A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

 

KŐ A KŐTŐL

Kérdezd a napraforgót,
ki arcát nem féltve
fölbámul az éjszaka egébe.

Kérdezd a fuldokló tengert,
kin átvilágítanak fénnyel telt
kristályfekete mérgek.

Kérdezd a megvakult eget,
hol az üres időben lebeg
az utolsó felhő. Ottfelejtve.

Kérdezd a követ, kinek
óceán mélyén társa: kő,
a biztos kettétöréssel eljegyezve.

 

AZ ABLAKNAK VERŐDÖTT RIGÓ

a lelkiismeretről

Ami maradt
bámulod a némult
madarat

nézed arcodat
ében
krátermély szemében

ő szemedből olvassa
már odaát
utolsó egyszervolt dalát

 

FAKULÁS

fények foszlanak
vásznak fölfeslenek
árvult erek görbülnek
egymást keresve
szálak szétszálazódnak
póktojásként
bábozódik a holnap
ujjak kezek
már sosem fonódnak
sem imára
sem szerelemre

foszlás van
szavak ritkulása
póktojásként
szövődik a szív halott
lepke koppan kezemre
szavak közt nehezedve
alvad a csend
és már nem ragyoghat
feketébben:
Az elveszített éden:
csak az az éden.

 

(Illusztráció: Fábián István: MINDENKI AKAR JÁTSZANI; GRAMMA; A FA FIGYEL)