Hosszabb Glossza,
avagy kritikaféle a színházak online térbe költözéséről

Ugyan miért fizetne a néző 3-4 ezer forintot egyetlen színházi előadás silány, digitális lenyomatáért, mikor havonta egy kicsivel nagyobb összegért övé lehet százötven televíziós csatorna, annak minden műsorával?

„Új formák kellenek.”
(Trepljov; Csehov: Sirály)

A koronavírus-járvány második hulláma nagy mértékben különbözik az elsőtől. Nem csak az egészségügyi adatok tekintetében, hanem az egyes társadalmi csoportokra, közösségekre gyakorolt hatásában is, ami alól természetesen a magyarországi színházi szakma sem kivétel. Már a tavaszi karanténidőszak alatt világossá vált, hogy a vírushelyzet kiszámíthatatlansága miatti „status quo” nem tartható fenn sokáig. A bizonytalanság kapkodást eredményezett, a folyamatosan változó rendeletek és szabályozások ellehetetlenítették a magyar színházi szakma megszokott működését. A válságos állapot természetesen először a legkisebbeket érte utol: független társulatok szűntek meg, szabadúszó művészek váltak „szabadfulladókká” és váltottak megélhetési formát; ki több, ki kevesebb sikerrel. Az állami/önkormányzati fenntartású kőszínházak bezárkóztak, mondván úgyis közel a színházi évad vége, legfeljebb előbb nyitnak a közönség felé ősszel, a korai befejezést kompenzálandó. Azért az élelmesebbje már ekkor is kísérletezett bizonyos alternatív, online megoldásokkal: a színésztársadalom jelentős része kifulladásig verseket szavalt a mobiltelefonja kamerájába, ám ez végül nem lett több afféle tét nélküli mókázásnál.

Vége lett a nyárnak, hűvös szelek járnak és bizony, nagy bánata lett a „cinegemadárnak”: a nyári dőzsölés eredményeként a színházi évadkezdésre a tavaszinál jóval magasabbra rúgott a covid-fertőzöttek száma. A megszokott szerencsétlenkedés után, majdnem két hónapos csúszással ismét bezárt az ország összes színházi műhelye. A tavaszi internetes lírai önmutogatás hirtelen felértékelődött, méghozzá két okból: egyrészt a nézőközönség iránti hiány és szeretet szülte, ám ami ennél is fontosabb, alibit kellett találni a működési támogatás felvételére. A bezárt kőszínházak kétségbeesetten próbálták igazolni, hogy zárt kapuik mögött a munka azért nem állt meg, igenis szükség van a továbbiakban is az állami/önkormányzati támogatásra. Csak hogy ez nem ennyire egyszerű dolog. A színházi szakmában kevésbé jártas állami/önkormányzati fenntartókkal, illetve a civil nézők jelentős részével könnyű elhitetni, hogy néhány, kamerába hajolt vers- és mesemondó színművész performansza elégséges művészeti teljesítmény egy ilyen vészterhes időszakban, ám azért szerencsére akadnak, aki nem elégszenek meg ennyivel. Mert tulajdonképpen mi is ezzel a gond?

Röviden az, hogy nem működik. A színház intézményét alapvetően a nézőközönség személyes jelenléte legitimálja, élményét pedig a színpad-nézőtér közötti energiacsere, kölcsönhatás működteti. Talán nem kell magyarázni, hogy a két „összetevő” szétválasztásával a színház eme lényegi elemét semmisítjük meg. Ebből következik tehát, hogy amennyiben a játszó művészek és a játékot befogadó, visszajelzést adó közönség nincs egy légtérben, nem beszélhetünk színházi élményről.

Vessünk egy pillantást a színházi szakma által a kialakult helyzetre adott első körös megoldásra: a „kamerába szavaló művész” formátuma a színháznál jóval közelebb áll a vlogolás műfajához, amit vloggerek, vagy mai divatos szóval „youtuber”-ek művelnek sajátos, új keletű konvenciók szerint. YouTube-videóikban ritka a szépirodalom vagy drámai szöveg használata, sokkal személyesebb és spontánabb a műfaj, sőt, néha már hasonlóságot mutat a riport, tudósítás vagy más publicisztikai műfajok jellemzőivel. Akárhogy is, a végeredmény a színháztól igen távoli, a vlog világában pedig csak erőtlen újszülött tud lenni. Érdekességnek, kiegészítő tartalomnak persze elmegy, ám korántsem hiánypótló.

Komolyabb munícióra van tehát szükség, olyan megoldásra, amely valamilyen módon – ha nem is maradéktalanul, de – pótolja a színházi élményt a néző számára biztonságos körülmények között. A legkézenfekvőbb megoldás természetesen a színházi előadás közvetítése és/vagy a színházi előadásról készült videofelvétel megosztása. Utóbbi verzió a korábban megfogalmazott színpadot és nézőteret szétválasztó körülmények miatt a „kamerába szavaló művész” sorsára jut működésképtelenség tekintetében, magyarán szólva unalomba fullad. Az adott színház/művész elhivatott rajongóin és a szakmabelieken kívül nem hinném, hogy bárki őszintén élvezni tudná egy színházi performansz digitális lenyomatát, pláne úgy, hogy meg kell fizetnie az eredeti jegyárat egy, az előadásnál jóval kevesebbet nyújtó, gyenge filmélményért.

Mert hát legyünk őszinték: amint kamerával rögzítünk valamit (esetünkben a színházi előadást), átlépünk a filmművészet terepére. Eme fiatal művészeti ág a maga röpke száz évében kifejlesztette saját eszköztárát, amely feljogosította az életben maradásra. A plánozás, a különböző objektívek használata sikeresen küszöbölte ki a megnövekedett distanciát színész és néző között, a színházi „kukucskálást” még magasabb szinte emelve. Különösen erős hatás, jelentős érzelmi azonosulás érhető el egy-egy közeli felvétellel (premier vagy second plán), amire a színházban békeidőkben sem lenne lehetősége a nézőnek, még színházi távcsővel („gukkerrel”) felszerelkezve sem.

A kész előadásfelvétel levetítésénél eggyel használhatóbb és izgalmasabb megoldásnak tűnik a „streamelés”, azaz a színházi esemény valós idejű közvetítése (jobb esetben) több kamerával, melynek köszönhetően az imént említett plánozás verejtékes munkával élőben is megoldhatóvá válik. A proszcénium tengelyét azonban sosem lépheti át a színházi kamera, hiszen ezzel már bekerülne a játszó térbe, megváltoztatva a színészi játék irányát, ami az előadás teljes átalakulásához vezet. Az efféle változtatások végrehajtása a színházi közvetítés közben annak sikeres lefolyását kockáztatja, emellett rendkívül balesetveszélyes. A játszott darab ilyen mértékű átalakítása jelentős preparációt igényel, hiszen a kamera közeledtével arányosan finomítani kell a színészi játékon, állítani a zene, a beszéd és egyéb zörejek hangerején, „kamerabaráttá” tenni a darab világítástechnikáját, és így tovább ezer meg egy olyan dolgon át, amin a filmművészet már végigrágta magát durván száz esztendő alatt. Tehát ismét eljutunk oda, hogy amint kamerához nyúlunk, kiesünk a színház világából és egy merőben más típusú ligába keveredünk: a film birodalmába, ahol a színházi felvételünk mint mozgóképes alkotás mérettetik meg vetélytársaival. Ugyan miért fizetne a néző 3-4 ezer forintot egyetlen színházi előadás silány, digitális lenyomatáért, mikor havonta egy kicsivel nagyobb összegért övé lehet százötven televíziós csatorna, annak minden műsorával? Hogy az internetes film- és sorozatbázisokat (Netflix, HBO go) ne is említsem.

Úgy tűnik tehát, hogy a koronavírus-korszak egyik legnagyobb kérdése művészeti szempontból az, hogy vajon mi van a színház és a film között, ami érdekelheti a közönséget; egyáltalán van-e ott bármi, és ha igen, milyen konvenciók között tud működőképessé válni.

A rengeteg hamvába holt, dögunalomba fulladó próbálkozás mellett azért persze akadnak izgalmas precedensek is: még ha ezen kísérletek eredeti céljuknak nem is felelnek meg, igyekezetük teljesen más, ámde nem kevésbé érdekes eredménnyel jutalmazza őket. Míg a legtöbben maximum odáig jutottak, hogy egy meglévő színházi előadás streamelését/ felvételének megosztását kulisszavideók készítésével, interjúkkal, feliratozással, narrációval, egyszóval a televíziós szakma formai megoldásaival kombinálják, a mezőnyből magasan kiemelkedik a budapesti Örkény Színház online szolgáltatása. Az Örkény ugyanis nem elégedett meg az előadásai internetes közvetítésével, még úgy sem, hogy külön stream-stúdiót kialakítva számtalan kamerával és operatőrrel dolgozik: a játszó színészek testére is kamerát erősített, ily módon a filmekből jól ismert POV (point of view) kameraállás is rendelkezésre áll. Ha mindez még nem lenne elég, bizonyos előadásaik streamelése közben a néző maga dönthet arról, melyik kameraállásból kívánja követni az események alakulását, és akár jelenet közben (!) is képes szemszöget váltani. Gondoljunk csak bele, mekkora élmény lehetne például Hamlet POV szemszögéből átélni a darab végi párbajt, vagy látni Gertrude halálát. A színpadi történések mellett természetesen ily módon a kulisszák mögé is bepillantást nyerhetünk, ami szintén nem kevésbé izgalmas az átlag néző számára.

A pandémiás időszak alatt az Örkény Színház (a többi színházi társuláshoz hasonlóan) alaptevékenységéhez igyekezett visszatalálni a technika segítségével, ám helyette egy új, hibrid műfajt hozott létre, amely váratlan távoli rokonává vált egy már létező művészeti terméknek: a videojátéknak. Távoli a kapcsolat, ám egy RPG (role playing game) típusú számítógépes játék esetén ugyanúgy egy másik ember/élőlény bőrébe bújhatunk, ahogy az Örkény streamelt előadásain a testkamerák segítségével. Az adott szereplő irányíthatósága egyelőre hiányzik a képletből mint közös pont, ám ha hosszabb távon maradunk ennél az analógiánál, elképzelhető, hogy ez a következő lépés az Örkény (és más színházak) számára. Megvalósíthatónak tartom olyan, direkt stream-felületre készített előadások létrejöttét, ahol bizonyos pontokon a közönség maga dönthet a választott karaktere további sorsáról. Sőt, egy esetleges együttműködés a VR (virtual reality) szemüvegek valamelyik forgalmazójával „tényleg” belehelyezhetné a nézőt a szereplő fejébe. A részletek kidolgozása persze nagy és fontos feladat, de az Örkény Színház által mutatott irány kifejezetten izgalmas és további elemzésre, párbeszédre érdemes.

Ellenben az online színházi élmény megoldhatóságához nem visz közelebb, inkább csak távolodik tőle. Sajnos minél nagyobb a próbálkozások száma, annál biztosabbá válik, hogy a beállt vírushelyzet a teljes színházi szakma újragondolását igényli, és egyáltalán nem biztos, hogy miután új alapokra helyeződik, lehet-e még a régi nevén szólítani.

Egyetlen bekezdés erejéig muszáj még külön kitérnem a magyarországi bábszínházi szakma képviselőire, ők ugyanis hatványozottan nehéz helyzetben vannak. A tapasztalatok ugyanis sajnos azt mutatják, hogy a bábok jóval kevésbé élnek meg a képernyőn, mint a hús-vér színészek. Sőt, ha jobban megnézzük a filmművészet termését, világossá válik, hogy érdeklődésünk jelentős részét az filmen látható élőlények apró rezdülései kötik le. Az emberi arc pótolhatatlan a mozgókép számára, a színész mimikája, szemének tükre egy közeli felvételen ékesebben beszél száz kimondott szónál. Sajnos még a legélethűbb bábok sem képesek ezt visszaadni. Mozgatójuk energiája kétszeres szűrőn halad át: előbb a bábon, majd a kamerán, s csak ezután érkezik (érkezne) meg a nézőhöz, azonban addigra alig marad belőle valami. Nyilvánvaló tehát, hogy a kialakult helyzetben a bábszínház területén is „új formák kellenek”, talán sokkal égetőbb szükséggel, mint bábtalan nagytestvérénél.

 

Illusztráció: Pavel Danilyuk.