– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az “Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem, letörlitek a nyomait magatok után. Lecsorog bővebben… →

Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. De hát mit keres éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És hogyhogy nem fekete? Bill visszadugta a laposüveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.

– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.

– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.

– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!

Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.

– Mindjárt megyek – zümmögte egykedvű robothangján. A szerencséd kovácsa bővebben… →

– Kedves közönségünk, az éves rendezvénysorozatunk immár a végéhez közeledik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben a nehéz esztendőben is rengetegen eljöttek, az ország minden szegletéből érkeztek az ügyünket támogató, lelkes honleányok és honfiak. Szeretném ismételten megköszönni mindenkinek a részvételt, és felhívni a figyelmet a hamarosan kezdődő, vacsorával egybekötött bankettre. És természetesen hatalmas köszönet illeti a Szent Izolda Nevelőközpont, amiért rendelkezésünkre bocsájtotta az épületet és a konferencia lebonyolításához szükséges technikai hátteret. Előbb azonban következzen a mai nap utolsó előadója, akit már – biztosra veszem – mindannyian nagyon vártatok. Hölgyeim és uraim: A Fehér Rózsa Szövetség oszlopos tagja, egy igazi veterán, Miss Jolene Turner!

Őszes hajú, magas nő állt fel a hátsó sorok mélyéről és szálfaegyenes derékkal, kimért léptekkel indult a pódium felé. A reflektorok kereszttüzébe érve hófehér ruhája vakítóan verte vissza a fényt. Mindaddig merev arca hirtelen élni kezdett, belemélyült egy titkos dimenzió kiterjedéseibe. Jó néhány másodpercet kivárt, míg szeme bogarában összegyűlt a feléje áramló figyelem. Tudta, hogy a leghalványabb mosoly is nevetésbe, majd kitörő tapsba fulladna, de esze ágában sem volt elengedni a megteremtett feszültséget. Nincs túl sok okuk a vidámságra, és ezt jó, ha a Jog Az Élethez konferencia minden vendége az eszébe vési. Fehér rózsák bővebben… →

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai. Fogadó a Lassú Hajnalhoz bővebben… →

– Felhő – mutat az ég felé – mögötte van a napocska – és belefeledkezik a látványba. Hatalmas, szürke esőfelhő bitorolja egymagában a délutáni égboltot, karimája élesen, ezüstösen ragyog, ahogy a nap a hátát masszírozza. Léna megbabonázva mered a fényébe, nagyon tetszik neki, aztán felém sandít, jutalma nem marad el: nahát, milyen okos kislány vagy! Mosolyogva teszi a többi dicséret mellé, és már egy reklámszatyrot tanulmányoz önfeledten, de hazafelé fel-felpillant, ott van-e még az égen. Úttesthez közeledünk, az egyik kezét én fogom, a másikat a húgom. Átellenben játszótér. Négy óra van, márciusi kora nyár, hazafelé tartunk a bölcsődéből. Kellemes, szűrt fényt ömlik szét az utcán, meleg van, pulóver is elég lett volna.

Zsibbad a szám, rájövök, hogy félórája szünet nélkül mosolygok – mindig ez van, ha az unokahúgommal vagyok. Áldott állapot. Kisimult arcom akkor gyűrődik megint ráncokba, mikor Léna eltűnik a mászóvár gyerekzsivajában. Anyja minden mozdulatát figyeli, fejben lép helyette is, ahogy a kicsi a lábait rakosgatja ügyesen. Leülök a padra szélen, érzem, ahogy kiszippant valami ebből a békéből. A felhőre pillantok, széle most tompábban fénylik, már nem Léna szemével nézem. Csak egy nagy rakás ormótlan vízpára, ami lecövekelt a nap előtt. Bántóan közönséges darab, híján minden titokzatosságnak, vihar előtti szívdobbanásnak. Nem is értem, mit rondít bele a makulátlan kékségbe, egy ostoba félreértés, makacs szennyeződés az utolsó napomon. Az utolsó délutánon – itthon. Ezüst szegély bővebben… →

Lehajtotta a laptop fedelét és megborzongott. Egyedül volt a lakásában, egy újpesti panel kilencedik emeletén. Meggondolta magát és újra bekapcsolta a gépet. A verseskötetet a kezében tartotta, de nem akarta addig kinyitni, míg meg nem látja a kezdőképernyőt az őszi avarral. Aztán belelapozott és Radnótinál állapodott meg. Megköszörülte a hangját, arcizmait megnyújtva némán végigmondta az összes magánhangzót, aztán gondosan artikulálva olvasni kezdett: „a mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok…”

Itt abbahagyta, mert úgy érezte, hogy ő ordít, nem a csend. Elborzadt saját hangjától és attól, amit csinál. Végül mégis eljutott a vers háromnegyedéig, akkor jött rá, hogy értelmetlen az egész. Aligha fog ezen az estén irodalmi stílusban megnyilvánulni, hacsak nem akarja, hogy a lány az első percben elmeneküljön. Pedig milyen szép is lenne, ha ez az Andi nevű olyannak bizonyulna, akiért megjárná a lélek hosszát…

Próza kell ide, nem valószínű, hogy rímeket kell faragnia az első randin. Vagy bármikor máskor. Levette Marquezt a polcról, és felütötte egy tetszőleges oldalon. „Egyszerre több nőt is lehet szeretni és mindegyikért egyformán lehet szenvedni, úgy hogy egyiküket sem csalja meg.”  Szépítkezés bővebben… →