HŰSÉG AZ OTTHAGYOTT KAVICSHOZ

Mint őszöket túlélt gyümölcs,
ki fekete ágán kapaszkodik,
a mélység fölött himbál a szív,

hol fehér ösvények kanyarognak
a domboldalon légző hangamezőkkel
föl egészen a hegy zúgó csendjéig,

ahol lelkedig átfúj a szél,
ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság
és szemhéjad alá csukódik minden szépség.

Ott virágok üzletelnek a halállal,
gyökerek és szökni kész szirmok közt
jár föl-le a válthatatlan idő.

A gyökerek s a szirmok között megfeszül,
pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek,
dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics!

Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben.
Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában
fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott!

 

 

2022 04 03

Ne bánkódj,
nincs semmi baj.
Tovább nő
a köröm,
tovább a haj
és bezárt pofádon
a borosta is
kiütközik.

Ne bánkódj,
a búzaföldig
lóg az ég
s mint lelkes jojó
le-föl zuhan
a boldog pacsirta:
Otthona mélység,
s a biztos fönti kék.

 

 

AZ IKSZ SZÉPSÉGE

(vendég, idegen, a megtagadott)

Ha múlik a hiány,
a helyén mi marad?
Ha foszlik a nincsen,
mi marad fájó helyén?

Ha láthatárig nő a semmi,
hová lehet majd lehetni,
megkapaszkodni hol lehet,
mint esőcsepp fűszál tetején?

Ha madarak üres szemében
csukódik minden nap a holnap,
a szavak elköszönnek szépen:
a soha meg se fogant holtak.

Ha elnémulnak a mesék,
rossz párák rejtik a Holdat,
növekszik, elvész a veszteség:
a gödrök gödörbe hajolnak.

Szembogárra égnek Nap-sebek,
elvásnak vonalak, szavak,
suvadásokból lógó gyökerek
alatt reszket a megállt patak,

álmodik mint sosemvolt lányok,
szaladna mint örök elmúlások,
itt volt, már nincs is itt:
megtartó, áldott hiányok.

 

(Illusztráció: Fábián István: A VONAL; OLTÁRFOSZTÁS, AZTÁN HAZAMEGYÜNK; INDIÁN EMLÉK)