A gyerek (VI.)

Kora délután. A villamoson alig zötykölődnek néhányan.
Néhány gimnazista, egy munkásruhás férfi és egy jól öltözött öregasszony kalapban, kesztyűvel és olyan pillantással, mintha látná az ülések között repdeső vírusokat. Agyára ment ennek a szegény mamókának a járvány, gondolta Géza bácsi. A Kolosy téren felszáll egy anya és a lánya. Talán veszekedtek korábban, most zord arccal méregetik a  villamosből a villákat.
A kosztümös nénike egyszercsak Géza bácsira villantja a tekintetét. – Hogy merészelt maszk nélkül felszállni? Meg akar mindenkit fertőzni?
Géza bácsi kétségbeesetten tiltakozik.
Dehogy! Dehogy! Ő csak a rendőrségre viszi ezt a szegény kis árvát, akit elrabolt egy gonosz gyerek… de ő, mint lelkiismeretes pedagógus, az ismeretlen gyerekekért is felelősséget érez…
– Ó, akkor a gyerek a fertőzött! Vigye a fenébe! Nem hallja? Rakja le a villamosról! Hívjon hozzá mentőt! Vitesse be a kórházba! Ne engedje, hogy itt bármihez hozzáérjen!
Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan!
Mivel Géza bácsi nem mozdul, a mamóka felpattan az ülésről, és jajongva, bukdácsolva rohan a vezetőfülke felé.
Katasztrófa, katasztrófa! Hogy merészeli?
Minden irányból szemrehányó tekintetek meredtek Géza bácsira.
A maszk! A villamos nagyot döccent az egyik megállóban.
Géza bácsi megretten. Jön a villamosvezető, aki maga is hatóság, ugyebár… Lehordja mindenféle vén tökfejnek, közveszélyes hülyének, és megbünteti harmincezer forinttal. Vagy háromszázezer forinttal? Ha nincs annyi pénze, akkor  levonják majd a nyugdíjából. Vagy közmunkára ítélik? Egy hetvenkét éves pedagógust? Aki csak a kötelességét teljesíti? A villamosvezető lassan kikászálódott az üvegkalitkából, és kelletlenül megindult hátrafelé, a sarkában a még mindig felháborodottan fújtató anyókával. Szegény néni! Még a kalapkája is reszket a nagy felháborodásában.
Szentséges ég! Géza bácsi odaszaladt az ajtóhoz és leugrott.
Őt aztán ne merészelje megalázni senki emberlánya.  Senki hivatalos vagy nem-hivatalos… Még látta, hogy a villamosvezető az ablakon át barátságosan rávigyorog, aztán a felháborodottan asszonyságot félretolva visszasiet a fülkéjébe.
Mikor a villamos döccent egyet, Géza bácsinak eszébe jutott, hogy ott felejtette az  ülésen a gyereket.

Pontosan két és fél óra múlva anya és lánya, Telegdyné Kata és Telegdy Flóra visszaszállt az Alkotás utcánál a villamosra. Bágyadtan sütött a nap, nem volt ereje felmelegíteni a tárgyakat. Se nem tavasz, se nem ősz, se nem nyár, gondolta Kata. Lezöttyent a kisfiúval szemben, és fáradtan lehunyta a szemét. Sok volt ez a mai nap, idegesítő az anyósa, aki újfent közölte, ha nem látogatják rendszeresen, búcsút inthetnek az örökségnek. Koronavírus? Ugyan már! A kínaiak találták ki, az amerikaiak terjesztik, a magyarok meg – az ostobák – elhiszik.
Kinyitotta a szemét, és lustán méregetni kezdte az utasokat.
Hol látta ő már ezt a gyereket? Félig lesütött szem, szabályos vonások. Mintha zenét hallgatna, nem a villamos becsapódó ajtóinak zaját.
No de ki felejtette itt ezt a szerencsétlen kisfiút? És mióta villamosoznak ábrándozó négyévesek egyedül? Hát nincs anyja vagy apja ennek a  szerencsétlennek?
És hirtelen beugrott, hogy pontosan két és fél órával ezelőtt ugyanezen a villamoson, ugyanezen az ülésen látta ezt a gyereket. Egy ideges, sovány kis bácsival utazott, akit rettenetesen leteremtett egy kalapos-kesztyűs öregasszony, mert nem viselt maszkot. El akarta kerülni a vitát, hát leugrott, ez érthető – de miért hagyta a villamoson az unokáját?
– Hogy hívnak, kisfiam?
A gyerek úgy bámult rá, mintha külföldi lenne, és egyetlen szavát sem értené.
– Hol van a nagypapa? Hol laksz? Hol szoktatok leszállni, kisfiam? Nem akarsz egy müzliszeletet legalább? Nem vagy szomjas? Nem kérsz egy korty vizet?
Délután öt, csúcsforgalom. Ilyenkor elég sokan vannak a villamoson. Ingerült maszkosok, vírusoktól rettegő nyugdíjasok.
Ahogy Kata megsimogatta a kisfiút, egy föléjük magasodó, borostás férfi ráförmedt. – Elment az esze magának? Hogy merészeli molesztálni ezt a szegény gyereket?
Mi az Isten? Kata visszakapta a kezét, és mereven maga elé bámult.
Hogy micsoda állatok élnek a földön! Hogy merészelnek…?
De az utasok közül senki sem kelt a védelmére, úgyhogy Kata elbizonytalanodott.
Vegyen a nyakába egy negyedik gyereket?
És mit fog szólni a férje vagy az anyósa? Arra sem képes, hogy havonta lemossa az ablakokat, erre egy talált gyereket pátyolgat. Mikor már otthon kéne lennie, levinni a kutyát sétálni, ellenőrizni, hogy Barbi angolórája rendben elkezdődött-e, és szép lassan nekikészülni a vacsorafőzéshez.
Lehet, hogy fogyatékos ez a kisfiú. Vagy migráns. Vagy valami bűnözőnek a gyereke. Talán semmi köze sincs ahhoz az ideges bácsihoz. Az anyát elkapták a villamoson, szegény kis hülye meg itt maradt a villamoson, és órák óta utazgat a városban körbe-körbe.
Majd jön egy hivatalos személy. Egy felelős.
A villamos nagyot fújtatva megállt a Kolosy téren.
Megvető pillantást lövellt a borostás férfira, intett a kislányának, és keresztülnyomakodott a leghátsó ajtóhoz.
Ahogy a lába leért a földre, már el is felejtette a gyereket.

Aztán éjszaka felriadt. Arról álmodott, hogy napok óta étlen-szomjan utazgat egy villamoson. Ide-oda, szünet nélkül. És csak bámulja az unalomig ismert házakat, a délelőtt és a délután színeváltozásait, a lassan kihunyó esti fényeket.
Néha hatalmas emberfejek hajolnak fölé, de nem érti, mit akarnak.

Korábbiak:

A gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek IV.

 

A gyerek (5.)

 

One thought on “A gyerek (VI.)”

Vélemény, hozzászólás?