I.–repülés

Az unokahúgomat, Sárát, valami oknál fogva soha nem kedveltem. Idegesített benne szinte minden. A hanglejtése, a mozgása, ahogy a haját feltűzve hordta. Külsőre nagyon hasonlított rám, bár barna bőrét, haja színét az apjától örökölte, számos tulajdonságát az anyai ág határozta meg. Finom arca, kedves szavai, mikor beszélt, mind az anyjára emlékeztettek, ha ránéztem, láttam benne rég elhunyt nővéremet, egy kései tükörképet, mivel nagyon hasonlítottunk egymásra, csak az egyikünk szőkén, másikunk barnán érkezett erre a világra. Sára mégis különbözött mindkettőnktől. A szemei, a fekete szemei mindig ragyogtak, valami mély tűz égett bennük, ősi és ösztönös, talán ez idegesített benne a legjobban. Már akkor is, amikor még csak gyerek volt, és megesett, hogy vigyáznom kellett rá. Nem bírtam vele. Nem tudott egy helyben ülni. A házimunkában is többet ártott, mint használt. Egyszer azt hittem, teljesen elment az esze, amikor a paradicsomot félbevágva azt magyarázta, hogy kobold lakik a piros termésekben és a ribizlibokor a kert végében a tündérek tartománya. Mindig azt mondtam, hogy az anyjáék elkényeztetik, járatják cselló órákra, táncra, mindenféle táborokba. Aggódtam. Sára serdülő lányként az élet hétköznapjaiban egyre nehezebben boldogult. Főzni szinte alig tudott, nem vágta finomra a hagymát, a sárgarépát, nem volt türelme krumplit reszelni a lapcsánkához, számtalanszor megvágta a durva reszelővel az ujjait. Irigyeltem a kezeit. Szép, hosszú ujjai voltak, amikre mély barázdákat vésett a csellóhúr.

Olyan tizenöt lehetett, amikor egyre többet látogattam el hozzájuk, mivel Sára apja nem bírta elviselni azt a fullasztó gondot, ami nővérem betegségével hirtelen a család nyakába zuhant. Kórházi kezelések, kemoterápia, barna, hullámos hajat utánzó paróka. Nővérem egyre kevesebbet volt otthon, a polcokon pedig csak nőtt a por, a lépcsőházat se takarította rendszeresen senki, mikor Sáráékra került a sor. Szidta is őket rendesen a szomszédasszony. Én pedig az unokahúgomat, hogy kapja már össze magát, nem

csellóból és Bach-ból áll a világ. Elmondtam neki, hogy ennyi idősen én már teljes étrendeket készítettem, patyolattisztára mostam mindent hetente legalább egyszer, közben pedig dúdoltam és azt képzeltem, hogy egyszer talán elrepülök majd valahová jó messzire, mint a madarak.

Én életemben Budapesten túlra nem utaztam. Néha eljutottam építőtáborokba, ahol sárból téglákat készítettünk vagy almát szedtünk. A nővérképzőt is egy közeli kisvárosban végeztem. Szerettem a társaságot, ifjúságom szárnyas könnyedségét, de később, asszonyként nem jutottam a fővároson túlra. A napjaim menetrendszerűen teltek. Hajnalban keltem, kávét főztem, aztán korán reggel kimentem a piacra meg a boltba. Mindig frissen sült zsemlét kért az uram reggelire, édes eperlekvárral és sajtokkal. Trappista, ementáli, camembert. Sokszor az undor kerülgetett, mikor ezeket a sajtokat néztem a pultnál sorban állva. Mindenben az uram kedvében jártam, hogy a törékeny béke sokáig időzzön az otthonunkban, mert ő olyan volt, mint az időjárás. Kiszámíthatatlan. Ha front volt, az volt a legborzalmasabb. Olyankor mindig a kisszobában vagy a kamrában zártam magamra az ajtót, míg ő kint kiabált a nappaliban, mert nem tetszett neki semmi sem, az étel túl meleg volt vagy túl hideg, a függöny nem volt centire pontosan behúzva, bántotta szemét a beszűrődő nap. Ilyenkor végighallgattam a káromkodásokkal tűzdelt litániát, hogy az Isten így meg úgy, miért jutott neki ez a sors, verjen meg engem is azon nyomban, nem vagyok én semmi más csak egy utolsó, útszéli kurva. Idővel mindezt megszoktam. A könnyeim se folytak már, főleg miután magamhoz vettem egy kóbor kiskutyát. Bodrinak neveztem el. Fekete szőre volt, lábain fehér foltokkal. Őt öleltem, neki dúdoltam, mikor a házunkban tombolt a vihar. Ez volt a fedőnév: tombol a vihar. Titokban szöktem át a szomszédasszonyhoz, nyüszítve magamban, mint a kivert ebek. A kisajtón keresztül suttogtam, Mariska, tombol a vihar, és ő beengedett. Egyszer elfelejtettem magammal vinni Bodrit. Aznap adtam neki enni utoljára. Mikor éjjel visszalopództam a házba, ott állt a tányérján érintetlen vacsorája. Reggel sem jött csaholva utánam a boltba. Elszökött. Mondta az uram.

Nálunk a válás szót nem volt szabad kiejteni a szánkon. Mindig azt mondták, hogy a mi családunkban ez egyszerűen nem divat. Mariska is ezzel tömte a fejem, és azzal, hogy a falu majd a szájára vesz, hisz sok az irigyem, miért nem becsülöm meg azt, ami van, se

gyerek, se kutya, mindent leszámítva milyen jó életem is lehetne az uram mellett, ha alkalmazkodnék. Ki milyen virágot szakít, ugyebár… Egyre inkább csak alkalmazkodtam. Szinte észre se vettem, úgy lettem szép lassan először önmagam, majdpedig az uram

árnyéka.

Nővérem közelgő halálára tudatosan készültem. Számításaim szerint még pár hónapja volt hátra. A nővérképzőben és a későbbi munkahelyemen sok hasonló esetet láttam. Tudtam, mit kell tennem, mibe öltöztessem, hová temessük, ha eljön az idő. Tisztában voltam azzal, mit jelentenek a megnagyobbodott belső szervek, a kihullott haj és a sárgaság. A sejtburjánzással együtt nőtt nővérem lépe, nem egyszer mutatta is a kidudorodást a hasfalon. Nőtt szinte mindene, magasságra ő viszont egyre csak zsugorodott. Úgy feküdt az ágyon, mint egy gyermek, ereje se volt már a nagy átváltozásban. A test készítette magát az utolsó utazásra.

Ültem az ágya szélén, és néztem a sárgásfehér madárarcot. Az utóbbi hetekben nővérem egyre nyugtalanabb volt. Semmihez nem volt türelme. A falusi tyúkből főtt húslevest is két kanál után kiköpte, aztán összegömbölyödve a fal felé fordulva álomba sírta magát. Keveset beszélt hozzám, ha igen, akkor is sokszor csak zsoltárokat énekeltetett velem, megkért, idézzem fel azokat a napokat, amikor még gyerekek voltunk, és a párás konyhában az asztal alatt lekváros kenyeret majszoltunk. Egy falat neki, egy falat nekem. A zsoltárokat felváltották a református énekek. Itt van Isten köztünk, őt kit éjjel nappal, angyalsereg áld s magasztal… A mi szívünk csak tehozzád… Bár bűn és kín gyötör, és nehéz bár szívem…

Nővérem a halk éneklésben lassan megnyugodott. Egyre egyenletesebben lélegzett. Mellkasának mozgása repülésre készülő, szárnyait bontogató madárra emlékeztetett. Kitüremkedő hasfalára tette bal kezét, és félálomba szenderülve mondta, ilyen hatalmasnak és könnyűnek még soha nem érezte a szívét.