Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondenzcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfie-ket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő, egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…

 

Reggeli séta Rethymnoban
(Súlytalanság helyett)

Csak össze-vissza sétálok.
……………………………….Így cikk-cakkban, mint egy reggeli részeg
Túl sok volt a szomorú gondolat, az éjszakai sötétség
……………………………….Fázom
Pedig már melengetően süt rám a nap, az áldott Nap
……………………………….De mégsem
Mégsem vagyok boldog és vidám
……………………………….A kis Heimaras utcácskában
Mázsás lelket fojtogató abroncs-terheimmel
……………………………….Szédelegve cipekedve
Túlérett banánnal a kezemben
……………………………….Egymagam
Öröktől örökig kimondás és gondolat-csendekben
……………………………….Lépegetve
……………………………………………Lassan
…………………………………………………..Lefelé
Az élet-kövek egyre lazuló és fogyó tömegein
………………………………..Egyre halkuló
……………………………………………Kopogásokban
………………………………..Egyre gyorsabban fogyó
……………………………………………Szívdobbanás-zajokban
Csendesülő megnyugvás-kétségbeesések
………………………………..Suttogó dallamai
………………….Szállnak belém
………………….Boncolják kába elmém
Felcsapkodva arcomba, szemeimbe elmúlt idők
…………………………………Megélt
…………………………………Megemésztett
…………………………………Felszabadító
…………………………………Önemésztő
Tortúra-szikláit, boldogság-zokogásait
…………………………………Nincs kegyelem
Csak egyvalami győzhet az életen
…………………………………A semmi
Az ember-világ csend-zajának ostora
…………………………………Itt most nagyobbat kellene lépni
A Valamibe, felfelé a Napba
…………………………………És Ott szénné égve nevetni
A megszabadultság egyetlen izzó mozsarában
…………………………………Mindenféle fegyver nélkül
Élni…

Aztán az ember eléri az első kis kanyart, ahol egy aranyos taverna van, volt… Az üres székeken macskák feküdtek magzatpózban. Önfeledten aludtak…

 

Homokszemcse-világ…

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
A ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

…………………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………………

A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét…
Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként este felé ovi vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett „Római lány”…
Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban gyomrában…
Valahol Máshol de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban
Melyen halni félő halandók gyalogolnak…
Sorsuk elől sorsuk után futnak…

……………………………………………………………………………………….
……………………………………………………………………………………….

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
………………………………………………………………………………………
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..

 

(Illusztráció: African Sand Dune)