– Kedves közönségünk, az éves rendezvénysorozatunk immár a végéhez közeledik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben a nehéz esztendőben is rengetegen eljöttek, az ország minden szegletéből érkeztek az ügyünket támogató, lelkes honleányok és honfiak. Szeretném ismételten megköszönni mindenkinek a részvételt, és felhívni a figyelmet a hamarosan kezdődő, vacsorával egybekötött bankettre. És természetesen hatalmas köszönet illeti a Szent Izolda Nevelőközpont, amiért rendelkezésünkre bocsájtotta az épületet és a konferencia lebonyolításához szükséges technikai hátteret. Előbb azonban következzen a mai nap utolsó előadója, akit már – biztosra veszem – mindannyian nagyon vártatok. Hölgyeim és uraim: A Fehér Rózsa Szövetség oszlopos tagja, egy igazi veterán, Miss Jolene Turner!

Őszes hajú, magas nő állt fel a hátsó sorok mélyéről és szálfaegyenes derékkal, kimért léptekkel indult a pódium felé. A reflektorok kereszttüzébe érve hófehér ruhája vakítóan verte vissza a fényt. Mindaddig merev arca hirtelen élni kezdett, belemélyült egy titkos dimenzió kiterjedéseibe. Jó néhány másodpercet kivárt, míg szeme bogarában összegyűlt a feléje áramló figyelem. Tudta, hogy a leghalványabb mosoly is nevetésbe, majd kitörő tapsba fulladna, de esze ágában sem volt elengedni a megteremtett feszültséget. Nincs túl sok okuk a vidámságra, és ezt jó, ha a Jog Az Élethez konferencia minden vendége az eszébe vési.

Lassú mozdulattal elővette a pult mögé bekészített fehér rózsaszálat és a magasba emelte.

– Ez… az Élet! Élet – nagybetűvel. Nézzétek meg jól! Nézzétek addig, amíg már nem láttok mást! Adjátok át neki magatokat. Most hunyjátok le a szemeteket. Látjátok a rózsát?

Igenlő mormogás futott végig a termen, ezalatt Jolene elővette az ollót.

– Jó. Nyissátok ki a szemeteket!

Várt egy pillanatot, majd egy villámgyors mozdulattal lenyisszantotta a virágot a szárról. Néhány nő felsikkantott és a szája elé tette a kezét. Azután egy mukkanás sem hallatszott. Ez most valami új volt. Jolene a pult alja felé nyúlt, kivett egy másik, ugyanolyan szálat és lassan a magasba emelte. Az egyik felső reflektor fénybe borította a virágot és a szónok feje búbját. Óriási taps és éljenzés fogadta. Jolene nem szándékozott sokáig fürdőzni a mennyei világításban, olybá tűnt, mintha ingerelné a siker.

– Az Élet… megbonthatatlan egész. Nem számít, egyesek mikortól számítják Életnek. Olyan, mint egy hömpölygő folyam, ami évmilliók óta folyik. Egyetlen sejtből lesz milliárd, és milliárdból egy megint. Aki ennek az útjába áll, Isten útjába áll.

– Igen! – kiabált be egy öblös férfihang.

– Ez! Az Élet! – emelte újra magasba a rózsát, aztán elővette a meddő szárat – Ez a halál. Melyiket választjátok?

– Az életet – kiáltották páran.

– Helyes. A halállal pedig… nem alkudozunk – húzta megvető mosolyra a száját.

– Rövid leszek, mert tudom, hosszú volt a nap. Jószerivel mindent elmondtatok már, amit el lehetett. Az én feladatom immár csak az, hogy megadjam a végső lökést, és elsüssem a rajtpisztolyt. Dolgunk lesz bőven. Én nem fogok adatokat, statisztikákat idecitálni. Nem készültem grafikonokkal. Nem számolgatom a fogantatás utáni heteket, sem a sejtek számát. Jeremiás próféta elég egyértelműen nyilatkozik erről. “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek” Ennyi. Nem érdekel, a nők hány százaléka veteti el a magzatát kényelemből és hányan valamiféle okra hivatkozva. Maguk az okok sem érdekelnek. Ezekről bőven volt itt már szó, talán sok is. Nem. Mások talán, különösen a fiatalabbak, az idealisták úgy vélik, túl kemény vagyok. Hogy helye lehet a párbeszédnek. Láttam jó pár ilyen beszélgetést a Youtube-on. El lehet mosolyogva diskurálni az úgynevezett választás-pártiakkal, persze. Mintha bármi is kisülhetne belőle. Udvariasan meghallgatták egymást, és kész. Nem is tudom, mire számítottak ezek a gyerekek.

Nos, én hiszem, ahogyan Istenben hiszek, hogy az élet védelméért folytatott harcban felesleges minden vita. Ez a kérdés túl van a vitákon. Ha az Élet elkezdődik, ott nincs kibúvó, nincs mentség. Az Élet alól nincs felmentés. Az Élet… minden. Vagy minden van – mutatott körbe a teremben – vagy semmi sincsen.

Újabb taps, valahol megszólalt egy mobil, amíg le nem pisszegték. Jolene elfordította a fejét a mikrofontól és sóhajtott. Eszébe jutott az újságcikk, ami egy demagógnak nevezte és egy megkeseredett, szemellenzős picsa portréját rajzolta meg róla. Azt is sejtette, hogy a jelenlévők egy része már semmi másra nem vágyik, csak hogy megtömhesse végre a bendőjét, és becsiccsenthessen a bárnál, hátha összejön egy kóbor numera estére.

– Ne hagyjátok, hogy megpróbáljanak meggyőzni benneteket! Az Élet őrzése nem egy sakkjátszma, amit az istentelenekkel vívtok. Ha az ő sakktáblájukra tévedtek óhatatlanul veszíteni fogtok. Ismerem az érveiket. Jogokról fognak beszélni, a testet illető jogokról, önrendelkezésről, családtervezésről. Jól is néznénk ki, ha az Istennek a mi terveinkhez kéne igazítania a menetrendjét. Azt mondják, bár olyan világban élnénk, ahol nincs szükség abortuszra. Kérdem én, nem olyan-e a világ, amilyenné tesszük? Felvilágosultnak hiszik magukat, gondolkodóknak, de a gondolataik kígyóként harapnak a saját farkukba. Ez történik, ha túlgondolnak egy olyan magától értetődő dolgot, mint az Élet szentsége. És közben nem veszik észre, hogy az egykori, az isteneiknek gyermekáldozatokat bemutató barbár, pogány népek lelki örökösei!

Ezért hát ne vesződjetek a meggyőzésükkel! Nem ez a feladatunk. Hanem, hogy ott legyünk a barikádokon. A terhességi krízisközpontokban, klinikákon, iskolákban, az önkormányzatoknál, a képviselő-testületekben, a szenátusban!

Fokozatosan emelte a hangerőt, az utolsó szót már kiáltotta. A nézők is egészen feléledtek, e pillanatban bizonyosan senki sem gondolt az evésre. Jolene egy pillanatig tanakodott, hogy megemlítse a krízisközpontok állhatatos munkáját, és a pojáca John Olivert, aki ott tesz keresztbe nekik a műsorával, ahol tud, de végül úgy döntött, elég lesz ennyi mára, elérte a forráspontot. Már csak a Bibliából kell néhány szó.

– Ne feledjétek Krisztus urunk szavait János evangéliumából: “Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Azt a szőlővesszőt, amely megmetszetett, hogy ne teremhessen bennem gyümölcsöt, azt kivetik, és megszárad, tűzre vetik és elégetik, hogy ne maradhasson énbennem.”

A fény ekkor vörösbe váltott át Jolene körül.

Kíváncsian pillantott körbe, hogy vajon az első sorban ülő hardcore szentfazekak közül feltűnik-e valakinek az átköltött passzus, de csupán ragyogó arcokat látott mindenütt.

Néhány másodpercnyi csönd után fülhasogató éljenzés kezdődött a teremben, Jolene azonban nem várta meg, míg elcsendesül, egyből az öltözőjébe sietett. A tükörben az arcát vizsgálta. Miért olyan fásult a tekintete? Hiszen örülnie kéne. A mai egy újabb apró győzelem.

Elhatározta, hogy jár egyet, mielőtt csatlakozna a többiekhez és fogadná a gratulációjukat. Átvágott az épületkomplexum hatalmas belső udvarán, a túlsó végén lévő szárny felé. Ahogy odaért, gyerekzsivajra lett figyelmes, ami az emeleti ablakok felől érkezett. Sértette a fülét a zaj, de már nagyon rá akart gyújtani. Ahogy kifújta a füstöt az első slukk után, észrevette, hogy valaki nézi az egyik földszinti ablakból.

Egy kislány volt, úgy nyolc év körüli, valószínűleg bújócskát játszva került a függöny mögé. A pólóján a Fehér Rózsa Szövetség kitűzője, amit a konferencia elejétől osztogattak odaát. Valamelyik hülye biztos elhagyta az udvaron. Nesze neked elhivatottság. A gyerek szája széle maszatosnak látszott, de Jolene látott már ilyet eleget ahhoz, hogy felismerje a véraláfutást. Hát persze, hisz ez egy nevelőközpont, biztos itt vannak az intézetis gyerekek. Van azért az Úrnak humorérzéke, hogy ide engedte szervezni a gyűlést.

Bosszúsan szívott a cigibe. Miért bámul rá olyan ijedten ez a gyerek. Legalább csukná be a száját, még belerepül egy légy. Tán csak nem tőle fél? Hisz neki, meg a hozzá hasonlóknak köszönheti, hogy egyáltalán életben van. Isten lenyúlt érte, hogy megmentse. Akárcsak őt, Jolene–t hatvanegy évvel ezelőtt.

Az arcizmai elernyedtek egy pillanatra. Biztos ezt a kislányt is ki akarta vetni magából az anyja. És talán őt is az apja mentette meg a küretkanáltól. Nem is sejti szegényke, hogy milyen szerencsés. Legalább nem kell elviselnie a mosolyok mögül szivárgó hideget, a szavak mögötti néma vádat egy életen át. De végül csak ember lett belőle, nem is akármilyen, úgyhogy nem kell úgy kétségbeesni.

Rámosolygott a kislányra, de az csak nézett rá meredten. Jolene egykedvűen dobta el a csikket. Most mégis mit vár tőle, mit csináljon? Ez van, gyerkőc, az élet már csak ilyen. Ő megtette, amit tudott, de csak a szülőcsatornáig tud érte felelősséget vállalni.

Rossz szájízzel indult vissza a főépület felé. Le kéne szoknia a bagóról. A kislány képe a függöny mögött még ott lebegett előtte. Hát nem nevetséges? Micsoda remek poszter lehetne a WHO vagy UNICEF társadalmi felhívásaihoz. Eszébe jutott az a vitriolos újságcikk, és összeszorította a száját. Már elnézést, de ha valami demagóg, akkor az a csendélet az, a háta mögött. Biz’isten, már csak az hiányzott, hogy egy napsugár rávetődjön arra az ablakra. Az Úrtól kitelik, amilyen vicces mostanság.

A napfény azonban valahol másfelé kóricált, de ha történetesen erre téved, akkor sem tudta volna magát átküzdeni a masszív felhőtakarón.

 

 

Illusztráció forrása: Link.