„Káromlót sors sujt szél-sodort igén át.” (Tellér Gyula fordítása)
Dylan Thomas
Kép a vízben, részecskék dúdolnak, kísérleteznek, homokot szórnak Évikére. Eljutnak oda, gomolyognak, az is lehet, hogy az ég felé meredő tányérsapka és vállap. A természetben, bátorításképpen, orvosságokat gyüjtögetnek. A természet ingatag, megfigyelem, amikor láthatatlan. Hosszú kezekkel kotorászik az óceánban. Magukban vonulnak az alacsony felhők. Kifejlődött gombák a szétterülés pillanatában. A vaksi fák vak lombhulladék darabok. Évike a térde közé szorítja Józsikám bácsit, és mossa. A hajuk sűrű pehely, azért, hogy átrepülhessenek. Évike a szájába veszi, megszüli, átrepül. Az asztalon gusztusos gyerekek szaladgálnak. Felmarkolják a vasat, a vastagabb ágakat, belélegzik a tüdejükbe. Akadály környékezi őket, egyik repül, a másik szavára. szemgolyó vibrál, felmászik a tetőre, fontoskodik. Kilövi az idegen impulzusokat, törekszik, belép a kapun. Évike öltözik, felveszi, szeretné magához ölelni, felébreszti a húsát, átkarolja, hogy a zsíros fák tetején is lássák. Órákat tölt a lesen, megáll előtte egészen közel. Egy csecsemő a fején, menstruációs ciklusonként egy-egy. A hormonok rendszeresen üvöltenek, búcsúzkodnak, mint egy kődarab. Egyik-másik szörny felismerhetetlen, tépett. Halált mondanak. Párnalelkű kísértetek járnak a kikövezett utcán. Bal kézben fogja a szúrós szerszámokat a párhuzamos padokban a padok szélén. Könnyen úszó hadihajók járnak a teraszon. Évike csontjai ráncosodnak, mint a fakéreg, mint a vegyi folyamatok, valamennyien forró részecskék. (Délutánonként.) Tűzön süti a szárnyas hópihéket két kéz, két láb, az arc, mely keletkezett. Kócos füvön Józsikám bácsit hozzá szivattyúzza az elegyhez, megkeveri, betölti a meleg levegőt, jellegzetes zivatarfelhő, teljesen. Sétál, leül, tépkedi a nehezen járható füvet. A szívem kétharmada a fejemben, mondja Évike, kétharmada a fenekemben. Szétnyílik a kabátja, leszakadnak a gombok különböző időben. A hadihajók berzenkednek, hogy tartóztassák le, mert még nincs lejátszva semmi. Szobrot farag belőle, Évike lencsealkat, felül kövér, alul sovány, középen sír, az utca fényben, a túloldalon egy hadihajó. Feltekintve kékesszürke az ég, erősíti a vakító fényt, a föld magas, 450 fokos. Évike az előtérbe ráncigálja Józsikám bácsit, leteperi, Józsikám bácsi megkapja az állandó keveréket. A szoba minden berendezése egy átlyuggatott, minden irányban eltolható, nehezen tárolható márványszobor, melynek kemencében sütik a fejét. Évikének úgy tetszett, mintha észrevenné, téglát lát, kavics csörög a keverőben.
Rakéták remegnek, tényleges, nyolcasra emlékeztető lepárlási görbék, alacsony forrpontú alkatrészek, melyeknek az időeltolódás ebben a pillanatban használ. Az időeltéréssel folyamatosan együtt jár egy sereg hőátadás, csiklandozó katalizátor, meg egy kis atomháború, A katonák taktikai megölése, megnyúzása, mintha árokban aludnának. (Várnak arra az órára, melynek szerkezete elromlott.)
A múzeumban a késleltetett működésű folyadék egyenletesen csöpög. Bennünket okol egy anyuka a hozamcsökkenésért. Jelenleg együtt mozognak a hat szénatomos rácsból kilépő napsugarak.
Az A-ból a C-be a szájukból a szájukba, a meleg levegőbe, mert igen magasan megy, és ennek a dolognak ez az időpontja, ballonmérete személyzet nélkül. Tévedés volt az a feltevés, hogy Józsikám bácsi elraktározott személy. A tigrisek finom, szűk aurái csövekkel, tűszelepekkel és karburátorral. Évike maga alá gyűri Józsikám bácsit, és enni ad neki. Rögökből, meg csapadékból, meg koppanásokból. Foltos kovácsok, nyikhaj bányászok, meg önkéntesek a polgárháborúban. Két csoport, két folyékony halmazállapotú szövet, két kapilláris. Tetoválások, és ütőerek szállnak. Évike eldől, felgyülemlik egy halálsikoly. Behunyja a szemét, túl sok vonat jár erre, mondja. Évike átlendíti a lábát Józsikám bácsi felett, belehullik egy fonott kosárba.
Akikkel nem törődik senki. Napnyugta és egyensúlyi görbe. A lenyugvó nap elítéli az embert, haragszik, osztozkodik. Réved, ellenkezik, mosolyog, a nyelvével érzi a teret. Számára a torony terhelés, oszlopban való menetelés, fogsor, mely hátrahanyatlik. Ráerőszakolt állapotban van, a nap keresztmetszetét rajzolja egyenletesen.
Régi, jó, öreg jávorszarvas. Lassan öltözik, intenzívebben húzza a harisnyáját, bőven köhög. Hordóban erjesztik, leszáll egy kicsit, megül. A hordóban kimerült katonák, van akinek ez a mestersége. Élni a magasban szarvasként ma vagy holnap. Megcsikordul a fal a köveken. Egy jávorszarvas hosszú tüdővel a B szektorból a C szektorba repül. A B körzetben komponenseket gyártanak. A ligetben nutriák, a csöndes oroszlánok, és a szerelemmel teli beszéd. Józsikám bácsi a kedvesét tanulmányozza. Játszanak és gondolkoznak, felfedezik a vakot amint a túlsó oldalra ér. Finom buborékokkal. Iszogatnak, dohány serceg, három lábon, nem vonhatjuk meg tőlük a következtetéseket. Lövöldöznek az árulók, összetalálkoznak a pompás falon, a létrán, a várfokon, látom az időt, vagy a gyermeket. Rakéta csapódott be, amikor az alkatrészeket jöttünk megtekinteni. Hosszú, hegyes zsinór, tovább írja, meg gyorslábú próféták, felfoghatatlanul esetlenek. Holnap nekik kell meghalniuk zsoltárt skandálva Kelet-Európában. Pedig a felhők pont ott vannak ahol a szentképeken. A betűk szárazak, felfedezni bizonyos lehetőséget, esetlenséget, mozdulatlan árnyékot, melyet szeretnének elraktározni. Úgy nézegeti a fényképeket, ahogy dúskeblű nőket szoktak. Világít a Föld, keskeny csőrendszerek, tigrisképű anyák nem messze attól a helytől.
Kata utána mászik, kicserélődik, közel áll, fekszik, Józsikám bácsi nincs sehol, középen sem, eddig egyenlő, egész. Rakéták gurulnak a folyónál, megtelik a tartály, Józsikám bácsi Katát cipeli a vállán, bizonyos esetekben. Azt nézi, áll-e még a háza? Kata és Évike megfőzik Józsikám bácsi szívét. Józsikám bácsi kielégíti Kata fehérjeszükségletét. Zsírt tölt, álldogál álruhában. Jókedvében fütyül előre-hátra. Szétszaggatott hajjal fésülködik. Minél görbébb lépcsőkön lépdel, görbe lábon, nem jut haza, de elég hűséges, mintha a naptól fehér felhőkön állna. Feltételeket szabnak a buborékok. Félreismerhetetlen, jelenleg csak annyi a jövő, mint az azonos nemű folyadék. Az átállás legfeljebb két és félszeres. A folyamat intenzívebbé válásának ez az egyetlen útja, a molekulák átcsoportosítása Minden más lényegtelen, Évike, miközben vele van dolgunk, szabadesésben repül a világűrben.
A csótányok átvették a hatalmat, ezt elbasztad fiam, ratifikálással kellett volna keresztülvinni, nem atomfegyverekkel, a forrpontok szerint kipusztultál, az állóvíz apad, ismét megszületsz majd sokmillió év múlva, ez a sorsod. A szél vidám oroszlánpofa. Kata rádől Józsikám bácsira, a szemére térdel, csillag születik, dallamok úsznak, az idő megáll emlékezni. Illetve mintha kezdene feloldódni a húslevesben. Sziklák ugrálnak a tűzbe. Faltól falig omlik le a híd. Fürdőruhában, nagy sebességgel bomlik. Évike részt vesz a nukleáris reakcióban katalizátorként, egyenruhában, csíkosan, a színét változtatja. Az elegyek összetétele dönti el, hogy ki az első és ki a második.
Tragikus eufóriában táncol a jávorszarvas. Légszomja van, nyöszörög, vagdossa, mint amikor egerek cincognak, ez az idő lenyomata. Megforgatja a tüdejében a levegőt, böfög, mutatja, hogy ivarérett. A verejték belecsorog a fejébe, a puncijába, a tudatába, a fenekébe. Idegen szakkifejezések halmozódnak, cigánygyerekek potyognak lágyan, V alakban. Az idegen kifejezésekről gondoskodik, pirossal körülírja, az alacsonyan szálló felhőket feljelenti, fül, haj, orr híján összefirkál, betemet, Elkapja az orosz rakétákat, gólyák hullnak, a fehér a napban, felrobban egy csillag. Évike egy kifaragott hasábot szeretne maga alá csúsztatni. Egy gyerekfej nagyságú felhőt, a szemében szálka, máséban is, átfolyik rajta a vegyszeres víz. Felbuggyan az R-ben, szétoszlik, felissza a száraz talajt, ahol a dolgát végezheti, szeretné még egyszer azt csinálni, karcolni a falat a katakombákban. Rövid idő alatt végbement, kifejlődött, újjászületett. A halál az élet a bizonyítéka. Odakint egy lény vetkőzik. Még van, folyamatokat kombinál kattintással.
Kata az utcán, a fátyol átlátszó, mutatja a felhők területét. Enyhén fut az élete elől. Európa hatalmasan feltornyosuló tengerár. Ez a bizonyíték, kéznyomok hasítanak a tűzbe, valaki megbolondult, beszélget a fákkal, mint ahogy az anya a gyermekével. Kata mászik fel a kötélen, eltemetett arcok vigyorognak a földből.
A borítókép a szerző illusztrációja.