogy a fene vinné el! Kinn bóklászik az udvaron? Átment a szomszédba, és kézzel-lábbal reggelit kunyerál? Micsoda rohadék! Nem  hagyja aludni, és még szégyent is hoz rá!
Káromkodva összegombolt magán egy régi iskolás köpenyt – jó az, nem a bálba megy – és kiállt az udvar közepére. Andris! Hogy-az-a-fene-vigyen-el-téged! Hol-az-istenbe bujkálsz?
De a gyerek nem volt az udvaron. Nem volt a szomszédban. Nem volt az utca túlsó oldalán sem. Gyere elő, mert úgy megjárod, hogy na!, kiáltotta, és ekkor vette észre az ablakának támasztott sárga borítékot.
Hát mégis meggondolta magát az a bolond hisztérika, gondolta Trepákné, és bent a konyhában reszkető ujjakkal átszámolta a pénzt.
Harminc tízezres. Se több, se kevesebb.
Kicsit elszontyolodott. A szívében ürességet érzett. Most akkor kinek főzzön ebédet?
A hőség is egyre elviselhetetlenebb lett, nem volt tekintettel senkire és semmire.
Hát nem lesz semmi a nagy önfeláldozásból? Az erdőbe való kiköltözésből? Ez az Andris soha nem fogja neki azt mondani, hogy mama?
Ám ha már lemondott arról, ami minden nő életének értelme, kérhetett volna egy kicsit többet. Kicsit okosabban is kifundálhatta volna a végösszeget.

Első rész:

A gyerek

One thought on “A gyerek II.”

Vélemény, hozzászólás?