Azzal kezdeném, hogy kedvellek téged. Ezt talán sejtetted eddig is, de akkor is: kifejezetten bírlak. Bizony isten. És egyre inkább. Azt persze nem mondom, hogy ez mindig így volt. Az elején nagyon nem. Bár én sose tartottalak melegnek vagy kettyósnak, mint mások. Nem tartoztál sehova és senkihez, egyedül róttad a fősuli folyosóit, messziről feketéllett keménykalapod, amerre jártál, nagy volt rád apád zakója. Beesett, sápadt borostás arcodhoz, bánatos kutyaszemeidhez már tényleg csak a krumpliorr hiányzott. Azt hittem játszod az eszed, különcködsz, ahogy én is tettem a gimiben. Talán ezért idegenkedtem tőled – felejteni akartam azokat az éveket. Más meg még mindig abból élt.
Néha kimondottan bosszantott minket, ahogy behorpadt pofazacskóval szívod a cigidet a társalgóban, mintha az istennek se jönne belőle. Homlokod máris ráncok barázdálták, mint háborús veterán nézted a tömény füst alatt ciripelő csacska diákhordát. Sokáig volt szabad a melletted lévő fotel. Nem is tudom, talán Karcsi ült le melléd először, és egyből elkezdett “kisfigurának” hívni. Nem bántad. Az a becenév valahogyan legitimált téged, elhelyezett az évfolyamban. Aztán én is megkínáltalak egy kis hazai ürmössel, szigorlat volt, kellett egy kis bátorítás. Köszönettel elutasítottad.
Mindig volt valami könyv a kezed ügyében, kopottak, cím, szerző elmosódott vagy nem is látszott, mint egy szamizdat kiadáson – apád könyvei. Buddha beszédei, mondtad türelmesen, hmm, feleltem – annyit tudtam a fickóról, hogy keleti istenség, szeret talpig aranyban ücsörögni és nem egy hajasbaba. Volt nálad Arisztotelész, Hamvas Béla, Esterházy, meg a Harry Potter angolul, gyermeki lelkesedéssel olvastad, akkor még azt sem tudtuk róla, eszik-e vagy isszák. Ilyen ellentmondásos figurának szoktunk meg, és nem is változtál azóta sem, csak a ráncok mélyültek – és a bánat a szemedben.
Többnyire tanárokról, irodalomról, zenéről beszéltünk veled, iskolán kívüli dolgaink, zavaros nőügyeink iránt nem érdeklődtél különösebben. Idő után politizáltunk is, vehemens idealizmussal tolódtál előbb jobbra, majd kissé szégyenlősen a balra. Nem mindig egyeztünk, de nem tudott rád haragudni senki, legfeljebb nem vettek teljesen komolyan. Harsány is tudtál lenni, voltak nézeteltéréseink, de neked akkorra már rutinod volt a bocsánatkérésben és megbocsájtásban. Mi még csak tanulgattuk.
Nem láttunk soha lányokkal. Eleinte nem törődtünk vele, megvoltak a magunk gondjai, de aztán valaki csak szóba hozta. Hogy homokos vagy-e. Néha puhatolóztunk, de bezárkóztál egy fáradt legyintéssel. Egy alkalommal nagyban pusmogtál egy helyes szőkével, jegyzetekért fűzte az agyad. Mosolyogtál, nyugtáztam, hogy rendben leszel, amikor fülig elpirultál, és végig követtél a szemeddel egy elbillegő hollóhajút. A szőke zavartan pislogott másfelé.
Beletrafáltál, elképzelni sem tudtuk, miért éppen Takács Zsófit szemelted ki érzéseid táptalajának, futóhomok az, nem terem abban semmi. Se nem mertük, se nem akartuk megkörnyékezni. Az ember praktikus lesz annyi nő között. Csak azt tudta, mit nem akar, és ezen a falon az összes főiskolás fiú kint rekedt. Csak a pusmogás indult el, miután udvartartásával elvonult mellettünk a folyosón. És még csak buta sem volt, nem úgy, mint a barátnője, Lenke, akivel sikerült elhitetni, hogy a renoválás alatt álló kistemplomban diszkó is helyet kap majd.
Négy évig epedtél Zsófi után. Rendben, csak három és egynegyed, mert az első hónapokban még a gimis szerelmed járt az eszedben. Az is négy év volt, őt sem kaptad meg soha.
A fejedhez kaptunk, ne csináld, felejtsd el. De olyan mélyre fúrta magát benned, hogy lehetetlenség volt kioperálni belőled. Ha mégis, belehalsz. Nem vagy észnél, dühöngtünk. Meghallgattál minket, olykor még rá is kontráztál feddéseinkre. Szelíden próbáltunk tükröt tartani eléd, kiemelve mindent, amit bírtunk benned. Sikerült mégis lelomboznunk.
Ilyen vagyok, kérdezted, erre elbizonytalanodtunk. A kopott ruhában, a zilált, kócos haj alatt voltaképp egy egész jóképű, értelmes fickó lakott, a színházak tele voltak efféle űzött arcokkal. Figyelni kezdtünk, női pillantásokra vadásztunk, ezúttal nem a magunk javára, talán még élveztük is, olyan felnőttes volt. És akadt hal a horogra, ha nem is túl sok. Persze nem a pomponlány-képzősök, de azért akadt egy-két szemrevaló. Igyekeztünk feléjük terelgetni, rém büszkék voltunk, mikor sikerült egy randira rábeszélni Zsuzsával.
Akkor kezdtelek jobban megismerni, mikor elmesélted, mi történt. Rájönni, miféle édes-bús terhet cipelsz. Hogy bár órákon át kellemesen elbeszélgettetek, gyors kézfogással zártad le a jövőtöket. Számodra Zsófin kívül nem volt más. Én akkor épp két csaj között őrlődtem, mindkettőnek áldoztam vért, verejtéket rendesen, de legalább megadtam a testemnek, ami neki járt. Mérgesen noszogattalak, elzúg melletted az élet, legalább a málnásba sompolyogj be néha, hátha attól lemegy ez a költői láz. Láttalak én bikinik után forogni a strandon, minden voltál, csak impotens nem, én adtam újságot, hogy eltakard magad.
Zsófi mégis szilárdan tartotta magát. Az is csak olyan büdöset fingik, mint te vagy én, morogtam lemondóan. Nem lehetett mit tenni. Végig kellett néznem a haláltusádat.
A negyedik évben már szóltatok néhányszor egymáshoz. Többnyire ő kezdeményezett, oda is adtad neki az összes jegyzetedet, amit tovább adott a pasijának és a barátainak, cafatokban, összefirkálva kaptad vissza, nem sokkal a záróvizsga előtt. Akkor már nem érdekelt, hogy dühöngsz, ezt a gesztenyét kapartad magadnak. A diplomaosztóra nem jöttél, de a vacsorára igen. Gyanúsan jól festettél, csak ámultunk, aztán a végén hazavitted egy bérelt autóval.
Máig nem tudtam belőled kiszedni, mi történt aznap este köztetek, de aztán már csak augusztusban láttunk megint. A szokásosnál is vékonyabban és sápadtabban, baseball-sapkában hónapos szakállal pakoltad a piacon a krumplit egy nejlonszatyorba, és tetted finoman anyád üres tolókocsijába. Akkor nem akartalak megszólítani, dühített, ahogy kinézel, és ahogy túldramatizálsz egy olyan csajt, mint Zsófi. Ha látnád most. Elvált, három gyerek, van vagy száztíz kiló. Persze te már nagyon máshol jársz.
Nem mentél egyetemre végül, amit megértettem. A filozófia szak újabb hasztalan négy év, esetleg Kant és Schoppenhauer idézeteket fűzhetsz egy sajtburger-menühöz, hadd okuljon a jónép. Habár ki tudja, talán ott jobban választasz. Egy belevaló kékharisnyát, akivel még nyomorogni is olyan édes. Inkább talpig szűzen bevonultál katonának, pedig többször elmagyaráztuk, hogy kérd át magad polgári szolgálatra, mehettél volna a fősuli könyvtárába, ideális lett volna. Sebaj, gondoltuk, legalább kifekvőtámaszoztad magadból Zsófit. Leginkább hallgattál arról az egy évről, új barátokat nemigen szereztél, enyhe kézremegést diagnosztizáltunk – rendbe jön a fiú.
Úgy is lett, hirtelen erőre kaptál. Kisimult az arcod, a hajad nem növesztetted le újból, hogy folyton a szemedbe lógjon, egy laza csavarral mégis a könyvtárban kötöttél ki, főállásban. Úgy látszott, tartasz valahová. Hangodból eltűnt a vibráló tónus, mélyült is kicsit, kalapod eldugva a fiók mélyére. Még nem tudtuk, hogy van Timi, mert nem is volt még igazán. Félévig körbetangóztad, mire csókolózni kezdtetek, szemedben megint nagy távolság mélylett, eltűntél, csak Timi volt.
Beletelt némi időbe, mire ráébredtünk az újabb baklövésedre. Kedves, visszahúzódó lány volt, tényleg elképesztően szép arccal, búzakék szemmel, fakó vörös hajzuhataggal. És egy későn diagnosztizált Asperger-szindrómával. Enyhe volt, még nekünk is csak a sokadik találkozás után tűnt fel. Hogy nem néz soha a szemünkbe, hogy félreérti a gesztusainkat, megbántódik, vagy épp olyasmin nevet, amin nem kéne. Mi ennek ellenére is szerettük, olvasott, intelligens teremtés volt, ragyogó éleslátással és emlékezőtehetséggel; a betegségében olyan személyiségekkel osztozott, mint Einstein, vagy Leonardo da Vinci.
Egy évbe telt, mire rájöttél, mi a baj, de még hármat ráhúztatok. Nem volt az olyan vészes, mint ahogy azt utólag kielemezted. Amíg akartál alkalmazkodni, addig nem. Irigyeltek, hogy valaki olyannal vesztetted el a szüzességed, akibe teljesen bele voltál bolondulva – én már a nevére sem emlékszem a nőnek. Rendben, az utolsó évben már eléggé lelassított téged – végre beléptél egy kapun, megtalálva a múzsád új kihívások felé kacsintgattál, merész terveket szövögettél. Máris készültél az égbe, csak épp a pilóta-jogsi egy kisebb vagyonba került.
Timit már jó ideje nem ölelted át, nem csókoltad szájon előttünk, mégis meglepett minket, mikor elhagyott. Azt hittük, már nem szereted, és nem fog kiütni teljesen. De mikor végre kifelé kezdett ömleni belőled a fájdalom, már értettelek téged annyira, hogy tudjam, Timi után egyszerűen nem volt tovább. Szegény lány; fogalma sem volt róla, hogy a lelkeddel a markában szaladt világgá. Magányosak voltatok mindketten évekig, de egyikőtök sem hívta a másikat soha. Miatta nem kell aggódnod, jó élete lett, egészséges kislánya van, néha látom őket a tuján.
Verseket kezdtél fabrikálni, szörnyűeket – ilyen műveltséggel nem is értettem, hogy nem vagy képes többre. Még a füzetborítón át is sütött belőlük a vaskos szenvedés. Új hobbidnak hirtelen lett vége, inkább söröskorsókat, olcsó borokat töltöttél bele az üres tankba szavak helyett. Utolsó könyvtári éved alatt egyetlen kötetet sem olvastál el. Irántad való aggodalmunkból nyersen kizökkentettél, mikor közölted, hogy elmész egy óceánjáróra pincérkedni. Te, aki ki sem mozdultál a városból, a szülői házból legalább tíz éve. A búcsúesten a felbontatlan ajándék pezsgőmet nekivágtad egy ház falának. Bon Voyage – felemás érzésekkel engedtünk utadra.
Két évig nem hallottunk felőled. Aztán jött egy levél a neveddel, és egyetlen szóval: Vagyok. Majd újabb két évig semmi. Hajóval érkeztél haza; egy napos délután halkan kopogtattál az ajtómon, alig ismertelek meg. Nem voltál ötven kiló sem. Kérdezgettelek, de alig válaszoltál, csak mosolyogtál rám szüntelen. Tizennégy órát aludtál. Másnap elkísértelek az elvonóra. A nőket firtattam, elvégre voltatok több százan a hajón. Csak annyit mondtál, ők angyalok, olyan fényesek, hogy néha egészen elvakítanak. Szomorúan ballagtam ki a klinikáról, lám ez a sorsa a modern Don Quijotéknek. Angyalok, mi? Erre még visszatérünk, barátom.
Nem értettem soha, honnan szedted azt a tudatosságot és önuralmat, amivel letetted a poharat, mintha csak egy hülye vicc lett volna a függőség. Remélem, azóta sem iszol, de valami azt súgja, hogy felesleges aggódnom. Négy év alatt összejött egy csinos kis garzon és a fránya jogosítvány is, pedig azt hittem elittad minden pénzed a hajón. El is végezted hamar az iskolát, még engem is felvittél egyszer a levegőbe, azt hittem, ott halok meg – szerettél figurázni. Itthon mégsem kaptál munkát pilótaként. Nem keseredtél el, maradtál a könyvtárban, mellé diákokat korrepetáltál angolból – szerényen, de meg tudtál élni. Azt hittem, már nem kezdi ki semmi a nyugalmadat, de mint mondtam, legbelül nem változtál, és Erika nem csak a te idegeidet csócsálta pépesre, hanem a miénket is.
Határozott nő volt, biztos hangú, egyenes szavú. Hogy szavai mögött a gondolatai el-elgörbültek, azt már mi is későn értettük meg. Azt hittük, ilyen asszony kell neked, szilárd talaj az égben járónak. Még akkor is így gondoltuk, amikor már javában kavart Zsolttal a hátad mögött. Több szeretője is lehetett, mi végül háromról szereztünk tudomást házasságotok két éve alatt. Vigasztaltunk, dühöngtünk, szidtunk, amiért vele maradsz. Elkerültük, ha tehettünk, aztán mikor kénytelenek voltunk találkozni vele, jelenetet csináltunk, „lebuktattuk”, kiosztottuk. Ránk voltál mérges. Hihetetlen volt, hogy kitartasz mellette. Megint fogyni kezdtél, de nem nyúltál italhoz. Később el kezdtél gyúrni, olyan stramm negyvenes lettél, amilyenek mi sosem az elkényeztetett gyomrunkkal. Megint írogattál, valamivel jobbakat, de még mindig csak az asztalfióknak valókat. Amiért újra hinni kezdtem benned, az az volt, mikor elárultad, hogy titokban elmentél vaszektómiára. Erika gyereket akart ugyanis, és persze a lakásodat. Végül egyiket sem kapta meg – te nyertél, ha úgy vesszük. A nyereményed két újabb vigasztalanul töprengő magányos év. Ugyanúgy belehaltál, mint az első szerelmedbe – dühítő volt, és lenyűgöző.

Keveset beszéltünk ez alatt, (én is váltam, már másodjára), de az a pár alkalom emlékezetes maradt. Felidéztem azt a korábbi mondatodat az angyalokról. Jót nevettél, a hosszú utadon felcsipegetett szarkazmus jól ált neked, de átláttam rajtad. Sose mondanál már olyan zöldségeket, de belül mélyen még mindig ugyanúgy érzel. Hogy ez honnan jön nálad, nem tudom ma sem. Annyit elárultál egyszer egy masszívabb italozás alatt, hogy tizenéves korodban apád a bozótvágó ollóval ment neked, mikor a demencia már elhatalmasodott rajta, úgy kellett lefognod. Valamelyik lányt szidtad előtte, azon dühödött fel. Anyádat szinte szentként tisztelte, talán a bűntudat miatt, hogy sose tudta viszontszeretni. Magad fizetted a tanulópénzt mindenért, még csak kölcsönt se kértél; magányában az ember nem bánja a csapdákat sem, a holtpontról azok is kimozdítanak.

De a nevelés és a társtalanság sem magyarázta meg eléggé azt a már-már vallásos áhítatot, amellyel a választottjaid iránt viseltettél. Mindig érdekelt, hogy a te olvasottságoddal miért nem tudtad legalább elfogadható szinten formába önteni azt a temérdek gondolatot, amit egy-egy nőre szántál. Folyamként áradtak belőled, elapadhatatlanul, szinte várakat építettél belőlük, kacsalábon forogtak a különböző nézőpontok irányába. Azóta már tudom, a te fő műved maga az érzés volt, az összes szellemi energiád oda irányítottad, zálogba adtad egy bizonytalan kimenetelű megtisztulásért. A hited esszenciája, az Istened volt a szerelem, és a nők az angyalai. Őrültség volt, de nálad inkább egy magasabb szférából megörökölt tudásnak tűnt, amit sehogy sem tudtak elhomályosítani az e világon elszenvedett irtózatos bukások sem.
Nem voltál ebbe a korba való. Még a lányok is túlzásnak tartották az érzelmek ilyen szélsőséges megélését. Nem hittem, hogy nőktől ilyet hallok, de többször is elhangzott: “Ő olyan szerelmes típus”. Pedig a legtöbb ember szerelmes legalább egyszer az életben. Legfeljebb kinövi. Mostanság néha úgy érzem, belenőni nem tudnak. Mások a prioritások, önkifejezés, önérvényesítés zajától hangos a világ, az unplugged szívdobogás alig hallik, visszaminősült kedves, szánni való, gyermeki panaszkodásnak. Nem működik a kapcsolat? Párterápia, nyaralás, vagy hagyd a fenébe, keress egy hozzád illőbbet. Nincs már itt idő, energia vekengeni valakin évekig. Nekem se volt soha. Egyszer meglegyintett a szerelem, de csak olyan közmondásosan: Egyszer láttam medvét, de az se az volt. Nem is tudom. Pedig rosszul érintettek a válásaim. De nekem ott voltak az épületeim, a tervrajzaim. Karcsinak a nagyra törő tervei, amikkel egész a képviselőségig jutott. Másnak az érettségik, felvételik, munkahelyek, esküvők, gyerekek, azok felvételijei és esküvői az élet sarokpontjai. Neked is lett házad, állásod, még ha kicsit kacskaringósabb, kalandosabb úton is, de a szerelmeid az igazi mérföldkövek. És a mai napig nem tudom, hogy sajnáljalak vagy irigyeljelek ezért. De kedvellek téged, az egyszer biztos.
Megint elmentél, ezúttal Ausztráliába, ott engedtek repülni. Eltett három és fél év, mire végre bővebb információval is szolgáltál. Addig a Facebook oldaladon jóformán semmi aktivitást nem tapasztaltunk, az üzenetekre kedvesen, de szűkszavúan válaszoltál. Repülsz, van sok pénzed, azt se tudod, mire költsd, és persze Ausztrália gyönyörű, bár a tölcsérhálós pókkal nem vagytok nagy cimborák. Aztán jött a hír, hogy találkoztál valakivel, sőt féléve jártok. Kezdtünk rosszra gondolni, mert továbbra sem posztoltál semmit az oldaladra, törvényszerűségről papoltunk, ez a dolog sem végződhet jól, a kisfigura valószínűleg ismét beleválasztott.
Aztán egyszer csak elkezdtek ömleni a fényképek rólad és Tamiko-ról, végig túráztátok az egész kontinenst. Boldogan, mosolygósan, lebarnulva pózoltatok, megkönnyebbültünk. Tamiko nem igazán tűnt angyalnak, hiányzott a múzsafaktor, de miután skypeon beszéltem veletek el kellett ismernem, hogy van benne valami bizsergető. Megtaláltad a jó angyalt, egy kicsit neked is mások lettek a prioritások. Negyvenhét voltál, de tizenötöt játszva letagadhattál, ki tudja, talán a várakozás tartott fiatalon, az érzés, hogy még el sem kezdődött az egész. Beértél, és még nem késő semmihez, biztos szép gyerekeitek lesznek, a távoli gének jól keverednek.
Azon tanakodtam, mi lesz most veled. Megvan, amit egész életedben kerestél. Nagy baj már biztos nem, imádsz repülni is, ha mást nem is, odafent jól elleszel, úgysem vagy te egészen a földre való. Mégis aggódtam, talán belefásulsz a boldogságba, és új bonyodalmakat kotyvasztasz magadnak. A szenvedéshez is hozzá lehet nőni. A legutóbbi fotókon Tamiko gömbölyödő pocakjához tartottad a maflán vigyorgó fejedet, és reméltem, hogy a pici lefoglal annyira, hogy ne kezdd megint merengőn a távolt figyelni; a bánatos kutyaszemek már senkit sem hatnak meg. Remélem, így lesz, én is egyre inkább a kislányomnak élek. Nekem ő lett az első, aki önmaga is képes megtölteni a napjaimat tartalommal. Amire elég nagy szükségem van, az emlékeimből csak aprókat tudok meríteni, javarészük szó nélkül elkacsázott a ködbe.
Még leginkább rád és a beszélgetéseinkre emlékszem. Nem lettünk igazi barátok és ez rajtam múlott. Néha elővesz a lelkiismeretfurdalás, amiért soha nem tudtalak igazán hova tenni, jobban kellett volna figyeljek rád. Nem te maradtál idegen, hanem én a számodra. Pedig esküszöm, kedvellek, egyre jobban és jobban. Bizony isten.

Illusztráció: Caspar David Friedrich – Wanderer above the Sea of Fog