Lehajtotta a laptop fedelét és megborzongott. Egyedül volt a lakásában, egy újpesti panel kilencedik emeletén. Meggondolta magát és újra bekapcsolta a gépet. A verseskötetet a kezében tartotta, de nem akarta addig kinyitni, míg meg nem látja a kezdőképernyőt az őszi avarral. Aztán belelapozott és Radnótinál állapodott meg. Megköszörülte a hangját, arcizmait megnyújtva némán végigmondta az összes magánhangzót, aztán gondosan artikulálva olvasni kezdett: „a mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok…”

Itt abbahagyta, mert úgy érezte, hogy ő ordít, nem a csend. Elborzadt saját hangjától és attól, amit csinál. Végül mégis eljutott a vers háromnegyedéig, akkor jött rá, hogy értelmetlen az egész. Aligha fog ezen az estén irodalmi stílusban megnyilvánulni, hacsak nem akarja, hogy a lány az első percben elmeneküljön. Pedig milyen szép is lenne, ha ez az Andi nevű olyannak bizonyulna, akiért megjárná a lélek hosszát…

Próza kell ide, nem valószínű, hogy rímeket kell faragnia az első randin. Vagy bármikor máskor. Levette Marquezt a polcról, és felütötte egy tetszőleges oldalon. „Egyszerre több nőt is lehet szeretni és mindegyikért egyformán lehet szenvedni, úgy hogy egyiküket sem csalja meg.” Megint megállt és kinézett az ablakon. A szemközti panelsor ablakai úgy hunyorogtak-pislogtak, mint egy epilepsziás. Behúzta a függönyt.

El vannak ezek a szépírók kényeztetve. Minden nőt levesznek a lábukról, elég, ha megfelelő helyről idézik a saját soraikat. Neki bőven elég, ha egyért szenved, de leginkább ne is szenvedjen egyáltalán. Azt is meg lehet unni. Nem akar lobogni, nem kell neki múzsa. Talán már társ sem. Miben legyen társa az a szerencsétlen? Ebben? – nézett körül, mintha a személytelen ikeás bútor meg tudná válaszolni a kérdését.

Pihe-puha vánkos kell, ami nincs tele tűvel, és hozzá lehet bújni. Legalábbis egyelőre, aztán majd valahogy rendbe jönnek a dolgok, még csak harmincéves múlt. Úgy négy éve. Elmosolyodott. Talán az időskor jobban fog neki állni. Anyja azt mondta neki, hogy bele kell érnie a saját eredendő lényébe. Mióta is nem beszéltek? Két hónapja már? Mindegy, Andi talán meg fogja érteni őt, lévén három évvel idősebb, persze úgysem fog ilyesmivel előhozakodni ma este.

Valami maibb kell, közérthetőbb, olyan stílusban, ahogy az emberek általában beszélnek. Izé, meg mittomén, meg az a rengeteg értelmetlen töltelékszó. Keresgélni kezdett a polcon, majd leemelt egy kötetet, ami nem tűnt ismerősnek. A Terézanyu. Ez meg hogy kerül ide? A húga hagyta itt, vagy valamelyik exe? A célnak mindenesetre megfelel. Nőket amúgy is ritkán olvas, nem szándékosan, de a számára kedves korszakokban a férfi írók voltak a meghatározóbbak.

„Időről időre azon kapom magam: várom, hogy elkezdődjék az életem.” Maga elé meredt, aztán szétnézett a szobában.  Ágy, svéd szekrénysor íróasztallal, és a laptop. Ennyi, meg egy Bambi. A mindenit, ezt el kell olvasnia! Tovább lapozott. „Engem most nem kell szellemileg kielégíteni.” Letette a könyvet, szíve vadul kalimpált. Most először kezdett izgulni a randi miatt.

A könyv szereplője nyilván fülledt, mámoros éjszakákra gondol, valami izmos, szögletes állú, borostás férfival. Akivel aztán úgy, hogy a föld is beleremeg.

Bizonytalan volt azt illetően, hogy mit tud ő nyújtani ezen a téren. Az eddigi barátnői nem panaszkodtak, de nem is maradtak meg nála túl sokáig. Az utolsó, Anikó két éve lépett ki az ajtón. Mióta fent van a társkeresőn, hat lánnyal találkozott, de egyikkel sem jutottak el odáig. Nem áltatta se magát, se őket, tudta magáról, hogy minden szempontból legfeljebb tisztes középszer. Kedvetlenséget látott rajtuk, néha kifizették, amit ittak, aztán kedves mosollyal eltűntek, egyszer még egy ölelést is kapott a végén.

Valahol mindig elszúrja. Vagy tényleg olyan rossz parti lenne? Az online magazinba írt cikkeiből, ha szűkösen is, de megél. Saját lakása van. Hányan mondhatják el magukról? Csak ne otthonról kéne dolgoznia. És persze ne bulvárt. Mit nem adna egy jó kis zajos szerkesztőségért egy irodalmi lapnál…

Türelmetlenül fordult a laptop felé. Mivel is foglalkozik ez az Andi? Már megint egy könyvelő? Gondolt egyet, és belenézett egy analitikus munkaköri leírásába. Hangosan ízlelgette az olyan kifejezéseket, mint szállítói analitika, beszámolási kötelezettség, beruházási és fejlesztési hitel, forgatási célú hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok. Az utóbbiba kétszer is beleakadt a nyelve. Ezzel nem jut előrébb.

Egyáltalán minek erőlködik bármilyen szöveggel? A lényeg az, hogy a nyelve képes legyen követni a szavait. Azok pedig, ha pontatlanul is, de legalább valamennyire visszaadják azt, ami a fejében kavarog. Hesse jutott az eszébe. „Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakban kimondani.” Nem baj, neki tökéletesen megteszi a sarkított verzió, és talán nem nagy piszokság, ha úgy véli, Andinak is megfelel.

Beírta a keresőbe, hogy nyelvtörők. Itt már rég nem a gondolatokról van szó. A legutóbbi randin is csupa csacskaságot hordtak össze, mégis megkínlódott néhány mondattal. Utálta, mikor egyszerre két szó versenyez egymással az agyában – és végül valami szánalmas keverék jön ki a száján. Többet kell beszélnie. Emberekhez. Ha belegondol, a héten egyedül a pénztáros lánnyal váltott szót, és még abba is belezavarodott, hogy “nem, nincsen Supershop kártyám“. Mindegy már, miről beszél, csak nagyjából magyarul legyen.

A „Fekete bikapata kopog a pepita patika kövén” egész jól ment, de a „cukrozott csibecombcsontba szúrt luxus moszkvics kisbusz slusszkulcs” sehogy sem akart kijönni. Miután nyolcadjára sem sikerült, teli tüdőből kacagni kezdett, úgy, hogy a könnye is kicsordult, alig bírta abbahagyni. Ezer éve nem nevetett ilyen jót. Elképzelte magát a szemközti panelházból nézve. Alatta háziasszony vasal, a feje fölött régi házasok civakodnak, közöttük pedig egy hapsi a legjobb ingében hangosan nyelvtörőket kiabál.

Ideje volt elindulni. Lecsapta a laptop fedelét, és befújta a hónalját a legférfiasabb illattal. Már az ajtóban állt, mikor visszafordult, és az előszoba csempéjén fekvőtámaszozni kezdett. Nyolcat sikerült kinyomnia, és máris érezni vélte a másnapi izomlázat, a fejébe tóduló véráram viszont mindennél kellemesebb volt. A liftben majdhogynem ugrált. Lu-xus-mosz-vics-kis-busz-slussz-kulcs – suttogta, és ha lassan is, de sikerült hiba nélkül végigmondania. Jutalomként eszébe jutott Andi dekoltázsa az egyik fényképről.

Határozottan lépett ki a liftből, de az izgatottság kilopta az erőt a tagjaiból. Alig bírta kinyitni a bejárati kaput. Kintről gáz, hideg és motorzaj áradt, a szemközti tízemeletes tolakodó fényei áradtak szét a lakótelepen. Megtorpant, Hesse sorai jutottak eszébe megint. „A magány függetlenség. Hideg, ó igen, de csöndes, csodálatosan csöndes és hatalmas, mint a jeges, csöndes űr, melyben a csillagok keringenek.” Hívatlan gondolatai elszabadultak, olyan iramban, hogy egy rádiós műsorvezető nyelve se tudott volna lépést tartani vele. Tomboló képzettársításai között még az volt a legtisztábban kivehető, amint megpróbálja visszahúzni elméje rozsdásan meredező tüskéit, csak hogy valahogy átférjen az ajtón.

 

 

Illusztráció: Ryan McGuire.