Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. De hát mit keres éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És hogyhogy nem fekete? Bill visszadugta a laposüveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.

– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.

– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.

– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!

Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.

– Mindjárt megyek – zümmögte egykedvű robothangján.

Fuss csak a szállóba Mike, még megfázol. Billnek e pillanatban semmi kedve nem volt őt meg a többi vakegeret bámulni abban a penészes lyukban. Azért persze jobb lesz óvatosnak lenni, nem veszélytelen a kocsik közt, ha már benned lötyög másfél liter bor.

A Szörnyeteg csillogott, szinte fluoreszkált egy szippantós kocsi és egy taxi mögött. Bill a sárga szedán motorháztetőjére támaszkodva, jobb lábát maga után húzva próbált átevickélni köztük. Mintha egy tégla lett volna a lábfeje helyén. Még a mai nap folyamán rá kell néznie, idejét sem tudja, mikor vette le az ócska, lyukas bakancsát utoljára. Látta, hogy a taxis hessegető mozdulatot tesz, miközben járt a szája, de egy hangot sem hallott belőle. Dudálni persze nem mert. Ugyan ki követne el ilyen ostobaságot egy Szörnyeteg közvetlen közelében.

Végül a jobb keréknél állapodott meg.

Hát te honnan csöppentél ide?

Nagy megilletődöttségében elszellentette magát. Levegőt is alig mert venni rémületében. Most mindjárt kinyílik valamelyik ajtó. Habár… Meglehetősen jól ismeri ennek a dögnek a paramétereit. Ezek az ajtók olyan nehezek, mint egy Boeing 757–es bejárata. Nem fogják azt az ő kedvéért nyitogatni. Meg aztán a Szörnyeteg vegyi támadás ellen is fel van szerelve, és bár tegnap ugyan minden szart összeevett a szállón, kétli, hogy komoly veszélyt jelentene a bent ülőkre.

Ki szállna ki, ha mégis? Az elnök nem lehet, nincs kint a zászló elöl. Ki is most az elnök egyáltalán? Billy, Billy, ezt márpedig illene tudni, akkor is, ha az utcán élsz. Trump után valahogy nem igazán követte már a neveket, olyan egyformák voltak. Talán nem is amerikai csücsül benne. Esetleg az a hogyishívják… Putyin? De hisz az már rég meghalt. Valami ázsiai drogbáró? De hogyan jutott hozzá? Ilyet nem veszel használtautó-kereskedésben. Meg sehol máshol. Még a titkosszolgálatnak is legfeljebb húsz van belőle. Ki a bánat lehet odabent? Miféle titán tévedt el itt, Harlem kellős közepén?

Jóleső izgalom lett úrrá rajta, hosszú évek után egy pillanatra belecsöppent a mostba. Az évszámon ugyan gondolkoznia kellett volna, ha valaki kérdezi, de kit izgat az ilyesmi, most, amikor talán épp a tanúja valami fontosnak. Vagy az lesz, perceken belül. Vette a bátorságot és végigfuttatta az egyik ujját a fényezésen. Az ördögbe is! Húsz centi vastag a karosszéria. Még a festék is golyóálló!

Elővette az üveget, mert a kelleténél jobban meglepte a nosztalgia. Így futtatta végig az ujját azokon a nyavalyás Cheviken, amik ennek a monstrumnak az alapjául szolgáltak, mikor kigördültek a gyártósorról, odahaza Detroitban a GM–nél. Micsoda idők voltak! Ők voltak Amerika szívverése. És munka után valaki várta haza…

Az a képtelen ötlet jutott az eszébe, hogy csinál egy szelfit a kocsival és elküldi Eleanornak. Szerencsére még azelőtt eszébe jutott, hogy legalább hat éve nincs mobilja, hogy keresgélni kezdte volna a zsebeiben. Miután New Yorkba jött, nem kereste többé senki.

Megborzongott. A rohamosan hűlő levegő bejutott a szesz gőzölgő auráján keresztül. Mike–nak igaza van. Lesz ebből mínusz harminc is. Ezek már rég nem a szép emlékű húszas évek. De ha egyszer nincs kedve bemenni a szállóra! Mintha a koporsó fedelét húzná magára. És már csak néhány korty maradt az üveg alján. Nem jó ez így. Csökkentenie kell az adagon, az elmúlt három napban jószerivel csak percekre józanodott ki.

A fények egy finom reccsenés kíséretében arrébb csúsztak a karosszérián. Hohó, csak nem megindultak végre? De bizony, gurult néhány centit ez a csodamasina, és ettől rögtön valóságosabbnak tetszett egy fokkal. Biztosan ráhajtott egy zacskó mogyoróra, vagy isten tudja mire. Amennyi szemét ezeket az utcákat ellepte újabban…

Apró szemű jég szitált. Bill sóhajtott egyet, ideje volt indulnia. Átjárta a hideg, és a lábán felkúszó nyomás egyre erősödött. Még egyszer végigsimított a karosszérián, majd tisztelgésre emelte balját. Ég veled, csatahajó, te nemzet büszkesége, te USS Nimitz, evezz derűsebb vizekre.

A Szörnyeteg azonban nem eresztette.

Bill jobb lába mintha odafagyott volna a betonhoz. Ballal próbált hátrálni, ám ekkor a Szörnyeteg láthatatlan mancsa kinyúlt érte, megpörgette a tengelye körül és iszonyú erővel oldalba rúgta.

Mielőtt felfogta volna, mi történt, eszébe jutott, ki következett Trump után.

A földön feküdt, az oldalán. Jobb lábát kifacsarta valami titokzatos erő, combján mintha egy forró késsel vágtak volna végig. Megesett már vele, hogy eltaknyolt, de tudta, hogy ez most nem az alkohol számlájára írandó. Mikor nagy nehezen felkönyökölt, és meglátta, mi tartja fogva, felsikoltott, aztán még egyszer, sokkal erősebben, mikor rájött, hogy némi susogáson kívül más nem jön ki a torkán.

Kificamodott bokája mögött a bakancsa orra eltűnt a Good Year gumiabroncs alatt. A Szörnyeteg mind a nyolc tonnájával a lábán állt. Bill viharos sebességgel józanodott, már azt is tudta, hogy az imént mogyoró helyett a csontjai ropogtak. Érezni ugyan nem igazán érzett semmit a sarkától a lábfejéig, de más nemigen lehetett.

– Segítség – suttogott, mint az őszi avar. A karjaival megpróbálta elérni a Cadillac mellett álló kamiont, miközben ép lábával a Szörnyeteg kerekét rugdalta. A kamion sofőrje a hatalmas visszapillantó tükörben ugyan ráláthatott volna, ám a fülke oldalsó ablakát máris ellepték a jégvirágok. A limuzin magas farokrésze teljesen eltakarta őt a mögötte lévő kocsik elől, esélye sem volt, hogy az arab taxis vagy bárki más a segítségére siessen. Épp oly láthatatlannak érezte magát, mint a járdán, ahol koldult.

Hamar kifáradt a rugdosásban. Amúgy is hiába, az abroncsok acélból vannak, a gumi pedig kevlárral van megerősítve, hogy akár száz mérföldet is kibírjon egy komolyabb sérülés után. Dacára a helyzetének, Bill képtelen volt rá, hogy ne adózzon elismeréssel eme mérnöki teljesítménynek. Hol van ilyenje a ruszkiknak vagy a japcsiknak?

Kemény nyomást érzett a bal oldalában. Tessék, még ez is. Épp most mondja be az unalmast a ketyegője? De csak a laposüveg volt a belső zsebében. Az nem tört össze. Méghogy nincsenek csodák…

Miközben előkotorta, eszébe jutott egy pár nappal korábbi rémálma, amiben beszorult ebbe az üvegbe. Belülről próbálta kitörni, ugyanúgy hasztalan rúgkapálva a lábával, mint az előbb. Mikor felébredt, megvetően köpött álombéli önmaga felé. Végül is senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy igyon.

Az utolsó pár korty bourbon végre oldott valamit a rémületén. Valaki csak észre fogja venni. Egyelőre azonban nem látja más, csak az a néhány arc a felüljáró szélére kitett reklámtáblákon. “Csak akarnod kell!” – állt a felirat egy sportos szőke nő mellett, aki valami protein–turmixot tartott a kezében. A rohadt életbe, neki meg oda van a lába! Valószínűleg le kell vágni. És miért? Mert nem volt hajlandó kivenni azt a nagy hótaposót a segélycsomagból, amire Mike hívta fel a figyelmét. Mikor fagyhatott meg a lába? Egy napja? Három? …Tíz? Billt gyötörni kezdte az önvád, ahogy kijózanodott. Hatvan évig mindenhova elvitte az a derék végtag, és erre így hálálja meg? A szőke nő szemlátomást ugyanúgy nem értette a dolgot, olyan lenézően mosolygott, hogy Bill rá se bírt nézni többet. Mintha csak Eleanort látta volna. Megpróbált talpra állni, de kiment belőle minden erő.

De hát mit kellett volna tennie? Nem akart ő ártani senkinek, mikor aláírta azt a petíciót. Miután a fékbetétek gyártásánál használt azbeszttől többen is gégerákot kaptak a gyárban, úgy gondolta, talán hasznára válik mindenkinek egy kis változtatás. Ettől ő még nagyon is hitt a fejlődésben, annak a fiatal kis titkárfélének, aki kirúgta, nem volt igaza. Vagy talán mégsem hitt eléggé? Eleanor később, mikor neki is fájni kezdett a torka, azt mondta, szimulál, hogy valamivel igazolja a tettét. Amikor kivették a hangszalagjait, már rég nem volt sehol.

Vajon Detroitban él még? Nem valószínű. Jó, ha ötvenezer ember lézeng még abban szellemvárosban. Azért legalább megvárhatta volna, míg talpra áll és talál munkát. Noha végeredményben érthető, hogy lelépett. Ha már gyereket nem tudott csinálni neki, legalább a biztonságáról gondoskodhatott volna.

Az ég hirtelen kitisztult és a hőmérséklet másodpercek alatt fokokat csökkent. Bill rúgott néhányat, de jobban esett mozdulni. A feje fölött a sportos hölgy mellett egy borostás fickó hanyag eleganciával hirdette egy vadonatúj Honda társaságában: “A szerencséd kovácsa te magad vagy!“

Bill röhögött volna, ha még képes rá. Mit tesz isten, ő egy olyan kovács, aki egész életében a saját ujját ütötte a vas helyett. De mindig is undorodott azoktól, akik másra kenik az elbaltázott életüket. Hát tehet arról bárki, hogy ő ilyen átkozottul kancsal? Kedves volt Mike-tól, amikor vigasztalni próbálta azzal, hogy a volt feleségét és a volt munkahelyét ostorozta, de Mike… eh, csak egy naiv idealista. És tessék… mire ment vele?

Nem. Hangozzék bármilyen klisésen, annak a két reklámpofának odafent igaza van.

Bárcsak lenne még egy korty az üvegben.

A feje felett a korallszín hullámzásba hangok vegyültek.

– Eleanor?

De nem, ennek a valakinek sokkal mélyebb hangja volt. Billnek könnyek gyűltek a szemébe, így csupán elmosódott árnyakat látott belehajolni az égbolt keskeny sávjába. Valami nehezet érzett a testén. Elmosolyodott. Hát ez lenne a halotti leple. Legalább jó meleg.

– Az én hibám.

Miközben tudata kalitkába zárt madárként verdesett össze–vissza, a szája görcsösen ismételgette ezt az egy mondatot. Miatta csak ne vonjanak felelősségre senkit. Azt már végképp nem vállalná magára. Becsukta a szemét, mielőtt ráfagynak a könnyek, a hangok valahogy szürkén, kifejezéstelenül csengtek ebben a monoton motorzúgásban: Hé, uram, guruljon arrébb… De hisz ebben nem ül senki… A mocskos szemétládák. Jól van, jól van, csak nyugi, fiúk! Bill semmi meglepőt nem talált abban, hogy a kocsi üres, egy Szörnyetegnek nincs szüksége holmi emberekre. És egyébként is… őérte jött. Óvatosan kinyitotta a szemét. Homályos folt nézett rá fentről. A hondás pasas. Elmosolyodott. De nagyra van azzal az ócska japán verdával… Pillantson csak le az uraság, hogy az öreg Billnek milyen van!

Egy kicsit mintha elemelkedett volna a földtől, aztán úszni kezdett a levegőben valahová a thermo–takaró melegében. A hordágy és a mentőautó nem tudatosult benne, ahogy az a pillanat sem, amikor az önvezérlés kikapcsolása után a Szörnyeteg legördült a lábáról. A föléje hajoló arcok értetlen tekintetét sem tudta kivenni, amint azt próbálják megfejteni, hogy mit motyorászik.

Borítókép: Suzy Hazelwood.