I.
Orsinak mindenben szerencséje volt.
Tizennégy évesen megnyert egy rajzversenyt. Száz és száz kortárs verset fújt kívülről, a költők megtiszteltetésnek tartották, ha illusztrálta a verseiket. És Orsi egyre jobban rajzolt, egyre többet lelkesedett, főiskolásként díjat kapott egy általa illusztrált kötetre. Káprázatos, mesés, földön túli, lelkendeztek a kritikusok. Ki várna ennyi súlyt egy ennyire koboldszerű, törékeny kislánytól?  Orsi alig nyomott negyven kilót. Egy régi betegsége miatt képtelen volt hízni, az orvosok megmondták, soha nem fog gyereket szülni. De így, negyven kilósan, a díjaival, a kitüntetéseivel, a szégyenlősségével, az örökké lesütött szemével még elbűvölőbb volt. Így gondolta ezt a kiadója igazgatója is: gyöngyszem ez a lány, álmában is sugárzik.
Orsi észre sem vette, és már beérkezett. Huszonöt évesen feleségül ment Gézához, a kiadójához, és anyukája lett Géza három éves  fiacskájának, Andrisnak. Immár semmi más dolga nem volt, csak hogy üldögéljen egy elvarázsolt kertben és sugározzon… És még egy gyereket is kaptál hozzá, mondták  az évfolyamtársai.  Orsi titokzatoskodva elmosolyodott. Mindenki azt hitte, hogy élete álma egy gyerek – hisz annyi gyerekverset illusztrált, és mindig olyan  édes volt, olyan könnyű…
Legalább megérdemled, mondták a barátnői.
Orsi nem tudta pontosan, hogy akar-e gyereket. Hogy akarna-e, ha lehetne. Hogy épp ezt az András-gyereket akarja-e. Azt se tudta, hova lett a gyerek anyja, Nikolett. Narcisztikus idegbeteg, ki tudja, merre jár, ne törődjünk vele, legyintett Géza.
Orsi nem is törődött vele. Este hatig bébiszitter vigyázott a kis Andrisra, utána Géza megfürdette, megvacsoráztatta, majd hármasban hemperegtek a szőnyegen. Néha Orsi kivitte magával a kertbe, gügyögött neki (Géza szerint tündérnyelven ), aztán fürdés, vacsora, kacagás, ahogy kell. Anya lettem, mondta nevetgélve Orsi a barátnőinek, persze még csak félédes, tette hozzá szerénykedve… Nem szeretett a házban kettesben lenni a kisfiúval: valahogy azt érezte, tudna beszélni a gyerek, ha akarna…  De vele valamiért nem akar.
Kettesben voltak együtt, mikor jött a telefon.
Géza megcsúszott a kocsival, szörnyű, szörnyű… a mentők szerint már nem sok esélye van. Tessék? Tessék? Minden olyan gyorsan történt, mintha egy regényben olvasná, és összekeverte volna a lapokat. Egészen biztos? Igen, egészen, tessék elhinni, mondta a mentőtiszt. Összekapni a gyereket, megkeresni a kulcsot, bezárni az ajtót, aztán nyomás, rohanni… De hova?
Ugye, ez nem komoly? Az orvos átölelte a kórházban.
Andriska, gyere szépen, nézd meg utoljára a papádat!

Az egész világ Orsi mellett állt. A szomszédok, a barátok, a kiadók.  De még az olvasók is, akik a facebookon üzengettek. Csak egy tündér boldogulhat ekkora teherrel. Ember nem,  egy tündér viszont igen. Orsi birtokába került egy százhúsz négyzetméteres, budai lakás, egy fele balatoni villa, egy fele könyvkiadó, hozzá még Géza életjáradék-kötvényei és  két laptop, amihez senki  nem ismerte a jelszót. Meg persze árt a vagyonhoz egy hároméves tündérbaba. Andriska. Akinek se anyja, se apja.
Orsi azt se tudta, hol a házban a pincekulcs, hol tartotta Géza a ház papírjait, a villanykörtéket, Andriska oltási könyvecskéjét, hőmérőjét, lázcsillapítóját.
Meg egyáltalán. Mit csinál egy hároméves gyerek? Orsi rajzolt már sárkánybabákat, tündérbabákat, tűzbabákat, kengurubabákat, de ezt az Andris-babát soha nem lett volna kedve lerajzolni.
Nem kéne már ennek a gyereknek beszélnie? Vagy valami jelét adni a gyásznak? Orsi meggyőzte magát, így könnyebb. Apa eltévedt egy rettenetes erdőben, megvív a sárkányokkal, de hazajön egyszer… A gyereknek is az a jó, ha ő, Orsi lefoglalja magát. Ha lerajzolja azt a borzasztó erdőt. Ha nem veszíti el az összes munkáját.
De nem volt könnyű dolgozni, a vasgyúró Andris egyik napról a másikra elkezdett betegeskedni. Először a füle fájdult meg, aztán a hasa, a következő hónapban a csuklója. Orsi kétségbeesetten kutatott az interneten, mi baja lehet a gyereknek: ahogy valamije meggyógyul, azonnal elkezd fájni másvalamije. Talpmasszázs, kiskutyus, sok mozgás a szabad levegőn, tanácsolták Orsi barátnői. De Andris újabban tettette, hogy nem tud járni – és túl nehéz volt ahhoz hogy Orsi a babakocsiba tudja emelni.
Túl nehéz, túl kreol bőrű, túl másmilyen.
Nem kéne feltűnnie már  a Nikolettnek? Vagy ennyire nárcisztikus? Ennyire idegbeteg?  Végülis ő az anya, az édes, hát nem? Hát hogy lehet, hogy valaki leráz a válláról egy aranyos kisgyereket? Aki nem mosolyog, nem beszél, csak sír és eszik… és úgy odaragad a földhöz, hogy alig tudja felemelni.
Egyetemista korában álmodozott arról, hogy kap egy olasz ösztöndíjat, és csak vándorol városról városra. Az ő életében olyan hirtelen jött minden! A férfiak a tenyerükön hordozták, óvták-becézték, a széltől is óvták, úgyhogy nem vándorolhatott sehova. Pedig huszonhat éves, mások ilyenkor még csak álmodoznak egy kiállításról vagy megbízásról. De álmodozni azért  neki is szabad. Nem egy dacos háromévest pesztrálni. Kérsz még, Andris? Elég volt, Andris? Mi a baj, Andris?
Ha megint levered a könyvespolcot, akkor… Na, majd meglátod…

Írt egy levelet Ágotának, Géza Siófokon élő anyjának. Hogy fantasztikus szakmai előrelépésre nyílt lehetősége. Ösztöndíj Velencében. Tengerben úszó paloták, káprázatos színek és fények. Ez a város a felnőtteknek áldás, de a gyerekeknek átok. Velencében nincsenek játszóterek. És ha vannak is bébiszitterek, ő nem ismeri őket. Csak három hónapra kéne elvállalni Andriskát, aztán majd visszatér, és folytatják a közös életüket————–

II.

Ágota már három gyereket nevelt föl. Három fiút, három égetnivalót – persze mind a hárman tehetségesek voltak. A legnagyobb Kanadában lett orvos, a középső Németországban bankár … szegény Géza, a nőket nem választotta meg túl okosan. Először az idegbeteg Nikolett, utána meg Orsika, a drágalátos. Géza szerint tündéri teremtés, aki a maga álomvilágában uralkodik. Él és uralkodik. Ámen. Hát akárhol is uralkodik ez az Orsi, ügyesen csinálja. Hány éves? Huszonhat? Van egy budai háza. Egy jó kocsija. Egy fél kiadója. És egy aranyos kisfia.
Persze mindenkinek a maga keresztje. Nem lehet könnyű átvállalni egy súlyosan traumatizált gyereket.
Ágota huszonkét évig iskolaigazgató volt Siófokon. Hitt abban, hogy a gyerekek a magzati korukra is emlékeznek, minden emlék nyomot hagy bennük – hát mért pont az ő unokája lenne a kivétel? Ez a szegény nyomorult átélte, hogy édesanyja, édesapja is eltűnt… sőt a szegény édesapja milyen hirtelen és tragikusan! Hát nem ilyenekből lesznek a kukkolók? A pedofilok? Akik a végén agyba-főbe verik a nagyszüleiket?
Persze Ágota nem hangoztathatott  nyíltan efféléket. Hisz ott a gyülekezet. Az egész város. A férje emléke. Ő modern keresztény. Nem hirdet olyan vaskalapos nézeteket, mint egyesek, nem ítéli el  az eutanáziát sőt a mesterséges megtermékenyítést sem. De azért  bizonyos dolgokat nem szabad mások orra alá dörgölni.  Hiszen semmilyen iskola nem tudja a gyerekeket megváltoztatni
A gyerek, a gyerek, a gyerek. No, igen. De milyen gyerek?
Orsika kapott egy ösztöndíjat Olaszországba. Hogy tényleg kapott-e vagy a férje pénzéből szeretne egy kicsit utazgatni, nem számít. Fiatal nő, meg kell őt érteni. Az idősebbeket senki sem akarja megérteni.
Minden nagymama szívrepesve várja, hogy kocogás, pihenés helyett a kisunokát tologassa a játszótéren. Plusz egy fiú már úgysem számít.  A mamának ez “igazi kibontakozás”lesz, írta Orsolya.
Ágota régebben egy csomó gyereket készített fel a Bolyai-versenyekre. A gyerekeket akkor szerette, ha  a szorzótáblával már nem kellett vesződni, ha egy-egy izgalmas problémán együtt törhették a fejüket. Lelkizni? Na, azt nem! De mit csinál egy hároméves? Aki csak akkor töri a fejét, ha kibukik  a hintából. Mamaaaaa! És kész a veszedelem. Ráadásul meglátszanak a családi traumák ezen a kis Andriskán: nem beszél, mindene fáj, képtelen az éjszakákat végigaludni. Az utcán nem szabad a kezét elengedni.
Szegény gyerek, sóhajtoztak a szomszédok. Ágotán átvillant, nem őt, a nagymamát sajnálják, hanem a kisfiút, aki itt fog  vele élni.
De hát mindenkinek a maga keresztje.
És nem hasonlít rájuk, a Fodrosokra sem. Túl barna. Túl alamuszi. Túl nagydarab. Az ő férje, Béla, három éves korában már a betűket találgatta az utcán. Mamika, milyen betű az ott a T után? Ő pedig három évesen azon töprengett, ha a föld forog, mért nem esnek le róla az emberek.
No de ez a kisfiú min töpreng…
Semmi baja, mondja az egyik gyerekorvos. Csak a mozgáskoordinációján kéne javítani.  Lassan érő típus. Az is lehet, hogy valami allergia, mondja a másik. Talán egy idegrendszeri nyavalya, mondja Bertike, aki körzeti védőnő volt Siófokon huszonöt évig. Ki kéne vizsgálni, hogy miért fáj mindene, miért kerüli a szemkontaktust…
De ezt már a művésznő fogja kivizsgáltatni, gondolta Ágota. A gyerek negyedik születésnapjára sem jött haza, csak üzent, hogy az ösztöndíját meghosszabbították. És hosszan írt arról, hogy milyen káprázatos, inspiráló olasz költőkkel ismerkedett meg. De sajnos még mindig nem talált megbízható bébiszittert… Aztán arról írt, hogy a határokat lezárták, de annyi pénzt utal, amennyire a drága Andriskának szüksége van. Remélem, a mama is vigyáz magára, maszkot hord, rendszeresen kezet mos:  Ágota megborzongott: a világjárvány húsz-harminc évig  eltart, ő pedig itt ül addig ezzel a tehetetlen, nyöszörgős kisfiúval, és mozdulni sem tud.
Már az egészen kis csecsemők is értik, amit mondunk nekik. Ágota szépen, tagoltan elmagyarázta Andriskának, hogy neki hamarosan epeműtétje lesz, és a kórházba nem vihet magával egy kisgyereket. Ő, Andriska, szépen elköltözik az anyai nagymamájához, és ott várja meg, mire a mami eljön érte Olaszországból.
Semmi baj nem lesz, ígérte, majd sokat gondolnak egymásra.

De hol a francba lakhat Nikolett édesanyja? Mintha rémlett volna egy színtelen, hebehurgya nőszemély, aki ott tengett-lengett abban a pesti étteremben Géza esküvőjén.
De mindenkinek lakni kell valahol. A hebehurgyáknak is.
Matematika tanárhoz méltó alapossággal vágott bele a felkutatásába. Géza egyik évfolyamtársa mutatta be a fiatalokat egymásnak. Ez az évfolyamtárs megadta Nikolett (ó, a szegény!) hajdani legjobb barátnőjének címét, ez a legjobb barátnő pedig ismert egy még jobb barátnőt, aki ismerte Nikolett édesanyját is. Hamarosan Ágota kezében volt a cím: Kisdobos utca 4.
Hát létezik ilyen idétlen  utca Pesten?
Úgy látszik. A hajdani Csillebérci úttörőtábor mellett kialakított nyaraló utcákat mind így hívják: Mókus utca, Százszorszép utca, Üdülő utca, Kisdobos utca.
Ágota nem sokat morfondírozott, beültette a gyereket a kocsiba, és indulás. Hát nem az a borzasztó Nikolett, az első feleség az oka mindennek? Szül egy gyereket, aztán megunja az egészet, és még a címét sem hagyja meg senkinek. Hát nem az igazságos, hogy Nikolett anyja is részt vállaljon a gyerek felnevelésében? Legalább pár hétre. Amíg a dolgok eldőlnek.

A Mókus utca és az Üdülő utca környékén alig néhányan tébláboltak. Egy melegítős, napszemüveges alkoholista elmagyarázta Ágotának, hogy nincs is Kisdobos utca, hisz már felszámolták. Ugyan, ugyan, ki lakna ott, ha  nem létezik? Egy szabolcsi kiejtéssel beszélő nő  hozzáfűzte, hogy a Kisdobos utca a hegy másik oldalán található. Ő csak tudja, mindig itt élt, oda jár az anyósával kontrollra. Ágota mutatta a telefonján, hogy a Kisdobos utca nem a túloldalon, hanem itt van.
– Hát legyen csak – mondta a nő a vállát rángatva.
Egy utca, aminek nem szabadna lennie.
De a négyes szám megvolt. Ugyanolyan hebehurgyán kifestett, toldott-foldott, rettentő víkendház, mint a többi.
– Maga az, Lenke!? Üdvözlöm – kiáltott Ágota a tornácon napfürdőző nőre.
És ahogy lerogyott egy kerti székre, elmesélt mindent. Szegény Gézát, Orsolya olaszországi tanulmányútját, az ő epeműtétjét és annak várható dátumát. Hiszen vészhelyzet van. Össze kell tartanunk. Mindenkinek nehéz. Itt a kis  ártatlan.
Lenke  felemelkedett a székből széttárta a karját, mint aki azonnal orra akar bukni. – Hol van az én kisunokám? – sikította.
Ágota gyorsan az ölébe ültette a gyereket.
A víkendház, a drogosokra jellemző gesztikuláció, a sikoltozós beszéd, a félig szétnyílt otthonka nem sok bizalmat keltett benne.  Kicsit emlékeztetett Nikolettre. Kicsit csapongó természet, gondolta. De hát kit érdekel? A négyéveseknek úgyis csak a  szeretet számít.
Még a tornácon  SMS-t küldött Orsolyának. Nagy betűkkel, hogy  a művésznő tisztában legyen a fontosságával.
EGÉSZSÉGÜGYI VÉSZHELYZET! ANDRISKA ANYAI NAGYANYJÁNÁL VAN PESTEN, A KISDOBOS UTCA 4-BEN. MINÉL ELŐBB JELENTKEZZ ÉRTE!
Aztán akkurátusan kipakolta Lenke elé Andris TAJ-kártyáját, oltási kiskönyvét, születési anyakönyvi kivonatát. Ha bármi közbejönne…   Három húszezrest belecsúsztatott az anyakönyvi kivonatba.
Nem lesz itt semmi baj! A gyerek bizakodóan ölelgette az anyai nagyanyját.
És egyszercsak  belehasított : vajon ez a Lenke találkozott-e egyszer is Andrissal? ———————–

III.

Lenkének a Kisdobos utca 4-ben  voltak sírós, nevetős és takarítós napjai.
A sírós napokon sok mindenre visszaemlékezett. Hogy a férje kidobta, hogy a lánya eltűnt, hogy a fia elzavarta. Hogy, hogy, hogy. Csupa fájdalmas dolog. Hogy valamikor a Nyugatinál laktak. a Radnóti utcában. De ma vajon felismerné-e a házukat?  Ilyenkor eszébe jutott, hogy régen franciából és spanyolból fordított. Hogy egy időben itt lakott vele Nikolett. Ilyenkor sírva végigjárta a szomszédokat, és izgatottan a lányát kereste.
A nevetős napokon semmire sem emlékezett. Pörgött, sürgött, forgott, ajánlgatta a szomszédoknak, hogy “bemegy a városba”, elintéz mindent, kihoz ide egy parlamenti képviselőt, mert ez a telep tűrhetetlen. A takarítós napokon valamit keresett, de a sok lomtól,  a házban felgyűlt kincsektől nem fért hozzá. Ilyenkor mindent kidobált, amit más napokon a környékbeli kukákból kikotort: zacskókat, könyveket, újságpapírt, ételmaradékot. Az ember nem élhet disznóólban, nemde?
Pár hét múlva kezébe akadt Fodros Andriska anyakönyvi kivonata. Hát nem lehet, hogy ezt a gyűrött papírt kétségbeesetten keresik a Fodros Andriska szülei? Ha belegyömöszölik a kukába, akkor megérdemlik, hogy ő  tűzbe dobja. Minek annak kisgyerek , aki  a fia okmányaira sem képes vigyázni? Szerencsére a húszezreseket észrevette, és kikapta a lángokból.
Ő, Lenke szereti a kisgyerekeket. Itt van ez a kis néma, fogyatékos fiú. Mit mondtak, hogy hívják? Az anyja elutazott, mert műtik valahol az epéjét, nincs, aki erre a kis szerencsétlenre vigyázzon. Majd ő. Lenke. Mert ő még egy kiscicát se hajítana ki a házból.
Esténként úgy érezte, a gyerek beszél hozzá. De talán nem akar magyarul megszólalni… nem magyarul akar megszólalni. A sírós napokon emlékezett arra, hogy tolmácsolt egy francia csoportnak, ment minden, mint a karikacsapás, aztán egyik pillanatról a másikra elfelejtett franciául. A vendégek egyre dühösebben kiabáltak, ő pedig ott állt középen, vérvörösen, és azt sikította: nem értem, nem értem!!! Hát lehet, hogy ez a gyerek is kiabál, sikítoz, csak ő nem hallja. De ez legyen csak az ő baja.
A nevetős napokon odaengedte az ágyába, a takarítós napokon átküldte a szomszédba. Eredj kisfiam, mert a végén téged is kidoblak.
A gyerek ilyenkor szűkölve elszaladt. Nem is annyira fogyatékos, gondolta Lenke. Beszélni nem beszéli, de érzi a nyelvet. Még talán az én kisfiam is lehetne. ——–

IV.

Barbara, a védőnő minden hónap első hétfőjén járta körbe a víkendházakat. Mert ilyen az ő szerencséje, gyerekek itt is vannak. Él egy csángó pár három gyerekkel az Üdülő utcában, följebb egy öregember egy süketnéma kisfiúval.  Kije-mije ez a gyerek? Borsodból ideköltözött a Fülemüle utcába egy nagy család, de oda csak rendőri kísérettel mer belépni. Mindig megkönnyebbült, ha a rendőrökkel szépen eltervezgethetik, hogy lehetne ezt egész kócerájt felgyújtani. Ilyen napokon sokkal kedvesebb volt a gyerekekhez. Felszabadult a szívében valami.
A régi cukrászda kerítésénél vette észre a kisfiút. Maszatos volt, de se alultápláltnak, se betegnek nem látszott.
– Kié ez a gyerek? – kérdezte Trepáknét. – Még soha nem láttam itt csellengeni.
Trepákné, akinek a férje karbantartó volt az úttörőtáborban,  mindent tudott. Erről a kisfiúról is.  Az anyja híres énekesnő, aki elment valamijét megoperáltatni Franciaországba. A gyereket itt hagyta valameddig, jó kisfiú, nem sok vizet zavar, hozzá is gyakran bekéredzkedik. Mulya fajta, soha nem mond semmit.
De jöjjön csak vissza az anyja, jól beolvas neki!
Barbara bólogatott. Ha a gyerek ideiglenes, akkor nem sok vizet zavar. De hova jár óvodába? Ki vigyáz rá? Hány éves pontosan? Kinek a felügyeletére van bízva? Trepákné ezt nem tudta.

Barbara néhány napig meg is feledkezett a kisfiúról. De aztán  elolvasott egy újságcikket egy meghurcolt védőnőről, aki nem vette észre egy hatéves kislányon a bántalmazás nyomait. Eszébe jutott a kerítés előtt ácsorgó kisgyerek. Lehet, hogy őt is… De milyen híres énekes az anyja? És ki lehet az a rokon, akire rábízta a gyereket? A híres énekesek egészen másféle világban élnek: nem szedegetnek szemetet az utcán, nem égetnek az udvaron autógumikat. Talán az erdélyiek befogadtak egy negyedik gyereket? Vagy ez a félnótás öregasszony a Kisdobos utcában? Melyik épeszű ember hagyna nála egy gyereket?
De egy védőnőnek mindenről tudni kell. Ha egy nagypapa rámászik  az unokájára, ha egy anya nem ad  enni a gyerekének, akkor előkapják a védőnőt, mert neki mindent látni kellett volna. Mert a megerőszakolt gyerekek mind rögtön zöldre változnak, égnek áll a hajuk, és úgy rohannak a gyerekorvosi rendelőbe, hogy alaposan kivizsgálják őket. Jajajajaj, tessék rajtam segíteni! De a sok hülye mind ezt hiszi.
Messze volt még a következő hétfő, de azért kiautózott  a Kisdobos és az Üdülő utca sarkához. Valahogy úgy képzelte, a gyerek ott vár rá, vakargatja a varrt a térdén, tépkedi a gazt, és engedékenyen mosolyog. Hello Barbara! Nincs semmi bajom!
De csak a telepen megszokott édeskés szag és a mindent maga alá gyűrő, rettenetes hőség fogadta. Fejbe kólintva álldogált egy kicsit a kerítésnél, aztán meglátta, hogy Trepákné imbolyog a forróságban a biciklijével.  Nem tud a fenekén megülni, gondolta Barbara.
– Jó melegünk van, ugye?  Azt a kisfiút keresem, aki pár napja itt csámborgott. Négy-öt éves, olyan nem tudom milyen-hajú.
Trepáknén műszálas pulóver volt, rajta egy félig begombolt otthonka. Ha nem vigyáz magára, meggyullad, gondolta Barbara.
– Nyugodjon már meg, aranyom – mondta Trepákné. – Nincs baja annak a gyereknek, a rokonai elvitték. Ez az igazság! Tessék lepapírozni!
Barbara még a hőségnél is megalázóbbnak  érezte,  hogy az otthonkás Trepákné oktatgatja.

Hát ez a baj azzal, ha valaki túlontúl lelkiismeretes, és szívére veszi a dolgokat. Kipréselt magából egy mosolyt, és gyorsan beszállt a kocsiba. —-

(folyt.)

Kép: Igor Melnikov