Istentangó

Krasznahorkai Lászlónak

A pille halála a hullámok ölén.
Újra hernyó lesz belőle. Árnyék.
Kankalin és kikerics illata övezi.
Jáspis és zafír.
Fölötte az ég merő metafora.
Archetípusok kavalkádja.
A szárnyak közötti párbeszédek
Mint egymásba forrt ajkak
Pehely-felhők. S pontosabban
Ez a szituáció egy szöveg.
Ölelkezés, szappanhabos csók.
A nappal szálai barack-rostok.
A víz tükrén áttetsző szótövek bimbózása.
Atommá porlasztott jellem
A kifehérített éjszaka szövetein.
Pille, egy csepp medúza karmaiban.
Jahve kezében a vérrel telt üveggolyó.
Jézus pisztolyt fog a varázslóra.

 

„Inspiráció generátor”

Tasnádi József képeihez

A relativitás a jégpáncél,
Ami alatt a tó vize az abszolútum közege.
A relativitás zár el minket az abszolútumtól?
Az abszolútum harangokkal van tele.
A víz alatti csengettyűk üveghangon sírnak.
A kontingencia (esetlegesség) a köd.
S benne a világ(kép).
Elszigetelt zsenialitás, géniusz-laboratórium.
Lám-lám. A jó dolgoknak mindig van csomagolása.
A lakott tér mindig zeneileg észlelhető
S ezek a rezgések a disszonanciák orgazmusai.
Az én egy harangláb. Isten mozgatja.
Először kiveszi a személytelenség óceánjából.
Majd beleteszi egy versbe.
Az én elmenekül a szövegből s beülteti magát egy kertbe.
Kontextussá oldódik, ugyanakkor nyelv lesz.

 

Textus kápolna, op.2

Temporális mentorálás

Szervetlen egybehangzás.
Több szálra bomlik a disszonancia.
A váratlanság más szövegekhez képest
Működik. Mint az ököruszály leves.
Sztrapacska. Pasta pronto.
Egy tányér, krémes, frankfurti leves.
Vagy egy selymes krumplifőzelék.
Sok babérlevéllel. Olyan sokkal,
Hogy már felsértik a nyelved.
Galvanizált génjeink fürödnek
A csészéből egy ezüstkanálra folyt időben.
Itt az irodalmi tudatalkotás opciója.
Kikutatni, fellelni, miként van ott az én?
Hogyan került bele a nyelvbe?
Voltaképp nem is a világban találjuk meg.
Hanem a versben.
A szó is visszaköltözik a nyelvbe.
Miután a lét legdrágább gyöngyeit elcsente.
Rajta van az arcán a lelke.

 

(Illusztráció: Ježeva kućica)