Azzal kezdeném, hogy kedvellek téged. Ezt talán sejtetted eddig is, de akkor is: kifejezetten bírlak. Bizony isten. És egyre inkább. Azt persze nem mondom, hogy ez mindig így volt. Az elején nagyon nem. Bár én sose tartottalak melegnek vagy kettyósnak, mint mások. Nem tartoztál sehova és senkihez, egyedül róttad a fősuli folyosóit, messziről feketéllett keménykalapod, amerre jártál, nagy volt rád apád zakója. Beesett, sápadt borostás arcodhoz, bánatos kutyaszemeidhez már tényleg csak a krumpliorr hiányzott. Azt hittem játszod az eszed, különcködsz, ahogy én is tettem a gimiben. Talán ezért idegenkedtem tőled – felejteni akartam azokat az éveket. Más meg még mindig abból élt.
Néha kimondottan bosszantott minket, ahogy behorpadt pofazacskóval szívod a cigidet a társalgóban, mintha az istennek se jönne belőle. Homlokod máris ráncok barázdálták, mint háborús veterán nézted a tömény füst alatt ciripelő csacska diákhordát. Sokáig volt szabad a melletted lévő fotel. Nem is tudom, talán Karcsi ült le melléd először, és egyből elkezdett “kisfigurának” hívni. Nem bántad. Az a becenév valahogyan legitimált téged, elhelyezett az évfolyamban. Aztán én is megkínáltalak egy kis hazai ürmössel, szigorlat volt, kellett egy kis bátorítás. Köszönettel elutasítottad.
Mindig volt valami könyv a kezed ügyében, kopottak, cím, szerző elmosódott vagy nem is látszott, mint egy szamizdat kiadáson – apád könyvei. Buddha beszédei, mondtad türelmesen, hmm, feleltem – annyit tudtam a fickóról, hogy keleti istenség, szeret talpig aranyban ücsörögni és nem egy hajasbaba. Volt nálad Arisztotelész, Hamvas Béla, Esterházy, meg a Harry Potter angolul, gyermeki lelkesedéssel olvastad, akkor még azt sem tudtuk róla, eszik-e vagy isszák. Ilyen ellentmondásos figurának szoktunk meg, és nem is változtál azóta sem, csak a ráncok mélyültek – és a bánat a szemedben.
Többnyire tanárokról, irodalomról, zenéről beszéltünk veled, iskolán kívüli dolgaink, zavaros nőügyeink iránt nem érdeklődtél különösebben. Idő után politizáltunk is, vehemens idealizmussal tolódtál előbb jobbra, majd kissé szégyenlősen a balra. Nem mindig egyeztünk, de nem tudott rád haragudni senki, legfeljebb nem vettek teljesen komolyan. Harsány is tudtál lenni, voltak nézeteltéréseink, de neked akkorra már rutinod volt a bocsánatkérésben és megbocsájtásban. Mi még csak tanulgattuk.
Nem láttunk soha lányokkal. Eleinte nem törődtünk vele, megvoltak a magunk gondjai, de aztán valaki csak szóba hozta. Hogy homokos vagy-e. Néha puhatolóztunk, de bezárkóztál egy fáradt legyintéssel. Egy alkalommal nagyban pusmogtál egy helyes szőkével, jegyzetekért fűzte az agyad. Mosolyogtál, nyugtáztam, hogy rendben leszel, amikor fülig elpirultál, és végig követtél a szemeddel egy elbillegő hollóhajút. A szőke zavartan pislogott másfelé.
Beletrafáltál, elképzelni sem tudtuk, miért éppen Takács Zsófit szemelted ki érzéseid táptalajának, futóhomok az, nem terem abban semmi. Se nem mertük, se nem akartuk megkörnyékezni. Az ember praktikus lesz annyi nő között. Csak azt tudta, mit nem akar, és ezen a falon az összes főiskolás fiú kint rekedt. Csak a pusmogás indult el, miután udvartartásával elvonult mellettünk a folyosón. És még csak buta sem volt, nem úgy, mint a barátnője, Lenke, akivel sikerült elhitetni, hogy a renoválás alatt álló kistemplomban diszkó is helyet kap majd.
Négy évig epedtél Zsófi után. Rendben, csak három és egynegyed, mert az első hónapokban még a gimis szerelmed járt az eszedben. Az is négy év volt, őt sem kaptad meg soha.
A fejedhez kaptunk, ne csináld, felejtsd el. De olyan mélyre fúrta magát benned, hogy lehetetlenség volt kioperálni belőled. Ha mégis, belehalsz. Nem vagy észnél, dühöngtünk. Meghallgattál minket, olykor még rá is kontráztál feddéseinkre. Szelíden próbáltunk tükröt tartani eléd, kiemelve mindent, amit bírtunk benned. Sikerült mégis lelomboznunk.
Ilyen vagyok, kérdezted, erre elbizonytalanodtunk. A kopott ruhában, a zilált, kócos haj alatt voltaképp egy egész jóképű, értelmes fickó lakott, a színházak tele voltak efféle űzött arcokkal. Figyelni kezdtünk, női pillantásokra vadásztunk, ezúttal nem a magunk javára, talán még élveztük is, olyan felnőttes volt. És akadt hal a horogra, ha nem is túl sok. Persze nem a pomponlány-képzősök, de azért akadt egy-két szemrevaló. Igyekeztünk feléjük terelgetni, rém büszkék voltunk, mikor sikerült egy randira rábeszélni Zsuzsával.
Akkor kezdtelek jobban megismerni, mikor elmesélted, mi történt. Rájönni, miféle édes-bús terhet cipelsz. Hogy bár órákon át kellemesen elbeszélgettetek, gyors kézfogással zártad le a jövőtöket. Számodra Zsófin kívül nem volt más. Én akkor épp két csaj között őrlődtem, mindkettőnek áldoztam vért, verejtéket rendesen, de legalább megadtam a testemnek, ami neki járt. Mérgesen noszogattalak, elzúg melletted az élet, legalább a málnásba sompolyogj be néha, hátha attól lemegy ez a költői láz. Láttalak én bikinik után forogni a strandon, minden voltál, csak impotens nem, én adtam újságot, hogy eltakard magad.
Zsófi mégis szilárdan tartotta magát. Az is csak olyan büdöset fingik, mint te vagy én, morogtam lemondóan. Nem lehetett mit tenni. Végig kellett néznem a haláltusádat.
A negyedik évben már szóltatok néhányszor egymáshoz. Többnyire ő kezdeményezett, oda is adtad neki az összes jegyzetedet, amit tovább adott a pasijának és a barátainak, cafatokban, összefirkálva kaptad vissza, nem sokkal a záróvizsga előtt. Akkor már nem érdekelt, hogy dühöngsz, ezt a gesztenyét kapartad magadnak. A diplomaosztóra nem jöttél, de a vacsorára igen. Gyanúsan jól festettél, csak ámultunk, aztán a végén hazavitted egy bérelt autóval.
Máig nem tudtam belőled kiszedni, mi történt aznap este köztetek, de aztán már csak augusztusban láttunk megint. A szokásosnál is vékonyabban és sápadtabban, baseball-sapkában hónapos szakállal pakoltad a piacon a krumplit egy nejlonszatyorba, és tetted finoman anyád üres tolókocsijába. Akkor nem akartalak megszólítani, dühített, ahogy kinézel, és ahogy túldramatizálsz egy olyan csajt, mint Zsófi. Ha látnád most. Elvált, három gyerek, van vagy száztíz kiló. Persze te már nagyon máshol jársz.
Nem mentél egyetemre végül, amit megértettem. A filozófia szak újabb hasztalan négy év, esetleg Kant és Schoppenhauer idézeteket fűzhetsz egy sajtburger-menühöz, hadd okuljon a jónép. Habár ki tudja, talán ott jobban választasz. Egy belevaló kékharisnyát, akivel még nyomorogni is olyan édes. Inkább talpig szűzen bevonultál katonának, pedig többször elmagyaráztuk, hogy kérd át magad polgári szolgálatra, mehettél volna a fősuli könyvtárába, ideális lett volna. Sebaj, gondoltuk, legalább kifekvőtámaszoztad magadból Zsófit. Leginkább hallgattál arról az egy évről, új barátokat nemigen szereztél, enyhe kézremegést diagnosztizáltunk – rendbe jön a fiú.
Úgy is lett, hirtelen erőre kaptál. Kisimult az arcod, a hajad nem növesztetted le újból, hogy folyton a szemedbe lógjon, egy laza csavarral mégis a könyvtárban kötöttél ki, főállásban. Úgy látszott, tartasz valahová. Hangodból eltűnt a vibráló tónus, mélyült is kicsit, kalapod eldugva a fiók mélyére. Még nem tudtuk, hogy van Timi, mert nem is volt még igazán. Félévig körbetangóztad, mire csókolózni kezdtetek, szemedben megint nagy távolság mélylett, eltűntél, csak Timi volt.
Beletelt némi időbe, mire ráébredtünk az újabb baklövésedre. Kedves, visszahúzódó lány volt, tényleg elképesztően szép arccal, búzakék szemmel, fakó vörös hajzuhataggal. És egy későn diagnosztizált Asperger-szindrómával. Enyhe volt, még nekünk is csak a sokadik találkozás után tűnt fel. Hogy nem néz soha a szemünkbe, hogy félreérti a gesztusainkat, megbántódik, vagy épp olyasmin nevet, amin nem kéne. Mi ennek ellenére is szerettük, olvasott, intelligens teremtés volt, ragyogó éleslátással és emlékezőtehetséggel; a betegségében olyan személyiségekkel osztozott, mint Einstein, vagy Leonardo da Vinci.
Egy évbe telt, mire rájöttél, mi a baj, de még hármat ráhúztatok. Nem volt az olyan vészes, mint ahogy azt utólag kielemezted. Amíg akartál alkalmazkodni, addig nem. Irigyeltek, hogy valaki olyannal vesztetted el a szüzességed, akibe teljesen bele voltál bolondulva – én már a nevére sem emlékszem a nőnek. Rendben, az utolsó évben már eléggé lelassított téged – végre beléptél egy kapun, megtalálva a múzsád új kihívások felé kacsintgattál, merész terveket szövögettél. Máris készültél az égbe, csak épp a pilóta-jogsi egy kisebb vagyonba került.
Timit már jó ideje nem ölelted át, nem csókoltad szájon előttünk, mégis meglepett minket, mikor elhagyott. Azt hittük, már nem szereted, és nem fog kiütni teljesen. De mikor végre kifelé kezdett ömleni belőled a fájdalom, már értettelek téged annyira, hogy tudjam, Timi után egyszerűen nem volt tovább. Szegény lány; fogalma sem volt róla, hogy a lelkeddel a markában szaladt világgá. Magányosak voltatok mindketten évekig, de egyikőtök sem hívta a másikat soha. Miatta nem kell aggódnod, jó élete lett, egészséges kislánya van, néha látom őket a tuján.
Verseket kezdtél fabrikálni, szörnyűeket – ilyen műveltséggel nem is értettem, hogy nem vagy képes többre. Még a füzetborítón át is sütött belőlük a vaskos szenvedés. Új hobbidnak hirtelen lett vége, inkább söröskorsókat, olcsó borokat töltöttél bele az üres tankba szavak helyett. Utolsó könyvtári éved alatt egyetlen kötetet sem olvastál el. Irántad való aggodalmunkból nyersen kizökkentettél, mikor közölted, hogy elmész egy óceánjáróra pincérkedni. Te, aki ki sem mozdultál a városból, a szülői házból legalább tíz éve. A búcsúesten a felbontatlan ajándék pezsgőmet nekivágtad egy ház falának. Bon Voyage – felemás érzésekkel engedtünk utadra.
Két évig nem hallottunk felőled. Aztán jött egy levél a neveddel, és egyetlen szóval: Vagyok. Majd újabb két évig semmi. Hajóval érkeztél haza; egy napos délután halkan kopogtattál az ajtómon, alig ismertelek meg. Nem voltál ötven kiló sem. Kérdezgettelek, de alig válaszoltál, csak mosolyogtál rám szüntelen. Tizennégy órát aludtál. Másnap elkísértelek az elvonóra. A nőket firtattam, elvégre voltatok több százan a hajón. Csak annyit mondtál, ők angyalok, olyan fényesek, hogy néha egészen elvakítanak. Szomorúan ballagtam ki a klinikáról, lám ez a sorsa a modern Don Quijotéknek. Angyalok, mi? Erre még visszatérünk, barátom.
Nem értettem soha, honnan szedted azt a tudatosságot és önuralmat, amivel letetted a poharat, mintha csak egy hülye vicc lett volna a függőség. Remélem, azóta sem iszol, de valami azt súgja, hogy felesleges aggódnom. Négy év alatt összejött egy csinos kis garzon és a fránya jogosítvány is, pedig azt hittem elittad minden pénzed a hajón. El is végezted hamar az iskolát, még engem is felvittél egyszer a levegőbe, azt hittem, ott halok meg – szerettél figurázni. Itthon mégsem kaptál munkát pilótaként. Nem keseredtél el, maradtál a könyvtárban, mellé diákokat korrepetáltál angolból – szerényen, de meg tudtál élni. Azt hittem, már nem kezdi ki semmi a nyugalmadat, de mint mondtam, legbelül nem változtál, és Erika nem csak a te idegeidet csócsálta pépesre, hanem a miénket is.
Határozott nő volt, biztos hangú, egyenes szavú. Hogy szavai mögött a gondolatai el-elgörbültek, azt már mi is későn értettük meg. Azt hittük, ilyen asszony kell neked, szilárd talaj az égben járónak. Még akkor is így gondoltuk, amikor már javában kavart Zsolttal a hátad mögött. Több szeretője is lehetett, mi végül háromról szereztünk tudomást házasságotok két éve alatt. Vigasztaltunk, dühöngtünk, szidtunk, amiért vele maradsz. Elkerültük, ha tehettünk, aztán mikor kénytelenek voltunk találkozni vele, jelenetet csináltunk, „lebuktattuk”, kiosztottuk. Ránk voltál mérges. Hihetetlen volt, hogy kitartasz mellette. Megint fogyni kezdtél, de nem nyúltál italhoz. Később el kezdtél gyúrni, olyan stramm negyvenes lettél, amilyenek mi sosem az elkényeztetett gyomrunkkal. Megint írogattál, valamivel jobbakat, de még mindig csak az asztalfióknak valókat. Amiért újra hinni kezdtem benned, az az volt, mikor elárultad, hogy titokban elmentél vaszektómiára. Erika gyereket akart ugyanis, és persze a lakásodat. Végül egyiket sem kapta meg – te nyertél, ha úgy vesszük. A nyereményed két újabb vigasztalanul töprengő magányos év. Ugyanúgy belehaltál, mint az első szerelmedbe – dühítő volt, és lenyűgöző.

Keveset beszéltünk ez alatt, (én is váltam, már másodjára), de az a pár alkalom emlékezetes maradt. Felidéztem azt a korábbi mondatodat az angyalokról. Jót nevettél, a hosszú utadon felcsipegetett szarkazmus jól ált neked, de átláttam rajtad. Sose mondanál már olyan zöldségeket, de belül mélyen még mindig ugyanúgy érzel. Hogy ez honnan jön nálad, nem tudom ma sem. Annyit elárultál egyszer egy masszívabb italozás alatt, hogy tizenéves korodban apád a bozótvágó ollóval ment neked, mikor a demencia már elhatalmasodott rajta, úgy kellett lefognod. Valamelyik lányt szidtad előtte, azon dühödött fel. Anyádat szinte szentként tisztelte, talán a bűntudat miatt, hogy sose tudta viszontszeretni. Magad fizetted a tanulópénzt mindenért, még csak kölcsönt se kértél; magányában az ember nem bánja a csapdákat sem, a holtpontról azok is kimozdítanak.

De a nevelés és a társtalanság sem magyarázta meg eléggé azt a már-már vallásos áhítatot, amellyel a választottjaid iránt viseltettél. Mindig érdekelt, hogy a te olvasottságoddal miért nem tudtad legalább elfogadható szinten formába önteni azt a temérdek gondolatot, amit egy-egy nőre szántál. Folyamként áradtak belőled, elapadhatatlanul, szinte várakat építettél belőlük, kacsalábon forogtak a különböző nézőpontok irányába. Azóta már tudom, a te fő műved maga az érzés volt, az összes szellemi energiád oda irányítottad, zálogba adtad egy bizonytalan kimenetelű megtisztulásért. A hited esszenciája, az Istened volt a szerelem, és a nők az angyalai. Őrültség volt, de nálad inkább egy magasabb szférából megörökölt tudásnak tűnt, amit sehogy sem tudtak elhomályosítani az e világon elszenvedett irtózatos bukások sem.
Nem voltál ebbe a korba való. Még a lányok is túlzásnak tartották az érzelmek ilyen szélsőséges megélését. Nem hittem, hogy nőktől ilyet hallok, de többször is elhangzott: “Ő olyan szerelmes típus”. Pedig a legtöbb ember szerelmes legalább egyszer az életben. Legfeljebb kinövi. Mostanság néha úgy érzem, belenőni nem tudnak. Mások a prioritások, önkifejezés, önérvényesítés zajától hangos a világ, az unplugged szívdobogás alig hallik, visszaminősült kedves, szánni való, gyermeki panaszkodásnak. Nem működik a kapcsolat? Párterápia, nyaralás, vagy hagyd a fenébe, keress egy hozzád illőbbet. Nincs már itt idő, energia vekengeni valakin évekig. Nekem se volt soha. Egyszer meglegyintett a szerelem, de csak olyan közmondásosan: Egyszer láttam medvét, de az se az volt. Nem is tudom. Pedig rosszul érintettek a válásaim. De nekem ott voltak az épületeim, a tervrajzaim. Karcsinak a nagyra törő tervei, amikkel egész a képviselőségig jutott. Másnak az érettségik, felvételik, munkahelyek, esküvők, gyerekek, azok felvételijei és esküvői az élet sarokpontjai. Neked is lett házad, állásod, még ha kicsit kacskaringósabb, kalandosabb úton is, de a szerelmeid az igazi mérföldkövek. És a mai napig nem tudom, hogy sajnáljalak vagy irigyeljelek ezért. De kedvellek téged, az egyszer biztos.
Megint elmentél, ezúttal Ausztráliába, ott engedtek repülni. Eltett három és fél év, mire végre bővebb információval is szolgáltál. Addig a Facebook oldaladon jóformán semmi aktivitást nem tapasztaltunk, az üzenetekre kedvesen, de szűkszavúan válaszoltál. Repülsz, van sok pénzed, azt se tudod, mire költsd, és persze Ausztrália gyönyörű, bár a tölcsérhálós pókkal nem vagytok nagy cimborák. Aztán jött a hír, hogy találkoztál valakivel, sőt féléve jártok. Kezdtünk rosszra gondolni, mert továbbra sem posztoltál semmit az oldaladra, törvényszerűségről papoltunk, ez a dolog sem végződhet jól, a kisfigura valószínűleg ismét beleválasztott.
Aztán egyszer csak elkezdtek ömleni a fényképek rólad és Tamiko-ról, végig túráztátok az egész kontinenst. Boldogan, mosolygósan, lebarnulva pózoltatok, megkönnyebbültünk. Tamiko nem igazán tűnt angyalnak, hiányzott a múzsafaktor, de miután skypeon beszéltem veletek el kellett ismernem, hogy van benne valami bizsergető. Megtaláltad a jó angyalt, egy kicsit neked is mások lettek a prioritások. Negyvenhét voltál, de tizenötöt játszva letagadhattál, ki tudja, talán a várakozás tartott fiatalon, az érzés, hogy még el sem kezdődött az egész. Beértél, és még nem késő semmihez, biztos szép gyerekeitek lesznek, a távoli gének jól keverednek.
Azon tanakodtam, mi lesz most veled. Megvan, amit egész életedben kerestél. Nagy baj már biztos nem, imádsz repülni is, ha mást nem is, odafent jól elleszel, úgysem vagy te egészen a földre való. Mégis aggódtam, talán belefásulsz a boldogságba, és új bonyodalmakat kotyvasztasz magadnak. A szenvedéshez is hozzá lehet nőni. A legutóbbi fotókon Tamiko gömbölyödő pocakjához tartottad a maflán vigyorgó fejedet, és reméltem, hogy a pici lefoglal annyira, hogy ne kezdd megint merengőn a távolt figyelni; a bánatos kutyaszemek már senkit sem hatnak meg. Remélem, így lesz, én is egyre inkább a kislányomnak élek. Nekem ő lett az első, aki önmaga is képes megtölteni a napjaimat tartalommal. Amire elég nagy szükségem van, az emlékeimből csak aprókat tudok meríteni, javarészük szó nélkül elkacsázott a ködbe.
Még leginkább rád és a beszélgetéseinkre emlékszem. Nem lettünk igazi barátok és ez rajtam múlott. Néha elővesz a lelkiismeretfurdalás, amiért soha nem tudtalak igazán hova tenni, jobban kellett volna figyeljek rád. Nem te maradtál idegen, hanem én a számodra. Pedig esküszöm, kedvellek, egyre jobban és jobban. Bizony isten.

Illusztráció: Caspar David Friedrich – Wanderer above the Sea of Fog

Meztelen nőkkel álmodtam. Egyedül az utolsóra emlékszem, pedig tudom, hogy több is megkörnyékezett az éjszaka. Szőke volt, és egy üres úszómedence mellett szárítkozott falatnyi törülközőjével. Ruhátlansága cseppet sem feszélyezte, lehunyt szemmel nyújtotta arcát a nap utolsó sugaraiba, mellbimbója peckesen dacolt a csípős áprilissal. Nem Gabrielle volt, ez biztos. Neki kisebb a cicije. Az övé is gyönyörű persze, de ez felért egy mélyütéssel. Nem vagyok vallásos, de úgy tartom, az ilyen álmokat illik megköszönni a főnöknek. Mégsem a hála volt, amit ébredés után éreztem – a farkam a legteljesebb közönnyel, álomtalanul aludt tovább. Hát igen. Egy ideje már csak én nyújtózkodom reggelente. Azt mondják, ez a dolgok rendje. A kávémat azóta mindenesetre nem az erkélyen iszom, nincs dudor a pizsamámon, amit büszkén meglevegőztetnék. Meg egyébként is hideg van. Öröm az ürömben, hogy legalább Gabrielle sem láthatja az ötvenegy éves, kókadt virslimet, mialatt elcsoszogok a fürdőszobába.

Rohannom kellett a hévhez az óntól síkos járdán. Épp hogy elértem, leültem az legközelebbi ülésre, valamivel közelebb egy szuszogó hajléktalanhoz, mint szerettem volna. Negyven méternyi futás után máris égett a tüdőm, résnyire nyitott szájjal igyekeztem minél diszkrétebben fulladozni. Mégse járja, hogy csatalóként fújtassak, mindenki előtt. Mielőtt magam is beálltam volna a mobiljukat babrálók táborába, szétnéztem: minden olyan, mint szokott, csak egy újabb reggel a Fekete Vonaton. Nincs ebben semmi rasszizmus; reggel egyszerűen sötétebb az összkép. Kint még nem virrad, az utasok zöme sötét dzsekit visel, néhányan egyenruhát. Ilyenkor mennek a bolti alkalmazottak, gyári melósok és az online szerkesztők munkába. Gyűrött arcunk beissza a fényt, a szemek csupán pislákolnak, ha egyáltalán nyitva vannak. Délután, hazafelé már egy teljesen más világ. Azon töprengtem, hogy megrögzött éjféli bagolyként miért vállaltam ilyen korai munkát, és miért éppen egy bulvármagazinnál. Moshatom a celebek szennyesét, a nagy átfogó társadalmi riportok helyett, amiről régen álmodoztam. A munkáltatómat persze se az ízlésem se a cirkadián ritmusom nem érdekli, ahogy az utastársaim főnökeit sem. Ilyenkor azok egyébként is alszanak még.  Sebaj, talán száz év múlva az alváshoz való jog is olyan egyértelmű lesz, mint manapság a heti két szabadnap.

Untam a témát, úgy döntöttem, inkább pihentetem a szemem, eleget fogja kínozni a monitor. Inkább Gabrielle-re gondoltam, hiába volt lerágott csont már ez is. Merre jársz, kiskifli? Olyan hirtelen tűntél el. Azt azért nem gondoltam volna, hogy az ösztöndíj végeztével egyből visszamész Franciaországba. Ugye tudtad már előbb is, hogy csak addig maradsz? Olyan előzménytelenül lett vége. Vagy voltak jelek, csak nem vettem észre. Talán épp akkor, amikor már kezdtem hinni, hogy nem számít az a huszonnyolc év, ami köztünk van – akkor vakultam meg? Pedig még bungee-jumpingozni is elmentem veled. Ha el merem engedni a híd korlátját, velem maradsz, Gabrielle?

Állva elszunyókálhattam, mert volt kedvesem alakja hirtelen megszabadult minden jelentéstől, és lassan átalakult az álombéli lánnyá. Tisztán láttam, ahogy fölényes mosollyal szétnyitja a törülközőt, mellbimbója merev a hidegtől, ajkai szétnyílnak, hallottam szapora légzését, pedig még hozzá sem értem. Félálomban is elpirultam, ahogy a lány egyre erősebben sóhajtozott, úgy, mintha máris izomból dolgoztam volna rajta.

Prüszkölő nevetésre riadtam fel. Az ablakokon túl sötét volt, a nyögések azonban nem haltak el. Egy pillanatig elképzelhetőnek tartottam, hogy hallhatóvá váltak a gondolataim, aztán észrevettem egy huszonéves rasztahajú srácot, ahogy kikerekedett szemekkel bámul a kocsi túlsó végébe, ahonnan a zajok eredtek.

A kocsi túlsó szélén, a falnak néző ülésen egy megtermett fickó ült, háttal a többi utasnak. Válla csaknem olyan széles volt, mint a dupla ülés. Tar koponyáján fejhallgató, ami telefonba vagy tabletbe volt bedugva. Valami csatlakozási hiba folytán azonban a készüléke hangszórója is működött, minek következtében vidáman visszhangzott a női szereplő sikolya, amit olykor egy-egy maszkulin hörgés kísért. Először arra gondoltam, hogy a férfi valami játékfilmet vagy sorozatot néz, ami történetesen korhatáros, de hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a tag kemény pornót néz. Reggel fél hétkor, a szentendrei héven, valahol az Aquincumnál.

A srác még mindig ugyanúgy bámulta, nyitott szájjal, mint akiben benne rekedt a röhögés. Eszembe ötlött, hogy talán spanglival indított ma a fiú. Egyszerre kacagás robbant a kettővel előttem lévő ülésen is, két gimnazista lány vihogva sugdolózott egymás fülébe. Aggódni kezdtem, nem-e túl korai ez még nekik, de beláttam, hogy túl szigorú vagyok.  A lányoknak valószínűleg nulladik órája volt, egy ilyen sztorival legalább átvészelhetik anélkül, hogy elaludnának a padban. Egyébként is, minden bizonnyal láttak ők már ilyesmit, talán nem is csupán filmen. Vajon szüzek még?

Magamra kellett szóljak. Barátocskám, a huszonéves nem volt elég, most már a tinik jönnek? Hol lesz ennek a vége? A lányok mögött a középső ajtó előtt egy tarka ruhás, testesebb asszonyság állt, szatyraiból ítélve a piacra ment. Hang nélkül kuncogott, a száját eltakarta a kezével. Olyan tündéri jelenség volt, ahogy rotyogtatta a vidámság, hogy nyomban meg is feledkeztem a két csitriről. Megláttam benne a fiatalasszonyt, aki egykor hasonlóan szenvedélyes hangokat hallathatott. Olyan joviális derűvel kezelte a helyzetet, hogy egy egészen picit bele is szerettem. A vele szemben lévő ajtónál egy hórihorgas, a nővel közel egykorú férfi állt, olyan ruhában, amilyet az árufeltöltők szoktak hordani. Az asszony jókedve rá is átragadt.

– Na, ezért má’ megérte felkelni – mormogta elnézően, és rávigyorgott a kövérkés asszonyra, aki ki is pirult egy kicsit. Hátha lesz köztük valami – találgattam, ám a férfi a következő megállónál leszállt. Összenéztünk a raszta sráccal, tudtam, ő is arra kíváncsi, hogy mit szólnak majd az új felszállók a helyzethez?

Nagyjából hét–nyolc jövevénnyel lettünk gazdagabbak; köztük egy nagydarab, borostás alakkal, aki állva maradt, és a korai időpont ellenére fennhangon beszélt a telefonján valakivel, aki alighanem jóval szerényebb hangnemben válaszolgatott. Egy vékony, tizenhat év körüli srác, hatalmas fejhallgatóval leült a diáklányokkal szemben, és kibámult az ablakon. Középütt egy egészen váratlan jelenés csimpaszkodott a bőr fogantyúkba: kék miniruhás, fején hatalmas ezüst tiarát, arcán aranyszeplőket viselő fiatal lány. A sminkjéből arra következtettem, hogy nem magyar, öltözéke alapján egy leánybúcsúból szabadulhatott frissen, azaz neki még tegnap volt. Annyira kirítt a környezetéből, hogy a maradék felszállót észre sem vettem.

A telefonjába mennydörgő fazonról hamarosan megtudhattuk, hogy hívják, miután többször is figyelmeztette beszélgetőpartnerét, hogy őt csak ne Gáborozza. Úgy süvöltött, hogy még a lankadatlanul zajló aktus hangjait is elnyomta. Ezzel kicsit le is lohasztotta a jókedvünket. Ismertem a típust, ő az, akitől legalább egyvalakinek egész biztosan rosszabb napja lesz. Amennyire tudja, elszívja a levegőt mások elől, aztán tovább áll. Ebből a pasasból bőven kinéztem, hogy jelenetet rendez, ha verekedést nem is – ahhoz a kopasz túl nagy darab. Már aggódtam, mi lesz, ha abbahagyja a csevegést és észreveszi, hogy ebben a kocsiban nem ő a fő attrakció.

A miniruhás lány zavarodottnak tűnt, nyilván egy szót sem értett a nagy kiabálásból. Talán meghallotta a nyögéseket, meglehet, a nők füle érzékenyebb az ilyesmire. Végigmértem mély dekoltázsát, vastag combjait. Nem volt nehéz elképzelnem abban a filmben, aminek abban a percben a hallgatósága voltunk. Az ablakon át bámészkodó srác belemerült a zenéjébe, azt se vette észre, hogy a két bakfis őt stíröli és három másodpercenként összesúg az orra előtt.  Micsoda pancser. Itt lenne a remek alkalom, még a beszédtémáért sem kéne megizzadni. De ahogy elnéztem, ez a srác még nem volt nővel, talán még csak nem is csókolózott. Lehet, hogy valami vájt fülűeknek való muzsikát hallgatott, ami dicséretes ebben a korban, csakhogy közben lemaradt a lényegről. Pedig az ilyen percekért éri meg a jelenben tartózkodni. 

A Gábor nevű befejezte a telefonálást. Minden eshetőségre készen vártam, hogy mi fog történni. Ő és a tiarás lány egyszerre fordították a fejüket az illetlen zajok forrása felé. Három másodpercig nem mozdultak, nem vették észre azt sem, hogy az egész kocsi őket lesi. Aztán egymásra néztek és kirobbant belőlük a nevetés. Mi tagadás, megkönnyebbültem és aligha voltam ezzel egyedül. 

Ettől a pillanattól fogva leplezetlen vigyorgás, suttogás és kacaj hallatszott mindenfelől. A kövérkés asszony sikítva viháncolt, ahogy azt a rádiókabarékban szokták egyesek, nagyokat szólózva a közönségben. Ott bosszantó, e helyzetben viszont imádnivaló volt, otthonosabbá tette a szituációt, mintha csak egy régi jó kabaréjelenet lenne, mondjuk Bodrogival és Hernádi Judittal. Még rám is mosolygott, mire én is megadtam magam az össznépi vígságnak és a magam tartózkodó, száraz heherészésemmel beszálltam a buliba. 

A diáklányok már a kopaszt filmezték, de észrevettem, hogy olykor a srác felé fordítják a telefont. Végre kezdett derengeni a bambulának, hogy valami történik körülötte. Levette a fülest a fejéről és ijedten fordult a hangok irányába. Úgy nézett ki, mint aki menten el is bőgi magát, segítségkérőn nézett végig a társaságon, de mivel csupa nevető arc vette körbe, egy sóhajjal távozott belőle a feszültség. A lányok ekkor hangosan röhögni kezdtek és a srác végre észrevette őket. Belőle is kiszakadt egy kamaszosan mutáló kacaj, orrából buborék pattant elő, amit gyorsan letörölt a zsebkendőjével. Hallottam, hogy az egyik lány fújol, de öt másodperc múlva megint úgy nevettek egymásra, mintha régi barátok lennének.

Az általános hangulatot csak fokozta, mikor a tiarás lány rekedten felkiáltott: –Oh! My! God! – tehát angol, vagy amerikai – I fuckin’ love this country! – Az a sejtelmem is beigazolódott, hogy már nem igazán szomjas. A filmbéli páros időközben rákapcsolt, egyre szenvedélyesebben párzottak, miközben valami divatos diszkózene úszott be alájuk.

– Oh, yes, baby, come on! – villogtatta angol tudását Gábor, majd közelebb lépett a lányhoz, és olyan jól nevelten, amit ki se néztem belőle, felkérte táncolni. Ennyit az emberismeretemről. A szám elé kaptam a kezemet, alig hittem el, amit látok. Azon az egy szűkös négyzetméteren úgy pörögtek-forogtak, hogy öröm volt nézni. Miközben a kopasz csávó mit sem sejtve nézte mögöttük tovább a szexet. Talán bealudt rajta, vagy épp ellenkezőleg, olyan diszkréten verte ki éppen, hogy azt tanítani lehetne.

A szemüveges siheder hirtelen felugrott, a lányokra pislogott, de nem merte felkérni őket, helyettük a kövér asszonynak nyújtotta a kezét. Amaz pedig tündéri természetességgel hagyta magát bálba vinni, egyből át is vette a vezetést, a srác egészen meggörbült a hatalmas keblek mentén. Hihetetlen látvány volt a két puskalábú páros, a lábammal ösztönösen vertem a ritmust. Kicsit irigyeltem a srácot, tudtam, hogy jól áll a szénája a kiscsajoknál, kedvére válogathat közülük. Nagy ugrás ez neki, nem vitás. 

Füstöt szimatoltam a hátam mögül. A raszta srác egy e-cigit tartott az ujjai közt, ami megengedett volt a Héven. Alaposan megbuherálhatta a szerkentyűt, mert egyből felismertem a marihuána illatát. Ahogy a jókedvtől kipirultan egymásra néztünk, felém nyújtotta a cigit. Vigyorogva intettem nemet, a füstje is bőven elég volt, hogy megszédítsen egy kicsit. Nem vette zokon, pacsira emelte a kezét. Ekkor megláttam mögötte az alvó hajléktalant. Sajnáltam, amiért kimarad ebből a pár percből. Ha valamikor megérthettem felfoghatatlan kirekesztettségét, úgy ez volt az a pillanat.   

Éreztem, hogy valaki néz. A csövessel szemközt egy fiatal göndör hajú lány ült. Akkor sem kapta el a tekintetét, mikor ránéztem. Cinkosan mosolygott rám. Mindaddig észre sem vettem a nagy kavarodásban. Végül sikerült visszamosolyognom. Nem volt feltűnő szépség, de mágnesként vonzotta a tekintetem. Korai harmincas, állapítottam meg. Erre szoktam azt mondani: pont jó, noha tisztában voltam vele, hogy már hozzá is túl öreg vagyok. A mosolya viszont olyan érettségről tanúskodott, hogy szinte kamasznak éreztem magam tőle. Egy pillanatra lesütöttem a szememet, remélve, hogy nem vette észre, mire elfordította a fejét, és megnyalta az ajkát. Ettől egészen kimelegedtem, nagy kortyokban vettem a levegőt, mintha megint futnom kellett volna, és láttam, hogy az ő mellkasa is hullámzik. 

A pornó két szereplője tökéletes összhangban nyöszörgött, érezhetően felvették egymás ritmusát. A göndör lány szája résnyire nyílt, és hirtelen nem akartam mást, csak a leheletét lélegezni, úgy éreztem, elolvadnék a szájában, hívogatott az a sötét kicsi lyuk, habzó tejként fortyogtam, le akartam csúszni a torkán, hogy aztán addig csiklandozzam belül, amíg ő is rám nem olvad, mint eperfagyi a tölcsérre.

A gondolataimba belevörösödve kaptam el a fejem. A táncolók összeelegyedtek egymással,  Gábor kidagadt nyaki erekkel imitálta, hogy hátulról meghágja a kölyköt, amaz sírva röhögött alatta. A leánybúcsú-szökevény és a tarka ruhás nő egymásra borulva rázkódott a nevetéstől. Lépnem kellett. Hiszen épp így van jól, hogy én meg ezzel a lánnyal ülök szemben, mint a mesében. Megint őt figyeltem és ő is visszatalált hozzám. Úgy vigyorogtunk egymásra, mint két zsenge tizenéves, mindketten nagy levegőt vettünk, mintha egyszerre akarnánk megszólalni, de ő csendben maradt. Végülis én lennék a férfi. Megköszörültem a torkom.

– Nem semmi – mondtam, aztán zavaromban, amiért nem tudtam ennél jobbat kiötleni, megint lefelé pislogtam. Mosolyogva vállat vont és nagyot sóhajtott.

Magamra parancsoltam, hogy szedjem végre össze magam, mikor – rejtély, hogy honnan – ellibegett köztünk egy szőke nő és a göndör lány melletti ajtóhoz állt. Észveszejtően gyönyörű volt, nem lehetett nem ránézni. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Kabátját a karján tartotta, elegáns, hosszú ruhája ellenére tökéletesen látszódtak pompás idomai, mellbimbói átlyukasztották a szövetet és a retinámat egyaránt – már csak egy törülköző hiányzott a kezéből. A férfi szereplő a filmben ekkor jutott el a csúcsra, miközben a nő bátorítóan nyögött tovább. 

A feltűnő jelenés se a hangokra, se kitartó bámészkodásomra nem reagált, és tudtam, hogy máris túl sokáig kukkoltam. Visszafordultam a göndör hajúhoz, de már ő is másfelé nézelődött. Egyértelmű volt, hogy ezt elszúrtam – gondoltam az ajtónál álló lányt szuggerálva megint, egészen addig, amíg meg nem álltunk. Eszmélni sem volt időm –mindkét lány leszállt. Szidtam a hülye fejemet, míg meg láttam a göndör hajút, amint épp csókot nyom egy hátizsákos fiú szájára, majd a hátát megnyomva noszogatja arrébb. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a suhanc nem méltó hozzá, és valószínűleg csak azért van vele, mert nem jelent felesleges kockázatot.

Nem bánkódtam sokáig. Kintről friss levegő és virágillat jutott be a párás ablakú kocsiba. Lezuhantam egy ülésre, pedig már csak egy megálló volt hátra nekem is. A mulatság túl volt a zenitjén, de hangulat még kitartott. A vékony srác leült a lányokhoz, a nagydarab a külföldi lánynak magyarázott valamit kézzel-lábbal. A tarka ruhás nő mosolyogva merengett valamin a régi szép időkből. Olyan elégedettség töltött el, mint utoljára talán nyolcadikos koromban, azokon az ártalmatlan klubdélutánokon, miután sikerült táncolnom néhány percet a nekem tetsző lánnyal. Nem gondoltam se Gabrielle-re, se korosodó önmagamra – nem hiányzott egyikünk sem.

Lassítottunk, feltápászkodtam. Nehezen akaródzott leszállnom. Alighogy kiléptem a hűvösbe, már csukódott is az ajtó. Sokáig néztem a járat után, ahogy pislákoló fényeivel tovarobog az acélszürke égbolt alatt. Visszavágytam, közéjük. Kedves, árva lepkék, akik oly mohón gyűlnek a fényre. Én voltam az egyikük. Mégis kénytelen voltam a sötét, kihalt utcákon bandukolni, úgy, hogy sose tudom meg, mi lett velük, és a kopasszal, aki a disc-jokey-a volt ennek a néhány percnek. De sem ez, sem az ostoba munkám nem tudta elrontani a kedvem. Tudtam, hogy ezen a napon el fogom viselni. Virágágyások közt haladtam el, ibolyák, árvácskák, jázminok bimbóztak mindenfelé. A horizont vörösben játszott, mikor gondolatban megbocsájtottam ennek a sokat szidott városnak és csak remélhettem, hogy ő is elnézi nekem, hogy a hosszú ballonkabátom alatt merevedésem van.

2019.07.08

(Illusztráció: Last Tram – Ara Shahkhatuni  )

 Most már mindent értek. Sebaj. Kívánni se lehetne jobbat annál, ami lett. Nem hiányzik semmi. Illetve… talán egy aszpirin. Alighanem túl sokat aludtam, kissé még kába vagyok, enyhe fejfájásom van, ami az állapotomat tekintve némileg meglepő. A föld kellemesen hullámzik alattam, és ő itt van velem, és itt is marad. Felém hajol, gondterheltnek tűnik, olvasni próbál a szememből, míg lélegzet nélkül várok az övében csillanó felismerésre. Éreznie kell, másképp nem lehet, különben semminek sincs értelme.

És igen, ajka megvonaglik, szemében nedvesen csillogva gyúl világosság. Ahogyan a kezében is, ami újra csak különös  – elvakít, ahogy felém nyújtja, de nem fáj a fény – elönt a hő teste közelségétől. Kinyúlnék, hogy a tenyerembe vegyem az arcát, aztán mégse. Olyan sok időnk van – képtelen gondolat, most mégsem tűnik lehetetlennek.

Hihetetlen, hogy csupán tegnapelőtt jött be a kávézóba. Egy esős keddi délelőttön. A harmadik kávéval próbálom elhessegetni a fáradtságot, ami reggelente a személyzeti bejáróban vár rám hűségesen.  Épp egy forró csokit készítek, kezem alatt tükörsima a tejhab, spirálban kavarogva emelkedik a csészében, végül csinos szívecskévé kanyarintom a tetején. Az idősebb hölgyek el vannak ragadtatva, olykor a fiataloktól is bezsebelek néhány elismerő pillantást.

Nekem is megvannak a visszatérő kedvenceim: a szende szőke, aki mindig a fejem fölé réved, mintha a hátam mögött hórihorgas kedvese állna. Vagy az akcentusa alapján francia szépség, aki édesen szereti (mocha és pain au chocolat) és aki egy esőerdő nedves bujasága a bő pulcsi alatt. Tüntető közönyüket egy kávéautomata diszkréciójával kezelem. Névtáblámon – a főnök szíves hozzájárulásával – ez áll: kávéügyi szakreferens és habspecialista. Apró jutalom annak, aki észrevesz.

Végzek tehát a csokoládéval, tekintetemet felhőzi a lassan vánszorgó munkaidő.  A kolléga is bosszús, nem is sejti, hogy két diploma után van csak igazán bukéja ennek az állásnak.  Grimaszolok a gondolatnak  miközben a pultot törlöm, mikor egy megfontolt női alt halkan egy lattét kér. Lattét ilyenkor? Járt már Itáliában, kedves? Délután már csak espresso járja, carasignora!

– Jó választás – darálom a rutinszöveget, aztán felnézek. Egy huszonnyolc éves forma doktornő áll előttem, zöld műtősköpenyben. A szomszédos kórházból futhatott át. Vörösesbarna haja hátrakötve, szeme szürkéskék, mint az ír tenger, ajka lila a kinti hidegtől.

Tekintete egy földalatti atomrobbantás morajával csapódik az enyémbe, az én térfelemen; mintha láthatatlan kéz ütött volna homlokon, elkapom a fejem, és a kávégép mögé bújok. Ez segít, eszembe jut, miért is vagyok itt, felnézek. Az akusztikus emlékezetem kihagy, muszáj megszólalnom.

– Elnézést, mit is kért?  – Mosolyogva mondja, hogy latte, és az információ megint elvész útközben. Bámulom, ő pedig nem tehet mást, visszabámul rám. Valaki leejt egy kiskanalat, mielőtt menthetetlenné válik a helyzet, csak ekkor ocsúdom, és gyorsan nekiállok tejet forralni. Vörös fejjel izzadok, látom a gép ezüst felületén. Mi történik itt? A háttér hangjaiból szőtt statikus zaj a válasz. Adáshiba. A hab sűrűsödik, ez már nem lesz jó latténak, csak a cappuccinónak. Mindegy, nálunk a kettő úgyis majdnem ugyanaz, hol vagyunk mi egy rendes cafétól? Kiönteném, de ekkor látom, hogy kávét nem főztem le hozzá. Csak ahogy a barna nedű csorogni kezd, merek felnézni ismét. Késve kapja el a tekintetét. Engem nézett! Nagyobb diszkrécióval kell bénáznom!

A bolt fénye a vakfoltba csúszik, a lány metsző élességgel válik ki háttérből. A köztünk lévő másfél méter valóságtartalma az egészségügyi határérték fölé kúszik, legalábbis a szívem kalapálásából ítélve. Szerelem első látásra? A tejforraló csőrén a száradt hab buborékjai hangosan pukkannak. Negyven évesen? Hol vagyok én már attól? Az is csoda, ha egyáltalán képes leszek megállapodni valakinél. Nem beszélve arról, hogy tízpercenként jönnek be a szebbnél szebb lányok, és mindbe szerelmes vagyok arra a két percre, amíg a pult előtt tartózkodnak. De akkor mégis mi az ördög ütött belém?

A kávé rég lefőtt, gyorsan belecsurgatom a tejet, csak azért sem rajzolok szívecskét. Kíváncsi pillantással köszöni meg, én nem szólok, tudom, hogy csak valami rajzfilmes nyekergésre lennék képes. Leül, félig háttal, csak a profilját látom néha, kifelé bámul, sehol egy mobil. Talán két műtét között van, és csak egy jó kávéra vágyik. Megkapta, többé-kevésbé, és ekkor megnyugszom, és a következő pácienshez fordulok, aki már hosszú másodpercek óta koldulja a figyelmem. Megkettőzött koncentrációval igyekszem a megfelelő italokat kiszolgálni, és mire legközelebb arrafelé pillantok, már más ül a helyén. Valamit azonban elvitt magával.

Mintha egész hely a lassú enyészetnek adná magát, éreztem a friss vakolat pergését, a tej erjedését, az ébredő penészt a süteményeken. Engem is összeaszalt a hátralévő három óra, képtelen vagyok normálisan végezni a munkám; A zárásnál húsz euró mínuszban van a kassza, mikor senki nem néz oda, beledobok egy húszast a tárcámból, és hazamegyek. A friss levegőn feléledek kissé, otthon frekvenciákról, rezonanciáról olvasok a neten. Bezengett a világ, ahogy megláttam, kettőnk rezgése úgy ment ölre egymással, hogy attól máshol hidak omlanak össze. Éjjel érzem ezt a különös vibrálást, miközben makacsul fáj a fejem; dél óta nem ittam kávét.

Másnap reggel rögtön dupla adaggal indítok,a szívem vad rúgással válaszol, szokatlan élvezettel vetem magam a munkába. Egészen el is felejtkezem a tegnapról; a francia lány elfelejtett melltartót venni a pulcsi alá. Elfog a tettvágy és az élni akarás, a maga tenyeres-talpas módján. Ebédszünetben aztán eszembe jut, amit előző este az emberek rezgésszámáról olvastam egy női magazinban. Ha az igaz, én máris hulla vagyok. A cikk szerint nem azt csinálom, amit szeretek. Ilyen alapon ezen a bolygón már csak a rádióhullámok rezegnek. Persze kivételek vannak, bizonyára a kedves újságírónő is az, nem beszélve a doktornőről. A hivatástudat egyben tartja az embert egy hosszú nap végén is, amikor az együgyű barista már úgy csúszik szét, akár egy Picasso-alak. Igaz,attól, aki hatkor kel, nem igazságos többet várni. Reggel, az első kávé után még bármire képes vagyok, délben mindig eszembe jut, mit kezdjek az életemmel, délután kettőkor olvasnék hajnalig, este hatkor viszont már csak az utolsó kávénak köszönhetem, hogy egyáltalán hazajutok.

Aztán jön, és már az ajtóban mosolyog. Latte. Hirtelen olyan illetlennek tűnik minden eddigi gondolat, ám egy új sem jön a helyükre. A szívem egyetlen dobszóló, a mozdulataim egy márványtömbből faragják ki magukat, míg végül a józan eszem nehézkesen felkapaszkodik a tömb tetejére és halált megvető bátorsággal kiolvassa a doktornő névkártyáját. Kyra. Kyra! Kyra…? Most jövök rá, hogy végig Elizabethnek gondoltam. Ez kibillent annyira, hogy képes leszek megcsinálni az italát. Megint több a hab, de némi jóindulattal elmegy latténak. Leül félig háttal, a kiszolgálás szünetel, a külvilág pedig szokatlan tapintattal marad távol a kávézótól a következő tizenöt percben.

Szája íve láttán, hirtelen belém mar a felismerés – tudom, milyen a csókja! Az ajka az Anette-é, akinek az íze még épp csak halványodni kezdett. Tovább kutatok. Haja Irene-é, tenyerem még őrzi selymességét. Az orra Norah-t, veszekedéseink dúlt viharait, álla íve a pusztába kiáltott szavakat idézi, amiket egykor Catherine-nek címeztem. A szeme… – mosolyodom el, nem is lehet, csakis Martha-é, akibe hatévesen szerettem bele, reménytelenül és viszonzatlanul és csak tizenhét évesen hagytam, hogy a valóság elcsavarja a fejemet. Mindőjük viselt valamit magán a lattéját kortyolgató arcból, amit távozása után máris alig tudok felidézni. Ott van a szemem sarkában, de ahogy odanézek, eltűnik – maradnak a már jól ismert részletek – és az emlékek.

Hazafelé menet megszédülök, le kell ülnöm egy padra. Túl sok kávét iszom. Bármi is történik most velem, legalább huszonöt évet késett. És mégis úgy tűnik, hasztalan volt minden tapasztalat, a szívem lopva bekapcsolta magát a hátam mögött és már nem éri be annyival, hogy jól megfuttasson, az egész világomat akarja betörni, mint egy tükröt. Egy vadidegen nő által, aki eddig annyit mondott, hogy „Latte” és „köszönöm”. Körülöttem a város papírdíszlet csupán, az árnyak valóságosabbnak tűnnek, mint ami veti őket. Úgy érzem, az ép elmémért harcolok, és nem vagyok biztos abban, hogy a jó oldalon küzdök-e. Talán meg kéne adnom magam ennek az eksztázisnak, és akkor hirtelen minden kisimul, mint mikor a bozótosból visszakanyarodsz a sztrádára.

De hová vezet ez az út? Érzem, hogy egy sör és egy jó beszélgetés visszahozna a földre, de nincs kedvem találkozni senkivel. Olyan vagyok, mint a Voyager, kívül járok a naprendszeren, és most már látnom kell a következő csillagot, hogy legyen még értelme a létezésemnek, tartson bármeddig az út.

Sikerül nyolc órát aludnom, reggel pörgök, egy flatwhite is elégnek bizonyul hozzá. Várom a franciát, vagy a szende szöszit: Valamelyiket elhívom randizni! Nem számít, hogyan válaszolnak, persze nem sértődöm meg, ha igennel. De nincsenek sehol, helyettük Kyra áll a pultnál. A fenébe! Későbbre vártam.

– Latte? – kérdem elcsukló hangon. Mosolyogva bólint, már csinálom is, közben a mennyezet lejjebb ereszkedik. Hát legyen. Nem így terveztem, de ha ezt akarja… Elhívom hát őt. Menni fog, alapítottam én már zenekart egy hegedűslány miatt.

Kinyitnám a szám, de összeragadt, megköszörülöm a torkom. Megszólalnék, de ráköszön egy ismerősére, aki épp távozik. Lekapom a fejem és észreveszem, hogy sűrű a hab, ebből már megint capuccino lesz. Most mit mondjak? Kedves Kyra, momentán nincs latte raktáron, de tudok egy helyet, ahol istenien készítik. Rajtam pihen a tekintete, pillantásában várakozás. Valamit nyilatkoznom kell, talán azt, hogy igazából nem is vagyok barista, csak még nem találtam ki a következő lépést – kár, hogy a nézésébe egészen belezsibbadt a jobb karom.

Kicsit összeráncolja a tekintetét, de így még talán gyönyörűbb, egészen földöntúli, miközben a papírmasé díszletet elfújja előlünk a szél, és nem marad más, csak mi ketten; ahogy mindig is kellett volna, hogy legyen, az eredendő állapot; felesleges volt ezért időt, teret és egyéb butaságot körénk teremteni. Rezgésszámom az eget verdesi, az újságírónő biztos elalélna, képes lennék megpörgetni a bolygót a tengelye körül. Tudom, hogy Kyra is érzi az erőm – király vagyok és ő királynőm.

Talán meg is rémíti kicsit, mert aggodalom ül fejedelmi arcára. A világ néhány részlete visszaszivárog, emberek gyűlnek körénk – talán, hogy részesüljenek a csodában, még mögöttünk a szemközti falon lévő műanyag csillár is felénk nyújtózkodik kíváncsian, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Különös. Aztán újra távolodni kezd minden, csak ő marad és én. Kezéből fény árad, elvakít, de nem fáj, így is látom az arcát, az sem érdekel, ha soha többé nem látok mást.

Nem hiányzik semmi. Csak a fejem fájdogál egy kicsit. Sokáig aludtam, de most ébren vagyok. Mégsem történik semmi. Mintha valami favicc csattanójára várnék. Haha, nagyon vicces, motyogom bele a fénybe próbaképp, de nincs, ami vigye a hangom. Most akkor merre? Még soha nem éreztem magam ennyire kipihentnek, valami mégis nyomja a lelkemet. Nem mindig érzem, csak néha. Szabályos időközönként. Egészen kiszorítja belőlem a szuszt. Valami tompa zajt hallok, és két tenyeret érzek a mellkasomon. Aztán valami belevilágít a szemembe. Megvakulok! A fény eltűnik, egy arcot látok, és tudom, hogy ismerem valahonnan.

Ez a szépség maga! Ő emel fel oda, ahol a hozzá hasonló ideák születnek. Örökké velem lesz! Most már tudom, hova tartok! Azaz, csak tartanék, mert a megtestesült szépség tenyerével visszanyomja a mellkasomat a földre. Majd újra, és megint. Mit akar? Visszanyomni a fogkrémet a tubusba? A gyomrom irányából mély, évtizedes csalódottság törekszik felfelé. A gyönyörűség homloka izzad,  arcát egészen elcsúfítja az elszántság. Sokért nem adnám, ha abbahagyná, amit csinál, és inkább mosolyogna megint. Mindenesetre, ha netán sikerrel járna, akkor az első lélegzetemet arra fogom használni, hogy egy újszülött vehemenciájával a  fülébe ordítsam: kimondhatatlanul, reménytelenül és végérvényesen – unatkozom!

 Dublin, 2018.12.01.

(Illusztráció: Coffee makes coffee – Andrew Saur & Angel Sarkela-Saur )

Azt az egyet meg kell hagyni, nem sajnálták tőle a pisztáciát. A mogorva, verejtékező árus úgy belecsapta a gombócot a rozoga tölcsérbe, hogy Ilon csodálkozott, amiért nem robbant szét az egész. Nyilván majd az ő kezében fog. Nem lepné meg. Habár Rozi azt mondta, itt mérik a legjobb fagyit az egész déli parton, még valami érmet is nyert, volt róla cikk a Nők Lapjában. Hát legyen is jó, ha már eddig eljött érte. Az ingyenes strand, ahonnét átcaplatott ide, csaknem egy kilométerre volt, a szállásuk meg legalább két és félre. Közelebb nem kaptak semmit. SZOT üdülőről természetesen nem is álmodhattak, de még vállalatiról sem, pedig azokba Rozi kollégái mind kaptak beutalót. Úgy látszik, nem felejtenek olyan könnyen. Vagy csak egyszerűen Rozi nem fekszik jól valakinél odafönt.

Lánya egyik barátjának víkendházát kapták meg néhány napra. A fiatalember teherautó sofőr volt, tele volt munkával. Egyáltalán, honnan ismer a Rozi teherautósofőröket? Mikor Ilon meglátta a földbe süllyesztett, derékig érő, dohos vityillót, majdnem visszafordult a nehéz bőrönddel az állomás felé. Őt csak ne ássa el senki, még a tulajdon lánya se, volt ő már eleget a föld alatt negyvennégyben.

Szívesen megkóstolta volna már a díjnyertes fagyit, de még nem fizette ki. A blokkal a kezében be kellett állnia egy új sorba a pénztárhoz, ami nem látszott mozogni. Ilon kinézett a fülledt, levegőtlen bolt ablakán. A Balaton legalább a régi, hálásnak kéne lennie Rozinak, amiért elhozta. A háború előtt, azon az utolsó nyáron volt itt utoljára. Akkor persze még nem volt ekkora tumultus, amerre csak nézett, fák és víz, néhány mólón üldögélő horgászt leszámítva egy lelket se látott órákig. Aztán Kádár odavetette a Balcsit a munkásosztálynak engesztelő ajándékként, hogy cserébe “életük pórázát tartsa”. Ilyenkor szól mindig Rozi, hogy ő is szereti Babitsot, de a mama inkább ne politizáljon, és a ház miatt se morogjon, mikor a mama ragaszkodott annyira Lelléhez, ő tudott volna teraszos házat Zamárdiban.

De ha egyszer itt andalogtak Imrével a korzón és nem Zamárdiban! Imre itt kérte meg a kezét. Látja is félszeg mosolyát a stégen, milyen gebe volt, vasággyal húsz kiló, de a szeme hogy csillogott… mint a fények a tavon. Ahogy az övé is; egyek voltak a vízzel. A hülye is igent mondott volna.

Valami hideg cseppent Ilon kezére.  A fenébe, olvad a pisztácia. A gömb kifelé kunkorodott az egyik szélén, annak kezdett olvadni a vége. Megfordította, a másik oldalán világoszöld csík szaladt le a tölcsér szélén. Körbe kéne nyalni. Szétnézett. Maga előtt csak napbarnított vagy pirosra sült hátakat látott. Addig jó, míg a hátukat látja. De mögötte is felgyűlt a sor, nem lesett hátra, de hallotta a német szavakat. Ő angolul tanult, de néhány szót így is megértett. Egy türelmetlenkedő “Schnell!”-nél megrándult, ettől még egy csepp hullott az ujjára.

Ha felhúzná a pisztáciacsíkon a bal kezének mutatóujját és a szájába venné, akkor vajon mi lenne? Azért csak nem szólnák meg. A fene se tudja. Csak annyit tudott, hogy egyetlen sanda pillantás tönkre tudná tenni a napját. Márpedig az lesz, ha nem vigyáz. Ezeknek ő mindig csak a mérnök úr lánya lesz, talán nem is szabadna itt lennie a parton. Attól, mert apuka és Imrus lerótta tartozását a társadalommal szemben, attól még neki lehet restanciája. Ki tudja azt kiszámolni? Végül is Imrust is hazaengedték Recskről, igaz akkor már nem volt se férj, se családfő. Talán egyedül akkor, azon a néhány októberi napon volt egy kicsit megint önmaga. Jó, hogy a megtorlást már nem érte meg. Ő bezzeg igen, ahogy ezt a szép új világot is. Helyes. Ha már egyszer odaadta érte, amije volt.

Na, csak ne nosztalgiázzon, végre moccan a sor. Jobb is, mert egy újabb patak indult el a gombócból. Az elsőt még felitta az ostya, de ez a másik sokkal vastagabb volt. Ilon fintorgott egyet. Orrba vágták a fagyit, csak úgy patakzik a zöld vére a burzsuj csökevénynek. A pisztácia kezdett felgyűlni az ujja és a tölcsér közötti mélyedésben. Egy jól irányzott nyalintás megoldana minden problémát, ehhez nem kell se mérnöknek, sem irodalomtanárnak lenni.

Nana! Torkoskodunk, elvtársnő? Nyalakodunk, cicuska? Mintha közelről suttogták volna a fülébe. Ismerős volt a hang. Lassan megfordult. Hát persze, hogy ismeri. Arra számított, hogy egy megtermett szőrös mellkasba ütközik a feje magasságában, ehelyett egy csapzott, szőke hajú kamasz bámult rá bizalmatlanul. Akkor látott utoljára ilyen pillantást, mikor a kórházi ágyban lábadozott, miután…

A fene vigye el, hát hol van ez a Rozi, amikor kéne? Ő feltalálná magát. Hisz ő él a hatvanas években, ahogy azt a múltkor volt szíves a szemébe vágni. A pimasz kölyke! De most milyen jó lenne, ha itt lenne és megnyugtatná. Akár elmondhatná megint az, amit két hete. Hogy ne féljen, Kádár már nem akarja elővenni a mamát, csak nem kell ugrálni, elég, ha ő a munkájával igent mond a rendszerre, az pedig simán megvan. Erre persze ő azt felelte, hogy neki hozhat Kádár cukrot, virágot, gyöngyöt, ha egyszer közben a lényeg, hogy “mert jól tudom, ki vagy!” A lány erre grimaszolt és csókot nyomott az arcára. Jobb is, ha inkább erre gondol most.

Rozi, Rozi.  Tegnap meg azt mondja ez a lyány, hogy mindjárt vége az évtizednek és még nem is volt szerelmes. Hogy most vagy soha. Hát hogy is lehetne szerelmes, mikor egyszer a Laci kíséri a Pipacsba, másszor meg Elek az Ifiparkba. Pedig az még a Gundelbe is elvitte egyszer. Csak reméli, hogy ezt a betonteknőt nem valamilyen “ellenszolgáltatásért” kapták a sofőrtől. Más már ezeknek a szerelem, meg minden egyéb is. Ő Kodályt és Kassákot siratja, Rozi meg valami Koltrén nevű szaxofonost. Most is inkább elment megnézni azt a beat filmet, abba a kertmoziba. Ősbemutató. Nagyon fontos alkotás lehet, ha itt mutatják be, vidéken.  Csupa csörömpölés az a beat. Pedig Rozi olyan okos lány. Hova siet úgy? Fut valami elől? A Balatont is lábujjhegyen szaladná át, ha tehetné, ahelyett, hogy megmártózna benne. Ezek a fiatalok? Ugyan már!

Felszisszent mikor egy nehéz csepp a lábujjára esett. Teljesen el fog olvadni. Elől valaki az eladónővel veszekedett, de Ilon alig hallotta. Elgémberedett a keze a hidegtől. Most már hiába nyalná, a tölcsér teljesen átázott. Mindenhol folyt, a tetején, az oldalán és az alján is. Ilon úgy érezte, ő is olvad, nagy hideg cseppek peregtek végig a hátán is, be a műszálas fürdőruha alá, és felgyűltek a medencecsontja alatti mélyedésben. Itt van, húsz év után először a Balaton partján és minden eresztékéből csöpög. Ez történt Lellén, haha. De hát így jár, aki túl mohó. Nem igaz, elvtársnő?

Valahonnan belülről zengett a jól ismert basszus, még a pálinkás leheletet is érezte. Hát most nézze meg az elvtársnő ezt a mocskot. Ki fogja ezt feltakarítani? Ilon pislogni kezdett, hirtelen nem értette, hogyan lett egyszeriben betonpadlója egy lelle-i cukrászdának. Rozi, az istenit, hol a picsában vagy? Ha sikoltani kezdene, hallanák? Vagy elnyelnék a falak? Mint abban a sugárúti pincében, ahová olyan kedélyesen elkísérték, míg Imre odavolt? Csak hogy ne unatkozzon egyedül. Akkor is folyt belőle valami.  Az elvtársnőnek meg kellett értenie, hogy a párttagokkal szigorúbbnak kell lenniük. Megértette ő, csak a hólyagja egy kicsit rosszul viselte a hasba rúgásokat. Mentségére szóljon, neki ez volt az első. Még jó, hogy Rozi akkor már nem lakott benne. Mindennek van jó oldala. Mikor legközelebb behozták, már nem hugyozta össze magát. Rugalmas az ember, fejlődik. Ez az igazi bentlakásos tanfolyam, nem igaz?

A kezét ellepte a fagylalt, szinte égette a bőrét. Eldobja! Eldobja és szalad. Talán nem fognak egy ötvenkét éves nő után eredni egy fagyi miatt. Legfeljebb, kiröhögik, hogy ott fut a nagys’ asszony. Csak előtte még meg kell törölnie az arcát, mert minden elhomályosodott, mintha a szeméből is olvadt pisztácia csorogna. Annyit ki tudott venni, hogy valaki felé csörtet. Rendben. Lebukott. Tizenöt évig el tudott rejtőzni, de végül csak lefülelték.

–Jaj istenem! – kiáltott rá valaki, mire felvisított – Tessék nyugodtan enni közben! Így teljesen elolvad! Elég a blokkot felmutatni a pénztárnál. – Majd ugyanez a hang kissé távolabbról – Pannika, történt itt egy kis baleset, hozd gyorsan a felmosórongyot!

Ilon nem emlékezett rá pontosan, hogyan keveredett ki az üzletből. Csak a parton tért teljesen magához a hullámokat nézve, kezében vastag papírtasak, benne a maradék pisztácia. Nem akart semmit, csak visszamenni Pestre. De előbb még elbeszélget egy kicsit a lányával, csak kerüljön a szeme elé az a bubifrizurás bitang! És ha megint hisztizni kezd, hogy ő ezt már nem bírja idegekkel, hát felpofozza, úgy éljen, pedig életében nem emelt rá kezet. És elmond neki mindent, ha kell százszor, ezerszer. Addig, amíg nem csak megérti, de érzi is, amit ő.  Addig nem fog békében nyugodni.

Lágyan csillogott a Balaton, rájött, hogy épp azon a stégen áll, ahol az Imrével egykor. Letörölt egy könnycseppet. Miket is beszél itt! Még hogy pofon? Mit tehet arról az a szerencsétlen, ami volt? Dehogy is mond ő bármit. A legjobb az, ha levegőt sem vesz hangosan. Hallgatni fog, még ha a csönd várában nincs is több csoda és az élet künn kérdezve jár.

Megnézte mi maradt a papírdobozban. A gombóc fele még megvolt, valaki egy kávéskanalat is odatett mellé. A friss szél belekapott a hajába, ahogy belekóstolt, aztán lebiggyedt az ajka, és a déli part híres-neves büszkeségét beledobta a tóba. Pocsék íze volt.

2019.06.26., Dublin

Illusztráció: Peter Burgess – Objects on the beach