A folyónál

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig,
a mélynek lassú, habzó sóhaját,
mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,
s egy pillanatra lényed fonja át,
olyan nyugalmat vont körém remegve,
a hangja tiszta dallammá dagadt,
amíg a gonddal megrakott dereglye
elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként
felizzott akkor még a szívemen,
éreztem, már a bensőm mintha más fényt
pulzálna vissza csöndben, dísztelen,
s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,
és új reményért ázva-fázva esd,
a holnapoknak szent ígéretével
csillagszekéren szállt alá az est.

 

Alkonyég

Az alkonyég dohogva rezdül,
rőt könnye most csorog keresztül
létünk tengelyén.

Surrog hajónk, s egy régi ének
a félelem csahos ebének
torkán lángra kap.

Piros vizek között jajongva
aranycsapást vetít a csonka
fénnyel telt edény.

Remény szorít, azsúros kelme,
bomlott szívem köré tekerve
vérző rongydarab.

 

Éjjel

A szűkölő sötét szobák magánya
magára ébredt álmokat motoz,
sebek húsán kikelt imákba zárva
dalolni kezd a leskelő gonosz.

Szilánkos árnyvilág, a holdja csonka,
borong a fény, e pár falat remény,
amint a reszketést halomba hordja
lecsorgó csendben házfalak szemén.

 

(Illusztráció: Enegry Artist Julia Watkins: The Eclipse Spiritual Awakening Energy Painting)