KÖZELÍTŐ ÖNARCKÉP
hogy távollétem átég a képen
és leírt szavam varjak lépése a havon
rajzaim mind-mind fekete-fehérek
ne szomorítson semmiképpen
ha nyelved kidugva mint a gyerek
színes krétával rajzolsz örvényeket
a színek egymást takarva-fedve
feketülnek sötét madárszemekbe
s ha vízcseppbe rejted a szivárványt
azután hagyod az égre feszülni
magától lesz ismét angyal-fehérré
mert mindenben minden benne van
a szobor nem felejti a sáros márványt
a fekete sosem akarhat kifehérülni
AZ EMBERFIA
a disznó némán zokog,
darabka könnye jég.
a halak odalent boldogok,
templomfényük a fönti lék.
a farkas éji futása örök,
egy az idő, a falka, az ölés,
a mezőn mélyülnek fagyos körök
és újraír mindent a hóesés.
isten legsűrűbb magánya:
fekete bivaly áll fehér havon,
bámul a hűlő világra
a sötét szem mindent visszavon:
vissza a langyos réteket,
kaszálót, lágyan elfedő sarat,
mindent, mi a nyárestből maradt.
egy rózsa-arcocska fölnevet.
AZ EGYETLENEK
Tandori sétál
a mindenség egy szív
alakja tervszerű véletlen
lényege a dobogás
formái összehajlanak
a teremtés sok-sok ér ahol
vér a vérrel szembe megy
nincs múlás és nincs idő
csak egybeforgó hajnalok
a világegyetem egyetlenegy
ha mégis volna belőle kettő
(akár számolatlanul végtelen)
mindig ugyanegy marad
szépsége is szépen egy
épp mint a boldog számok
ki hogyha büszke árva prím
akkor a legboldogabb
a mindenség buboréktükör
éppen egy madár néz bele
a világ egy madár szemébe
bámuló egyetlen madár szeme
ZÁRÁS
kertek, füvek, jégverések,
felhőárnyak égmagas nyárban.
a jászol lábához lánccal kikötött,
kapával agyonvert kutyakölyök.
a kaszából hidegvágóval
kikalapált, kireszelt kések.
mi tervezve sem volt,
már végre van hajtva hibátlan.
kacagások, ijedések,
álmodás halálraváltan.
kertaljában bóklászó disznók,
fehér bárányok merülő zöldben.
az összes bámészkodás, múlás,
miket mint magamat: megörököltem.
a hat rekvirált s a megmaradt
egyetlen tehén.
a folyó gátján megyünk
hárman a vágóhíd felé:
az ócska bicikli,
a mit sem sejtő barom
és könnyektől vakult gyerekként
köztük én.
hallgat az ürgék-tanyája mező,
hallgat a tornyadőlt templom:
végleg beszántva hallgató népe,
ízikkórót hajt a temető.
nem látom apánk arcát:
fehér inges szelekkel házal.
nem látom anyánk arcát:
virágot szed bedőlő hegyek oldalában.
azok az ingek rég szétrongyolódtak,
üres a templom kihűlt virágok illatával.
üres az a jászol és hideg.
semmi királyok nem járnak erre.
visszatartják szép lehelletüket
az erdők, füvek, a soha nem nyírtak.
röpül föléjük, mintha ígéret lenne,
fejszével hasított csillag.
(Illusztráció: Fábián István: március)