– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai.

Nem tudom, hányadszor fut ki a lábaimból az erő, szakad fel a megkönnyebbülésem sóhaja a láttán, ehhez hasonló titkos kis szobákban. Mindig ugyanaz a különös gyengédség tölt el, ahogy a felismerés könnyei elárulnak minket, feleslegessé téve minden beszédet. Hol jártunk, mit reméltünk, kiket engedtünk közel – attól a pillanattól kezdve csupán néma bohózat, zongorakíséret nélkül.

Szemeinkben az ablak melletti neonfény világlik. Olyan szavakkal becézzük egymást, amelyek utoljára egészen kicsi gyermekként használtunk. Később, türelmünk gyors ellobbanása után mégis beszélni kezdünk; tarkóját cirógatom, míg ő szórakozottan simítja ki szeretkezésünk ráncait a lepedőn.

Néha ámulunk, milyen közel voltunk egymáshoz az eltelt időben, anélkül, hogy egyszer is találkoztunk volna.

– Vajon milyen lenne?

Mindketten tudjuk, hogy ez szigorúan lehetetlen, és, hogy fájdalmasan rövid találkozásainkat éppen e lehetetlenségnek köszönhetjük. Egyedül itt találkozhatunk, mindentől távol, a senkiföldjén; ez alkalommal egy útszéli, poros kis fogadóban. Mégis kitörnénk e szűk keretek közül.

– Egyszer láttalak egy móló végén állva, egy kikötőben – győzködtem. Máskor ő incselkedett.

– Valld be, hogy te voltál a titkos hódolóm, aki leveleket küldött a címemre.

Nevettünk a butaságainkon, miközben vágytunk rá, hogy igazak legyenek.

– Kikben véltél meglátni? Színésznőkben? Királynőkben? Szajhákban?

– És te? Zenészekben, sportolókban? Erőszaktevőkben?

– Nem akarom tudni – tette a számra a mutatóujját, ha néha mégis eszembe jutott valaki más. Holott a kérdésre, hogy igazán boldogok voltunk-e az idevezető utakon, maradéktalan választ adott ez az isten háta mögötti motelszoba.

– Innen úgy tűnik, mintha egyvégtében fuldokoltam volna – dadogta – és nem segíthetett senki. Se nem tudtam, se nem akartam felköhögni azt a hatalmas valamit, amit olyannyira meg akartam emészteni.

– Most már semmi baj, drága.

Aggódó pillantást vetett az ablak felé.

– Nem akarok még menni – és kapaszkodott belém, mint a vízesés felett ringó faágba.

Elképzeltem, ahogy a dohos tapéta mögött a falak elraktározzák könyörgését, és egy nap továbbítják oda, ahol a döntések születnek sorsunk felől. Arca sápadtnak tűnt a kinti neonreklám kékes ragyogásában, szeme olyan iszonyodással tapadt rá, mintha máris a kelő nap fényét látná. Rohamosan fogyott az időnk. Még nem akartam tudomásul venni az elkerülhetetlent.

– Amíg be nem léptem ide, úgy éreztem, agyonnyom a saját súlyom. Bár egyre erősebb lettem, hogy elbírjam, végül az erőm is ellenem fordult, és csak nyomott a föld felé. Amikor végre szabadultam ettől a nyomástól, mintha megszűnt volna a gravitáció. De aztán itt voltál és máris vonzottál magadhoz, nem hagytad, hogy elússzam a semmibe.

– Bánod, hogy így lett? Nem volt jobb… lebegni?  – hangja kiábrándultan csengett.

– Nem. Kellett, hogy lássalak, hogy érinthesselek. Amúgy se tartott volna túl soká. Ahhoz túlságosan…

Elmosolyodott és szorosan hozzám bújt.

– Rossz voltál, igaz? – Szemernyi vád sem volt a hangjában.

– Bántottál valakit… talán épp egy ilyen helyen, mint ez itt – nem tudtam mit mondani.

– Nekem is van mit helyrehozni. – Úgy fordult, hogy megláthassam a gyémánt nyakéket, amit eddig a hajával takart. Uralkodók sem viseltek különbet.

– Még nagyon sok van hátra, igaz? – suttogta, és ekkor valami halvány, áhítatos sóvárgás fogott el, mint közvetlenül azelőtt, hogy beléptem a szobába. Féltem, hogy megneszeli a rezgéseit, de attól még jobban, hogy esetleg ugyanazt érzi.

– De legalább egészen biztosan találkozunk – válaszoltam erőltetett könnyedséggel.

– Mennél már, igaz? Egyre kevésbé akarsz velem lenni.

– Dehogy! Semmit sem akarok jobban! Miért is kellene bármit helyrehoznunk? Miért nem békélhetünk meg a gyarlóságainkkal? Mi végre ez az örökös küzdelem? – kifelé mutattam az ablakon – Azért, hogy a végén örökre elveszítselek?

– Ez a dolgok rendje. Még néhányszor megtaláljuk egymást; ebben a súlytalan létezésben bármekkora vonzás működik. De egyre kevésbé lesz fontos, és ez ellen nem tehetünk semmit.

Ijedten néztünk egymásra, pedig nem először hangzanak el közöttünk e a szavak. Hol ő mondja ki, hol én. Felugrott az ágyról, és az ablakhoz ment, mintha csak ki akarna kiáltani rajta, messze, túl az éjszakán, oda, ahová nem juthatunk el együtt, és ahol már nem fogunk hiányozni egymásnak. Valamelyikünk mindig lázadni akar ez ellen.

A hajnal már csak percekre volt tőlünk. Szerettem volna magam mellett tudni az utolsó pillanatokban.

– Lesz következő alkalom, és csak ez számít. Gyere ide, mert megfulladok nélküled. Már alig maradt időnk.

Szeme üveges volt, ahogy lassan visszalépett az ágyhoz.

– Ki tudja, mi lesz legközelebb.

– Ne mondd ezt…

– Hiszen az is teljesen értelmetlen, hogy itt vagyunk.

– Kérlek…

Öleltük egymást, keserédes hangja örökre megmarad bennem.

– Lassan növünk, mint a magnóliafák. Magok vagyunk csak, néhány bátortalan csírával. De talán legközelebb már… – éreztem, hogy elmosolyodik – láthatod a szirmaim.

Alig bírtam megszólalni. Már tudtam, hogy ő megy elsőként. A neonfények odakint kialudtak.

– Úgy legyen – suttogtam, de már nem volt a karomban. Az ajtóban állt, arca köré glóriát vont a horizont felől érkező holnap. Felém nézett, de tudtam, hogy már nem engem lát. Mintha belülről fénylett volna. Lázként égette az első kinti fénysugár, miközben erőt gyűjtött, hogy elinduljon oda, ahol a fák lefelé nőnek és csendben fuldokolnak a földben, míg a magok odafent sütkéreznek. Napfelkelte előtt mindkettőnknek el kell hagynia ezt a helyet, ez a szabály, nem lehet másképp. Nekem még maradt némi időm, mégis vele együtt éreztem, ahogy lassan magába roskad; egyre tömörebb lesz, mintha belepréselnék egy apró, sötét lyukba, míg már olyan nehéz, hogy magához vonzza a nálánál is apróbb dolgokat; még ha olyanokból egyelőre nem is talál sokat.

 

 

 

Illusztráció: Valentin Antonucci.